Az érzelmi gátoltság-séma 4.

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Érzelmi gátoltság séma

Ismétlés

Hajj, kimaradt két hét. Hát ez szörnyű, hogy fogok tudni
visszarázódni. Minden esetre tudjátok, ott vagyunk, hogy sémákat nézünk, már
mindjárt befejezzük. Már olyan értelemben, hogy már annyi sémáról volt szó,
hogy már tulajdonképpen csak egy van ezen kívül. Ez az érzelmi gátoltság séma,
ez pont úgy, mint az összes többi séma, gyerekkorunkban alakul ki, és
kapcsolódnak hozzá gondolatok, érzések, emlékek, testi-fizikai állapotok. Aztán
ehhez adott reakciókat, cselekvésmódokat alakítunk ki, hogy a séma világa
teljesen bekebelez, ez az egyik. A másik, hogy próbáljuk elkerülni mindazokat a
helyzeteket, amelyek a sémánkat aktívvá teszik, és át kell élnünk valami
olyasmit, ami nem jó nekünk. Például, hogy gátoltak vagyunk érzelmileg, hogy
lefagyunk, hogy nem tudok spontán lenni, hogy nincs egy jó ötletem, hogy nem
tudok kreatív lenni, öööeee-eeee, ezt nem akarom. A harmadik cselekvési válasz
a sémára, ez pedig az, hogy túlkompenzálom, és ekkor történik az, hogy
elkezdünk nem tudom én, olyan lehetetlen módon tombolni, mert túlkompenzáljuk
azt. Tulajdonképpen azt se tudjuk, hogy kell széles skálán kifejezni az
érzéseket egészen a legfinomabb gyöngédségtől és érintéstől aztán a szenvedélyes
ki tudja meddig. Ezért aztán marad valami, kicsit idétlen, esetlen, olyan
begyakorolt, kitanult, kimódolt, nem tudom én, a média világából hozott
tombolás. Látjuk, hogy milyen, és mindig az az érzésünk, hogy ebben hát semmi
természetes nincs. Tombol, az igaz, csak semmi természetes nincs benne. (01:50)

Nem akartam ezt hosszabban, ennyi. Hát képben vagyunk, ugye?
Tehát akkor ez az érzelmi gátoltság, és ha egy másik sémát kellene választani,
ami nagyon jól ellenpontozza ezt a sémát, ez is egy séma. (Két széket kirak
egymással szemben. – szerk.) Itt van az érzelmi gátoltság, ez az. Itt pedig mi
szerepel? Elégtelen önkontroll, -önfegyelem. Tudjátok, mi a lényege. A lényege
az elégtelen önkontroll, -önfegyelem sémának az, hogy a késztetést rögtön tett
követi. Itt pedig a késztetés után önkontroll, önfegyelem, önreflexió,
önkontroll, önfegyelem, önreflexió. „Spontánnak kéne lennem.” Önkontroll,
önfegyelem, önreflexió… Na, látszik, hogy a kettő tulajdonképpen végpontja
valaminek. Az egyik az egyiknek, másik a másiknak. (02:50)

Most elmondanék egy történetet. Ez a két hét remek
lehetőséget nyújtott arra, hogy (Megbillent a székkel, aminek a háttámlája
élére ráült – szerk.) jaj, tényleg, ez, ez gáz. Ilyet nem. Veszélyes? Nem lesz
jó? Látjátok, mindig ez történik. Most megmutattam az egyensúlyt. Valaki
valamit csinál, és rögtön egy csomó ember azt mondja „Vigyázz, nem lesz jó!
Vigyázz, ennek rossz vége lesz! Vigyázz…” Ez pont mindig így van. Az egyensúlyt
keressük. (Leült a székre rendesen. – szerk.) Jó, szóval… (03:30)

A két hét remek lehetőség volt arra, hogy elmenjek
keresztfiamhoz. A keresztfiamat már sokszor emlegettem nektek, egy cigány
kisfiú. Hát aki mármost nem kisfiú, mert most már phúú, na, felnőtt férfi. De
egy éves kora óta, hát ismerjük egymást, és akkor nagyon, ilyen őszintén tudunk
egymással beszélgetni. Ahogy beszélgetünk, egyszer csak úgy rám néz, azt mondja
„Feri, mostanában miről beszélsz?” Most nem mondom, nem esik rosszul, hogy nem
követ engem, de mindegy. Már hogy értitek, hogy értettem, most zavarba jöttem
egy kicsit. Szóval nem, nem…, na, igen, tehát nem hallgatja az előadást, így
értettem, na. Erre hát azt válaszoltam neki, hogy „Hát te, tulajdonképpen
egyszerűen mondom neked, Lacikám, hát érzelmi gátoltság. Szóval, azt lehetne
mondani, az érzésekről beszélek.” Erre rám nézett, azt mondja „Te?” Máris
kiderült, hogy van egy mesterem. Hogy tulajdonképpen nem őneki kell engem
figyelni, hanem fordítva, hogy én tanulhatnék tőle sok mindent. Tényleg így
van, tényleg. (03:30)

Na szóval, miután lekörözött 25-ször az érzelemkifejezésben,
ezért aztán most, pici elmélet még, de ezt izgalmasnak tartom, fontosnak.
Tudjátok, azért, hogy azután, amikor beszélek, ne kelljen állandóan modorosan
utalgatnom, mert értelmezgetnem, akkor már hadd szóljon csak. Ez pedig az, hogy
a szabadságról beszéltünk. Hogy látjuk a szabadságot? Ahh! Nem is, először… már
elnézést, jobb lesz ez a sorrend. „Igen, mert így találtam ki otthon, ennek így
kell lennie, értsétek meg.” Az egyik oldalon az van, hogy az érzelmi gátoltságnál
a gátoltság (1. szék – szerk.), ezért itt nem éljük meg magunkat szabadnak. Itt
(3. szék – szerk.) az elégtelen önkontroll, -önegyelemnél gátlástalanságról van
szó, annak minden következményével. És ide (2. szék – szerk.) hoztuk középre a
szabadságot. Tehát nem arról van szó, bármelyik szempontot, pontot majd
mondjuk, hogy begyakoroljuk a gátlástalanságot, erről szó sincs. Hanem hogy
szeretnénk a gátlások alól szabadabbá válni, de közben nem gátlástalannak
lenni. (06:05)

Akkor a szabadságot hogyan írhatjuk le? Úgy, hogy itt (1)
van a gátoltság, második lépésben képes vagyok valamit megcsinálni, háhh!
(Dobbant egyet – szerk.) 147. alkalommal kértek föl táncolni. 146-szor azt
mondtam „Nem, nem…!” De ezt nem azért tettem, mert hogy valahogy ez a stílus nekem
nem fekszik, hanem hogy a rémület vett rajtam erőt, hogy én egyszer csak ott a
testemmel valamit csináljak, és mások nézzék, és ott valami, változzon a
szagom, szóval ezt nem, nem, ezt… Arról nem is beszélve, hogy a szilárd és a
folyékonynak is egy sajátos módosulása történik ilyenkor, nem, nem, nem… Tehát
a második lépés a szabadság felé, hogy elkezdek valamit gyakorolni, és képes
vagyok szabadon csinálni. (Kiabálva – szerk.) De ez még nem a szabadság, ez a
szabadságnak pont a fele! Miért kell ezt így mondanom? Ezt egyszerűen is
mondhattam volna, ez a szabadságnak pont a fele. A másik fele pedig az, amikor
képes vagyok ugyanezt nem csinálni, és közben megőrzöm a szabadságomat. Így is
mondhatnám, elengedni. Tehát képes lennék táncolni, na de a barátomnak nem
tudom én, idáig (Combig – szerk.) gipszben van a lába. Ez őt megnehezíti. És én
arra a következtetésre jutok, hogy én akkor… (Gerjed a mikrofon – szerk.) Ez
egy üzenet odafentről, ugye? Mert az én-nél történt. Feri, kevesebbet mondd,
hogy én. Tehát nekem akkor az a véleményem, hogy… a harmadik lépés (2) itt,
gátoltság, képes vagyok valamit megtenni, képes vagyok valamit elengedni. Képes
vagyok valamit nem megtenni úgy, hogy közben nem érzem azt, hogy most
elvesztettem magam, most végem van, most valaki korlátozott, most beszorultam,
most nyomás alatt vagyok. Háááá, hogy szabadon tudok valamit tenni, és szabadon
el tudom engedni, és a szabadságomat megőrzöm. És a harmadik, negyedik lépés
pedig, hogy akkor szabad vagyok. Ha ezt a kettőt tudom csinálni, akkor szabad
vagyok. Ezt néztük. (08:20)

