Az érzelmi gátoltság-séma 3.

2016.10.25.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiunkat!

Érzelmi gátoltság séma

Bevezető

Áhhh! Hol is tartunk? Azt hiszem, ez nem elég… nem, így nem
szabadna kezdeni. Ez bizalomromboló. Az érzelmi gátoltság sémánál tartunk. Az
érzelmi gátoltság azt jelenti, ugye az András kedvéért mondom ezt mindig,
tudom, hogy nem bántódik meg érte, tehát az érzelmi gátoltság séma azt jelenti,
hogy valaki az érzelmeiben gátolt. E mögött aztán sokféle tartalom van, ezt
próbáljuk kifejteni. Nem csak negatív érzések, hanem pozitív érzések és
érzelmek. Gátolt lehet a szeretet, gátolt lehet az öröm, gátolt lehet az
ujjongás, az eufória, és egy csomó jó, pozitív érzés, beleértve a hálát is.
Azután. Gátolt lehet természetesen sokféle magatartásforma, beleértve az
agressziót. Gátolt lehet a törődés, gondoskodásnak a kifejezése. Mhh. Tehát itt
nem csak arról van szó, hogy valaki nem tud haragudni, vagy nem mer dühösnek
lenni, hanem tágabb világ. (01:10)

Arról beszéltünk, hogy ez a séma tulajdonképpen nagyon,
mintha szinte az ellenpárja lenne egy másik sémának: elégtelen önkontroll,
elégtelen önfegyelem. Az elégtelen önkontroll, -önfegyelem sémát úgy írhatjuk
le, hogy valakiben jön az ösztönkésztetés, nulla gondolkozás, cselekvés. Ennél
a sémánál pont fordítva van. Az illető lehet, hogy azt se tudja, milyen
ösztönkésztetései vannak, gőze sincs róla, mert önfegyelem, és önkontroll, és
önreflexió, és önmegfigyelés, és önkontroll, és önfegyelem, és ön… Késztetések
nem tudatosak, egészen-egészen el vannak tüntetve. Aztán az ezekből fakadó cselekvés
nyilván nincsen, hanem csak ez az önkontroll, és önfegyelem, és szép lassan
belénk szárad az élet. Mhhh. Szóval. (02:05)

Gátoltság – gátlástalanság – szabadság

Ennek kapcsán beszéltünk arról, hogy… mutatom a három
széket. Hogy ezt (1) nevezhetnénk gátoltságnak, ezt (3) nevezhetnénk itt
gátlástalanságnak, és amit mi keresünk, az (2) a szabadság. A szabadságot
keressük, ami nem egyenlő a gátlástalansággal. A szabadságot meg úgy
fogalmaztuk meg, hogy a szabadság olyan, hogy (2/a) képes vagyok végre valamit
megcsinálni, valamit kifejezni, megmutatni, átélni, cselekedni, és (2/b) képes
vagyok ezt az összes mindent nem csinálni. (4 szék van fenn a színpadon (1 –
2/a – 2/b – 3) – szerk.) Amikor csinálom, ezt tudom szabadon tenni, és amikor
nem csinálom, akkor sem vesztem el a szabadságom. (02:50)

Tehát te azt mondod, hogy „Feri, most légy szíves legyél
halk a mai este. Én annyira szomorú vagyok, ért engem egy rossz hír, most ne
ugráljál nekem itt légy szíves. Egyszerűen zavar. Egyébként nagyon élvezem, de
most sok. Nyugodj már le! Légy szíves! Olyan jól esne ma este, hogy nem
hangoskodsz.” És nem gondolom rögtön azt, hogy engem te most elkezdtél
fenyegetni, korlátozni, nem engeded meg, hogy az legyek, aki vagyok, ahh. Akkor
tudok szabadon nem kiabálni. Tudok szabadon kiabálni, tudok szabadon nem
kiabálni, egyik se veszélyezteti a szabadságom. Ezt (2/a-b) a szabadságot
keressük. Mindennek a… még egy picit hátra lépek. Nem t’om, engem valahogy ezek
a modellek lelkesítenek. De úgy el tudom képzelni, hogy titeket nem, de
mindjárt befejezem, és akkor mondom egymás után a… Szóval. (03:45)

Dinamikus egyensúly

Ezért, emlékeztek, hogy volt ez a mondatunk, hogy az életben
vannak alap igazságok, és vannak alap feszültségek, ellentmondások, és
dilemmák. Az alap feszültségekben, ellentmondásokban és dilemmákban, mint
például itt, hogy az egyik véglet (1), ahova nem szeretnénk csúszni, ez egy
erős gátoltság, a másik (3) pedig egy erős gátlástalanság, hogy tulajdonképpen
egyensúlyokat (2) keresünk, egyensúlyokat. Hahh! Dinamikus egyensúlyt,
ráadásul, nem statikust. A statikus egyensúly tudjátok a sumós. Nem sumós,
hanem szumós, az a statikus egyensúly. Nem, dinamikus egyensúlyokat keresünk.
Akkor itt most lenne egy ötödik szék, de van is. H-hmm. Mi a képünk az
egyensúlyról (5. szék, a 2-es székek mögött – szerk.)? He-heee! (04:35)

Hosszabb távon tulajdonképpen arra vágyunk, itt az
egyensúly, itt az egyensúly vesztés, de mi már elég okosak vagyunk ahhoz, hogy
azt mondjuk. Ha egyensúlyban vagyok, az nagyszerű, nagyon jó egyensúlyban
lenni. Most, ha úgy ültök, hogy az egyensúly, az tök jó. Most amikor átülünk az
egyensúlyvesztésnek a helyére, az is jó. Néha kicsit kényelmetlen, kellemetlen,
ijesztő. Nem tudom mi van itt, fogalmam sincs, mi lesz a következő pillanatban,
de az egyensúlyvesztés is jó, mégpedig azért jó az egyensúlyvesztés, mert
nincsen növekedés, fejlődés egyensúlyvesztés nélkül. A régi egyensúlyunkat el
kell veszteni, különben… Tudjátok, a menedékeink előbb-utóbb a börtönünkké
válnak. Akkor 20-30 év, gyönyörűen kiplakátozzuk a börtönünket, már nagyon puha
az ágyunk ott, meg minden, csak… De börtön maradt. Ezért mi azt az egyensúlyt
keressük, ami az egyensúly és az egyensúlyvesztés folytonos hullámzásával
együtt is a miénk. Ez az egyensúly nagy barátságban van a szabadsággal, amit
keresünk. Hogy tudok egyensúlyi állapotban is lenni, és nem rémülök meg, ha
elvesztem az egyensúlyom, mert ebben a hullámzásban meg tudom őrizni ezt (5) az
egyensúlyt. Hát, nem tudom, ez nekem jól esik, hogy ezt így láthatjuk. Na most!
Vége ezeknek az ismétlő dolgoknak, és most ismétlek. (06:20)

Ismétlés – Milyen területeken élhetjük meg a
szabadságunkat?

Tényleg, elmondom gyorsan azt, hogy milyen területeken
élhetjük meg a szabadságunkat, hogy ne legyünk gátoltak, ne legyünk
gátlástalanok, hanem szabadok. Hahh! Hogy is néz ez ki?

1. Színek.

Ellenőrzöm. (Körbenéz 
– szerk.) Jól van, jól csináljátok.

