Az érzelmi gátoltság-séma 2.

Isten hozott benneteket, nagyon köszöntlek
mindannyiótokat!

Belecsapunk. Először egy
szolgálati közlemény, szolgálati közlemény, hogy akik mellett van üres hely,
amit nem stoppoltok valakinek, tegyétek föl a kezeteket, légy szí’, hogy
esetleg akik ott jöttök, vagy álltok, vagy nem kaptok jó helyet, hogy ott van néhány,
ott néhány jó hely. Nagyon köszi! Ez nagyon rendes tőletek, és mindjárt le is
rakhatjátok. Jó, köszönöm, köszönöm. Ezen az oldalon van még. Nagyon köszi. Ez
volt az első. (00:35)

A második pedig, hogy…
Hát szóval, egész meg vagyok döbbenve, hogy kiszabadítottátok magatokat az
online világból, és egy három dimenziós térbe helyeztétek magatokat, hát ez
egészen káprázatos. Közben pedig hadd köszöntsem azokat, akik lehet, hogy
iszonyú messziről néznek bennünket, vagy velünk vannak. Ez akkora nagy szám.
Tudjátok, most… hát most vakaródzok, vakarom itt (A mellkasát – szerk.). Ezt,
egy előadó nem csinál ilyet, ugye? Nem. Szóval, hogy tényleg, olyan nagy dolog,
hogy jövök-megyek az országban, és szinte mindig van valaki, aki odajön, és azt
mondja, hogy „Annyira köszönöm, hogy nem kell ide eljönnöm!” Hát, ez
büszkeséggel tölt el, hogy milyen jó, hogy elintézem neki, hogy nem kell
eljönnie. Jó, tehát, akkor üdv mindenkinek! És akkor belekezdek. (01:35)

Érzelmi
gátoltság séma

Bevezető, ismétlés

Arról beszéltünk, éppen
hogy elkezdtem, de azért már a velejét fölvázoltam, főleg András miatt, aki
mondja mostanában, hogy egy mondatban foglaljam össze a lényeget, ne hadovázzak
itt. Érzelmi gátoltság séma. az érzelmi gátoltság séma azt jelenti, ugye
András, hogy az érzelmeink gátoltak. De azért ennél egy picit többről is szó
van. Szóval, az érzelmi gátoltság sémánál a helyzet egy picit cifrább. Le is
ülök ide a fekete székre, mert nem csak az érzések és érzelmek gátoltak, hanem
az ösztönkésztetések, a vágyakozásaink, a szükségletünk kifejezése, pozitív
érzések és érzelmek. Gátolttá válik, vagy válhat, attól függ, ki éppen melyik
területében nagyon korlátozott belülről. A szeretet kifejezése, a törődésnek a
különböző formái, a gondoskodásnak a megnyilatkozásai. Szexuális vágy
kifejezésének a korlátoltsága, ez mind, mind ehhez a sémához tartozik. (02:40)

(Érkezik a kóla – szerk.)
Jaj, add! Köszönöm! Hideg! Pont bejötem, és arra gondoltam, hogy úgy innék egy
kis hideg kólát, és látjátok, a vágyainkkal teremtünk. Szóval, ez a séma nem
annyira derűs, mert egy csomó-csomó jó dolog gátlás alá kerül, vagy kerülhet.
Termé… ja, van itt víz! Hogy? Nem is vettem észre, odakerült a víz. Hígítsam?
Nehogy bajom essék. Jöttem a Terézvárosba, még az volt az első hely, akkor
voltam két éve pap, és vittem a 2 literes kólát, akkor még assz’em volt olyan.
Jött velem szembe egy hölgy, oszlopos tagja a rózsafűzér társulatnak. Mikor
meglátott engem, az első pillantásban öröm futott át az arcán, de a második
reakciója a megdöbbenéssel vegyes csodálkozással átszőtt botrány, és a
következőt kérdezte. „Atya, kólát iszik?!” Éreztem, ahogy az egész egyházképe
kezdett el megremegni ettől, pedig hát én egyszerűen csak egy fiatal pap
voltam, én nem kívántam az ő egyházképét romba dönteni. Szóval. (04:05)

Természetesen olyan
negatív érzések és érzelmek is ide kerülhetnek, mint a harag kifejezése, az
indulat kifejezése, az agresszió is kerülhet gátlás alá, és a többi, és a
többi. Na, erről van szó. (04:15)

Hogyan alakul ki
ez a séma?

Grrrmm. Valamiféle
élménye annak, hogy kifejeztem magam, megmutattam magam, egyáltalán csak
léteztem, egyáltalán csak azt mondtam, hogy „Itt vagyok.”, egyáltalán csak
akartam, hogy vegyenek észre, vagy… És hogy megtörténik valami megalázottság.
Lehet, hogy megalázás, lehet hogy egyszerűen én élem meg megalázottan magam.
Nem egyszer aki valamit mond vagy tesz, nem is akar engem megalázni, már az is
elég lehet, hogy én úgy élem át. Lehetséges, hogy szülők azt mondják, mikor
látják a gyerekeiket, hogy olyan, mint hogyha hamuba mártották volna őket…
Erényesnek tűnik, kétség kívül, kicsit élettelen is. Azt mondják, ők sosem
alázták meg a gyerekeiket, nem tették nevetség tárgyává, nem gúnyolták őket ki,
nem szégyenítették meg, semmiféle megnyilatkozásukra. Az lehetséges, és mégis,
mégis lehetséges, hogy valamilyen magatartásformáink valahogy bennünk a
környezet reakciója révén megszégyenüléssel kapcsolódtak össze, és ez már elég
lehet. Főleg ott, ahol egyébként nagyon erős az, hogy „Na, nem ülök le…!”,
nagyon erős az, hogy mit fognak szólni mások. (05:35)

Megvan ez bennetek? Hogy
nem csinál… „Mit fognak szólni? Mit gondolnak majd rólam? Mi lesz ennek a
következménye?” És aki ezzel a sémával él, tulajdonképpen azt, hogy nem tudom,
egyszer csak elkezd hangosan nevetni, azért nem engedi meg magának, mert az van
benne, hogy mit szólnak mások, hogy fog az kinézni, hogy látszódok majd, mit
gondolnak majd rólam az emberek. Tulajdonképpen ez mindegy lenne, mert tényleg
gondolnak majd valamit, és tényleg látszódni fogok valahogy. A probléma az,
hogy ő ehhez hozzáköti azt, hogy „Akkor én meg fogok semmisülni, meg fogok
szégyenülni. Akkor kirekesztésre fogok kerülni, nem tudok már olyan lenni, mint
bárki más. Kikerülök az emberi nemből.” Na, azért ez elég ijesztő, nem?
Kikerülni az emberi nemből. (06:25)

Egy kedves ismerősöm,
beszélgettem vele jó pár alkalommal, egy vidéki környezetben nőtt föl, és ebben
a vidéki környezetben a szülei tulajdonképpen jómódú gazdálkodók voltak, ezért
volt egy kis… Nem is kis, egy ilyen nagyobb parasztház, és akkor ők szerették a
kultúrát, ezért náluk volt könyvtár, és olvastak, és a többi. Tehát egy ilyen
vidéki környezetet képzeljetek el, és ott volt ez a lány, aki volt akkor talán
négy éves, és fölfedezte magának a művészeti albumokat. Ezeket nézegette, és
akkor egymás után látta azt, hogy: nő fátyolban, nő fátyol nélkül, nő fátyol
nélkül a mezőn fut, nő fátyol nélkül a susnyából kinéz. Nem t’om, hogy a
művészeket miért érdeklik ezek a témák, hogy valahonnan kinéz, meg ott
kibukkan, meg elő…, meg Aphrodité a habokból. Akkor egyszer csak, hát volt 4-5
éves, azt mondja „Fú, de hát ez milyen izgalmas!” Pucérra vetkőzött, kiment a
mezőre, és ott nézte, ezeket a mozdulatokat csinálta. Hát ez a kultúra része.
Kibukkant a nádasból, a kukoricásból úgy előtünedezett, aztán úgy visszahullott
a tarlóba. Szóval, és akkor… Az történt, hogy miközben ő roppantul élvezte az
életet, és rájött, hogy hát neki szüksége volt, tehát szüksége volt neki arra,
hogy ezeken a képeken keresztül rájöjjön, hogy egy szép nő miket szokott
csinálni. Nyilván meztelen ugrándozik a tarlón, és egyebek. Hát ő négy évesen
ezt nem tudta, hogy ez így van, itt egy csomó képet látott az ő szüleinek a
komoly könyvtárában. Ahogy ott ugrándozott pucéran ott a kukoricásban, meg a
búzásban, meg nem t’om, na hol, na, ezt már nem tudom, nem emlékszem rá, nem
erre figyeltem valószínű. Egyszer csak azt mondja, hogy az történt, hogy a
szülei lélekszakadva rohantak. Sose rohantak így, méltóságteljes gazdálkodók
voltak, de hogy egy emberként rohantak a kukoricásba, és kiáltották az ő nevét,
hogy „Azonnal gyere! Mit képzelsz te? Megőrültél te?” És őrültnek… „Megőrültél?
Hogy jutott ez eszedbe?” És ő a kérdést se értette. „Hogyhogy hogyan jutott
eszembe? Anyának és apának a könyvei közül levettem azt, ami…” És mutatta, hogy
hát ez az élet része. (08:50)