Jaj, de bonyi! És még egyet. Egyébként ezt… anny… olyan
hálás vagyok az odaföntieknek, nem csak azért, hogy sípolt, amikor mondtam,
hogy ÉN, hanem azért is, hogy pont, szóval, hogy az a benyomásom magamról, hogy
pont annyi eszet kaptam, hogy alap dolgokat megértsek. És, tehát hogy… mikor
igazán… na, okos barátaimmal találkozom, mindig összezavarnak, és az lesz a
benyomásom, hogy tulajdonképpen milyen hálás lehetek neki, hogy úgy egy pont
után én már elfogyok. Így aztán kevesebb a hajlamom arra, hogy valamit
túlgondoljak. Szóval. (09:05)

Hogy néz akkor ki mindez, hogy szabadon tudok valamit tenni,
és szabadon tudok valamit elengedni vagy nem tenni, ha most egy kapcsolatban
vagyok? Mert megállhatunk ott, hogy a cím az, hogy ÉN, és akkor begyakoroljuk
azt, hogy most már akkor tudok kacagni, tudok kiáltani, tudok gyengédnek lenni,
és tudok szenvedélyesnek, és ezt begyakorlom, és utána fütyülök, hogy erre
milyen válasz jön. (Megszólalt egy telefon, ez Ferinek nagyon tetszik – szerk.)
De kész csoda, hogy eddig nem szólalt meg valami telefon. Itt (1) gátolt
vagyok, most kapcsolatban vagyok, gátolt vagyok, itt képes vagyok valamit
kifejezni. A második lépés itt (3), vagy harmadik, a harmadik lépés az, hogy te
erre valamit válaszolni fogsz. Jó esetben valami spontán módon, az érzéseidet
kifejezve, persze mérlegelve szabadon, hogy mit és hogyan. A negyedik lépés,
hogy én itt (2) megőrzöm a szabadságomat, miközben te valahogyan reagáltál rám,
valahogyan válaszoltál, valamit keltettem benned, és te ezt kifejezed. Hrrsss. (10:20)

Olyan gyakran tapasztalom azt, hogy mikor ez a téma
előkerül, hogy önkifejezés, önérvényesítés, szabadság, éld meg, mutasd meg, a
pillanat, carpe diem, hogy akkor ez pont idáig szól. Tehát mint hogyha nem
kapcsolatokban élnénk. Mint hogyha nem… Hát de azokban élünk, hát nyilvánvaló.
Tehát akkor a szabadság, ha a kapcsolat felől nézem, nem csak az, hogy én képes
vagyok valamit így vagy úgy, vagy amúgy, hanem amikor te válaszolsz erre, főleg
ha valami olyasmit, ami számomra negatív. Például hogyha nem szavakat veszünk,
hanem egy érintést veszünk. nem úgy szokott lenni, hogy néha vannak, akik úgy
szeretnek érintgetni, mások meg úgy összeszedik magukat, hogy… Ú, megvan
nektek? Biztos nem voltatok annyira gátoltak, ide (1) is ülök akkor, serdülő
korotokban, mint én. Én nagyon, hkkk-kkk-kkk. Hogy az összes lehetetlen filmet
rólam meg lehetett volna mintázni. Hogy hogyan agyalom a végtelenségig, hogy
hogyan kellene a moziban… Hát én ebben idáig benne voltam. Hát én… szóval, na,
tehát én úgy, na utolsók között próbálkoztam. Szerencsére, hogy voltak spontán
nők a közelemben. Tényleg. Na szóval. Hogy akkor ne szót vegyünk példának,
hanem valami érintést. Hogy te fogod, és megérinted a másikat, és de gyakran
láttam azt, hogy a másik ugyanolyan spontán módon, kicsit elhúzódik. Na, akkor
mi van, nyuszifül? Ugye akkor az este neked vége van. Ezt olyan elutasításnak
veszed, kardodba dőlsz, elpusztulsz, de még körbe nézel „Remélem nem vette
senki észre ezt az érzést, ezt a gázt, ezt a cikit.” Menekülök innen, megyek…
Hsss! Remélem, hogy a ruhatárban van valaki, mert megyek, veszem föl a kabátom,
és nem, engem nem érdekel, csak itt ne legyek, elsüllyedek. Egy egyszerű
reakciótól. Ugye, hát attól, hogy én megérintettem valakit, ő szabadon ezt vagy
elfogadja, vagy nem. (12:35)

A szabadságom ebből a szempontból úgy néz ki, hogy képes
vagyok szabadon megérinteni valakit. Ez nem azt jelenti, hogy agyatlanul. Tehát
akkor azt mérlegelhetem, hogy azt akarom, vagy nem, vagy ez jó, vagy ez illik,
vagy nem. Most az illik-et, értitek, hogy most ahhoz a helyzethez passzol,
kapcsolódik, rendben van, izé, tzzzmm. Néha meg nem gondolom át, na olyan is
van. De a reakcióra megőrzöm a szabadságomat, a negatívra is. Akkor most itt
jön egy sor. Még az szép dolog, hogy te reagálsz valamit, és én megőrzöm a
szabadságom, és erre én is tudok valamit szabadon. Oly gyakran láttam nem csak
azt, hogy amikor valaki egy szabad gesztusra ugyanolyan szabadon válaszol, és
ez nekem rosszul esik, akkor megsemmisülök. Ugye a másik, hogy na nem
semmisülök meg, de egyszer csak valahogy a folyamat megakad. Nem tudom
folytatni a folyamatot, ott egyszerűen gmm-gmmm. Az első gesztust tudom, vagy
egy gesztust tudok, vagy ha biztonságban vagyok, akkor ott tudom, de egyébként
megakadok. De nagy dolog, hogy a szabadságot most elkezdjük folyamatban látni.
Tehát akkor te szabadon mondjuk elutasítasz, vagy azt mondod, hogy „Ne! Ez sok!
Meg aztán miért is?” …és én magamnál, a szabadságomnál tudok lenni, és erre
tudok valamit ugyanabban a szabadságban spontán ööö-ööö, válaszolni, és a
folyamat tovább tud menni anélkül, hogy elvesztem volna. (14:00)

Még van egy lépés, hogy ráadásul, szabadon tudok reagálni,
szabadon tudok cselekedni, szabadon tudsz reagálni, meg tudjuk csinálni a
folyamatokat, de a következő lépés még az. Jó, még összeszedem magam, azt az
estét még végig csinálom, és utána köd előttem, köd utánam. Tehát akkor a
szabadság úgy néz ki, hogy képes vagyok kapcsolatban maradni veled. Hmm. Na,
azért ez már jobban hangzik. Tehát akkor, erről van szó. Nem gátlástalanságról,
hanem hogy hogyan tudunk akkor kapcsolatokban, hogyan tudjuk a reakciót, oké.
Elpucolom ezeket innen. (Elteszi a székeket – szerk.) Aztán majd… jaj, de melós
ez. Nem t’om, mindig valaki rendetlenséget csinál itt. (14:45)

Gyorsan fölsorolom, hogy milyen területei vannak az
érzelemkifejezésnek. Mert ebben a sémában nem pusztán csak az érzésekről van
szó, hanem ebben benne van a spontaneitás, a játékosság, pozitív és negatív
érzések. De benne van gondoskodás, törődés. Hát ez egy elég gazdag világ. És
akkor, gyorsan mondom, tehát milyen területeken gyakorolhatunk? Háá, mert ez a
jó. Nem az, hogy föltártuk, hogy mennyire rosszul vagyunk. Remek. Inkább, hogy
hol, hol tehetnék valami jópofa kísérletet, első lépést. Színek. Nem jött be.
Formák. Hangok. Anyagok. Mozdulatok. Tempók. Erősség. Stílus. Spontaneitás.
Szavak. Vágyak. Hűűű! Ösztönkésztetések. Érzelmek. Sebesség. Szükséglet – ez
volt az utolsó. Pilinszky, emlékeztek, ez volt az utolsó, hogy Pilinszkyt
megverik Párizsban, és befekszik az ágyba, és azt mondja a barátjának, de úgy,
ruhástól, úgy, úgy, ahogy összeszedte magát, azt mondja a barátjának, hogy
„Simogasd a fejem!” Ugye milyen zseniális, hogy a barátja képes ezt megtenni.
Nem az, hogy „Ne hülyéskedj már! Én is férfi vagyok!” Akkor megyünk tovább.
Következő. (16:20)

16. Játékosság.

Hááá! A játékosság nagyon, kulcs fogalom itt. Hiszen a séma
úgy alakul ki gyerekkorban, hogy az a kisgyerkőc a maga természetességével,
spontaneitásával, játékosságával valamit kifejez, és erre kívülről azt mondják
„Fogod be! Mit ugrász? Ülj már a fenekeden! Ne kalimpálj az ördögnek!”
Emlékeztek. „Ne kalimpálj az ördögnek! Ne integess neki!” Pedig a gyerek
egyszerűen csak tik-tik-tik-tik (Lóbálta a lábát a templomban – szerk.). Jól is
tette. Szóval, játékosság. (16:55)

