Az érzelmi gátoltság-séma 7.

Köszöntelek benneteket, Isten hozott
mindannyiótokat!

Érzelmi
gátoltság séma – Mit tesz velem a testem?

Szerintem ma befejezzük
ezt a sémát. Ez az érzelmi gátoltság séma, és annak a lehetőségeit és terét
keressük, hogy hogyan tudunk – és a cím is erre akart utalni – a testünkön
keresztül… Mert hát hogy másképpen? – kifejezésre juttatni azt, ami bennünk él,
és bennünk van. Ezek nem csak érzések, és főleg nem csak arról van szó, hogy
negatív érzések, mert ebben a sémában, vagy ennél a sémánál nem csak a harag,
és az indulat, és az agresszió, és a szomorúság vagy a félelem az, ami gátolt,
hanem az öröm is, és a ragaszkodás, és a kötődés, és a szeretet, és a törődés.
Az már volt, ugye? Az kétszeresen gátolt. Tehát, pozitív érzések, pozitív
tartalmak is gátoltak. Egyáltalán tulajdonképpen mindaz, amivel és ahogyan
magunkat meg tudjuk jeleníteni, az akadályokba ütközik bennünk. (01:05)

Ennek a hátterében mit
figyelhettünk meg? Olyan korai tapasztalatoka, amikor az lett sajnos a
fájdalmas élményünk, hogy amikor egyszerűen csak voltunk, még inkább mikor
kifejeztük magunkat, megmutattuk magunkat, akkor az ellenállásba ütközött, és
valamiféle kritikát kaptunk érte, vagy megszégyenítést, vagy megvetést, vagy lenézést,
vagy lekicsinylést, vagy leértékelést. „Hogy nézel ki? Fogd már be! Miért nem
tudsz nyugton maradni?” Ahogy az én nagymamám mondta „Ne mórikáld magad!” Hát
ha én most hallgattam volna a nagymamámra, biztos nem jövök el, mert ez az
egész egy önmagam mórikálása – most a szónak remélem jó értelmében. „Mit keres,
mit keres itt? Rendes ember ül… na, mint a vizsla.” Ül, és akkor ül, a vizsla
az ül. Na most! (02:00)

Azért mondom, hogy be
szeretném fejezni, majd a székekhez visszatérnék. Mondanék akkor, még van egy
6-7 területünk. Sosem arról beszélünk, hogy mit hogyan lehet elrontani, hogy mi
és hogyan tud nem jól működni, hanem sokkal inkább az izgat bennünket, hogy
hogyan tud valami jól lenni, hogyan tud valami jól alakulni, hogyan tudunk
fejlődni, hogy tudjuk magunkat fejleszteni. Hát ez engem sokkal jobban érdekel.
Jahhh! (02:30)

Eszembe jutott egy
pszichológus ismerősöm, aki azt mondta. „Figyelj Feri, én elmúltam 50 éves,
engem már ezek a közvetett megküzdési stratégiák nem nagyon érdekelnek.” Ez
alatt azt értette, tehát hogy ér valami, és akkor hazamegyek, és úgy
átgondolom, és úgy töprengek rajta, hogy mi mindent éltem meg, és mmmm, mmmm.
Azt mondja „Sokkal jobban foglalkoztat, hogy amikor ér valami, arra tudok-e
reagálni.” Hogy valaki mond nekem valamit, én erre tudok válaszolni, valaki
csinál valamit, én erre kreatívan tudok-e valami kreatívat tenni. Hogy ez
sokkal jobban érdekel már, mint hogy úgy belül, és hogy magam, és hogy…
rágódok. Nagyon köszönöm a halakat! (Oldalra ki van vetítve egy nagy akvárium –
szerk.) Hát szóval ez… és úgy érzem, mióta nézzük, egy kicsit gyorsabban
úsznak. Ezt tudjátok, hatunk rájuk. Kifejezetten, hát ez… nagyon puszi nektek.
Na, ha férfi, akkor nem. (03:35)

Jó, gye…, gyerünk, akkor
mondom a területeket, ahol még rengeteg lehetőségünk van önmagunk kifejezésére!
Közben pedig azt is tudjuk, emlékeztek, mi a félelmünk? Hogyha valamelyiket
ebből a területből elkezdjük csinálni, „Hát… na azt már nem, mert én nem vagyok
olyan. Ez nagyon idegen tőlem. Én minden vagyok, csak ez nem. Hát az utolsó
dolog, amit én meg fogok csinálni, az… mondjuk a következő pont. Én egyáltalán
nem ilyen vagyok. Én ismerem magam, ez nagyon távol van tőlem.” Na, erről van
szó. Olyan korai a sérülés, hogy egészen távolinak tűnik sok minden, ami
egyébként annyira természetesen önmagunkhoz, vagy az élethez tudna kapcsolódni,
vagy tartozni. Jó. (04:30)

Ott tartottunk,
emlékeztek, hogy természetes. Hogy egy csomó minden nem is természetes nekünk,
és hogy a természettől mennyi mindent tanulhatunk meg. Akkor elmerengtem az
almafán, meg a cseresznyefán, főleg a cseresznyefán. Jaj, van néhány
cseresznyefám, jaj, nézegetem őket, hogyan gyümölcsöznek, meg hogyan száradnak,
meg na, hát igen. Szóval, na. (04:55)

