Szenvedély az elköteleződésben 8. - A kiégés füstölgése vagy a szenvedély lobogása.
2016.03.29.
Megosztom
Elküldöm
Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!
Ismétlés
Nézzük akkor, hol tartunk itt Húsvét után. Emlékeztek, hogy ez az alapvető kérdésünk, hogy kiégés vagy a szenvedély tüze. Ez a nagy témánk, Legalábbis a nagy témán belül a kisebb témánk. Így jutottunk el oda, hogy arról beszéljünk, hogy nem egyszerűen csak azt mondhatjuk, hogy van a szenvedély, vagy a szenvedélyesség, és a szenvedély így, vagy a szenvedély úgy. Hanem sokkal inkább arról, hogy kinek a szenvedélye, vagy kinek a szenvedélyessége? Milyen kapcsolatban jelenik meg az az szenvedély, vagy szenvedélyesség? (00:35)Fritz Riemann – Alap feszültségek – a szorongás alapformái
Így Fritz Riemannhoz érkeztünk el, mégpedig abból a megfontolásból kiindulva, hogy tulajdonképpen a szerelem, a romantikus szerelem, a szenvedélyes szerelem mindig akarva-akaratlanul, tudatosan, vagy nem, elvezet bennünket a személyiségünknek a rengeteg rétegéhez, és annak a mélységeihez. A tudott és tudatlan, ismerős és ismeretlen világához. Ha tetszik nekünk, ha nem, ha akarjuk, ha nem, éppen a szerelem révén, a romantikus szerelem, az idealizált romantikus szerelem, és aztán a szenvedélyes szerelem révén elkezdünk saját magunkkal találkozni. Ha akarjuk ezt, ha nem. (01:20)Ezért, miközben ott van, vagy lehet bennünk a vágy, hogy a szenvedélyt szeretnénk a kapcsolatban fönntartani, a közben meg annak a realitásával találkozunk, hogy mi magunk félünk és rettegünk tőle. Valamilyen oknál fogva mindegyikünkre jellemző valamilyen alapvető félelem, ami éppenséggel az ellen hat idebent, hogy akarjuk és valósítsuk egy tartós kapcsolatban a szenvedélyesség fönnmaradását. (01:45)Akkor használtuk ezt a négy széket. Emlékeztek, most csak utalni szeretnék rá, hogy akkor ez mi is. Hát az, hogy valamelyik széken mindegyikünk ül, sőt általában azt lehet mondani, hogy van két gyöngébb székünk, és a két gyöngébb szék az jellemez bennünket abból a szempontból, hogy van valami ősi és alapvető félelmünk, és ez az ősi és alapvető félelem bent lesz a szerelemben, bent lesz a kapcsolatban, bent lesz a szenvedélyben, és ha akarjuk, ha nem, ezzel sokszor éppen ezekben a viszonyokban találkozunk a legélesebben, a legmarkánsabban. Áhh! (02:25)Skizoid alkat
Vagyis, és akkor mondom az elsőt. Emlékeztek, már nem a kifejezés az érdekes, hanem annak a tartalma. Hogy amikor valakit, így hívják, hogy skizoid, de tök mindegy, hogy hívják. De így akkor utána tudtok nézni. Az a valaki, aki minél közelebb kerül valakihez, minél inkább fölmerülne annak a lehetősége, hogy átadja magát egy szenvedélyes szerelemben valakinek, ez számára annál nagyobb rettenet. Mert pont az önátadástól fél, ez a legmélyebb félelme. Nem azért, mert az önátadásra úgy tekint, mint valami rossz dologra, hanem azért, mert az számára azt a tapasztalati valóságot hozza föl, ami egy gyerekkori sérülésnek a tapasztalati valósága, hogy „El fogok veszni.” Ő nem az önátadásnak, a valakivel levésnek, a valakiben levésnek, az egyesülésnek, az egységnek az élményét éli meg. Ha egészségesek vagyunk, ezt meg tudjuk élni. De ha sebzettek vagyunk, akkor kevésbé ezt éli meg. Minél inkább közeledne a szenvedélyes egyesüléshez, minél inkább ott lenne, hogy elveszítse a fejét, minél inkább ott lenne, hogy valakiben és valakinél lenni, hogy átadni magam, és a többi, ez számára egy hihetetlen mélyről fakadó félelmet kezd el fölszínre hozni. Hogyha odaadom magam, elveszek, hogy bekebelezel, hogy elpusztulok, hogy nem leszek többé magam. Hogy elvész a tudatosságom, elvész az a minimális kontroll, amivel saját magamat fönntartom. És ha az elvész, akkor nem leszek. Hahh! (04:10)A tudatvesztéstől, a kontrollvesztéstől, az önmagam elvesztésétől való ősi félelem nagyon sokakat megakadályoz abban, amit egyébként egy másik széken ülve annyira szeretnének, a szenvedély beteljesedését. Csak mi magunk éljük át azt, hogy van bennünk egy aggodalom és félelem, hogy „Ne, ne, ne! Csak ezt ne!” És aztán, ülök át a másik székre. De az inkább itt van. (04:35)Depresszív alkat
Ő pedig az, aki azt mondja, hogy „Háá, a szenvedélyes szerelem az nagyszerű, nagyszerű! Csak távol ne kelljen lenni, az szörnyű.” Hát hogy közben meg kiderült, hogy a vágyat a távolság szítja. Ugye, hogyha mindig ott van, mindig ott van, mindig ott…, már hogy vágyakozzak rá? Már el is felejtem, milyen valakire vágyakozni, mert mindig beleütközök. Hát ahogy szoktuk, vagy –tátok, vagy nem is tudom, valahogy „Ütközünk a Blahán nyolckor.” Hát állandóan beleütközök, már arra nincs tér, hogy vágyakozzak. A vágyakozáshoz távolság kell, tér kell, az ismeretlen kell, a kiszámíthatatlan kell. De hogyha én azt mondom „Annál félelmetesebb nincs, mint egyedül maradni. Az a legfélelmetesebb.” És akkor egy hatalmas mondat terebélyesedik bennem. „Szükségem van rád.” De ez megy tovább. „Nélküled nem tudok élni.” Mhh. (05:30)És hogyha valami lohasztja a vágyat, akkor az az, ha azt hallom, hogy nélkülem valaki ne tud élni. „Ú, te jó ég! Most akkor mit csináljak?” Ez aztán a felelősség. Ez aztán a munka. Hát hol marad a szabad szenvedélynek a tere, hogyha nem bírsz nélkülem élni? Hát akkor fele se tréfa, hogy mit eszem este, ha nélkülem nem tudsz élni. Szóval, akkor itt el… létrejön egy félelem, és ebben a félelemben nem merek neked szabadságot adni. „Magamnak se adok, nem is kell a szabadság, magunk között szólva. Csak a bajnak van. Ne legyen szabadság, hanem holtomiglan-holtodiglan, mi, örök kötelék. És ebből a kötelék a legjobb. Legyen örök kötelék, és lássam mindig a derekadon, és akkor kicsit meg tudok nyugodni, és biztonságban vagyok, és úgy érzem, hogy nincs baj. Ha én zuhannék is, a te derekadon ott a kötél, és te megtartasz. Jaj, de jó! És ezért én néha elengedhetem magam, és te tartasz, és te szeretsz, és te velem vagy, és én számíthatok rád. Háhh, kimondani is jó… lenne, ha így lenne, de sajnos te állandóan menni akarsz.” (06:45)Mikor a férfi azt mondja, hogy… Nyilván férfiak, nők is tudnak depresszívek lenni. Nem depressziósak, hanem depresszívek. Ugye, ez egy alkat, ez semmi, semmi baj nincs egy depresszív alkattal, ő normális, csak ez a sajátossága. A skizoid is normális, nem skizofrén, hanem skizoid. Ez az alkati… na, sajátossága. Ezért akkor a férfi, a depresszív férfi azt mondja. „Tudod, mit? Majd én sokat keresek, és neked nem kell elmenni dolgozni. Jaj de jó! Aztán nem mész el dolgozni, és mikor hazamegyek, te mindig itthon vagy. De én eltartalak ám, és kényeztetlek. Tejben, vajban fürösztelek, de te legyél otthon. Mindig tudjam, hol vagy. Kérek uzsit, tízórait, csörögj rám, mindig legyél kéznél. Ha én hívlak, vedd föl. Email-re válaszolj két órán belül.” De én azért mégis csak azt a képet őrzöm magamban, hogy én egy igazi férfi vagyok, aki eltartja a nőt. „Mellettem egy nőnek nem kell dolgozni, na.” S az egész mögött az van, hogy „El en menj! Mindenféle férfiak fognak legyeskedni körülötted, uáhh!” Különben is, a mai világban már a nők a munkahelyükre is úgy kicsípik magukat. Már nem lehet akárhogy, olyan slamposan. Kivéve, ha szociális munkás vagy, akkor lehet slamposan. Na jó, tehát a második. (08:10)Nehogy azt gondoljuk, hogy csak a nők tudnak depresszívek lenni, nem, férfiak is tudnak. Éppenséggel ez, hogy mindig közelebb, mindig velem, mindig biztonság, mindig, mindig, mindig… Ez a vágy és a szenvedély ellen hat, miközben ez egy nagyon mély és ősi félelmem. Szeretném egyfelől a szenvedélyt, és haaa, másfelől pedig ellene dolgozok. (08:30)Kényszeres alkat
