Évad eleji kérdések

2016.09.20.

Megosztom
Elküldöm

Tartalom

  1. 1 Kérdések és válaszok
    1. 1.1 Miért szoktuk magunkat bántani?
    2. 1.2 Miről lesz szó?
    3. 1.3 Foglald össze, légy szíves egy mondatban, hogy hogyan alakulnak ki a sémák!
    4. 1.4 Köszönöm ezt a néhány mondatos választ! Így most egy picit már sejtem, hogy ez mi lehet. De tulajdonképpen mit jelent ez, hogy séma?
    5. 1.5 Hű de érdekes! Akkor ez azt jelenti, hogy ezekkel a sémákkal élnek a felnőttek? Felnőtt korban ezekkel a sémákkal élünk?
    6. 1.6 Haaa! Hadd vágjak most közbe! Egy embernek egy sémája van?
    7. 1.7 De mi a tartalmuk?
      1. 1.7.1 Szelektált emlékek
      2. 1.7.2 Dezső nem húzza le maga után a WC-t
      3. 1.7.3 Mindig és soha
      4. 1.7.4 Fizikai-testi állapot
    8. 1.8 Jó, Feri, ezt egy picit hosszan mondtad. Légy szíves rövidebben válaszolj a következő kérdésre! Mert a következő kérdés az, hogy hogyan kapcsolódik ehhez a cselekvés?
      1. 1.8.1 1. A séma bekebelez bennünket.
      2. 1.8.2 2. A helyzetek elkerülése.
      3. 1.8.3 „Műtötték a térdem. – Rákaptam a romantikus filmekre.”
      4. 1.8.4 3. Túlkompenzálás
    9. 1.9 Feri, most megint légy szíves, egy mondatban válaszolj! Tulajdonképpen a séma döntően és alapvetően mit vált ki az emberből? Hogy is működik az?
    10. 1.10 Ha már a gyerekkorról volt szó, akkor azt szeretném kérdezni, hogy mi az, hogy alapvető fizikai, érzelmi szükségleteket nem kap meg egy gyerek? Mik ezek az alapvető fizikai szükségletek, amelyeket ha nem kapunk meg, akkor a sémák kialakulnak?
      1. 1.10.1 1. Kötődés, elérhető legyen egy személy.
      2. 1.10.2 2. Autonómia igény.
      3. 1.10.3 3. Önkifejezés igénye.
      4. 1.10.4 4. Játék, spontaneitás iránti igény.
      5. 1.10.5 5. Keretek, szabályok.
    11. 1.11 Mi történik akkor, amikor gyerekkorban megsérülök, és kialakul a séma?
      1. 1.11.1 1. Valamiből túl sokat kapok.
      2. 1.11.2 2. Túl keveset kapok, relatív elhanyagolás.
      3. 1.11.3 3. Bántalmazás.
      4. 1.11.4 4. Egyoldalúan kapok valamiből.
    12. 1.12 Hát, Feri, tulajdonképpen már semmire nem emlékszem. Mert tulajdonképpen most már folytathatod is, mert már nem is akarok, nem is akarom ezt megjegyezni, megjegyezhetetlen. Úgyhogy most már nyugodtan mondhatod, hogy egy sémát hogy tartunk fönn?
    13. 1.13 Óhh, mhh. Akkor arra lennék kíváncsi, hogy… Ez már annyira szörnyű. Mit teszünk azért, hogy a sémából ki tudjunk gyógyulni?
    14. 1.14 A sémáinkat viszont négy féleképen tartjuk fönn.
      1. 1.14.1 1. A sémáknak megfelelő helyzeteket újból és újból létrehozzuk.
      2. 1.14.2 2. Belelátunk helyzetekbe olyat, ami nincs is benne.
      3. 1.14.3 3. Fölnagyítjuk, ami a sémánkra utal.
      4. 1.14.4 4. Kiprovokáljuk a helyzeteket.
    15. 1.15 Mi az, amit következtetésként elmondhatunk?

Nagyon köszöntelek benneteket!

Ez még nem a kezdés, hanem csak a csoportoknak a
fölharangozása, ha létezik ilyen. Három mondatot akarnék mondani. Hogy amikor
elkezdtük azt, hogy legyen valahogy a köreinkben elérhetően sokféle csoport,
önismereti, vagy bizonyos készségeket fejlesztő csoport, akkor az vezetett
bennünket nagyon, hogy annyira hiányzik egy sokak – hogy mondjam, már is
elakadtam az elején – hogy akkora ínség van arra vonatkozóan, hogy hárman,
négyen, öten, hatan, heten, nyolcan valahogy össze tudjunk jönni, és hogy
valami, valami jót tudjunk úgy meg is élni, meg csinálni is. Ezt így neveztük
el, hogy a csoport kultúrának az elsajátítása, hogy ez jó dolog. Bennem van
még, akkor ott voltunk a Szentkirályi utcában. A szentkirályi utcában elmondtam
a legalapvetőbb csoportszabályainkat. Mondtam, hogy például hogyha egy csoport
hosszabb távon jól akar működni, úgy, hogy a bizalom légköre meglegyen, és
ezért nyílt lehessen a kommunikáció, akkor például érdemes nem 3-4 mondat,
blölö…, hosszan beszélni róla, vagy a titkainkat nem kifecsegni. Ült ott egy
főorvos, nem mondom melyik kórházból, és szerdán összehívta a csapatát, és
elmondta, hogy mostantól kezdve így dolgozunk.

Azt akarom ezzel mondani (Gerjed a mikrofon – szerk.) Na!
Azt akarom ezzel mondani, hogy azon túl, hogy el tudjunk menni egy csoportba,
és ott az egyéni fejlődésünk meg fog történni… Társas lények vagyunk. És hogyha
nem olyan a sérülésem, mert biztos, hogy van sérülésem. Ugye? Hát az biztos.
Hát ki az, aki idejön, és nincs sérülése? Beleértve engem is. Hogyha valakinek
olyan sérülése van, ami nem magzati, vagy csecsemő korú, hogy „Nekem muszáj egy
terapeuta, muszáj!” Mert amikor elmész egyénibe, akkor az van, hogy te lehetsz
magzat, és csecsemő, és pici, és ott van a nagy anya. Úgy hívják, hogy
terapeuta, vagy segítő. Akkor modellezzük ezt a helyzetet, és akkor csak rád
figyel, és csak te vagy a fontos, és minden rólad szól, és te vagy a
középpontban. NA, ha nem ennyire nyomorúságos az életed, akkor neked a csoport
jó lehet.

(Csoportok bemutatkozása. Lásd: http://www.www.palferi.hu/home/csoportok
)

Na, visszatértem. (taps – szerk.)

Szeretném az elismerésemet kifejezni felétek, hogy ezt
kibírtátok. Tényleg, megpróbáltam átérezni, hogy milyen lehetett ott, és akkor
arra gondoltam, hogy „Na én nem erre jöttem. Most már hagyják abba! Értem én
ezt, de most már azért csak… valami.” Nézzétek el nekünk, hogy tulajdonképpen
van bennünk egy öröm! Ez az öröm az, hogy van egy hálózat, és aztán van valami,
valami csoportozás, és csoportok, és közösségek. Hogy valahogy így vagyunk,
hogy nem csak valami előadás ez, főleg nem csak, nem csak az én személyem,
hanem hálózat, csoportok, közösség, és hát, ezt én… Na, jó. Szóval ez nekünk
egy öröm, hogy ez így van. És akkor, gyerünk! Belekezdek. (00:50)

Hol tartunk? Hát ha én azt tudnám, ugye. De azért, most
köszönöm szépen, megkaptam a figyelmeztetést, hogy „már évek óta a sémákról van
szó”, és egyébként ráadásul kicsit zavarban is vagyok, mert egy továbbképzésen
voltam múlt héten. Gyere majd minden alkalommal, jó? Mert majd rád nézek, és
tudom, hogy hol kell folytatnom. Mert egy továbbképzésen voltam, és a
továbbképzésen egy nagyon okos ifjú hölgy a következőt mondta. Kiszámolták ám a
kutatók, hogy amikor elmegyünk egy előadásra, és ott egy előadó van, mondjuk ez
a helyzet az, hogy nem ismerjük az előadót, nem tudjuk még, hogy mi vár ránk.
Föltenném a kérdést, mit gondoltok, mennyi idő az, ami alatt egy belső érzelmi,
és általában nem tudatos döntést hozunk arról, hogy ezt az előadót érdemes
meghallgatni és figyelni fogok? 5 perc. 1 perc. 10 másodperc. Ez jó, jó!
Szóval, micsoda képzett, képzett hallgatóság. 7 másodperc. A 7 másodpercet
azzal egy picit finomíthatjuk és puhíthatjuk, hogy a 7 másodperc után, vagy a 7
másodperc alatt megszületik ez a nem tudatos érzelmi döntés, hogy ezt akarom-e
hallgatni vagy nem, és utána még 1 perc esélyt adok neki. Most már én ezen az
időn végképp túlmentem, tehát én már teljesen esélytelen vagyok. Úgyhogy az
esélytelenek nyugalmával. (02:20)

Séma. Sémákról beszélünk. De ez nem egy sématerápiás kurzus.
Hát én biztos nem mennék el egy sématerápiás kurzusra. Hanem a sématerápia
szakirodalma nagy segítségünkre van arra, vagy abban, hogy az életünket
alapvetően meghatározó jelenségekről, eseményekről, kérdésekről tudjunk
tájékozódni. Ennyi, ezt használjuk sorvezetőnek. És tényleg, még maradt 3 három
sémánk 18 sémából. Tehát már egész jól állunk. (02:50)

Kérdések és válaszok

Szokott az lenni, hogy év végén, vagy év elején kérdéseket
lehet föltenni. De én elhussantam az év végéről, ugye, és éppen csak ideértem
az év elejére, ezért most nem voltak kérdések. Arra gondoltam, hogy legyen ez a
mai alkalom olyan, hogy én teszem föl a kérdéseket, és rögtön meg is
válaszolom. Ez azért jelent nagy könnyebbséget, mert készültem rájuk, és
ráadásul… (03:15)

Miért szoktuk magunkat bántani?

