Út az ideáktól a valóságig: hogyan teljesülhetnek a vágyaink? - A személyiségfejlődés lehetőségei a társkapcsolatban 1.

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Bevezetés – Hogyan jutottunk a mostani témánkhoz?

Örülök, hogy itt vagyunk, és folytatjuk a témát. Nem tudom, hogy számotokra tudatos-e még, hogy melyik sémáról beszélünk? Mert nekem se. Úgy kellett utánagondolnom, hogy tulajdonképpen melyik sémáról is beszélünk. Na, nem mint hogyha most muszáj lenne mindenképpen minden elmondottat valami sémához kötni, de hogy sok-sok évvel ezelőtt elkezdtünk 18 sémáról beszélgetni. A 18 sémának az az érdekessége vagy lényege, hogy valamikor gyerekkorban alakulnak ki bennünk. Érzések, gondolatok kapcsolódnak hozzá, fizikai állapotok, ezekhez rendelt szelektíven összegyűjtött emlékek, és egészen úgy érezzük, hogy ez a valóság, és hogy minden pont úgy van, ahogyan mi azt belül megéljük. Közben mi mindannyian, akik itt vagyunk, néhány sémának a logikáját és belső világát éljük meg újból és újból, és újból, és erre azt mondjuk, hogy ez a valóság. (01:10)

Ezért kezdtünk el beszélgetni a sémákról, hogy rá is lássunk arra, hogy amire mi azt mondjuk, hogy ez az evidencia, ez így van, ez a természetes, ez az élet, én ilyen vagyok, az emberek ilyenek, a világ olyan… Hogy az nem úgy van. Egyetlen mondatba foglaltuk össze akkor a tapasztalatot, ez pedig így van. Az élet mindig több, mint az élettapasztalataink. Mindig messze-messze több, mint az élettapasztalataink, akármennyi is van. (01:40)

Akkor… ehh, nem tudom, hogy… nem túl hangos ez? Nektek jó? Megint így jártam. Olyan érdekes ez, minden héten úgy érzem, hogy valahogy nekem ez sok, és akkor kiderül, hogy nektek meg jó. Hogy… szóval. (02:00)

KöHi – könyörtelen mérték, hiperkritikusság – Kiégés

Az a séma, amiről most beszélünk, ez a KöHi. Könyörtelen mérték, hiperkritikusság, könyörtelen mérték, túlzó kritikusság. Vagyis, hogy van bennünk egy állandó szorítás, állandó nyomás azzal kapcsolatosan, hogy ez nem elég, hogy nem jó, hogy tökéletesnek kell lenni, és a 99% az még Nulla, és a 100% az egyedül elfogadható. Ez a világ. Így jutottunk el oda, hogy beszéljünk a kiégésről, amikor könyörtelenek vagyunk saját magunkkal. Olyan mértéket állítunk föl magunk számára, és olyan kritikusak vagyunk magunkkal, hogy azt mondjuk, hogy még, és még, és még, és ebben szép lassan kiégünk. (02:40)

Ide tartozik az is, hogy akkor elkezdtünk beszélni a társkapcsolatról. Kiégés a társkapcsolatban, kiégés férjként, nőként, feleségként, apaként, anyaként, nagymamaként, nagypapaként. És hogy természetesen itt is érvényes lesz majd az ránk, hogy túlzó mérték, hiperkritikusság a társunkkal. Nagyon is. (03:05)

Életszakaszok, életkorok hatásai

Valahogy, ahogyan… és akkor emlékeztek, hoztunk három életkort, vagy életszakaszt, amiből merítünk. Az egyik az anya-csecsemő kapcsolat (1). Azután az óvodáskor vége, iskolás kor eleje, ödipális korszaknak (2) hívjuk. A harmadik pedig a serdülőkor (3). Mind a három korszakra, mert gyermeki világ, jellemző az, hogy még ott van, ahogyan a szüleinket idealizáljuk. Bár itt (3) már nagyon tiltakozunk ez ellen, de mégis csak így van. Az elvárásainkat az idealizáláshoz kötjük, és azt mondjuk „Ezt is add meg, és add meg rögtön, tik-tik-tik!” Na, és ez meg nem szokott menni. (03:50)

Út az ideáktól a valóságig: hogyan teljesülhetnek a vágyaink?

Akkor így a mai előadásnak valami ilyesmiféle címet próbáltunk adni, hogy elkezdjük belátni, hogy az, ahogyan egy csecsemő vágyik a boldogságra, a kielégülésre, a teljességre, az nekünk – ide rakom ezt a felnőtt kort (4), hogy az már nem jön össze. De az a nehéz, hogy serdülőkorban, és ödipális korban, és csecsemőkorban alakul a szeretetnek, a kapcsolódásnak egy alap élménye, és mikor szerelmesek leszünk, ez az alap élmény fölizzik bennünk, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy „Lehet, hogy mégis csak lehet? Mégis csak! Hiszen találtam egy férfit, már egy hete jó! Egy hete már iszonyú jó, és nagyon jó! Egymás szemébe nézünk, és jó! És boldogok vagyunk, és minden meg van, ott van!” (04:50)

Vagyis, a szerelem elhiteti velünk, hiába vagyunk 30 vagy 60 évesek, hogy mégis csak lehet, hogy mégis csak lehet úgy, ahogy a csecsemőnek az anya, és lehet úgy, ahogy pici óvodás korban, mégis csak. Vagy ahogy serdülő korban, hogy mégis csak, hogy lehet. És aztán kiderül végérvényesen, hogy nem. Tehát egy hónap múlva… már nem olyan. Ez lehet, hogy egy hónap, ugye, tudjátok, a hormonháztartásunk ismeretében 2,5 év után már biztos. Akkor mindenképpen megtörténik az, hogy úgy mrrhhh. Akkor van egy tudatos, nem tudatos lehetőségünk: visszamegyünk-e a startmezőre, anya-csecsemő kapcsolat, és várunk egy újabb szerelmet, hogy megint elringathassuk magunkat abban a vágyban, hogy mégis csak az élet megadja úgy a vágyaink beteljesedését, ahogy ebben a három életszakaszban valahogy még vártuk. Mi van ennek a pólónak a hátulján? „Nem akarok felnőni!” Nem, nem akarok felnőni, nem, nem! És a szerelem adja az utolsó esélyt arra, hogy még valahogy gyerekként beteljesedjen az életem. Csecsemőként, kisgyerekként és serdülőként. Újj, de jó lenne! Mhhh. (06:20)

(Három szék: 1. Gyerekkori vágyak. 2. A vágyak nem teljesülnek be. 3. A vágy valahogy beteljesül, önfelülmúlás. – szerk.)

Most kiveszem a felnőtt kort (4. széket elteszi – szerk.), mert most a három szék három más dolgot jelent, és arról beszélünk, hogy itt (1) van akkor a három korszakból hozott összes vágyunk. Szeressen valaki, föltétel nélkül, és elvárások nélkül! Na, ezekről beszélünk, itt (1) vannak ezek a vágyak. Hozzuk három szakaszból biztosan annak a beteljesülését és beteljesületlenségét. Aztán itt (2) megéljük azt, ami megtörténik, hogy… „Hát nem, nem… Nem olyan. Hát este én beszélgetni akartam vele, és… aludt. Jó, hát én is szoktam aludni, nem azért, de…” Valahogy ennek már tudjátok, egy más jelentése van. Mert azért az első hónapban azt mondta, hogy „Nem akarok aludni!” Ugye így volt? Azt mondta „Fogni akarom a kezed, a vállad, a derekad. Fogni akarlak, nem alszom. – Most alszik. Most vagy nem az igazi, vagy én mindig így járok. Vagy nem tudom megtalálni. Nem tudom, most azon fantáziálok, hogy, hogy abbahagyom. Így nem, nem érdemes. Ha ennyi az emberi élet, így? Jó, hát még egy Baileys-t megiszok, de… Jó, hát akkor ennyi. Akkor úgy látszik, hogy két Baileys-szel még valahogy. Jó, hát aztán egy kis tojáslikőrt még rátolok. Na, hát akkor… Akkor másnap reggel fölkelek, és akkor toljuk. Ugye? Bemegyek az ostoba munkahelyemre. Oda persze, hogy kikészítem magam. Ja nem, az már megtörtént. Már kikészültem, csak fölteszem a vakolatot.” (08:40)