Aztán a harmadik lehetőségünk ez volt, őt így hívják, hogy kényszeres. Hát a kényszeres, a neve is elárulja, hogy kényszeres. Vagyis: megszokás, rend, kocka, szombat este szex. Meghatározott módon, először ez, aztán az, te csinálod, én csinálom, ennyi idő, annyi idő. Ez így megy nekünk. Kicsit unalmas, de nagyon kiszámítható, és ezért biztonságos, biztonságos, biztonságos, na, na. És akkor nincs szemrehányás, nincs vadulás, nincs félelem és aggodalom, hanem rend. És utána lehet egy jót… aludni. Átélhetem azt, hogy a mi kapcsolatunkban rend van, mennek a dolgok rendesen. És ha mennek a dolgok rendesen, akkor jó. Hát a legnagyobb félelmem, hogy a dolgok egyszer csak nem mennek rendesen, az szörnyű. Tehát légy szíves, te is legyél rendes, és úgy, és… na. Hát ha van valami, ugye, ami a szenvedély ellen hat, hogyha ezt elkezdjük túlcsinálni. Túl, ezt a rendességet, meg a kockásságot, meg kiszámíthatóan, meg beláthatóan, meg beszámíthatóan, meg… na. Minden szóban a szám szó szerepel, az itt van. Kétszer, négyszer, jobbról balra, balról jobbra. (09:50)Hiszteroid alkat
És aztán itt van, látjátok, senki sem ússza meg, mert akkor vannak a hiszteroid barátaink. Nem hisztérika, meg nem hisztérikus, hanem hiszteroid. Ő pedig azt mondja, hogy hát, hogyha a dolgok valahogyan fölöltenek valami megszokott formát, egyenlő unalom, egyenlő pusztulat, ott elmegy az összes élet. Elmegy az életkedvem, unatkozni fogok, szörnyű. Nem, akkor neki kell állni, és valaki mást kell találnom. Ez mondjuk a tartós szenvedélyességet nem éppen bátorítja, vagy segíti, hogyha két nap után azt mondom „Megint te?” Ugye, aki azt mondja, az egyéjszakás kaland is túl unalmas. Már megint egy egyéjszakás kaland. Legyen akkor… ő kitalálja a kétéjszakás kalandot, és a négyéjszakás kalandot, és ezeket váltogatja. Mrhh. Ne legyen mindig ugyanaz. (10:50)Ezzel azt akartam csak mondani, hogy miközben beszélünk arról, hogy tartósan, szenvedélyesen egy kapcsolatban lenni, aközben a személyiségünk mély rétegei akarva-akaratlanul előbb-utóbb föl fognak tárulni, és ez ellen fognak működni. Nem azért, mert az élet ennyire szörnyű, hanem egyszerűen a személyiségünk, fejlődésünknek, és különböző gyöngeségeinknek, vagy egyszerűen csak a karakterünknek a különböző sajátosságai így hatnak. Nem akarnak velünk kiszúrni. (11:30)Különböző életkorok hatásai
A csecsemőkor hatásai
Akkor, háhh, eddig sokat beszéltünk a csecsemőkor hatásáról. Ugye, a csecsemőkor, négy csoportot mondtunk, most ezt nem ismétlem el, de úgy kezdődött, hogy szavak nélkül, és találd ki, és ne kelljen mondani, és legyen kedved hozzá, és… Na, így kezdődött, emlékeztek. Hogy… ezt most nem akarnám elismételni, de ne ragadjunk meg a csecsemőkornál. Ugyanis a szenvedélyesség előbb-utóbb, ahogyan beleágyazódik a személyiségünk egészébe, hát előbb-utóbb tulajdonképpen egy óriási lehetőséget nyújt, a romantikus szenvedélyes szerelem. Mégpedig azt, hogy a személyiségfejlődésünk során való nagyon kucsfontosságú életszakaszokat pont azért, mert a szenvedélyes és romantikus szerelemben ezek mind fölelevenednek bennünk, képesek vagyunk újra alkotni, valamiképpen átírni. Ezért lehetővé válik a fejlődés, a növekedés. Tulajdonképpen ha valaki személyiségfejlődésre akarja adni magát, érdemes szerelembe esnie. De utána jön az a csomó pont, tudjátok, hogy tudatosan, és… (12:45)Pöttyös mise – Szándékosan a másik háta mögött róla jót mondani
Most emlékeztek, talán, volt, hogy a gyerekeknek mondom. Azt hiszem, hogy ezt nem emlegettem nektek múltkor, de szóljatok, ha emlegettem. Vasárnap a gyerekekkel beszélgettem, de már régebben volt. Azt kérdeztem tőlük, tegye föl a kezét, aki már mondott szándékosan rosszat másról. Mondtam múltkor? „Nem.” Nem mondtam. Régen múltkor? Régen múltkor. És akkor… nem, mostanában nem. A gyerekek pontosan így voltak, mint ti. „Szándékosan rosszat?” (13:25)Ugye az erkölcsi érzékük 5-6-7 évesen is már elég finom ahhoz, hogy azt mondják „Nem vallom be.” Láttam én egy-két kósza mancsot, ahogy már lendült volna a jelentkezésre, de akkor apa és anya visszaszorította, azt monda „Nem kapsz ötöst hittanból, te…! Ne jelentkezz! Jelentkezzen a szomszéd.” S akkor nem volt mit tenni, meglepett egyébként ez, emlékszem, hogy már itt megjelenik az, hogy nem merünk őszinték lenni. S akkor föltettem a kezem. „Nagyon sajnálom, de… énvelem már volt olyan, hogy rosszat mondtam valakiről. Volt ilyen.” (14:10)Erről eszembe jut egy másik történet. Ezt is elmondom, aztán majd befejezem az előzőt. Ugye, a gyerek lélek. Fölolvastuk Jézus megkísértésének a történetét. Képzeljétek el…, és akkor kinn volt 40 nap a pusztában, és ott megéhezett, és egyszer csak jött a kísértő, és azt mondta „Mindent neked adok, zaa-zaa.” Jézus ellenállt, és a gyerekek bólogattak „Hú, hú, hú, Jézus a mi megváltónk!” És akkor azt találtam nekik mondani. Hát, most hallottuk, hogy Jézust a sátán hogyan kísértette meg. Prrúú, hát engem is a hideg kiráz ettől, micsoda nagyszerű, hogy Jézus ezeknek mind ellent tudott mondani. Mondok én nektek valamit. Képzeljétek el, engem is megkísértett. Erre a gyerekek „Hííí! Azt nem, azt már nem! Ne, hát a Feri atyát nem! Jézust biztos igen, de Feri atyát nem!” Hogy sokkal hihetőbb volt nekik az, hogy Jézust megkísértette. Jézus messze van, hát messze van, hát persze, miért ne kísértette volna meg. Ez egy történet, de hogy a Feri atyát? Azt nem! És elkezdtek tiltakozni. Mondták: nem! Annyira tiltakoztak, egyen-másan, látszott, hogy a szemükben rémület gyulladt. Ezt nem gondolták volna, hogy leszek én így a plébánosuk. Rögtön mondtam is, hogy helyettes vagyok, tehát nekem szabad. A plébános atyát lehet, hogy nem éri kísértés, engem szabad, én csak helyettes vagyok. A helyettes plébánosokat éri kísértés. Ez egy kicsit megnyugtatta őket, és akkor rögtön el kellett mondanom három kísértésemet. Hát tudjátok, ha valamikor, síri csönd volt a templomban. Sikerült a figyelmet maximálisra csavarni. „Micsoda?” Elmondtam a három kísértésem, amit most nem mondok el nektek. Tudtam, tudtam, tudtam! Micsoda népség! Látjátok, látjátok, hogy a szenvedélyes kíváncsiságotokat hogy ez hogyan szította föl? Ti rendes khátolikusok! Na szóval! Tudom, hogy rendetlen katolikusok vagyok. (16:20)Ott tartottam…, de tényleg nem mondom el. Most mit? Hülyésk…, hülyeség, na. Hogy… meg azóta már több lett, és már nem tudom számon tartani. Hogy… onnan indultam el, hogy akkor föltettem a kezem, és