Tudjátok, ismeritek ezt, hogy miért szoktuk magunkat
bántani? Mert egyébként nem szeretem ezt a kérdezz-feleleket, nem, nem, nem,
mert akkor valahogy az a félelmem, vagy aggodalmam, hogy ti valami nem t’om mit
vártok majd tőlem, én meg azt nem tudom adni. Ez, ez szokott a félelmem lenni.
Helyzetekhez hozzá tudok szólni, de pont a te életnehézségedhez? Mit tudom én,
hogy hogyan van. De most akkor miért lesznek kérdések és válaszok? Tudjátok, ez
valahogy úgy van, hogy miért szoktuk magunkat bántani, vagy szidni? Annak mi az
értelme? Nem sokkal egyszerűbb lenne abbahagyni egyszer s mindenkorra? De
mégsem így van, mert érzelmileg nehéz helyzetbe kerülünk, és elkezdjük mondani
a násznagy monológját. „Ajj, milyen hülye, szerencsétlen vagyok! Már az anyám
se akart. Az apám se. Kész csoda, hogy megszülettem. Na és akkor az inkubátor…
Assz’em nem is… na, jól van, hát a kötődésről el tudnám fütyülni, hogy mi az a
kötődés az én életemben. Na, ez a nagy nesze semmi, fogd meg jól. Na az a
kötődés. És aztán…” Ezt elkezdjük mondani, látszólag hát jobb lenne abbahagyni.
De mégsem hagyjuk abba, és ennek van néhány oka. (04:25)

Az egyik, azért bántjuk magunkat, mert inkább magamat
bántom, mint hogy ti bántsatok engem. Ez jobbnak tűnik. Azért, mert akkor a
bántalmazás a kezemben van. Legalább, legalább, legalább most majd rá tudok
készülni, és nem fogom magam úgy bántani, hogy magamat is meglepjem. Ezért föl
tudok készülni a saját magamtól érkező bántalmazásra, és egész jól meg tudom
magamat védeni. Tulajdonképpen némi kompetencia élményem is van, és nem fogok
teljesen kikészülni, mert az egész kontrollt sosem engedem ki a kezemből. (05:00)

A másik, ha megszoktam azt, hogy szidom magam, akkor amikor
szidom magam, azzal a jó érzéssel folytathatom az életem, hogy biztonságban
vagyok, mert az élet tényleg olyan, amilyennek gondoltam. Tehát pocsék, és én
hülye vagyok. Nem mondom, hogy jól esik, de azért a biztonságérzetem növekszik.
Mert hogyha dolgokról mégis csak tudom, hogy hogyan vannak, és azok tényleg így
vannak. (05:25)

A harmadik, hogyha szidom magam, annak az az előnye… Jó,
bántalmazom magam, töee-töee-töee, hogy… Ez az! Ha én szidom magam, nagy
valószínűséggel át fogtok menni a másik oldalra, és azt mondjátok „Jaj Feri,
nem vagy azért annyira hülye. Nem, nem, jó, hát persze, nem vagy egy matyó
hímzés, de azért jó, jó…” Egyszer csak bezsebelhetek némi együttérzést. Tehát
akkor most olyasmit csinálok, amit egyébként nem szeretek. Kérdések, és akkor…
válaszolok. (06:00)

Miről lesz szó?

Ma, a mai alkalommal a sématerápiának az alapjait szeretném
még egyszer elmondani. Persze úgy, hogy ez ne legyen nagyon unalmas. Hát persze
így szeretném, de nem biztos, hogy így lesz.

Foglald össze, légy szíves egy mondatban, hogy
hogyan alakulnak ki a sémák!

Ha egy mondatban kellene válaszolnom, ami persze nagyon
nehéz dolog, egy mondatban. Három éve beszélünk róla, és még nem fejeztem be.
Na de mégis, ha egy mondatban kellene mondanom, akkor azt mondhatnám, hogy
azokról a sémákról van itt szó, amelyek gyerekkorban valamilyen fizikai,
érzelmi szükséglet hiányában alakulnak ki. A szükséglet kielégülésének a
hiányában alakulnak ki. Ezekről a sémákról lesz szó. Magzati kor, csecsemőkor,
kisgyermekkor, körülbelül első hat életév. Az a 18 séma, amiről beszélünk,
kisgyermekkorban alakul ki, fizikai, érzelmi szükségletre való nem megfelelő
válasz nyomán. Mhh. (07:00)

Köszönöm ezt a néhány mondatos választ! Így most
egy picit már sejtem, hogy ez mi lehet. De tulajdonképpen mit jelent ez, hogy
séma?

A séma – már vártam ezt a kérdést. Reméltem, hogy valaki ezt
rögtön megkérdezi, mert így könnyebb lesz továbbmenni. A sémák olyan belső
mintázatok, amelyek amikor azok kialakulnak… És most jön egy mellékszó,
mellékmondat. Nem kell hozzá trauma, traumatikus életesemény. Tehát nem
szükséges az, hogy valami nagyon nagy baj történjen egyszer, vagy sok-sok-sok
kis baj folyamatosan. Néhány baj is elég, és kialakulhat egy séma. Mikor ez a
séma kialakul, ez azt jelenti, hogy ez valamiféle tapasztalati lenyomata a
magzati-, csecsemő-, gyerekkori élményvilágunknak. Az egy lenyomat idebenn,
csak hogy mert nagyon korán alakul ki, ezért a személyiségünknek a
struktúráját, az alapját, a szerkezetét fogja befolyásolni és módosítani. Az
összes többi majd tulajdonképpen erre fog épülni. (08:15)

Hű de érdekes! Akkor ez azt jelenti, hogy ezekkel a
sémákkal élnek a felnőttek? Felnőtt korban ezekkel a sémákkal élünk?

Ez ezt jelenti. Nagyon köszönöm ezt a megértést kifejező
kérdést. Az azt jelenti, hogy felnőtt korban ezekkel a sémákkal élünk. (08:30)

Haaa! Hadd vágjak most közbe! Egy embernek egy
sémája van?

Van egy örömhírem, ha már séma, legyen több. Ezért egy
embernek lehet 2-3-4-5. Fagyiból se állunk meg egy gombócnál. Tehát lehet
1-2-3-4-5, több séma, most 6 is lehet, értitek. Most nehogy… valaki azt mondta,
hogy 5 lehet. Nem, tehát több is lehet, több sémánk is lehet. Ezek a sémák,
ahogy mondtam, gyerekkori élményvilágnak a lenyomatai. (09:05)

De mi a tartalmuk?