Ezt egy hölgytől hallottam, nehogy megbotránkozzatok! Nem, egy hölgy mondta, tényleg. Mert volt neki, az volt a nyomorúsága, hogy úgy érezte, hogy egyáltalán nem szép, és nem szerethető, ezért mindig kikészítette magát, és akkor ő ezt így nevezte, mert tudott reflektálni saját magára, hogy „Fölteszem magamra a vakolatot.” Ezt ő így mondta. Akkor egyszer, ahogy elmélyült a beszélgetésünk, ez sok-sok évvel ezelőtt volt, és láttam, hogy smink nélkül jött. Akkor mondta „Feri, ez nagy dolog, hogy ide el merek jönni vakolat nélkül. Nézd meg a téglákat!” És akkor néztem a tégláit. Hát, igen, tényleg, elég girbe-gurba. (09:30)

Na, tehát itt (2) ez van, és akkor azt mondod „Nem, jó, hát akkor úgy látszik, az egész élet ennyi, hogy fölrakjuk reggel a vakolatot, és akkor így izé, próbáljuk eladni magunkat, hogy na… Este meg lemossuk, és… na. De az a kérdés, hogy létezik-e ez a harmadik (3)? A harmadik, hogy az a vágyunk ott valahogyan beteljesedik, és ez izgat bennünket, hogyan teljesedik be a vágyunk, amit hozunk magzati, csecsemőkorból, és aztán kisiskolás kor, óvodáskor, és serdülőkor – nyilván a többi helyről is, de ezek kiemelkedő pillanatok, vagy életszakaszok. Hogyan teljesedik be a vágyunk? Ez izgat engem, mert létezik ez (3) a harmadik lépés. (10:10)

A személyiségfejlődés lehetőségei a társkapcsolatban (ismétlés)

Akkor beszéltünk… most gyorsan, gyorsan, mert lehet, hogy elmondom az egészet ma. Tényleg. Az… akkor nem lesz érdekes, de elmondtam, és én akkor úgy fekszem le, itt (3) a harmadik… „Jó, én elmondtam, én elmondtam. csinálnak vele, amit akarnak.” (10:30)

2. Találja ki!

Most nem mondom már a lépéseket. Kiderül, hogy nem találja ki, és akkor rájövök, hogy anélkül, hogy kitalálná is van valami szép, ahogyan ez beteljesedik. (10:40)

3. Legyen kedve hozzá!

A vágyaimmal teremtsem meg az életet, a kapcsolatot, az elég legyen vágyakozni, és az legyen úgy, ahogyan én vágyakozom. (10:50)

5. Hadd legyek mindenható!

6. Elég, hogy vagyok.

És hadd éljem át, hogy elég, hogy vagyok, az legyen elég. És akkor jön a hatodik, ja nem, ez volt a hatodik, igen, igen. 6. Elég, ha vagyok. (11:10)

7. Nem tudtam ellenállni.

Emlékeztek, erről még beszéltünk. Esther Perel ahogy mondja, ő szexuálterapeuta. Akkor azt mondja, hogy igen, úgy kezdünk, hogy nem tudtam ellenállni, s aztán hozok egy döntést, hogy nem akarok ellenállni. És akkor mármost így. Akkor jön a nyolcadik. (11:30)

A személyiségfejlődés lehetőségei a társkapcsolatban (folytatás)

8. Spontán

Ez már nem volt, vagy csak úgy bele, bele… Spontán. Mi ez, hogy spontán? Itt (1) azt mondjuk „Legyen, spontán történjen meg!” És ezek az utolsó szempontok egyébként a szexuális vágy beteljesedésére vonatkoztak. Tehát spontán, és történjen meg… Ne tudjak ellenállni… krrr, ugye ez. Na most hogy van ez a spontán? Itt (1) átéljük, hogy spontán, itt (2) meg megéljük azt, hogy „Na, hát a spontánról…” Ahogy múltkor, emlékeztek. Tehát hogy mind a ketten, egyszerre, spontán, történjen meg, erőfeszítés nélkül, a pillanat varázsában, egy ihletettségből kiindulva. Úgy, hogy egyformán nagyon akarjuk, de nem mondjuk ki, nem beszélünk róla, csak megtörténik. 25 év házasság után. Ugye, puszi mindenkinek. Tehát általában ezt az illúziónkat elvesztjük, hogy ez így lenne. (12:35)

De akkor a kérdés (átült a 3. székre – szerk.), hogy ez a vágyunk mégis csak valahogyan, hogyan teljesedik be? Hogyan? Hogy akkor csak a veszteség van, vagy valahogy a veszteségen keresztül itt van, beteljesedik-e. Ez a kérdés. Most a spontánra, ugye itt (3) ez… (12:50)

Az önkifejezés szabadsága

Az első, például, hogy megengedem neked az önkifejezés szabadságát. Hogy megélem azt, hogy azzal, hogy te nekem föltárod és elmondod, és kifejezed, ez a bizalom, hogy te itt engeded meg. Hogy nekem megengeded, hogy lássam a gyöngeséged. Hogy én lehetek az az ember, aki előtt meg mersz valamit mutatni, amit egyébként a vakolat mögé rejtesz. Hogy én ezt tudhatom, és láthatom. Ebben van valami nagyon nagy bizalom. Ahogy egy gyerek a létezésével rábízza magát a környezetére, hogy ez egy bizalom is. (13:35)

Aztán, hogy milyen érdekes ez. Mikor azt mondjuk – emlékeztek – hogy „Na, na, na! Csak óvatosan a spontaneitással! Mert elvesztjük a fejünket, és abból valami baj lesz.” Hogy milyen sokszor nem visszük végig úgy a folyamatot, hogy egyszer csak spontán… És akkor abból valami jó lesz. Hogyha én spontán elvesztem a fejem, abból valami jó jöhet ki. Hogy itt (3) megnyerjük azt, hogy éppenséggel mert kidolgozunk egy csomó erényt magunkból, ezért spontán egy csomó jó dolog tud belőlünk fakadni anélkül, hogy kigondoltuk volna, átgondoltuk volna, terveztük volna. Ugye így indul, hogy keressük az igazit, és ennek a mélyén tulajdonképpen ott van az a vágyunk, hogy szeretnénk igaz emberek lenni. Hogy egy mélyebb értéke az igazinak, hogy egy igaz ember. Itt (3) hogyha elkezdtem azért dolgozni, hogy ne csak az igazi legyek, hanem egy igaz ember, akkor a spontaneitásból spontán valami jó tud születni. Ez nagyon fölemelő. Minden olyan pillanat, amikor lehetne így is és úgy is, és te ott, a pillanatban úgy döntesz, hogy valami jót adsz nekem, hogy igent mondasz rám. Csinálhatnád másképpen is, ezer okod lehetne rá, és mégsem úgy csinálod. Ezt nagyon fölemelőnek tartom. (15:05)

Alap élményem ez, elnézést, hogyha ismétlek történeteket. Mikor értelmi fogyatékos fiataloknak tartottam minden héten egy misét. A Miatyánknál ott álltam, s akkor kezdtem mondani, hogy „Miatyánk, aki a mennyekben vagy…” Ugye a Miatyánknál megfogjuk egymás kezét, mint itt is az alkalom végén. Ott állt ez az értelmi fogyatékos kissrác, és úgy a pillanat spontaneitásában azt tudatosította magával, hogy én egyedül állok az oltárnál, és ezért fogta magát, följött oda mellém, és megfogta a kezem. Ilyet még „normális” ember nem csinált. Egészséges ember, normális ember nem csinált még egyetlen egyszer sem. Ilyet értelmi fogyatékos fiatalember csinált, hogy odament, és ő a pillanat ihletettségében spontán csinált valami jót. Ez lenyűgöző számomra. (16:10)

Tehát igen, lehet, hogy elvesztünk valamit, hogy „Spontán, spontán, spontán!”, de közben pedig meg tudjuk becsülni az összes olyan pillanatot, amikor látom, hogy úgy döntesz ott a pillanatnak a világában, hogy igent mondasz rám. Az… mert mondhatnál nemet is. Nemde úgy van, hogy egy tartós kapcsolatban ezer okunk van már a sértettségre. Ugye, hogy valamit az orrod alá dörgöljek, hogy valamit előszedjek, valamit fölhánytorgassak, valamire ráutaljak. Egy hihetetlen repertoárt tudunk előhúzni, a múlt hihetetlen csodás világa annak, hogy hogyan bántsuk egymást. (16:50)