mondtam, hogy „Képzeljétek el, az még csak hagyján, hogy kísértések is meg szoktak rohamozni engem, de néha másokról mondtam rosszat.” Fönntartottam a kezem, na akkor fordult a kocka. A szülők megbökték a gyerekeik „Te is! Tedd föl a kezed!” Na mindegy, egyszer csak lett egy csomó kéz, s akkor azt találtam ki nekik, hogy „Figyeljetek csak, akkor most csináljuk azt, hogy szántszándékkal, tudatosan, előre megfontoltan, akaratlagosan, tudva, akarva, ahogy szoktuk mondani, most másokról, de a hátuk mögött mondjunk jót!” De a gyerekek ilyet még nem hallottak. Akkor, annyira kedvesek voltak, lett egy 10-15 másodperc tök nagy csönd. „Mi?” Fölfogták, és jelentkezett az első kislány. Emlékszem, és azt mondja „Az én osztálytársnőm humoros.” Ez volt az első. és akkor onnantól kezdve rájöttem, hogy a gyakorlatot úgy kell csinálni, hogy kell mondani hozzá a nevet is. S akkor így. Képzeljétek el, így elhangzott mondjuk 30 dolog, a gyerekek persze belendültek, hogy most szabadon, gátlástalanul jót mondhatnak másokról. Akkor mondták a nevet, és hát ő ilyen, és ezt csinálta. Hát életem egyik legjobb miséje – ha szabad ilyet mondani. Márpedig szabad, mert ugye nem tilos. Szóval. szóval. (18:20)Ödipális korszak
A személyiségfejlődésünknek kulcsmomentumai elevenné válnak. Kulcskorszakai elevenné válnak, és ez nem csak az anya-csecsemő kapcsolat, és nem csak a csecsemőkor, hanem rögtön például az ödipális korszak. Annak mindenféle szépsége, elakadása, nyomorúsága. Ott virít és integet a szerelmi életünk kellős közepén. Integet, hogy „Hohó!” Például hogyan? Szeretnénk tartósan, szenvedélyesen együtt lenni. Igen ám, és képzeljük el, hogy én egy nő vagyok, na. Erre hagyok egy kis időt. Kényszeres: „Semmiképp!” Hiszteroid megörül: „Na, végre valaki más!” A kényszeres meg „Ne szórakozzon már, nem ezért jöttem!” Szóval. Akkor. Képzeljük el, hogy nő vagyok. Én is átélem. Ez a sárga szék pont jó lesz. Ó, ez nem elég finom és lágy, ez inkább (másik sárga szék – szerk.), ez olyan, na. Az olyan taxi sárga, nem, ez, ez, lágy sárga. Mhh. (19:35)„Hát esnék én abba a nagy szerelembe, csak… Az a baj, hogy apám elhagyott, mikor két éves voltam. Hát anyámat hagyta el, csak én is ott voltam. Tehát akkor engem is, na. Na azt sose mondta, ez olyan érdekes, nem mondta, sosem állt elém, mondta, hogy <<Elhagylak téged!>> Hát nem, csak elment. Anyámnak mondta, hogy <<Elhagylak!>>, engem meg csak ott hagyott.” Az ödipális korszakban nagyon nagy dolog, hogy a kislány tud azonosulni az édesanyjával. Előtte viszont történik valami nagyon fontos dolog. Szerelemre gyúl az apja iránt. Mert hát azért az apjánál jobb pasi nincs a föld kerekén. Ez egy egészen normális, 4-5-6-7 éves kislánykori valóság. Hát éppen most élem át ennek az első nagyon markáns valóságát. (20:40)„Igen ám, csak nincs kibe. Hát van négy óvónéni, mindegyik néni, a nagymamámmal élünk. Ugye a nagymamám, hát visszaköltözött az édesanyám az anyjához, ugye, mert hát mégis csak. Tehát akkor ott van két nő, én is nő vagyok, négy óvónő, és van két jó barátnőm, ők is nők. És hát van két tengerimalac, de anyám mondta, hogy semmiképp se legyen fiú-lány, mert akkor lesznek kismalacok. Azok is nőstények. Hát én tulajdonképpen ezt a világot ismerem, tehát… Ki, ki iránt lelkesedjek? Bon Jovi mondjuk nem rossz, kétség kívül az, Bruce Willis, de nem ismerem őket, mert öt éves vagyok. Hát esetleg Schwarzenegger is jó lehetne, de anyám nem néz ilyen Schwarzeneggeres filmeket.” (21:40)Halljátok, hogy mi történik? Hogy az alap tapasztalatom egy nagyon érdekes és nagyon fontos személyiségfejlődésbeli korszakban, amikor az a természetes, hogy szerelemre gyúlok apám iránt, aki egy reális személy, és ott van, és érzem a szagát, és meg lehet érinteni, és puszit szokott adni, és néha dühös, és néha szeret, és néha, néha, néha. Tehát egészen bent vagyunk a realitásban, és a realitáshoz az is hozzátartozik, hogy egyszer csak látom, hogy anyám fogja apám kezét, aztán elvonulnak. Na, engem meg nem hívnak. Ez szörnyű, és ez is a realitás része. (22:15)Énbennem az, hogy tartósan, szerelem és szenvedély, áhh, ehhez, ennek a korszaknak óriási jelentősége van. Hát igen, csak mondjuk ott már elakadok, hogy nincs is férfi. Ki, ki az? És akkor vagyok 20 éves, és 30, és 40, és az alap problémám az, hogy az összes szerelmi viszonyom plátói. Hogy úgy például a… a, hát kétség kívül, hogy a gimiben már elkezdtem ezt. Tanár úr, tanár úr felé. Ó, hát ez, róla ábrándoztam, Igen, igen. Igen, utána a főnököm, amikor 30 éves voltam, akkor is ábrándoztam. És akkor aztán 30 és 40 között, akkor meg erősen ábrándoztam, mert ott már éreztem, hogy valamit csinálni kell, s akkor még erősebben ábrándoztam. Az az élményem, hogy el se érek a férfihez. Szenvedély van, itt belül. Ha szabad így mondanom, tárgya nincsen. Nem érek el odáig. Az első lépés a személyiség-fejlődésemből már valahogy – most az első lépést itt ebben az összefüggésben mondom – már ott elakadtam. (23:25)Ugye amikor valaki az a… „Nem tudom, miért mindig olyanokba leszek szerelmes, akik elérhetetlenek?” Hmm, hát miért? Amióta egy alap lélektani ismerettel rendelkezünk, ha valaki újból és újból olyan valakibe lesz szerelmes, aki elérhetetlen, hát akkor ez nem egy ördöglakat. Ugye akkor mondhatjuk, hogy egy helyzettel mondjuk beljebb megyünk, ott van apa, látogat is engem, hétvégenke. Hétvégente, nem hétvégenke. Látjátok, hogy hát ebben a női székben ilyeneket mondok. Hétvégenke. Hétközepeke. „Hát, akkor legalább az az élményem megvan, hogy van apa, szerelmes is vagyok belé, jön is néha. Hát vasárnaponként. Szombatonként elvisz, vasárnap megint anyáé. A szombat. A szombat, de tulajdonképpen, hát szóval mindig balhé van körülötte, mindig, mindig. Látom, hogy anyámnak nem tetszik, mindig olyan balhés. És akkor apám is néha lemondja, szóval hát vagy van, vagy nincs.” Ugye erről a helyzetről már sokat beszéltem, ezt nem akarom hosszabban mondani. Ugye, egyenes út ahhoz a tapasztalati világhoz, és világba, ahol a szeretői viszony hozza és másolja azt az alap élményemet, hogy a legfontosabb férfi hetente egyszer-kétszer van, de minden esetre valahogy mindig olyan van is meg nincs is, kicsit kínos. Ez pontosan ugyanaz a dinamika. Mrrhh. (25:00)Férfi esetében ugyanúgy végigmondhatnánk, rengeteg, rengeteg forgatókönyvet. Hogy hogyan lehet elakadni, hogy milyen az, amikor például férfiként azt élem meg, hogy anya teljesen az enyém. „Hoho-hohó! Nem rossz dolog ez a válás, nyuszifülek! Itt van anya, azóta anya az enyém, enyém.” Tulajdonképpen az az érdekes, hogy már öt évesen azt csinálja, amit mondok. „Nagy királyság! Tényleg, tényleg, valahogy mindig elérem. Hahaa! Mert csak én vagyok neki. Hehehehee! Ez tök jó, én vagyok neki, úgyhogy engem szeret. Mindig is mondja <<Mi lenne velem, ha te nem lennél?>>, de én vagyok, háháháhááá! Vagyok, vagyok, vagyok! Ezért minden az enyém, minden. Anyán nem kell osztozni, csók nektek. Szegény nyomorultak, akiknek apjuk és anyjuk is van. Háháháá! Énnekem nem kell osztozni anyán, anya teljesen az enyém, hóhohohó. Na, így vagyok, most vagyok 50 éves, anya az enyém. Most is. Na! Még süt. Még azt mondja <<Ferikém, ameddig én vagyok, vasárnap megcsinálom azt a rántott csirkét.