28. A szeretet
kifejezése.

A következő pont, ez a
28-as volt, akadályoztatott a szeretetem kifejezése. Ez még nem volt, ugye?
Nem, a szeretet kifejezése. De most hát ezt nem fogom így elkezdeni, hogy „A
szeretet kifejezése…” Na, tulajdonképpen ezt a szót évente… nagyon ritkán
mondom ki. Úgyhogy most is óvakodok, hogy ezt nagyon hosszan mondjam. Gyökössy
Bandi bácsinak van erről egy története. Hogy… hát hogy persze, keresztény
körökben mi másról is lenne szó, mint a szeretetről. Akkor volt valami
lelkigyakorlat gyerekeknek. Akkor kérdezték az egyik gyerkőcöt, hogy „Na, mi
volt a téma?” Akkor a gyerkőc azt mondta „A szejetet.” Akkor Bandi bácsi attól
kezdve „A szejetet.” Nem akarok a szejetetjől beszélni, hanem csak arról, hogy
ott van bennünk mindaz, amit talán ehhez kapcsolunk. (06:00)

Nem tudom, ti szoktatok
azon vitatkozni, hogy a szeretet micsoda? „A szeretet érzés. Nem, a szeretet döntés!
Nem, a szeretet valami pozitív szándék. Nem, a szeretet egy megfontolás. Nem, a
szeretet egy hangulat, ami eltölt bennünket Karikor.” Ha mármost azt kellene
körbejárni, hogy mi is a szeretet, akkor ez mind, mind. Tehát egy érzület, egy
szándék, egy döntés, hozzá kapcsolódó gondolatok és érzések, akár hangulatok,
és cselekvés, és ez mind. Tehát teljesen értelmetlennek tartom ezeket a meddő
vitákat, hogy döntés vagy érzelem? Hát… hááá. Hát ha van valami, amiben jól
esik teljes emberként részt venni, az mondjuk talán a szejetet, és ha már a
szejetet az annyi, amiben szeretünk nagyon benne lenni, hát akkor miért csak a
döntés, miért csak a gondolat, miért csak az érzés, miért csak a szándék? Hát
akkor ez az egész így. Jól van, erről nem is akarok beszélni. (07:10)

Tudjátok, a nővér, aki
haldoklókat kísér évtizedeken keresztül, és akkor azt mondja. Szinte néhány
egyszerű mondatot mondanak azok, akik azt mondják, hogy „De sajnálom, hogy…” és
akkor visszanéznek az életükre. (Hátat fordítva maga mögé mutat – szerk.) Ez
nektek előre van, de most nézzétek el nekem, hogy énközpontúan magyarázom.
Akkor az egyik mondat ez, hogy „Nagyon sajnálom, hogy nem fejeztem ki eléggé
azt, hogy szeretek másokat.” Mert tulajdonképpen ott voltak, tehát
tulajdonképpen a kifejezés hiányzott. A nemjóját neki, hát most mit számít az,
hogy én mit éltem meg? Hogy a feleségem a csengőt megcsengeti ott 24-én, és
akkor engem elfog valami… És akkor mi van? Hát de nagy dolog, hogyha abból lesz
egy mozdulat, vagy lesz egy érintés, vagy lesz egy szó, vagy valami. Háhhh. Na,
igen. Mhh. Jaj, hát itt eszembe jutott valami. Igen, igen. (08:20)

Isten szeret-e
engem, vagy nem?

Fél éve voltam pap. Úúú,
hát az több, mint 20 éve volt. Egyszer csak csöng a telefon, de akkor én még
egy ilyen lelkes fiatal pap voltam. Most már egyik se igaz. És akkor ilyen
lelkes fiatal papként, hát én, én, hát persze kényszeres segítői attitűdökkel
rendelkeztem – ha ez mond nektek valamit. Tehát aztán mindenkinek segíteni, ha
lehetséges, akkor meg is mentjük őket. Sőt, életre szólóan megmentjük őket. Na,
és akkor hát ez azt jelentette például, hogyha szólt a telefon, én biztos
fölvettem, teljesen mindegy, hogy mikor szólt. Szól a telefon, értitek, hííí,
keresnek. Jó, hát erről már leszoktam. Hát akkor szólt a telefon, reggel 5:20.
De nem Adventkor, amikor egyébként már fönn vagyok. Na, azért nézek így ki, a
roráte misék hatnak rám. Szóval 5:20. Fölvettem… de tényleg, 20 évvel ezelőtt,
ez… most jut eszembe egyáltalán ez a kép, hogy ez milyen másik világ volt. Most
elnézést, hogy így mondom, mint a hülye öreg ember. Most értitek, most nem az
öreg embereket bántom, hanem magamat, mint egy ilyen vén trottyost, hogy… De
tényleg így volt, ez most jut eszembe, hát ezt el kell mondanom. (09:45)

Nem is volt a szobámban
telefon, értitek, mert plébániai szám. Hát nem… nincs, nincs mobil, plébániai
szám. Ezért nekem 5:20-kor, hogy fölvegyem a telefont, ki kell kászálódnom az
ágyból, végig menni a szobán – jó, az nem volt egy nagy méret – ki, és a
folyosón egy barna terítővel illusztrált asztalkán állt a plébániai telefon.
Hát ezt… most döbbentem… Rendes kagylós, értitek. Ott a tetején még föl is volt
írva a szám. Ugye, hogy ne felejtsük el. Akkor fölvettem. Azért persze okosan,
volt egy szék oda kikészítve. Mint egy öreg ember, így oda leültem, és egy
hajléktalan férfi hívott föl, egy olyan valaki, akit még a hajléktalanszállón
ismertem meg. Azt mondja „Feri, ne haragudj, hogy ilyen korán hívlak, de én
egész éjszaka nem aludtam, meg hajnalban sem. Tulajdonképpen fönn vagyok már
nem t’om hány órája. Mondd meg nekem, Isten szeret-e engem, vagy nem?” Az
rendben van, hogy voltak kényszeres segítői attitűdjeim, de azért ennyire nem.
5:20-kor, csipás szemmel, fogmosás nélkül, fogva ezt a… kinn a folyosón. Jó
hideg volt, egy benga nagy terézvárosi épület, értitek. Ott… és… na azt mondom.
„Ide figyelj, Robi! Te most 5:20-kor ezért fölhívtál engem? Hát ne csináld ezt
velem!” Erre azt mondja, de jó, kitartott, azt mondja „Feri, igenis
fölhívtalak, mégpedig azért, mert ez krízishelyzet.” Szeretem azokat a
hajléktalan társaimat, akik a szakkifejezéseket is jól ismerik, és egy pillanat
alatt levesznek a lábamról. Krízishelyzet, hát értitek, meghallottam, hogy
krízis, azon nyomban „Hát akkor itt vagyok!” Na. (12:00)