Elmondta, hogy hogyan
élte aztán át azt, először ezt az értetlenséget, és aztán a megszégyenülést, és
a megszégyenülés után a kirekesztettséget. Hogy akkor vele valami nagyon baj
van, akkor ő tényleg nem normális. Ugye, ismerős ez a mondat, ahogy hirtelen,
gondolkozás nélkül egy tekintély személy: „Hogy juthatott ez eszedbe?!” És
közben, hogyha úgy magunkba nézünk, egy csomó minden szokott eszünkbe jutni. De
ilyenkor megkérdőjelezzük azt, hogy normálisak vagyunk, hogy… Nem t’om miért
nézek ilyenkor rátok? Hogy az emberi nemhez tartozunk e? Olyan szépek a színek
ott rajtatok, tényleg, olyan változatos. Te egy kicsit sötét vagy, de… Na!
Jóban vagyunk. Most valaki most van itt életében először. „Na, itt osztja,
osztja itt… Mikor ülök az első sorba? Nem.” (09:45)

Szóval, ez a séma
kialakul úgy, és aztán itt, hogy melyik érzés, melyik késztetés, melyik
szükségleg, mi? Van, hogy… és nyilván ez nagyon érdekes lehet nekünk, hogy némi
önismerettel átülök ide (A kék székre – szerk.) Már egy picit rálátok a
helyzetemre, és azt mondom „Jé, hát nekem mondjuk a, nem t’om én, az öröm
kifejezése nincs gátlás alatt. De mondjuk a félelemé igen. Hát mert azért apám
elmondta néhányszor, ne legyél már anyámasszony katonája. A férfi nem fél.”
Ugye, és akkor az is lehet, hogy nőként meg… Jó, jó a kék a nőknek? Jó! Jaj, de
jó! Ez a kék, nem? Azért kicsit izé, az már nem, de ez az kék, ez… Én meg
nőként rájövök, hogy nekem meg gátlás alatt van az, hogy úgy nagyon
lelkesedjek, vagy lelkendezzek. „Apám egy komoly ember volt, egyetemi tanár,
hát ő nem lelkendezett. Egyetemi tanár nem lelkendezik, komoly kutatómunkát
végez. A hipotéziseit ellenőrzi, nem lelkendezik.” Nem t’om, jó, jó. Nem akarom
ezt tovább. Szóval. (11:00)

Cselekvésmódok a
séma világában

Amitől bebetonozódunk
ezekbe a helyzetekbe, az, hogy az a gondolat, az a félelem, ami bennünk
megszületik, hogyha kifejezném magam, annak mi lenne a következménye, az
egészen rettenetes következmény. Ezért aztán háromféle cselekvésmódot dolgozunk
ki. Emlékeztek, minden sémánál így van. (11:20)

A séma logikája
alapján

Az első fajta
cselekvésmód, amikor egyszerűen bekap bennünket a séma, és a séma logikája
alapján csináljuk azt, amit csinálunk. Vagyis nem tesszük az önkifejezés
különböző módjait, nem csinálunk ilyet. Ez azt jelenti, hogy kívülről úgy
tűnünk, hogy olyan szürkék vagyunk. Érzelemtelennek tűnik az ilyen személy.
Mintha az arcát viaszba mártották volna, semmi nem tükröződik. Ha valaki nagyon
erősen ezzel a sémával van, egy társaságban vagyunk, valaki mond egy jó viccet,
van egy nevetés, de ő nem nevet. Nem egyszer az is megtörténik, hogy akkor
valaki megkérdezi tőle. „Te, szerinted nem volt vicces? – De.” Látszik, hogy
egy lépés hiányzik. Lehet, hogy van valami megélés, a kifejezés, a kifejezés,
azzal nagyon gátolt lehet. De az is lehet, hogy aztán ez már kiterjed oda, hogy
tényleg nem érzi azt, nem, nem tudja előszedni, nem is érzi. Oly mértékben is
gátolt lehet valami érzés vagy késztetés, és a többi. Szóval. (12:30)

Az első fajta
cselekvésforma, hogyha valakit ural ez a… Micsoda ez? Séma. Köszönöm. Az, hogy
a séma uralkodik rajta, és minden megy és megy, és megy. Itt jön valami
fájdalmas. Hogyha valaki nagyon begyakorolta ezt a sémát, és azt mondjuk neki
„Nyugodtan kacagjál, nyugodtan rohangásszál, pattanj föl, vagy nem t’om,
hadonássz a karjaiddal.” Akkor ő mit fog mondani? Két dolgot. Az egyik: „Hát én
nem ilyen vagyok.” A másik: „Na, hát ez nagyon távol van tőlem.” A harmadik, ez
most jutott eszembe: „Hát ez nem az én stílusom.” Vagyis ha ez a séma
behammantott bennünket, akkor annyira eggyé váltunk ezzel a világgal, ami
bennünk kialakult a gyerekkori sérülés okán, hogy mi ezzel azonosítjuk is
magunkat. Minden, ami ezen túlmutatna, vagy valamit kifejezne tzzz-zzzz, idegen.
Ezért nagyon könnyen el is hárítjuk. „Miért kéne nekem, mint a majomnak,
lóbálni a mancsomat?” Ez az egyik. (13:45)

A helyzetek
elkerülése

Másik, amikor én is
érzem, hogy ezekben a mondjuk együttlétekben, ez lehet négyszemközti, lehet
társaság, lehet ez osztály, munkahely, bármi. Úgy érzem, hogy tényleg, azért
azt észlelem, hogy mások nevetnek, vagy mások játszanak, mások elmennek
sportolni. Akkor megittak két sört, akkor már énekelnek. „Ajjaj-jajjaj! Hát
sz’al ez… Minek ez az éneklés? Most azért, mert két sört ittam, most már nem
lehet beszélni, csak énekelni? Három sör után meg táncolni? Ezt nem értem. Hát
lehetne nyugodtan ülni, és valahogy normálisan ellenni. Miért kell énekelni,
meg táncolni? Ezt nem értem.” De ő érzékeli, hogy itt valami zavar van, ez neki
nem esik jól. Ezért ő elkerüli az összes olyan helyzetet, vagy igyekszik
elkerülni főleg a szabadidejében, ahol találkozna azzal, hogy valami
kényelmetlen érzést meg kell élnie abból, hogy talán lehetne, de nem, de most miért
nem, és a többiek miért igen. Megint elkezdik rángatni, az a legszörnyűbb.
Amikor van egy ilyen táncos izé, és akkor három nő odajön, hogy „Gyere
táncolni, Béla!” Ez a halálom. Tehát ez, ez, amikor ez megtörténik, elkezdik a
karomat rángatni a nők, hogy „Gyere táncolni, Béla!”, na szóval… Hát nem sokkal
jobb otthon? Hát sokkal kiszámíthatóbb minden. (15:15)

A séma
túlkompenzálása

A harmadik pedig, amikor
valaki túlkompenzálja a belső sémájának a logikáját. Ez pedig az, hogy például
megpróbál ő a társaság középpontjává válni. Ilyen viccmester lesz, mókamester,
és miközben ezt csinálja, az a benyomásunk, hogy szinte semmi természetes nincs
benne, hogy ilyen verejtékszagúan erőltetett. Úgy mondaná ezt a pszichodráma
világa, hogy konzerveket csinál. (15:45)

Az egyik sportadón, ez biztos
nekem lehetne mondani, most miért ne mondhatnám, de mindegy, lényeg, hogy
sportadó. Ott van egy összeállítás, gólöröm, vagy győzelem öröm. Az a nagyon
érdekes, hogy ezek a nagyon szélsőségesen ható örömkifejezés módok, általában
az az élményem, hogy nagyon kimódoltak. Hogy valaki úgy előre kitalálta, hogy
neki tombolni kell. Tehát hogy egy győzelem után muszáj tombolni. Túl van
tolva. Ugyanúgy az a benyomásunk, hogy nem természetes. Mikor ő a séma hatása
alatt cselekszik, akkor is az az élményünk, hogy valahogy nem látjuk
természetesnek, nincsenek olyan… na, spontán gesztusai, amiről látjuk, hogy nem
kontrollálta őket, egyszerűen valahogy ilyen. Az az érdes, hogy amikor valaki
túltolja, ugyanez az élményünk, hogy nahát ebben a tombolásban, vagy ujjongásban,
vagy egymás lökdösődésében semmi természetes nincs, ugyanúgy kitalált. Miért
mondom ezt ilyen hevesen? Nem tudom, semmi okom erre. Oké. Hehh! (17:00)

Mi a cím?