>> Hát csak csinálja is! Ugye, egy anya ettől anya. Csak jó, hogy van hova hazamenni.” (26:35)Jó, ezeket nem szeretném a végtelenségig mondani, csak kifejezni azt, hogy van egy, az anya-csecsemő kapcsolat után van egy másik nagyon kitüntetett korszak. Hogyha utána akartok olvasni, az ödipális korszak. Szerelmessé válok az ellenkező nemű szülőbe, aki ugye vagy van, vagy nincs, vagy elérhető, vagy nem. Fizikailag elérhető, vagy elérhetetlen. Fizikailag van, érzelmileg elérhetetlen. Ez meg fogja akasztani azt a belső fejlődést, aminek a segítségével tartósan, szenvedélyesen tudok valakit szeretni. Prr. De mi ebben a jó hír? Ugye az, hogy idejössz, „Ú, na szép! Most Jézus föltámadt, mi meg jó, most megyünk lefele. Legalább valami lelkesítőt mondana!” Mi a lelkesítő ebben? Hogy ennek a belső tapasztalati világa és sebzettsége ha akarjuk, ha nem, elő fog kerülni. Így leszünk szerelmesek, ezzel a sérültséggel. Hááá! Ez azt jelenti, hogy 30-40-50 évesen lehetőségünk nyílik ezt a világot kinőni, kifejlődni, túlnőni rajta, gyógyulni. Megtenni azt a lépést a szerelmemmel, amit nem tudtam megtenni apával és anyával. Ez plusz terheket fog a szerelmemre róni. De ő is rója a plusz terheket rám, úgyhogy fifty-fifty. Mert őneki is vannak elakadásai. Néha én viselek több plusz terhet, néha ő visel több plusz terhet, és lehetővé válik, hogy egy elakadáson valahogyan túllendüljünk. Híí! Ezért ha valaki akar fejlődni, növekedni, tááá, legyen szerelmes. Adja a fejét egy tartós, szenvedélyes kapcsolatra. Lesz ott annyi lehetőség a fejlődésre. Húú! Akarsz egy kalandos életet? Nosza neki! Lesz, lesz, annyi tér lesz, hogy csak na. Ez a jó hír. (28:50)Hogy fölismerhetem, hogy hogyan kezdem el ismételni a csecsemőkori dinamikát. Ugye, erről sokat beszéltünk most. Ödipális dinamikát. Hogy hogyan jelenik meg újból és újból az elakadásom. Hogy itt vagyok nőként, és miután az a tapasztalatom, hogy apa csak szombatonként van, és szombat este ránéz az órájára, azt mondja „Jaj, hát Iluskám, most már, tudod, anyád mérges, ha késünk.” És ezért elmegy. Prrr. Ez az élményem. Ezért például esténként én elkezdek szorongani. Este, és nem t’om, este, valahogy este a legzűrösebb. Este a legzűrösebb, és nem értem, hogy miért. Hogy úgy napközben valahogy jól mennek a dolgok, s amikor úgy este lesz, én… valahogy akkor leszek bizonytalan. És nem, de miért van ez? Hmm. Mert mondjuk 8-10 éven keresztül begyakoroltam azt, hogy este nekünk el kell válni. Hogy reggeltől estig vagyunk, estétől reggelig nem vagyunk. Nosza neked, szenvedélyes szerelem! És én pont akkor kezdek el mindig szorongani, belém van égve ez az élmény, amikor este lesz. (30:10)Hány és hány olyan történetet hallhattunk már, hát önismereti csoportban szinten nincs olyan csoport, hogy egy ilyen történet ne legyen, hogy valaki azt mondja, fél évig tartanak a kapcsolatai. Hallgattam egy riportot, egy fiatalember mondja „Tartós kapcsolatom még nem volt.” Hát öt éves óvodás, jó hogy nem volt tartós kapcsolata. „Még hosszan nem, de már a Piroskával szemezek, és ha nem a Piroska, akkor a Rozika, vagy az Iluska.” (30:40)„A szüleim elváltak, amikor fél éves voltam. Szüleim elváltak, amikor egy éves voltam. A kapcsolataim pedig fél évig tartanak, egy évig tartanak.” Hmm. Ilyen mélyen belénk tud ivódni az, hogy hónapra pontosan érzékelem azt, hogy mennyi ideig van arról tapasztalatom, hogy idáig tudom a forgatókönyvet. Idáig, fél évig, fél évig tud működni, fél évig tudom, hogy ennek van jogosultsága, és utána, utána vége. És ezt a végét valahogy mindig létrehozzuk. Hogy hogyan hozzuk létre? Emlékeztek, sok lehetőségünk van. Ismétlünk, helyzeteket létrehozunk, kiprovokáljuk, belelátjuk. Tsíí-tsíí-tsíí, addig-addig fondorkodunk, nem tudatosan (Egészségedre!), míg előbb-utóbb ez mindig megtörténik. Hej-haj! (31:45)Tehát a második nagy csoport, amire rá érdemes látnunk, ha tartósan, szenvedélyesen akarunk együtt élni valakivel, hogy mi történt velünk 4-5-6-7 éves korunkban. Mert az alap struktúra, hogy apa-anya, hogy férfi-nő, hogy szenvedély, hogy enyém lesz, vagy nem lesz az enyém. Hogy lesz az enyém, miről kell lemondani, s miről nem kell lemondani? Ezt ott, 4-5-6-7 éves korban születik meg ennek az alap struktúrája. A kötődés alapstruktúrája magzati korban, és csecsemő korban születik meg. És aztán hogy hogyan van ez a férfi-nő dolog, az meg 5-6 éves korunkban születik meg. Tehát ha ott valami nem stimmel, tűrű-rűrű. Jó, ezt se akarom. (32:35)Serdülőkor
A következő korszak, amire nagyon érdemes rálátnunk, mert annak is az összes tapasztalata ott lesz abban, ahogyan szerelmesek leszünk, és akarunk szenvedélyesek lenni, és ez sikerül, vagy nem, ez pedig… Melyik korszak? Az első sorban végzett szakemberek ülnek, kérem, rögtön vágták. Serdülőkor. Mert a serdülőkor a következő kitüntetett kor, férfi-nő, kapcsolat, szenvedély, összetartozás, és a többi. És miért? Mert a serdülőkorban, itt rögtön mondom. Mi történt velünk serdülőkorban? (33:10)Autonómia
Az egyik, elkezdünk távolodni. Az autonómia igényünk megnő, hogy finoman fogalmazzak. Tehát apám ne szóljon bele, anyám ne kérdezze, nekem ne mondja, hogy „Vedd föl a kabátot!”. Látunk serdülő fiatalokat, pólóban mennek. Ugye, éppen most mondja, neki az anyja ne mondja meg, hogy ő meg fog fázni. Persze, hogy meg fog, de éppen most fejezi ki azt, hogy neki senki ne mondja meg, hogy meg fog fázni kabát nélkül. Mert ő magának, magától fázik meg. az az ő dolga, hogy megfázik. És tüntetően megfázik. Hogy neki ne mondják, hogy „meg fogsz fázni”. (33:55)Mikor serdülők leszünk, akkor elkezdjük tulajdonképpen a szabadságküzdelmünket az autonómiáért, és úgy érezzük, hogy a legnagyobb ellenségünk hivatalból apánk és anyánk, akik iskolába járatnak. „Szerintem tök fölösleges suliba menni, de suliba kell menni.” És akkor nem tudom, van aki nagyon hevesen, van aki kevésbé hevesen megkezdi ezt a küzdelmet, hogy saját maga lehessen, hogy magára találhasson. De ugye közben miért izgalmas nagyon a serdülőkor? Mert egyszerre ott van bennünk az, hogy „Igen, igen, igen, autonómia!” És ez kell aztán a szenvedélyes szerelemhez, különben függőség van. „Legyen autonómia! Tudjak távol lenni, és elengedlek.” (34:40)Igen ám, de közben a serdülő függ a szüleitől, sokféle szempontból. Érzelmileg is, anyagilag is, sok féleképpen. Ezért tulajdonképpen, hogy itt milyen dinamikák vannak, ez bekerül a szenvedélyes szerelem világába. engedtek-e a szüleim szabadon? Azt mondták-e „Jó, hát majd, majd… elrontod, elrontod. Minden esetre számíthatsz ránk.” Ez egy jó üzenet. Az is jó üzenet, hogy le lehet ülni egy serdülővel, és lehet vele beszélgetni. Az is jó üzenet, hogyha én akarok beszélgetni anyával, akkor anyám, azokban a kitüntetett 10 percekben,amikor hajlandó vagyok vele beszélgetni, abból a 10 percből 8-at