Az érzelmi gátoltság-séma 5.

(Feri bevonul a Csillagok háborúja zenéjére – szerk.) Még
nem vagyok fölkészülve, várjatok. (Technikai okokból a hang időnként kihagy az
elején – szerk.)

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat! (02:00)

Érzelmi gátoltság séma

Jaj! Van még legalább 13 pont, ezeket el szeretném mondani
ma. Ott tartunk, emlékeztek talán, sémák, érzelmi gátoltság, ez a sémánk. Az
érzelmi gátoltság jellemzője az, hogy az érzelmeink gátoltak. De nem csak ez,
hanem érzések, és aztán indulatok és ösztönkésztetések, és… Beleértve pozitív
érzések gátoltsága. Nem akarom ezt most már hosszabban ragozni, hanem csak egy
picinyke emlékeztetőt. (02:35)

De érdekes, ilyen hullámzik a hang, ugye? Igen, igen, én is
így hallom, hullámzik. Az is lehet, hogy én csinálom ezt (Liftezik a
mikrofonnal – szerk.), ugye, ez… Jaj de jó! Hirdetésnél is? „Így volt.” Így
volt. Most lettem tanácstalan. Jó, majd kiderül, mi lesz. Akkor lehet, hogy
minden szót kétszer kétszer kell kell mondanom mondanom, és és így akkor akkor
biztos biztos, hogy hogy lehet jól jól hallani hallani. (Taps – szerk.) Nem
tudom… „…elemet, mert kimerült. Kimerült az elem.” Kimerült az elem? Vagy
kimerültem? Nyomjam? Azt mondjátok, hogy nyomjam. Jó, aztán ha rossz, akkor…
Tehát. (03:40)

Nem tudom, hogy itt voltatok-e múlt alkalommal? Ezt most
csak azért kérdezem… nem voltatok, akkor pláne, hogy mi ez a… mi ez a zene itt
az elején. Megőrültek már? De nem, ez egy, ez egy jópofa poén volt. Mert hogy
emlegettem múltkor azt, hogy vannak meglepetések, és aki ebben a sémában
szenved, vagyis az érzelmi gátoltság sémában, ő nagyon szereti a dolgokat
önfegyelem, önreflexió, önkontroll. Ugye, és ezt az „önfegyelem, önreflexió,
önkontroll”-t nagyon szívesen kiterjeszti a környezetére is. Így kapcsolódott
az, hogy tehát az ilyen személy aki ettől a sémától szenved, sémától szenved…
Próbálok alkalmazkodni a helyzethez. Hogy az ilyen személyre az lesz jellemző,
hogy… (Akad a hang – szerk.) Ma egy kicsit kevesebbet tudunk majd haladni, az
egész biztos, viszont a megértésre, az elmélyítésre több idő fog jutni. Hogy az
jellemző rá, nem szereti a váratlan dolgokat, az új dolgokat. Hiszen az új
dolgok mindig kikezdik azt, „Hogy fogok erre reagálni, mit fogok majd érezni,
mi fog velem történni, mi lesz akkor majd velem?” Ezért aztán az ilyen személy
egyébként nagyon sokszor kényszeres dolgokban járatos, hogy ilyen pozitívan
fejezzem ki magam. Tehát az érzelmi megfosztottsággal együtt járó sémához
nagyon gyakran kapcsolódik az, hogy kényszer, kényszercselekvés,
kényszerismétlés, rend, és… kiterjesztem a környezetemre. Na, és akkor így volt
az az élményünk, hogy egyszer kaptam egy emailt, és az emailben ez volt benne,
hogy legyek szíves az előadáshoz a bevonuló zenémet megnevezni. Miután a
bevonuló zenémet nem tudtam megjegyezni (Megnevezni – szerk.), most kaptam ezt.
Tehát… mmm. Nem, tényleg, ez, ez… zseniálisak voltatok. Jó ötlet volt, csak a
zene volt pocsék. Na, de a… Szóval. (05:40)

Bevezetés, ismétlés

Mi az, amit nagyon szeretek hangsúlyozni? (Az egyik
narancssárga széket elteszi – szerk.) Kiveszem ezt, mert ez olyan hasonló. Bár
egy picit mintha sötétebb lenne, mit a másik. Hogy… Mi az, amit nagyon szeretek
a sémánál hangsúlyozni, hogy miről is beszélünk? Mi az az összefüggés, amiben
minden mondatomat legyetek szívesek hogyha volnátok kedvesek értelmezni? Ez
pedig az, hogy akire ez a séma jellemző, ő gátolt (1. szék – szerk.). De van a
másik véglet, a gátlástalan (3. szék – szerk.). Egyiket se találom túlságosan
örömtelinek. Amit keresünk, az a szabadság (2. szék – szerk.). Tehát amikor
újból és újból valamilyen megélésnek, kifejezésnek, önkifejezésnek,
önmegmutatásnak, önérvényesítésnek a szépségéről, vagy értékességéről beszélek,
különböző területeken, amin mind gyakorolhatunk, akkor sosem arra gondolok,
hogy üljünk ide (3). Tehát nem arra akarlak titeket sundám-bundám rávenni, hogy
legyetek gátlástalanok, hanem hogy legyünk szabadok. Hát ide (2), ide, ide,
ezért, ezért beszélek, hogy ide hogy tudunk jól leülni. Ez, jól van. Most mint
hogyha már jó lenne a hang is. Lehet, hogy a sötét erőnek a műve volt ez, és
mostanra kotródott el. Nem tudom, na. (07:00)

Az érzelmi szabadság fejlődésének területei

Gyorsan csinálnék egy ismétlést, és valahogy úgy feszít a
mondanivaló, csak nem t’om, nehogy szétessek, az lehet, hogy jobb. (Kap egy másik
mikrofont – szerk.) Értem. Ez most… óóó, óóó, jaj! Jól van, ez jobban hangzik,
ugye? „Igen.” Na, akkor gyorsan ismétlem azokat a területeket, ahol mondjuk a
gusztusotok van. Mert lehet, hogy valamelyik terület… Az lehetetlen, hogy ne
legyünk egyik-másik területben gátoltak, az lehetetlen. Még a legszabadabb
ember is azért öö-öömm, na, itt-ott gátolt. Tehát nem biztos, hogy ott érdemes
elkezdeni valamit kipróbálni, kísérletezni, fejlődni, valami élményhez jutni,
hogy mégse annyira katasztrofális ezt kipróbálni, ahol mondjuk a legnehezebb.
Válasszatok, olyan sok terület van, ahol nekiálltok valamit fölfedezni, egy
gyermeki kíváncsisággal. Mi lenne, hogyha táncoltam volna szombaton? Na, mondom
akkor a területeket, ahol az érzelmi önkifejezés és szabadság elkezdődhet
fejlődni vagy növekedni. (08:25)

Színek. Jól van, szép, szép. (Körülnéz – szerk.) Kicsit… jó,
virág minta. Virág mintás gatya! Ez már valami, jó, következő. Formák. Haaa!
Most nem testalkatra gondoltam, hanem… Formák. Hangok. Anyagok. Az anyagok alatt
nem kábítószer, LSD, Gina és egyéb női lények… nem, anyagok. Mozdulatok.
Tempók. Erősség. Gyöngeség. Stílus. Spontaneitás. Szavak. Vágy.
Ösztönkésztetés. Érzelmek. Sebesség. Szükséglet. Játékosság. Ízek. Újdonságok.
Magatartásformák. Agresszió. Gondoskodás. Gyöngédség. Áhh, ezek, ezek mind
területei annak, hogy az önkifejezésünkben hííí! Na, és így akkor eljutottunk
oda, hogy… (09:30)

23. Intimitás.

Erről meg nem akarok beszélni. Azért, mert akkora téma, hogy
egyetlen szálon szeretnék csak elfutni. Ez pedig az, hogy pont az intimitás egy
olyan, olyan terület. Mi az intimitás lényege? Hogy valami, hogy belsőt, valami
legbelsőt képes vagyok megélni, azt elfogadhatónak tartani. Ezért aztán azt
megmutatni, azt valamiképpen kifejezni és közölni. És te pedig erre a belső
tartalomra – ez lehet egy érzés, lehet egy késztetés. Nagyon sok belső tartalom
van, egy nagyon elrejtett élmény, egy nagyon elrejtett emlék, egy nagyon
elrejtett… mikor nagyon béna voltál, egy nagyon elrejtett, amikor nem t’om mi
voltál. Ebből a nagyon belsőből valamit kimutatok és kifejezek, és te pedig
ugyanabban a mélységben válaszolni tudsz rá. (Egészségedre!) Amikor ennek a
kölcsönössége megvan, valamit megmutatok magamból, a szónak átvitt értelmében
egyre inkább képes vagyok, merem magamat lemezteleníteni előtted, és egyre
inkább a magam csupaszságában megjelenni, és te pedig erre azzal válaszolsz,
hogy képes vagy ugyanabban a nyíltságban, vagy őszinteségben, vagy önmagad
megmutatásában, kendőzetlenül valamit föltárni magadból, és befogadni abból,
amit én föltárok. (11:00)