De akkor miről beszélünk?
Ugye így volt a cím, annyira megtanultam tőletek, hogy a cím alapján kell
beszélni. Ezt, ezt… pedig ezt már tudtam, ezt 15 évvel ezelőtt megtanultam.
Ismeritek talán a történetet. Azért iszom most, mert most még hideg. Lelkesen,
7. osztályban, lelkesen, ifjú nem is tudom, papként, mert hát hitoktató nem
vagyok, én pap vagyok, ifjú papként, lelkesen, a 13 éveseknek az ószövetség
világát próbáltam föltárni. Egy csomót készültem rá mindig. Na, hát hogy, hogy…
azokat sokszor… mondjuk olyan történetek, amikben egy csomó olyan elem van,
amihez nem sok köze van a kereszténységnek, hogy azt hogyan kell mégis csak
valahogy úgy mondani, hogy az mégis csak… na. Azért egy csomót kellett
készülni, és leírtam, és ott is csináltam, ilyen üzenetek, és mondat, amit majd
krétával fölírtam a táblára, na. Lelkesülten tartottam 40 percet, s akkor úgy
leejtettem a hangsúlyt, és kérdeztem a gyerekeket. „Na, van-e valakinek
kérdése? Van öt perc. – Tanár úr, mi a cím?” (18:15)

Hogyan tudunk
szabadok lenni a gátoltság és a gátlástalanság között félúton?

Ezt a tudásomat
felejtettem el itt múltkor. Szóval, cím. Gondolhatnánk azt, hogy most olyan
negatív összefüggésbe helyeztük azt, hogy ne legyünk gátoltak, ugye érzelmi
gátoltság. Igen ám, de hogyha fölszabadulunk a gátoltság alól, akkor hova
fogunk hullani? A gátlástalanságba. Főleg, minél inkább ezzel a sémával vagyok,
vagy van egy erkölcsi nem tudom én, elképzelésem az életről, és a többi, akkor
azt mondom, hogy „Hát ezerszer inkább a gátoltság! Abból nagy baj nem lesz.”
Hö-höm, lesz, de hosszabb távon. Tehát a gátoltság és a gátlástalanság között
van egy állapot, ezt nevezzük most szabadságnak. Tehát a gátoltság, természetes
emberi megnyilatkozások gátoltsága és a gátlástalan önkifejezés között van a
szabadság. Tehát erről beszélünk, hogyan tudunk szabadok lenni. (19:30)

1. Gátolt vagyok.

Most a szabadságot meg
úgy írhatnám le, hogy… Kell a négy szék. Azt mondja. Az első lépés az, hogy
gátolt vagyok. Egyszerűen nem tudom kifejezni a haragom. (Ordít – szerk.) Nem
tudok ordítani!!! Mert hogy veszi ki magát, mit szólnak majd mások, ugye ez. (19:50)

2. Megtanulok
valami önkifejezést.

Akkor a második lépés,
hogy megtanulok valami önkifejezést. Ez lehet a spontaneitás is. Azt
gondolnánk, hogy itt vége a folyamatnak. Tehát megtanultam, megvan a szabadság.
Elmondanám, hogy nem. Első lépés, gátolt vagyok, nem tudok valamit csinálni,
tenni, kifejezni, akár érezni. Második lépés, megtanulom kifejezni, megmutatni.
(20:15)

3. Megtanulom
nem kifejezni.

Harmadik lépés, megtanulom
nem kifejezni, nem megmutatni, nem csinálni. A szabadság minimum az, hogy tudom
szabadon csinálni, és tudom szabadon nem csinálni, hogy mind a kettőben szabad
vagyok. Ugyanúgy szabad maradok akkor, amikor csinálom, és akkor is szabad
maradok, ha úgy döntök, hogy nem csinálom. Ez egy fontos lépés. Mert a
félelmünk az, hogy gátolt vagyok, utána akkor sza…, és akkor aztán értitek,
akkor aztán ereszd el a hajam van. Hadd szóljon a rock’n’roll! És hát hogy
aztán kinél hogy szól, az… Nem erről van szó. Csinálunk egy harmadik lépést,
szabad vagyok valamit megtenni, és szabad vagyok valamit nem megtenni. (21:05)

Emlékeztek, az
alkoholbeteg ismerősöm, aki azt mondta, tizenvalahány évig mondták nekem újból
és újból, hogy „Nem szabad, Dezső innod!” Elnézést! Milyen jó, hogy van egy
távolság köztünk. És a Dezsőt meg mindig elkezdte bosszantani, mert ő átült ide
(2). „Nekem ne mondja senki, hogy nem szabad. Nekem ne mondja senki, hogy nem
szabad. Hogyne volna szabad? Iszom, ha akarok. Porzik a vese, rátöltünk.” Akkor
egyszer csak nem t’om hányadik elvonója után, amikor úgy kezdett, kezdte
érezni, hogy valahogy a szabadságnak ez a fajta értelmezése, hogy „Nekem ne
mondja meg senki, hogy mit nem szabad, mert szabad!” Éreztétek, egy kicsit úgy
hangzott. Ti is? Ugye, úgy volt? Szóval nem csak én hallottam, jaj de jó. Hogy
rájött arra, hogy azok, akik nekem azt mondták, hogy nem szabad innom,
tulajdonképpen ők valamit nem értenek, amit már most igen, hogy szabad innom,
és szabad nem innom. Egyszer csak ez az alkoholbeteg ember, de ez neki több
mint tíz évébe tellett, rájött, hogy a szabadságnak egy másik formája, hogy
szabad valamit nem csinálnom. És mikor szabadon tudok valamit nem csinálni, és
közben szabadon tudom csinálni… (22:25)

4. Most szabad
vagyok.

Na akkor jön a negyedik
lépés, hogy azt tudjam mondani, hogy „Na most szabad vagyok.” Erről beszélünk,
hogy szabad vagyok abban, hogy csináljak valamit (2), szabad abban, hogy ne
csináljam (3). Oké. (22:40)

Az érzelmi
gátoltság séma belső dinamikája

Leírnám most még… Elnézést,
nem… Nyögve nyelős ez nagyon? Nem annyira. Attól függ, hogy mennyit
dolgoztatok, ugye. Csak valahogy mindig az összefüggés. Mert aztán elkezdem
mondani, és akkor beleveszünk, hogy nem t’om mit… na. Hogyan néz ki a belső –
nem is tudom – dinamikája ennek? Mondjatok egy jó magyar szót a dinamika
helyett! A belső mozgása. Az jó. A belső mozgása hogy néz ki ennek a sémának? (23:10)

Úgy tekinthetünk rá, hogy
van egy alávetett gyerek (1. /kék/ szék – szerk.) bennünk. Ez az alávetett
gyerek megtanulta, hogy mit nem szabad, mi nem normális, hogy fogd be a szád,
hogy neeee-ööö, egy alávetett gyerek. Nyilván az alávetett gyerekhez kell egy
alávető szülő (4. /sárga/ szék – szerk.), tehát valaki, aki tss-tsss,
üti-vágja, aki adott esetben megszégyeníti, és a többi. (23:35)

Most hogy így ülünk…
Óbudán, amikor gyerekekkel beszélgetve tartottuk a misét, nagyon pici volt a
templom, ezért én nagyon közel voltam az első sorhoz. Tehát általában
hallottam, ami egyébként zajlik azon kívül, amikor beszéltem. Miután a
gyerekekkel beszélgettem, és lejöttem egész közel hozzájuk, úgy hogy egy
gyerek, egy szülő, sokszor így volt. Volt ott egy gyerkőc (Lóbálja a lábát –
szerk.), ugye vasárnapi mise. Ez engem nem zavart, mert hát miért. Ott ült
mellette az anyukája, azt mondja. Így ült (4). „Ne integess az ördögnek!” (A
szívéhez kap – szerk.) Úgy egy kicsit megijedtem én is. Lehetséges, hogyha ezt
az anyukát megkérdeznénk, hogy ő valahogy, nem tudom én, megszégyenítette a
gyerekét valamikor, amikor spontán kifejezte magát. „Én? Soha. Hát hogy, hogy?”
Hogy néz akkor ez ki? Tehát. (25:05)