nem a szemrehányásokra fordít. Hány és hány anyát hallottam, hogy gyűjtötték a szemrehányást, mert azt nem lehetett elmondani a fiuknak, ugye, mert nem állt velük szóba. s amikor a fiú ment volna, hogy kötődjön, miközben átélte az autonómiát, most szeretett volna kötődni, az anyától semmi mást nem lehetett „Most bezzeg! Most…! És zseee-zsééé, most bezzeg! Persze, a pénzem az kell neked. Miért nem jöttél…?” Mhh. (35:50)Mikor… hát, ezt elmondom nektek. Nem vet rám jó fényt, persze. De hát miután a kísértéseket nem mondtam el, amit már elmondtam a gyerekeknek, akkor most ezt mondom el. Hogy képzeljétek el, volt egyszer egy olyan hónap, serdülő voltam, a legteljesen a közepén, 16 éves voltam. De miután, miután ugye édesanyámhoz nehéz volt érzelmileg kapcsolódni, mert nagyon az érzésektől, érzelmektől megfosztottan élt, mert… Mindegy, erről beszéltem már régebben. Ezért hát én érzelmileg csak úgy a fű alatt, tudattalanul kapcsolódtam hozzá nagyon. A felszínen meg hát semmi, egy ilyen relatív elhanyagolt kis kölyök voltam. Ugye apám pilóta volt, anyám stewardess, prr, a nagymamám csinálta a paradicsomos krumplit. Komolyan, ez az élményem, ez az ős élményem gyerekkorból, hogy apámról gőzöm sincs, hol van, anyámról sincs, de ő egy picit többször van otthon, és hogy a nagymamám áll a konyhában, és reszeli a burgonyát, és aztán föl azt a paradicsomkonzerv. Ugye, 40 évig ugyanolyan volt. Ugye lehetetlen, hogy aki 30 év fölött…, ne ismerné azt a paradicsomkonzervet. És emlékszem, ahogy nyitja ki, akkor belerakja a fazékba, és paradicsomos krumpli van heti négyszer, virslivel. Ez az élményem. Nektek is megvan? Nekünk ez volt. Paradicsomos krumpli, virsli. Hetente egyszer tejbegríz. Nekem ez az élményem, na. Reggel lekváros kenyér, na, vaj nélkül. Tényleg. Szóval, párizsi, téli szalámi néha. És akkor eszem a paradicsomos krumplit, és a nagymamám van otthon. Ez, ez a tapasztalatom. De most hogy jutottam ide? Ja, 16 éves. Köszönöm. Na, ez, hogy… Köszönöm szépen! Valaki azt mondja „Onnan, hogy nem vagy büszke rá.” Ez a… jaj, ne! Akkor mindig… na, szóval. Képzeljétek el, tehát 16 éves voltam, ez az alap élményem, hogy apa elérhetetlen, anya elérhetetlen. Apa fizikailag, érzelmileg elérhetetlen, anyám fizikailag még néha-néha a kanyarban van, érzelmileg elérhetetlen. Nagymamám fizikailag van, érzelmileg mmm, azt nem tudom, hát körülbelül ennyi. Tehát akkor én így prr, kitaláltam, hogy egyedül is jól vagyok. Na, azóta is ezt gyakorlom. És a… szóval. (38:45)Édesanyám egyszer csak egy, egy nyári hónap volt, tehát ez, ez… hogy mondjam, mentő körülmény. Hát nyáron melyik gyerek van otthon? Hát... hét évesen egyedül mentem suliba, közlekedtem. Mentem egyedül edzésre. Hát nem fogták a kezem. Mentem, megverettem magam a Majorban, legközelebb már én vertem meg, ennyi. hát küzdöttünk ott a… És, szóval. Mi történt? Egy nyári hónap, az édesanyám egyszer csak elém állt valamelyik nem t’om, kanyarban, ahogy éppen mentem, azt mondja. „Fölírtam egy lapra, hogy mit mondtál nekem egy hónap alatt.” És tényleg, hát ezt írta föl, biztos így volt, körülbelül olyan nyolc mondat szerepelt rajta. Nyolc mondatot mondtam az anyámnak egy nyári hónap alatt. A Helló meg a Szia az nem, értitek, a Puszi az volt mindig, de azon túl, nyolc mondat. Hmm. Hmm. (40:00)Ez most hogy jön ide? Most képzeljük el, hogy én, én az autonómiámat elég jól kidolgoztam. Nekem azzal nem volt bajom. Hát nem is mondta senki, hogy maradjak otthon, ugye, tehát mondjuk nem is volt otthon senki. Most mitől otthon az otthon, nem? Annyira bennem van ez az élmény, most csak úgy, tudjátok, ez az élmény, hogy egy gyerek, hogy próbáltam érzelmileg életben maradni. A fantázia nagyon sokat segített. És volt egy szőnyeg, és én azt varázsszőnyegnek láttam. S akkor a varázsszőnyegre, volt egy gombos doboz, s a gombos dobozból a legnagyobb színes gombokat, ezek olyan női kabátgombok voltak, kiraktam, és azzal lehetett a varázsszőnyeget irányítani. Ez most is megvan. Rátérdeltem a varázsszőnyegre, kinn voltak a gombok, mindig részletesen kitaláltam, hogy melyik gombbal lehet fölszállni és le, és jobbra és balra, és fékezni. Megvoltak ezek a gombok, és én akkor a varázsszőnyeggel mentem. Valahogy képes voltam, erre is emlékszem, addig, olyan érzelmi állapotba hozni magam, hogy szinte éreztem is, hogy most repülök. Háá, na, és voltam 12 éves. Szóval. (41:15)Az autonómia részt nekem nem volt nehéz kidolgozni, mert muszáj volt. És akkor mondjuk, innen indultam el. Mondjuk a serdülő, aki kidolgozza ezt az autonómia részét, és megy az anyukája, és az anyukája tartja neki. „Igen, most ide jössz? Hát nekem meg ezt a hét mondatot mondtad.” Ugye? Az egyensúlyvesztés még nagyobb lesz. A serdülőkornak ez az óriási nagy jelentősége, hogy megyek kidolgozni az autonómiámat, tudok távol lenni, nem őrülök meg tőle, ha te távol vagy, képes vagyok megállni a lábamon, nem vesztem el az eszem, nem kezdek el rémültnek lenni, aggódni, hogyha nem szólsz hozzám, vagy rossz kedved van, nem gondolom azt, hogy velem van bajod. De közben, ha megyek, akkor nem rögtön egy pofonba szaladok bele. Akkor egyszer csak az anyám, ilyen nagyvonalúan, vagy az apám. Például az apám, miután ő se tudott kötődni, mert ő meg traumatizált volt. Tényleg így van. Kinek van jó családtörténete? Nem hinném, hogy bárkinek. Apukám háborús traumatizált volt, és hát ezért az apukám, hát na, szóval, na, úgy, úgy… egy világ. Ugye, hogy mi van benne? Azt nem lehetett tudni. Hát egy traumatizált személyről azt nem lehet tudni, hogy ott mi van benn. Hát ő azt úgy elrejtette, úgy bezárta, 25 lakat, azt még berakta búvárharangba, az lement a Marianna-árokba, és az egészet fölrobbantotta. Tehát körülbelül ez, ami ilyenkor idebenn van. Hát mit, hogy kapcsolódsz, vagy ez hogy van? Szóval. (42:55)De például ezért az apámmal meg lehetett ezt élni. Hozzá mindig oda lehetett menni, mert azt a semmit ő következetesen tudta adni. Hát azt, amit ő tudott adni, azt, azt bombabiztosan tudta adni. Tudjátok, mi az érdekes? Hogy ez nem kevés. Hogy nekem, aki az autonómia részemet jól kidolgoztam, de a kötődési részemet meg nem, ezért őhozzá lehetett ebben a nagyon laza valami… mindig. „Jaj, örülök neked, Ferikém!” Mikor idős volt, mindig örült, ha mentem. Anyukámon néha szemrehányást, néha akkor sírt… értitek, hát normálisan érzett. És a… de az apukám nem engedte meg magának nagyon az érzéseket, ugye, mert traumatizált volt. Ezért ő kedvesen mindig beengedett, aztán „Jaj, de jó, hogy itt vagy! Gyere, ülj le, kapsz… vacsorát.” És akkor ennyi, ettünk, és szép volt az élet. (43:55)Vagyis a serdülő kornak kiemelkedő jelentősége van, hogy aztán tudok-e tartósan, szenvedélyesen kapcsolódni valakihez. Mert ott már megjelennek ezek a dilemmák és dinamikák. Tudjátok, nem csak alap igazságok, alap dinamikák. Hogy kidolgozom az autonómiám, de amikor jövök haza, akkor lehet hozzád kötődni, mert te megengeded. (44:20)Kötődés