Tulajdonképpen ez a meghittség. Ezért a meghittségnek,
látjátok rengeteg területe van. Mert hát az is lehet, hogy szavakban éljük át a
meghittség élményt. Hú, ezt elmondhattam neked. Hát soha senkinek nem tudtam
elmondani, és amikor te elfogadsz engem, és nem ítélkezel, és látom rajtad azt,
hogy hú, így velem jöttél, és… akkor egy meghittség élményem lett. Hát az is
meghittség élmény lehet, hogyha olyan gyöngéden, egyszerűen csak vállt a
vállnak vetjük. Nem kell rögtön szexuális kapcsolatra gondolni a meghittségnél.
Meghittség élményünk lehet az, ahogy együtt csinálunk valamit, és akkor… Nekem
mindig fontos volt az – ez most egy példa – hogy amikor főzünk, akkor nehogy
elrontsak valamit. És elrontok valamit. (Gyere! Épp a főzésnél tartunk. Ezt nem
t’om hogy hat rád.) Tehát együtt főzünk, és ez már tulajdonképpen egy tök
izgalmas dolog. Én sose főztem senkivel, de most együtt főzünk, mert mondtad,
hogy mi lenne, ha együtt csinálnánk meg az ebédet. Egy picit szorongok, hogy
nehogy elrontsak valamit. Akkor valamit véletlenül elrontok, akkor te
hihetetlen kedvesen reagálsz rám, és ott a közös főzésben átélek valami közös
cselekvésben, hogy he-hhh. (12:10)

Elmegyünk együtt síelni. Na, és én meg… milyen lábú vagyok?
Tudom, hogy falábú, botlábú, nem tudom, síléc lábú. Az van bennem például, hogy
nagyon tetszik nekem ez a srác. Jaj, hát ez egy tuuööö, hát ez a Dezső, thúúú.
Tulajdonképpen azt szeretem a szervezőkben, hogy nagyon korrektek, de hogy
ilyen esetben hajlandók egy-egy bizalmas információt is megosztani. Tehát
amikor megkérdeztem, hogy „Dezső is jön?”, akkor persze először azt mondták,
hogy ez sajnos nem publikus információ. De mikor elmondtam, hogy „Szívügyről
van szó. – Ja, hát akkor… annyit mondhatok, hogy nagy valószínűség van rá.”
Akkor ott vagyok, és hóóó, és a Dezsó… De tele vagyok aggodalommal, hogy látni
fogja, hogy hát én, én nem tudok jól síelni. Tulajdonképpen ez az egész síelés,
nem t’om, ez a síelés… De ott van a Dezső, értitek, hát mit számít, mit számít
egy hét szenvedés, ha Dezső ott van. Ezért eljövök síelni, és… Na de közben ott
van bennem a szorongás, hogy látni fogja, hogy esek-kelek, esek-kelek, és végül
egy hóemberként próbálok valahogy… rám tapadt a sok hó. És olyankor megélem,
hogy a Dezső milyen kedvesen még odajön, és képzeljétek, egy órát tanítgat, a
Dezső, pont a Dezső, pedig… És mondja, és egyáltalán nem érzi azt, hogy ez egy
ciki, vagy béna lennék, vagy csúnya, sőt, és olyan kedvesen… Akkor meghittség
élményem lehet. Mert én éppen valami olyan részemet mutatom meg és tárom föl,
amit nem szívesen akárkinek, főleg a… Értitek, hát le akarom nyűgözni, és
esek-kelek? Na. (13:50)

Tehát a meghittség, intimitás egyáltalán nem egyenlő a
szexualitással, amiben egyébként lehet, hogy körülbelül ennyi (Mutatja, hogy
kevés – szerk.) intimitás van. Tehát természetesen a szexualitás nélküli
intimitásnak rengeteg tere van, és természetesen az intimitás nélküli
szexualitásnak is van számtalan lehetősége. Óh, tehát az intimitás. Na most!
(14:10)

Hogy jön például egy kapcsolati nehézség? Mert mindig
izgalmas ez, hogy nem csak odáig akarjuk mondani, hogy bátran kifejeztem egy
érzést, hanem hogy utána mi lett. Ugye, hát kapcsolatokban élünk, tehát az az
érdekes, hogy bátran kifejeztem valamit, és akkor te erre hogyan reagáltál. A
szabadság széke (2) azt is jelenti, hogy én kifejeztem valamit, erre te
reagáltál, és azt a szabadságot is keressük, hogy hogyan tudok szabad lenni
attól, vagy abban is, ahogyan te aztán reagáltál. Hát a kapcsolatban meglévő
szabadságot, nem csak az önmagamban meglévő szabadságot, vagy a kifejezésnek a
szabadságát. Ahh, hát ez egy picit… értitek, hogy… Olvasunk ilyen egyszerű
kaptafára írott könyveket, és akkor arra bátorítanak, hogy „Háhh, toljad csak!”
Ugye, és akkor valaki elkezdi tolni, az összes kapcsolata tönkremegy. Hát ez
nem látom, hogy ez egy nagy dicsőség lenne, vagy egy nagy előre jutás.
Emlékeztek, a dilemmát így tettük föl, hogyan tudom úgy kifejezni magamat, hogy
nem fenyegetem vele a kapcsolataim, és hogyan tudok úgy alkalmazkodni, hogy nem
fenyegetem vele magam. Ezt nevezzük szabadságnak, mikor képes vagyok úgy
alkalmazkodni, hogy közben szabad tudok lenni, és úgy kifejezni magamat, hogy
közben szabad tudok lenni. Hááá! Jól van. Szóval. Egy picit elveszítettem a
fonalat. Igen, mert a mondhatnék túl sok, a koncentráció meg kevés hozzá.
Biztos veletek is volt ilyen. Hogy, hogy, hogy… A síelés, intimitás. Áhh,
látjátok, magamtól, magamtól, nem segítettetek, ismerjétek el! (15:55)

Milyen nagy dolog, és közben ez egy milyen nehézség is, most
egy kapcsolati konfliktust mutatok be, hogy sokan vannak férfiak, akik az
intimitást, és az intimitásban a szabadságot, az önkifejezésnek az élményét, a
játékosságot, az elfogadást, a spontaneitást a szexuális kapcsolaton keresztül
és azon belül szeretik, és valahogy ott a legtermészetesebb, hogy ezt megéljék.
Tulajdonképpen a szexuális együttlét során ők egy csomó ahhoz kapcsolódó nagyon
izgalmas és szép értéket élnek meg. Nem csak arról szól, hogy mrrrr – ez egy
szakkifejezés volt. Hanem, gyorsan… háttal vagyok nektek. Hanem, hanem arról
is, hogy ő itt számtalan olyan dolgot él meg és fejez ki, és kerül viszonyba
saját magában ezzel a részével, aminek tulajdonképpen más útját-módját szinte
nem is gyakorolja. Hogy nem játékos sehol, csak az ágyban. Hogy nem spontán
igazán sehol, hogy nem önfeledt igazán sehol, hogy nem mer meztelen lenni. Most
értitek, mi, a főnök előtt, vagy hogy? Megtanulta, hogy amíg meló van, fa arc.
„Öt százalék. Sss! Jó, el is mehetek. Van más is. Sss!” Na, hát ebben nem lesz
gyöngédség az arcomon. Hogy? Milyen gyöngédség? Vfff! Szóval. (17:40)

Ezért a férfi, hogyha nincsen szex, rengeteget veszít. Azt
is mondhatnánk, hogy a saját részéből, a személyiség részéből egy csomó
területet akkor nem tud megélni, mert ő azt mindet ide hozta. Ez az ő gyöngéje,
hogy neki legalább 6-7 nagyon fontos tulajdonsága, személyiségrésze, képessége
a szexualitáson keresztül tud csak aktualizálódni. Ez egy gyöngeség, mert egy
csomó más területen is tudna az aktív lenni, csak ő azt nem tudja, hogy kell
csinálni. Akkor milyen klasszikus konfliktus, és a nő pedig – elnézést, hogy
így leegyszerűsítem, tudom, hogy sokkal árnyaltabb. Nem akarok öööeeee – jó,
igen, ez is egy szakkifejezés. Igen, ma sok szakkifejezést hoztam, ezek mind
újak, de viszont nagyon pontosak. Nagyon sok nő pedig a beszéden keresztül éli
meg ugyanezt, hogy spontán, hogy csak úgy mondja, hogy átéli az érzést, hogy
szabad, hogy elfogadható, hogy mondhatja. Értitek! Pff! A férfi azt mondja
„Jaj, ne nyaggassál már!” s a nő azt mondja „Tudod mikor lesz szex?” Hogy akkor
mind a ketten nagyon sokat vesztenek. Mert hogy nagyon, és kizárólagosan
egy-egy területen keresztül élnek meg sok mindent. Ezért amikor erről
beszélünk, érzelmek szabad kifejezése, akkor éppenséggel az is lehet, hogy
megterhelődik egy-egy terület, és ha azt a területet elvesztjük, akkor pfff,
veszítünk vele mindent. Kisarkítva, hevesen szólva. Jó. Igen. Igen, igen,
tűdü-dűdü-dű. Jó. Én nem, nem tolom ezt tovább. (19:45)

24. Szenvedély.

Hát erről meg sok szó esett, tehát erről ezért nem akarok
beszélni. De akarok. A szenvedély nagyon is ide tartozik. Ehhh. Kifejezetten
föltűnt nekem, hogy vasárnap estefelé, amikor a szentmise zajlik, kevesebb
férfi volt a templomban, s ennek két okát láttam. Egy időben meg lehetett
tekinteni a Forma-I Brazil nagydíjat, de ha ez valakinek nem lett volna elég,
Magyarország-Andorra VB selejtező meccs párhuzamosan. Úgy látszott, hogy ez a
kísértés sok férfi számára túl hatékonynak bizonyult. Miért jutott ez eszembe?
Azért, mert azt kívánom mindenkinek, kívánom mindenkinek, hogy életetekben
egyszer, nőknek is, menjetek ki egy 70-80-90 ezres stadionba. De szurkoljatok,
értitek, hogy amikor úgy húúú, hát ahogy egy tömeg tud zúgni egy focimeccsen,
azt át kell, hogy éljétek, át kell. Nem halhattok úgy meg. Ezt kívánom
mindenkinek, azt, hogy ott az milyen élőben, hogy milyen húúúú. Ezt hát nem…
ebbe beleborzongok, komolyan mondom. Azt nagyon, azt muszáj, muszáj. (21:25)