Wellness

A két hét megfelelő lehetőség volt arra, hogy elmenjek
wellnessezni. Jaj, hát le is ülök. Miután, hát az nem úgy van, hogy fél órára
beugrasz a medencébe. Az nem, akkor egyik medence, akkor át a másikba, nem,
nincs is kedvem még átmenni, csak ott döglesz, és akkor… Na, kikászálódsz egy,
egy valamit megkajolsz, és… Arra jutottam, hogy gyűjtök egy kis anyagot a mai
előadásra. Tulajdonképpen már önmagában az, hogy valaki el mer menni egy
wellness helyre. Akinek ez semmi, neked majd máshol lesz baj. De… ne becsüljük
le ennek a nehézségét, mert van, akinek eszébe nem jut, hogy ő egy ilyen
helyre, hogy mi, hogy ő ott levetkőzzön, hogy ott egy öltöző, hogy ott ő a
testét megmutassa. Hogy ott milyen kétrészes, milyen kétrészes? Hát hülye vagy?
Tehát már elve az, hogy te ott beülsz egy medencébe más lényekkel, értitek, az
nagyon, az van, akinek már messze túl van a tűréshatáron. Őneki az már a
komfortzónán való átlépés, hogy beül, és együtt áztatja a hámsejtjeit más
lényekkel, és azok aztán áznak ám. (18:35)

Szóval a megfigyelésem az volt, hogy tulajdonképpen már ez a
helyzet milyen érdekes módon hoz ki egy csomó emberből valamennyi játékosságot.
Persze van a… nem, direkt nem akarok városnevet mondani, az idősebb korosztály
a nagyon barna, büdös vízben ül, ez is egy dolog, most nem pont erről beszélek.
Megvan ez az élmény, nem? Az is nagyon jó, csak kicsit elveszettnek érzem
ilyenkor magam. Arra voltam kíváncsi, hogy nyilván megengedi egymásnak ott a…,
látszik hogy van apa-lánya, apa-fia, férfi-nő, nő-férfi, és a többi. Hogy… hogy
azt lehet látni, hogy az egyik kimegy a medencéből, a másik bemegy, a másik ezt
csinálja, azt csinálja, és hogy hogyan mennek vissza egymáshoz, ezt figyeltem
meg órákon keresztül. Nagyon érdekes volt. Ugye persze van az, hogy bemegyek,
lépcső, tüp-tüp, fogom a korlátot, tüp-tüp-tüp, ugye aztán óvatosan megyek, el
ne csússzak. (Beül, maga mellé pillant lassan – szerk.) Ilyen is van, de ezek
nem annyira érdekesek. Meg olyan is volt, s akkor mondom a gyűjteményemet.
(20:05)

Férfi jön, belép az ajtón, látja, hogy a felesége, vagy az a
hölgy, akivel van, most értitek, mit tudom én, hát azért mélyinterjú nem volt,
látja, hogy a felesége éppen csobogtatja a hátát vízzel, vagy valamit csinál, s
akkor ahogy megvillan a szeme, és így kerül. (Oda-oda néz – szerk.) Úgy, hogy
hátulról jöjjön, és akkor mit tudom én, tü-tü-tü, vagy dü-dü-dű. (Megböki –
szerk.) A másik, két medence összeér. Lement, ott is látszott, hogy a nő éppen
becsukja a szemét. Így (Lehajolva megy, hogy ne lássa a másik – szerk.), és úgy
legunnyadt, hogy ne nagyon lehessen látni az elválasztótól, és fröcsköl. Aztán
voltak a kevésbé leleményesek, akik egyszerűen csak leültek egymás mellé, és
akkor kicsit bökdösték, meg kicsit tzü-tzü-tzü. (21:05)

Tulajdonképpen jó volt nézni. Gyűjtöttem ezeket a, ezeket a
játékos elemeket. Lehetett látni, és ez a tök jó, hogy akármennyire is, a
szemébe ment a víz, majd mit t’om én, meglepődött a nem t’om mitől, hogy az
első pillanatban a reakciók sokszor olyan meglepetésszerűek voltak, tehát azt
lehetett látni az arcán, hogy háááá, nem is tudja pontosan, hogy ez most
veszélyes-e vagy nem. És hogy utána mindenki mosolygott. Egyszerűen jól esik,
jól esik, hogy a társam. „Na, hát ezért érdemes! Lefröcskölt.” Ezt valahogy elég
régről hozzuk ezt az élményt, hogy az valami jó. Hát nem úgy van, megvolt
nektek a dézsa élmény, kád élmény? Hogy mmmm, gumikacsával? A mi időnkben
sajnos a gumikacsa, igaz nagyon szép sárga volt, de nagyon kemény műanyagból
készült. Piros volt a csőre vége. Megvan nektek? És volt rajta egy picike kis
lyuk, és azon így szuszogott a gumikacsa. Megvan? Neked megvan, megvan! Jaj,
jó, nekem sosem volt. Jó, most a sanyarú gyerekkorommal nem fárasztalak
benneteket így Karácsony előtt. Torkunkon a Karácsony, már nyakunkon. Jó, jó,
gyerünk, igen, mmm. (22:35)

Kártya a páston

Vasárnap elrontottam valamit. Biztos több mindent, csak ezt
tudom. Mert a beszédben,
képzeljétek el, ez egy zseniális történet, mondtam, hogy az olimpiai vívó
csapat, de nem most, hanem még régen, régen, régen döntőt vívott, és a döntőben
az történt, hogy az ellenfél csapatának az edzője, vagy szakvezetője magyar
származású volt, vagyis a vívó sportnak a… értitek, a veleje, minden hájjal
megkent gazfickó. A vívó sport, hogy járok túl a másik eszén. Na, és akkor a
történet így szól, hogy ez a minden hájjal megkent magyar edző szakvezető mikor
látta, hogy vesztésre áll a csapata, mert a magyarok már nagyon mentek, akkor
elkezdett óvni és tiltakozott, és mondta hogy nem t’om dzzö-dzzö-dzzö, azért,
hogy megakassza a lendületet. Egyszerű rafinéria, és tényleg, hát megvoltak a
szabályok. Hogyha valaki ezt mondja, akkor azt meg kell csinálni, azt meg kell
nézni, talál, nem talál, hogyan…. Jó, hát akkor… A magyar csapatból egyszer
csak valaki – nem mondok neveket – a következőt csinálja. Fölvitt egy asztalt a
pástra. Ugyanis azok, akik vívtak, azoknak nem volt szabad elhagyni a pástot,
mert különben vesztettek volna. Ott kellett maradni, ameddig megy a
herce-hurca. Fölvitt egy asztalt, utána két széket, még egy szék, még egy szék,
leült a magyar csapat, ugye tartalékostul, és elkezdtek bridzsezni. (24:15)

Ez a világbajnoki döntő volt, mégpedig Bécsben. A magyar
csapat tagjai ott a döntőben, a páston bridzseztek. Most gondolhatjátok,
emlékeztek, folyamat, hogy erre már az ellenfél csapatának nem volt mit
csinálni. Hát ennyi… Elmondtam ezt a történetet vasárnap, de rosszul mondtam,
mert VB helyett olimpiát mondtam. (Mutatja, mea culpa – szerk.) Ugye az
életnek, vagy a sorsnak ez a játékossága, vagy fintora, bejött a sekrestyébe
egy magas ember. Nem tudjátok, ti fiatalok vagytok, de lehet, hogy a nevet
ismeritek, akik nem annyira fiatalok: Kopeczky Lajos. Évtizedekig sport, sport,
sport kommentár, számtalan olimpia. Kopeczky Lajos ott volt a misén, és bejön,
azt mondja „Feri, nem olimpia volt, a bécsi VB.” Akkor hozzátett még egy
történetet. Mert őt az érdekelte később, hogy egy világbajnoki döntőben, ott, a
legélesebb szituációban, mikor elkezdett a magyar csapat bridzsezni, hogy
tulajdonképpen mondjuk hol voltak ők fejben? Tehát hogy az egész egy ilyen kamu
sztori volt, hogy közben meg ott izgultak, meg mi, vagy hogy tényleg
játszottak? Erre néhány héttel később megkérdezte az egyik világbajnokot.
„Mondd meg, emlékszel-e, hogy mi volt az első tét?” Erre a játékos azt mondja
„Arra nem emlékszem, mi volt a tét, de az első kérdés az volt, amikor leültünk,
hogy forintban vagy schillingben játszunk-e.” Szóval benne voltak a játékban,
nem vették azt fél vállról. (26:15)

Tehát a játékosság, hogy megengedhetem magamnak a
játékosságot, mert nem jön belém az a szorongás és félelem és aggodalom, ami a
sémára jellemző személyeknél, hogy „Hahhh, hogy néz ez ki kívülről? Ilyet nem
lehet csinálni. Mit fognak majd szólni? Ez megcsúfolása a világbajnoki vívó
döntőnek.” Hahh, oké. Jó, ehh, ehh, megyek tovább. Rendben? Hogy nem, nem… inkább
haladjunk. Azt nem tudom, miért jó, de… A következő. (26:55)

17. Ízek.