Háháhá! Még jó, hogy készültem erre. A sémák tartalma. Négy
dolgot tartalmaz minden séma. Gondolatokat, érzéseket-érzelmeket, szelektív
emlékeket, és ezekhez, ehhez a háromhoz kapcsolódó fizikai-testi állapotokat és
érzeteket. (09:30)

Például, akkor most lépjünk ki az általánosságból.
Csökkentértékűség-szégyen séma, az egyik kedvencem, mert olyan sokakra
jellemző. Ha én a csökkentértékűség-szégyen sémával élek, ez aktív bennem,
akkor ez azt fogja jelenteni, hogy érzés és érzelem világomban gyakran
megjelenik az aggodalom, a szorongás. Ahogy ezt szokták mondani, nem tudom,
hogy ez pontosan mi, kisebbrendűségi érzés, hát ezt nem tudom, mi. De szóval,
na, az, ami nálatok van, az, az. Ez, ez. Szorongás, aggodalom, mhh, mhh. Az
ehhez kapcsolódó gondolatok: a násznagy monológja. „Hülye vagyok, béna vagyok, szerencsétlen
vagyok, úgyse fog sikerülni. Úgyse vesznek föl, úgyis kirúgnak. A kettő között
meg kínlódás az egész.” A sémához tehát érzések, érzésekhez gondolatok
kapcsolódnak. (10:30)

Szelektált emlékek

Mindehhez mi tartozik előszeretettel? Nem is vesszük észre,
de elkezdjük az emlékeket szelektálni, kigyűjtögetni, kiválogatni, és olyan
emlékeket őrzünk magunkban nagyon elevenen, ami az érzésekhez és gondolatokhoz
kapcsolódik, amelyeket a sémák diktálnak bennünk. Tehát nem úgy van, hogy innen
is, onnan is, amonnan is, sokféle emléket őrzünk, és néha egy pozitívhoz
nyúlunk, néha egy negatívhoz. Néha egy széphez, néha egy napsütéseshez, meg egy
borúshoz. Nem, nem, nem. (11:00)

Ez valahogy ahhoz hasonlít… Emlékeztek, hogy a társkapcsolat
folyamatában előbb-utóbb eljutunk oda… Ezt mindig így szoktam bevezetni, csak
azért néztem rátok, és ti profik vagytok. Kölcsönös neurotikus allergia. Ősszel
azt hiszem, ez az élmény a miénk, csak ez nem a virágportól van, hanem a
férjemtől. Amikor elérkezek a kölcsönös neurotikus allergiáig, akkor körülbelül
az az élményvilágom, hogy megőrjítesz. A gondolatom hozzá: „Nem lehet veled
élni.” A következő kapcsolt gondolat: „Hova tettem a szemem, mikor hozzád
mentem?” És akkor előszeretettel csináljuk azt, amikor a társunkról alkotott
idealizált kép összetörik, egyszer csak a másikat elkezdjük démonizálni, és azt
mondjuk „Kibírhatatlan, lehetetlen alak.” (12:00)

Dezső nem húzza le maga után a WC-t

Ezt a képet mivel szoktuk mi magunk megerősíteni? Mondok
egyet, ez nem tartozik ide, de érdekes. Néha azért dolgozunk, nem, hogy érdekes
legyen. Képzeljük el, hogy Dezsőt már nem látom úgy, mint a szerelem első
bummjában, a hormonális bumm tetején. „Hát, a Dezső, szóval… na jó… Nincs is
kedvem róla beszélni, az van tulajdonképpen.” És amikor azt gondolom, hogy a
Dezsőről már nincs is kedvem beszélni, hogy erősítem meg ezt a világot, amihez
az érzések és gondolatok kapcsolódnak? Én egy nő vagyok. Ezt átélem. Ez még
mindig jobb, mint amit múltkor csináltam. Múltkor azt találtam mondani
„Képzeljük el, hogy egy férfi vagyok.” Ahogy kimondtam, rájöttem, ez nem
hangzik annyira jól. Most ezért még mindig biztonságosabb azt elképzelnem, hogy
nő vagyok. Ha elképzelem, hogy nő vagyok… „Szerintem a Dezső egy lehetetlen
alak. Tuti, hogy nem lehet vele élni, hát én már csak tudom. Szörnyű. Négy
évesen tudtam azt, amit várok tőle. Igen, igen, hogy a WC-t húzza le. Hát ezt
négy évesen… Nem csinálja. Mindig mond valamit, ja, persze. Az összes újságot
már likvidáltam a rötyiből.” És hogyan erősítem meg azt, hogy ahogy én látom
őt, az maga a valóság, a színtiszta, kristálytiszta valóság? Hát ha én egy nő
vagyok, (Odébb ül, a lányokkal szembe – szerk.) örülök itt az
ötötöknek-hatotoknak, belőletek erőt merítek most. (13:55)

Összehívom a barátnőim. De most nem egy csevejre, fecsegésre
hívlak benneteket. Remélem, átérzitek a helyzet komolyságát. Itt egy
kapcsolatnak a jövője a tét. Ezért cukrászdába kell mennünk. „Ez a minimum.”
Ajj, ezért vagy te az egyik legjobb barátnőm! Komolyan mondom, most egy picit
sajnálom, hogy nem te voltál az esküvői tanúm, egy kicsit ezt most sajnálom.
Ezt úgy, úgy érzel engem, hogy erre volt szükségem. Na most! Összehívom a
barátnőimet, és elmondom nekik, hogy „A Dezső nem egyszer nem húzza le a WC-t.
Gmm-gmmm.” És a következő kérdést teszem föl, persze segítek a válaszadásban.
„Én mindig lehúzom. Most azt szeretném tőletek kérdezni, kitől kérdezzem, ha
nem tőletek, ugye. Most az a kérdés, szerintetek ki a normális? Ő vagy én?” Ez
nem egy nehéz kérdés. Információk is megvannak. És akkor az én összes barátnőm
a különböző sütemények és fagylaltok cuppogtatása és eszegetés közt, kedvesen
és nagyon megértően, együttérzően bólintanak, és azt mondják „Margitkám, hát ez
nem is kérdés.” (15:20)

És így, tulajdonképpen egy egzakt kutatási eredmény
részeként már biztos vagyok benne, hogy a férjem nem normális. Egy téves
következtetésre jutok az összes téves folyamatban, hogy velem semmi baj nincs.
Ez nem tartozott a témánkhoz, mert a másik az érdekesebb, mert az emlékeknél
vagyunk, ugye. Hogy arról beszélünk, hogy a sémákban vannak gondolatok, vannak
érzések. Most például a csökkentértékűség-szégyen sémában, érzések, gondolatok,
és szelektált emlékek. Mit csinálunk ilyenkor előszeretettel, amikor eljutunk
oda, hogy a Dezsővel nem lehet élni? Hogy egyszer csak visszamenőlegesen
összegyűjtjük a mostani értelmezéseinknek, gondolatainknak és érzéseinknek
megfelelő emlékeket. Ez a folyamat nem tudatos. Visszamegyek a múltba, és „Hát
öt évvel ezelőtt is így volt. Hát te jó ég! Hát már az elején így volt. Hát
hogy nem tűnt ez föl? Már az elején ez…! Hát akkor viszont vége van. Most
tudatosul bennem, már a legelejétől kezdve…” Azok az emlékek, amikor lehúzta a
WC-t, törlődnek. Már csak azért is, mert az a normális ugye, tehát ez nem tűnik
föl. (16:55)

Mint ahogy, tudjátok, műtötték a térdem. Miért kéne tudnotok?
„Tudjátok…” Nem kell tudni! Miért, miért? (Rámutat a jobb térdére – szerk.)
Ezt. És a… ezért nem tudok még rendesen járkálni. Járkálni még valamennyire,
csak úgy ugrálni nem tudok, ez a baj. És… ehhh, hát miért akartam ezt elkezdeni
mondani? Annyira lekötött a jobb térdem, hogy a jobb agyféltekém meg
blokkolódott. „Az emlékek törlődnek.” Ugye, és most már… Na, mindegy, nem
tudom. (17:25)

Mindig és soha

Tehát szelektáljuk az emlékeket, és már csak azok vannak
meg, amelyek a jelen állapotunkat megerősítik. Ez nagyon hasonlít arra, ahogyan
a séma működik. Vannak érzések és gondolatok, de az emlékek, ha visszamegyünk,
azt mondjuk „Mindig is így volt. Sose szerettek. Senkinek nem voltam fontos.”
Halljátok ezeket a kifejezéseket? Azt mondta egy zseniális terapeuta, mikor
valaki szomorúan sóhajt, és ezt a két kifejezést használja, hogy soha és
mindig, tudjuk, hogy regresszióban van. Tehát hogy egy gyerekkori
élményvilágnak a gyökerezettségből beszél, mert a soha, meg a mindig az a
gyerek világa, mert nincs idő. Nincs idő távlati…, az időnek a fölfogása. Ezért
a gyereknek hiába mondjuk, hogy még körülbelül 97-et kell aludni Karácsonyig. Azt
tudja mondani, hogy „Nincs Karácsony. Anya, sosincs Karácsony! Ez szörnyű! Mert
tegnap se volt, ma se volt. Sosincs Karácsony! Mindig csak ezek a rohadt
hétköznapok vannak!” (18:40)

Tehát az történik, hogy megtörténik az emlékeknek ez a
szelekciója, ami föl se tűnik nekünk, hogy nem csak így volt. Amit úgy fejezünk
ki, hogy „Soha senki nem szeretett. Senki nem törődött velem. Senkinek nem voltam
fontos. Velem mindig így bántak. Miért mindig velem történik ez?” (Valaki
hangosan fújta az orát – szerk.) Óhh! Érzitek ezt a vágyat a tisztulás iránt?
Hát ez az én közegem! Jó, oké. (19:15)