A legpusztítóbb kommunikációk sorába az tartozik, mikor elindulunk egy pillanatnyi konfliktusból. Ismerős ez, ugye? „Ne felejtsd el… szerintem vegyél pulóvert is, mert este már hűvös lesz, hiába volt ma 20 fok. – Ne szórakozz már velem, hát csak el tudom dönteni, hogy veszek-e pulóvert, vagy nem. – Jól van, most nem azért mondtam, hogy szórakozzak veled. Most miért húzod föl magad? Most akkor így fogunk elmenni a Pálferire, így, összeveszve? – Jó, hát akkor ne is menjünk. Egyébként is, nem én könyörögtem, hogy <<Gyere el!>>. – Jól van, most ezt mondod nekem, hogy <<Nem én könyörögtem…>>, azért, mert három éve már krízisben vagyunk. Hát legalább itt együtt vagyunk. – Tudod, ki akar veled együtt lenni?” És benne vagyunk a múltnak az összes veszteségében, sérelmében, és elmondjuk, hogy „Miért is akarnék? Ezért jöjjek veled, hogy <<Vedd föl a pulóveredet?>>, mert hülyének nézel? Ezért jöjjek veled, mint a hülye gyerek…?” Tehát a múlt rengeteg teret ad arra, hogy bántsuk egymást. (18:10)

Amikor a jelenben nem vesszük elő a múltból azt a számtalan dolgot, amit mind elő tudnánk venni, az nagyon nagy dolog. Képesek vagyunk a jelenben maradni, és a jelenben, a jelenből valami jót ki tudunk fejezni. Hí, de nagy dolog ez! Na, jó! Mrrhhh. Igen. Aztán. (18:35)

Korlátozom magam.

Az is milyen nagyszerű, hogy éppenséggel visszaszólhatnék, vagy úgy gmm-hrrr-grrr, ezt mind megtehetném, és hogy tudatosan nem csinálom. Ezt így mondhatnám, korlátozom magam. Tudatosan korlátozom magam, és egy csomó mindent nem csinálok meg veled. Ezt tudatosan csinálom. De hogy helyette mit csinálok, abban mindig ott van a rugalmasság, a pillanat és a spontaneitás. Kétség kívül, számtalan döntést hoztam, hogy mi mindent nem fogok megcsinálni veled. Hogy azt soha nem teszem meg, pedig meg tudnám csinálni. (19:20)

Olyan érdekes ez, mikor úgy a színpadon előveszek egy-egy figurát, aki mondjuk kiabál, vagy szemétkedik, akkor nem egyszer látom, hogy óriási meglepetést okoz ez. „Ilyen is tud lenni?” Nem tudom, hogy… Ugye beszéltem nektek, hogy relatív elhanyagoltságban nőttem föl. Tehát a Park, a Városmajor, a Vérmező, ott, úgy ott szocializálódtam. Na, hát ott azért úgy lehetett mit fölszedni. Tehát mondjuk serdülő koromban nem esett nehezemre valakinek beszólni. Hát megtanultam magamat megvédeni. Az, hogy ment egy szócsata, azért akkor nem kértem kölcsön. Nem, akkor bele tudtam állni, és akkor toltam. Annyira emlékszem, hogy álltunk ott, a Moszkva téren, Széll Kálmán tér. De hát ez, a gyerekkor, az nekem Moszkva tér, mindegy. Álltunk, és ott ment valami szócsata, ilyen gimisek voltunk 17 vagy 18, és hát én gátlástalanul toltam. Egyszer csak ez az ismerősöm, nem volt barátom, de nem is volt idegen, egy másik srác, olyan mint én. Mikor így toltam neki, egyszer csak láttam, hogy elsírja magát. Akkor, akkor döbbentem rá, hogy mire vagyok képes. Hogy képes vagyok úgy beszélni, hogy az a másiknak iszonyatosan fájjon. Akkor 18 évesen, akkor nagyon fontos volt nekem a buddhizmus, és akkor abban ugye, hogy „Ne árts!” Ott álltam a Moszkva téren, és tkkk-tkkk-tkkk, nyomtam-nyomtam ezerrel, és akkor ott rájöttem, hogy ezt nem fogom csinálni. Hogy tudom csinálni, de nem fogom csinálni. (21:20)

Ezért vannak helyzetek, mondhatjuk azt, nem, hát azért a spontaneitásomat korlátozom. Ugye, mert tudnék így is, meg úgy is. „Hát ez már nem olyan spontán, ez már nem olyan…” Hogy annak a szépsége, hogy tudjuk egymásról, hogy mind a ketten tudnánk egymást bántani, és nem csináljuk. Egy tartós kapcsolatban van bőséges tapasztalatunk arról, hogy hogyan tudjuk egymást kicsinálni. Ezt nagyon jól tudjuk. Mert egy tartós kapcsolatban, épp a szerelem révén, képesek voltunk a tudattalanok révén egymásra hangolódni. Ezért mindenképpen megtörténik az, akarva-akaratlanul, hogy képes vagyok ott gyomorszájon vágni téged, ahol a legjobban fáj. Ezt még az érzelmileg kevésbé intelligens társkapcsolatban élők is meg tudják csinálni. Ilyenkor érezzük „De hogy lehet ilyen szemét, hogy pont ott, pont ott, ahol nekem a legjobban fáj?” Ez nagyon gyakran nem tudatos. Egyszerűen csak érezzük, érezzük ezt a pontot. Ezt szoktuk érezni. (22:30)

Most a spontaneitás utáni vágyunk beteljesedéséhez kötöm azt, amikor újabb és újabb döntéseket hozok, hogy mi az, amit soha nem fogok veled megcsinálni. Akkor azt mondom, hogy ezen a területen belül fogom megmutatni a spontaneitásom, és itt nem fogom megcsinálni, és itt se. Ezt én, ezt én lenyűgözőnek tartom. Mhh. Igen, igen. Vagyis a spontaneitás mögötti beállítódásnak a szépsége. Nem az az érdekes, hogy valaki tud-e spontán lenni, hanem mondjuk itt van ez az értelmi fogyatékos kissrác, hogy ő spontán mi az, amit ki tud és ki akar fejezni. Hogy olyan sok jót tudunk kifejezni spontán. Van mögötte egy döntés, melyik világból akarjuk spontán kifejezni magunkat. Jó, jövök ide (1) megint. Mhh. (23:50)

Nehéz műfajnak érzem azt, amit most csinálok. Olyan, néha olyan érzésem van, egy kicsit mint hogyha olyan papos lennék, vagy olyan, olyan megmondós, hogy úgy… Olyan… nem akarok ilyen lenni. Csak amiket mondok itt a harmadik széknél, azok valahogy a meggyőződéseimből vannak, és amikor valami a meggyőződésből van, akkor úgy mrrhh, olyan „Na, értsétek meg ti is!” vagy „Ti is lássátok!” És nyugodtan vonjatok belőle gyököt, ha sok. Következő. (24:30)

9. A pillanat varázsából ihletve.

Ez elsősorban még mindig a szexuális életre vonatkozik. (1) A pillanat varázsa legyen ellenállhatatlanul lenyűgözően, bennünket az ágyhoz szögezően valamilyen. Igen. Itt (2) átéljük, hogy „Jó, hát akkor arra várhatunk, míg kedve lesz.” És akkor jön a harmadik. Ezt (3) meg úgy lehetne nevezni, az ünneplés kultúrája. (25:00)

Az ünneplés kultúrája

Azt, hogy a pillanat varázsa, legyen ilyen emelkedett, és fennkölt, és áhhhh, az a pillanat. És ide az az élményem, mikor ott voltunk még a Dü… mmm, Szentkirályi utca, még a Szentkirályi utca. Egy éven keresztül hallottuk, hogy ahogy elkezdtem beszélni, hogy akkor egy zenekar egy zenekari művet gyakorolt. De elkezdték októberben, és májusban is ugyanazok a tételek. De olyan volt, hogy egy… teljesen irreálisnak tűnt. Fél éve gyakorolták ugyanazt. Ahogy egyre melegebb lett, mindig kinyitottuk az ablakot, és ez áradt be. Egyszerűen nem tudtam már nem ezzel foglalkozni néha. És akkor Zsolt barátom, volt az utolsó alkalom, egyszer csak mondta, hogy csukjam be a szemem, és akkor vége volt az alkalomnak, és akkor becsukva tartottam három percig. Kinyitottam, ott ült mögöttem az egész zenekar. Mert a Zsolt átment ehhez, megkereste hang után ezt a zenekart, és azt mondja „Akarva-akaratlanul fél éve hallgatjuk a próbáikat.” Hát azért az már nem egy kis dolog. Hát fél éve beültünk mindig a próbára. Mi lenne, hogyha azt a tételt, amit állandóan hallottunk, egyszer úgy szépen is eljátszanák? Hogy úgy elejétől a végéig, hogy na, most már ide jutottunk. De az egyszerűen megrendítő volt. Ott állt egy egész zenekar, senkit nem ismertem, és én nem is adtam nekik semmi jót. Hát semmi jót, nem, nem, elviseltük csak őket, hogy próbálkoznak. Fogalmam sincs, a Zsolt ezt hogyan intézte el, de ott volt 40 zenész, s akkor a 40 zenész 10 percig ezt, hogy minden, hogy eljöttek ezek az emberek a semmiért, a semmire, a… na, fölfoghatatlan. (27:00)