Erre azt mondja Robi.
„Ide figyelj, azért hívtalak, most tudom, hogy 5:20, válsághelyzet van. Én ma
éjszaka – vagy tehát ez tegnap éjszaka – becsaptam az utolsó barátom. Nekem
egyetlen barátom volt, mert én már mindenkit átvágtam, becsaptam, lenyúltam,
lehúztam, megloptam.” Börtönbe is járt jó pár évet. Hát nem járt, volt. A járt,
az egy ilyen… tehát tartózkodott, ahogy a katonaságnál ezt szokták mondani. És
akkor azt mondja „Én most tudom – mondta nekem – hogy Feri, én tudom, hogy
engem már ember biztos, hogy nem szeret, mert nincs is miért. Már csak azért
is, mert én tegnap éjszaka az utolsó és egyetlen barátomat is becsaptam.
Úgyhogy nem véletlenül kérdezem, most, hogy így vagyok, hogy mondd meg nekem,
Isten szeret-e? Mert ha van valaki, aki szeret, egyedül ő lehet az. És ezt
mondd meg nekem!” Azért akkor már 5:25 volt, tehát már egészen magamnál voltam,
már a pulzusom fölment 46-ra, és még úgy bátorkodtam mondani neki. „De figyelj,
értem én ezt Robi, de ezt most… Rendben van, tehát téged az érdekel, hogy Isten
szeret-e. De akkor miért engem hívsz? Hát ezt tudod, az egy másik szám. Most ezt
nem tudom megmondani, hogy az melyik szám, de én a Feri vagyok.” Erre azt
mondja nekem, hát ez maradandó számomra, azt mondja. „Hogyhogy miért pont téged
hívlak? Azért hívlak téged, mert én ott voltam a szentté avatásodon.” Nem
mondom, most aztán teljesen fölébredtem. „Ide figyelj, Robi! Fél éve, még nem
fél éve, néhány hónapja, hogy pap vagyok. Hát milyen szentté avatásomon?” És
egyszer csak kapcsoltam, hogy mire gondolt. „Jaj, ide figyelj Robi, hát az nem
szentté avatás volt, hanem papszentelés.” Erre azt mondja „Nekem te ne magyarázz,
én ott voltam.” Bátorkodtam neki elmondani, hogy „Én is, Robi.” (14:40)

De minden esetre aztán
már nem térhettem el továbbá a tárgytól, hogy most Robi arra volt kíváncsi,
hogy valaki szereti-e őt, vagy nem, és erről nem gondolkozni akart, ezen nem
töprengeni akart, nem tippelgetni akarta, meg hipotéziseket fölállítani. Ő azt
egy élő embertől akarta hallani. Annyira bennem van ez, hogy igen, hogy az
életnek ott van egy-egy pillanata, amikor nem elgondolni akarjuk, nem
elképzelni, nem tudni, hogy szeretsz…, hanem hallani akarom. És hogy ennek
nyilván a másik része, hogy milyen nagy dolog, amikor úgy vagyok vele, hogy nem
csak gondolni akarom, nem csak érezni, nem csak átélni, nem csak tudni, hanem
ki is akarom mondani. Hogy annyira jól esne mondanom. Jó, tehát… (Valaki
hangosan fújja az orrát – szerk.) Igen, én is, én is, olyan jól esik, hogy most
helyettem is, fújj még egyet bele! Tehát, az érzelem önkifejezésének tere,
hogy… jól van, nem ragozom már, mit… Következő! De tényleg nem, hát most… Olyan
édes ez a… „Barátság baba.” Hogy? „Barátság baba.” Értem. Ma kaptad. És együtt
vagytok. Vett jegyet? De most… szabad egy pillanatra? Csak azért, hogy… Igen,
hogy, hogy mit csinálunk egymással. (Megmutat egy plüss babát – szerk.)
Hátulról is, mert… Barátság baba. Dobom! Ne már… ilyet! Nagyon köszönöm,
köszönöm. Szóval. (16:45)

29. Ragaszkodás,
kötődés.

A héten
fölkötöttem magam.