Vagy fordítva. Van, aki a kötődési részét dolgozza ki nagyon jól, mert apa-anya nagyon szereti, és amikor úgy azt mondja, hogy… Hát, fölvesz egy neonzöld miniszoknyát, mert a barátnői… neon party van, értitek. És hogyha ebben a pillanatban szívinfarktust kapnak a szülei, de még az utolsó pillanatban írnak egy SMS-t a nagyszülőknek, akik szintén, ez az autonómia törekvéseket nem fogja segíteni. Ez a másik véglet, hogy lehet kötődni, lehet tartozni, mindig lehet, mindig biztonság, és abban a pillanatban, hogy szeretnék elmenni, rögtön bűntudat. Ennek a keltése, szemrehányás, mi lesz veled, aggodalom, féltés. „Ajj, tudod, én csak féltelek.” Hát az a dolga, a szülőnek az a dolga. Tartsa meg magának. Hmm. Nem kell, nem kell mindent ráterhelni arra a 16 éves kölyökre. Hát majd én félek, ő meg szabadon bulizik. Aztán én meg tartom a feje, mikor hány. Hát nem úgy van? Hát előbb-utóbb… hát ha hazaér addig. De ha nem, akkor a haverok tartják a fejét. (45:45)Szóval fordítva is lehet. Hogy mi történik azzal a valakivel, amikor serdülőkorban jól tud kapcsolódni, kötődni, valahova tartozni. Van olyan, hogy otthon, és ő az autonómia törekvésekre milyen reakciókat kap. Itt már megjelenik annak az alap dinamikája, hogy közelség-távolság, távolság-közelség. Kötődés, alkalmazkodás, kaland, újdonság, távolság. Áhh. Azután. (46:15)Keressük magunkat
A serdülőkor milyen szempontból is kiemelkedő? Hát keressük magunkat. Nagyon nagy kérdés, hogy ebben a családi összefüggésben megengedik-e a szülők, hogy a gyerekek a saját, valahogy a saját világukat kidolgozzák, vagy olyanok lehessenek, amilyenek ők. Vagy pedig ott pontosan megmondjuk „Szeretlek, de annak ára van. Műszaki Egyetem. Főleg most. Most hallom, kevés az informatikus. Hajtsál rá, fiam! Te ne akarjál, nem t’om én, művész lenni! Fogjál vissza! Abból nem lehet megélni, ez mindig is így volt. Te annyira tehetséges nem vagy. Legyél informatikus! Azt a hülye is elvégzi, na.” Nem így van, persze, értitek. Most ez egy szülői szöveg. (47:10)Jaj, megemlékezem szegény nagypapámról. Ezt sokszor elmondtam már, de apai nagypapám szerelemre gyúlt, és akkor azt mondta az após. „Hát, adom a lányom, ha lesz tisztességes foglalkozásod.” S akkor elment tanítani, és vége lett a művészetnek. És aztán a csavart az hozza a történetbe, hogy miközben ugye azt mondja, hogy „Jó, hát akkor hagyjuk a művész világot! Mert tényleg, hát szerelmes vagyok, és akkor ugye átléptem egy határt.” Emlékeztek, az érett szerelmes. „Átléptem a határt, vállalom a felelősséget. Akkor legyen így.” Amikor az apám volt körülbelül 5 éves, akkor a nagymamám meghalt vérmérgezésben. Akkor a nagypapám onnan már nem állt föl. Tehát se a művész… A művész világot kigyomlálta magából, hogy tartozni tudjon a nagymamámhoz, de közben elvesztette a nagymamám. S akkor onnan, akkor azt mondja „Itt van ez a kis kölyök – ugye az apám, volt 5-6 éves – hát akkor hozok asszonyt a házhoz.” Prr. Na. S akkor tyű-tyű-tyű. (48:30)A serdülőkor az önazonosság keresésnek és találásnak a korszaka. Emlékeztek, ki képes a szenvedélyes meghittségre? Hát az a valaki, aki magával meghitt viszonyban tud lenni. Az egyik legnagyobb naivitásunk, hogy a nélkül, hogy saját magunkkal jóban lennénk, meghitt viszonyban tudunk lenni valaki mással. Ugyanis a meghitt viszonyban mi is benne vagyunk. A legnagyobb nyomorúságunk, hogy úgy keressük a meghittséget egy másik személlyel, hogy a saját magunkhoz való viszony annyira töredékes és problémás, hogy tulajdonképpen nem a veled való viszony teszi nehézzé a meghitt viszonyt, hanem a saját magamhoz fűződő viszony. (49:15)Nem egyszer az történik ugye, hogy nagyszerű férfiak, nők, lehet velük kapcsolódni, na de énrajtam erőt vesz a… na, az őrület. Mert én nem tudok biztonságosan kapcsolódni saját magamhoz. Ezért a meghitt viszonyban ott van valamiféle stabilitás, az identitásomra való rátalálás, és ennek az engedélyezése. Ugye a serdülőkor milyen iszonyatosan izgalmas. (49:45)Családtörténet
Én emlékszem, hogy történelemre fakultáltam. Van még ilyen, hogy fakultálni kell? Van még? Hát ezt nem tudom. Ugye, ki kellett választani két tantárgyat. Hát én a történelmet választottam, mert az érdekelt, meg a biológiát, mert az is. Akkor 17 éves voltam, bejött a történelemtanár, egy olyan… Rettenetes órákat tartott, szörnyű volt. Valahogy, valahogy a régi rendszerből megengedték, hogy tanítson, és ott maradjon, és következetesen azt a szót használta, hogy „Monarkia”, meg „anarkia”. Soha nem mondta H-val, mindig kizárólag K-val mondta. Monarkia, anarkia – ezt a két szót jegyeztem meg az összes két évből. De hogy ezek mit jelentenek, vagy milyen összefüggésben, az semmi nem maradt meg. Tehát csak Monarkia, anarkia. De… meg az „ecce hómó”, az volt a következő. Nem volt annyira, hogy mondjam, latinos műveltségű. De amiért nagyon hálás vagyok neki, hogy azt mondta „Na, akkor most, miután maguk a történelemre fakultáltak, tehát maguk nem csak izé, kis kanállal eszegetik a történelmi eseményeket. Ez onnan kezdődik, hogy családtörténet.” 17 évesen rávett, ez volt a házi feladat, de adott rá egy hónapot, ezt nagyon…, hogy kérdezzem meg a családtörténetet anyámtól, apámtól, élő nagyszülőktől. Rajzolni kellett családfát. (51:20)Máig hálás vagyok neki, mert egyszer csak rájöttem ott 17 évesen, hogy ez mennyire izgalmas. A nagymamám kivirult. Tényleg, a nagymamámmal akkor kezdtem el jóban lenni. Mert végeláthatatlanul öntötte a képeket, meg a történeteket. Gőzöm se volt, hogy ő ilyeneket tud. Apámmal először komolyan ebből a témából kifolyólag beszélgettem. 17 éves voltam, hogy életemben először az apámmal úgy beszéltem, mint mondjuk ember az emberrel. Nem csak úgy, hogy „Na, most smarnit kérsz még? Nem kérsz? Lefekszel aludni? Pisiltél? Nem? Igen?” Ezt a történelemtanáromnak köszönhetem. (52:05)Szóval, miért érdekes ez? Azért, mert az önazonosságunknak van egy társas természete. Az identitás társas természetű. Hogy van apa, és van anya, és vannak a tesók, és a nagyszülők, és tartozunk hozzájuk. De ahhoz, hogy magam lehessek, egy picit azért el kell innen jönnöm. El is jövök, én eljövök, mert én egy személy vagyok. Egy személy, magamra kell találnom. Tudnom kell, hogy ki vagyok én. Nem t’om, a nélkül is ki vagyok én. Hát valaki kell, hogy legyek, nem csak annyi… Hát nem, valaki kell, hogy legyek. (52:40)A serdülőkorban elkezdjük ezt a kettőt, hogy itt vagyunk a MI-ben, de közben megpróbáljuk kidolgozni azt, hogy ÉN. Emiatt vagyunk ilyen szerencsétlenül pofátlanok. Ugye, mert én, én, én, és akkor… Emlékszem, megint csak édesanyámra, ahogy mondta, hogy „Te Feri, te olyan önző vagy.” Ez nagyon szíven ütött, mert azt hittem, rendes vagyok. Tényleg, és akkor elgondolkodtam rajta, hogy önző vagyok-e, és rehabilitáltam magam. Rájöttem, hogy igen, de normális. Tehát egy serdülőben ott van, tehát… Szóval nem tudom, hát létezik olyan film, amiben van serdülő szereplő, és hogy ne történne az meg, hogy nem járul hozzá a családi történésekhez? Hogy bemegy az apa, és „Ameddig az én… eszed, addig…!” Bemegy az anya és aztán „Szóljál már valamit hozzánk! Nem viszed ki a szemetet, nézd meg, egy izé, egy szemétdombon élsz.” Ugye. Hát nem járulok hozzá a közöshöz, nem, mert magamra kell találni. Milyen furcsa ez, azért nem viszem ki a szennyest. Szóval. (53:55)Akkor nem csak az identitásomra akarok rátalálni, vagyis hogy ki vagyok én, hogy szabadon meg tudjak állni. Hanem közben pedig, szabad-e tartozni hozzátok úgy, tudok-e tartozni hozzátok úgy, hogy éppenséggel most pofátlanul mentem el, és azt mondom, hogy „Én, én, én, én!” Hogy a kettő létezik-e együtt, vagy nem? Mikor apám azt mondja, hogy „Akkor fel is út, le is út!”, akkor megtanulom, hogy a kettő nem létezik együtt. Mert létezik a „Fel is út, le is út!”, meg létezik az „Otthon.”