2. Formák.

3. Hangok.

4. Anyagok.

M-hm. (06:50)

5. Mozdulatok.

Hát, a gyerekektől annyira érdemes tanulni. Hogy a gyerekeknek
a mozdulatai pontosan addig tartanak, ahogyan az érzéseik azt diktálják. Hát
hogyha jön valaki, akit szeretnek, akkor (Kitárja a karjait, egészen hátra, és
rohan – szerk.) És még így hátrafele is megy a kezük, amiben semmi funkció
nincs, mert elég lenne idáig (Merőlegesen – szerk.), de ide hátrafele megy, a
lapockáik összeérnek, és akkor ághhhághhh (Ölelés – szerk.). Na, nem az, hogy
„Gyere…” (Karokkal a test mellett, csak alkarból ölelés – szerk.) (07:30)

Most eszembe jutott egy karácsonyi élményem. Jó régi volt,
Terézvárosban voltunk, és ott hát gyerekekkel készültünk a pásztorjátékra, és
akkor még ebben én is benne voltam. Azóta egy kicsit kinőttem ebből. Volt ott
egy kissrác, akinek az apukája és az anyukája külön eljött hozzám, leültettek,
és azt mondták, hogy az ő kisfiuknak muszáj, hogy valami fontos szerepe legyen.
Hát ha muszáj, akkor muszáj. Elhatároztuk azt, hogy ő lesz a kikiáltó. A
kikiáltó nagyon fontos, mert a kikiáltónak a kezében volt egy bot (A kólával üt
az asztalra, a botot imitálva – szerk.), és koppantania kellett. Ú, ez… ú… Nem
én voltam. Gyermeki módon oldom meg. Na szóval. (Helyette ököllel üt a
kisasztalra – szerk.) Ez volt a szerepe, de amikor így háromszor koppantott a
botjával, síri csend volt a templomban, 300 ember, s akkor őneki ki kellett
penderülnie középre, mert anyukája, apukája ezt kérte. Nehéz a pap élete. Mert
ő csak egy mellékszereplő. A következő mondatot kellett mondania, a gyerkőc 9
éves. „Táruljatok, táruljatok, örök kapuszárnyak!” Ugye, ez vezeti be a
megváltó születését. Értitek, egy kikiáltó, na, hát ez szuper. Igen ám, de a
kisfiú annyira, annyira jól akarta csinálni, hogy sosem volt képes megjegyezni
ezt a mondatot. Tehát vagy koppantott, vagy beszélt, a kettőt nem tudta. Ha
koppantott, akkor utána már csak állt, vagy pedig gyorsan elmondta a szöveget,
de nem koppantott, és ezért valahogy ennek a jelenetnek, ennek az entrée-nak a
drámaisága minduntalan megszűnt. Végül valahogy próbáltuk, ez mindig, hogy
hogyan lenne ez a mondat, és külön gyakoroltak vele a szülei, értitek, ezt az
egy mondatot. Elérkezett a nagy nap, sötétség, és akkor egyszer csak a
betlehemi csillag fénye beragyogta ott az éjszakát, és a kissrác (Koppant
hármat, majd előre lép – szerk.) „Táguljatok, táguljatok, örök kapuszárnyak!”
Hát, idáig jutott egy hónapos gyakorlás után. De kétség kívül a mozdulat
(Kitárta a karjait – szerk.) jó volt. (10:10)

Szóval, mozdulatok, mozdulatok, hogy nem csak mindent így (A
karjai a törzse mellett szorosan – szerk.) tudjátok, így, így. Tanítottak…?
Előkelő nagymama volt nálatok? Hogy kell enni? „Könyvvel.” Te, hát azt csinálom,
érted, így. És utána bosszúból csámcsogsz. Hárrcs-hárrcs. Ez az egyensúly. Na
most. Tehát ez volt, mozdulatok. Azután. (10:40)

6. Tempók.

Akkor itt megint fölerősíteném ezt, hogy itt nem arról van
szó, hogy mindent így, és mindent…, hanem a lehető leglassabbtól a
leggyorsabbig, a legfinomabbtól a legerősebbig. Tehát hogy a tól-ig határom van
meg, nem, nem a… hogy is mondjam, ez az őrült önkifejezés zajlik, amiről
kívülről azt nézed, hogy valakinek valami eszetlen tombolása, ami ráadásul alig
mutat valamiféle személyességet, inkább egy modorosság az egész. Ahogyan azt
megnézte egy csomó videón, hogy hogyan kell örülni, s akkor ezt tolja, és az
egész buáhh, teljesen természetellenes. Jó. Tehát. (11:25)

7. Erősség.

8. Stílus.

Hát ez egy külön világ, különböző stílusok, és ott fetty… fedd…
na. Igen, mert egyszerre… nem egyszer van, nem t’om, veletek van-e ilyen, hogy
két szó jut egyszerre eszembe. Nem t’om, hogy ilyen létezik-e, hogy egyszerre,
de… és akkor hirtelen nem tudom, melyiket mondjam. Most erről is eszembe jutott
egy történet… de ezt hagyjuk. A… (Magában végig mondja, gondolja a történetet –
szerk.) Igen. Van az a szentírási rész, ajj, érzitek, na ebből jön a
bonyodalom, hogy jön… Egy példabeszéd, hogy jönnek a kis madarak, és akkor az
útfélre esett magokat fölszedegetik. Tudjátok… na, látod, te mondtad is. Hát ez
az, ez az! Hogy csipegetik. Ugye, és akkor különböző fordításokban
különbözőképen szerepel is. Tehát van, hogy „…és akkor jönnek a madarak, és az
útfélre esett magokat fölcsipegetik” az egyik fordításban, a másikban
„fölszedegetik”. És akkor ezekből a magokból ugye nem lesz termés, nem kel ki.
Most nem mondom el az egész történetet, úgyis tudjuk. Az atyával valószínű az
történt, mint velem is, hogy egyszerre két szó is jutott eszébe, tehát a
szedegetni, meg a csipegetni. Ebből a következő mondat született ott, a
vasárnapi beszéd során. „Akkor jöttek a madarak, hát tudjátok, a történetben,
és fölcseszegették azokat a magokat.” Én milyen olcsón megúsztam az előbb, csak
úgy elnémultam. Szóval. (13:20)

Ahova elérkeztünk, ugye, a stílusnál, hogy tudok
sokféleképen nő lenni. Hát főleg én. Sokféleképen férfi. Hogy a szabad
cselekvésnek a tere megnő, hogyha tudom, hogy lehetek nem tudom én, hrehh… hát
ezt hagyjuk, jó, sokféle. Ez a lényeg, mert úgyis olyan sok mindenről akarok
beszélni. Igen. A… igen. (13:50)

9. Spontaneitás.

Hmmm! Ennek a sémának az egyik kulcsa, hogy aki érzelmileg
gátolt, nem engedi meg magának a spontaneitást, mert a spontaneitás
tulajdonképpen az a feneketlen verem, amibe ha ő belehullik, akkor megint át
kell élnie azt, amikor a séma kialakult, hogy kigúnyolják, hogy nevetség tárgya
lesz, hogy ellehetetlenül, hogy kiderül, hogy mennyire szerencsétlen,
nyomorult, béna, hogy egy kis hülye. Ezért a spontaneitás az egyik legveszélyesebb
dolog, mert abban nincsen kontroll. Spontánnak semmiképpen sem szabad lenni.
25-ször át kell futtatni azt, hogy egy mozdulatot megtehetek-e, és hogy az
hogyan fog kívülről nézni, hogy hat majd rátok, mit szóltok hozzá, mi lesz a
véleményetek róla. Tehát a spontaneitás nagyon gátolt az érzelmi gátoltság
sémánál. (14:50)

Pedagógiai konferencia az élő rendszerek
működéséről

Mi történt ma? Hát ma előadást tartottam, egy komoly helyen,
komoly konferencia. Nem t’om miért hívnak, ez… valami… Minden esetre a rendszer
működéséről kellett beszélni, élő rendszerek működése és fejlesztése. Tudjátok,
elmondtam, hogy hát például az élő rendszerek működésénél, fejlesztésénél
sokszor a lényeget nem látjuk. Pedagógiai konferencia volt, és mutattam nekik,
hogy hát most képzeljétek el, itt van a kisfiú, itt meg a tanár úr. A tanár úr
a következőt mondja: „Hát válaszolj már! Mit nem értesz a példán? Hát le fog
menni a nap. Egész napköziben nem tudok veled foglalkozni. Öt perce itt…
legalább azt mondd meg, mit nem értesz?!” Ugye, ismerős… szegénykéim. Ugye, és
a gyerek ül, és… (Lehajtja a fejét – szerk.) Most kérdezzük meg a tanárt, hogy
miért kiabál. „Hogyhogy miért kiabálok? Hát nem bírok belőle egy rohadt
mondatot kihúzni. Hogy segítsek neki, azt se mondja meg, mit nem ért?! De már
négyszer elmagyaráztam. Persze, hogy csggghh!” Most kérdezzük meg a gyereket,
hogy miért hallgat. „Hát azért hallgatok, mert a tanár úr mindig kiabál velem.
Tulajdonképpen, tulajdonképpen már mikor kezdődik a napközi, akkor nekem mindig
úgy van, hogy ki kell mennem pisilni. Akkor gyorsan kimegyek, mert nem is
tudom, sokszor nem is kell, csak ott állok, és… Akkor nagyon… de hogy tudom,
hogy mindig így lesz, hogy ott vagyok, és már mikor kinyitom a füzetet, akkor
nem t’om ezt. Egyszer azt mondta az iskolapszichológus, hogy szorongás. Hát nem
tudom, de… hehh, és akkor ez mindig így történik. Akkor odajön, és akkor a
Pista bácsi, Pista bácsi… hogy akkor kiabál, és én akkor már egyáltalán nem
tudok figyelni. Én azért hallgatok, mert hogy a Pista bácsi kiabál.” (17:10)