Akkor emlékszem, de most is ez van bennem, hogy szokott olyan lenni, tudjátok, mikor az öreg rendőr nyugdíjba megy. Biztos láttátok, minden amerikai filmben van, hogy az öreg rendőr, mondjuk legyen Bruce Willis, s akkor ugye a haja már megvan hozzá. S akkor a sztori, ugye már csak hét napja van. Már csak hat, és akkor kell, nem tudom én, egy foglyot elkísérni, és akkor pont őt. És akkor persze, hát értitek, megmenti a világot, meg a többi, tehát az lemegy 20 perc alatt. Ugye, hát akkor a végén, nem t’om, mégis csak ott akkor megünneplik. Azóta is úgy őrzöm, hogy ez, amit kaptam tőletek akkor ott, na ez nekem a levonulási ajándékom volt. Tehát hogy énnekem már ezt nem kell megadni, én ezt már megkaptam, megkaptam, meg, ez nekem megvolt. (27:50)

Tehát mondjuk, hány év a nyugdíj korhatár? De tényleg, most nem tudom, a férfiaknál mennyi? 65. Nőknél? 60…63. Kicsit bizonytalanok a nők. Az összes férfi rögtön mondta, hogy 65, és… „Attól függ, hogy hány éves.” Attól függ, hogy…? Hogy hány éves a nő. „Nem!” De hát már kezdett érdekelni ez a dolog. De most… nem azon múlik, hány éves a nő, hanem hogy mennyi időt dolgozott? Azon se múlik? „Ez ilyen sávos. Minél fiatalabb az ember, annál később, annál tovább.” Értem, tehát a férfiaknál 65, a nőknél sávos. Jó, ezt egyáltalán nem értem, hogy hogyan van, de köszönöm, köszönöm, tényleg. Most úgy mondtátok el, ezt szerintem ennél jobban nem lehet. De, de a felét meg is értettem, csak most a többire már nincsen idő. Jó, tehát a nőknél sávos. Most… ne t’om, ez jól esik nektek, hogy ti olyan sávosan vagytok? Nem tudom, én ebben érzek valami szabadságot. Válthattok sávot, és akkor… Igen, meg amikor belém jöttek autóval, emlékeztek. Gazdasági totálkárra törték a kis sportautómat. Jött a hölgy, azt mondja „Uram, a másik sáv már ment.” Hát igen, csak mi ebben voltunk, ez meg állt. Így van a nyugdíjjal is, nem? Azt mondja „Én már úgy megállnék!” De te a másik sávban vagy, az meg már megy. Jó, tehát mi papok 75 éves korunkban megyünk nyugdíjba, 75. Na, de hát pap ne menjen nyugdíjba! Azért ne szenyózzatok velünk! De 75 éves korunkban be kell adni a nyugdíjazási igényünket, de nem biztos, hogy elfogadják. Nem, hát mégis csak, még olyan jó bőrben vagy. De ez a jó kifejezés, mert hús már nincs, meg semmi, már csak… a bőr lóg rajta. (30:15)

Szóval ott járok, még azért ép eszemnél vagyok, majdnem, még úgy csípem. Hogy az ünneplés kultúrája. Ugye itt az volt, hogy úgy történjen meg, vagy melyik volt ez? A pillanat varázsa, a pillanat varázsa. S akkor látjuk, hogy ha a pillanaton múlik, sose lesz, és ezért valaki hónapokon keresztül, hogy hogyan lehetne, és mint lehetne, és utána elmegy, és fölkér egy zenekart, és akkor ott mondja, és odajönnek. Mondhatjuk, ebben a pillanat varázsából semmi nincs. Egészen addig, ameddig el nem kezdődik a zene, mert ott meg már van. (31:05)

Hogy az ünneplés kultúrája éppen az, hogy mennyi hihetetlen sok időt, energiát, figyelmet, mindent teszünk bele azért, hogy a pillanat megszülessen. Ugye, hogy egy koncert, egy színházi esemény, vagy valami, hogy milyen bődületesen sokat dolgoznak emberek. Mi leülünk, és hmm-hmm, na, klassz… jó, harmadik tétel, jó, taps, cssss. És emberek mit melóztak azért! Hát mindig meg… na. (31:35)

Tudjátok, hogy mondjuk a templomban a virágozást megcsinálni, az mekkora meló? Az nagyon nagy. Voltam Rákoskeresztúron, ott például én hoztam el a friss virágot. Na, nem is tudjátok. Ott csak két pillanat volt, hogy ránéztetek a virágokra, reggel 6 óra, hűtőház. Voltatok már úgy nagybanin? Na elmesélem, milyen. Nagybani, bemész, hűtőház. Ott fagy van. S akkor ott kiválasztani, nézni, mennyire nyílt ki, mennyire, számolni, hogy lesz, melyik csokor, négy… Megvenni még az oázist, megvan nektek? Az oázis, az oázisba kell beleszurkálni a virágokat. Jó, nem ragozom. Szóval. (32:30)

A pillanat varázsa ott van, csak most már nagyon sokat dolgozunk érte. De akkor az ott van. Ezért, ahogyan ott valami megtörténik az után a sok-sok befektetett idő és energia után, azért annak az íze, vagy szépsége, vagy illata hát minimum vetekszik azzal, mint amikor csecsemőkorban azt éltük meg, hogy vágyakozunk és jön anya, és kielégülünk. Hogy azért itt már valami mélységesebb valami van. Hehh. Igen. Ez egy ilyen, muszáj belenézegetnem. Ja, ez az! Hahh! (33:20)

Esküvő.

Aztán ami még itt történik, hogy lehet, hogy nem úgy spontán a pillanat varázsa, ahogy serdülőkor, csecsemő, nem tudom mi, a szerelemben, de amikor megtörténik velünk valami szép, akkor abban mindig van valami, ami túlmutat rajtunk. Megvan ez az élményetek? Van valami, amiért nem tudok megdolgozni, mert az adatik. Leginkább a különbséget úgy tudom leírni, hogy képzeljük el, hogy te egy menyasszony vagy, és iszonyat készülsz az esküvőre, meg a lagzira. Kétféle menyasszonyt ismerek ebből a szempontból. Most a két szélsőséget mondom. Az egyik, évekkel előtte már elkezdi tervezni, de a közvetlen előkészületeket. Mert a távoliakat egész kislány korától kezdve tervezi, és mondjuk 19-20 évesen összejönnek ilyen esküvőszervező partyra. Kedves ismerőseim megvették az Esküvő című lapot, és akkor egyiküknek se volt még úgy, hogy meg fognak házasodni, de már nézték, és tervezték. És akkor minden iszonyatosan kitalálva, ott kell, hogy legyen. De úgy, hogy akkor hol lesz a rózsa, hogy lesz, milyen virág, és milyen bevonuló zene, és mikor kezdődik, és ki áll ott, és mikor, és… zseee-zseee. Megvan ez nektek? Mert mindennek tökéletesnek kell lennie. (35:00)

Na, és ez még csak az esküvő, utána a lagzi. A kis kártya, a kis izé, a kis meghívó, a meghívón az idézet. Három hónap elmegy az idézettel, az nem annyira jó, úúú, és akkor a macskaköröm. Egy lenn, egy fönn? Vagy mind a kettő fönn? Nem, az úgy, és akkor nézitek, és „Nem, nem, az úgy… Hogy legyen? Az elegáns. Nehogy azt elrontsd, az két macskaköröm, így, és akkor kisbetű és nagybetű, és… mhh. Mikor jöjjön be a menyasszonyi torta? Az nem mindegy. Ugye, hogy akkor már átvettem a menyecske ruhát, nem, akkor nem. Akkor abban van, de nem szabad nagyon leizzadnom, mert az akkor bénán néz ki, és akkor mindenképpen, az nagyon fontos, ide figyelj, Lali. Hogy amikor vágjuk a tortát, akkor gyakoroljuk el, hogy a két kezünk hogy van a késen. Ez azért fontos, mert ez a legbiztonságosabb. Hát az ijesztő, ha nálad van a kés, és ha meg nálam van, akkor meg elmész. Tehát hogy ezért úgy van, hogy te fogod a kést, de én meg fogom a kezed. Akkor így fogjuk vágni, de úgy, hogy tudod. S akkor három vágás után merítjük a vízbe, és akkor utána még. Hát ezen most miért nevettek? Három vágás után elkezdjük a marcipánt letolni a tetejéről. És a marcipánon ezüst marcipán golyócskák vannak. Most hogyha egy ilyen prrrffff, akkor hozzáragad a késhez a marcipángolyó, és akkor elkezdjük akkor már onnan, a második szinttől kezdve kezdjük szétturmixolni a cuccost. Jó, tehát ez az egyik. (36:55)