Következő, ahogyan ki
tudjuk magunkat fejezni. Én, én, én… Ragaszkodás, kötődés. Igen, igen.
Emlékeztek, múlt héten éppen beszéltem erről a hajléktalan ismerősömről, akivel
ott együtt élünk. Na, ugye, csak én benn a házban, ő meg mellette. Azért nekem
könnyebb a dolgom, ott, Angyalföldön. Emlékeztek, hogy pont róla beszéltem? Azt
monda, ő lerövidíti a találkozást, ugye „Nem kell hozzászokni, tudom. Kérem az
ezrest!” Emlékeztek, róla van szó. Tehát ő az összes, egész párbeszédet
elmondja, és nekem már csak a pénzt kell adni. Most vasárnap megint, már
mindenki elment, már becsuktunk, már leoltottunk, már jól átfagytam, és…
Ilyenkor ő még mindig ott ül a lépcsőn, ugye, és akkor az utolsó momentum az,
hogy akkor beszélgetek vele egy kicsit. Ül, és azt mondja „Tudod Feri atya,
hogy a héten fölkötöttem magam?” Mondjuk nyilván nem tudtam, meg hogy erről
most beszámolt, ez külön is adott egy logikai bukfencet ennek a beszélgetésnek.
De ilyenkor nem szoktam szólni, mert tudom, hogy akkor mondja magától is, és
akkor ott folytatódik, ahol ő akarja. (18:15)

„Igen, igen, mert képzeld
el, hogy úgy hirtelen bejött egy hidegebb nap. Én több mint 10 éve kinn élek az
utcán, és ahogy bejött ez a hideg nap, úgy megint átéreztem, hogy most ez lesz
megint fél évig. Szereztem egy kötelet, kimentem a szigetre, fölraktam a
nyakamba, fölálltam a tuskóra, és ott álltam, éreztem a kötelet, és arra
gondoltam, én ezt a telet nem csinálom végig. Igen ám, de ahogy álltam a
nyakamban ezzel a kötéllel, amit egyébként jól megkötöztem, eszembe jutott,
hogy mit mondtál néhány napja.” Én? Hát ez… el nem tudtam képzelni, hogy
mondtam bármi olyat, ami neki ott számít. Erre azt mondja „Igen Feri, mert én
emlékszem, hogy én múlt héten ezt szóba hoztam. Hát, hogy az én életemnek nincs
értelme, én inkább fölkötöm magam…” De én erre nem is emlékeztem. Akkor azt
mondja „Igen Feri, és mikor én ezt mondtam, te a következőt mondtad: <<Hát
megölni magunkat nem egy jó dolog.>>” Látszik, hogy mondjuk ez nem volt
egy szellemi csúcsteljesítmény, ezt el kell ismernem, hogy úgy annyira nem
szedtem össze magam. (19:45)

Azt mondja ez a férfi –
ugye most ezzel azért, hogy mondjam, a 98% még megmaradt – hogy azt mondja
„Feri, én ott a kötéllel a nyakamban gondoltam, na most úgy… Eszembe jutott,
hogy hát a világbajnok pap azt mondja, hogy az nem egy jó dolog.” És itt
ugyanaz történt… Milyen világbajnok? „Laci, nincs világbajnok! Pap van,
világbajnok nincs, én magyar bajnok voltam.” Rám néz, és azt mondja „Nekem az
mindegy.”, és még egyszer megismételte. „Tehát világbajnok.” Jó, és azt mondja
„Az történt Feri, hogy eszembe jutott ott, már éreztem a kötelet, eszembe
jutott, hogy azt mondtad <<Laci, megölni magunkat nem jó dolog.>>
Kicsit elgondolkoztam ott, arra jutottam, hogy végül is, ha a világbajnok pap
mondja, akkor lehet, hogy igaz. Levettem a kötelet – most ami most jön, ezért
akartam elmondani az egészet, azt mondja – és ahogy levettem a kötelet, azért a
táskámból elővettem két felest, azt megittam, utána bőgtem, majd imádkoztam.”
Ezt a három dolgot csinálta: „Először megittam két felest, utána bőgtem, aztán
meg imádkoztam.” Háhhh. (21:20)

Úgy elgondolkozom ezen,
hogy hát ki gondolja azt, hogy köztünk van valami kötődés, vagy kapcsolat.
Értitek, hogy egyetlen mondat, amire nem is emlékszem, fogalmam sincs. Arra nem
emlékeztem, hogy ő ezt mondta, hogy… Lehet, hogy nem is vettem igazán komolyan.
Azt nem mondom, hogy az nem baj, de hát… Hej! Na, akkor megyek tovább. Tehát
ragaszkodás, kötődés, és annak a kifejezése. Dádám-dádám. Jó. Következő. (22:00)

30. A test, a meztelenség.

A test, egyáltalán a
test, és akkor még úgy is mondhatnánk, meztelenség. Önmagam kifejezése, hogy
egyáltalán mikor meztelen vagyok, akkor milyen érzéseim keltődnek. „Ú, ciki!
Sehol egy tükör, kis zsebtükör, mmmm.” Tehát tulajdonképpen nem csinálok
semmit, csak reggel nem tudom én, öltözködöm, este vetkőzöm, és hogy úgy
egyáltalán hogyan hatok ilyenkor magamra? „Gyerünk, gyorsan! Föl a Snoopy-s
pizsamát!” De kaptam Karira, tényleg, van Snoopy-s pizsamám, tegnap is abban
aludtam, nagyon, húú. Tessék? „Végül is jön a Karácsony nála.” Hát igen,
mondjuk a könyökömig ér a karja, vagy mi a… Jó, hát nem volt ekkora méret, erre
nem, nincs az ipar, nincs erre fölkészülve, 2 méteres ember. „Rövid ujjú!” Rövid
ujjúnak hívjam? Aha! Hát igen, ehhez kellenek a nők. Slim, slim, nem? Na jól
van, gyerünk, gyerünk, mert nem azért jöttetek, hogy én itt, én gondolkozzam,
nem, inkább csak beszélek. Igen. (23:40)