A gyerek azt mondja, azért hallgatok, mert a Pista bácsi
kiabál. A Pista bácsi azt mondja, azért kiabálok, mert a gyerek hallgat. Ez a
cirkuláris okság. Az élő rendszerekben rengeteg cirkuláris oksági helyzet van,
amit azonban félreértünk – mondtam ott délelőtt – és mert félreértünk, nem
látjuk a helyzet lényegét. Hogy a helyzet lényege az, hogy ők ketten együtt
rosszul kapcsolódnak egymáshoz, miközben mind a ketten lineáris oksági
helyzetet tételeznek föl, vagyis hogy nyilvánvalóan a gyereknek meg kéne
változni, és megint jól mennének a dolgok. És a gyerek is azt mondja, hogy
nyilvánvalóan a tanár úrnak kéne megváltozni, és jól mennének a dolgok. Vagyis
mind a ketten azt gondolják, hogy a másik az oka a fönnálló helyzetnek. Ez a
lényeg meg nem látása egy rendszerszintű helyzetben. (18:00)

Akkor erre, hogy máshonnan is hozzak ezeknek a jó
pedagógusoknak egy példát, hát elmondtam a klasszikust, amit biztos ismertek,
hát ha nem most vagytok először. Nem t’om, ez nem jó itt így. (Hátra teszi a
pulóverét – szerk.) Tőletek kaptam, kinyúlt. Ez pedig… tudjátok, amikor… Ugye,
ilyen… legközelebb majd izé, már kapok Mikulásra egy virgácsot, és Karácsonyra
meg (Mutatja behajlított kézzel, ökölbe szorított ököllel – szerk.) Szóval,
hülyés… na, gyerünk, Feri. Hogy. A klasszikus példa, hogy egy nő azt mondja,
hogy „Na nekem elegem van. Hát mit képzel a férjem? Hogy este tízkor, anélkül,
hogy egymással beszélgetnénk, vagy egyáltalán lenne már valami érzelmi
kapcsolat köztünk, rám nyomul? Hát mi vagyok én, egy adag hús? Hát de még csak
nem is beszélgetünk.” S akkor erre a férfi mit mond? „Hát de nem emlékszel,
mikor a hormonális bummban voltunk?” Hát nem így mondja, ezt most mi, szakértők
most… „Hát hogy az az ellenállhatatlan vágy? Akkor nem mondtad, hogy
beszélgessünk. Nem, nem, az első másfél évig nem mondtál ilyet, hanem spontán
megtörtént, magától egymásnak vahhh! És emlékszel, hogy utána mekkorákat
beszélgettünk? Ott, úgy fekve az ágyban, emlékszel? Hát akkor most?” Ez egy
cirkuláris okság. Sajnálom, tehát azon túl, hogy… sokfélét éreztek, azon túl
egy cirkuláris okság, mert a nő tulajdonképpen bennfoglaltan azt mondja, hogy
amíg nem beszélgetünk, addig nem fekszem le, és a… Már veled. És a… azért
pongyolán ne fogalmazzunk, hogy félreérthető legyen. A férfi pedig azt mondja,
hogy hát addig nem tudok veled beszélgetni, ameddig végre már egy ilyen jóízűt
nem szexelünk. Akkor van beszélgetés, ha van szex, akkor van szex, ha van
beszélgetés. Ez cirkuláris okság az ágyban. (20:20)

Na, és elmondtam ezt a példát, és úgy fejeztem be, ahogy az
előzőt is. Mert mondottam volt, hogy hát igen, tehát látni való, hogy akkor ez
a férj és a feleség nem látják, hogy mi történik velük, hogy mi a lényeg.
Egyszer csak ott, a pedagógiai konferencián hirtelen egy nő fölkiáltott „Hát a
szex a lényeg!” Azt kell mondanom, hogy egy sajátos egyensúlyi állapotba
kerültem. Tényleg így történt, mert hirtelen így fölvillanyozódtam, hogy na
most történt valami, most, most beköltözött az élet a konferenciára. Mert eddig
eeebleeebleee, cirkuláris okság… Jól van, hát én is unom egy kicsit. De hogy
„Na most!” Másfelől azonban egy kicsit úgy magamra értelmeztem, és arra
jutottam, hogy azért akkor nem sok mozgásterem van. De aztán a szünetben
megbeszéltük. Jó, tehát spontaneitás. (21:30)

A szabadság a kapcsolat szempontjából

A spontaneitáshoz hozzátartozik az, hogy tudok váratlan
dolgokat tenni, és elviselem, ha más valaki váratlan dolgokat tesz. Hiszen
ebben a sémában egyébként, tudjátok, hogyha a második fajta cselekvésmód, az
jellemez engem, hogy el akarom kerülni azt, ami belőlem a sémát kiváltja, úgy
az a zavar, a szégyen, a kirekesztettség, a megsemmisültség, hogy, hogy
milyennek láttok, és hogy mennyire… Ezt nem akarom, elkerülöm ezeket a
helyzeteket. Na de hogy tudom a legjobban elkerülni azokat a helyzeteket, ahol
még olyan érzések, gondolatok, cselekvések, vágyak, nem t’om mik alakulnának ki
bennem, amiket én szégyellek azért, mert megszégyenítettek valamikor? Hát
akkor, hogyha titeket is kontrollállak. Ez az elkerülésnek egy kapcsolati
formája. Megmondom, ti itt ne ugráljatok, gondoljátok meg ötször, főleg te! Mert
akkor valószínű nem csináltok mag olyat, amire én majd átélem ezt, hogy most
ömbllöllöm. (22:30)

Ezért most eljutottam oda, hogy a szabadságot a kapcsolat
szempontjából megpróbáljam leírni. Azt mondja. Akkor a szabadság a kapcsolat
szempontjából, amit keresünk, hogy ne gátoltak legyünk és ne gátlástalanok,
akkor annak az egyik része, hogy szabadon tudok valamit tenni, és szabadon meg
tudom csinálni azt, hogy nem teszem. Na de egy kapcsolatban te erre valahogy
reagálsz. Hát az nem úgy van, én kifejeztem magam, aztán utánam az özönvíz. Hát
én éppen… Most képzeljétek el, azért mély együttérzésem ennek a pedagógusnak,
aki bemondta a konferencián, hogy a szex a lényeg. Mert mi lesz utána? Ugye? Ez
egy kockázat. „Mit szólnak rólam, mit fognak mondani?” Most biztos ketten
odamentek hozzá, hogy… „Na, na…, hmm…” Ezt meg lehet, hogy nem akarta, szóval,
hát ha kifejezed magad, akkor ugye, akkor jön a válasz. Minél spontánabban
fejezed ki magad, annál inkább kaphatsz spontán válaszokat, főleg olyanoktól,
akik ettől rettegnek. (23:40)