A másik az, hogy… „Meg fog történni, az biztos. Mi ott leszünk, pap van, tanuk vannak, ennyi.” Ők átadják magukat a kegyelem megtapasztalásának is. Azt mondják, hogy a lényeg úgyis megtörténik, a többit meg nyitottan. Kedves ismerősöm, tényleg, ezt emlegetem nektek, de sz’al, én hogy fölszabadultam ettől. Mert ugye itt (1) az van, hogy „Jó, de akkor hogy érkezzen a vőlegény, és a menyasszony. Hogy? Legyen már ott a vőlegény. Hát ott kell, hogy legyen, mert ne lásson engem. Most hat éve élünk együtt, de azért, azért ezen nem tudom miért kell nevetni? Az nem olyan, nem olyan, mert akkor úgy, és én egyébként pedig azért, hogy ezt átéljem, utolsó éjszaka hazaköltözök anyámhoz. Hát azt úgy kell, ugye, ugye, ugye? Hát látszik, az összes nőtársam egyetért. Utolsó izé, haza az anyámhoz, és az anyám… De akkor az anyám mellett a barátnőm, és akkor kézvezető. És akkor… hát nem, s akkor öltöztetés, megnézi, és na, és úgy, és akkor… „Nehogy elkéssél, Robi! Ne szórakozz! Mindig elkésel. Neked az esküvő fél kettő. A násznépnek kettőt írunk, Robi, fél kettő. Életem nagy eseménye, neked egy külön meghívót csinálok, és rá van írva, hogy fél kettő. És te ne tudj róla, hogy kettő, fél kettő.” (38:40)

Most közbe vetem. Volt… na, nem vetem közbe. Nem, nem, nem, mert tényleg, ez spontán, a spontán, csak nem jutunk a végére. Hogy… jó, hát akkor a Robi legyen már benn. Ki vezet be? Hát az apám. Na jó, de hogy? Jó, ezt nem ragozom. És akkor ki… a koszorúslányok, és néha őrületig menő vitát kell folytatnom, hogy a koszorúslányok ne a márványpadlóra szórják a rózsaszirmot, és a rizsszemeket. Azt tudjátok, hogy a márvány, az él? Hát az egy kőzet, az rendben van, de hogyha a rózsaszirmot betaposod a márványba, azt nem veszed onnan ki. A rózsaszirmot kiveszed, az az anyag átmegy a márványba, és foltos lesz a márvány. Ezt most az összes menyasszonynak üzenem. Na, jó, gyerünk! Mit akarok mondani? (39:50)

Azt, hogy azt látom, hogy akik nagyon-nagyon ezen a végleten vannak, hogy mindent, mindent, mindent, az egész esküvői szertartás alatt egy ilyen iszonyat koncentráltság. De nem az ellazult. Itt (2) vagyunk ellazultak. Az ellazult koncentráció. Ugye? „Om mani padme hum.” Így, és jöjjön, aminek jönnie kell, és akkor van időm rácsodálkozni a vőlegényemre. Na, még két percig a vőlegényem, aztán… Menyasszony leszek, át tudok valamit élni. De itt (1) nem élek át semmit, mert azt mondja „Igen, most, most kell jönnie a papnak, most jön, most jön, igen már jön. Most kell, föl kell állni, csak álljon már föl. Dezső nem áll föl. Most ez milyen hülyén néz ki, hogy én állok föl először. Ez mindig az, hogy… na persze, jó, hogy ő hordja a nadrágot. De nem akarom én hordani a nadrágot! Nem igaz, az esküvőn ezt kell megélnem, hogy én hordom a nadrágot? Nem, nem, nem. Álljon már föl, álljon föl! S akkor utána én, én. Nem, így, na majd akkor… ráutaló magatartás, az, az, azt, én nagyon tudom. Így…” Értitek! Hova fér ide a pillanat varázsa? Nem, nem fér bele a pillanat varázsa. (41:05)

Olyan gyönyörű, és tudjátok, azt megint. Jaj, hát ennek is külön lélektana van. Mi történik akkor, hogyha az egyik fél elrontja? Olyan gyönyörű volt, most is eskettem egy párt. Hát jó, hát most… kiket, vagy na? Hát világos, hogy egy párt eskettem. Hát ez egy fölösleges szóhalmozás volt. És a férfi elrontotta. Tudjátok, úgy van, hogy „Ígéred-e? – Ígérem. – Elfogadod-e? – Elfogadom. – Ígéred-e? – Ígérem.” A tartalmak megvannak? „Ígéred-e, hogy szereted, el nem hagyod? – Ígérem. – Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékoz? – Elfogadom. – És ígéred-e, hogy Krisztusnak, és… törvénye szerint neveled őket? – Ígérem.” Az elfogadom-nál azt mondja „Elfogadom őket.” Na, na, na, na! (Egészségedre!) Semmi őket! Most nem tudjuk, hogy többen lesznek-e, vagy egyedül. Nincs benne a szertartásban. De én mindig az ifjú párt szoktam megnyugtatni, hogy bármit mondanak, nekem a szemem se rebben. De tényleg, akármit, mondják. „Elfogadom őket. – Nagyon szép, igen.” De nem ez az érdekes, hogy nekem a szemem se rebben, mert nekem nem rebben a szemem se, mert legyen úgy, ahogy ők akarják. De mindig a férfi mondja először, és ilyenkor mindig, na ez az izgalmas lélektan, hogy hogyan reagál a menyasszony. Hogy ha nagyon itt (1) van a menyasszony, ugye hmm-hmm (derékszög, párhuzam – szerk.). „Marcipángolyók, négyzetcentiméterenként három darab. Nem több, nem kevesebb! 1 kiloponddal belenyomva.” Ha nagyon így van, akkor ott látszik, hogy úgy kifut a vér a fejéből. „Elszúrta, elszúrta! Nincs őket! Nem volt benne őket! Hát ott voltunk a próbán, soha nem volt, hogy őket. Tudtam, hogy elszúrja, és így, most érzem a hátam mögött a násznép kínzó pillantásának a tüzének a lángcsóvájának a spektrumának az élét. Itt érzem, most mindenki rajtunk röhög. Azt mondta <<őket>>, senki nem szúrta még ezt el így, hogy őket. Nem volt őket, nem volt!” Közben azért a lélekjelenlét megvan, és most hallom, hogy „Elfogadod-e?” Na és itt a kérdés, hogy mit válaszolok. És most is az történt, ami a legszebb, amit el tudok képzelni, hogy a menyasszony nem csak itt (1) állt, grrcsmmm, „Mindennek tökéletesnek kell lennie, teee!”, hanem itt (2) állt, és akkor elhangzott ez, hogy „Elfogadom őket.”, ugye én ilyenkor láttam azért a menyasszonyt, tehát látszott, hogy helyzet van. Ez egyébként a liturgia bölcsessége, tehát hogy a vőlegényt és a menyasszonyt csak én látom, ez. Én aztán pedig sírig tartó hallgatást fogadok. És a másik bölcsessége a liturgiának, hogy a vőlegény és a menyasszony nem látják a szüleiket. De hát erről már esett szó, na. És a menyasszony, úgy látszott, hogy pontosan tudja, hogy nem „Elfogadom őket.”, hanem „Elfogadom.”, s akkor „Na, elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza a házasságotokat?” S a menyasszony, úgy látszott, hogy picit elmosolyodik, azt mondja „Elfogadom őket.” (44:55)

Na. A pillanat varázsa. Hogy itt van időnk arra, hogy valami olyasmit éljünk meg, és valami olyasmi történjen, ami mindig túl van azon, amit el tudunk tervezni, amennyit megdolgoztunk érte. Értitek? Hogy itt (1) mindenért megdolgozunk, és pont az marad ki, hogy az élet egyszer csak valamivel megajándékoz. Vagy hogy nem is vesszük észre, hogy az élet hogyan ajándékoz meg bennünket. És itt (2), amikor egy picit ezt elengedjük, akkor… (45:30)