Torontó – NBA döntő

Azt meséltem, hogy volt egy óriási lehetőség. Direkt nagyon
óvatos voltam azzal, hogy amerikai élményeimmel traktáljalak benneteket. Mert
nekem rengeteg élményem… valaki jön, és „Igen, most voltam USA…” Na jó, tehát
ezt nem. De azt meséltem nektek, hogy Torontóban voltunk, ott laktunk jó pár
napot, és onnan mentünk Kanadában ide-oda. Éppenséggel a Torontó NBA elődöntő
meccset játszott, és én ezt megneszeltem. Ez azt jelenti, hogy már otthon
megnéztem a neten, hogy… nem lehetséges-e ez, hogy bármelyik városban, ahol
éppen vagyok, valamikor egy NBA meccs lesz… és volt. Utolsó… elődöntő meccs.
Hát értitek, rögtön jegy… Egy probléma volt, az előadás napjára esett.
Gondolhatjátok, hogy ez nem okozott nekem nehézséget, mert elmondtam az
előadást. Már az elején világossá tettem, hogy „Nézzétek, ti itt laktok. Tehát
ti könnyen lemondotok erről a meccsről, de nem így én.” És hogy ezért a kérdésre
annyi idő maradt csak, hogy én a meccsre odaérjek. De most elmondom, ez volt
eddig az önkifejezés. Elmondom az alkalmazkodás részt, a második félidőre. Na,
látjátok, milyen kedvesek vagytok. Ugye? Na, nem, azt mondom „Nekem a
nagyszünetre oda kell érnem.” És tényleg, bevágtak minket az autóba, tűztünk,
minden, és már ahogy mentem, tudjátok, volt bennem egy lelkesültség. Az
lehetetlen, hogy én csak úgy nézzek ott egy meccset. Mi az, hogy csak úgy…? De
ha már itt vagyok, szurkolni kell. Azért egész más minőség, ahogy ott vagy egy
NBA meccsen, és tolod ahogy kell. Hát nyilván nem akartam, hogy megverjenek,
tehát Torontó drukker lettem. Így nem okozott problémát, hogy éppen kik mellett
ültem. Iszonyatos nagy zakót kapott a Torontó és kiesett a döntőből. Ez egy
kicsit levont a szenvedély élvezet részéből. De tudjátok, ott üvölteni, szóval
az, az a jó benne, amikor egy meccsen úgy üvöltesz, hogy nem is veszed észre,
hogy berekedtél. Csak amikor vége a meccsnek, és próbálsz valahogy beszélni.
„Hákrrr-krrrr. Nagyon jó meccs volt!” Szóval azt akarom nektek csak itt
dadogni, hogy a szenvedély legitim megélésének, most mondjuk így egyszerűen,
számtalan jó formája van. Az, hogy egy hatalmas stadionban ordítani, ez
egyszerűen, ez, hát ezt annyira kívánom nektek, na. Télen havat… ezt. Igen,
igen. (24:30)

„Atyaaa, a gatyaaa!”

Kedves pap ismerősöm, akkor volt már olyan 50 körül… Hááá,
pont mint én. Tényleg, olyan derűs vagyok ezen. Azt találták ki az ő fiataljai,
hogy megtanítják az atyát szörfözni. Igen, igen, mert ez akkor óriási nagy szám
volt. Nagy szám volt, az összes fiatal ment, tolta a Balcsin a szörföt. Hát
lehívták őt is, hogy „Gyere, gyere, megtanítunk szörfözni.” Volt benne elég
kalandvágy, lement szörfözni. És miután mindent olyan 100%-ig szeretett csinálni,
hát úgy fölkapaszkodott, tudjátok, és akkor tartotta, meg már tudott egy ilyet
csinálni (Kifordítja a vitorlát – szerk.). Na ennek az lett a következménye,
onnantól kezdve se kép, se hang, tehát akkor már csak a szél. Honnan jön a
szél, és… (25:15)

Igen ám, de mondjuk egy olyan óvatlan papként nem
mondhatnám, hogy a fürdőnadrág repertoárja túlságosan is bőséges lett volna, és
ezért egy, hát mondjuk nem túl fölgumizott fürdőnadrágot sikerült magára
öltenie, ami rendre, ahogy ő ott ügyeskedett, az csúszott mindig lefele.
Előbb-utóbb azért úgy a parton lévőknek egy jópofa élmény volt, ahogy egy egyre
fehérebben világító fenék ott megjelent. De ebben nem is ez az érdekes, már
láttunk nyilván ilyet, ilyen fehéren villogó férfi feneket. Na, hát ezt nem
t’om, de… De ami az érdekes volt, ugye hát ott voltak ezek a fiatalok, és hát
arra gondoltak, hogy hát mégis csak nem akarják, hogy valaki itt látja, hogy
atya… Ugye, mert az rendben van, hogy szörfözik, de hát ugye félig lehúzott
gatyával, mondjuk eddig nem akartak ők elmerészkedni, ők csak a szörfig. Volt
egy pillanat, amikor valamelyikük már úgy érezte, hogy a segítségnyújtásnak
kétség kívül itt van a pillanata, és ez már nem tűr halasztást, és bekiabált.
Úgy, úgy, hogy „Atyaaa! A gatyaaa!” Ez volt az a pillanat, ahol Balatonszemes
összes nyaralója és strandolója tudta, hogy az a lehúzott, lenyúzott gatyájú,
az egy pap. Mert eddig ezt ők nem tudták, tehát eddig nem volt föltűnő. Szóval
a szenvedély, hát a szenvedély. Na. Igen. (26:55)

Ezt már elmesélgettem nektek. Á, mégis, na. Mikor fiatal pap
voltam, akkor, hát akkor ment együtt a buli, meg minden. Na minden alatt, na,
nem minden. Tehát, ment a buli, ugye itt, itt… Ment a buli, és hát persze ott
táncoltunk, és a többi. Akkor egyszer csak ott az egyik fiatal hölgy, hát nem
sok korkülönbség volt köztünk, úgy rám néz, és úgy „Hajj, atya! De
szenvedélyes.” És én ekkor azt gondoltam, hogy dehogy is, dehogy. Hát engem a
szemináriumban megtanítottak, hogy… na. (Egyenes tartással sétál – szerk.) Most
az, hogy táncolok-e, ennek semmi köze a szenvedélyhez, ez testmozgás. Emlékszem
erre, ez volt nem t’om hány, 18 éve, mentem haza, és akkor „Szenvedélyes
vagyok, vagy nem? Most ez…?” Tehát az önmagunk kifejezésének, az érzelmi
gátoltságból való szabadságnak az egyik nagyszerű tere, hogy megtaláljuk azokat
a lehetőségeket, amikor szenvedélyesek lehetünk. Hájjj, jól van. Következő. (28:20)

25. Önmagam megmutatása

Beállni középre

Ezt így neveztem, hogy önmagam megmutatása. Hogy egyáltalán
képes vagyok arra, mondjuk hogy kiálljak emberek elé, hogy magamat megmutassam,
hogy engem lehessen látni, hogy ennek a szabadsága bennem van. Mikor
családterápiás szakirodalmat bújtam, egyszer csak fölfedeztem a nem megfelelően
működő, rendszerszinten problémásan működő családok ismérveit. Ott az egyik
ismérv ez volt, és soha nem jutott volna ez eszembe magamtól, talán azért is
maradt meg, ez így szólt. A rendszerszinten problémásan működő családokban nagy
valószínűséggel tilos az, hogy szabadon a családnak bármelyik tagja a
középpontba kerüljön, majd pedig onnan a középpontból kikerüljön, és hogy ennek
legyen egy szabad mozgása. Mert vagy az történik, hogy senki nem lehet a
középpontban, vagy hogy ott egy valaki van, mondjuk az apa, s akkor aztán… na.
A jól működő család ismérve, hogy egy szabad mozgás van abban, hogy ki kerül a
család középpontjába. Tehát például egy beteg személy be tud kerülni a
középpontba, de mikor jól lesz, akkor már nem kap többlet figyelmet. Valakit
ünneplünk, akkor meg tud ott állni, ott a torta, s akkor elfújja, és kívánhat
egyet, és mindenki őt nézi, és nem mondja azt, hogy „Jaj, ez olyan ciki.
Hagyjátok már!” Hogy engedi magát valaki megünnepelni, és ezzel ad azoknak is,
akik őt ünneplik. Sokféleképen kerülhetünk a figyelemnek a középpontjába. (30:10)

Ahol sérült a lélek, ott ez a figyelem középpontjában levés
akadályozott. Tele leszünk szorongással, vagy szégyenkezéssel, vagy, tudjátok,
mint ami ennél a sémánál annyira jellemző, hogy azt élem meg, hogy „Hát ez nem
én vagyok. Na, hát ez, ez nem.” Bennem van egy Millenárisos idő, hogy jaj, én
szerettem ott lenni. Jó hely. Emlékszem, hogy ott lenyűgözött engem az a
hatalmas színpad, kifejezetten élveztem azt a nagy színpadot. Úgy éreztem, hogy
van terem, hogy lehet jönni-menni. Arra is emlékszem, hogy invitáltalak
benneteket, hogy „Gyertek föl a színpadra, egy kicsit nézzétek már meg, milyen
innen a világ! Álljatok föl a színpadra, nem kell semmit se csinálni, csak
álljatok itt meg, és nézzetek le, és nézzetek körbe.” Ezt is kívánom
mindenkinek, hogy egy színházban, vagy valahol álljatok egyszer egy olyan jó
nagy színpadon, s úgy nézzetek körbe, hogy milyen onnan a világ. Ez jó. Igen. (31:25)