Hát szóval! De nem tudom,
hogy mondhatom-e a nevedet? Szerintem mondhatom, de nem fogom mondani, mert a
lényeg, hogy szabad vagyok, és mondhatom, de úgy döntöttem, hogy nem. Egy olyan
valakiről van szó, aki bent van a Guinness Rekordok Könyvében. Jóban voltunk
akkor, amikor még aktív sportoló voltam. Őneki mondjuk a karja volt olyan, mint
az én derekam, és hogy is mondjam, olyan jó viszonyban volt a saját testével.
Ez egy felejthetetlen élmény számomra, akkor én voltam mondjuk, nem t’om mennyi
voltam, 19?, és egy edzés után azt mondja nekem. „Te, Feri! Nem ugrunk be a
Váci utcába kicsit izé, rucikat nézni? – Így nézek ki? Vagy… menjünk, ha te
akarsz rucikat… Menünk, oszt’ akkor dumálunk.” Na jól van, bementünk. De ő úgy
csinálta, enyhén nárcisztikus, úgy csinálta, hogy bement, mert ő csak a Váci
utcában vásárol, tehát akárhol nem, érted. Váci utca, fölvett valami mit tudom
én mi volt ez, alsó nadrág, vagy fürdő gatya, vagy én nem t’om mi, és ott
nézegette magát. „Nem elég jó a fény.” És kiment a Váci utcára így, így a…
ahogy mondom, a próbafülkéből, így kiállt, azt mondja „Na, itt most már jól
van, jó.” Akkor nekem távolabb kellett mennem, és azt mondja „Na, jó, jó?” Hát
de… sose gondoltam volna, hogy egyszer ilyen élményem lesz, hogy a Váci utcán
nézek egy férfit, középtájon, és mondom, hogy „Jó, ez jó, ez jó…” De ez már
megtörtént, tehát már nincs mit, nincs mit ezen… Azt lehet mondani, hogy nem
volt zavarban a saját testétől, tudott benne lenni, tényleg. (25:45)

Oké. Tehát. Igen. Majdnem
azt mondtam, hogy testetlenség, de nem, meztelenség. Igen, tüdüdüm-tüdüdüm. Ja,
most jut eszembe. Volt egy előadás, ami után messze, messze… Ez nem tudom, egy
olyan kifejezés, hogy messze… a legtöbb pozitív visszajelzést kaptam. Tudjátok,
ez melyik volt? A bordó ingemre vonatkozott, nem a tartalomra. A legtöbb lájk:
„Feri, a bordó ing jó volt.” Látszik ebből is, hogy érdemes a tartalmat egy
kicsit fényesíteni, kihegyezni. Na jól van. Igen. Tididim-tididim. Hááát, most…
Eszembe… na, nem, menjünk tovább. Következő! Mert itt vagyunk. (26:55)

31. A ruhák.

Ruhák! Na? Csak egy
fontos dolog, ugye? A ruhák. De a ruhákban mi a nagyon-nagyon izgalmas és
érdekes? Önismereti csoportokban szoktunk olyat… mondhatnánk, hogy játszani, de
annál ez sokkal-sokkal komolyabb, de mégis nagyon játékos. Megpróbáljuk
kitalálni, hogy melyik lehet az a szerep, ami a legkevésbé illik rád, ami
egyáltalán nem olyan, mint ahogyan te mutatod magad, vagy amilyennek mi
egyébként látunk téged, vagy ahogyan kifejezed magad, ez pont az ellenkezője.
Akkor szoktunk, elmegyünk két napra, két nap, hadd legyen jó zúzós, és kiadjuk
egymásnak azokat a szerepeket, amik a látszólag a legtávolabb vannak, ahogyan
te kifejezed magad, és ahogyan mi látunk. De ez úgy van ám, hogy akkor két
hónap készület van rá, két hónap, és az alatt tetőtől-talpig a teljes
eszköztárt össze kell szedni. Hát megváltoztatni a hajat, a rövidségét, ing,
szemüveg, smink, szemöldök, minden pont ellenkezőjére, mint ahogy szoktál.
Eszméletlen érdekes, és az derül ki, hogyha van annak tere, hogy azt mondjuk,
hogy „Na, próbáld ki, hogy milyen akkor egy ilyen szoknya, egy olyan…” Hogy
döbbenetes, hogy micsoda átalakulások tudnak történni, egyszerűen jó rátok
nézni, hihetetlen. Tehát szóval… (28:45)

Akkor rengeteg
visszajelzés tud ilyenkor érkezni, hogy annyira meglepő volt számomra, hogy
mondjuk „egy ilyen bőrgatyában toltam mondjuk a Patrona után”, hogy egészen más
visszajelzéseket kaptam, teljesen másnak láttak, teljesen mást vettek rajtam
észre, fedeztek föl bennem. Hát ha van valami, amit úgy, hogy így érdemes lehet
kipróbálni, főleg nőnek… Hát mert én, most érted, jó, veszek egy kék farmert,
na. De hát szóval, hogy milyen sok féle nő tudsz lenni! Hát most ezt nem így
mondom, hogy „tudok lenni”, mert az… Teljesen más visszajelzések, és szóval, a
ruhán keresztül megélni valamit, aminek ott bent megvannak a gyökerei. Tudok
ilyen nő lenni, és olyan, és amolyan… Hájj, hát ez… na. Szóval, ruhák. Hmm.
Igen, igen, türüdüm. Jaj, hát ez jó. Jó, következő. (29:55)

32. Átélés,
megélés.