. Ha otthon vagyok, nem lehetek magam. A „Fel is út, le is út!”, ott magam lehetek, csak ott nincs otthon, és leszek egy örök csavargó. Mert azt mondom, magam akarok lenni, csavarogni kell. Vagy akkor rendben van, akkor ugye ahol büdös van, legalább meleg is van alapon, na, akkor legyen így. (54:55)Tehát a serdülőkor döntően hozzájárul annak a tapasztalata, hogy milyen belső késztetéseink, dinamikák fognak jellemezni bennünket, tartós szenvedélyes kapcsolatra vágyakozásunkban és törekvésünkben. Most ránézek az órámra, hú, dzsá-gyúúú, 13 perc van, és leírtam 18 pontot. Valószínű, hogy ezt már nem fogom tudni elmondani, pedig nagyon rajta vagyok. Szóval. (55:25)A személyiségfejlődés lépései (18 pont)
Arra gondoltam, hogy akkor a fejlődés részéről szeretnék beszélni. Hogy ott van bennünk a csecsemőkor, az ödipális korszak, és a serdülőkor összes szépsége és nyomorúsága. A lelkünkben hordozzuk annak az összes lenyomatát és következményeit. Mikor szerelmesek leszünk, elevenné válik az összes nyomorúságunk, az összes szépséggel együtt, kétség kívül. Nem bírjuk kikerülni magunkat. Állandóan saját magunkba fogunk botlani. Hiába szerelmes vagyok beléd, és állandóan magammal találkozom. De folyton-folyvást ott vagyok, és már úgy szeretnék csak veled lenni, és nem megy, mert mindig magamba fogok botlani. És hogy akkor hogyan lehetséges a fejlődés? Erről szeretnék. Nem akarom majd ezeket hosszan, csak… (56:20)1. Szavak nélkül
Ugye az első így volt, hogy szavak nélkül. Emlékeztek, csecsemőkortól indulunk. Szavak nélkül, szavak nélkül, ne is kelljen szólni, te találd ki, és csináld meg, és legyen hozzá kedved. Szavak nélkül. Hogy mindig az a logika, hogy akkor tudok fejlődni, ha eljutok oda, hogy vannak szavaim, és fogok beszélni, és meg foglak kérni. Ilyenkor látszólag elvesztem annak a gyönyörű világát, vagy annak az ígéretét, hogy szavak nélkül legyen. Ezért nem akarok áttérni egy másfajta működésre, hogy kérjelek, vagy mondjam, nem szeretném. Fönntartom ezt a vágyam, hogy hátha lesz majd olyan jó, mint amikor pici voltam. (57:05)Mikor pici voltam, se volt ez… de hátha most lehet. De a fejlődés három lépésből áll. Hát most ez nem egy ős igazság, most megjelenik egy mondat „Három lépésből áll a fejlődés.” Hanem, először, ahogy kiindulunk, ez, hogy „szavak nélkül”. Ahh, anya rám hangolódik, megadja nekem azt, amire szükségem van. Kitalálta, nem kell szólni, csak sírni. Ú, ez jó. (57:30)Második lépés. Ha személyiségfejlődésre adom magam, azt mondom „Igen, de nem vagyok csecsemő, ezért megtanulok beszélni. Most már akkor kérek, meg mondom, tudok olyat mondani, hogy IGEN, meg hogy NEM. Olyat, hogy JÓ, meg ROSSZ, hogy MÉG, hogy SOHA TÖBBET. Ezeket tudom, háhá. Látszólag ezt elvesztem, ugye ezért nem szeretjük ezt, mert látszólag akkor elvész ez a világ, ami pont a szerelemben olyan nagyon eleven lett az összes ígéretével, meg vágyával idebenn. Hát nem azért érdemes szerelmesnek lenni, hogy majd megadod, és kitalálod, és rám hangolódsz, és tudod, és teeee… De a jó irány arra van (a 2. pont felé – szerk.), mert ez a múlt. (58:15)Hát akkor ezt elengedem, és akkor ááá, gyorsan ide ugrok. És itt mi történik? Egyszer csak rátalálok arra a szavak nélküli világra, ami ennek a folyamatnak valamiféleképpen gyümölcse, vagy eredménye. Például, hogy mondjuk fekszünk egymás mellett az ágyban, és egyikünk se akar beszélni, és nagyon jól van minden. Annyira jól van minden, hogy… teljesen értelmetlen lenne megmukkanni is. Nem szabad beszélni, mert rendben van minden. Mert biztonságban vagyunk egymás mellett. Tökéletlenek vagyunk mind a ketten, kétség kívül, és most rendben van minden. Ez egyszerűen csak jó. És ha elkezdenénk beszélni, na akkor tönkremenne. Akkor megint a szavak, a félreértés, áhh. De ez itt van. (59:20)Rátalálunk arra a csöndre, vagy arra a szavak nélküli világra, ami megadatik akkor, hogyha vállaltuk azt, hogy beszélni fogunk. Akkor egyszer csak megélni azt, hogy most viszont nem kell, az maga a csoda. Most nem kell. És együtt megérezni azt, hogy most te se beszélsz, pedig mennyit szoktál te jó ég. Most valahogy te is, te is, most megélünk együtt valamit, és most te se beszélsz. Milyen hálás vagyok érte. Én se beszélek, és rendben van. Emlékeztek, ahogy mondta a terapeuta „Te se vagy rendben, én se vagyok rendben, ez így van rendben.” Most itt fekszünk az ágyban, most a szex előtt, vagy a szex után, vagy szex helyett, mindegy, és most nem használjuk a szavakat, és vagyunk. Thúú, nagyon szép. Tssz, hó, de jó, hogy nem rontjuk el a szavakkal! (60:25)A szavak előtti három ősi nyelv
Érzések és érzelmek
Akkor itt a vesszőparipám, hogy a szavak előtti három ősi nyelv. Az első ősi nyelv az érzések és az érzelmek. Hogy annak a szépségére rátalálunk, látom, ahogy fáj, ahogy örülsz, ahogy szomorú vagy, ahogy félsz, és én kapcsolódni tudok az érzéseidhez. Ez az érzelmi összetartozás. Hogy nem tudom kitalálni, hogy mire van szükséged, de azt látom, hogy félsz. És nem kell mondanod, én ezt látom, és tudok veled érezni, és kapcsolódok hozzád. Nem tudom, mire van szükséged, de meg tudom kérdezni. (61:10)Érintés
Oly… ezt… lehet, hogy derülni fogtok, mert ebben a történetben is ott van ez a kettősség. Temettem, és a temetésen kiértünk a sírhoz, és akkor ugye ott mindig van egy kis olyan, olyan rendeződés, helyezkedés. Ugye, hogy én valahogy megpróbálok úgy állni, hogy a sírásók odaférjenek a sírhoz, ahogy majd rakják be a földet. De közben hogy hát közel állhassanak ott a közeli családtagok, és akkor ahogy, amikor majd elhúzzák a koporsó után azt a hosszú deszkát, akkor azt valahova ki lehessen húzni. Na mindegy, papként ott fölmérem, hogy hova állok, és ide állok, és a kántor is odaférjen, és lehetőleg mondjuk térdig ne legyek sáros. Akkor nézem, hogy megérkezik a férfi és a nő, valamelyiküknek a szülejét temettük. Azt hiszem, talán a férfinek volt az apukája, vagy anyukája, tök mindegy. Ott álltak, oda érkeztek, én már ott voltam, ugye mindig én vagyok elöl, a kántor, megérkeztünk. Oda érkezett a férfi, s akkor mellé állt a nő, és persze ilyenkor mindig nézem, most jó helyen vannak-e, na. Akkor a férfi, valahogy ösztönösen fogta, úgy átkarolta a feleségét, és a felesége pedig, valahogy ugyanazzal a természetességgel, ahogy a férje ott a temetésen, a koporsó előtt, mielőtt behelyeztük volna ott a sírgödörbe, fogta, és megmarkolta a férje fenekét. Így átölelte a feleségét, a nő pedig… És nyilvánvaló, teljesen tudattalan volt ez, hát… Biztos, megkérdezném, hogy ez hogy volt, akkor nem emlékeznének rá. Ez az érintésnek a gyönyörűsége. Lehet, hogy nem találod ki, de a szavak előtt van egy világ, amit mindannyian értünk, ez az érintésnek a világa. Persze itt is sebződhetünk, és most megint nem akarom ezt hosszan, de számomra az egyik leggyönyörűbb élmény, hogy hogyan érdemes ott állni a gyászban. Lenyűgöző volt, na. (63:45)Cselekvés