Nem tudom, hogy traktáltalak benneteket múltkor azzal, hogy
hogyan éltem át a sokféle zavaromat, amikor Angyalföldre kerültem? Most
hirtelen ez eszembe jutott. Nem mondtam el mostanában? De mondtam már. „Nem
emlékszünk.” De, biztos mondtam, csak ez így nem… Lecuccoltam ott Angyalföldön,
és akkor ó, hát ez remek, kinéztem az ablakon, és kiderült, hogy
magasföldszinten lakom. Megvan ez az élmény? Hogy ez, hogy képes vagyok a
középpontba kerülni, ez nem azt jelenti, hogy állandóan a középpontban akarok
lenni, az egy teljesen más műfaj. Hogy mennyire zavart például ott
Angyalföldön, hogy mindenki benéz a szobába. Utáltam, hát ne kelljen már mindig
láthatónak lenni. Hát hadd csukjam be az ajtót, és akkor úgy… na, kis barlang
élmény. Szerint… nagyon, egy pszichológus azt mondta, tulajdonképpen az
emberben ott van a barlanglakó. Ezért szeretjük azt, hogy úgy néha vagy a
paplant magunkra húzzuk, vagy becsukjuk magunk mögé… ez valahogy, ez a… Hogy ez
egy jó dolog, egy kis barlang lakás, vissza ahhoz, hogy mmmm. Jól van. Még
tovább. Igen, igen. Aha! (32:55)

Megsértődés

Édesanyám nem szeretett a középpontban lenni. Igen ám, de
csinált helyette valamit, ami sokkal rosszabb volt, mint hogyha a középpontban
lett volna. Mert ha valaki tud a középpontban lenni, az például lehetséges,
hogy valahogy működik a család, és egyszer csak föláll egy édesanya, és azt
mondja „Elfáradtam. Most figyeljetek mind ide! Férfiak, már… fiam, férjem, nők,
gyerekeim, lányaim, figyeljetek ide! Elfáradtam, elég volt, 2 nap, szabira
mentem. Oldjátok meg, a hűtőben van minden. Egyszerűen pihennem kell, ne
várjátok tőlem.” Egy nagy szabadság azt mondani, hogy „Nem.” Az édesanyám ezt
sose csinálta. Helyette, ugye gyűjtötte, gyűjtötte, gyűjtötte, és amikor úgy
érezte, hogy most már aztán tényleg itt az ideje, hogy őt észrevegyük, akkor…
Hogy? Sírt? Nem. Beteg lett? Nem, az később az van. Ez egy klasszikus dolog.
Nem beállok a középpontba. Nem veszekedett, hát akkor az érted, az…
„Megsértődött?” Az, az, megsértődött. Az én anyukám azt tanulta meg, hogy középpontban
lenni nem lehet, magamat, hogy kiállni, és azt mondani, hogy így vagyok, ez
vagyok, ezt hallgassátok meg, és ehhez akkor vegyetek föl valami viszonyt, vagy
mondjátok, hogy mit akartok ezzel csinálni. Ezt nem. Anyukámat, mikor kislány
volt, a nagymamám elpasszolta vidékre a háború alatt. tehát őneki az volt az
alap élménye. Mi az, hogy középpontban lenni? Hát ő úgy élte meg a kislány
korát, hogy ő senkinek se kell, hogy egy sokadik unokatestvér irgalomból
befogadja őt. Hát neki mindenről volt élménye, csak arról nem, hogy mit jelent,
hogy beállok középre, azt mondom „Ez van velem, figyeljetek rám! Hallgassátok
meg!” (35:20)

Őneki nem volt ilyen élménye, pont az ellenkező. Ugye, most
így mondom, egy kicsit persze átvitt értelemben, hogy az árva gyerek élmény.
Hát az árva gyerek mindenhol van, csak a középpontban nincs. Ezért ő azt
tanulta meg, hogy talán egy módon tudom a figyelmet fölhívni magamra, hogy
megsértődök. Ez pont az ellenkezője. Tehát egészen kifejezem, hogy mi van
velem, és akkor rögtön, rögtön egy változást tudtam csinálni, és közben azt is
átélem, hogy hatékony vagyok. Tudok magamért cselekedni, és közben kapcsolatban
is vagyok. A sértődés az egyik, egyik legrosszabb stratégia. Hát nem direkt
csináljuk persze, attól még az egyik legrosszabb. Elvágom a kapcsolatot,
kiszolgáltatom magam. Mert tulajdonképpen azt mondom, hogy most arra hajtok,
hogy vegyétek észre. Érted, hát ettől csak rosszabbul leszek, és még
rosszabbul. Megszüntetem a kapcsolatot, a sértődöttséggel, de közben azt várom,
hogy ti vegyétek föl velem a kapcsolatot, sőt aztán találjátok ki, hogy mire
van… fussatok köröket. Áááéééjjj! Hogy mennyivel egészségesebb tudni beállni
középre. „Nézzetek, figyeljetek… hallgassatok meg!” Áhh! Hát önkifejezés, akár
önérvényesítés helyett: sértődés. Nem, nem annyira jó. Igen, páá-páá, páá-páá. (36:50)

26. Kiszámíthatatlan

26. pont. Tudom, hogy nem írtátok, de nekem megvan. Ez a
kiszámíthatatlan, hogy a kiszámíthatatlan, mint valami érdekes. Hogy elmenni
úgy egy útra, vagy benne lenni valamiben, amiben tudom, hogy lesz egy csomó
kiszámíthatatlan, és ez nem zavar. Nemhogy nem zavar, hogy „Jaj, de jó, hogy
egy csomó minden nincs előre megtervezve!” Vagy nem is lehet megtervezni előre.
Hogy ez izgalmas. (37:20)

Madách színház – Körmendi improvizál

Mikor serdülő voltam, most be is ülök rendesen. Nagyon
szerettem színházba járni, áhh, színház, hát az… na. Volt, hogy hetente
elmentem 2-3-ra. Nagyon, hát… ahh, szóval. Ültem, Madách színház, még ott a
nagy… hát nekem akkor fiatalnak, a nagyok játszottak, a Huszti Péter, meg a
Körmendi János, meg a Piros Ildikó. Szóval, na, a nagyok. Adtak elő egy
darabot, és hirtelen pff, egy lámpa fölrobbant. Tudjátok, olyan nagy fényű, az
iszonyat nagyot tud durranni. Körmendi János elkezdett a darab stílusában improvizálni
a lámpa szétdurranására, mintha az benne lett volna a darabban. Azok, akik ott
álltak, elkezdtek, de úgy röhögtek, mert hát annyira váratlanul érte őket,
mindenki kiesett a szerepéből. Körmendi meg pontosan ugyanazzal, ő így
folytatta, mert éppen nála volt a szó, és akkor ugyanazzal az archaikus
stílussal ő mondta. De akkora röhögés lett, hogy olyan vastapsot darab közben
soha nem hallottam még. Hatalmas vastaps lett, de mindenki tapsolt, még a
színész kollégái is megtapsolták. Utána megpróbálták újra kezdeni, és megint
elröhögték. Úgy harmadjára tudták megint fölvenni a fonalat, és végigvinni a
darabot. Milyen érdekes, hogy hát… na ez az élmény marad meg. Az, amikor
egyszer csak valami váratlan, és te háhhh! Ezzel azt akarom mondani, hogy a
váratlanban lehet jó. (39:10)

Meglepetés út

Milyen izgalmas, például egy kedves ismerősöm, nagyon jó
fej, arra jutott, hogy a felesége megérdemel egy meglepetés utat. Meglepetés,
áhh! Ő mindent előre megszervezett, lezsírozott, kifizetett, minden. Na jó, de
hát a felesége egy dolgozó nő, ezért egyszerűen muszáj volt az utolsó előtti
pillanatban mondani valamit, hogy el tudja intézni, hogy három nap. Képzeljétek
el, hogy az történt, hogy a felesége annyira utálta a kiszámíthatatlant, a
váratlant, hogy olyan ideges lett ettől, hogy mielőtt elindultak, úgy
összevesztek, de úgy, hogy a férfi azt mondta „Soha többet meglepetés út! Nem
indultunk még el, de ilyen rosszul nem voltunk két éve.” Akkor visszajöttek, és
azt mondta a feleség „Te, Feri, hát azért úgy kellett egy nap, míg odaértem, s
akkor rájöttem, hogy nincs baj. Akkor a második nap, hogy tulajdonképpen a
férjem szeret, és a harmadik napra tudtam élvezni ezt.” Szóval csak úgy mondom,
hogy a kiszámíthatatlan és váratlan akár még valami jó is lehet. Következő. (40:35)

27. Természetes

Az a személy, aki érzelmileg gátolt, azt látjuk rajta, hogy
nem természetes. Amikor megpróbálja ezt ellensúlyozni, akkor sem természetes.
Tehát ahogy nevet, nem természetes, ahogy, ahogy… nem természetes, ahogy beáll
a középpontba, hogy ő legyen a társaságnak a nem tudom én, motorja, vagy valami
Humor Heroldja, az se természetes. Mi magunk is feszengünk, mert érezzük, hogy
ő se természetes. Azért is nehéz ez, mert valakire rászólunk, hogy „Legyél
természetes!” Miért nem tud természetes lenni? Önfegyelem, önkontroll,
önreflexió. Hát ebből minden kijön, csak a természetesség nem. (41:30)