Szalonna

Ízek, ízek. Ugye a két véglet. Mhh, jó is, fekete-fehér (A
két szék. – szerk.). (1. fekete szék – érzelmi gátoltság – szerk.)
Gyerekkoromban, miután komoly anya problémáim voltak, ez kihatott az
étkezésemre. Ezért a családi legendárium szerint tulajdonképpen olyan 8-9 éves
koromban a kenyéren és a szalonnán kívül nem ettem semmit. Szalonna! 30… hogy
is van? 32 éve nem ettem húst. Szerintem talán azért is, mert a gyerekkoromat
végig szalonnáztam. Szalonna, kenyér, szalonna, kenyér. Amikor anyukám
megkérdezte, hogy (Egészségedre!) „Mit kérsz vacsorára?”, akkor ezt tulajdonképpen
nem úgy kérdezte, mint hogyha válaszra várt volna, mert pontosan lehetett
tudni, hogy szalonna, kenyér, tea, szalonna, kenyér, tea. (28:00)

Ez odáig fajult, hogy néha aztán elvittek edzőtáborba. Már
kis kölyökként, 9-10 évesen már edzőtábor, 2 hét, 3 hét. Nekem néhány nap múlva
az edzők asztalához kellett ülnöm, hogy lássák, hogy mennyit eszek. Most
látták, hogy nem eszek, tehát nem t’om, ez miért volt nekik jó, mert attól hogy
ott ültem, nem ettem többet, csak ők is látták, hogy nem ettem többet, és ettől
ők is idegesek lettek. Máig emlékszem erre, de assz’em ezt egyszer elmeséltem,
hogy a leves se ízlett nekem, azt anyukám nem így csinálta, már ha ettem volna,
de akkor se, azért a szagát ismertem, és hát a másodikról ne is beszéljünk, hát
olyan étel nálunk nem volt. Akkor végül lekváros linzer. Nem, nem linzer. Mi az
a… tudjátok „Isler?”, nem isler, mert az a csokis. Ami a közepén van, a kis lekvár
kis köröcske. Linzer? De milyen linzer. Linzerkarika! Na ez… ó, ez jól esett
most. Linzerkarika, tehát. Akkor harmadik fogás volt a linzerkarika. Én a
linzerkarikát is utáltam. Hát nem úgy volt, hogy végre eljutottunk a
linzerkarikához. De hogy mégis csak az edzőim ne nyektessenek már agyon,
megettem a linzerkarikát, de utáltam az egészet. Erre képzeljétek el, mi
történt? (29:25)

Négyes asztal, nem bridzseztünk, hanem linzerkarikáztunk, és
az összes edző, hát milyen jó edzőim voltak, odaadta a maga linzerkarikáját.
(Fogja a fejét – szerk.) Hát én pedig egy szorongó kis kölyök voltam, és
értitek, kaptam hozzá egy szalvétát, és akkor ők végre akkor abbahagyták az
aggodalmat, én meg három linzerkarikával vonultam. Egy 9 éves gyerekként tehát
a szorongás… most mit csináljak ezzel? Hát hogy én ezt nem eszem meg, az tuti
biztos. Mi legyen a… mit csináljak vele? Hogy? Most berakom a táskámba…? Azt
éreztem, hogy nem, tehát szóval így ezt nem akarom. Az bennem volt, hogy a
szüleim mondták, hogy azért volt bennem ilyen jókisfiúság, hogy a szemétbe nem
dobunk ki ételt. Nem azt nem, a szemétbe nem, azt… ú, hát a szemétbe nem. És
ahogy mentem ott a folyosón az ebédlőből a szobámba, egyszer csak föltűntek
jobbra és balra a fikuszok. Jobb oldalt volt egy fikusz, bal oldalt anyósfül.
Az tényleg, az kipusztíthatatlan, az anyósfül, csak ne egyétek meg, mert
súlyosan mérgező. Azt csináltam, de szóval azt kívülről látja valaki, hát…
tehát a Mr. Bean ahhoz képest ipari tanuló. Ahogy megpróbáltam a linzerkarikát
elásni. Na szóval, hát most azt csak éreztem én, hogy ha csak úgy el… értitek,
hogy mondjam, megpermetezem vele a földet, kicsit olyan trágyaszerűen, hát az
így nem, hát az nem úgy, hogy csak úgy ott… Tehát ahhoz nekem ásni kellett.
Világosan emlékszem, hogy a három linzerkarikát elástam. Egy halvány szorongató
érzés erőt vett rajtam, hogy vajon az anyósfül bírja-e a linzerkarikát. Erről
aztán semmi információm nem volt. És utána éhesen visszamentem a szobámba, és
szalonnáról álmodtam. Tehát az egyik véglet az ízek tekintetében az, hogy csak
szalonna. Tehát gmmm-gmmm. (31:45)

Törzshely, törzsasztal, törzsvendéglő – a ház
specialitása.

Nem tudom, hogy van törzshelyetek? Nincs. Te jó ég! De van!
Az milyen érdekes, a picit többet éltek bólogatnak. Ugye, hogy törzshely. Átmegyünk
Ausztriába, ott szinte minden igazi jó étteremben van törzsasztal, törzsasztal.
Hogy? „És tánc is.” Na, ne vágj föl. Szóval, azért az jól esik, mikor bemész a
törzshelyedre, leülsz, és kedvesen rád mosolyog a pincér, vagy a pincérnő, és
azt mondja „A szokásosat?” Ez jó. (32:30)

De a másik, mondhatom a másikat, mert most tulajdonképpen
erről beszélünk. Hogy képes vagy úgy élni, hogyha elmész valahova, akkor azt
tudod mondani „Mi a ház specialitása?” Elmész egy másik országba, ahh, már
előre készülsz arra, hogy a helyi cuccokat mind végig eszed, végig kóstolod.
Ahogy most… mhh. Átmentünk Kanadába az USA-ból, hogy a Niagara vízesést
megtekintsük és elázzunk. Megéheztünk, beültünk ott közel a vízeséshez, és
rendeltünk. Én assz’em nem t’om mit, vegetáriánus burgert. Nagyon érdekes volt
az íze. A harmadik-negyedik falatnál rájöttem, hogy hát ez az! Nem a szalonna!
Hanem a juharszirup. Óh, nem maradtunk sokat Kanadában. Tehát az ízek
tekintetében az hogy, mikor fölszabadulok a gátlások alól, akkor megvan bennem
az a szabadság, hogy kipróbáljak ízeket és ételeket, és ne rögtön az legyen az
első picit nekem idegen íznél a benyomásom, hogy szörnyű, hogy förtelmes, hogy
ezt nem bírom megenni. Háá, ízek, és kalandok. Milyen jópofa cím. Rendben,
következő. (34:10)

18. Újdonság.

Az érzelmi gátoltságnál az újdonság fenyegető és veszélyes.
Akkor most mondok, erősítek rá valamire. Ráadásul aki érzelmi gátoltságban van,
ő nagy valószínűséggel a környezetét is szívesen kontrollálja. Nem csak magamat
kontrollálom és reflexió, és ön…, és ön…, és ön…, hanem a környezetemet is.
Azért, hogy énnekem ne kelljen állandóan megélnem azt, hogy elégtelen vagyok,
hogy valamit nem tudtam kifejezni, megélni, és hogy valami váratlan lesz,
valami spontán lesz, valami kiszámíthatatlan és ismeretlen lesz. Ezt nem
akarom, minden legyen ugyanúgy. Hmm. Tehát. Újdonság. (34:55)

Művész úr – bevonuló zene

Újdonság… Járom az országot, ez tök jó. Annyira jó, olyan
helyek vannak Magyarországon, fantasztikus. Van, ahol az ’50-es években megállt
az idő. Művelődési házaink egy külön Magyarország története földolgozást
igényelnek. Ha valakinek nincs szakdolgozati témája, akkor „Művelődési házak és
korszakok” címmel talán föl lehetne dolgozni. De a döbbenet. Szóval az, hogy mondjuk
a ’60-as évekből becsempészett rágógumi még ott van a földön, zseniális. (35:35)

Idén megtörtént velem többször, hogy megyek be, és akkor
ilyenkor 5-10 perc az előadás kezdetéig. Hát hogy valamit szoktak ilyenkor
velem csinálni. Általában az, hogy van egy kis hely, ugye, valami, ahol… Akkor
többször így szólítottak meg: „Művész úr!” Hát elsőre elég furcsa volt. Van
művészbejáró, öltöző. Tudjátok, az első olyan élmények, hogy ma már te is ott
pihensz, ahol a művészek, tudjátok. Akkor, hát láttatok már ilyet. Hatalmas
tükör, és akkor egy csomó gömböc égő, tük-tük-tük. Amikor először bekerültem
oda, így néztem, hogy „Húú, thúú, hát mit keresek én itt?” Így aztán az
újdonsághoz az is hozzátartozik, hogy előadótársaimról zseniálisan érdekes,
bennfentes ismeretekre tudok ilyenkor szert tenni. Tudom, hogyha például két
feles üresen az asztalon, hogy akkor ki volt előttem. Direkt nem mondok nevet.
Jó, igen, magatartásforma, újdonság. Ehh, mmhh, mmhh. (37:05)