A szabadság a kapcsolatban leírva azt jelenti, hogy nem csak
abban vagyok szabad, ahogy kifejezem magam, vagy ahogyan meg tudom tenni, hogy
nem fejezem ki magam, hanem abban, hogy akármilyen választ is adsz, a kapcsolatot
fönn tudom veled tartani. De hát te erre azt mondod, hogy „Menj a fenébe!”,
akkor ettől nem zuhanok össze. Azt mondod „Ne, ne haragudj, ez engem ijeszt.” –
nem megyek bele tönkre. Azt mondod „Nem, ezt többet ne csináld!”, nem gondolom
azt, hogy megnyílt alattam a föld. Tehát a szabadság a kapcsolatban azt
jelenti, hogy neked is megengedem, hogy szabadon bárhogy reagálj. Még akkor is,
ha én egyébként itt azt gondolom, nagy okosan, mert én aztán tudok ám,
szabadon. „Jó, hát ez egy milyen gátolt reakció.” Na és aztán? Hát ne
minősítsem a másikat, a társamnak a reakcióját! Miért tenném ezt? Mindegy, hogy
miért tiltakozik, vagy miért mondja, hogy nem, vagy miért… Mondhatja, és én
közben nem esek ki az önazonosságomból. Hat rám, amit tesz, hát attól vagyok ember,
hát hat rám. Ugye, ha azt mondja, hogy „Errrjjjj!”, hát persze, okozhat…, nem
esik jól. Na de attól még, emlékeztek, mikor – most így mondom, csak most, jó –
kifejeztem magam, akkor azt mondhatjuk, hogy egyensúlyban voltam. Nem? Mikor
erre te válaszoltál valami olyasmit, ami nekem nem esik jól… „Te, ezt ne
csináld, Feri!” Vagy „Ma este ne! – Holnap az…mhh?” Akkor én elvesztem az
egyensúlyom, ugye. De hát hirtelen az nem esik jól, vagy hirtelen én is
meglepődök, vagy hirtelen úgy érezem, hogy hú, valamit talán ártottam, ú,
lehet, hogy valamit nem csináltam, valamit nem vettem észre, vagy nem voltam
elég együttérző, nem voltam elég nyitott, csak úgy toltam. Hát persze, hogy
ezek átmennek rajtam, nem? És hogy ezek átmennek rajtam, ez egy
egyensúlyvesztés. (25:40)

Ezért keressük azt az egyensúlyt, ami ez (5). Azt mondod, na
jól van, hát hogyha te megengeded magadnak a szabad önkifejezést, miközben
őrzöd a kapcsolatokat, és nem akarod azt fenyegetni az önkifejezéseddel, hát
akkor fogsz kapni reakciókat. Ezért az egyensúlyvesztés, ami a reakció miatt
jön, ugyanúgy elfogadható. Nem kell az, hogy „Kár volt ezt csinálni.” vagy hogy
nem t’om „Akkor is!”. Ugye, ezek a végletek. Ha ide (1) jövök, akkor azt
mondom, akkor erőt vesz rajtam a gátoltság, és azt mondom „Na, ez volt az
utolsó.” (26:15)

Az „Ez volt az utolsó”-ról jut eszembe egy élményem. Jött
hozzám valaki, azt mondja, hogy… Nem t’om hogy kerültünk ide, de a szülei
szexuális élete került elő. Azt mondja, hogy „Te, képzeld Feri, hát a szüleim
között ezen a területen sosem volt harmónia, mert az édesanyám egyszer a
következőt mondta.” „Hogy én…” – mondta a fiának, tehát az ÉN az anya szava.
„Hogy én emlékszem, hogy a házasságkötésünk után, talán 2 vagy 3 nappal, egyszer
úgy odamentem a férjemhez – falusi környezet, kis falu – kicsit úgy
megmutogattam neki magamat, és azt mondtam <<Mhhmmm!>>” Most ide
képzeljetek el bármit. „És erre a férjem fölháborodva azt mondta <<Mi
vagy te, kurva?>>” Erre azt mondja a fia, hogy az anyám azt mondta, hogy
tulajdonképpen ez volt az utolsó pillanat, hogy valamiféle szexuális harmónia
volt közte meg a férje között, házasságkötés után 3 nap. Ugye ez azt jelenti,
hogy szabadon kifejezte magát a fiatal feleség, kapott egy olyan reakciót, ami
neki nagyon fájt – joggal. De persze megérthetjük a férfit, mert mondjuk ez egy
kulturális öröksége, családi öröksége, nem tudott vele mit kezdeni. Ő nem volt
olyan szabad. Hát van az úgy, nem, hogy az egyikünk éppen szabadabb, a másikunk
meg nem? Hát mindig így van, általában. A meghittség nagy pillanataiban nem, de
úgy egyébként, hát persze. Akkor ő becsúszott ide, a gátoltságba. Azt mondta
„Egyszer megpróbáltam, ha nem, akkor nem.” „Soha többet nem táncolok. Soha
többet nem veszek hegedűt a kezembe. Soha többet nem ülök a zongora elé. Soha
többet…” A másik véglet, ugye, hogyha ez az asszony mondjuk nem egy falusi,
vidéki környezetben lett volna 3 nappal az esküvő után, akkor lehet, hogy átjön
ide (3) a gátlástalansághoz, és azt mondja „Hát, ha nem veled, majd lesz férfi,
akinek kellek. Hát te ha ilyen hülye vagy, akkor maradj így!” S akkor beindul
valami gátlástalan hmm… Na jól van. (28:45)

Tehát a szabadság, amit keresünk a gátlásosság és a
gátlástalanság között a kapcsolat szempontjából az, hogy nem csak szabadon
tudom magamat kifejezni, az érzéseimet, hanem szabadon tudok elfogadni, és
szabad tudok maradni, amikor te válaszolsz ezekre, attól teljesen függetlenül,
hogy te ezt mennyire szabadon csinálod. Elkezdhetlek győzködni, hogy „Jó, hát
láttam, hogy most becsúsztál valami aggodalomba. Nem, egy kissé ma ez így,
nyuszifül?” De teljesen mindegy, hogy miért olyan, hát engedjük meg neki, hogy
ő megijedjen, vagy dühös legyen, vagy tiltakozzon. Oké. Nem t’om, ez a sok szék
már… Hát már nem férek el. Szóval tudjátok, a székek annyira gátlástalanul
kifejezik magukat, hogy úgy érzem, már be vagyok szorítva. Spontaneitás, jó,
jó. Töröm-döröm. Nem, jó, megyünk tovább. Jó. Következő. (29:50)

10. Szavak.

Szavak. Van, hogy nagyon sok szó tiltás alá kerül. Egyszerű,
egyszerű szavak tiltás alá tudnak kerülni. Akkor azokat nem lehet használni, nem
lehet kifejezni, mert az a szó bllöllöllöm. Hehhh. Van egy nagyon érdekes
egyensúly aközött, de erről éppen múltkor beszéltem, az agresszió és a
szorongás. Hányszor hallom én azt, mikor jön valaki, ugye gyóntatópapként.
„Atya, én ezt nem is ért…” Tudjátok, hogy gyónási titkot nem árulok el? Ugye,
hát csak elmondom, hogy mit mondtak, az… Nem bírtam ki, hogy ne így mondjam. A
titok elárulása, hogyha név, cím, lakcímkártya, egyebek. Hát most az, hogy volt
valaki, aki azt mondta… okulásunkra van. „Hát atya, én nem is tudom, hát én,
én… tulajdonképpen ilyenkor nem is ismerek magamra. Szóval hogy olyan, én
olyan, szóval… Hát én azt… olyan cifrákat tudok mondani, magam is megijedek.
Ott a kisgyerek, meg a nagyobb gyerek, meg a férj… hát a férjem is csak néz.
Hát én is.” És akkor, de hát hogy van ez, és… (31:15)

Mikor valaki az agresszióját kifejezi, és ehhez kapcsolódóan
elkezd mondjuk csúnya szavakat használni, remek szorongásoldó. Hát csak… na,
nem elég stílusos. Valami elvész közben, ezt mondhatnánk. Tehát most akkor
hiába szólók magamra, hogy „Tzzmm! Boszorkányos Varga János!” Hát… De most ez
hogy tetszik neked, ez tök jó. Tényleg, volt egy valami, nem t’om mi, ódivatú
könyvben olvastam, hogy papok milyen tanácsokat adnak a gyónónak, aki
rendszeresen csúnya szavakat használ, sőt esetleg káromkodik. Ott voltak ezek,
hogy a papnak ne kelljen annyit töprengenie a megoldáson, ott volt pl.
„Boszorkányos Varga János”, hogy mondja ezt. Nem, nem tudom, hogy ez mennyire
oldja a szorongást? Én ezt kimondanám, még idegesebb lennék. Eddig ideges
voltam, hülyét is csináltam magamból. Szóval. (32:25)