A séma negatív oldala

Most assz’em, hogy itt megállnék. Egy picit, picit valamiket
szeretnék nektek mutatni. Hogy… mert itt… szóval… mrrhhh. Isztok ti is, jó.
Hogy… amikor valaki ebben a sémában van, őneki az a nehéz, hogy látjátok,
mindennek a pozitív oldalát mondtam. Ahh, kaland, ahh, váratlan, ahh,
intimitás, hejj, szenvedély! Igen ám, de ebben a sémában ez pont nem így
működik, mert az intimitás, a szenvedély, a kaland, a váratlan mindi-mind azzal
jár, hogyha valamit megmutatok magamból, az fenyegető rám nézve, az nagyon
ijesztő, mert akkor kiszolgáltatott leszek, akkor sebezhető leszek, akkor
bántható leszek, akkor kirekeszthető leszek, kigúnyolható leszek, kicikizhető
leszek, megszégyeníthető leszek, megvethető leszek, elárulható leszek. Ezért
akiben ez a séma erős, ahogyan én beszélek, benne az „Na, hát csak azt ne!
Milyen középpontban levés? Hát halál! Ha valahol kiszolgáltatott vagyok,
kiállni középre, bárki bárhogy néz engem, lenyilaznak. Milyen meztelenség? Ne
szórakozzunk már! Hát ha van fenyegető, az a meztelenség, a szónak akármilyen
értelmében.” (43:05)

Akkor létrejön például egy ilyen zavar, hogy valaki hogyha
szexuális együttlétre kerül a sor, mindig le kell kapcsolni a lámpát. Mert
igényli a szexuális együttlétet, de az is lehet, hogy nem is annyira igényli,
de el tudja fogadni, hogy a társa igényli. De az, hogy őt meztelenül lássa, az
neki elfogadhatatlan, vagy elviselhetetlen. Nem tudom elviselni annak a
gondolatát, hogy te engem meztelenül látsz. Ez a zavar hogyha súlyosabb, akkor
tulajdonképpen itt nem jó érzéseim támadnak, hogy végre figyeltek rám, végre
kifejezhetem magam, vagy végre kiállhatok magamért, vagy végre megélhetek
valamit, vagy végre van egy kaland – fordítva. Próbáltam elmondani legalább nem
t’om én 10 érzést, hogy fenyegetettség, szégyen, megsemmisülés, halál,
pusztulat. Ezt élem meg. Ahh! (44:05)

A harag kifejezése a kapcsolatban

Mi van akkor, szeretnék leírni nektek valamit, hogy… ezt élem
én meg egyedül, és ezért is nehéz bármi olyasmit kísérletezni, kifejezni,
amiről most szó van. Hogy néz ki ugyanez a kapcsolatban? Most
megkülönböztetéseket fogok tenni. Képzeljük el, hogy én egy kapcsolatban – most
így mondom – eljutok oda, hogy kifejezzem a haragom. Eddig arról beszéltünk,
például a harag kifejezése jó, az értékes. Akkor, hogyha nem fenyegetem vele a
kapcsolatot. Ugye, hogyha úgy tudom kifejezni, hogy nem fenyegetem vele a
kapcsolatot. De… na de. Aki ettől a sémától szenved, ő azt mondja, hogy hát a
harag kifejezése mindig fenyegeti a kapcsolatot, vagy mindig fenyeget engem.
Tehát nem látom jól, hogy hogyan lehetne a haragomat úgy kifejezni, hogy engem,
vagy a kapcsolatot ne fenyegesse. Mert a harag számomra úgy tűnik föl, hogy az
a lényegéből adódóan fenyeget vagy engem, vagy a kapcsolatot. Ezzel nem is
tudok mit kezdeni, hogy a harag kifejezés úgy, hogy ne fenyegesse a
kapcsolatot, hát ilyen nincs is – gondolom akkor én így. (45:30)

Valaki elkezdi ezt tanulni, vagy valakinek ez nagyon megy,
akkor ha ezt mondom, hogy a harag kifejezése, biztos vagyok benne, hogy
döbbenetesen különböző dolgok jelennek meg nálatok. Hát a harag kifejezése az
lehet, hogy az jelenik meg benned, hogy ordítok a férjemmel. Ugye, és végre
megmondtam. A harag kifejezése, már… lekevertem neki egyet. A harag kifejezése
– mondom a másik végletet – akkor meg így mosolyogsz, és azt mondod, mert a
kapcsolatot őrizni kell, ugye, mert a harag kifejezése veszélyezteti a
kapcsolatot. Minden esetben és mindig lényegileg – ugye, ez a téveszme. (46:15)

Ezért azt mondod, hogy (Kedvesen, mosolyogva – szerk.) „Jaj,
te, hát tudod, jaj, hát nagyon haragudtam rád, nagyon. Nagyon, ugye nem érted
félre… Hogy, hát… de ezt el akartam mondani tudod, mert Pálferin voltam, és
mondta, hogy a haragot… és nagyon, nagyon, nagyon. Ugye, ugye, most kérlek,
most, most mit gondolsz rólam? Ugye nem bántott ez meg? Ugye, remélem, hogy
nem, nem bántott? Csak úgy gondoltam, hogy úgy elmondom, de már, már nincs is,
nincs, nincs. Nincs, volt, de nincs.” Ismeritek, most magunkat, magunkat,
magatokat, hogy a harag kifejezését mosolyogva teszem meg? Azért, mert próbálok
rögtön egy üzenetet adni, hogy „Hát szeretlek. Nekem a kapcsolat nagyon
fontos.” (47:10)

Tulajdonképpen az egyik véglet, hogy a haragot összekeverem
az agresszióval, és mondok itt most ilyen kulcsszót, és az azzal együtt sokszor
természetes módon járó megvetéssel, vagy lenézéssel, vagy leértékeléssel. Vagy
pedig a harag kifejezését összetévesztem azzal, hogy hát így valamicskét
csöpögtetek, de tulajdonképpen ahhh-hhh. Mi a nehéz? Átjövök ide. Hogy amikor
valaki a haragját kifejezi, nagyon nagy művészet, hogy az semmi más ne legyen,
csak a harag kifejezése. Az nagyon nagy művészet. Ugyanis amikor megharagszom
valakire, vagy dühbe gurulok, a legtöbbünknél a haraggal – és akkor itt
használni akarom a négy széket – a haraggal együtt a séma terápiából ismert
négy nagyon fontos dologban, ami az emlékezés (1), a testi állapotok (2), az
érzés nem, mert az már ott van, a cselekvés (3), és mi volt a… gondolat (4),
gondolat. Hogy ezek nagyon megterheltté válnak. Miközben én úgy élem meg, hogy
a haragomat fejeztem ki. (48:30)

„Elegem van belőled!”

Mikor azt mondom, hogy „Na jól van, most már elegem van
belőled!” Ugye, hát a haragomat fejeztem ki. Sőt, hát ezt énközlésnek
értékelem, ugye mondtam, hogy nekem elegem van belőled. Ugye énközlés az,
belerakom ezt a szót, hogy ÉN, vagy ÉN… „Én utállak. Énszerintem te hülye
vagy.” Akkor ez egy… azt mondja, ez egy énközlés. Hát nem annyira. Attól, hogy
az ÉN szó benne van, még ez nem énközlés. „Elegem van belőled!” Na, és akkor
azt mondod „Na, kifejeztem a haragom.” Amikor valaki csinál egy ilyet, most
szeretném ezt szétbontogatni, hogy mi van a kapcsolatban. Azt mondja „Elegem
van belőled!” (49:10)

Leértékelés

Nézzük meg, hogy milyen gondolatok kapcsolódnak ehhez. A
legtöbbünknél ez nagyon természetes tud lenni. A haraggal együtt megjelenik a
leértékelés. Ez lehet lenézés, lehet megvetés, valamiféle leértékelés. A
leértékelés vonatkozhat rád. „Elegem van belőled!” Nem csak azt mondtam, hogy
haragszom, elkezdtelek lenézni. Már nem látlak olyan értékesnek, menj a
csudába, fütyülök rád, hát mit számít nekem, hogy hogy vagy. De a lenézés, vagy
leértékelés a haraggal együtt megjelenhet énfelém is. Ugye, azt mondom „Jaj,
hova süllyedek? Aj, hát én egy rendes keresztény vagyok, mi történt velem? Hogy
lehetek ennyire kontrollvesztett, vagy ennyire kulturálatlan, vagy ennyire nem
katolikus?” (50:05)

Tehát ez a leértékelés, megvetés, lenézés kifelé is
irányulhat, befelé is. Akármelyik irányba hat, se nekem nem jó, se a
kapcsolatnak. Tehát most csak megállok. Mikor azt mondom „Nekem elegem van
belőled!”, akkor én gondolhatom azt, hogy most egy nagyon jó lépést tettem az
önkifejezés felé, végre kifejeztem a haragom. „Na, akkor most folytassuk
szabadon!” Hát de te nem csak azt érzékelted, hogy én haragszom, hanem azt,
hogy megvetlek, hogy lenézlek, hogy leértékellek. Vagy azt láthattad rajtam,
hogy ezt rögtön én magammal megcsinálom, és visszahúzódok a csigaházamba, és…
Persze, hogy erre más reakciókat fogok kapni, mint ha azt mondom, hogy
haragszom, nem ugyanaz. Az esetek többségében ezt merem állítani, amikor valaki
úgy éli meg, hogy ő kifejezte a haragját, nagy valószínűséggel valami
leértékelés is kapcsolódik hozzá. Haragszom az eladóra: „Hogy lehet ilyen
szerencsétlen?” Nemde így van? „Ez nem 25 deka!” (51:15)