Kaptam egy email-t. Az email így szólt. „Tisztelettel
fölkérjük – most nem ragozom, körülbelül el tudjátok képzelni – hogy ezen és
ezen a rendezvényünkön ilyen és ilyen témában tartson egy előadást ekkor és
ekkor, ilyen és ilyen helyen, ilyen és ilyen szervezésben. Legyen szíves
megírni azt, hogy hány perces előadásban tudná ezt jól elmondani, és mi a
bevonuló zenéje!” Ez az évem a meglepetések éve. Művész úr, bevonuló zene. Hogy
mi történt ezzel a helyzettel? Visszaírtam, hogy „Az előadás ennyi és ennyi
perc, ez és ez, és ezt és ezt tudom, és zzzz. Bevonuló zeném nincs.” A válaszlevél
a következőképpen hangzott. „Nagyon köszönjük, minden rendben van, akkor a
bevonuló zenét mi szolgáltatjuk.” Ezen a rendezvényen olyan nem volt, hogy
valaki csak úgy bemegy. Hát mentek a fények, tsí-tsí-tsí, de komolyan. Van
ilyen, biztos volt, hogy tíri-ríri-rí, bevonuló zene, és mondták „Most!”. (38:20)

Esküvő – A kékszakállú herceg vára

Elgondolkoztam azon, hogy tulajdonképpen milyen zenét
kérnék. Egy kedves ismerősömék nagyon jópofák voltak, kicsit olyan szembeköpték
a világot módon szervezték az esküvőjüket. Ők voltak azok, akik BKV busszal
érkeztek az esküvőjükre, és azt mondták, hogy ez akkora élmény volt, hogy ott
mentek, fogták a fogast, és… de úgy, uszályos menyasszonyiban, úgy rendesen.
Fölszálltak, ugye a vőlegény fölsegítette, minden, aztán így mentek. Azért
kevésbé… ez még 20 évvel ezelőtt volt, hogy kevésbé gondolták azt, hogy ez
valami becsapás, vagy kandi kamera, vagy nem t’om én micsoda. Mondták, hogy a
buszvezetőtől kezdve mindenki „Sok boldogságot!” Azt mondták, hogy semmi
pénzért ezt az ötletet nem cserélnék el ilyen mindenféle nem t’om én mire.
Oldtimerre. Hogy a BKV busszal volt a legnagyobb király a bevonulás. Ők
csinálták azt meg, azt mondták „Ó, hát azért nekünk az egyházi esküvő az
számít, hát a polgári nem. De hát mégis csak ugye el kell menni, egyszerűen
törvény volt, muszáj volt, különben nem sz… mit t’om én, nem kaptak
szoc.pol.-t, vagy nem t’om micsodát, kellett a polgári. Ott is megkérdezték
tőlük, hogy „Milyen zene legyen?” S akkor a férfi azt mondja „A kékszakállú
herceg vára?” Ugye a nő ismerte a történetet „Jó, a vége felé valamit.” Most
így idézőjelben, a „hülyék” a kékszakállú herceg várára vonultak be a
polgárira. „Judit, a kulcsot!” Nem Juditnak hívták egyébként. Szóval. Érzelmi
gátoltság alól való hááá, fölszabadulás, hogy szabad vagyok újdonságokra.
Következő. (40:20)

19. Magatartásformák.

Nem szabad ugrálni!

Ó, hát most ez tudom, hogy ez nekem tiszta kategóriák, a
filozófus barátaim biztos azt mondanák, hogy „Feri, már… na, térj meg!” Erről
jut eszembe, nehogy megbántódjatok, de hogy mikor nagyon bicegtem, akkor persze,
hogy egy csomóan kérdeztétek azt, hogy „Na, de Feri, mi történt?” Ugye két
helyen is letörött egy-egy porc a jobb térdemből, azokat ki kellett venni, meg
keresztszalagom, elülső már nem volt 15 éve. Hát azért ment olyan lassan a
rehabilitáció, mert kaptam egy keresztszalagot, 60 centi, vagy 50 centi ínt
vettek ki a combomból. a műtét utáni meglepetésem az volt, hogy azt, hogy nem
tudok állni, azt tudtam, hogy nem tudok járni, azt is tudtam, de hogy ülni se,
azt nem. Mikor először fölültem, úgy fájt a combom, hát lehúztak onnan 50 centi
ínt, hát hogy ne fájt volna. De ezt nem tudtam előre. Na, hát ez remek lesz,
mert kitaláltam, hogy majd kerekesszékbe ülök, csak nem tudok ülni. De miért
kezdtem ezt a történetet? Jaj, Feri! Ti tudjátok? Ja ez az, ez az, itt, itt,
itt, ahogy itt mókáztunk. Már nekem mókázás volt. Most megint elfelejtettem.
Szóval, akkor ott alig bírtam járni. (41:50)

Sokan kérdeztétek, mi történt? Akkor elmondtam. „Az történt,
hogy egy pszichodráma csoportban voltam, és ott vezettük a csoportot, és hát én
úgy megörültem valaminek, elkezdtem így ugrálni. Ahogy így ugráltam, akkor
törött le két darab a térdemből, így, az ugrálás közben.” Ez a tanulság, hogy
úgy elmondtam „Tulajdonképpen a pszichodráma csoportban képzeld el, annyira
örültem valakinek, hogy valamit meg tudott csinálni, hogy így elkezdtem
ugrálni.” A válasz a többségnél a következő volt: „Na, látod, nem szabad
ugrálni.” Mikor ezt kétszer-háromszor megkaptam, utána kifejezetten érdekelt
már, hogy körülbelül hány ilyen mondatot fogok kapni. ezek a mondatok, hogy
„Nem szabad Feri ugrálnod! Ne ugrálj!” – innen jött, ahogy ezt csináltuk az
előbb. Milyen… az volt a benyomásom, hogy aki ezt mondja, ez egy olyan
gondolkozás nélküli mondat. De hogy az a te mondatod, hogy te így élsz, hogy
nem szabad ugrálni, hogy azért mondod nekem. Hát akiben nincs az, hogy nem
szabad ugrálni, az nem azt fogja nekem mondani, hogy nem szabad ugrálni, hanem
azt mondja, hogy „Ó, micsoda banális… Ó, és hogy… Mikor műtenek? Mikor leszel
jól?” Akkor nem ezt fogja mondani, hogy nem szabad ugrálni. Ez nagyon
megdöbbentett engem, hogy milyen sokatokban él ez a mondat, hogy nem szabad
ugrálni. Hogy történik valami, és akkor ez a reakciónk, hogy „Na, inkább akkor
ülj a fenekeden! Ülj, ne csinálj…!” Ez megrendítő volt nekem, milyen sokan… Na,
jól van, most már… (43:35)

Hogy ne volna szabad ugrálni?! (Feri ugrál, de a másik
lábán, egy lábon – szerk.) Egész jól vagyok, ma is gyógytornáztam egy órát,
sehol se tartok. Azt meséltem nektek? Ez az újdonságok… meg annak a befogadása.
Mondtam a gyógytornásznőnek, hogy „Te, szívesen megcsinálok bármilyen
gyakorlatot. A sportoló múlt… azért szívesen tolom.” De hát hogy érzékeny a
derekam. Aha, ezt meséltem. Akkor azt mondja „Jó, akkor mielőtt a térdével
foglalkozunk, nézzük meg egy picit a derekát. Akkor feküdjön le.” Lefeküdtem,
nézi, azt mondja „Hát maga nem tud feküdni.” 50 éves koromban derült ki, hogy
nem tudok feküdni. Ez aztán az inkompetencia! A műtött térdemhez hozzá se
lehetett nyúlni addig, ameddig nem tanítottak meg feküdni. Döbbenetes, olyan
élmény ez. „Hát nézze meg, maga ott is homorít. Most ez a része itt, hát nem is
ér oda a talajhoz.” Ugye nem ilyen süppedős vízágy, érted, ott hozzáér. Nem,
ott tssss. „Hát látja, magának azért fáj a dereka, most is feszültségben vannak
itt az izmok, most is így homorít. Mert az a fekvés. Most kezdje el akkor így a
gerincoszlopát így föntről lefele. Na, most akkor az hozzáér, hozzáér, az
hozzáér, az hozzáér. Na, most fekszik.” Szóval. Édi-dédi-dédi-dí! Jó.
Magatartásformák. Áh, nem tudom, ájj, nem tudom… nem tudom olyan… mhh. (45:35)