Van az alávetett gyerek
(1), ugye ő már sérült, már nem szabad, izé, félek, és a többi. „Nem akarok
megszégyenült lenni, nem normális lenni, kirekesztett lenni, megsemmisülni.”,
és van egy alávető szülő (4). De van egy harmadik szék (3. /fekete/ szék –
szerk.), ami ilyenkor tulajdonképpen nem hatékony. Ezen a széken ülne a felnőtt
(3). Mikor elkezdjük gyógyítani magunkat ebből a sémából, akkor az történik,
hogy a gyerek azt mondja a benne lakó felnőttnek. Azt mondja „Te Feri! – vagy –
Feriiii! – inkább így. – Feriiii! Nekem apa azt mondta, hogy (Szívja az orrát –
szerk.) nem szabad húzni az orrom.” S akkor a felnőtt azt mondja „Hát szabadni
szabad.” Azt mondta a szülő (4), hogy nem szabad húzni az orrod. „Szabadni
szabad, hát húzzad egyszer-kétszer.” Igen ám, de erre a szülő (4) meg szokott
szólalni. „Mit csinálsz?! Mit tanítasz annak a gyereknek?! Hát hova gondolsz?” (26:20)

Akkor tudunk gyógyulni,
hogyha a bennünk élő gyerek (1) tud szólni a bennünk élő felnőttnek (3), ő
átgondolja ezt a helyzetet, azt mondja, hogy „Hát szerintem ezt például
kipróbálhatod. Szerintem nem hangzik túl jól, kétség kívül, tehát főleg hogyha
náthás vagy, akkor ez már mondjuk úgy egy ilyen lefolyó minőség. De azt nem
mondanám, hogy nem szabad. Szabad, hát próbáld ki, és szerintem, én azt
gondolom, szerintem fölösleges. Inkább a zsebkendő.” De akkor itt a szülő (4):
„Hogy engedheted meg neki, hogy ezt csinálja?” És akkor a bennem élő felnőtt
azt mondja a bennem élő szülőnek: „Egy kicsit nyugodj le. Nézzük meg, hogy mi
lesz. Lehet, hogy magától rájön, hogy a zsebkendőt érdemesebb használni.
Hagyjunk neki egy kis időt, hadd találja ki.” (27:15)

Tulajdonképpen ez a
dinamika. De ez a három szerep bennünk van. A szülő (4) állandóan leállítana,
ezért a gyerek (1) sokszor már nem is beszél a felnőttel. A felnőtt (3) pedig
sokszor „Ő nem konfrontálódik.” Nem azt mondja „Te, lehet, hogy igaza van.” Hát
ezért jó, és ez az érdekes benne, nem csak arról van szó, hogy most így
mondanám, hogy a bennünk élő gyereket fölszabadítjuk, aztán áááeeehhhh!, hanem
arról, hogy van bennünk egy felnőtt. Ezért a helyzetet a következőképp tudnám
megmutatni, most összevonom a két mondandómat, hogy… (27:55)

Ha a gyerek (1) dönt
arról, hogy mikor mi legyen, az a gátlástalanság. Hát ez… hát a gyerek, 3-4-5
éves gyerek, hát, hát az… Na. De most tényleg. Honnan jutnak eszembe ezek az
élmények, de honnan? Ezt nem is értem. Igen, mert azt fogjátok mondani, „Most
miért pont ez?” De most ez jutott eszembe, úgyhogy mondom. (28:20)

Egy egyszobás lakásban
nőttünk föl, ikertesómmal. Az első életévben ott voltunk egy szoba, hozzá volt
egy anya meg egy apa. Két rácsos ágy, úgy, ahogy említettem. Hát naná, hogyha
elmozgattuk, akkor kiment a gangra, ezért… Tehát két gyerek, négy ember, egy
szoba. De a nagymamám viszont egy többszobás lakásban élt. De azzal nem
lehetett cserélni, mert az egy ilyen szolgálati valami volt, még a nagypapám
után. Tehát nem lehetett olyan lazán csinálni. Na, az történt, hogy néha
átvittek a nagymamához. A családi történet szerint a nagymamánál tanultam meg
járni, mert volt hely. Hát már ezért megérte. De most az az élményem jut
eszembe, ez hihetetlen, ez negyven… nem t’om hány éve ez nem jutott eszembe, de
most. Hogy.. na jó, hát a nagymamánál volt hely, csak mondjuk a szülő-gyerek
arány volt rosszabb. Ez azt jelenti, hogy ott volt több szoba, és ott
emlékszem, hogy gyerekként ott kóboroltam, meg minden. A nagymamám azért nem
lelkesedett azért, hogy 24 órát Rizikózzon velem. Akkor még nem is volt ilyen.
Gazdálkodj okosan volt, de én azt még nem értettem, mert kisfiú voltam. Tehát
hogy a nagymamám úgy nem t’om én, csinálta a palacsintát, és hát addig ott én
meg unatkoztam a lakás különböző pontjain. Tényleg, ez nem változott. Egyszer
csak arra jutottam, hogy rápisilek a falra. De hát énbennem ez most derült…
hogy nem volt bennem semmi rossz, rossz nem t’om mi. Hát tulajdonképpen az
érdekelt, hogy milyen forma alakul ott ki, és ez úgy hogy. Mert a nagymamámnál
nagyon szép fehér fal volt, és gondoltam ez egy ilyen érdekes minta lesz, és
hogy tök jól lehet vele játszani. Ennyi. Hát amikor megvolt a minta, azért
éreztem, hogy… Hát először azt éreztem, hogy most úgy kicsit jobb itt (A
hólyagjára mutat – szerk.), de azért a második érzésem az egy pici ijedelem volt,
hogy hát most hogyan tűnik el. Jó, hogy csináltam egy skiccet ide a falra, de
most van meg bennem ez, hogy a nagymamám bejön, és az a, az a döbbenet, hogy…
Na és ilyenkor jön ez a mondat „Ez hogy jutott eszedbe?” Hát rajzoltam. Szóval.
(30:55)

Hát azért ebben van némi
gátlástalanság, ugye. Tehát ha a gyerek (1) dönti el, hogy hogyan legyen, azért
az gátlástalanság. Ha mindig a szülő (4) dönti el, hogy hogyan legyen, azt
nevezhetném gátoltságnak. Mindig a szabad, nem szabad, izé, rendes gyerek… De
legjobb, ha nem csinálsz semmit. A szabadság az, amikor a felnőtt (3) dönti el,
és a felnőtt azt mondja a gyereknek, hogy „Egész bátran.” A felnőtt azt mondja
a gyereknek, hogy „Szerintem ezt ne.” A felnőtt azt mondja a gyereknek „Ezt ki
se próbáld.” Kipróbálhatja, de én a felnőtt azt mondom, hogy „Ezt ne próbáld
ki.” Tehát a szabadság az, hogy a bennem élő felnőtt mond valamit a gyereknek,
de a gyerek spontán, nem a felnőtt, a gyerek az. A gyerek a játékos, a gyerek a
természetes. De tárgyal a felnőttel. Áhh. Hóhh, oké. (32:00)

Hogyan
cselekedhetünk magunkért, hogy az érzelmekben ne legyünk gátoltak?

Akkor most elkezdeném
mondani ezeket a formákat, hogy mi mindenre gondolhatunk itt, hogy na, hogy,
hogy, hogy…. Hogyan cselekedhetünk magunkért, hogy az érzelmekben ne legyünk
gátoltak? És itt erre a… majd mondom egymás után, mondom, mondom, mondom, mondom.
Azt mondja. Nem a negatív példákat akarom hangsúlyozni, hanem azt, hogy milyen
rengeteg területen kísérletezhetünk, vagy fedezhetünk föl dolgokat. „Jaj, hát
ezt is lehet, ezt kipróbálhatom!” És nyilván akkor vagyunk bölcsek, ha a
felnőttel megkonzultáljuk. De különböztessük meg a szülőt a felnőttől. A szülő
lehet azt mondja „Eszedbe ne jusson!” Oké. (32:45)

1. Színek.

A színek. Ez nekem nem
erősségem. Tényleg nem, én a szürkével jól elvagyok. De… hát a színek. Most az…
tudjátok, emlékeztek az óvodára, ahol a lapátok fönn voltak a polcon, de nem
lehetett őket levenni? Mert hogy a lapátok a polcon ebben az elit óvodában azt
fejezték ki, hogy az egy óvoda. Hogyha valaki véletlenül idejön, és arra
kíváncsi, hogy ez tulajdonképpen itt mi, akkor ő pontosan tudja, hogy ez egy
óvoda. Annyira bennem van, gyerekkoromban, hogy pici óvodás vagyok, hogy én
tulajdonképpen nem csak azt néztem, hogy de jó lenne azokkal a lapátokkal játszani
a homokozóban, ahova soha nem vittek ki, hanem… Hát nem, hát a gyerek ne a
homokozóban üljön, hanem csendes pihenőben aludjon. Ettől megőrültem mindig,
ez, ez… Szóval. Én nem egyszerűen csak homokozni szerettem volna a homokozóban,
hanem a sárga lapáttal. Mert volt napsárga lapát. A pirosat túl erőteljesnek
éreztem, azóta is, de hát a sárga, a napsárga, áhh. (34:00)