Nyilván… emlékeztek,
arról nagyon beszéltünk, hogy az érzelem, vagy önmagunk kifejezése nem valami
fölvett szerepként jelenik meg, ami egyébként… hanem megtalálunk valami
gyökeret, valami, valami értést, valami kezdeményt, valamit, áhh, gááá, és
sejtünk, hogy ez nem teljesen idegen tőlünk, hogy talán ez is bennünk van.
Ennek az előszobája lehet az, hogy megengedem magamnak, hogy valamit átéljek,
vagy megéljek. Mostanában egy olyan kultúrában élünk, ahol nem szánunk időt a
megélésre, mert rögtön megosztunk. Amikor arra a srófra jár az agyam, hogy
megosztok, és megosztok, és megosztok, az nem ugyanaz, mint amikor megélek.
Megélek, és átélek, és megélek… (30:50)

Például a nekem olyan
fontos élmények azok… Jön valaki, mondjuk felnőtt ember, életében először
gyónt. Akkor egy egész élettörténetet meghallgatok, az, az mindig nagyon mély,
az mindig nagyon megrendít, szóval az… na, az egy ilyen ünnep. Az ember
gyertyát gyújt és… Mindig, mikor történik egy ilyen gyónás, hogy valaki egy
egész életet odahoz, akkor szoktam azt mondani, ha csak lehet, most ne rohanj
valami, valami mást csinálni. Ne rohanj el nem t’om én, karácsonyfát díszíteni,
meg még öt ajándékot megvenni, meg még a kötöző zsinór, vagy micsoda az. Mi az,
kötöző szalag? Hogyha lehet, ne, hanem csak úgy legyél. Úgy engedd, hogy az
benned úgy menjen, aztán menjen, és menjen. Az a szép ebben, hogy ha valami
igazán nagy történés zajlik bennünk, annak a java tudattalanul zajlik. Hát
tulajdonképpen annak adok teret, hogy tudattalan folyamatok szabadon
áramoljanak bennem. Hogy azok hadd járjanak át, és hadd történjenek meg velem.
Miközben nem is tudom, mi történik meg velem, de mégis, szánok rá teret, adok
neki időt és teret, és figyelmet, hogy nem is kell, hogy tudjam, hogy mi is az,
ami most énbennem kifejezésre jut. Mert majd megtudom egy hónap múlva, vagy egy
év múlva, amikor egyszer csak meg tudok valamit fogalmazni belőle. (32:30)

Nem egyszer… elmentek egy
önismereti csoportba. Az önismereti csoport mondjuk tart 9-től 5-ig. Dolgozok
magamon, és milyen fontos, hogy fejlődjek és növekedjek. Akkor 5 óra van,
dolgoztál, egy csomó minden történt veled és benned, és utána 6-kor találkozol
életed első szerelmével. Ne már! Mondjuk végzünk valami igazán belső, mély
munkát, akkor aznap este már ne csináljunk semmit, egyszerűen semmit, semmit.
Mert még egy valami, az kiüti, még egy, akkor még, akkor még, és még, és még.
És hiába dolgoztunk, egy egész napot dolgoztunk, és most jönne az az időszak,
hogy az jár bennem, és kell bennem, és elmélyül, és belül mindenféle
összefüggések születnek. Nem tudok róluk semmit, hogy hogyan van ez, de mégis
történik. Különben mindenféle… na, kiütöm, kiütöm, kiütöm, kiütöm. Van ennek is
egy külön kultúrája sokunknál, ilyen önismereti munka halmozás. Nem? Napközben
ez, és akkor este még elmegyek egy családállításra. Ne már! Beugrok még egy
három órás, ilyen izé, rajzos tréningre. Ne, ne ugorj már be egy rajzos
tréningre! Szóval, annak a megbecsülése, hogy tudattalanul is zajlik bennünk
rengeteg minden, és hogy mindennek a kifejeződésére és megélésére időt szánok.
Mhh, jól van. Azt mondja. Igen, tödödöm-pararam-turudum. (34:35)

Néhány héttel ezelőtt
tartottam egy előadást, konferencia volt. De már minden bokorban van egy
konferencia. De két órát toltam, két óra! Mert kérték, hát akkor… jó, zzz. Két
óra, de úgy, hogy az én fejem zsongott tőle, hát nekem befogadhatatlan volt. Na
mindegy. Ez a kultúra, akkor vége volt, fél perc, mert volt egy kis taps, egy
pici csönd. Valaki azt mondja „Jó, akkor most alakítsunk kiscsoportokat, és a
kiscsoportok jöjjenek össze. Akkor van három kérdés, a három kérdést
gondoljátok át, és aztán minden kiscsoport egy lapra írja le a legfontosabb
közös kérdéseket! De csak akkor, hogyha konszenzusra jutottatok azzal, hogy
akkor tényleg ezek a legfontosabb kérdések.” Nekem szerencsére nem kellett kiscsoportba
mennem, úgyhogy én megengedtem magamnak, hogy leültem egy székre, és csak úgy
hagytam, hogy hasson rám a saját előadásom. Hát ez kicsit olyan nárcisztikusan
hangzik ugye? (35:55)

Valamelyik színész… azt
meséltem nektek? ’60-as évek, amikor azért a színészek nem nagyon
jöhettek-mehettek így. Na, de ’60-as évek, és nem Törőcsik Mari volt. Ezt most
csak úgy mondtam. De hogy valamelyik színész, de nem tudom ki, valamelyik, de
férfi volt Cannes-ban kapott egy díjat, erre mondtam, hogy nem Törőcsik Mari. Cannes-ban
díj, és akkor Törőcsik Mari. Nem, valaki más volt. Na, nagy kegyesen
kiengedték, és hát valahogy úgy adódott, beült arra a filmre, amiért ő kapta
azt a mit tudom én mit. Megnézte a filmet, amiben (amiért) ő kapta azt az izét,
és utána ott sétálgatott a folyosón, és látszott, hogy úgy valami, nagyon el
van valamivel. Többen voltak ott a küldöttségben, és megszólította őt a
munkatársa. „Mi van, János?” Nem János volt, tehát nem Rajz Jánosról beszélek.
„Mi van, János?” Erre a János azt mondja „Hát te tudod, egészen a hatásom alá
kerültem.” (37:10)