Central Park

Éppen belepislogtam délután, New York maraton volt. Nem
tudom, az titeket érdekel-e? Hát azért csak egy picit belenéztem. A befutó a
Central Parknál volt. Ezt most csak azért akarnám mondani, de lehet, hogy ezt
emlegettem nektek, elnézést, hogyha ismétlem magam. Megint csak amikor ott
bóklásztunk, egy fél napot eltöltöttünk a Central Parkban. Olyan élményem volt
ott, mint hogyha a ’60-as évek végén lennénk, és a Hair című filmben lennék egy
szereplő, az volt az élményem. Nem meséltem ezt nektek? Ez volt az élményem,
hogy akárhova mentem, egy óriási nagy park, és hogy az a szabad, a
magatartásformáknak az a szabadsága, hogy ott… Akkor mit t’om én,
zsonglőrködött valaki, elmentél három kis kanyart, ott nem tudom én, afrikaiak
doboltak. Elmentél két kanyart, ugye ott, ahol John Lennont megölték, na ott
valaki izé, gitározott. Elmentél három kanyart, akkor ott valaki operaáriákat
énekelt. Elmentél négy kanyart, az ifjú párok ott fotózkodtak. (46:50)

Azután egyszer csak tolták ott az élő zenét, és táncoltak az
emberek. De nem egy koncert volt, egyszerűen csak ment a zene, és akkor
befutott valami, valami csoport, az egész csoport elkezdett táncolni. 30-tól
70-ig, látszott, hogy profi táncosok tolják, és közben odaálltak, nem t’om… 70
éves pár, és akkor (Táncol – szerk.). Az volt benne a gyönyörű, hogy senki… az
élményem az volt, hogy senki senkit nem néz ki, hogy nem arra megy ki az egész,
hogy a profi megmutatja, hogy mit t’om milyen bénák vagytok. A 70 éves férfi és
nő ahogy ott táncolt, és átélte azt… szabad ég alatt, és a többiek itt vannak…
Azt élte át, hogy egy picit se kell néznie azt, hogy mások meg milyen jók, hogy
ez itt nem erről szól. Ahogy ott néztem, és telt egyik óra a másik után, hát
nézni jó volt. Volt, hogy egy-egy ilyen ügyesebb táncos odament egy
ügyetlenebbhez, és akkor táncolt vele. Nem érzékeltem azt, hogy az ügyetlenebb
ezt úgy veszi, hogy most őt letáncolják ottan, hanem sokkal inkább azt, hogy
na, hogy mi ugyanazt csináljuk most. Nem az számít, hogy az egyik profi, a
másik meg nem. (48:05)

Ahogy ültem ott órákon keresztül, egész jókedvem lett, talán
még az előadáshoz is kedvem lett, és a… tényleg. Hát leginkább ezt tudom
mondani, hogy egy olyan mennyország-élményem támadt. Hogy valahogy a mennyországot
így tudom elképzelni. A mennyországot nem kell elképzelni, mert nem ilyen lesz,
de most hogyha ez így lenne, hogy úgy elképzelném a mennyországot, valami
ilyesminek képzelném el. Idősek és fiatalok, és tzzz, és senki nem azt mondja,
mindenki ilyen áhh, áhh! Hááá! Úúúú! Tehát a magatartásformáknak ez a
változatossága és szabadsága. Szerintem mi kulturálisan eléggé meg vagyunk
nyomva itten. Ugye? Ugye, hogy nézem, mit szól a szomszéd… Két dolgot tudunk:
egy az, hogy mit szól a szomszéd, vagy hogy úgyis úgy csinálom, mint a
szomszéd, ezt a kettőt. Következő. (49:15)

20. Agresszió.

Nem arról van szó, hogy a gátlástalan agresszió, nem erről
van szó. Hanem hogy kézben tartom az agressziómat, hogy tudom mi az, amikor jön
a harag, jön az indulat, a késztetés, ez a folyamat nekem a kezemben van, hogy
az hogyan tud eljutni az agresszióig, képes vagyok az agressziómat szabályozni.
Az agresszióm nem egy kulturálatlan agresszió, hanem arra képes vagyok, hogy
szabályozzam. Ez tudom, hogy… ha valaki már egy pár éve járt, akkor nektek…
hogy mondjuk segítő foglalkozásúakat tanító, meg továbbképzés, meg ilyesmi.
Tehát tulajdonképpen olyanok, akiknek hogyha te tanár vagy, mentálhigiénés
szakember leszel, vagy lelkigondozó, vagy pap, vagy akármi, tulajdonképpen te
neked gyárilag kellene tudnod határokat tartani. Hát a határtartás, hogy ettől
eddig van. Ugye, ez a… kompetencia határok, felelősség határok, döntési
határok. Hát ez… nem tud jó segítő foglalkozású lenni, aki nem tud határokat
tartani. De hogyan tartsak határokat? (50:30)

A legtöbb segítő ugyanis a haragjában gátolt. Ha valaki
gátolt a haragjában, ugye, mert mindig jónak kell lennie, jó kisfiú, jó
kislány, izé, segítünk mindenkinek. Ha nem eszem, nem baj, a lényeg, hogy neked
jó legyen. Nem iszom, nem baj, a lényeg, hogy neked jó legyen. Nem megyek ki
pisilni, nem baj, a lényeg, hogy… mindenkinek jó legyen. És gátolt a harag. Két
évenként mennek ezek a kurzusok, mindenféle képzés, és azt tapasztaltam,
beültem aztán a csoportokba, nyilván hát ilyen csoport dolgokat is csináltunk,
hogy tök mindegy, hogy egy előadásban elmondjuk-e, hogy fontos, hogy kézben
tartott, kulturált harag legyen a személyiségedben, tudjál a haragoddal bánni,
és hogy akár még azt is mondhatjuk, hogy egy kultúrával átitatott agresszióra
legyél képes. Nem egy gátlástalan agresszióra, egy pusztító agresszióra. Arra a
fajta agresszióra, ami képes határt tartani. Néha egyáltalán nem kell, senkinek
nem kell fölemelnie a hangját, és a lehető legfinomabban lehet határokat
tartani. Néha azonban nem. Hát egész ritka esetekben kifejezetten ez nem elég.
Hogyha valakinek valami baja, vagy zavara van, én nem követelem meg tőle, hogy
ő jól tudjon határt tartani, mert lehet, hogy pont az a baja, hogy nem tud
határt tartani. Hát az is egy baj, az is egy probléma, hogy jön valaki, és
kliensként az a legnagyobb baja, hogy nem tud határt tartani. De ezekben az
esetekben ha én se tudok, akkor mi van? (52:05)

Itt jöttem rá, ahogy mentek az évek, hogy tök mindegy, hogy
ezt elmondjuk, hogy határtartás, mert mi… két év múlva ugyanott tartott a
legtöbb segítő, ugyanott. Akkor találtam ki, hogy egyszerűen fontos, hogy a
testében megérezze, hogy ez hogyan van. Akkor emlékeztek, a harcosnak a
mozdulata. S akkor attól kezdve hogyha előkerül ez a téma, én megmutatom, mit
érdemes gyakorolni. Most csak egy pillanatra megmutatom, de hát ismeritek ezt.
(Leteszi a mikrofont – szerk.) A mozdulat az így néz ki, hogy valami támadó
alapállás, mielőtt megműtötték a térdemet. Mellső középtartás. (Előre tolja
nyitott tenyérrel a két kezét, és hangosan kiált közben – szerk.) Háhhh!!! De
jó, hogy gyógytornáztam. Ez, ez a… határtartás. Ez, hogy ezt meg tudod
csinálni. És akkor nem az van, nem megütöttél valakit, hanem a tenyerednél
meghúztad a határt. Rájöttem, hogy lehet szövegelni segítőknek, értsd meg, a
határ… Kezdd el ezt csinálni! Persze, hogy nem megy. Már ide, így nem bírsz
beállni. Nem, érted… hogy akkor… (53:40)