Fizikai-testi állapot

És mi a negyedik? Ugye, már elfecsegtem, csak akkor még
egyszer. Gondolatok, érzések, szelektált emlékek, és az ehhez a háromhoz
kapcsolódó érzetek, fizikai-testi állapot. Hát nyilván,
csökkentértékűség-szégyen, otthon, egyedül. Hát persze, hogy egyedül, na, hát
ezt kár volt mondani, hogy egyedül. Hát kivel? Hát akkor otthon, egyedül,
siratom a sorsom, rettenetes gondolatok gyötörnek, és persze, hogy gondolok
arra a számtalan évre, amit, amit szintén egyedül. Jó, hát voltam albiban, is,
de hát jó, ezt hagyjuk. Jó, ez az albi, ott is micsoda emberekkel kellett
együtt élnem! Még akkor inkább egyedül, tényleg. Jó, hát mondjuk egy, egy,
mondjuk egy gyógyír azért van, na. Na tényleg, egy. Jó, hát azért a Nők lapja azért
az mindig elérhető. (20:10)

Mindegy, valami. De úgy egyébként, most ha megkérdeznénk,
hogy ez milyen fizikai állapot? Hát… szóval. Nincs kedvem fölkelni se,
lefeküdni se. Úgy, ez az… „Elalszom itt, a… Hol már? Mindegy, elalszom.” (Fölfekszik
egymás melletti két székre – szerk.) „Hát nem tök mindegy? Érted. Hova
zuhanyozzak, kinek, kinek? Kinek az az illatfelhő, minek? Mi, poratkának? Ugyan
már! Jó lesz így, majd… Mit számít!” Jó, szóval. Megpróbáltam föltárni, hogy mi
a sémának a tartalma. Gondolatok, érzések, emlékek, fizikai állapotok. Azután! (20:50)

Jó, Feri, ezt egy picit hosszan mondtad. Légy
szíves rövidebben válaszolj a következő kérdésre! Mert a következő kérdés az,
hogy hogyan kapcsolódik ehhez a cselekvés?

A cselekvés nem a séma része, de a sémához kapcsolódik. A
cselekvést úgy értelmezhetjük, mint válaszadást a sémára. Háromféle alapvető
cselekvési módot különböztetünk meg. (21:15)

1. A séma bekebelez bennünket.

Minden a séma logikájára megy bennünk. Ez azt jelenti, hogy
amikor azt tapasztalom, hogy nem engem neveznek ki, vagy nem nekem köszönik
meg, vagy szinte észre sem vesznek a közértben… Van még olyan, hogy közért?
Vagy ezt csak az öregek mondják így, közért. Jó, a közértben. Akkor azt mondom
„Na, jól van, tudom így, hogy tulajdonképpen szinte láthatatlan vagyok, nem
számítok. Tudom ezt.” Benne vagyok a sémában, ezt tartom a valóságnak, ehh. (21:50)

2. A helyzetek elkerülése.

Második lehetőség, elkerülök minden olyan helyzetet, ami
megerősítené és fölelevenítené bennem a sémával kapcsolatos érzéseket,
gondolatokat, emlékeket, fizikai állapotokat, mert tudom, hogy az milyen vacak.
Ezért a legjobb, ha nem is megyek emberek közé. Nehogy ott az összehasonlítás
révén pocsékul kelljen éreznem magam. „Én el nem megyek semmiféle bálba. Meg
semmiféle… Milyen, izé? Válasszatok táncot! Erre a testre, hülye vagy? Milyen…
válasszatok táncot!? Az lesz az utolsó program, ahova elmegyek. Évnyitó buli?
Kinek? Persze, évnyitó buli. Nem, én szépen megvacs…, veszek egy családi
jégkrémet, azt… Otthon nézek romantikus filmeket. Ennyi! Az legalább valami, az
a biztos. Kicsit szipogok, mindegy, de legalább nem nekem rossz.” Ez a séma
elkerülése. (22:45)

„Műtötték a térdem. – Rákaptam a romantikus filmekre.”

Most csak… Majd ide el akartam jutni, de már most nem bírom
ki, hogy… Mi történt velem nyáron? Azon túl, hogy megműtötték a térdem, őt. Hát
ez azt jelenti, hogy annyira rossz állapotban van a térdem, hogy egy hónapig
nem is állhattam rá, két mankó, tik-tik-tik. Ez elég életképtelen helyzet volt,
kiszolgáltatott és tehetetlen. Tényleg így volt. Olyan sajátos élményvilágot
hozz ez, egész regresszióba csúsztam. Tényleg, nagyon, phúú. Az összes lelki
nyomorúságom fölelevenedett bennem. Hát tényleg, az egyedüllét, thööö! Még jó,
hogy néha ettem. És a… ehhh. (23:25)

Mi történt velem? Hát, azért valaminek kell lenni, mert még
akkor nem kezdődött az olimpia. Hát valami, valami, na mi is legyen? Most
idejövök hozzátok, (A „barátnőkhöz” – szerk.) barinőkhöz. Képzeljétek el, ez
tudjátok, nagyon bensőséges. (Súgja – szerk.) Rákaptam a romantikus filmekre.
Az történt, hogy elkezdtem romantikus filmfogyasztóvá válni. Ténylegesen,
először napi egyet néztem csak meg. De hát értitek, aztán úgy svungba jöttem. Ahogy
lendületbe jöttem, elmondom a csúcsot. De csak… kedves vagy! Ez, ez neked most
betett? Ez volt idén az utolsó alkalom, hogy itt vagy? Tényleg, elkezdtem
romantikus filmeket nézni, és ezzel együtt az történt, hogy már ment az
olimpia, de nem bírtam lejönni róla, érted. Nem úgy van az, hogy… Na, megvan ez
az élmény? Voltak ilyen mélypontjaid? Jó, tehát nem bírtam lejönni, tehát akkor
az agy… Azért hajnalban fölkeltem fél 2-kor, hogy megnézzem érted, hogy Cseh
Laci tzzzö-zzööö. Az ment ötig, kicsit szundi-bundi. De azért mégis csak még a
biológiai rendszerem jól működött, 8 felé fölébredtem. Hát fölébredtem. Főleg,
hogy ugye, mondjuk sokat nem mozogtam. S akkor fölébredtem, és a csúcs az volt,
mikor reggel 8-től 10-ig megnéztem egy romantikus filmet. Hát szóval így éldegéltem,
amíg ti nyaraltatok, és szörföztetek, és nem t’om mit csináltatok,
raftingoltatok. Bepótoltam 49 év romantikus film hiányait. Jó. (25:35)

Hogy kanyarodtam ide? Elragadott titeket a… „A három
cselekvés.” Haa, te vagy a barinőm. Nehogy félreértsd! Szóval, onnan indultam
ki, hogy a cselekvés nem a séma része. A sémából indul el, de a sémára adott
válaszként értelmezhető. Tehát megvan az érzés, gondolat…, nem mondom végig.
Belemegyek, ellep totálisan a séma logikája, azt mondom, ez a valóság, nincs
rálátás, egyszerűen csak szenvedek. Tényleg nem sokat érek, tik, nem mondom.
Második volt ez, hogy elkerülöm azt, ami bennem a sémának a világát, fájdalmát,
mindent fölelevenítené. (26:30)

3. Túlkompenzálás

A harmadik pedig, hogy túlkompenzálom a séma logikáját, hogy
a lehető legmesszebb kerüljek attól, amit a séma bennem kiváltana. Ezért
például kitalálom, hogy keddenként legyenek alkalmak, az nagyszerű. Mert így
tudom talán a legjobban elrejteni, hogy mennyire be vagyok rezelve.
Túlkompenzálás. Ugye, valaki elkezd nagyképűsködni, hogy egyébként belül
szorong és aggódik, az a félelme, hogy egy senki és egy nulla, és akkor ezt
megpróbálja túltolni, hogy ez legyen a legmesszebb tőle. Ez a három
cselekvésmód nem része a sémának, válasz a sémára. (27:05)

Feri, most megint légy szíves, egy mondatban
válaszolj! Tulajdonképpen a séma döntően és alapvetően mit vált ki az emberből?
Hogy is működik az?