Hát akkor az érintés. És akkor van a, hát van a harmadik világ, ez pedig a cselekvés. Hogy nem tudom kitalálni pontosan, de képes vagyok érted cselekedni. Tudjátok, milyen sokat beszél erről John Gottman, hogy azok a kapcsolatok tudnak tartósak lenni, ahol a házasfelek fönntartják a jóhiszeműségüket egymás iránt, és folyamatosan jobbító törekvésben vannak. A jobbító törekvés, ami nem csak szándék, nem csak valami akarat vagy vágy, hanem csinálnak valamit. És amikor ahhoz a szavak nélküli világhoz tudok kapcsolódni, hogy látom, hogy te ezt most értem csinálod. Hogy te egyébként nem szeretsz már este 11-kor elkezdeni velem beszélgetni, már befejezni se szereted ilyenkor, te 10-kor szereted befejezni, nem elkezdeni. És most látom, hogy leragad a szemed, és mégis hallgatsz engem. Akkor most valamit csinálsz, ez egy jobbító törekvés a részedről, hogy valami jobb legyen, és ezt értem teszed. (65:10)Nem akarom… hosszan, meg… Szóval, ugye az első lépés, szavak nélkül, szavak nélkül, szavak nélkül. A fejlődés második lépése, hogy azt mondom „Nem, megtanulok beszélni, mert túlnövöm azt a világot, ahol a vágyam, vagy elakadásom, sérültségem, vagy akármicsodám van, és felnőttként rátalálok arra a szavak nélküli világra, ami valahogy magában hordozza az egész utat is, meg azt az első lépést is. Ahh, és ezt gyönyörűnek találom, egyszerűen fönnségesnek. Valahogyan elérjük, és megnyerjük, és megkapjuk, de csak akkor, hogyha a második lépésben el tudtuk engedni azt a fajta gyermeki módját. És itt sokszor a gyermeki módból is kapunk valamit, ez a szép benne. Hogy egyszer csak azzal, hogy szavak nélkül, hát érzéseket adunk-veszünk. Hogy valahogy, néha tényleg, hát most, most olyan jól esett, hogy belemarkoltál a seggembe, na. Jól esett, mert ebben benne volt, nem csak az, hogy szeretlek, meg nagy veszteség van, benne volt az élet. (66:25)Értitek? Nem csak az, hogy nagy a gyász, az élet. Na, hogy van miért élni, hogy itt vagyok. Érthető ez? Persze, hogy érthető. Jó, hát de milyen jó, hát most hova jó? Nincs már idő semmi további jóra. Jó, jó, akkor ezt csak egy picit. Jó, még azért van két perc. Nehogy azt… „Hát de abbahagyta előbb, na!” (67:00)2. Találja ki!
A második így volt, hogy „Találja ki!” Nagyon-nagyon bennem van, hogy mikor valakivel elakad a kapcsolatom, tudom, ezt sokszor mesélgettem nektek, a MOM-ban aztán részletesen meg is mutattam, hogyha elakad a kapcsolatom valakivel, és nem bírom kitalálni, hogy miért azt csinálja, és miért úgy csinálja, és… zsééé-zsééé, elakadok. (67:30)Szerepcsere
Akkor veszek két széket. Nem kell venni, mert van. Leülök az egyikbe, az az én székem (1). Akkor elmondom neki „Ide figyelj! Megőrülök már tőled.” A lényeg, hogy érzéseket fejezzek ki, sőt azokat trááá, és ráadásul olyat is elmondjak, amit élőszóban sose mondanék. Azért azt mondom „Agyon csaplak!”, mert ezt érzem, ugye, és azt, az érzéseket kifejező gondolkozás. Akkor csinálok egy szerepcserét, és beülök (2.szék – szerk.), és hallom, ahogy a Feri azt mondta nekem, hogy „Agyon csaplak!”, és „Csapod ám, a tudod kit! Csapod a légycsapót, te szerencsétlen, csapdosd magadat, ne engem!” A szerepcsere nagyszerűsége, hogy itt (1) elmondhatok mindent, ami ööeeee, igen ám, de átülök ide (2), és akkor lehet válaszolni. Itt (2) el…, hogy „Csapod ám, tudod kit csapsz? A légycsapót csapdossad! Meg a…!” Akkor (1) azt mondja „Tényleg igazad van, most mit húztam itt föl magam. Tényleg, igazad van, hogy egészen el tudom veszteni már a józan eszem. Persze, mert elveszt…!” Szerepcsere. Akkor válaszolok magamnak valamit. Hatszor-hétszer. (68:45)Tudjátok, azt mondta erre egy pszichodráma-pszichoterapeuta, az már nagyon komoly dolog. Azt mondta, az a valaki, akivel hajlandóak vagyunk szerepet cserélni, ő nem az utolsó senki az életünkből. Tssz! Hogy én veszem az időt és az energiát, hogy nekiálljak veled szerepet cserélni. Hogy megéljem, hogy innen milyen az élet, és válaszoljak, és… Nem az utolsó senki. Ez a „Találja ki!” Hogy az első lépésben azt mondod „Találja ki! Szavak nélkül, találja ki, tudja magától! Jöjjön rá, értse meg, érezze meg, azonosuljon… tudja!” (69:35)A második lépés, azt mondom, se nekem, se neki nem kell tudnia magától. Nem kell tudnom, nem kell tudnom érteni. Lehet, hogy tök más, mint én, fogalmam sincs, hogy mit él meg, gőzöm sincs. Egy valamit tudok, fönntartom a gyermeki kíváncsiságom, és azt, hogy fontos vagy nekem, és szeretném érteni, de elismerem, hogy gőzöm sincs, hogy mi van veled, nem tudom. Ezért elkezdek szerepet cserélni veled, és végül eljutok oda, hogy történik valami, valami olyasmit érzek, értek, vagy sejtek meg, amit ott (1) nem tudtam, de itt (2) tudok. Mikor valakivel elkezdünk szerepet cserélni, bele a nadrágjába, a cipőjébe, a bőrébe, akkor sohasem nagy változások jönnek létre, csak mindig valamit megérzek, amit egyébként nem éreznék. Valamit megsejtek, valamire rájövök, és ez pont a szükséges változás. (70:45)Emlékeztek a kölcsönös neurotikus allergiánál, egymást pont a gyönge pontunkon irritáljuk. Hráhhrrrkk, megőrülünk egymástól. Ez van egy tartós, szenvedélyes kapcsolatban. Megőrülünk, és megőrjítjük egymást, kölcsönösen. Előbb-utóbb ez megtörténik. A kimenetel nem az, hogy kompromisszumokat körünk, mert nem tudok kompromisszumot kötni attól, amitől megőrülök. Most akkor jó, rendben, akkor csak félig őrülök meg, vagy félig pusztulok el, vagy félig fulladok meg. Hát ilyen nincsen. Ezért nem akarok kompromisszumot kötni. Ezért válik ádázzá a küzdelem. Azt mondom „Arra veszek energiát, hogy megpróbáljam megérteni, hogy miért csinálod azt, amitől én megőrülök. Ezt megpróbálom megérteni.” És ha befektetem az energiát, beleértve akár a gyerekkornak, akár több generációnak a látása, hogy mi is volt veled, egyszer csak megértem, hogy miért csinálod azt, amivel engem kikészítesz. Ettől kezdve valami olyasmit fogok érteni és tudni, amit ott (1) nem. Akkor már itt van, hogy „szavak nélkül”, de közben az is, hogy „tudom”. (72:15)Hahh! Ezt megint, lenyűgözőnek tartom, hogy valakit annyira fontosnak tartok, hogy hajlandó vagyok azt az energiát befektetni, hogy megértsem, hogy mi van vele. Ez csak akkor lehetséges, ha érzelmi munkát vállalok, mert csak fejben nem jövök rá. Ez nagy dolog. És így jutok el oda, hogy ki tudok találni valamit, amit egyébként nem tudtam, de itt ki tudom találni. (72:50)Nagyon köszönöm a figyelmet! (taps –szerk.) (73:00)Lejegyezte: vinkozoli