Volt egy… az olyan egy piszok volt. Volt egy irodista. Ú, nyelve, mint a kígyóé. És a… de tényleg, egy plébániai irodán dolgozok. Nagyon kedves volt, nagyon rendes volt, de néha betelt nála a pohár. Hát volt úgy, úgy néha úgy érezte, hogy „Na, ez már sok.” Tehát olyan 100 esetből 99-szer úgy bírta, és akkor a 100-diknál pzzzzs, megmarta azt, aki ott volt. Egy ilyen emlékezetes valami volt, mert jött a vőlegény, és a menyasszony, és mindent ilyen KöHi módon. Tehát könyörtelen mérték, hiperkritikusság, ez így legyen, és úgy legyen, és a virág, és a pap… Mikor, izé. Ezt végighallgatta, úgy elment nála a biztosíték, és amikor befejezték a szóáradatot, hogy minden hogy legyen, akkor a következőt kérdezte. „Istent hova tegyük?” Na, azért ez egy spontán pillanat volt, erre nem készültek. Na, jól van, gyerünk, gyerünk! (46:40)

A pillanat varázsa (folytatás)

Ja, vissza kell raknom a szomorúság székét, ahol a veszteségeket éljük meg. Tehát ugye, innen indultunk el, hogy a pillanat varázsa. És akkor itt (3), hogy egyrészt az ünneplés kultúrája, hogy a sok-sok-sok befektetett energia révén történhessen meg valami, ami attól mélyebb és szebb, és értékesebb, hogy ez a sok energia benne van. És a másik, hogy annak teret adni, hogy még ha minden úgy is van, ahogy akarjuk, akkor legföljebb az történik, hogy azt mondom „Hahh, megfelelt az elvárásaimnak. Ennyi.” És hogy minden valami szépségben ott van valami, ami túl van rajtunk. Az erőfeszítésünkön, a valami, ami több, mint mi, ami ott adatik. Ez mindig így van. (47:30)

Most elnézést, hogy… na. Úgy néha, hogyha valamink fáj, akkor jövünk rá, hogy az a szervünk milyen rendes volt eddig. Ugye, hogy csinálta, pedig meg se kértük. Tehát kérés nélkül, 40 éve emészt. Psss, képzeljétek el. Sósavba merülve dolgozik a gyomor. Szegény! A kisujjamat nem szívesen mártanám oda. Ő meg tolja, tolja. Én például kifejezetten emlékszem, általános iskolás… Nem, gimis koromban biológiára fakultáltam, és megtanultam, hogy az emésztőrendszerben a táplálékot a bélbolyhok továbbítják megfelelő irányba. Azóta is hálás vagyok a bélbolyhaimnak, hogy ezek a kis bolyhocskák tik-tik-tik-tik, mint a hernyónak a kis lábacskája, tik-tik-tik-tik. Hát… na. Na jól van. Pillanat. Igen, igen. A, ja, és akkor egy záró mondat. (48:50)

Az elégedettség kulcsa az alacsony elvárás.

Tudjátok, hogy elégedettség. Szeretnénk elégedettek lenni, ugye. Ez nagy téma, hogy lehetnék elégedett. Volt egy óriási nagy kutatás, nem t’om hány éven keresztül tartott, mennyi ember, mennyi… és végül egyetlen mondatba összefoglalták a kutatók az elégedettség titkát. Igen, tudjátok. De jó! Hát ez csupa boldog ember! Az elégedettség kulcsa az alacsony elvárás. Minél alacsonyabb az elvárásom az élettel, annál több meglepetésben lesz részem. Adományokban, ajándékokban, szépségben. Hmm, alacsony elvárás. Ehh. (49:45)

Nem tudom, hogy vagytok már olyan idősek, hogy… Nem, nem, akkor… jó, akkor… Elnézést, most hogy fölnéztem, igazatok van. Szóval… Te tényleg. Nem, ez aranyos. Jó, ez jó, hogy tiltakoztok, hogy „Nem! Nem!” Na, akkor megyünk tovább. Következő. Látjátok, milyen… (spontán – szerk.) A következő így volt… (50:20)

10. Történjen meg!

Az alkoholbeteg meg(nem)térítése.

Hmm. Ez még mindig a szexualitásra vonatkozik, ugye spontán, a pillanat ihletettségében, történjen meg. Ez kapcsolódik az előzőhöz nagyon. Emlékeztek talán, beszéltem egy szenvedélybeteg férfiről, és ez a férfi azt mondja, hogy „Túl vagyok három alkohol elvonón, nem t’om milyen terápiákon, analízisen, csoporton, és még mindig iszok.” S akkor eljött hozzám, azt mondja „Feri, én úgy véletlenül találtam rád. Én nem vagyok keresztény, de azt olvastam, hogy állítólag egy szenvedélybeteg egy pont után már csak akkor tudja lerakni az alkoholt, ahogy az Anonim Alkoholisták mondják, hogy a nálánál nagyobb hatalom kezébe ajánlja magát, hogy saját erőből nem megy. Na én ezt tudom, mert túl vagyok három terápián, három elvonón, pszichoterápián és analízisen, én akkor ezt most már tudom.” Akkor azt mondja, ilyen sose történt velem, se előtte, se utána. „Feri, téríts meg!” Na, zavarba jöttem, ilyet még senkivel nem csináltam. Nem tudtam, hol kezdjem. Na, száz szónak is egy a vége, megkeresztelkedett, elsőáldozó lett, bérmálkozott, és ivott tovább. Hát, ezt most én is megismétlem. (kólát iszik –szerk.) Tehát ez volt életem… Tulajdonképpen ez egy 100%-os kudarc, mert egy embert téríthettem volna meg, az sem ment. Isten irgalmára bíztam magam. Szóval. (52:20)

Eltűnt, mert hát ugye azért – mondjuk így, hogy – tért meg, hogy ne legyen alkoholbeteg, de nem sikerült, akkor már nem járt. Mert hogy ez se jött be. Az történt, hogy egyszer hajnalban egy átivott egész éjszaka után ment, és támolygott, de azért valahogy az eszénél volt, és hirtelen a szabadságnak valami éles fénye bevilágította a lelkét. Abban a pillanatban azt mondja „Most egészen pontosan tudom, ha eldöntöm, most ha eldöntöm, hogy nem iszok többet, akkor az úgy lesz. Mert most szabad vagyok. Na, itt a pillanat!” Eldöntötte, hogy többet nem iszik. Körülbelül egy éve nem ivott már, amikor visszajött hozzám. Elmondta a történetét, hogy semmi nem segített neki. De volt valami kegyelemszerű áldott pillanata, amikor tudta, hogy „Most eldönthetem, hogy nem iszom többet. És ha most eldöntöm, akkor ez tényleg így tud lenni.” Nem erőfeszítés nélkül, de hogy most ez egy valódi szabad döntés lesz. Nem csak kábítás, meg önáltatás, meg szövegelés, meg minden. Azt mondja „Nem is ez a témám, mert én tudom, hogy nem fogok inni. Nem a magam erejéből, én megkaptam ezt a, ezt az áldott valaki, rajtam túlmutató kegyelemszerű világosságot, és én ott eldöntöttem.” Akkor rám nézett, és azt mondja „Azt mondd meg nekem, akkor minek a három elvonó, a terápia, az analízis, meg a megtérés, keresztelés, bérmálás, és elsőáldozás, az összes vasárnapi mise? Akkor minek, ha ez egy áldott pillanaton múlik?” (54:05)

De ezt nem látta még jól, mert nem az áldott pillanaton múlt csak, hanem azon az összes erőfeszítésen, aminek következtében ő pontosan tudta, hogy ez egy áldott pillanat. Hogy az áldott pillanatban mit kell csinálni, hogy dönteni kell. És hogy nem elég az áldott pillanatban dönteni, hanem az a döntés azt jelenti, hogy akkor ezt most egy életen keresztül így fogom csinálni, és hogy ez a tétje ennek a döntésnek. Hogy annak mekkora súlya van. Ehhez kellett neki a 20 év, hogy fölismerje a pillanatot, ott azt csinálja, amit kell, és tudja, hogy miről van szó. Híí! (54:55)

Tehát itt (1) az van, hogy csak úgy történjen meg. Akkor az életünkben van (2) hogy azt mondjuk „De hát nem tör…, nem történik, és nem úgy történik, és nem akkor történik, és nem vele történik, és…” Ugye? És akkor eltelik 5 év, 10, vagy 20, egyszer csak van egy áldott pillanat (3), és valami megtörténik, és akkor tudjuk, hogy „Na ez az! Ezért érdemes volt ezt az egészet csinálni. Ha valamiért, ezért érdemes volt.” Papként is nem egy ilyen élményem van. De nem is sok. Nem sok. Akkor olyan élményszerűen, úgy egyszer csak belém hasít ez, hogy „Na, ezért érdemes. Na, ez, igen.” És az az érdekes, hogy ezeket a pillanatokat, vagy helyzeteket általában más nem is látja, ezek valahol nagyon, nagyon belül vannak. Mhh. Jó. Ehhez szerintem már nem akarok mást. Igen. Igen, ez a „Történjen meg!”. (56:05)

Hálásak vagyunk mindazért, ami adatott.