Olyan érdekes ez, hogy a
színek… Most nem akarok, hát… Olvashattok számtalan nem t’om, tanulmányt, hogy
a színek hogyan hatnak ránk. De tudjátok, hogy néhány évvel ezelőtt vettem egy
sárga kis sportautót. Napsárga, hmm. Inkább citromsárgába hajló. Az a
benyomásom, hogy valamerre megyek ezzel a sárga autóval, ez föltűnik az
embereknek, és az a legizgalmasabb, hogy teljesen függetlenül, hogy gyerek vagy
felnőtt, férfi vagy nő, elkezdenek mosolyogni. Hát ez, ez az a… Egyszerűen
ránézel egy ilyen sárga kis autócskára, olyan mint egy matchbox, és hát… (34:45)

Az első, ahol akár még ki
is próbálhatnám magam, hogy lehetséges, hogy a bennem élő felnőt azt mondja
„Na! Lehet esetleg sárga? Peros.” A személyiségfejlődésem 50 éves koromban
addig jutott, hogy például mondjuk a társkapcsolati témáról nem szeretek fekete
nadrágban előadni, inkább a szürkét választom. Tehát látni valóan ezen a téren
nem sokra jutottam. Jó, tehát az első, színek. Így akarom ezeket majd,
egyáltalán milyen területeken lehet valaki gátolt, és hogy milyen területeket
fedezhetne föl. Színek, jó. Jaj, de jó, hogy leírtam! Igen, mindig, jegyzeteket
mindig írok, csak nem nézem meg. (35:35)

Két éves önismereti
csoport után csináltunk egy rövid kört, hogy „De most két év után hova
jutottál? Hát ez egy izgalmas, két évnek. De egy mondatban mondd.” Húú! Annyira
bennem van, ez sok évvel ezelőtt. Egy férfi – lehet, hogy ezért is jegyeztem
meg – a következőt mondta. „Két évnek az önismereti munkájának a gyümölcse az,
hogy rájöttem, színesen akarok élni.” Színesen élni, hóóóó. Ezzel kapcsolatban
van egy élményem, mert elmentem szupervízióra. (Egészségedre! Ha ez az volt,
nem t’om.) Hogy… és előkerült az, hogy tulajdonképpen én hogyan határoznám meg
azt, hogy én milyen pap vagyok. Ezt mondta nekem a szupervízor egy helyzetre
vonatkozóan, ahol papként cselekszem. „Jó, mondd meg Feri, hogy te mit mondasz,
hogy te egy milyen pap vagy? Mert amit te mondasz magadban belül, itt, hát
nyilvánvalóan olyasmi fog kijönni. Mondd meg, hogy te milyen pap vagy!” Hú, hát
de ez milyen izgalmas kérdés. Tehát ezért érdemes szupervízióra járni, én
magamtól sosem kérdezném meg. „Milyen pap vagy? Ne sokat gondolkozz, mert akkor
már… kutyáké.” A következőt mondtam neki, nagyon bennem volt ez az élmény,
később rájöttem, hogy én egy színes pap vagyok. És hogy milyen érdekes az élet,
erre a következőt mondta a szupervízor. „Azért a püspöködnek ezt ne így mondd.”
Hirtelen a szülő megjelent. Addig a felnőttel beszélgettem, a gyerek válaszolt,
a felnőtt kérdezett, és hirtelen egy szülő megjelent a porondon. Oké. Tehát,
színek fölfedezése. (37:30)

2. Formák.

Háááá! Lenyűgözve nézem a
lakberendezők tehetségét. Hogy egyáltalán nem bútorkészítésre használandó
tárgyakból hogyan képesen bútorokat kitalálni, le vagyok nyűgözve. Tehát egy
raklap bútor szett számomra a lenyűgözöttség forrása. Hogy jut valakinek eszébe
raklapokból ilyet csinálni? Eszembe jutott anyukám, aki történetesen
lakberendező is volt, hogy emlékszem, hogy gyerekkorban kérdeztem, gyerek
voltam. „Anya, anya, mondd meg, hogy mikor ott laktunk négyen az egyszobás
lakásban, hogy az milyen volt az a lakás, hogy nézett az ki?” Hát én ott nőttem
föl, de nem emlékszem semmire, mert egyéves korunkig voltunk ott. Azt mondja
„Na, hát tudod Ferikém, olyan szegények voltunk, mint a csuda. Ezért azt
találtam ki, hogy hát könyvünk sok volt, azt nagyon szerettük, hogy vettem jó
pár téglát, és akkor három tégla, polc, három tégla, polc, három tégla, polc.
Nem is polc volt az, inkább egy deszka.” Tudjátok, egy gyerekként, hogy az én
anyukám milyen eredeti…! Hogy ez milyen, de még jól is néz ki. Ugye, ez volt
bennem, és akkor elterveztem, hogy na, milyen jó lenne, én is csinálnék valahol
ilyet. Három tégla, deszka, három tégla, deszka – hogy ez milyen jó! Hát minek
azokat az előre gyártott izéket venni? Három tégla, deszka. (39:05)

A második gondolat ez,
formák. Forma az öltözködésben, forma a fülbevalóban, nyakláncban. Forma a
hajban, hááá, igen, igen. Megfogtad? Ez az, megfogtad, igen, a nyakláncod. Ez
jó. Tehát. Formák, formák. Ez a kis sárga sportautóm, azért is szeretem, mert
képzeljétek el, ez egy japán autó, pont most 30 éves, szülinapos. Majd tényleg
hozzácsapok egy pezsgősüveget. Hát mégis, hadd örüljön neki. Öntsem az ülésre,
vagy hogy? Majd kijön. És ha vörös lesz? Nem, nem, nem, azt nem akarom, nem,
maradjon sárga. Szóval. Azt találták ki a japánok a ’80-as évek közepén. Hát,
hogy mi japánok vagyunk, mivel tudnánk kifejezni a világ számára, hogy mi
japánok vagyunk? Mert mi tudjuk, hogy japánok vagyunk, de a kérdés, hogy hogyan
fejezzük ki, hogy mások is értsék, hogy mi japánok vagyunk? Arra jutottak, hogy
az origami az egy igazán eredeti japán dolog, és kiadták a tervezőknek, hogy
készítsenek olyan autót, ami úgy néz ki formailag, mintha egy gyerek készítette
volna, mint egy origamit. Ez az MR2 első generációja. Nézzétek meg a neten,
Toyota MR2, az egy olyan… Nem „az egy olyan”, az olyan, mintha egy gyerek
origamizta volna. Tök jó! Köszönő viszonyban sincs semmi normális autó
formával, mert hát egy origaminak nem kell olyannak lenni. Oké. Tehát, formák. (40:55)

Néztem egy filmet.
Indiában egy pofa tulajdonképpen járt-kelt az utcán, és először nagyon
bosszantotta őt, hogy mennyi a szemét az utcán. Rájött, hogy tulajdonképpen
ebből a szemétből valamit építeni is lehet, és valami 40-50 év alatt a
kertjében szemétből épített egy világot. Évente százezrek látogatják meg ezt a
kertet, annyira jól sikerült. Szóval, a formák szabadsága. Következő. Igen,
tödömm. (41:35)

3. Hangok.

Szabadság a hangokban. És
itt a hangoknál lehet nagyon jól mutatni, hogy a… Hmm? Hogy háhá! Nem csak
arról van szó, mikor úgy szabadság, hogy akkor ordítás. Mert tudok ordítani,
tudok suttogni. Tehát hogy az egész eszköztár a rendelkezésemre áll. Hogy tudok
nagyon halkan. (Suttog – szerk.) „Azt tanultam… Ezt halljátok? Azt tanultam, ha
azt akarod tanárként, hogy a gyerekek figyeljenek, ne emeld föl egyre inkább a
hangod, mert berekedsz. Hanem suttogj.” Mikor én ezt tanultam, arra gondoltam
„Ne már, hát ez egy hülyeség. Megy a rajcsúr az osztályban, és én ott a hulla
fáradt hetedik órán rajcsúrozó gyerekeknek elkezdek suttogni, hát úgy kiröhögnek,
mint a csuda. És kipróbáltam, nem. Ez volt az érdekes, nem. (42:45)