De a leértékelés nem tudatos, a harag tudatos. „Jaj, izé…
dühbe gurultam.” De hogy közben lenézlek, az nem tudatos. Közben nagyon
jelentősen ott van, és vannak ki nem mondott mondatok, amik ide kapcsolódnak.
„Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen? Hogy lehetsz ilyen béna? Semmire se vagy
alkalmas. Tudod, kinek van kedve ezt veled csinálni?” Persze, hogy aztán ebből
lesz egy bonyodalom, és úgy döntök, hogy „Hát, úgy tűnik, a haragomat mégsem
érdemes kifejezni.” De nem a haraggal volt a probléma, hanem a leértékeléssel. (51:55)

Emlékezés

Most nézzük az emlékezést. Nagyon sokan, amikor már
megtörténik a harag efféle kifejezése, amihez nem tudatosan a leértékelés is
kapcsolódik, rögtön kapcsolódnak milyen emlékek? „Hát nem igaz, hogy ezek
ennyire szerencsétlenek! Mutassatok már egy normális papot, na! Hát 25
történetem van erről a fajtáról, egy se normális. Fekete zokniban élik az
életüket.” (Megnézte a zokniját – szerk.) Tehát egyszer csak megjelennek a
szelektív emlékek. Ezek egyébként jó ideológiai alapját adják annak, hogy miért
is értékellek le. Ezzel rögtön meg is tudom indokolni magamnak, hogy miért
nézlek le, hogy ez miért normális teljesen. (52:45)

Fizikai állapotok

Ehhez milyen fizikai állapotok fognak kapcsolódni?
Ssss-pffff stressz-hormonszint hrrrr, pulzus, vérnyomás, vörös fej, vörös nyak.
Ugye, kinek mi. Kidudorodó ádámcsutka, bepirosodó krrr, vérben forgás. Ezek a
fizikai állapotok. Most te látsz engem, azt mondod „Hát nem pont azt látom,
hogy csak úgy a haragodat fejezed ki, hanem hogy hát mint egy ősember…” (53:15)

Cselevés

Na és akkor volt a gondolatok, fizikai állapotok, emlékek…,
cselekvés. Szinte látod rajtam, hogy úgy kell visszafognom magam, hogy nehogy
agresszióba fordítsam a haragomat. Ugye, és ööeerrr, fogod a phöööejjj. Hát az
nem a harag kifejezése, az egy agresszív gesztus, ugye. Nem modnom, hogy nem
lehet odacsapni egy poharat, de az már agresszió. Érthető ez nektek, hogy ennek
mekkora jelentősége van? Hogy mikor olvassuk, igen, a harag kifejezése,
fejezzük ki magunkat, védjük meg magunkat. De ezzel az esetek nagy többségében
leértékelés, lenézés, vagy megvetés jár együtt. Ez tudattalanul megtörténik, és
akkor létrejön egy folyamat. Ezt megerősítő emlékek és gondolatok, és testi
állapotok, és cselekvési késztetések. Erre nem csodálom, hogy a másik… na, vagy
fölveszi a kesztyűt, vagy menekül, vagy megdermed, ugye tudjátok, de az a
medvénél értelmes csak. (54:35)

A kapcsolat építéséért kifejezett (pozitív) harag

Közben pedig, emlékeztek mit keresünk? A szabadságot, a
szabadságot. Tehát ez azt jelenti, hogy amikor azt mondjuk, hogy egy érzést
kifejezek, például a haragot, akkor ehhez nem csak a megvetés kapcsolódhat,
teljes természetes ösztönösséggel, ahogy a legtöbbünknél így van, hanem például
azt mondom, hogy „Ajj, de jó, ki tudok állni magamért. Jaj de jó, képviselni
tudom magamat.” De most mondom a lényegibb gondolataimat. Jaj de jó, ez
lehetőséget fog nyújtani arra, hogy a kapcsolatunkban valami jó történjen. „Jaj
de jó, hogy most tulajdonképpen a haragommal, az hogy kifejezem a haragomat, ez
segítségünkre lesz abban, hogy a kapcsolatunkban valahogy pozitív fordulat
jöjjön, hogy végre tisztázzunk valamit. Jaj de jó, hogy végre érzem ezt a
haragot, és a dolgok nem fognak olyan csapnivalóan menni, mint eddig.” Na de ha
ezek a gondolataim támadnak a haragommal együtt, hogy kompetens vagyok, és most
a haragommal dolgozok a kapcsolat megújításáért, akkor teljesen más mondatok
fognak belőlem előjönni. Pontosan… azzal nem fogok a kapcsolat megújításáért
dolgozni, hogy ordítok veled „Hogy lehetsz ennyire hülye?!” Tehát a haraghoz
kapcsolódhatnak más gondolatok is, nem csak a megvetéshez kapcsolódó
gondolatok, vagy állapotok. (56:10)

Kapcsolódhatnak hozzá emlékek. Azt mondom, hogy tyű, mindig,
mikor volt bátorságom kimondani, hogy „Ezt igazságtalannak tartom. Azt gondlom,
hogy ez nem méltányos velem. Nem figyelsz úgy rám, ahogy azt én megérdemelném,
és ezt most tisztázni akarom. Valamiből én kevesebbet kapok, mint te, ez dühít
engem. Mondd meg, hogy ez hogy van!” És közben, közben az emlékeim, hogy amikor
belementünk ezekbe a helyzetekbe, ebből mindig valami jobb egyensúly született,
mindig, jobb egyensúlyok születtek. Egyszer csak én ki tudtam mondani, és te
meg olyan információkat mondasz ilyenkor, mert látod, hogy haragszom, ezt
komolyan veszed, amiket egyébként nem is szoktál mondani. Ilyenkor hirtelen
elmondod, hogy „Igen, és Feri, az hogy volt amikor meg én toltam a szekeret, te
meg csak ücsörögtél?” De miután itt bennem az van, hogy a haragomat azért
veszem elő, mert ez a kapcsolat jobbítására pont jó lesz, végre van erőm, hogy
a kapcsolatért dolgozzak. Mikor te azt mondod, hogy „Feri, de azért volt ám
fordítva is. Tudod, hogy azt meg én éltem meg igazságtalanul?” Ebben a
pillanatban ez nekem befogadható lesz. Milyen fizikai állapotok lesznek? (57:30)

A haraggal együtt, ha ez egy pozitív folyamat, akkor pont
egy ilyen jó kis, egy ilyen finom stressz helyzetben vagyok. Hát nem elönt a
stressz, tudjátok, most nem kezdem végig mondani a pulzusszámoktól kezdve. Hogy
150-es pulzusszámnál az elemző gondolkozási képesség a kukutyinba elment.
150-nél! Tudjátok, hogy stressz hatására hogy tud fölmenni a pulzusszámunk? Ezt
minden évben megkérdezem egyszer, mondjátok meg nekem. „Légy szíves! Légy
szíves!!!” Milyen érdekes, hogy most kapcsolhatom ehhez azt a gondolatot,
„Úgyse fogják tudni.”, és közben az is bennem lehet, hogy „Na, milyen izgalmas,
hogy most ezt, most ennyien, sokan fogjuk tudni. Most milyen izgalmas.”
Mondjátok meg légy szíves, mekkora pulzusszám érhető el egy sima stressz
helyzetben! 200-210. Ez a sport, sport, fizikai mozgás, fölmegy 200-210-re.
„240.” Úgy van. Sportnál 200-210, stressz 240. És 150 körül az elemző
gondolkozási képességem már nem működik, na. Tehát így a veszekedéseink
kimenetele eléggé megjósolható, ugyanis két agytörzs harapdálja egymást. Igen,
már csak… szép lassan már csak az működik, az agytörzsek, és ott meg már sok
ész nincsen. Tud támadni, menekülni, védekezni, megdermedni. De hát a
megdermedni-t azt hagyjuk is, mert az a medvére jó. (59:25)

Eszembe jutnak azok a… hát egyszer csak fizikailag úgy
érzem, hogy na, élek, élek, jó, most jó, történik valami. Van erőm ahhoz, hogy
valamit csináljunk, van kedvem, és amikor te mondod, van erőm befogadni
valamit. Ahh, hogy nem érzem gyöngének, legyengültnek magam. Ugye, mikor te azt
mondod „Feri, hát de múltkor másképp volt.” Van bőven annyi énerőm, hogy ezt el
tudom viselni. El tudom hordozni, hogy te hirtelen, te is megmérgesedtél, és
mondasz nekem három dolgot, és egyiket se tudtam. „A nemjóját, tényleg, ez
igaz.” Na de ha nincs erőm, akkor mondod ezeket a közléseket, szétesek. Milyen
jó, hogy egy ilyen enyhe stressz állapotban vagyok. Hmm. „Most nem úgy tűnsz
Feri, most egy kicsit már…” (60:20)

Mondjátok, mi a negyedik, már mindig… Cselekvés, ez az, a
cselekvés. Miért hagyom ki mindig a cselekvést? Akkor itt pedig a… azok, nem az
agresszió felé megyek, vagy a menekülés felé, hanem az, hogy „Na, most benne
vagyunk egy megbeszélésben.” Tudjátok, nem t’om, hogy voltatok-e már olyan
konfliktusban, hogy ment a konfliktus, egyszer csak az egyik fél azt mondja
„Főzzek egy teát?” Megvan ez nektek? Na, ez a szabad cselekvés, mikor benne
vagyunk, és zsééé, és egyszer csak hahhh! Nem zseniális? „Igen, főzzél,
persze!” De az is lehet, hogy abban a pillanatban le tudom ejteni a hangom „Óh,
egy tea, tea, az jó lenne.” Értitek ezt? Hirtelen teljesen más. „Óh, egy tea.
Jól van, persze főzzél nekem is.” Egy ilyen konfliktus, amiben a haragot meg
tudjuk élni, tudjuk szüneteltetni. Mert nem úgy van, különben nem tudunk
szünetet tartani. Megvan ez nektek? Hát ha a stressz hormon szint, minden,
megvetés, hát pfffff! Elmentünk a pusztulatba. Mikor átéljük azt a szabadságot,
hogy tudunk szünetet tartani. (61:30)