Még egy kedvenc mondatomat ide hadd, akkor zárásul. Hogy ez a fajta érzékenység, hogy valami olyan áldott pillanatszerűen megtörténik. Ha készülök rá, hogy fölfedezzem, hogy ez mikor jön, és hogy az megtörténik, és utána ragaszkodjak hozzá. Ilyenkor ismerhetem azt föl, hogy itt (1) mennyire, ugye csecsemő, vagy egy óvodás gyerek. Hát neki az a természetes, hogy ami van, az van. Anya van, apa van, étel van, meleg van, mese van. Hát ami neki éppen van, hát az van. Az föl se merül, hogy az ne legyen. (2) Mikor egy másik gyerek azt mondja, hogy „Te, nekem nincs. – Hogyhogy? Ez nem minden gyereknek van?” Ugye el se tudjuk képzelni, hogy máshol máshogy van. Hát ezeknek mindenkinek kell lennie. „Neked nincsen Barbie-d, nincsen Barbie babád? Hát az nem mindenkinek van?” (57:10)

Mikor ezt megéljük, akkor egyszer csak itt (3) pedig az történik, hogy azt mondjuk: „Egyre kevésbé gondolom azt, hogy bármiről beszélhetnék így, hogy van, mert sokkal inkább a dolgoknak az a természete, hogy adatott, vagy adatik. Hogy nem van, hanem adatott. Nem van, hanem adatik. E mögött elképzelhetek valakit, de lehet, hogy nem is képzelek el senkit. (57:40)

Az a férfi újból és újból bennem van, ezek olyan alap élményeim, mikor azt mondja, hogy „Egy gyönyörű vasárnap délután volt, és néztem a gyerekeimet játszani. Ott játszottak, besütött a nap az ablakon, és láttam, hogy a feleségem olyan kedvesen játszik velük, és valahogy olyan…” Na, hát erre mondják, egy ilyen varázslatos pillanat. Szóval úgy összefoglalódik, hogy „Hát na! De gyönyörű ez, a gyerekek, itt a feleségem, és ahogy süt a nap be a szobába.” Azt mondja „Hirtelen az jutott eszembe, hogy annyira hálás vagyok. De hogy ezt a hálámat el kellene mondanom.” Így keresett meg, azt mondja „Én egy papot keresek, mert hála ügyben ő a szakember. Ezt kiderítettem, az ismerőseimmel beszéltem. Én nem vagyok vallásos, és nem vagyok keresztény, és nem vagyok hívő, és nem hiszek Istenben. De vasárnap délután, ahogy besütött a nap, és láttam a gyerekeim és a feleségem, arra gondoltam, én annyira hálás vagyok, hogy valakinek ezt meg kell köszönnöm. Mondja meg, hogy én, hogy ateista vagyok, kinek köszönjem?” Elmondta, hogy de ő végigjátszotta, hogy higgyem el, hogy ő egy nem egy buta ember. Hogy ő végig… „Köszönöm élet! Hát ne, hát most… Köszönöm sors! Köszönöm univerzum!” Azt mondja „Akárhogy mondtam, mindegyik annyira hülyén hangzott, hogy itt…” (59:15)

Az az érdekes, most néhány héttel ezelőtt megnéztem Kertész Imrével az egyik utolsó interjút. Sokat beszélt a háláról. Az ember az a lény, aki valahogy az által éli meg az emberségét, hogy a háláját kifejezi. Kertész Imre, már idősen. Hogy hát a hála, a hála nélkül hogy? (59:40)

Tehát itt (1) a gyermeki világunk, hogy megtörténik, itt (3) pedig, hogy hálásak vagyunk mindazért, ami adatott. Valahogy sokkal mélyebben megtörténik, mint ami itt (1), itt a vágyunkban van. Jó, következő. (59:55)

11. Az igazira találva.

Na, jó, ezt gyorsan elintézem, mert annyit beszéltünk róla. Itt (2) rájövök, hogy nem vagy az igazi, 2,5 éven belül biztos. És akkor, na de akkor ez (3) hogy van? Akkor két klasszikus irányunk van. (60:15)

Nekem kéne az igazinak lenni.

Az egyik, rájövök, hogy nekem kéne az igazinak lenni számodra. Ezért elkezdek azon dolgozni, hogy én neked az igazi lehessek, és rájövök, hogy még mennyi mindenben lehetne fejlődnöm, hogy te engem szabadon, és örömmel, és önfeledten azt mondhasd, hogy „Hááá, tényleg te vagy az igazi!” Hát akkor nem azt mondom, hogy „Neked változnod kell, hogy az igazi legyél!”, hanem komolyan veszem, hogy te nekem egyszer azt mondtad, hogy „Feri, te vagy nekem az igazi.” Hűha! Akkor nincs időm kritizálni téged, meg lesni, hogy most befizetted-e a csekket, vagy nem, mert akkor nekem rengeteg dolgom lett. Hát ez lehet az egyik irány, azt mondom, hogy akkor az életemet elkezdem arra tenni, hogy hogyan tudnék neked az igazi lenni. Ez egy életprogram, nem is rossz. Így valami beteljesedik abból, ami ott a vágyam. (61:15)

Hogyan tudlak téged igazinak látni?

A másik pedig, hogy azt mondani, hogy erőfeszítést teszek abba, hogy hogyan tudlak téged igazinak látni. Fölfedezni azt nap mint nap után, hogy te vagy az igazi. Hogy néha ez nagyon nehéz, mert kócos vagy, ahogy szoktam mondani. Kócos vagy, csipás, csipás, nye-nye, nye-nye, csipás, hiába. Létezik olyan, hogy csipás igazi. Van ilyen. Csipás igazi. Van olyan, hogy már megnőtt a kis lábad ujja körme, s akkor éppen levágod. Zmm-zmm. Akkor is te vagy az igazi. Elrontottad az ebédet – akkor is. Undok vagy… Hát látjátok, ez egy komoly munka, tehát most itt tartok. Jó, erről nem akarok többet. (62:20)

Akkor már csak zárásként Frommot idézem. Fromm azt mondja, a legtöbb ember azt gondolja, tud ő szeretni, csak meg kell hozzá találni az igazit. A helyzet meg pont fordítva van. Van rengeteg igazi, csak szeretni nem tudunk még elég jól. Tehát nem az igazi megtalálásába kell a legtöbb energiát fektetni, hanem abba, hogy megtanuljunk szeretni. Minél inkább tudunk szeretni, hmm, na jól van. Követ… jó. Egész jó. (62:55)

12. Egy személyben minden.

Egy személy adja meg nekem mindazt, az összes szükségletemre pozitívan válaszol. Rájövök (2), hogy nem így van. Ugye ezt mármost nem ragozom, a végtelenségig mondtuk. Hogyan nyerem ezt (3) meg? (63:10)

Kedvenc szójátékom, hogy ott (1) magzati korunktól kezdve keressük az egészet, hogy egész, egy emberben az egész ott legyen. (Egészségedre!) És itt (3) egyszer csak rájövünk, hogy senkiben sincs meg az egész. Most arról ne beszéljünk, hogy bennem se, mert az egy kicsit kínos, de nincs, senkiben nincs meg. Tényleg, ti mennyire vagytok olyan, olyan nárcisztikusok? Olyan… „Nagyon!” Nagyon! Tényleg, egy nárcisztikus azt mondja hogy „Kicsit nem vagyok nárcisztikus, érted. Ne szórakozzál már! Ha nárcisztikus vagyok, azt is nagyon vagyok. Ki olyan nárcisztikus, mint én?” Na jó, ezt… Jó, elnézést! Igen, ez, ez érdekes volt nekem. De tényleg… hát én is számítok, nem? Mindig csak ti. Nem, ez most nekem volt érdekes. Szóval. (64:15)

Nem én vagyok az Isten.