Szóval, az eszköztár. De
most nyilván nem csak ilyen szereplésben, hanem a hétköznapi kapcsolataimban.
Hogy tudok Áááá!, és tudok nagyon finoman is, halkan, és ajj, még belegondolni
is jó. De a hangokba nem csak szavak tartoznak bele. Hát az már micsoda? Már
túl van kulturizálva. Nyögés, öhhh! Hát nyögni jó, nem? Egy társasházban lakom,
papírvékony falak. Úgy erre szokták mondani, van minden. Azt is lehet hallani,
hogyha valaki megengedi a vizet a kádba, komolyan. Tehát annyira vékonyak,
lehet, hogy ti is olyanban laktok. Hát ezt önmaguknak építették a ’60-as
években, hát na, a tégla drága volt, tehát akkor úgy egy sor mindenből. Hát ott
aztán minden. Hát legalább ennyi. (taps – szerk.) (43:55)

Szóval a hangok jók.
Nyögni, szuszogni, krákogni, mit tudom én. Hangok. Jó, nem ragozom. Sikítani.
Ú, hallott…, hallottam ennek a… Van ennek szakirodalma, hogy nők veszélybe
kerülnek, és hogy gyakran tulajdonképpen a leghatékonyabb fegyver, hogy
sikítasz ahogy csak bírsz. Nem is rossz. Ha valakiben gátolt a sikítás, a
torkaszakadtadból való ordítás, hogy akár még egy ilyen összefüggésbe is
helyezhetjük. Valakiben ez nem gátolt, és Áááá!, és már sikít, és… (44:55)

Erikson –
veszélyhelyzetek megoldása váratlan helyzetekkel

Tudjátok, volt ez a…
Eriksonnal játszódott le ez a történet, hogy az történt vele, hogy fáradtan –
ugye pszichiáter volt, egy nagyon eredeti ürge. Iszonyatosan fáradtan ment
haza, olyan este 6 óra felé volt, nagyon elmélyedt a gondolataiban, hogy mi
minden történt vele aznap, és tulajdonképpen – az Egyesült Államokban élt –
belavírozta magát úgy észrevétlenül egy sikátorba. Arra figyelt föl, hogy ott
áll három-négy tagbaszakadt ember késekkel, fegyverrel, és elkezdték kirabolni.
De hogy érezte azt, hogy ez egy, na, szóval hogy lehet, hogy nem ússza meg.
Tehát hogy nem csak arra mennek, hogy adja oda, hanem szóval egy ilyen…
Tudjátok, van, hogy valaki balhéból egyszerűen, virtusból, akármiből,
fogadásból, heccből. Úgy érezte, hogy ez milyen helyzet, és hirtelen a
következőt kérdezte, miközben ott álltak fegyverrel, meg késsel, meg
merrrrjjjj. „Mennyi az idő?” (nevetés – szerk.) És valami ilyen történt. Most
képzeld, négy hegyomlás, 500 kiló így nettóban, és… „Mi az, hogy mennyi az
idő?” Akkor valahogy a lélekjelenlétéhez elérkezett az Erikson, és azt mondja
„Azért kérdezem, hogy mennyi az idő, most látom ezt a kést, hát ahogy magukat
nézem, maguk engem le fognak szúrni. Most arra gondoltam, hogy hát ha
leszúrnak, talán nem halok meg. Most ha a sikátorból még valahogy ki tudok
kúszni, akkor valószínűen az emberek már észreveszik, hogy valami baj van,
elvisznek az orvoshoz. Én orvos vagyok, tudják, én tudom, hogy melyik az
ügyeletes kórház. Gyorsan kiszámoltam, hogy egy pár perc alatt oda fogunk érni,
és hogy ott valami műtétet csinálnak, lehet, hogy pont lesz annyi időm, hogy
fölhívjam a feleségem. Mert tudják, azért megyek most haza, mert a feleségemnek
nagyon fontos egy színházi előadás. Ez most fél 8-kor fog kezdődni, és nagyon megígértem
neki, hogy hazamegyek, mert olyan régen voltunk együtt. Most azon gondolkozom,
hogy a kórházból, még mielőtt műtenek, miután maguk ledöfnek engem, hogy majd
még föl tudnám-e hívni, hogy ne izguljon, mert annyira szeretne elmenni a
színházba.” Képzeljétek el, hogy elengedték. (47:15)

Ez az Erikson egy elég
okos bácsi volt, és másnap bement a munkahelyére, és elkezdte könyvtárazni,
hogy tulajdonképpen veszélyhelyzetek megoldására kikutatták-e már, hogy a
váratlan megoldások mennyire tudnak hatékonyak lenni, vagy nem. Kiderült, hogy
ebből semmi kutatás nincsen. Ő ezt elkezdte kikutatni, hogy tulajdonképpen
egészen veszélyes helyzetekben váratlan fordulatok annyira meg tudják
hökkenteni a támadót, hogy az kiesik a támadó szerepéből. Oké. Nem t’om, ezt olyan…
örülök, hogy ezt el tudtam mondani. Tehát hangok, hangok. Következő. (48:00)

4. Anyagok.

Anyagok, például ruhának
anyagai. Hát én nem vagyok olyan, na, hát azért fényes ne legyen. Mindegy,
csak… maximum selyem raszter. Hát a kis csillámpor, az már, na az végképp,
csillámpor az nem. Strasszok? (Mutatja, hogy nem – szerk.) Hát minek néznek
majd engem? Most nem t’om, hogy engem minek néztek, de képzeljétek el, hogy
néhány évvel ezelőtt kaptam valakitől egy Snoopy-s alsót. Most ezt nem t’om
miért kellett elmondanom, de én három évig néztem. Ez egy olyan nem t’om
pontosan mi az… szóval ebben azért nem vagyok otthonos. Hát hogy, hogy mondjam,
olyan van szára is. „Boxer.” Boxer. De, de a szára ilyen lebegős. Akkor is
boxer? Hát most 50 évesen kell ezt megtudnom, én azt hittem, a boxer az mindig
olyan feszes, nem? Hogy úgy az… de hogy nem, tehát lobog a szára, az is boxer.
És ha nagyon bő? Akkor bő boxer? „Skót szoknya!” Hát ez… micsoda? Ha nagyon
buggyos, népviselet. Jó, értem. Jó, hát legyen boxer, csak hogy nem tetszik.
Nincs valami magyar, magyar megfelelője? Tehát mondjuk vitéz? Vagy… Ez jó,
igen. Valaki kedvesen alsónadrágnak hívta ezt, jól van, jó. Na, tehát megkaptam
ezt, Snoopy-s mintás, Snoopy-s. Három évig nem vettem föl. De nem a Snoopy
miatt, mert a Snoopy miatt minden további nélkül fölveszem. Hanem… selyem. És
három évig kerülgettem a selyem Snoopy-s boxerem, és arra gondoltam, hogy
miután elmúltam 50, hadd szóljon! (taps – szerk.) (50:20)

Áhh, nagyon kedvesek
vagytok, de lehet, hogy csak a feszültségetek oldjátok így. Tehát, anyagok,
anyagok. Jó, következő. Nézem az időt. Közben meg az órám meg-megáll, ez
mondjuk egy órától főben járó vétség. Mennyi az idő nálatok? „9 óra 12.” Jó,
jó, most az enyém is megy. Tényleg, délután megállt. Szóval azt mondta „Kicsit
fáradt vagyok.” Ez az önkifejezés, az órám is az… na jó. A következő téma,
miben lehetünk gátoltak. De hát nem erről beszélünk, miben lehetünk, ugye, hogy
jól elmélyítsük, hogy mi mindenben lehetünk rosszul, hanem hogy mi mindenben
kísérletezhetünk, beszélgethetünk a felnőttel, és mondhatja azt, hogy „Miért
nem? Öcsisajt! Toljad!” Na. Ez. (51:15)

5. Mozdulatok.

A gátoltság a
mozdulatokban. Hogy… hogy… és itt megint a két vég…, két izét is, hogy… Az
egyik, hogy ne csak arra gondoljunk, hogy a széles mozdulatok. Múltkor
meghívtak tartani egy misét. Jó, most nem azért, hogy életemben először, szóval
nem lepődtem ezen meg. Hanem hogy hát valahol, ahol addig nem. Képzeljétek el,
én életemben még ilyen templomban nem voltam. Mert úgy nézett ki, hogy van az
az úgynevezett felolvasó állvány, ambónak hívják magyarul, és úgy azon van a
könyv, és a mikrofon. És így volt a felolvasó állvány, és pontosan, most ahogy
a méretek nagyon stimmelnek, ilyen közel (10 cm-re – szerk.) volt hozzám a
templom fala. Úgy kezdtem volna mondani, hogy Mózes kitárta a karját, és… Hát
itt súlyosan korlátozzák az evangélium terjedését. Hát eljöttem onnan, a
fölolvasó állványtól, odaálltam az oltárhoz. „Ne haragudjatok, hát milyen
templom ez, hát milyen templomban vagytok ti? Szégyelljétek magatokat! Hát itt
nem, itt nem t’om, a Szentlélek itt engem nem tud megmozgatni.” Szóval,
mozdulatok. (52:50)