Ha egy mondatban kéne válaszolnom, akkor azt mondanám, a
negatív érzelmi világ állandósul bennünk. Ez a negatív érzelmi világ, ez újból
és újból aktív lesz akkor, amikor olyan helyzetekbe kerülünk, ami emlékeztet
bennünket arra a helyzetre, amely helyzetben a séma kialakult. (27:40)

Ugye, tehát például egy nagycsaládban vagyok, van három
tesóm, én vagyok a harmadik. Az elsőt még nagyon várták, a másodiknál próbálták,
hogy ott legalább nem rontják el, amit az elsőnél. És hát én voltam a harmadik.
„Azt már tudjuk jól is csinálni, rosszul is, már nem számít.” Viszont a
negyedik volt az utolsó, őrá nagyon figyeltek. „Hú-hú, hát több nem lesz, akkor
mégis csak, na, itt azért még mindent bevetünk. És hát akkor egy kicsit így
elhanyagolódtam, na, hát igen. Igen, hát látom, hogy mások boldogok, én olyan
elhagyatva érzem magam. Ez az elhagyatottság séma. Látom, hogy, hogy… csak
valahogy én maradok ki, ki mindig. Szóval valahogy aki fontos, az mindig
eltűnik az életemből. van hogy meghal, van hogy csak elmegy, vagy csak elhagy.
Lehet, hogy nekem ez a sorsom, nem t’om. A testvéreim megházasodtak már, csak
valahogy én, én maradtam így. Valahogy mindig ez történik velem. Engem mindig
elhagynak a pasik.” A nők. (28:45)

Ez az elhagyatottság séma. És amikor például körbemegy az
email, hogy gyertek el, nem t’om én, céges valami, és valami miatt én vagy nem
nyitom meg, vagy valami miatt nem jön át, pffff. Beborít a séma világa. Tehát
azok a helyzetek, amelyek emlékeztetnek arra a helyzetre, amikor a séma
kialakult, egyszer csak mint egy tölcsérbe, leszívódok, nem látok ki belőle. S
akkor megint a három fajta cselekvési választ adom. Vagy azt mondom „Mindig ez
történik.”, vagy azt hogy „Soha sehova nem fogok elmenni! Ezeknek?!”, vagy
pedig megőrülök és azt mondom „Majd én leszek a társaság motorja. Na, majd ide
figyeljetek! Ha én vagyok a főnök, akkor muszáj meghívni.” (29:45)

Ha már a gyerekkorról volt szó, akkor azt szeretném
kérdezni, hogy mi az, hogy alapvető fizikai, érzelmi szükségleteket nem kap meg
egy gyerek? Mik ezek az alapvető fizikai szükségletek, amelyeket ha nem kapunk
meg, akkor a sémák kialakulnak?

1. Kötődés, elérhető legyen egy személy.

Öt ilyet ismerünk. Az első, ez, hogy kötődhessünk, kapcsolódhassunk,
fizikailag-érzelmileg elérhető legyen számunkra legalább egy személy. Tehát nem
a maci, nem a Barba papa. Mondjatok még! A kisvakond is jó lenne, ha ember
lenne, de sajnos még csak vakond. A Rumcájsz. De tényleg, ez egy fogós kérdés:
Runcájsz vagy Rumcájsz? „Rum!” Na ez az, ez az. Én 40 évig Runcájsznak mondtam,
akkor egyszer csak láttam, hogy nem, nem, ő is alkoholista, Rumcájsz, Rumcájsz.
Tehát az első alapvető gyermekkori, fizikai-érzelmi szükséglet: tartozhassak
valahova. Szükségletekre alapvető módon kapjak választ, a legalapvetőbb
fizikai-érzelmi szükségletekre, kötődés. (31:05)

2. Autonómia igény.

Második. Ami jól kiegészíti ezt: autonómia utáni igényem.
Hogy anya ne az alapján szorongasson, puszilgasson, dédelgessen, abajgasson,
nyalogasson, hogy neki mi jó. Éppen mikor van hozzám kedve, mikor érzi azt,
hogy „Jaj, jó lenne jó anyának érezni magam!”, és akkor ezért most ad nekem 20
puszit. Hanem hogy én kérek-e puszit, vagy nem? Most el akarok-e menni
játszani, el akarok-e szaladni, el akarok-e távolodni? Autonómia iránti igény,
ahol átélhetem azt, hogy van valami önállóságom, valami szabad terem, szabad
levegő. Autonómia iránti igény. (31:40)

3. Önkifejezés igénye.

Harmadik igény, alapvető gyermek-szükséglet. Ez az, hogy
gyerekként szabad legyen nekem lennem, kifejeznem magam, sírnom, valami
hiányozhasson. Kérhessek, kérdezhessek, valami ne essen jól, tiltakozhassak,
vágyakozhassak – ez. Az önkifejezés, alapvető önkifejezésnek a szükséglete.
Hogy ezt ne tiltsák meg nekem. Látjátok, azért elég durva sor. Hogy lehessek,
kérdezhessek, akadékoskodhassak, elakadhassak, fájhasson, ordíthassak, szomorú
lehessek. Érzéseimet kifejezhessem. Ehh. (32:20)

4. Játék, spontaneitás iránti igény.

Negyedik. Á, hát ez fog nektek tetszeni. Játék, spontaneitás
iránti igény. Haa! Hát hogy ezt, nem is kell ezt tovább ragozni. Játék, játék,
játék, játék! Húúú! Ehh! (32:35)

5. Keretek, szabályok.

Az ötödik gyermekkori alapvető szükséglet, hogy rendben van
a játék, de ugye ismerjük, hogy a gyerekek hogyan játszanak, hogyha nincsenek
szabályok. Hát akkor agyonütik egymást. Tehát keretek, szabályok, valami,
amihez ezt a spontaneitást, kreativitást, szabadságot mégis csak igazítani
lehet. Valami, amiben ez valahogy egészségesen tud fejlődni. Szabályok,
keretek, amiket kapunk, hogy jól tudjunk növekedni. ez öt alapvető gyermeki
szükséglet. Na most! Jó, Feri, ez már most kezd sok lenni. Már nem emlékszem a
háromnegyedére. Még az első sztorira emlékszem. Erre az a válaszom, hogy ez
mindenkivel így van, ne aggódj! Hogy… Rendben van, itt van ez az öt szükséglet.
De… (33:30)

Mi történik akkor, amikor gyerekkorban megsérülök,
és kialakul a séma?

1. Valamiből túl sokat kapok.

Négy dolog történhet velünk. Nagyon egyszerűen szólva az
első, valamiből túl sokat kapunk. Ez akár az elkényeztetés is lehet. Az
elkényeztetés ugyanis legalább ugyanannyira nem a gyerek szükségleteit veszi
figyelembe, mint az elhanyagolás. Ezért azt szoktuk, az elkényeztetés egy jó
dolog, csak hát egy picit na, kicsit túl cukros. Nem? Az elkényeztetésnek a
hatása ugyanolyan krónikusan rossz lehet, mint az elhanyagolásé. Eltávolít
engem a saját szükségleteimtől. Tehát túl sokat kapok valamiből. Lehet, hogy a
szabályból kapok túl sokat. Lehet, hogy állandóan ott kell lennem anyánál,
abból kapok túl sokat. A kötődésből, a tartozásból kapok túl sokat. Lehet, hogy
anyukám állandóan azt mondja „Jaj, Pistikém! Játsszál már egyedül! Te már nagy
fiú vagy.” De hát két éves vagyok. Hát az anyámnak jó lenne, ha én egyedül
ellennék ugye, és akkor ő nem tudom én, a Facebook-on kikereshetné az első
szerelmét. Hát én meg tudom érteni, hogy miért kéne nekem a kockákkal 1 óra 45
percig egyedül játszani nagy élvezettel. Hát csak na, most 2 éves vagyok és 6
perces. Tehát úgy alakul ki a séma, hogyha gyerekkorban valamelyik
szükséglettel kapcsolatosan túl sokat kapok valamiből. (35:10)

2. Túl keveset kapok, relatív elhanyagolás.

A másik, ezt rögtön ki tudjuk találni. ha abból a
szükségletből, fizikai-érzelmi szükséglet, túl keveset kapok. Hát ezt
nevezhetjük elhanyagolásnak, relatív elhanyagolásnak. Hoztam nektek ezt a…
azért kicsit ez nyáron azért egy kicsit fájt. Nem ti okoztátok, csak úgy
eszembe jutott. Tudjátok, apukám pilóta volt, anyukám meg stewardess volt, és
akkor izé, jöttek-mentek. Hát csak nekem kellett otthon lenni mindig ugye, mert
mondták, hogy gyerek vagy. (35:40)

Akkor megvan az élményem a rácsos ággyal. Rácsos ágy,
anyukám betesz a rácsos ágyba. Nem tud betakarni, tök melegem van, izzadok mint
az állat. De betakar, mert ő jó anya. És akkor „Aludj, Ferikém!” vagy „Pihenj!”
Pihenj, érted. Ne vicceljünk már, másfél éves vagyok. Hova pihenjek? Jó, tehát
mindegy, anyukám a maga számára megnyugtató utasítást ad nekem, amivel ő
megnyugszik, hogy az így rendben van. Távozik, én pedig nem t’om, elkezdem
nézni azt, ahogyan, ahogyan a nap besüt, és akkor van egy csík, ahogyan az ott…
A csíkot nézem, és az így megy lefele. Na értitek. Nem mondom, hogy úgy
megzavarodtam a stimuláltságtól. Tzzz-zzzz. Látok egy ilyen koszfoltot. „Mikor
éri el a koszfoltot? Most elérte. Na, na, bekapod? S akkor puu-puu, most
bekapta a koszfoltot. Na most kiköpte a koszfoltot.” Most másfél órás
történetet szedtem így össze, rövidre. (37:00)