Mennyire éltétek át egy mélységes fájdalomként, hogy nem vagytok tökéletesek? Megvan ez nektek? Milyen kedvesen itt szuszogsz. Előtte, vagy utána vagy? Nem, nem kell, ezt hagyjuk, hagyjuk, igen. Kif… de tudjátok… most ki fogtok röhögni, vagy nevetni, vagy derülni, vagy azt mondjátok „Na, ez volt az utolsó alkalom. Hát nem normális. Hát hülye vagyok, hogy ide jövök?” Emlékszem, voltam olyan 17 éves, mentem az utcán, hát ebben semmi érdekes nincs, és mentem, tudom, hogy ez még mindig csak nekem érdekes. És ahogy mentem, egyszer csak egy ilyen, egy ilyen döbbenetes fájdalom, így… Nem is érted… és hirtelen a következőre eszméltem rá, megvan az élmény, hogy „Nem én vagyok az Isten.” Éltetek át hasonlót? (Legyint – szerk.) Tudtam, tudtam, hogy ez lesz az a pont, ahol azt mondjátok, hogy… Most a javatokra fordítva, most kiderült, hogy én vagyok a legnyomorultabb. Hogy én 17 évesen, értitek, tehát én itt tartottam 17 évesen, hogy akkor jöttem rá, hogy nem én vagyok Isten. Ja még nem élted át. Kívánom neked, egy nagyon… de megrendítő lesz. Tehát akkor utána pár napig kényeztesd megad, mert nem fog jól esni. (66:05)

Megvan ez a… Látjátok, ez teljesen egy irracionális dolog. Hát az eszemmel én is tudtam, értitek. Hát nyilván nem voltam gyagya. De azt megélni, hogy „Te jó ég! Nem, nem én vagyok, a dolgok nem úgy vannak. Én egyszerűen csak egy ember vagyok, és semmit nem tudok, hogy mi hogy lesz, és csak be vagyok vetve a létezésbe. És hogy… Sartre-ot nem szeretem… Na, hogy nem én vagyok Isten.” most ennek a bébi változata, hogy megéljük azt, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy döbbenetesen, fájdalmasan tökéletlenek vagyunk. Mhhh. (66:45)

De az a szép, mikor átéljük a tökéletlenségünket, annak van ott egy kiegészítő élménye. Egy egészséges lélek, mikor megéli a tökéletlenségét, vele együtt megéli a méltóságát. Hogy a tökéletlenség és a méltóság össze tud egymással tartozni. Ez nagyon fölemelő. Hogy nem kell hazudnom magamnak. Hogy eddig azt gondoltam, vagy tökéletes vagyok, és szerethető, vagy tökéletlen és szerethetetlen. Vagy van emberi méltóságom, na de akkor van is mire, vagy nincs, hát persze miért is, és a kettő együtt van. Tökéletlenség és méltóság, és tökéletlenség, és méltóság. Akármennyire tökéletlen vagyok, megvan a méltóság. Tssz, ez, hmm. Igen. (67:50)

Egy személyben mindent… és onnan indultam, hogy mikor rájövök, hogy senki se tökéletes, senki se egész, hogy ez nem akadálya annak, hogy valaki, vagy valami teljes legyen. Hát, ez, ez a vesszőparipám, ezt nem akarom hosszan. Az egész nem ugyanaz, mint a teljes. Itt (2) átéljük, hogy senki se egész, itt (3) meg átéljük azt, hogy nem is kell, hogy egész legyen, mert anélkül is lehet teljes. Erre most akárhogy is, ugye Jézusnál jobb példát nem tudok. Valaki leél egy fél életutat, 35 év. Nincs felesége, nincsenek gyerekei, elárulják, ott hagyják. Egy apostol van ott, miközben a tüdejét, lelkét, szívét, mindenét odaadta. Egy apostol van ott (aki elég csókos ahhoz, hogy rokoni viszonyai vannak a főtanácsnál, tehát tudja, hogy ki tudja magát menteni). Hát erre mindent mondhatunk, csak azt nem, hogy ez egy egész élet. Nem mondhatjuk, hogy egész élet, és közben mondhatjuk rá, hogy teljes. Azt mondhatjuk, hogy teljes. Főleg pedig, én azért bizonyosodtam meg erről, mert hogy Jézus maga a kereszten azt mondja, hogy „Beteljesedett.” Jézus ezt a derékba tört életet úgy értelmezte, hogy teljes. (69:30)

Két napos csecsemő – „A fiamnak megmutathattam a napot.”

Most egy megrendítő élményem jutott eszembe egy édesanyáról, (ránéz az órájára – szerk.) huhh, akinek megmondta az orvos a kötelező vizsgálat során, hogy a magzata életképtelenül fog születni. Azt mondta az orvos, hogy hát az élettel összeegyeztethetetlen deformációi vannak, nagy valószínűséggel meg tudja szülni, de egész biztos, hogy meg fog halni. Akkor föltette neki a kérdést, hogy „Na, akkor most mi legyen?”, és akkor elkezdtem beszélgetni ezzel az édesanyával, mert akart valahogy egy olyan döntést hozni, amivel tudja az életet élni. Akkor úgy döntött, hogy akármennyire is abszurd, hogy valakinek életet akar adni, aki meg fog halni. Valójában minden anya így van, életet adunk valakinek, aki meg fog halni. Csak amikor ez a szülés után nagyon gyorsan megtörténik, azért az nem ugyanaz. Akkor ez az édesanya fogta, és megszülte a pici babáját, két napot élt. Utána mondta, hogy „Hát Feri, hát senki mást nem tudok elképzelni, hogy temesse el. Mert elkértem a holttestét, hogy nehogy máshova kerüljön.” És azért annak a látványa, hogy egy ilyen pici, két napos babucinak mekkora a koporsója, hát az… Hogy egy ekkora koporsót berakni a földbe, az, szóval fölfoghatatlan, azt nem tudom elmondani. (71:20)

És akkor utána, a temetés után újból és újból találkoztunk, és akkor valahogy fölmerült bennem ez a kérdés. Mindig olyan, mint hogyha ez provokáció lenne, de nem az, hanem ilyenkor nagyon-nagyon foglalkoztat, hogy valaki mitől van talpon. Mert az a benyomásom, ha valaki ezt meg tudja fogalmazni, akkor még jobban az megerősíti. Ha meg tudom ragadni, hogy mi az erőforrásom. Megkérdeztem tőle. „Te, én végigkísértem ezt az utat onnan, hogy te ezt meghallottad, és akkor döntöttél, és hogy ott meghalt, és most eltemettük. Mondd meg, mondd meg te, te mondd meg…!” Ugye ezt, hogy… mert általában fordítva van, ugye jönnek a paphoz, és akkor „Atya, mi értelme volt ennek?” De hát ez a rossz irány. Nem, én kérdezem tőle. Én megkérdeztem tőle „Mondd meg nekem légy szíves, hogy mi értelme volt ennek! Tudom, hogy volt értelme, mert így döntöttél, én tudom. Csak… de te tudod igazán megmondani. Mert nem az számít, hogy én mit gondolok erről, hanem hogy te, mert hát a te babád.” És akkor úgy kihúzta magát. Szóval ahogy az emberi esendőség és a méltóság egyszerre megjelent benne, és azt mondja „A fiam, a fiamnak megmutathattam a napot. Mert sütött a nap, és odaadták nekem, és rajtam múlott, hogy látja-e a napot, és látta.” Most erre a két napos életre, ugye hát… Hol egész ez? Nem hogy egész…, hát…. na. De az anyát megkérdezzük, hogy „Megérte-e azt a két napot?”, akkor az anya azt mondja, hogy „Ne kérdezd ezt tőlem. Hát hogy kérdezheted ezt, hogy megérte-e? Megmutattam neki a napot.” Óh, mhh. (73:45)

Tehát, itt (2) átéljük annak a fájdalmát és veszteségét, hogy nem kapok meg mindent valakitől, egyetlen személy nem ad nekem minden szükségletemre pozitív választ, és itt (3) megéljük, hogy ezzel együtt lehet a kapcsolatunk teljes. És lehet az életem teljes, és valami beteljesedhet „egész” nélkül is. (74:10)

Haaahhh. Szerbusztok! (taps –szerk.) (74:20)

Lejegyezte: vinkozoli