Na szóval én is valami
ilyesmit csináltam, hogy úgy engedtem, hogy… két órát szövegeltem. Hát most
azzal… fél órát egyszerűen be kell fogni a szám, és csak úgy… hhhh. Ez bennem
is, soha még így biztosan nem mondtam el, ahogy most, ez mit csinált ez most
velem, vagy úgy hogy? Odajött hozzám egy hölgy, az anarchista pedagógus. Ő volt
az egyetlen, aki nem ment csoportba az utasítás ellenére, és azt mondta. „Te
Feri, ezt két órán keresztül toltad. Hát én úgy tele vagyok, mint amikor
Karikor megeszek hat szelet húst az anyáméból, hát, hát énnekem semmi
indíttatásom most erről beszélgetni. Hát azt se tudom, hol vagyok most.” Akkor
úgy éreztem, van egy sorstársam. Akkor ült a pedagógus, meg a pap, és… Annyira
jól esett nem beszélgetni, nem zavartuk egymást. Azt se beszéltük meg, hogy mit
csinált ez velünk, vagy mi történt. Szóval az önkifejezés. Hogy az ne…
tudjátok, valaminek a túlkompenzálása legyen, ténylegesen valami, valami
egészen öööö, úgy érezzük, hogy „Ne, ne, ne, ezt ne!” Hát ez abból adódik
például, hogy megengedem, hogy valami olyasmit éljek meg, amit egyébként nem is
szoktam. Azt mondom, az nem is tudatos bennem. (38:55)

Megvan az nektek, hogy
valaki megdicsér titeket. „De jól nézel ma ki!” És akkor mi erre a következő,
következő…? A dicséret elől… Nem, a dicséret… „De jól nézel ma ki!”, és erre
hányatok mondja például azt, hogy „Na ne, hát de ez nem, semmi különös.”? Te
nem ezt szoktad? „Nem.” Ti mit mondtok? (A hallgatóság válaszait közvetíti –
szerk.) „Köszönöm szépen. – Köszönöm. – Kedves vagy. – Megsimogattad a lelkem.
– Ez jól esett.” „Te is jól nézel ki.” Hááá-há-há-há-háá! Na jól van! Most lett
sok, köszönöm! Ezt hallottátok? Na jól van, szóval. Ki kellett menni ebből az
élményből, nem bírtam ott tartózkodni. Na, szóval. Csak azt a jelenséget
akartam idehozni, hogy valaki azt mondja, milyen jól nézel ki, és hát nem
mindenki annyira spontán, mint ti. Óhh, óhh, hát vannak itt mások, látjátok,
olyan gyengébbek. Ők hátul ülnek, hátul kornyadoznak, kókadoznak. Az milyen
nagy dolog! Na jó, na. És akkor ennek az ellentéte, hogy mondod, hogy „Jaj, de
jól nézel ki!”, és akkor „Ne, jaj ne… eeee!” Jól nézek ki! Hmmm. Az igaz, hogy
anyám sosem mondta, de te nem vagy az anyám. Apám mindig azt mondta „Hogy nézel
ki?”, de most miért kéne ott lennem, hogy „Ühheee-he-heee, apám ezt sose
mondta!” Éritek, most éppen lehetnék abban, hogy jól nézek ki, de abban vagyok,
hogy apám sosem mondta, hogy jól nézek ki. De hát az élet… prrr… ennyi. Pedig
közel vagyunk Mikuláshoz, akkor is prrr. A séma az séma. Gyerünk, megyek
tovább. Igen, törödöm-törödöm. Háhh, következő! (41:15)

33. A tánc.

Keresztelő János
tangózik

Tánc! Ffff! Két
élményemet gyorsan hadd osszam meg. Az egyik, mikor fiatal pap voltam… Ez, ez a
formula, ez kezd nekem besülni. De tényleg, amióta… na szóval. Nagyon,
szerettünk nagyon mindenféle mókákat csinálni, különböző rendezvények.
Csináltunk színi kört, meg minden volt, na. (Valaki hangosan fújja az orrát –
szerk.) Ajj! Hát szóval. Ne, ne, ne, jó! Na, szóval. Igen, csak néztem, hogyan
hajtjátok össze a zsebkendőt, az is sokat elárul, sokat, sokat. Azt is
egyszerre. Egy picit kényszeresek vagytok, mert, mert így… egy kicsit. Ugye? Ez
stimmel? Stimmel, stimmel, jó, na, de azért jól néztek ki. Na szóval! (42:15)

Az történt, voltam akkor
mit t’om, 1 éve pap, vagy 2, tudjátok, ez a… ott történt, ahol barna abrosz
volt a telefon alatt. Kitaláltuk, hogy mindenféle táncokat tanuljunk meg, és
közfelkiáltással azt szavazták meg nekem a néhány évvel fiatalabb nem tudom,
hittanosok – hát most hülyén hangzik ez – hogy én tangózzak. Hát jó, hát mi az
nekem, a tangó. Volt egy kedves ismerősöm, tánc oktató. Akkor volt egy hölgy,
akivel összeszövetkeztünk, hogy tangózni fogunk. Igen ám, de akkor már engem
elkapott a lendület, hogy csak úgy tangózzak, ebben semmi poén nincs. Akkor
beöltöztem Keresztelő Jánosnak, mert ez egy ilyen farsangi mulatság volt. De
úgy, hogy meg volt csinálva a fejem, egy ilyen hatalmas… vörös haj volt, egy
óriási nagy fém tálcán, és úgy volt kialakítva, hogy itt egy doboz volt rajtam,
és innentől kezdve, így volt a vállam (A feje fölött – szerk.), és így hoztam
be a fejem (A kezében tartva – szerk.). Hát, hogy lássak valamit, a dobozon
volt azért két lyuk. Ki volt alakítva egy hatalmas váll, a saját fejemet hoztam
be, és ment a Hernádi Judit, tudjátok, hogy „Sohase mondd, hogy vége”. Mert
gondoltam, hogy ha már előadás, akkor előadás, nem csak úgy a tangó, nem. Csak
hogy „ennyi meg ennyi megérte”, na. (43:50)