Tehát ott vagyok gyerekkorban, beraktak a rácsos ágyba. Ez
érdekes az, hogy tulajdonképpen van egy ikertesóm, őt is berakták a rácsos ágyba
– nem emlékszem rá. Valószínű annyira belehullottam ebbe a magányos valamibe,
hogy benne vagyok a rácsos ágyban, nem eml…, szóval valahogy eml…., ér…, nem,
nem tudom, tehát nem t’om ez hogy volt. Magánzárka, ez, ez az élményem. Szóval
ott vagyok a rácsos ágyban, és – de hát ez… tényleg, nem bírok szabadulni ettől
a gyerekkori emlékemtől, és ezért most ezzel traktállak benneteket. A pisilős
történetet nem mondom ma el, tehát azt, azt most kihagyjuk. (37:35)

Az történik, hogy ott vagyok nem t’om én egyéves, vagy
másfél, és megőrülök az unalomtól. Te, itt olyasmit kértek tőlem, hát próbálok
rendes fiú lenni, mert hátha akkor majd szeretnek ugye, vagy valami. Nem bírok
aludni, és ilyen… hogy mondjam, hogy valami történjen. Ugye anyukám nem tette
be a tabletet a rácsos ágyba, ez volt a baj. Berakta volna, kicsit azért csak
hogy mondjam, azért ma már informatikus lennék. Hát egy ilyen kósza… Mindjárt
mondom. Egy kósza gumisünöm volt. Gumisün, nekem ez jutott. Érted. Nem tablet,
mindenféle alkalmazással, meg két évesen személyre szabod, persze! Gumisün.
Gumisün. Jól van. Néha szólt, ameddig tönkre nem ment ugye a hangja.
tíí-dóó-tíí-dóó, ezt csinálta. Így volt. Aztán mikor négyéves voltam, odaadtam
a nagypapámnak, komolyan. De tényleg így volt, hogy odaadtam neki. Mert hát
nézd, a gumisün volt az egyetlen személy, aki törődött velem. Tényleg, hát úgy
ébredtem, mindig ott volt, anyukám nem. És akkor egyszer csak, emlékszem,
anyukám azt mondja „Te, Ferikém! Nagypapa nagyon beteg.” Tényleg, így volt,
rákos volt a nagypapám. Azt mondja, hogy „Hát most elmegyünk, meglátogatjuk őt
az Arany János utcában, nagymamádékhoz elmegyünk, ott meglátogatjuk. Akkor be
kellene majd menni, de ne ijedj meg ezen, hogy a nagypapa most beteg, és nem
lesz jól. De hát valamit, valamit vigyél neki ajándékba, annak biztos örülne.”
Körbenéztem a rácsos ágyban, érted. Hát de tényleg, a lepedőn kívül nem volt
semmi más. Valami, valami fénycsíkot szívesen vittem volna nagypapának, de
mindig eltűnt egy idő után. Ezt nem tudom el… Hát odaadtam neki a gumisünt.
Tényleg így volt. S akkor emlékszem, édesanyámnak a párás tekintetére, hogy
„Milyen aranyos kisfiú vagy, Ferike! Odaadtad az egy szem gumisünt.” Hát oda,
mert mondjuk… Nem mondom, hogy nem untam már meg egy picit. (39:50)

De most ott tartok még, hogy a rácsos ágyban vagyok, és hogy
egyáltalán valami tablet helyett legyen, hát én ezt csináltam, értitek. (Billeg
előre-hátra – szerk.) Ez volt az első néhány edzés. Így, edzettem. Ezért
elkezdett a rácsos ágy csenn-csenn-csíí-csííí, a padlón mozogni. Most jön a
szüleim zseniális prevenciója, hogy hogyan lehet, miután megértették hogy mi is
történik, jobbra fordítani mindent. Nem volt rá tulajdonképpen… az volt a jó,
hogy egy nagyon egyszerű, okos választ adtak erre. Mégpedig néhány csavar és
klipsz, és lecsavarozták a rácsos ágyat. Szóval. (40:35)

Hogy jöhet létre egy séma gyerekkorban? Nagyon sokat kapok
valamiből, nagyon keveset kapok valamiből, vagy egyáltalán nem kapok belőle.
Rengeteg szabály van, nem engednek játszani. Tudjátok, mint amikor apukátok
megveszi a villanyvasutat, s akkor ő játszik vele, iszonyatosan élvezi, és hát
te meg nem t’om, két zserbó után hát… kicsit olyan tehetetlennek érzed magad.
De szerencsére Karácsony is elmúlik, lesz egy másik nap. Apa hátha megunja a
villanyvasutazást, és te is hozzáférsz. Tehát a második lehetőség, hogy
nagyon-nagyon keveset kapsz valamiből, amire szükséged lenne. (41:15)

3. Bántalmazás.

Harmadik. Ez, amikor kifejezetten bántalmaznak. Bántalmazás.
A bántalmazásnak öt formája van, de ezt most nem mondom végig, mert ez most
tényleg nem tartozik ide. Bántalmazás. (41:30)

4. Egyoldalúan kapok valamiből.

A negyedik, ez talán picit a legfaramucibb. Ez az, amikor
valamiből nagyon csak a felét kapom meg. Nagyon-nagyon egyoldalúan kapok meg
valamit, amiből nekem valami teljes kellene. Most mondok, akár egy picit furcsa
lehet ez. Mondjuk van apukám és anyukám, és akkor egyszer csak anya azt mondja
„Apára nincs szükség. Anya már nem szereti apát, apára már nincs szükség. Jól
megleszünk mi, Ferikém.” Ez azt jelenti, hogy valamiből, amiből nekem apa-anya
kellett volna, csak a felét kapom. Nem szokott jól esni a gyereknek, hogy pont
csak a fele van neki. Tehát valamiből nagyon csak a felét kapom, nem kapom a
másik részét. (42:15)

Elgondolkodtató aztán az később, olyan éppen… vasárnap ez
szaladt ki belőlem, hogy nagyon sok igazság vagy érték párban jár. Tehát a
szabadság párja a felelősség. Ezek párban járnak. Ha egy gyereknek adunk
rengeteg szabadságot, és az életkorához alkalmazkodóan nem növekszik a
felelőssége, az önkontrollja, az nagyon problémás. Van, ahol egy gyereknek
állandóan a felelősségére apellálunk, ugye, hogy jó gyerek legyen. Közben nem
kap szabadságot, nem engedjük meg neki, hogy… Nagyon az egyik részét kapjuk
valaminek, ami egyben van, s gyerekként megélem a szabadság és felelősségnek
ezt a szép…, akkor felnőttként nagyon jól el vagyok eresztve. Tudom, hogy ezek
együtt járnak. (43:05)

Bizalom és megbízhatóság. Elnézést, hogyha voltatok vasárnap
misén, ez úgy besült nekem. Néztem egy televízióadást, és a tévében előhoztak
egy házastársi konfliktust, ahol a férfi megcsalja a feleségét. Ez kiderül a
feleség számára, és a jelenet az, hogy egyszerűen a nő teljesen kikészül ettől.
Sose gondolta volna, egész megrázza. Akkor látjuk ezt, hogy hogyan próbálnak
beszélni erről, hogy hogy volt. Akkor a férfi „Hidd el, nem jelentett nekem
semmit.” A nő azt mondja „Legalább ne hazudj!” Na jó, ezt most nem folytatom,
mert izé. Akkor snitt, és jön a szakértő. A szakértő azt mondja „Nagyon jól
látszik, hogy ezekben a helyzetekben mekkora jelentősége van annak, hogy bízunk
egymásban, őszintén kommunikáljunk, nyílt legyen a kommunikáció.” Akkor
tudjátok, az a „Mondd már ki!” Nem mondta. Hát nem elég azt mondani, hogy
ezekben a helyzetekben mekkora jelentősége van a bizalomnak, ha nem mondjuk
rögtön hozzá, és ezekben a helyzetekben még fokozottabb jelentősége van a
megbízhatóságnak. (44:20)

Tudjuk, a bizalom helyreállításának van három lépése, vagy
három összetevője. Mind a három ugyanarra a rugóra jár, megbízhatónak kell
lennünk. Hiszen bizalomvesztésben van a másik. Ha most nem vagyok megbízható,
akkor hiába kérem, hogy „Bízz bennem! – Mire föl? Hát ez a problémám, hogy ezt
már egyszer csináltam. Tehát bíztam benned, és te megcsaltál. Most akkor mire
föl mondod, hogy bízz bennem?! Ha azt akarod, hogy fölépüljön a bizalmam,
megbízhatónak kell lenned. Most nullán vagyunk, újra kell építenem magam.” Áhh!
Tehát valamiből nagyon egyoldalúan kapok, és utána valahogy billeg az életem,
nem tudom… „De mi a fene van? Én minden nőnek mondom, hogy bízz bennem, aztán
valahogy, aztán valami mindig elferdül, vagy mi.” Ez a négy módja gyerekkorban,
hogy az öt szükséglethez kapcsolódóan megsérüljünk. Túl sok, túl kevés,
bántalmazás, és valamit nagyon egyoldalúan kapunk. (45:20)

Hát, Feri, tulajdonképpen már semmire nem
emlékszem. Mert tulajdonképpen most már folytathatod is, mert már nem is
akarok, nem is akarom ezt megjegyezni, megjegyezhetetlen. Úgyhogy most már
nyugodtan mondhatod, hogy egy sémát hogy tartunk fönn?