Éppen ma beszélgettem valakivel, azt mondja „Ajj, Feri!” Két
napos… éppen egy továbbképzésen voltam, és ezért aztán előkerült, hogy ki hogy
van. Akkor mondja ez a kedves ismerősöm, hogy „Te Feri, az volt nálam, hogy
pont a feleségem este jön, mondja, hogy <<Ú, te, beszélni valóm van
veled.>> Egész nap ilyen pszicho témákban voltam. Most ehhez már nincs
kedvem.” S akkor mondta a feleségének „Te, ne, nee! Ma ne, ma ne! Reggel kilenctől
este hétig ezt toltam, ma már ne!” A felesége abban a pillanatban azt tudta
mondani „Oké, két nap múlva.” Elő tudom venni a haragom, vissza tudom szedni
azért, mert ebben a pozitív folyamatban vagyok tulajdonképpen. (62:15)

A gyöngédség negatív oldala

Jaj, ezt nagyon el akartam nektek mondani, hogy amikor… és
ez most csak egyetlen szál volt, egyetlen példa. Ugyanezt a gyöngédségnél is
elmondhatjuk. Ugye, most egy negatív érzés volt, a gyöngédség mondjuk egy
pozitív, nem is annyira érzés, inkább érzelem, de inkább abban valami cselekvés
is van már. Van, aki számára… milyen izgalmas a magyar nyelv. Azt mondja, hogy
„gyöngéd”, abban mennyire benne van a „gyönge”, mennyire benne van. És hogy
miért értjük azt meg, hogy amikor valaki gyöngéd, ahhoz neki egy teljesen negatív
sor is kapcsolódhat, nem csak pozitív. Gyöngéd vagyok, tehát rögtön az jut
eszembe, csak azt ne, mert akkor sebezhetővé válok, akkor kiszolgáltatott
leszek, akkor látod, akkor ugye, mert akkor leveszem a páncélt, értitek. Most
80 kiló páncélban simogassam meg a gyereket? Hát nem, akkor legalább a kesztyűt
le kell hozzá venni. „Gyere drágám, megölellek.”, és akkor ilyen kssssrrr.
Mellvért? Hát akkor le kell vennem a páncélt, különben hogy, hogy lesz szabad a
kezem arra, hogy…? (63:25)

De akkor nekem milyen emlékeim vannak a gyöngédségről? Na,
megvannak az emlékeim, még csak nem is gyerekkorból. „Mindig mikor gyöngéd
voltam és beleadtam magam, akkor kezdtek el kihasználni.” Ugye nőként… hány és
hány nőnek van ilyen élménye? Gyöngédnek lenni iszonyú veszélyes, már
gyerekkorban is kiderült, hogy akkor a tesóm belém rúgott. Ugye azt tudjátok, a
családnak sok mentálhigiénés funkciója van? Például az érzelmi teherbíró
képességet is erősíti. Főleg a sok testvér. A sok testvér
az érzelmi teherbíró képességet erősíti, mert ugye egymásba rugdosunk. Hát én
már csak tudom, mert nekem is van tesóm. Tehát gyerekkorból is van élményem
erről, mikor gyöngéd voltam, akkor ugye… (64:10)

Hány és hány megrendítő film van, hogy például egy kisfiú,
mondjuk a kisfiú… Hííí, az idő! A kisfiú fogja a macit, és játszik a macival.
de úgy játszik a macival, inkább úgy, mint egy kislány. Ez a gyöngédség élménye
sokak számára inkább amolyan anyai gyöngédség. Ugye, hogy onnan van az alap
élmény, nem az apám volt velem gyöngéd, hanem az anyám. Na jó, tehát akkor a
kisfiú, 3-4 éves, hogy tanulta meg a gyöngédséget? A női módját tanulta meg.
Van férfi gyöngédség is, de hát ő a női részt tanulta meg. S akkor úgy, úgy
játszik ezzel a macival, és mondogatja neki „Macikám…!” Hallja a tesója, és már
rohan ki, és „Ehhh, Peti, te tiszta hülye…!” (65:05)

Annyira, ahogy ezen gondolkoztam, eszembe jutott egy olyan
élmény, hát 47 éve, nem t’om mikor jutott eszembe utoljára, hogy… Hát tényleg,
mert akkor voltam benne. Tehát hogy voltam ilyen 3-4 éves, és hát persze, hogy
volt mackóm. Emlékszem, volt nekem jegesmedvém. Hát az ugyanolyan mackó volt,
csak fehér volt a szőre, tehát ennyi, de… az olyan nagyon exkluzívnak tűnt, a
jegesmedve. Mindenkinek olyan barna mackója volt, nekem meg jeges. Igen ám, de komoly
ára volt, ez pedig az, hogy ahogy játszottam vele, valahogy az ízületei
eltörtek. Hát van olyan medve, aminek valahogy úgy vagy annyira ki van tömve,
vagy ott, és akkor úgy.. értitek, szóval olyan vagy puha marad… De ez nem olyan
volt, mert valahogy mint hogyha, tényleg és akkor prrr, és minden karja,
minden… (Lógatja a karját – szerk.) (65:55)

Annyira emlékszem erre, piros volt a nyelve. Hát értitek,
jegesmedve, piros nyelv, tök jó, jól nézett ki. Műanyag piros nyelve volt, erre
nagyon világosan emlékszem, majdnem ilyen narancsos piros. Nagyon szerettem,
néztem sokszor, hogy a fény átsüti a nyelvét, azzal játszottam, tényleg, olyan
szép színe volt. Tényleg. Jó, hát értitek, az elhanyagolt gyerek a medve
nyelvének a színét nézi, hát most. Na és erre emlékszem, hogy mentem
anyukámhoz. „Anyu, anyu! Hát eltörött a medve lába.” Ugye, mert ilyen pff,
ilyen tehetetlenül fityegett. Anyukám például milyen jó fej volt, hogy hozott
kötszert, és mondta, hogy „Hát akkor kösd be a lábát. Akkor…” És most is megvan
ez az élményem, ahogy bekötöttem a medve lábát. Most is megvan a szaga, tehát
hogy akkor azt szagolgattam. Tudjátok az elhanyagolt gyerek nem az anyját
szagolja, hanem a medvét. Megvan, hogy a medvének már más szaga volt, meg a
kötszeres lábának. Emlékszem erre, hogy szagolgatom. Arra is, hogy aztán ez a
medve kikerült a figyelmem középpontjából, és… igen, mert akkor egy majom
került oda be, és hogy emlékszem, hogy egyszer csak, nem t’om, akkor már
iskolás vagyok, és megtaláltam a medvét, és rajta volt a kötözés. Akkor persze
jó szürke volt, meg minden. Akkor leszedtem róla, milyen hülyeség ez. Micsoda?
„Meggyógyult?” Igen, egy kicsit hosszú volt. Igen. (67:40)

Tehát itt leültem az emlékekhez. Lehet, hogy a többség azt
gondolja, hogy a gyöngédséghez pozitív élmények kapcsolódnak. Hát csak akinek
meg nem. Ugye, hogy akkor kiszolgáltatott voltam. Mindig, mikor gyöngéd voltam,
akkor megmutattam abból, hogy vagy szükségem van rád, vagy fontos vagy nekem.
Ugye, és egy párkapcsolat, a háborúnak a tere, akkor ezt nem engedhetem meg.
Nem is bízhatok benned, mert mit tudjuk, mi van köztünk, csak valahogy
összesodródtunk, mert akkora a szeretetigényünk, hogy legalább fogjon meg már
valaki, vagy érjen hozzám. Na. Hát akkor éppen nekem a gyöngédséghez egy csomó
negatív élményem kapcsolódhat. S akkor az ágyban is még zzzz, na. Hát akkor
milyen testi, vagy fizikai állapotok kapcsolódnak a gyöngédséghez, ha
megsérültem? Teljesen elvesztem az erőmet. A gyöngédség azt fogja jelenteni,
hogy akkor elvesztem magamat, kiszolgáltatott lette, akkor ilyen tehetetlenné
válok, és akkor bármit meg lehet velem csinálni. Egy ilyen erővesztés. (68:50)

Milyen cselekvés? Hát vagy a tehetetlenség, vagy az, hogy
akkor, akkor meg kell védenem magam. Gyöngédség – megvédés. És akkor állandó feszültségben
vagyok. Mindig, mikor úgy elengedném magam, és kifejeznék valamit, akkor „Na,
na, na! Fejedre fog nőni!” Éritek. És akkor ott gyorsan fölkapcsolod a
villanyt, és megnézed, hogy mit mondott erről Ranschburg Jenő. Nem? Hát akkor
gyorsan utána kell nézni, vagy valami amerikai pszicho könyv mit mondott, hogy
milyen arányban érdemes, melyik hónapban a férfi felé a gyöngédséget kifejezni,
nehogy a fejedre nőjön. Ugye, nehogy már azt gondolja, hogy… Mert aztán a
férfiak elkapatják magukat, na, magunk között szólva, mi nők ezt tudjuk. Tehát
aranyoskodok vele, meg izé, zanzi-manzi, meg csinálok neked pitét. Aha, aha!
Azt’ megnézhetem magam, lesz-e közös bankkártya. Mert így kezdődik, én
kedveskedek, és két év múlva már „Hát, az sokkal egyszerűbb azt a… izé, kártya
fizetési díj, meg minden, érted, spórolunk vele.” Aha! Legyen veled gyöngéd a
nőtanács. (70:00)