Hogy merünk-e, merünk-e,
hogy minden… Ez a… ugye, mert az úri nő… (A karja a teste mellett, egyenes
tartással – szerk.) Megvan, megvan ez? (Teszi-veszi magát, de a karja a
testéhez szorítva – szerk.) Maximum ennyi a lelkesedésből. Szóval korlátoltak a
mozdulatok, nincs valami kitárva. Most látjátok, mindig megfogom. Direkt,
tényleg. Tehát, de ez csak az egyik, hogy merek-e széles mozdulatokat tenni. (53:30)

A másik. Tehát a
gátoltság nem csak erre vonatkozhat. Hogy merek-e gyöngéd lenni? A legfinomabb
mozdulatokra képes vagyok-e, vagy az zavarba hoz engem? Hogy egészen lassan,
egészen finom mozdulatokat tudok-e tenni? Hát ez ugyanaz a világ. Nem csak a
széles mozdulatokban lehetek gátolt, az egészen finom, gyöngéd mozdulatokban.
Valakit az egészen zavarba ejt, ugye nem is, ilyet nem is csinál. Éppen csak
megérinteni. Nem az, hogy megsimogatni, úgy jön le a festék is a hajáról… Ez a…
a finom mozdulat világa. De nem t’om, hogy hogyan kapcsolódik ide, annyira ide
kapcsolódik. (54:20)

Tanultam családterápiát,
és a családterápiás képzésen persze mindig úgy van, azért az első menet mindig
a saját családtörténet földolgozása. Abban otthonosak vagyunk, és akkor ott jól
lehet látni, hogy mi vagyon. Emlékszem, hogy egymás után kellett a
családtörténetünket elmondani, ez egy hetes továbbképzés volt. Körülbelül két
nap alatt végeztünk, és akkor aztán azzal dolgoztunk. Emlékszem, hogy volt ott
egy hölgy, Kárpátaljáról jött. Eleve izgalmas volt az a világ, hogy haaa, még
nekem az Erdélynél izgalmasabb… Mert az erdélyi világot ismertem
valamennyire, de a kárpátaljait egyáltalán nem. Emlékszem, hogy mondja a
családtörténetet, olyan volt nekem, mint valami mese, ahogy ott beszél. Hát
szóval… És hogy a kiképző terapeuta újból és újból úgy belekérdezett, hogy „Jó,
és akkor az anya? És akkor az apa? Na és akkor konfliktus a testvérek között,
és a rivalizálás?” Erre ez a kárpátaljai hölgy mindig mondta, hogy „Nem, nem,
nem. Ez valahogy ez nálunk nem volt.” A terapeuta, láttam, egy kicsit
bosszantotta, és az egyetlen olyan családtörténet volt, amiben valahogy,
valahogy nem, ez mindig a durvaság. Ugye mindig ez, hogy megbántotta,
bántalmazta, nem volt, nem kapta, elhanyagolta – mindig a durvaság. Hallgattuk
ezt a családtörténetet, és egyszerűen megjelent a finomság. Emlékszem, holland
terapeuták voltak, egy holland férfi meg egy nő, és akkor elmondta ezt a
történetet. Úgy belepiszkált vagy hatszor, mindig kiderült, hogy valami,
valahogy ott mindig olyan finoman intézték a dolgokat. Hogy valahogy ez volt a
család kultúrája, hogy olyan… Annyira bennem van ez, de hát ez több mint 20 éve
volt. Állt ez a terapeuta, nyilván azért is, mert hogy tolmácsolni kellett, és
ezért akkor minden le is lassul. Ugye, hogy ő is lassabban mondja, hogy a
tolmács értse, és akkor valahogy minden, mindennek úgy több ideje lesz.
Ugyanannak a közlésnek kétszer annyi idő jut. Bennem van, ahogyan a tolmács azt
mondja, és közben megvan a mozdulat. Azt mondja egyszer csak ez a terapeuta,
hogy „Hát, ezt a családtörténetet egyszerűen csak jó volt hallgatni. Olyan ez –
mondja – és ilyennel néhányszor már találkoztam, mint amikor egy tollpihe
nagyon lassan leesik a földre.” És benne van a kezének ez a mozdulata, a
tollpihe. Hááá! (57:05)

Őrült, dilis,
szerelem

Tehát a szabadság a
mozdulatokban, az lehet az, hogy íííééééé!, és lehet az a leggyengédebb
érintés. Nyilván mindent hosszabban is lehetne mondani, csak hát, na. Igen.
Jaaaaj! Igen. Hát, azért ezt még elmondom. Romantikus filmnéző korszakomban,
ami nem olyan régóta záródott le, néztem egy vígjátékot. Lehet, hogy ti
fogjátok tudni, én semmi címet nem tudok, szereplőket sose tudok. Lehet, hogy
ti majd tudjátok. Tök mindegy, szerintem nem kell tudni. Van egy olyan igazi,
igazi ilyen vagány, csajozós csávó. Elnézést, most ilyen egyszerűen fogok
fogalmazni. És van egy fiatal, 18 éves lányka, aki már úgy nagyon szeretne,
hogy ővele valaki becsajozzon. Hát azért nyilván ad magára, tehát azért
valahogy annál a vagány csávónál akar jó lenni. De közben azért ő nagyon
óvatos, meg tele van szorongással, meg félelemmel. Nem akarja odaadni magát, de
közben nagyon akarja, hogy mégis csak őrá essen a választás, hogy ő, na, őneki
kelljen, szóval ő legyen az, akinek a férf… na. Hogy a férfi… Na, itt elakadtam
a férfinál, látszik ez. Hogy ő kelljen a férfinek, ezt akartam elnyögni. Végül
akkor a férfi elviszi őt a lakásába, de a nő nagyon ügyesen, fondorkodva, mint
az ezeregy éjszaka meséiben, mindig kikerüli azt, hogy szexre kerüljön sor, és
úgy mindig még valamit csinál, és akkor… (58:55)

A férfi már ééérrrhhh,
nyomulna, és hát hóóó. „Ez nagyon jó, de te, kérdeznék tőled valamit.” És akkor
azt kérdezi a sráctól „Te mondd már meg…” Hát a srác mitt’om, 38, meg 35… 18.
Azt mondja. „Te azt mondd meg nekem, van-e valami olyan, olyan trükköd, ami
minden nőnél bejön?” Tetszik a srácnak, ennek a fiatal lánynak a nyíltsága meg
őszintesége, és elkezd őszintén beszélni. Azt mondja… Nincs meg nektek ez a
film? Mert olyan érdeklődve néztek, mint hogyha nem. Neked megvan, megvan,
megvan, jól van. Legalább mi ketten értjük ezt. Hogy… erre… de lehet, most jut
eszembe, hogy miért figyeltek ennyire. Hát hogy a tuti módszer, ami minden
nőnél bejött. Hát most esett le! Jó ez, jó ez! Ma este akkor sok hasonló
magatartásforma lesz. Jó. Szóval, azt mondja a srác, tényleg őszintén, azt
mondja „A Dirty Dancing mindig bejön.” És akkor… majd mindjárt, mindjárt. És
akkor azt mondja a nő „Ne hülyéskedj már! Az a primitívség? Mi az, a nőknek
bejön a Dirty Dancing? Ne csináld már! Hát nekem biztos nem jönne be.” De a
srác, ugye ő is magánál van, azt mondja „De az bejön.” (60:20)

Akkor snitt, és akkor
látjuk, hogy eltelt akármennyi idő, és akkor távolról van a kamera, és a férfi
így áll, és ugye a nő pedig 10 méterről szalad. Benn a lakásban a két
legtávolabbi pont, és végül így fölugrik, és a srác elkapja. Na ért… Patrick
Swayze? Ő volt? „Igen. Őrült, dilis, szerelem.” Őrült, dilis, szerelem? Ezt
néztem én? (taps -szerk.) Hát a címe alapján nem biztos, hogy leültem volna. De
így akkor… Ezt a mozdulathoz kapcsoltam. Tehát hogy nem egy jópofaság, hogy egy
lakásban faltól falig szalad a nő? De nem azért, mert mögötte jön valaki, hanem
mert várja valaki. Akkor megy, és fölugrik, hát… na, ez. Na, jól van, sok
sikert! Hol a lap? Már teljesen elvesztem. Következő, háhá! (61:40)