Ismeritek ugye ezt a… annyira zseniális film ez a… Hogy volt
ez a film? Hajrá boldogság. Hááá, mert a Hajrá boldogság-ban van egy
hölgyemény, nagyon aranyos, nagyon kedves, egyszerűen sz’al nyeklik-nyaklik
ezer felé. Nincs, nincs, nincs benne semmi tartás, nincs benne semmi. Akkor a…
hát káosz az élete, nem tud határokat tartani semmiben. Nagyon aranyos, nagyon
kedves, csak káosz. A barátnője elhívja őt táncolni. „Gyere már el! Menjünk el
táncolni! Nincs egy tartós kapcsolatod, hát majd akkor a tánc az jó lesz.”
Akkor áll ott egy ilyen 160 centis… egy ilyen… tangóznak, egy ilyen Tango
Mamma. Beáll, és azt mondja „Férfiak ide, hölgyek oda.” És akkor… legyen
fordítva, mert akkor nem kell háttal lennem. Tényleg, mert rosszul mondtam,
ugye, hát a hölgyek ide, és akkor jó, hát úgy is lehet. Most így… és
fölsorakoztak a hölgyek, és „Akkor álljanak föl!” S akkor mindenki fölállt, ez
a lány meg… (Áll egyik lábáról a másikra – szerk.) Tulajdonképpen nem tudott
állni. Odament hozzá ez a tánctanárnő, azt mondja „Hölgyem, hát ez nem állás.
Maga nyeklik-nyaklik. Addig maga hogy tudna táncolni, amíg nem tud állni?
Úgyhogy magának a kezdő gyakorlat, hogy áll. Ezt úgy gyakorolja, hogy…” (Egymás
mellé a két lábával dobbantva egyenes háttal „kiáll” – szerk.) „…hogy érezze a
talpán, hogy az a talpam, az a föld.” (Még egyszer dobbant a két lábával –
szerk.) Ezt most még… most műtöttek négy hónapja, ne várjatok tőlem sokat.
Akkor lehetett látni, a lány az… (Csak leteszi a lábait, de nem dobbant –
szerk.) „Ezt nem!” (A tanárnőt imitálva dobbant – szerk.) Azt mondta „És most
az után, ezt még látom, magának még tovább kell gyakorolnia. Mikor ezt
csinálja, mondja azt, hogy az ÉN HELYEM! Na, ez egy állás. Az ÉN HELYEM!” Most
az én-nél nem történt semmi. Kösz. Tehát azért van benne a kiáltás is, meg a
mozdulat. (56:00)

Ilyen értelemben beszélek az agresszióról, vagy az agresszió
gátoltságáról. Tehát nem bántanunk kell egymást, hanem például tudnom határokat
tartani, vagy megvédeni magam. Nincs szükség ezt alkalmazni, csak amikor… na.
Jól van. Áhh, áhh. (56:25)

Most az agresszióval kapcsolatos gátoltságról. Néhány héttel
ezelőtt leálltam az autóval, de még volt egy negyed óra, valahova kellett
mennem, és tök jó helyen volt az autó, ott ücsörögtem. Mögöttem valaki
beparkolt, de ahogy beparkolt, ugye háttal ment, és előrefelé meg pff, belém
jött. Én kiszálltam az autóból, és az illető, aki jött, azt mondja „Nem mentem
magának.” Azért ezekkel meg lehet még lepni. Mondtam neki „De hát, hát különben
nem szálltam volna ki. Hát persze, hogy nekem jött. Ne innen kezdjük, hogy
<<Nem mentem magának.>>, mert…” És akkor erre, hogy milyen
zseniális ez a gátoltság, egy egész világ van itt, azt mondja „Hát már csak
azért se mentem magának, mert a saját kocsimat is féltem.” Értitek, tehát itt
egy birodalom van. Na jól van. De egyébként ez meglepett, de nem csodálkoztam
rajta, mert tudom, hogy ilyen helyzetekben nagyon nehéz hitelesnek lenni, ahogy
mondta ezt Virginia Satir. Igen, igen, vannak a nevükkel is bizalma ébresztő
személyek. Következő. (58:00)

21. Gondoskodás, törődés.

Ehhez a sémához tartozik, hogy valaki nem tud gondoskodni,
törődni. Úgy érzi, az túl lágy, az túl finom, az cukros, az gejl, az …hogy is
kezdjen neki, miért is ő, mit is csináljon, egyáltalán mik kellhetnek ehhez.
Erre mondtam azt, hogy lehet, hogy valaki a játékosságon derül, akkor eljutunk
a gondoskodásig, akkor „Úúú, tényleg.” Sok minden van itt. Igen. (58:40)

Egyszer temettem valakit. Hát sokszor temettem sokakat, de
most egy konkrét helyzetre gondolok, és akkor ilyenkor, ha lehetőségem van,
akkor megkérem a családtagokat, hogy írjanak nekem egy oldalt körülbelül, vagy
amennyi nekik jól esik, az elhunytról. Ez azért is jó lehet, mert a gyászmunkát
is segíti. Le kell ülni, megfogalmazni, esetleg van úgy, hogy nem csak egy
valaki írja. Vagy azt mondja „Te, ez hogy is volt? Te ezt te is így látod? Mit
írjak még bele? A pap kérte…”Akkor elkezdenek beszélgetni. Szóval ezért is
olyan értékesnek tartom. Akkor kaptam egy ilyen lapot, úgy bennem van ez, egy
idős nagymama, és akkor ez volt benne, hogy „Nagymamánk, édesanyám nem volt
iskolázott személy, de ahhoz a nemzedékhez tartozott, akik ezzel együtt
műveltek voltak, és belém égett az, ahogyan a nagymamám tüchtig módon megfőzte
a vasárnapi ebédet, el is mosogatott, és mosogatás után beült a füles
karosszékbe, és ott elővett egy könyvet, és ott olvasott, és tilos volt
zavarni.” (60:05)

Hát ez a pont arról szól, hogy nem gátolt és akadályozott a
törődés és a gondoskodás. Sőt, jó esetben egy önjutalmazó rendszer hatékonyan
működik bennem, és amikor törődök és gondoskodok, egyébként jól is esik. Egy
egészséges személynél ha törődik másokkal, az neki jól esik. Ha neked nem esik
jól másokkal törődni, akkor te egy olyan egészséges személy vagy, aki megsérültél.
(60:40)

„Ez maradjon kettőnk titka.”

Ha már itt vagyok a térdemnél, de tényleg, Peterdi Pál
mondta ezt, hogy „a láb mindig kéznél van”. Kétágyas szobákban feküdtünk a
műtét után, de volt egy olyan pont, hogy egyedül voltam. Olyan jól esik inni,
egyszerűen iszom, iszom. (Iszik – szerk.) Szóval. Körülbelül egy napja műtöttek
akkor, feküdtem a szobában, és a frissen műtött szobatársamat behozták. A
frissen műtött szobatársam egy fiatal ember volt, de többet nem árulok el,
nehogy kikövetkeztessétek, hogy úgy hívták, hogy Kovács Pál. Dehogy úgy hívták,
mit t’om, hogy hívták. Egy ilyen kedves fiatalember volt, és velem ellentétben,
akinél a zárójelentésbe is beírták azt, hogy a fájdalomcsillapító beadása után
bódult állapotba került. De ezt már másodszor. Háromszor műtöttek, és kettőre
emlékszem, hogy nem emlékszem semmire. Valamikor úgy fölocsúdok, hogy már fél
napja megműtöttek. De ő pedig úgy látszik, hogy egy ilyen életképesebb
fiatalember volt, mert őt lerakták, és úgy, úgy fogta, fölkapcsolta a villanyt,
oszt’ elkezdett olvasni. Úgy, úgy, ahogy betolták a műtőből. (Csodálkozó
tekintettel néz – szerk.) Hát ez egyrészt engem lenyűgözött, hogy ezt így is
lehetne, de én ezen már túl voltam, tehát ezt már elbuktam. (62:25)

Viszont, hát az érzéstelenítés, gerinc érzéstelenítés, már
elnézést, ilyen pongyolán fogalmazok, hát az hatott. Úgy az úgy van, hogy akkor
úgy nagyjából innentől lefele se kép, se hang. Ezért nem szabad inni műtét
előtt, ugye, mert a húgyhólyag közben dolgozik, aztán tágul ahol tud. A
fiatalember valahogy úgy érzékelte, hogy neki tágul, és miután nem a
szülőszobán volt, ezért kérte a kacsát, és… elkezdett tenni magáért. Na de nem
tudom, hogy ilyen… most végre valami, amit ti nők sose tudtok meg, hogy milyen.
De… igen, mert ugye mi sosem tudjuk meg, milyen a szülés, ti pedig azt, hogy
mondjuk egy érzéstelenített állapotban pisilni, hogy az milyen úgy, hogy
fütyije van valakinek. Mert az történt, hogy ez a srác, hát azt érezte, hogy
csinálnia kell valamit magáért, csak nem érezte, hogy hol. Hogy ez itt neki
deréktól lefele hogyan működik. Ez a visszajelzés elveszett. Na jó, nem ragozom
tovább, majdnem elvesztem már itt az ágyban. A lényeg, hogy össze-vissza
firkálta az ágyat. Na de ő feküdt az ágyban, tehát az ott egy ilyen… De nem
vette észre, hanem mint aki jól végezte dolgát, már nyilván azért diszkréció,
úgy magára húzta a paplant, és akkor mikor úgy érezte, hogy kész van, már kész
csoda, hogy egyáltalán érzett valamit, hogy valahogy van, le a paplant, és
nézte, hogy alig van valami a kacsában. De ez valahogy nem állt egyenes
arányban az eltöltött idővel. (64:30)