Van azért az úgy, hogy vannak olyan szavak, amelyeket minden
probléma nélkül használhatnánk, és mégis ezek a szavak is gátoltak. Hogy az
életnek akár, most nem akarok mindent idetolni, az érzelemkifejezés, meg
minden. A szexuális életben, hát azért, na. Múltkor bátorkodtam kimondani azt,
hogy „Gyere ide, te…!” És akkor ugye most akkor „Gyere ide, te kis te…!” És hát
most ezt a „te kis te”-t akkor írjátok át, ahogy akarjátok. Nekem mindegy. De
hogy jön itt létre az egyensúly? Nagyon izgalmas kutatásra hívta valaki föl a
figyelmem. Az derült ki, hogy roppant izgató tud lenni, hogy olyan szavakat
használunk a szexuális együttlét során, amiket egyébként nem, akár egymásnak
is, vagy egymásról, vagy… na. Akkor a kutatásnak ez volt a kérdése: „Melyik az
a szó a legtöbb személy számára, amelyre azt mondják, hogy talán ez a
legizgatóbb?” Na, tessék. Nem az én területem. Tényleg, most okkal megálltam,
hogy, hogy… Hogy? „Lehet jelentkezni, és bemondani most már a szót?” Ja, én nem
t’om, eddig nem jutottam. Valaki kérdezte, hogy lehet bemondani? Nem, én még
most a csöndnél tartok. De nem, de mondjad, hát de mondjad. „Én mondjam?” Hát
ne…! Igen, jó. Várjál, akkor nem, nem… fölmentelek, de ugye ez annak a
párhuzama, mikor ilyen naiv fiatal papként a gyerekek között miséztem, sose
volt beszéd, hanem beszélgettem velük. Azt kérdeztem tőlük, most mondjátok meg,
valaki meg tudná-e mondani azt, hogy Mózes után ki volt az a személy, aki aztán
az ígéret földjére bevezette a választott népet?” És az történt, mint most
veled. Jelentkezett egy fiú, azt mondja „Meg tudnám mondani.” Van-e valaki, aki
ezt meg tudná mondani? Hát ő azt mondta, van, egész biztos, hogy van. Nagyon
pontosan válaszolt. „A szeretlek szó, ugye?” Áh, na, az. „Melyik?” Az. „Sokan
nem merik ezt kimondani, hogy szeretlek.” Igen, azt, hogy szeretlek. Ott, abban
a helyzetben, ott, és ott, és ott. Hááá! Milyen izgalmas ez az egyensúly! Hogy
egyszerre valahogy a szenvedélynek a dolgai, és egyszerre a biztonságnak, a
kötődésnek. Na, most nem akarom ezt ragozgatni. (35:35)

A gátoltság, hogy ez nagyon fontos volt, amit mondtál.
Látjátok, külön interakciós mátrixunk alakul itt ki. Hogy, hogy, hogy, ugye úgy
van az, hogy amikor nem érezzük magunkat valamiféle nagyon erőteljes érzelmi
hatás alatt, akkor persze, hogy sokkal szabadabbnak éljük meg magunkat, és akkor
az, hogy „Szeretlek.”, hát miből áll ezt kimondani? Nem? Hát most miből áll?
Na, magunk között szólva, na, hát szeretlek, ennyi. De legyünk egy nagyon
sajátos érzelmi helyzetben, ott, ott, ott más lesz, hát teljesen más lesz. (36:25)

Emlékeztek, hogy Virginia Satir mit mondott? Na! Igen?
Először, nem, másodszor… Ugye Virginia Satirt megkérdezték, hogy mondaná meg, a
tapasztalatai szerint – Nobel díj bizottság tagja. Ez nem jelent semmit, de ezt
így akkor hozzátesszük, és rögtön höööö. Hogy őtőle megkérdezték, családterápiás
mozgalom anyamestere. Azt kérdezték tőle, mondja meg, hogy érzelmileg egy nehéz
helyzetben, ami szubjektíve nehéz annak a valakinek, hát kívülről nem látjuk,
hogy őt fenyegetné bárki is, na de őneki az mégis csak ahhh! Hány százaléka a
felnőtt lakosságnak tud hitelesen kommunikálni? És Virginia Satir, értitek,
szatír! (37:20)

Most itt közbe vetem egy élményemet. Vidéken járva előadást
tartottam az önbecsülésről, és miután Virginia Satir az önbecsülésről nagyon
izgalmas dolgokat mond, ezért elkezdtem ezt mondani. „Hát képzeljétek el,
Virginia Satir… Nobel díj bizottság tagja…” Három perc után egy nő fölállt, és
a legnagyobb zajjal, ahogy ki lehet menni kiment, és a következőt mondta ott a
könyveket áruló barátaimnak. Azt mondja „Hát én azt hittem, ez egy pap. Öt
perce szatírokról beszél.” Ékes példája ez annak, hogy a kommunikáció tartalmát
a befogadó fél határozza meg. (38:05)

Szóval Satir asszony a következőt mondta… Próbáltam egy
kicsit tompítani ennek a névnek a svungját. Tehát Satir asszony azt mondja,
hogy „Hát, 5-6%” 5-6! Mire azt mondják a kollégái. „Hóóó, hát Satir asszony egy
gyógyíthatatlan optimista, 1.” És érzelmileg, mondjuk így, érzelmileg fogós
helyzet nem csak olyan lehet, amire úgy, ahogy karambolozunk, tehát valami
negatív helyzet, hanem valami pozitív helyzet is lehet. Az ugyanúgy valakiből
kihozhatja az érzelmi gátoltságot, az intimitásnak a pillanatai. Lehet, hogy
valaki ezekben a helyzetekben sokkal gátoltabb, mint valami negatív helyzetben.
Mert ott előveszi a machetét, és akkor thí-thí, erre van valami cselekvésben
adott válasza. Ő az intimitásra nem tud, ott, ott akad el a szava. Hát na,
tessék. Jó. (39:15)

Na most az a problémám, hogy egy pontnál vagyunk, értitek,
egy pontot mondtam el eddig. Jó, hát majd Karácsony előtt belehúzunk, és sűrű…
Következő. Tehát szavak, jó, nem, gyerünk, gyerünk! Hát, ezt nem bírom ki, hogy
ne mondjam el. Szóval úgy bírom, úgyis tanáros történetek. Biztos van köztetek
azért néhány tanár, hát nem… na. (39:50)

Az a kedves osztályfőnöknő, nem az enyém, mert akkor én is
ott tanítottam, és ő volt ott egy ilyen nagyon emblematikus osztályfőnök nő,
egy olyan mrrrhhhhh, és ő mikor a 6. órát befejezte, és az osztályt le kellett
vezényelni az ebédlőbe, ezt a következőképp csinálta. Nem úgy, mint az utász
őrmester, hogy „Föláll! Sorakozik! Bal láb elöl.” Nem így, hanem úgy kiállt, az
összes-összes anyaságával – volt neki bőven – és ott, úgy az ajtóban a
következőt mondta. „Hömpölyögjetek, mucikáim!” Én ennek többször tanúja voltam,
és volt egy alkalom, hogy annyira megigézett ez engem, hogy beálltam
hömpölyögni én is, annyira jól esett. Tudjátok, mikor valakitől hallok egy
ilyet, hogy „Hömpölyögjetek, mucikáim!”, hát komolyan, le kell térdelnem,
adózhatnékom van. Szóval, nem, aki… ez zseniális. Következő. (41:05)

11. Vágy.

A vágy, vágyak kerülnek gátlás alá. Egyáltalán, hogy
kifejezzem azt, hogy mire vágyok. Egyáltalán azt se tudom, mire, meg kell
állnom. De mi, mit, mire is vágyok? Hát pocsékul vagyok, azt tudom, de hogy
mire vágyok, azt nem. Ezt tudjátok, hogy így van? Pocsékul vagyok, megkérdezed
„Jó, de mire vágysz? – Nem tudom.” És akkor jönnek ilyen nagyon-nagyon ködös
dolgok. „Hát csak egy kis szeretetre.” Kedves, ugye ez, egy kis szeretet. „Jó,
de hogy? Mondd meg, hogy mi az, hogy kicsi sz…, mi, hogy legyen?” S akkor
egyszer csak „Nem is tudom…” Nincs közel a saját vágyaihoz. Nem azt jelenti,
hogy akkor toljuk magunkat a gátlástalanság felé. Tisztában vagyunk vele. (42:00)