6. Tempók.

Tempó. Lassan vagy
gyorsan? Lassan, gyorsan, lassan, egész lassan. Hogy az milyen jó, mikor egy
beszélgetésben megengedem magamnak, most 5 percig hallgatok. Megvan ez nektek,
ez a szabadság? Hogy 5 percig, egyszerűen valami most nagyon megy bennem, most
magammal szeretnék még egy picit beszélgetni. Valahogy nem tudom, valami… most
nagyon melletted vagyok, vagy nagyon veled vagyok, de most egy olyan szabad 5
perc, és hogy 5 perc, hadd legyen 5 perc után valami. Megvan ez nektek, ennek a
szabadsága? És hogy közben nem azt éljük át, hogy valami zavar történt. Ugye
ahogyan azt valaki mondta, hogy a zenében a csönd is a zene része. Akkor 5
percig nincs, nincs hang, semmi, tehát nem, nem… Az milyen jó! De az is, hogy
tudsz hadarni, blll-blll-blll! Van egy… na, jól van, nem, nem, nem, ezt nem,
most ezt nem. Nem, olyan gátoltnak érzem magam, ne haragudjatok. Következő. (62:55)

7. Erősség, az
erő kifejezése.

Nyilván sok féleképpen
lehet. A legnagyobb zen mester… megáll a másik legnagyobb zen mester előtt.
Ugye a zenben vannak irreális dolgok, de legalábbis irracionálisak, tehát a
legnagyobb a legnagyobbal áll szemben. Ugye, értitek, rögtön, ez na, ilyen
nincsen. De a zenben van. A legnagyobb nézi a legnagyobbat, majd meghajolnak,
és mind a ketten tudják, ki győzött. Ez a… na, ez az egyik. Tehát az erő
kifejezése nem föltétlenül azt jelenti, hogy palacsintává klopfolok valakit.
Azt nem klopfoljuk, tehát… jó. De az… na. (Olvassa a jegyzetet – szerk.) Nem
bírom elolvasni, tényleg. Igen. Hát, ezeket szerintem nem érdemes elmondani.
Na. (64:10)

Megvan egy élményem. Nem
saját, hallottam, de annyira belém égett a kép. Azt mondja, hogy… Kérdeztem
valakit, aki középiskolás volt, én meg assz’em nem t’om mi. Kérdeztem, hogy na,
tehát hogy telt a szünet, a nyári szünet? Azt mondja „Feri, az történt, hogy
amikor vége lett a sulinak, az utolsó nap, amikor még tanultunk, akkor
hazamentem, levágtam, ledobtam a táskát. Kezembe akadt egy tankönyv, és fogtam,
és azzal a mozdulattal így pffff!” (Földobja a könyvet – szerk.) Azt mondja
„Nálunk fönn, a plafon alatt megy a gázcső, és ez a tankönyv így pffff, beszorult
a gázcső meg a fal közé. Egész nyáron csak ránéztem, hogy a tankönyv ott fönn a
gázcső meg a fal között… <<Ott, ott van a helyed! Maradj ott!>> A
nyaramat ezzel tudom jellemezni, a tankönyv fönn van a gázcső és a fal között.”
Szóval, áhhh, erő. Igen. Következő. Hát ide aztán végtelen sort lehetne
mondani. (65:30)

8. Stílusok.

Stílus, stílusok. Ugye azt
mondják az okosak, hogy mikor 5-6 évesek vagyunk, már 4-5-6 évesek vagyunk,
akkor egyszer csak valami megnyílik bennünk. Mégpedig az, hogy ráébredünk, hogy
én egy kisfiú vagyok, vagy kislány. Ez foglalkoztatni is kezd bennünket, hogy
ez nem ugyanaz. S akkor még ilyenkor bátran kérdezünk. „Anya!” S akkor anya
válaszol. A serdülő kor, átülök, a serdülő kor… Igen, most egy anya jutott…
Volt egy ilyen, hát ez, na, ezt elmondom. Én nem t’om, hogy ez jó-e, de ennek
az anyának csak fiai vannak, de több, csak fiúk. A fiúk rettenetesen, este sugdolóztak.
Nem, egyszerűen nem aludtak el. Az anyát bosszantotta, kíváncsi volt.
„Mondjátok már meg, most miről beszéltek ennyire?” Erre ott a fiúk megint
kuncogtak. „Hát, hogy… hogy nekünk fütyink van, de nem tudjuk, hogy a lányoknak
mi van.” Az anyuka letolta a szoknyáját, azt mondta „Hát, a lányoknak ez van.”
Nagy csend lett a gyerekszobában. Mese helyett ez is működik. Az első lépés a…
Nem ezt akartam. Igen, ez jutott eszembe, azért lassítottam le, ezt a
történetet elmondtam magamnak időközben, aztán gondoltam, nektek is elmondom. (67:30)

Hát a stílus. Szóval,
akkor átültem a serdülőkor székébe. Mert hogy a serdőlőkorban nem az történik,
hogy Háááá, hogy ez hogy is van, mert már azért valami, valami halvány
segédigénk van róla, hanem az, hogy „Tulajdonképpen én milyen férfi legyek?” A
szónak most nem csak formai értelmében elkezdünk kísérletezni, vagy kitalálni,
hogyha én férfi vagyok, én milyen férfi vagyok. Ha én nő vagyok, most áthozom
ezt ide, hogy tulajdonképpen én milyen nő akarok lenni. Milyen vagyok, milyen
akarok lenni, mi áll nekem jól, tulajdonképpen miben érzem otthonosan magam?
Nem egyszer az történik, hogy van, aki mondjuk egy női stílusban szinte csak
egyet-kettőt próbált ki egész élete során. 15-16 évesen ráállt valamire, és az,
azt tolja. És hogy milyen izgalmas az, most én most nőként aztán pláne így
érzem, hogy megengedni magamnak, hogy különböző stílusokat átélhessek. Most
ilyen, és olyan, és ilyen ruha, és olyan, és… És persze majd ha gátolt vagyok,
akkor jön az „Ez nem te vagy, Rozi.” Ugye, ez, ez a mondat jön. „Hogy néz ez ki
rajtad?” Ugye, valaki máson: „De jól nézel ki!” De én nem így élem meg.
Teljesen idegen… (69:00)

Milyen izgalmas, hogy nem
csak 16 éves koromtól 19 éves koromig próbálgathatok stílusokat. Ugye, tök
feketében tolni, krrrhhh. Van egy, ez, hát úgy, hát… na. Van egy hölgy
ismerősöm. A hölgy ismerősöm pedagógus. A pedagógus hölgy ismerősöm
hihetetlenül nem tudom én, precízen, hogy mondják ezt, hivatástudattal,
harmincvalahány éve tolja, csinálja. Annyira rendes, hogy nem t’om hogy nem
őrült még meg. Egy olyan igazi rendes, rendes, tehát hogy mindenben rendes, ő
rendes. És ezt a tanárságot is annyira rendesen csinálja. Azért, hogyha valaki
már 50 éve rendes, tud fárasztó leni. Ugye, mert sokszor ott egy csomó jó dolog
gátlás alatt van. Ugye, az indulat, az agresszió, az öröm, ezt mind… Egyszer
csak ez a nő rájött, hogy ő heavy metal kedvelő. Elkezdett a legzúzósabb
zenékre járni, és akkor rájött. Hogy ment először? Kis kosztüm, minden, ahogy kell.
Aztán valahogy úgy, hogy mondjam, hogy úgy előszeretettel bevonták a pogóba.
Rájött, hogy azért, azért egy olyan, hogy mondjam, egy olyan fémbetétes bakancs
az nem volna rossz. Ez az 50 éves pedagógus rájött, hogy egy kicsit azért úgy
földobja a ruhatárát olyan… na. Ugye több rajta a szeg, mint a boltban. Az a
jópofaság, hogy először a koncertekre járt így. Hát az iskola rendesen, a
koncert meg zúzda. Aztán rájött, hogy hát tulajdonképpen nem, hát hogy ő itt
belül, hogyha valami zenét hall, akkor az neki cskkkrrhhh! Most akkor mit kell
ezt a kiskosztümös dolgot erőltetni? 50 évesen úgy döntött, hogy ő akkor…
Feketében járt tanítani. Miután továbbra is ugyanolyan precíz, és pontos, és
lelkiismeretes, meg minden, csak cskkrrhhhh… A körme feketére van tolva, a
nyaklánca fekete. A haját feketére festi, a gyerekek rajonganak érte.
Gondolhatod, bejön: „Mire zúztatok tegnap, mókuskáim?” (71:55)

Oh, itt az idő. Most
akkor, igen, igen. Ott tartottam, hogy stílus. Hát na, hát azért a stílusba még
azért, azért lehet mit mondani. Igen, igen, jó. Jó. Hehh! Hát, most hogy kell
befejezni? Nem tudom. Vége van! (taps – szerk.) (72:20)

Lejegyezte: vinkozoli