Akkor úgy, még mindig nem érzett semmit, de ugye érezte,
hogy itt valahol, valamennyi folyadék elveszett. Hát egy okos fiú volt,
tudhatta, hogy az anyag nem vész el, hanem átalakul legföljebb. Gondolta, hogy
talán még nem alakult át energiává, hanem még anyag formában van jelen az
univerzumban. Ezért aztán úgy körbenézett, hát volt mit. Ugye először csak úgy
a szűkebb, szűkebb környezetére vetett egy pillantást, utána meg rám. Ugye,
hogyha voltatok kórházban, azt tudjátok, az sokkal komolyabb, mint a kis hokedlin
ülni a parasztház előtt. Tehát ott aztán fél szemed mindig a környezeten van,
tudod, hogy mikor derül ki valami az állapotodról, mikor hallod suttogni az
orvost, hogy… Szóval rám nézett, és akkor mosolyogtunk egymásra. Jó, hát
mondjuk én őszintébben, ő kevésbé. Hát nem volt mit tenni, hát én műtötten nem
tudtam neki segíteni, hát érted. Persze hát megnyomta a gombot, jött a nővér.
Most egy fiatal srác, értitek, egy jó svádájú gyerek, és hát bejött a 27 éves
na… És hát szóval azt…, hát szóval, na, hát ezt biztos nem tudom visszaadni, de
hát… „Tulajdonképpen azért csöngettem…” (Mutat magára, az ágyra, ágyneműre –
szerk.) „Ehhh… Hát hogy… baleset történt.” Ez volt a kulcs mondat, hogy baleset
történt. A nővér jött, azt mondja… A nővér nagyon kedves volt, azt mondja
„Megoldjuk.” És akkor hát én csak diszkréten ugye, csak a perifériás látásommal
követtem az eseményeket. (66:40)

Minden esetre akkor ott megtörtént minden, jó, tehát
csatornázási művek elvonult…ak volna. De a fiú pedig, ahogy úgy érezte, hogy
kezd, kezd olyan szárazabb lenni az élet, akkor azt mondja, hogy „Hát én úgy
szégyellem magam. Hát gyerekkoromban történt velem ilyesmi. Én azt hiszem –
mondta, ugye nyilván töprengett nagyon a sorsán, saját sorsa fölött. Ez jó, ez
az önstabilizálásnak egy nagyon egészséges… mindenki így csinálja. Mondta, hogy
– én azt hiszem, tulajdonképpen hogy nem bepisiltem, hanem ki.” Döbbenetes
pontos helyzetleírást adott. Meg is lepett, hogy valaki ilyen szorongattatott
helyzetében mennyire az analitikus gondolkozási képességének a birtokában van.
És hát a nővér pedig kedvesen konstatálta, ő nem elemezte a helyzetet, mert
neki dolga volt. Érezte ennek a srácnak a zavarát, és amikor úgy megvolt a
paplan, megvolt minden, ki volt öntve, ránézett a fiatal emberre, és a
következőt mondta neki. „Ez maradjon kettőnk titka.” Mondta a nővér. Érzitek
ezt a finomságot? Hát gyönyörű, hát ez gyönyörű. S ahogy hallottam… „De
elmesélted az egészet!” Ja! Most mondják, hogy mekkora bajt csináltam. Most
raktam össze, hogy „maradjon kettőnk titka”, de azért mertem elmesélni… (Taps –
szerk.) azért mertem elmesélni, mert értitek, hogy ebben a mondatban a női
gondoskodásnak nem a logika felől, és a szavak szó szerinti értelmezése alapján
való üzenete az, ami miatt ezt fontosnak tartottam közölni. Mert hát eleve hárman
voltunk. Na, szóval. Ez a… hát szóval. (68:55)

És akkor volt az, hogy kiment, mind a ketten tisztán ott
ültünk, vagy feküdtünk ugye. Ő 30, én 50, és úgy éreztem, jó helyen vagyok.
Hogy ilyen nővérekre van szükség, akik ezt az egy mondatot oda tudják tenni.
Mert az, ahogyan ő gondoskodott, az ebben az egy mondatban, hát ez… le vagyok
nyűgözve. Szóval most a másik térdemen gondolkozom, hogy esetleg… Nem, hát az
ember ha valami jót kap, ugye akkor egy kicsit a kötődés kialakul. Következő.
Jaj, hát már itt vagyok. (69:35)

22. Gyöngédség.

A gyöngédség. Úúú, úúú, igen. Hmm. (Ránéz az órájára –
szerk.) Mhhh. Nem, assz’em, hogy befejezem. Vagy ne? „Neee!” Jó, akkor a
gyöngédségről egy kicsit. Jó, jó, jó, de ki kezdi? Jó, akkor… tehát
akadályozott lehet a gyöngédség. Olyan érdekes volt számomra megfigyelni azt,
például önismereti csoportokban, hogy a gyöngédség az sokkal többek számára
jelent nehézséget, mint azt gondolnánk. Sokkal többek számára. Ahogyan
megérintek valakit, megsimogatok valakit, odaülök valakihez, vagy odabújok valakihez,
vagy ahogyan megsimogatom, vagy simogatom őt valamilyen szerepben, hogy nagyon
jól lehet látni, hogy van, akinek ha szabad így mondanom egyszerűen, a
gyöngédségnek azok a természetes mozdulatai nincsenek meg. Hogy nem is… Olyan
érdekes, ahogy lehet látni, hogy nem valami, valami gyöngéd mozdulat, amiben
van, annak valami íve van, vagy nem t’om, szóval úgy követi a test formáját,
hanem ilyen hrrsss, hrrsss. Biztos láttatok már ilyet. „Aludjál Petikém!” És
akkor így tssíí, lejön, lejön a bőr, a szín, a minden. (Erősen simogatja –
szerk.) Fölmegy a stresszhormonszint, két óráig nem bír elaludni. Megint csak
hogy van, akinek az egyik könnyű, a másik magától értetődő, és hirtelen „Hú, de
tényleg, tényleg.” (71:30)

Schindler listája

Milyen izgalmas az például, hogy azt mondom, hogy gyakorlom
a gyöngédséget. Egészen drámai a Schindler listája című film. Hát az a jelenet,
én azt, azt… nem, ezért akartam abbahagyni, mert nem akartam ezzel befejezni.
De hát ti akartátok… Ahogy ott a Schindler listája című filmben van az, ahogyan
ott van annak a lágernek a parancsnoka. Tulajdonképpen egy fiatal, hát… ember,
de hát a brutalitás, az agresszió egyszerűen, sz’al na, nem kell jelzőket
mondani, egyszerűen úgy szörnyű, ahogy van. Valami miatt fölmegy hozzá oda a
parancsnoki állásba, ott onnan ilyen ablakok vannak, ha láttátok a filmet,
lehet látni az egész teret, lehet látni, a barakkokra rá lehet látni. Valami
miatt ez a gyerek följön, mert valamit takarít, vagy nem t’om mit csinál. A
gyerek ott valahogy kiönt valamit, nem tudom, már elnézést, már nem így kéne
mondani. Egyszer csak ezt a katonát, ezt a… mindegy, elfogja a gyöngédség, és
látszik, hogy a fiú nagyon megrémül, hogy azon nyomban valami baja lesz, mert
ott kiöntött valamit. Fogja ez a katona „Nem baj.”, és megsimogatja a fejét.
Ezt teljesen váratlanul. A kisgyerek így megnyugszik, hogy nincs baj. Akkor
fogja a vödröt, meg a szivacsot, és megy le, le a lépcsőn. A katona odaáll a
tükör elé, és megnézi a tükörben ezt a mozdulatot. Megcsinálja a tükör előtt.
Úgy látszik, hogy villan a szeme, kinyitja az ablakot, fogja a pisztolyát, és
lelövi a gyereket. (73:25)

Ez a… ennél tényleg drámaiabban nem tudom érzékeltetni
milyen az, amikor valaki elidegenedett a gyöngédségétől. Hogy azt mondja rá,
ami ennél a sémánál oly nagyon gyakori, hogy „Én ezt nem csinálom, mert ha
csinálnám, az nem én lennék. Én nem ilyen vagyok.” Hogyha valamilyen lélektani
szakirodalomban képzett, akkor azt mondja, hogy „énidegen”. „Ez teljesen idegen
volna tőlem, sokak előtt táncolni. Teljesen idegen volna tőlem az…” A nő kérdezi
a férfitől „Te, mikor kéred már meg a kezem? – Én nem vagyok az a fajta. Jössz
vagy nem? Ne szórakozzunk!” És hogyha megkérdezik a haverjai a kocsmában „Te,
mikor kéred már meg a Brünhildának a kezét? – Hülye vagy? Ezt a nyálasat… majd
itt térdeljek le? Így, így? Hülyének nézel?” Azt, hogy mondjuk letérdeljen egy
nő előtt, azt mondja „Te…!” Hát vagy érted, hát mit t’om én, mit kell mondani?
Énnekem ezt nem kell tudni. Most ne várjátok tőlem. De hogy belegondol, hogy
neki ezt valahogy csinálni kell. „Hát ezt már nem! Hát ezt csinálják azok a
nyálas ficsúrok.” Miközben ez egy képesség. (74:50)

Nagyon köszönöm a figyelmet. (Taps – szerk.) (75:00)

Lejegyezte: vinkozoli