Ezért nekem mindig is fontos kérdés lesz az, hogy mihez van
kedved. Ez nem azt jelenti, hogy utána azt kell csinálni, csak hogy tudod, hogy
mihez van kedved, és én is tudom, hogy mihez van kedvem. Hát azt mondom
„Legszívesebben most…” Ugye akkor egy kicsit ebben vagyok, ajj, legszívesebben.
„Jó, de most kedd este van, negyed 9, oszt’ gyerünk!” Hát attól eszemben sincs,
hogy ne jöjjek el. Hát azért eszemben van, de… Nem, na, szívesen, na, gyerünk!
Tényleg, jól esik veletek lennem, kifejezetten, néha ilyen gyermeki izgatottság
vesz erőt rajtam, komolyan. Hogy na, na, na, itt, itt lesznek a kis bucigolyók,
és akkor… (42:50)

Tehát akkor… vágy. Fölhívott egy jó barátom, sokgyerekes
apa. Sok, tehát az nem az, hogy egy plusz, hanem… S úgy beszélgettünk, „Na hogy
vagy Feri? – Hogy vagy Peti?” Most nem így hívják, nyilván. És akkor úgy, nem
t’om, valahogy azt mondom „Te, mondd már meg, Peti, hogy te… mostanában úgy
mihez lenne leginkább kedved?” Így sóhajtott egyet. „Te leginkább? Egy sörrel a
kezemben nézném a nőket.” Sok gyerekes katolikus apa. Ez nem azt jelenti, hogy
rögtön akkor sört kell venni, mert mondjuk az az egyszerűbb, hanem hogy tudja,
hogy úgy egyébként. És akkor… Jól van. Na, értitek, ugye, nem kell ilyen
ABC-zni, meg, meg… Ne már! (43:50)

Múltkor vágy kerített hatalmába, ezt el kell nektek
mondanom. Olyan erős vágy… hhhhh, küzdöttem, harcoltam, hmm, végül bementem a
benzinkútra, hmmrrrrr, akkor már tudtam, hogy már itt nincs megállás, és
megvettem egy egész zacskó… „Ropit?” (Mutatja, hogy nem. – szerk.) „Gumimacit?”
Gumimedvét. És amikor megvettem, tudtam, már tudtam, hogy le fogok ülni a tévé
elé, snookert fogok nézni, és énnálam gumimedve nem fog aludni. Hrrr-hrrr! De
nem híztam el tőle. Szóval a vágy, a vágy. (45:00)

Most mondhatnánk sok mindent, hát annyit beszéltünk már
ezekről, tudjátok, hogy vannak a felszínes vágyak, mélyebb vágyak, a legmélyebb
vágyaink. Ha rendezetlenné válnak a vágyaink, szétesünk. Hogy milyen nagy
dolog, hogy tudunk a vágyainkról, ezért kézbe tudjuk őket venni. Pont azért,
mert tudunk róluk. Ha tudunk ezekről, akkor tudjuk őket rendezgetni. El tudunk
mélyülni a legmélyebb vágyaink felé. Éppen azért, mert rátalálunk a legmélyebb
vágyainkra, emiatt azt tudjuk mondani az egyébként nagyon erősen ránk ható
felszínesebb vágyainkra, hogy „Köszönöm szépen, van jobb dolgom is.” Hát itt
nem valami felszínes, ilyen nem t’om élvhajhász akármiről beszélünk. Hát én
nem. Jó, következő. (45:50)

12. Ösztönkésztetések.

He-heee! Eszembe jutott ez, hogy milyen válaszokat szoktam
adni, mikor valakik nagyon egyszerű kérdéseket tesznek föl. Például. „Feri, nem
vagy éhes? – Majd este eszem.” Halljátok ezt? Hát nem azt kérdezte, hogy mikor
fogok enni, hanem hogy éhes vagyok-e. „Feri, fáradt vagy? – Bírom.” Ez, ezeket
a válaszokat szoktam mondani. Leírtam a harmadikat, hogy tudjam, mit szoktam
mondani. Ja, igen, igen, ez ilyen beszélgetés, vagy valami ilyesmi. „Feri,
álmos vagy?” Erre azt szoktam mondani: „Figyelek.” Most rendben van, na, ezzel
is valamit kifejezek. De hogy magamat hogyha nézem, ezekre a végtelenül
egyszerű kérdésekre, amelyek valamilyen ösztönkésztetésre vonatkoznak, miért
kell ezt mondanom, hogy majd eszek, meg figyelek, meg itt vagyok, meg
szeretlek? Miért nem lehet azt, hogy… (46:55)

Egyébként egy kedves kliensemtől tanultam azt, hát nem t’om,
este 9-re jött, régen volt. S akkor álmos voltam, mint a csuda. (Nyel nagyokat,
majd csukott szájjal befelé ásít – szerk.) Próbáltam nem ásítani. Tehát már úgy
torzult a fejem, hogy azt már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ő, aki
mondta az életének a nagy baját, megállt, azt mondja „Feri, hát ásíts
nyugodtan. Hát én is szoktam.” S akkor kaptam egy klienstől engedélyt az
ásításra. Azóta „Ooaaaaaa, nem neked szól, áááhhh-gáááhhh!” Persze vagyunk egy
érzékeny pillanatban, lehet hogy elment a bizalom három hónapra, az már csak
ilyen. De akkor megengedem neki. Milyen fontos téma, hogy egyetlen ásításomtól
elvesztette a bizalmát. Ugye, akkor hirtelen, miközben én egyszerűen csak
kifejeztem azt, ami van, őneki elmegy a bizalma. Tulajdonképpen ennél jobban
nem is lehetnénk egy lényegi témánál. Tehát nem biztos, hogy azzal járok jól,
ha elrejtem az ásítást, hosszú távon a kliens szempontjából sem. Most előadom
azt a segítőt, aki nem ásít? Ez mennyire reprezentálja majd a valóságot? Hát
akkor létrehozunk egy olyan teret, ami nincs, de mind a ketten úgy csinálunk,
mintha lenne. Tehát én akkor most éppen kidolgozom a tökéletes segítőnek a
mijét… kamuját. Kamu. Jó, igen, ehh. (48:40)

Hát, ez örökbecsű élményem. Megkereszteltem egy kisfiút, de
ez régebben volt, minden fontos dolog régebben történt velem. Akkor még rá
tudtam arra érni, hogy meghívtak utána, keresztelés után, tuk-tuk-tuk-tuk.
Éppen a konyhában voltunk, de még nem kezdődött el az ebéd, de valahogy a jó
illatok, meg nem t’om, az anya akart velem valamit mondani, és akkor ott volt a
nagymama is. Akkor ott beszélgettünk a konyhában. Már azért a süti ott volt, és
bejött a kisfiú, két éves, ment, meglátta a sütit, hrrrkkkk, és már nyomta is
be. Tehát arra se volt idő, hogy a szülők reagáljanak. Ugye a késztetést rögtön
tett követte, és umm-gmmm-gmmm. Erre a nagymama a következő intő szózatot… Így
szólt: „Peti! Ha még egyszer így veszel egy sütit, Ferenc atya még egyszer
megkeresztel!” Hát, látjátok, a pedagógia mélységei kifürkészhetetlenek. Jó,
gyerünk, igen, következő. Hát ezt most csak úgy ide… (50:10)

13. Érzelmek.