Áhh, hogy tartunk fönn? Négy dologgal. A sémát megerősítő
gondolkozással, a sémát megerősítő érzésekkel, a sémát megerősítő cselekvéssel,
és a sémát megerősítő kommunikációval. Ezzel a néggyel tartjuk fönn a sémánknak
a hiedelemvilágát. (45:55)

Óhh, mhh. Akkor arra lennék kíváncsi, hogy… Ez már
annyira szörnyű. Mit teszünk azért, hogy a sémából ki tudjunk gyógyulni?

Na ez a kérdés, ezt köszönöm. Egy picit rá is készülök.
Izgultam, hogy ezt valaki fölteszi-e. Hú, de jó, hogy jöttél! Látszólag abban
vagyunk érdekeltek, hogy a sémából kigyógyuljunk. Valójában azonban a helyzet
sokkal árnyaltabb, amint az önmagunk bántalmazásánál már láttuk. Nyilván azt
gondolnánk naivul, hogy senkinek sem esik jól magát bántani, de már tudjuk,
hogy legalább három ok miatt is érdekeltek lehetünk abban, hogy bántsuk
magunkat. (46:45)

A sémáinkat viszont négy féleképen tartjuk fönn.

1. A sémáknak megfelelő helyzeteket újból és újból
létrehozzuk.

Ami helyzetben aztán megint átélhető lesz az az érzés, a
gondolat, jönnek az emlékek, és a fizikai állapot. Ezeket a helyzeteket
egyébként nem tudatosan, észrevétlenül is létrehozzuk. Nem is tűnik föl, hogy
tulajdonképpen ezen munkálkodunk, és ezt is újból és újból. Azt mondják erre,
hogy tulajdonképpen az emberi lélek nem tesz semmit cél nélkül. Amikor egy
sémát újból és újból ismétlünk, tulajdonképpen van e mögött egy nem tudatos
irányultságunk, hogy végre kinőjük ezt a sémát, hogy végre valami más történjen
ott, végre valami mást csináljunk. Végre valahogyan múljuk fölül. Addig kell
valahogy oda visszatérni, ameddig ki nem találjuk, hogy mit lehet vele végre
valahára csinálni. (47:50)

Elmondtam nektek ezt, hogy sokszor az, ahogyan
visszakerülünk a séma világába, egészen váratlan tud lenni. De nem is
gondoltuk, hogy egyszer csak pfff-ghhkk, belecuppanunk a sémába. Az alap
tapasztalatom ez, egy átvett tapasztalat, annak a terapeutának a tapasztalata,
aki a nászútján látja, hogy a felesége kagylókat szedeget a tengerparton.
Emlékeztek erre? Biztos sokan. Látja, hogy kagylókat szedeget a tengerparton,
és egyszer csak azt mondja „Innen menekülni kell!” Mikor hazamegy, elmegy
terápiára, azt mondja „Ezt nem értem. Három napja vagyok házas. Elvettem azt a
nőt, akibe halálosan szerelmes vagyok, és a nászúton, a tengerparton, ahogy
kagylókat szedegetett, azt éltem meg, ehhez kapcsolódtak a gondolatok, ehhez
kapcsolódott a fizikai állapot, hogy menekülni, menekülni.” Mintha már csak az
agytörzse működött volna. „Mi történt velem? Nem értem.” Akkor derült ki, hogy
sokgyerekes családból származik, és az édesanyjának, az ő édesanyjáról való
alap élménye, hogy az édesanyja valahogy görnyedt háttal csinál valamit. Előre
hajolva főz, előre hajolva takarít, előre hajolva nem t’om mit csinál, port
töröl, meg akármit rendez, vagy rendet rak. És ő odamegy az anyukájához, és azt
mondja „Anya, anya, nézd csak, mit rajzoltam! Anya, anya, játssz velem? Anya,
anya, mikor lesz vacsora?” És az anyám állandóan ellök, hogy „Ne zavarjál! Nem
látod, hogy mennyire elfoglalt vagyok? Te is csak itt láb alatt vagy. Menj,
játsszál a tesztvéreiddel! Őneki van egy élménye, gyerekkori tapasztalat, hogy
a nagyon fontos személy elérhetetlen. Végtelenségig lehet oda menni, és végül
mindig el fognak küldeni, végül sosem leszel fontos. És mikor a nászútján látja
a három napos feleségét, egy teljesen ártalmatlan helyzetben szedegeti a
kagylókat, a görbe hát behozza neki ezt az egész világot. Azt mondja „Inkább én
meneküljek el, mint hogy át kelljen élnem, hogy a szerelmem elhagy.” (50:15)

Hmm. És itt most elértünk valahova, ami nem hangzik jól. Ez
pedig az, hogy a sémák bennünk fönnmaradásra törekednek. Meg akarják magukat
erősíteni, és azt akarják, hogy lehessenek. Ennek mi a háttere? Hogy a sémák
olyan korai szakaszban gyökeresednek meg bennünk, hogy az idegrendszerünk, az
agyműködésünk alkalmazkodik hozzájuk. Tehát biológiai háttere, ilyen értelemben
háttere is van a sémáinknak. Már jól bejáratódott az agyműködésünkben rengeteg
minden, ami a sémához kapcsolódik. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy a sémák
fönnmaradásra törekednek, begyakorolt, rutinszerű dolgok. Ehh. Az volt a
kérdés, emlékszem még, köszönöm a kérdést, hogy hogyan tartjuk fönn a sémát. Az
első válasz így volt, a helyzeteket létrehozzuk, vagy ezek maguktól is
létrejönnek. (51:30)

2. Belelátunk helyzetekbe olyat, ami nincs is
benne.

Például, valamelyikőtöknek van némi fenyegetettség sémája.
Lényege, hogy a világ egyáltalán nem biztonságos. Bárkivel bármikor bármi
megtörténhet. Valakiben lett egy fölismerés, úgy hallom. Ez a fenyegetettség
sémának egy tünete, ezért elképzelhető, hogy te, aki ezzel a fenyegetettség
sémával élsz, te ott, ott ülsz most az ajtóban. „Sose lehet tudni, én legalább
kiérjek.” Itt vannak ilyen naiv, naiv egyedek. Ők lesznek azok, akikre a plafon
majd ráomlik, oszt’ sírhatnak. Nekem lesz esélyem kimenni. Arról nem is
beszélve, hogy jobban jön ott a levegő. Arról nem is beszélve, hogy ki tudja,
ki mellé ülök. Tehát a második, belelátunk. (52:40)

3. Fölnagyítjuk, ami a sémánkra utal.

Nem is biztos, hogy nincs benn a helyzetben az, ami a
sémánkra utal, de azt hallatlan nagyra föl tudjuk nagyítani. Azt éljük meg,
hogy az tényleg úgy volt. Ugye a klasszikus. Elnézést, ha van ebben ismétlés.
Hát persze, hogy van! Hát most… én is egy ismétlés vagyok, a magam személye,
egy két lábon járó ismétlés. Hogy… azt mondod nekem: „Feri, ezt a levest
elsóztad.” És én összeomlok, mert azt hallom idebenn, a séma átalakítja bennem
a valóságot, és én azt hallom, hogy „De egy szerencsétlen, hülye alak vagy!
Hogy lehetsz ilyen béna? Egy levest nem bírsz megcsinálni? Nem csoda, hogy
papnak mentél. Hát úgy még talán valami haszna lesz a világnak belőled. Hát
egyébként? Maggi zacskós leves öcsém, azt…!” Ez mit jelent? Hogy most tényleg
elsóztam a levest, hát tényleg nem stimmel. Te reálisan mondtad, hogy sós. Hát
csak amit ez bennem kiváltott. Amit bennem kiváltott, úgy írhatjuk le, nem
tudom megkülönböztetni a levest magamtól. Ezt, ezt… oké. (54:10)

4. Kiprovokáljuk a helyzeteket.

És a negyedik, ahogy a sémáinkat fönntartjuk… Tehát, a
helyzetet létrehozzuk, belelátjuk, fölnagyítjuk, és a negyedik, kiprovokáljuk.
Például, az alkalom után valaki odajön hozzám. Elhagyatottság séma. Azt mondja
„Feri, én azt szeretném, hogy én szeretnék hozzád járni egyéniben. Én rájöttem
ahogy mondtad, hogy úgy izé, én csecsemő, nekem csecsemő, nekem kell 60 perc,
én nagyon izé… prrr. Mintha, nem is tudom, mint a Mephisto című filmben, pffff,
az a fényár a stadionban, énnekem az kell.” Erre én azt mondom „Te, ne
haragudj, én öt éve nem fogadok így már senkit, én már csak csoportban
dolgozom, mert annyi minden van, hogy ezt most nem csinálom. – Áhá! Köszönöm
szépen, köszönöm. Ez volt a kedd. Mhm, Pálferi. Na!” Érthető volt? (55:20)

Most a cipőm… Haa, három perc van, a nemjóját! Na most!
Várjunk, egy pillanat. Néma csendet kérek! (Beköti a cipőjét – szerk.) Nehogy
elbizonytalanodjak teljesen. Jó. (55:35)

Mi az, amit következtetésként elmondhatunk?