Azt akartam csak ezzel megmutatni, hogy egy olyan,
tulajdonképpen pozitív valami, hát hogy gyöngédség, az lehet, hogy valakiben
egy teljesen negatív folyamatot teszt aktívvá. S akkor én meg olyan nagy
pofájúan mondom, hogy hát a gyöngédség kipróbálása, ez a finomság… Aha! Hát ha
tele vagyok sebbel – milyen finomság? Rácsapsz a kezemre – tudod mikor?! Most
ezt nem akarom már ragozni, csak az idő miatt, mert talán nem kell már. És
persze, a gyöngédséghez meg létezhet egy pozitív folyamat, és egy pozitív kör
bennem. De ezt azért tartottam érdemlegesnek kimondani, a haragnál is,
gyöngédségnél is, hogy amikor az van bennem, hogy kifejezem a haragom, akkor a
többségünk ezzel együtt nem csak a haragját fejezi ki, hanem ezt az egész
cuccot itt. És ha ez egy negatív rendszer, akkor a megvetésemet, a lenézésemet,
az agressziómat… az mind ott van. Persze, hogy kapcsolati konfliktusaim fognak
támadni. Persze, hogy mindig, mikor úgy fölszabadítottam magam a harag
kifejezésére, nagy balhék lettek. (71:20)

Gyerekkori önvédő stratégiák – Projekció,
introjekció

De nagy dolog, s akkor megint a kapcsolat, kifejezem a
haragom, és így… na, ez egy nagyon érdekes. Nem t’om, ez érdekel-e titeket,
most beletenyereltem ebbe, hogy gyerekkorban – most a mi szempontunkból – két
önvédő stratégiát is választhatunk. A választás nem tudatos, meg szokott velünk
történni. Az egyik, van, aki első sorban kirak magából dolgokat. Projekciónak hívják,
de most ez tök mindegy. Úgy kiteszek… Ugye aki így védi magát, őneki könnyebb
lesz a harag kifejezése, meg az önérvényesítés, meg minden. Egy pillanat alatt
„Hogy lehettek ilyen hülyék?” Ugye, mert ő kirak. Szorong, vagy aggódik, vagy
nem t’om… Pröööö! Máris, máris minősít valaki mást, kirak magából valamit.
Ugye, a haragját, az indulatát, a szorong… kiteszi, s akkor ő megkönnyebbül, és
ő jól van. (72:25)

Igen ám, de létezik egy másfajta önvédelmi lehetőségünk, ez
ennek pont a fordítottja. Ezt úgy hívják, hogy belsővé teszek valamit,
introjekció. A projekcióról mindig beszélünk, az introjekcióról meg szinte
soha, pedig tü-tü-tü-tü. Van, aki mikor nehezebb helyzetbe kerül, úgy éli meg,
hogy magát meg kell védeni, projektál, ő előszeretettel fog minősíteni, másokat
bántani. Ugye, minden rosszat kirak magából. „Nem én vagyok a rossz. Hogy
lehettél ilyen marha?” Ugye. Nem… kirakom. Igen ám, de vannak olyanok, akik
introjekcióval védelmezik magukat. Ez nem egy tudatos dolog. Ez mit jelent? Az
által védem meg magam, hogy te azt mondod, hogy „Hogy nem lehetett ezt
megcsinálni?”, és én nem tudatosan, belsővé teszem azt, ahogy te engem látsz. A
megvetéssel együtt, a lenézéssel, a leértékeléssel. „Ó tényleg, ne haragudj,
olyan hülye vagyok. Tényleg mindent elszúrok.” Azt a képet, amit te mondasz,
festesz rólam, én azt belsővé teszem, introjektálom, tik-tik-tik-tik, máris itt
van. Része lett az önmagamról alkotott képnek. (73:50)

Sokan vannak, akik az alkalmazkodásnak ezt az elemét is
űzik. Az alkalmazkodáshoz nem föltétlen kell, hogy ez kapcsolódjon, mert
tisztán együttérző is lehetek. Az nem ugyanaz. Látom a fájdalmat, vagy látom,
hogy dühös voltál, vagy dühös vagy, én tudok együttérző lenni veled, mert én is
szoktam néha dühös lenni, vagy kiszolgáltatott. Tudok érzelmileg veled tartani,
de egy kicsit se veszem magamra, sőt nem veszem BE mindazt, amit te mondasz,
főleg rólam. A legtöbbünknél azonban ez a folyamat nem tudatos, se a projekció,
se az introjekció. Ez nagyon nehéz, mert elkezdődik egy harc, ugye még mindig
itt vagyok. Kifejezem a haragom. (Odavágja a széket a padlóra – szerk.) De te
hogy véded magad, hogy ne legyen balhé, ne legyél fenyegetett, a fontos
kapcsolatot meg tudd őrizni, ami az élethez neked fontos? Úgy, hogy inkább
elfogadod, amit mondok. „Tényleg, igazad van, ú, ezt megint elszúrtam. Hú-ú,
tényleg, hogy… ú, ezt tényleg… Ajj, ne haragudj! Tényleg, hát erre nem
gondoltam. Jaj!” Tulajdonképpen belsővé tettem azt a képet, amit te rólam
alkottál. Ez nem fog nekem jót tenni. (75:25)

Kétség kívül azt lehet mondani, hogy aki általában magát
azzal védi, hogy úgy kitesz dolgokat, ő magát védi, a kapcsolatot rombolja.
Ennek a valószínűsége nő. Aki viszont belsővé tesz dolgokat, amit mások
mondanak, ő viszont a kapcsolatot védi, és önmagát rombolja. Hej-haj! Ez a két
dolog összekapcsolódhat teljesen tudattalanul. Mikor mi azt mondjuk „Fejezd ki
magad bátran és őszintén…!” Aha, mi lesz a következő lépés? Aki belsővé tesz
dolgokat, ennek a lényege, hogy azt mondom magamról, azt látom magamról, amit
te. Amit te mondasz és te látsz rólam, azt ide beteszem, és azt mondom így van,
ez vagyok én. Ez nagyon nagy tévedés. (76:35)

Nem tudok valamit megcsinálni, amit pedig érdemes lenne, ez
pedig a következő. Van a között különbség, hogy te milyennek látsz engem, ilyennek
látsz engem, és ez engem kifejezetten érdekel is, hogy milyennek látsz engem,
hogyan hatok rád, mit tesz veled az, hogyha én ilyen vagyok, vagy olyan. Te
ilyennek látsz engem, ezeket mondod. Na de én nem ez vagyok, mert te látsz
engem ilyennek. Én ez vagyok (Mutat egy másik székre – szerk.). Te pedig
ilyennek látsz engem, és a kettő nem ugyanaz. Te ilyennek (1) látsz engem, én
meg ilyen (2) vagyok. A kettőnek lehet közös halmaza, mert egy csomó mindenben
jól is láthatsz. Valaki kifejezi a haragját, valamit mond, az azt jelenti, hogy
ő ilyennek élt meg engem. De aki belsővé tesz, nincs a megkülönböztetés, rögtön
ezt beszedem. „Tényleg, tényleg, hogy lehettem ilyen hülye. Tényleg, igazad
van, máskor nem csinál…” Nincs a megkülönböztetés, hogy te ilyennek látsz
engem, én pedig ilyen vagyok. (77:45)

Aki meg kifelé tesz mindent, őnála sincs megkülönböztetés,
mert ő azt mondja. „Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen?” És nem különbözteti meg
azt, hogy szerencsétlennek látlak, és milyen vagy. Én azt gondolom, én
szerencsétlennek látlak, hát olyan is van. Hát miért látnálak szerencsétlennek?
Mert olyan vagy, na, hát ezen nincs mit ragozni. Szerencsétlen vagy, oszt’
mondom is neked. De ez sosincs így, hanem mindig úgy van, hogy én látlak
valamilyennek, ezt kifejezem, és te meg vagy valamilyen. A kettő között megint
lehet közös metszet. Ennek nagyon nagy jelentősége van, hogy én látlak
valamilyennek, és te vagy valamilyen. (78:35)

Aztán itt, hogy te mondasz engem valamilyennek, és én vagyok
valamilyen, és a kettő nem ugyanaz. Háhhh. Ez fölszabadító. Ezért például, csak
mondom, hogy akik, tehát akik magukat úgy vélik, hogy kitesznek dolgokat,
nektek könnyebb lesz a harag kifejezése, könnyebb. Indulatok ki… úgyis, ebben,
így véditek magatokat, hogy ezt… Ti az önkifejezést jobban csináljátok. Akik
pedig belsővé tesznek dolgokat, ők az alkalmazkodást szokták jobban csinálni.
Nyilván, aki az alkalmazkodást jobban csinálja, ő a kapcsolatért dolgozik első
sorban, és ő maga pedig beteg lesz – most nagyon kisarkítva. Ő pedig magáért
dolgozik elsősorban, nem is lesz beteg. A kapcsolatai szűkülnek, főleg akkor,
hogyha nem különbözteti meg azt, hogy ilyennek látlak téged, és te nem ilyen
vagy. Ezért de nagy dolog, most akkor hozok ide négy széket, mert ez így hajj,
de jó. Ha látjuk azt, hogy itt léteznek ezek a megkülönböztetések. Jaj, nem
tudom, hogy ez jó vég-e, vagy nem, de… (Taps – szerk.) (80:20)

Lejegyezte: vinkozoli