Nyilván az érzelmi gátoltság sémában az érzelmek is
gátoltság alá esnek. Most erről csak annyit, hogy nem kezdem el ragozgatni, de
hogy ugye eddig beszéltünk, hogy a mozgásnak, a mozdulatnak, annak a
szabadsága. Az evolúciós pszichológia szerint az érzések olyan nagyon ősi
emberi állapotokból születnek, az emberiség olyan ősi időkorából születnek,
amelyek tulajdonképpen az agyunknak a helyzetfölismeréséből származnak, ahogyan
az agyunk egy helyzetet az észlelésünk révén értelmez, fölfog, és a
végeredményt, hogy miben vagyunk, mi történik velünk, mit érdemes csinálnunk,
érzés formájában közvetíti. Tehát nem gondolat formájában, nem az jut eszembe,
hogy „Veszélyes!”, „Nem veszélyes!”, „Maradhatsz nyugodtan.”, „Menekülj!”, mert
ezek már gondolatok. Az érzések tulajdonképpen valamilyen cselekvési funkciót
rejtenek magukban. Nem tudunk még szavakkal gondolkodni, nincs meg ebben a
folyamatban, hogy „késztetés – gondolkodás – cselekvés”, hanem van a késztetés,
mégpedig érzések formájában, érzések jönnek, az érzések késztetnek valamilyen
cselekvésre, hiszen még nincsenek szavak, nincsenek gondolatok. Nagyon
izgalmas. (51:50)

Tehát hogy minden érzés tulajdonképpen egy bennfoglalt
cselekvést segít. Sokszor olyan helyzetben, amikor hogyha nekiállnánk valamit
végig gondolni, na, addigra a medve már megcsócsálta a fél oldalunkat. A
gondolkozás lassít. A tett halála az okoskodás. Ezért milyen izgalmas, ha
valakiben gátolt az öröm, akkor gátolttá lesznek a mozdulatok. Leszűkül, nem
tud átölelni, nem tud megpuszilni, nem tud dögönyözni, nem jönnek ki a
mozdulatok, nincs a cselekvés. (52:40)

Valaki átél egy spontán örömöt, a kisgyerekek, ugye, és
megy, és pammm-nyeee, jó nyálas leszel. Amikor a keresztfiam kicsi volt, azt
nem tudta, aranyos volt, nem bírta kontrollálni. Érezte ezt, és egyszerre
puszilt, egyszerre ölelt, és akkor valahogy ez összefüggésbe került, hogy húzta
a szakállam. Hát le is kellett nyírnom, mert nem, nem… Ez valahogy úgy egyben
volt neki, tehát valahogy mindig valami kapcsolatot akart velem így. Ölelés,
puszi, szakáll húzás. Úgy kellett neki mindig mondani „Jó, jó, jó! Az első
kettő jó, a harmadik az nem.” Ezt tényleg, évekig mondogattam neki, ne, a
harmadikat azt ne. (53:20)

Tehát például hogyha az örömöm nem gátolt, ebből egy
csomó-csomó természetes mozdulat, cselekvés fog származni. Nem kell őket külön
megtanulni, abból jön. Hogyha elkezdek félni, hát akkor már tudok is menekülni,
nem kell külön „Jaj, most… most ciki lesz, hogyha futok?” Ugye, és akkor úgy
jársz, hogy a gyöngyház nyelű kés meg már a hátadban van. Hát ez lehet, hogy
ciki lett volna, ha futsz egyébként, így meg egy kicsit ugye súlyosabb lettél. (54:00)

Mit tesz velünk a szomorúság? Hogyha nem gátolt bennem a
szomorúság… „Ugye, hát a mai világban pozitívan gondolkozunk, meg nem állunk
szomorkodni. Hülye vagy? Dehogy is! Fényes tekintettel haladunk a siker felé,
hahajj! Az ember el ne veszítse az álmait! Azt aztán pláne ne! Hát még egy
kicsit ezt-azt elveszthetsz, de az álmaidat? Soha! Egyet se! Minden álmod, és…
megvalósul.” Hát ne is haragudjatok, az összes álmodat dédelgeted, pátyolgatod,
etetgeted, akkor nincs időd szomorúnak lenni, nem? Amikor valaki szomorú lesz,
a szomorúságban az a gyönyörű, ha szomorú leszek, elkezdek lelassulni, a
szomorúságtól lelassulok. Most ha gyászolok, nincs is kedvem fölkelni. Inkább,
inkább maradok is fekve, hétvégén ki se kelek. Nem is zuhanyozok, há’ minek?
Most… hát meghalt a férjem, hova zuhanyozzak? Hát mi, ki, kinek, minek, hova, miért?
Hát itt vagyok egyedül a lakásban, most minek…? Nem is eszek. A szomorúság
lelassít, és pontosan ehhez a lelassuláshoz érdemes kapcsolódnom, mert a
lelassulás segíti a gyászmunkát. Ha nem lassulok le, és az összes álmomat…
„Elveszett egy férj, jön egy másik. Az élet mindig ad! Bezárul egy ajtó, nyílik
egy másik.” Hát meghalt a férjed, hova pörögsz? Akkor le… a szomorúság
lelassít, és a lelassulás… Néha egy kicsit ugye túltolom? Ízlés szerint vegyetek
belőle. (56:20)

A szomorúság miatt lelassulok, és ez pont megteremti annak a
terét, hogy a gyászmunkát csináljam. Tudjátok, hogy például, mondjuk gyászban
vagy, a friss gyász esetén amikor onnantól kezdve, hogy tudod, hogy meghalt egy
szeretted, a temetésig – most mondjuk így az egyszerűség kedvéért – azt mondja
a szakirodalom, hogy egy kontrollált fázisban vagy. Ugyanis muszáj cselekedned,
a temetésnek az ügyintézését el kell végezned. Ez kulturálisan is egy milyen
bölcs dolog. Mikor nagyon friss a gyász, és úgy egyedül maradsz benne, az maga
a pusztulat, ha egyáltalán nem a tagadásban vagy még. Ugye, van az, amikor
tagadod. „Ez nem történhetett meg, ez fölfoghatatlan.” A gyász nekem mindig
ilyen. Nekem a gyásznál az első fázis, hogy azt mondom, hogy „Ez fölfoghatatlan.”
Mindig ez az első gondolatom. Nem az, hogy nem hiszem el, nem tudom fölfogni.
Ez valahogy nem, nem jön belém ez, nem, nem, nem, nem. És hogy milyen érdekes,
hogy a kultúra segíti a gyászolót, hogy mikor intéznem kell, és be kell mennem,
és beszélnem kell, és akkor egy csomószor el kell mondanom, hogy „Meghalt a
férjem.” „Mi volt a neve?” – és akkor értitek, hogy „Mi VOLT?” Kzsss! „Mibe
halt meg?” Gzsss! Hogy ebben a kontrollált fázisban tulajdonképpen ahogyan
intézem a dolgokat, kontrollálnom kell a veszteség-élményemet is, mert különben
nem bírom elintézni. Hát hogy tartanom kell magam. Ahogy az első időben van ez
a kontrollált fázis, amikor tartanom kell magam, ez általában jó, mert ha itt
rögtön megpadlóznék… Az elején, szinte így lehetne mondani, erőt gyűjtök a
gyászhoz. Hogy még csinálom, és sokszor vége van a temetésnek, és akkor
elmennek a rokonok, és akkor úgy az első este, hogy „Na most mi van?” De úgy
lelassulok. Tehát a szomorúság, ha nem gátolt bennem, le tudok lassulni, és ez
segíti a gyászmunkát. (58:50)

A harag. Hát ha tudok haragudni, a harag a legnagyobb
segítségünk a határtartáshoz. Ha gátolt a harag, nem tudok határokat tartani. A
harag nem egyenlő agresszió, az két különböző dolog. A harag egy érzés, az
agresszió egy cselevésforma. Harag, harag, egy érzés, egy alap érzés. (Egészségedre!)
Képzeld, most eszembe jut ez, hogy ez a jól irányított harag, ahogy valaki
határt tud tartani. Szoktam szerdánként, hát mégis csak az az embermentes nap,
hogy igen, akkor kipihenek minden embert, csak valahogy magamtól nem szabadulok
soha. De elmegyek egy kis Brügi, így hívtuk régen. Wellness. És akkor döglök,
amikor megunom már a döglést, akkor elmegyek a szaunába. Hát ott is döglök,
érted, csak az egy kicsit más. Egy olyan szaunában voltam, hogy volt ott egy
ilyen, ilyen igazi nem t’om hány féle cucc van ott, és egy ilyen szaunás
kisasszony, aki ott adta a lepedőt, meg nem t’om mit, a fuldoklókat az 5 fokból
kiemelte. Hát nyilván sok mindenre kiképezték. Volt ott egy – de én csak
hallom, ahogy ott jöttem-mentem – odaállt egy olyan 40 év körüli, jó ízes
beszédű férfi, és elkezdte tenni a szépet a szaunás kisasszonynak, de olyan
elég egyszerűen. Hát így, értitek, szóval nem, nem, hogy mondjam, nem, nem
vitte túlzásba. „Hajj, kisasszony, de gyönyörűséges maga. Tudja, egy valami
hiányzik csak magából.” Most nem mutatom a verziókat harag nélkül, de az így
látszott, hogy a szaunás kisasszonynak úgy pont itt lett sok. Megállt, így
kihúzta magát, azt mondja „Uram, ez nem tartozik ide.” És látnotok kellett
volna ezt a férfit, úgy tényleg, mint hogy… (Elhúzta a csíkot – szerk.) Mert
különben az is lehetett volna, hogy az a szaunás kisasszony ott még két hétig
ettől fetreng. Ugye, hogy hogyan lehetett ez, elmegy, munkahelyet vált, rájön,
hogy ez nem az ő munkahelye… És volt benne, nem volt gátolt a haragja. „Uram,
hát ez nem ide való.” Ennyi pont elég volt a kapcsolat elrendezésére, és ő meg,
hát elég volt, látni valóan elég volt, erre mondják ezt, hogy elsompolygott. Ő
köszönte szépen, ez… na, ilyen egy szaunás hölgy. (62:00)