Azt, hogy a sémát valóságnak tartjuk. Óriási fordulat az,
amikor egyszer csak elkezdek rálátni a sémáimra. Na jó. Mi a kulcsa annak, hogy
rálássak a sémámra? Hogy egyáltalán elkezdjen nekem kapizsgálni az „Hát hisz ez
egy séma! Hát nem arról van szó, hogy egyetlen nő se szeret, hanem hogy
valahogy én mindig kirúgom őket. Valahogy mindig úgy csinálom, hogy annyira
lehetetlen alak vagyok, hogy elmennek.”? Hááá, hogy ez így néz ki! (56:10)

Amikor azt tapasztaljuk, két dolog, hogy valami állandóan
ismétlődik az életünkben, kezdhetünk gyanakodni. „Velem mindig ez történik.
Velem soha nem történik ez. Miért vagyok mindig pont én ilyen peches? Engem
mindig mindenki elhagy. Én mindig olyan férfiakba szeretek bele… Na, itt
vagyunk a témánál. Én mindig olyan férfiakba szeretek bele, akik foglaltak.”
(Toppant egyet a jobb lábával – szerk.) Jaj, ezt nem szabad! (Fogja a fájós
térdét – szerk.) (Toppant egyet a bal lábával – szerk.) „Hogy lehetek ilyen
szerencsétlen? Az összes jó férfi foglalt, és én mindig ilyenekbe szeretek
bele. Most mondd meg, hogy ez miért van? Most már el is megyek egy
asztrológushoz. Nem, hát már más nem segít.” De jó, itt a…! (Leborul az
asztalra – szerk.) „Rohadt Merkur!” (taps – szerk.) (57:20)

Amikor ez az élményed, hogy te egy szerencsétlen nő vagy,
akivel mindig az történik, hogy hát tudsz te szerelmes lenni, s akkor elkezded
azt mondani. „Hát, van nekem egy barátnőm, Rozi. Össze szoktunk jönni, na,
cuki, a cukiban, s akkor ő sóhajtozik nagyokat, mindig mondja, hogy <<Te,
én, én nem, én assz’em nem is tudom, milyen az, hogy szerelmesnek lenni. Ez
annyira szörnyű, hogy ti mindig ezt mondjátok, most ebbe vagyok szerelmes, meg
abba. És én nem tudom hogy… De mondanék nektek valamit. Szerintetek az
szerelem? >> Hát lehet, hogy neki jobb, most arra gondolok. Ő jár jól.
Mert ez a vesszőfutás, amit életnek hívnak, hogy 34 éves vagyok, és mindig egy
házas pasi… Jó, közben volt egy pap is, de azt most hagyjuk. Hát a lényeget
tekintve ugyanaz. Most hova menjek?” Megvan ez? (58:30)

Akkor vagyok egy férfi. Hát átülök azért, mégis csak, férfi
társaim. (Átül egy másik székre – szerk.) „Hát én ezt, ezt nem tudom. Szóval
egyszerűen azt nem értem, hogy ez hogy van. Tehát hogy… Mindig olyan nőkbe
szeretek bele, nem t’om, akik megcsalnak. Mindig, de mindig. Hogy előbb-utóbb
mindig az lesz. Állítólag a férfiak szoktak megcsalni nőket. Na, velem pont
fordítva van. Szégyellem… nem is kellek… Ó, most már kimondtam. Igen, én ezt
nem is értem. Hát miért a rossz nők vonzanak? Nem is tudom, hogy rosszak-e.
Csak megcsalnak. Csak. Na, köszönöm szépen. Ez a férfi sors? Nem t’om. Jó,
akkor inkább majd én.” (59:20)

Tehát mikor gyanakodhatunk egy sémára? Tartós negatív
érzelmi állapotok, ugye ezt már a múltkor… az előbb… Valami ismétlődik,
ismétlődik, ismétlődik, nem érted, hogy mi ez veled, mi történik veled. Vagy a
Merkur, vagy egy séma. Most már leszűkítettük a kört. (59:40)

A harmadik, ami nagy segítségedre van, hogy tulajdonképpen
azt fölfedezed, hogy azok az érzések, vagy érzelmek, amelyek benned bizonyos
helyzetekben megjelennek, kissé túlzóak a helyzethez képest. Tehát például.
Cuki, ez, ez a kapaszkodónk, visszatérünk a kályhához. Ott vagyunk a cukiban,
eszegetünk, dobost kértem. Megpróbálom a dobot… Hogy hívjátok azt a karamellás
részt? Én gyerekkorból így tanultam, hogy az a dob. Az a bob. Hol van a
dobverő? Mindegy, az a dob. Tehát fogom, megpróbálom elvágni a dobot,
prrr-gkkrhhh. Én ilyenkor olyan dühbe gurulok, te, ezt el nem tudom mondani.
Értitek? Hogy azért jöttünk a cukiba, hogy egy pici enyhület, hogy egy kicsi
öröm. Most az élvezet szót nem is mondom. És akkor egy ilyen lehetetlen,
föltörhetetlen dobimitációt tesznek ide?! Szólok a pincérnek. Szólok? Na ez
blaszfémia. „Jöjjön ide! Hát ez micsoda?!” Ezt nevezhetjük enyhe
túlreagálásnak. (61:15)

Nem csak haraggal lehet túlreagálni valamit, szomorúsággal
is. Ilyen magadba zuhansz. Na majd lesz tudjátok, évkezdő buli. Ugye, volt a
hirdetés. Na azt mondod „Jól van, elmegyek. Már csak jól van, elmegyek. Azért
kíváncsi vagyok… van-e ott egy normális férfi. Már hogy lenne? De nem baj. Nem
vagyok egyedül. Hülye hétvége. Mert hét közben még jobb, legalább van mit
csinálni. Mindjárt elmegyek, hétvége, elmegyek oda. Úgy táncolnék azzal… az a
bajszos elég jó, egész jó. Úgy érzek egy kicsit valamit, nem t’om. Rég éreztem
ilyesmit.” Odamész a bajszoshoz. „Volna kedved egy táncra? – Te, ne haragudj, a
barátnőmmel jöttem.” És akkor (Harakiri-t imitál – szerk.) És akkor, dübörgő
zene mellett kimész a ruhatárba. „Szeretném… 24-es!” Mész haza, és persze
lekésed a trolit, hát hogyne. Túlreagálok valamit. Ilyenkor gyaníthatom azt,
hogy itt valami sémának az uralma alá kerültem. (62:55)

Most tényleg itt az idő, szoktam pontosan tartani az időt. A
következő alkalommal veszünk egy új sémát, mert már a régiekből teljesen
elegünk van. Most egyrészt már kinőttük őket, már régen, úgyhogy most
beledolgozzuk magunkat még három új sémába, hogy máshogy is tudjunk rosszul
lenni, mint eddig. És akkor egy hét múlva tudunk találkozni. Örülök nektek. Ja!
Gmmm! Igen. Hogy… két, csak két rövid mondat. Az egyik, hogy, hogy… (63:30)

Nagyon eleven lett bennem az a késztetés, ami annyira régóta
bennem van, hogy mikor azt tapasztalom, hogy valaki valamit nem tud, amit
tudhatna, vagy már tudható lenne, már az információk megvannak, már egyszerűen
csak föl kell csapni, már egyszerűen csak el kell olvasni. És az az érzésem,
hogy valaki attól szenved, hogy valamit nem tud, amit lehetne tudni, ez nekem szinte
fizikai fájdalmat jelent. Most nem túlzok, olyan, annyira mondhatnékom támad
ilyenkor, hogy az a képem, hogy valahogy, mikor úgy leoltják az összes lámpát,
és valaki vakon botorkál, mert nem tudja, hogy föl kéne kapcsolni a villanyt.
Rosszul, fizikailag rosszul vagyok ettől. Ezért, ezért jártatom a szám. Nem
bírom elviselni, hogy valamit valaki nem tud, amit lehetne tudni, és szenved
értelmetlennek tűnően. Nem bírom! (64:20)

A másik pedig, hogy itt keddenként megengedem magamnak, hogy
valahogy ezek ne olyan hihetetlenül jól kitalált, percre pontosan, minden
történet a patikamérlegen kimérve, előadások legyenek. Ezért nevezzük őket
alkalmaknak. Hogy itt, na, na, nem tudom… Nem vagyok egy gép, zsííí. Vége!
(taps – szerk.) (64:50)

Lejegyezte: vinkozoli