Nézem, jaj! Nálatok is 10 perc van még? Mert assz’em hogy
elemet kell cserélni, csak mindig ellustálkodom ezt a dolgot. Érzelmek, igen,
türüm-dürüm. (62:15)

14. Sebesség.

Annyira jó… hát mikor a gyerekek hintáznak, valahogy ez…
nekem a hinta be van sülve ide. A gyerekek mit mondanak? „Még! Magasabbra!
Gyorsabban!” Sikongatnak, gyorsabban. Nem t’om, mint hogyha, ha ehhez az
egészséges gyermeki részünkhöz tudunk kapcsolódni, akkor van valami vonzalmunk
a sebesség iránt, hogy úgy krrssshhh! Ez jól hangzott, nem? Ezt nem is gondoltam.
Kssshhh! A sebesség. (63:00)

Voltan akkor talán 16-17 éves, és egy kedves ismerősünk
Cipruson dolgozott. Hát akkor az óriási nagy szám volt, hát akkor az a ’80-as
évek eleje. Azt mondta „Ide figyeljetek, gyertek ki! Ciprus! Hát itt aztán van
nyár.” S akkor kimentünk Ciprusra, és neki volt egy bérelt autója. De hát, hogy
ott egy ilyen homokos sivatagi rész, nyílegyenes autóút 80 kilóméteren át. De
semmi nincs ott, semmi az ég világon, csak így… Akkor ott ültünk, voltam 16
éves, nem, 17. Azt mondja „Na, kíváncsiak vagytok, mennyit bír?” Ott kisfiúként
„Hát ilyet, ilyet nem lehet! Hát olyat nem lehet, hogy meddig bír, nem, hát
olyat lehet, 120, 130 szorongással. Hogy mennyit bír?” Akkor emlékszem,
anyukám, ugye ő is így volt. „Na, na, na, Pista, na, Pista! Gyerekek még!” De
hogy a Pista meg „Jaj, ne féljél, te, hát ez egy dzsip.” Vagy mit t’om, valamit
mondott, mit t’om mi volt. Elkezdte tolni, és mi gyerekek „Hhh-hhh-200, 200!”
Ez, 16-17 évesen megvan ez az élményem, hogy úgy leszabályozásig. Akkor tudtam
meg, hogy van olyan, hogy leszabályozás. Mindig… hát a férfiaknak mondom, azért
mégis csak ne jöjjetek hiába. Ahogy a sebességmérő, a fordulatszámmérő elkezd
remegni, trr-trrr, és bedadog a motor, de az már 240-nél van. Ksss! Sebesség.
És hogy, jah! (64:50)

Volt egy nyár, na az nem volt annyira jó nyár. Mert…
csúszdapark, pffff! Minden alkalom után fürdőgatyát kellett vennem. Megvan ez
az élmény? Hát az nem olyan. Csúszdapark, persze, de azt nem írják ki, hogy a
végén lesz egy ekkora lyuk a gatyádon. Hát aztán én rájöttem, hogy az okos
ember hogy csúszdázik. Ezt el is mondom nektek, mert akkor megspóroljátok az
izét, az adidas-t. Rájöttem, úgy kell, hogy a fürdőgatyát be kell, be kell
tolni teljesen. Hát akkor most lyukadj ki, öreg. Ez egyébként a csúszást is
nagyon segíti, betolod, és utána lapocka, lapocka, sarok. Pzzssss! Utána fogod,
fürdőgatyát kirázod, ennyi. Jövő hét, mehetünk. Jaj, látjátok, milyen vidám a
pap élete. (66:05)

Szükségletek. Ez a következő. Igen. De csak…. igen, az
egyensúly miatt. Ide írtam azt, hogy nehogy mindig ebbe az irányba el… hogy
mondjam, bandzsítsunk, de a döglés van a másik oldalon. Hogy képes vagyok
teljesen lelassítani, lelassítani, lelassítani. Az elgondolkodtató, hogy amikor
te elmész nyaralni, akkor azt mondod, hogy „Megőrülök, 2 óra a strandon,
megőrülök!” Miért? A medúzák nem jönnek ki, süt a nap, és ott phhhh-hhhh.
Órákon keresztül lehet azzal játszani, hogy körülbelül ahogy bemész, és jönnek
a hullámok, én hát ezt órákon keresztül. Órákon? Hát fél nap. Kísérletezni,
hogy pont úgy jöjjenek, hogy ez még olyan jól eső érzés legyen. Nekem itt van
valahol a határ. (Gyomor magasságában mutatja – szerk.) Tehát hogy az egész
hasamat a hideg víz, az már nem esik jól. De hogyha csak így egy picit így
megnyaldossa a köldököm, az jó. Mhhh. Ksss-mhhh. Aztán persze a hullámok nem
olyanok, hogy én megmondom, hogy pont idáig, öcsi. Hát akkor az van, hogy ez
egy óra, hogy egyáltalán kiismerem, hogy körülbelül hány hullám után szokott
jönni egy nagyobb hullám. Hát megvan ez az élmény, nem? Így megy, nagyobb. Akkor
elkezdesz azon kísérletezni, vállalod-e a nagy hullámmal jövő
kényelmetlenséget, vagy azt mondod, nem, mindenképp maradjon meg a
komfortérzés, na de akkor viszont nyolc hullám csak idáig jön, ugye, és
akkor…  Annyira, na, szóval. (67:55)

Sebesség – döglés. A meghitt élményeimnek egy bizonyos, nem
t’om én, számomra csodás része az, amikor valakivel, vagy valakikkel együtt
döglök. Nem csinálunk semmit, senki nem gondolja, hogy valamit csinálni kéne,
senki nem gondolja, hogy a másiknak kéne valamit csinálni. „Miért nem mondja
valaki, hogy a másiknak már valamit kéne mondani, hogy valaki már csináljon
valamit?” Hahhhhh. Jól van. Emígyen pörögnek a percek. (68:35)

15. Szükségletek.

Ajj! Pilinszky Párizsban. Nem tudom, hogy történt, lehet,
hogy anekdota. Pilinszky János egy időben hosszabb időt töltött Párizsban.
Egyik alkalommal este nagyon csúnyán megverték, alaposan helyben hagyták. Ő
maga erről úgy számolt be, hogy tulajdonképpen a fizikai bántalmazás élményén
túl az az érzelmi élmény talán még fájóbb volt. Az a rémület, a kiszolgáltatottság,
a tehetetlenség, ahogyan még aztán rugdossák is, ahogy a földön van. Úgy, úgy
véresen, csúnyán megverve nem a kórházba ment, hanem az volt benne, hogy
„Elmegyek a barátomhoz.” Elment a barátjához, és ott leült. Akkor nyilván egy
picit ott valahogy ellátták, és utána fogta magát, és úgy, ruhástól meg minden,
befeküdt a barátja ágyába. Magzatpóz, és azt mondja „Simogasd a fejem!” A
barátjában megvolt az az érzékenység, ezt meg tudta neki adni. Addig simogatta
a fejét, ameddig meg nem nyugodott. Micsoda gyönyörű szabadsága ez egy
szükséglet kifejezésének. Befekszem az ágyadba úgy, úgy földesen, rongyosan,
véresen. „Simogasd a fejem!” Áhh! (70:15)

Szerintem itt kell abbahagyni. (taps – szerk.) (70:30)

Lejegyezte: vinkozoli