Így, dobozzal a fejemen
tangóztam, azért azt melyikőtök mondhatja el? Csak az volt a probléma, hogy
ahogy ezt csináltuk, és hát tudjátok, azért a tangó, tehát azért ott (Hirtelen
fejmozdulatok – szerk.). Ahogy ezt én toltam, ez a doboz így elindult jobbra.
Tehát hiába volt rajta két lyuk, érted, ezért körülbelül az első ilyennél én
már nem láttam semmit. Most az, hogy nem kaptam levegőt, azt, arra számítottam,
de hogy nem is látok, arra nem. Tulajdonképpen egy valami mentett meg, na most
azt képzeljétek el, de közben azért toltuk. Ment a zene, tehát nem estünk ki
belőle, már nem tudtam, hol vagyunk a térben. Így mentek a lépések, de hogy
hogyan… Éreztem, hogy a pára visszaverődik a doboz faláról, és egy dolgot
tudtam csinálni, ami a tangóval teljesen ellentétes, hogy így lefelé néztem,
mert úgy a doboznak az aljából egy picit kiláttam. Hát ez mondjuk egy táncos
élményem, Keresztelő Jánosként fej nélkül. (45:00)

Következő évben arra
jutottunk, hogy talán hagyjuk ezt a túlzott önkifejezést, és megbeszéltünk a
barátnőimmel egy ilyen szerény román néptáncot, az ökumené jegyében. Tényleg,
szereztünk román cuccot, román ing, ilyen botos román, botos néptánc. Ez nagyon
jó volt, hát hogy már hír lett, hogy tavaly Keresztelő János voltam, hogy idén
is várható valami nagyon nagy baj. Olyan sokan voltunk ott a teremben, hogy
iszonyú közel ültek, ott alig volt egy ilyen kicsi színpadszerűség, de botos
tánc volt. Ugye, és akkor úgy nagyjából megmértük, hogy az hogyan megy, hát
csak ugye a szűk hely miatt lett még elöl még egy sor. Hát én meg koppantottam,
tsss!, és én úgy orrba vágtam ott egy fiatal nőt, pfff!, azóta is emlegeti.
„Feri, azért a botos tánc nem volt semmi.” Azóta egy kicsit krumpliorr. Ezzel
azt akartam csak mondani, hogyha én, akkor ti is. Tehát ha nekem megy, akkor
nektek is, tehát ezt ti is meg tudjátok csinálni, az tuti. Szóval. Tánc,
önkifejezés a tánccal. Akkor ide rögtön jöhet a következő téma. (46:25)

34. A zene.

Képrombolás

Hát az megint egy külön
dolog, zene. Most, hogy közeledik Karácsony, ez be van nekem így égődve, ez
ilyen munkaköri ártalom, hogy… Eszembe jut, a Gellért szállóba meghívtak. Na
nem egy kaszinó tojásra, hanem volt egy ilyen valami nagyon, nagyon nem t’om
milyen társaság volt, tehát nekem semmi keresnivalóm ott nem volt, de azt
találta ki egy szervező, hát miután ez Karácsony előtt négy nappal volt, vagy
öt, vagy nem t’om mi, valami nagyon, nagyon pucc volt. De ilyen olyan fontos
emberek voltak ott, egyikre sem emlékszem. Hogy hát akkor legyen ott egy pap,
és akkor így, és akkor szolgáltasson. Tudjátok, mert ilyen helyeken
szolgáltatunk. Tehát ott nem az, hogy beszélek, hanem ott szolgáltassak egy
beszédet, szolgáltassak egy karácsonyi valamit, de olyan hangulatos legyen, ne
legyen túl hosszú, de azért üssön – na, értitek. (47:35)

Jó, hát azt meghallgattam
két órában, hogy mit kell mondanom három perc alatt, mert hát értitek, a
megbízó szándéka az mindig fontos. Az történt, hogy ott, a Gellért szálloda, de
olyan illat volt, értitek, tehát az összes francia parfüm keveredett ott a
térben. Na igen, és természetesen zongorakísérettel ária, zongorakísérettel
hegedű, szóval ott aztán volt zene. Akkor valaki szavalt, persze Kossuth-díjas
művész, és hát szóval az egész, na. Közben pedig, hát mégis csak, hogy azért
nagyon menjen, egy modern festményekből álló kiállítás dekorálta a falakat. Na,
látjátok, van, aki így él, és akkor… Na, és akkor én fölmentem, a szokásos
stílus. „Hát, és akkor tudjátok, azt mondta erre a pásztor, hejj!!!” És erre az
egyik kép pfff, leesett. Ott mindenki frakkban volt, meg csokornyakkendő, meg…
ez akkorát szólt. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg. Volt még két percem, hát
mondom, ezt már csak kibírom. Akkor befejeztem ezt a történetet, de hát úgy
gondoltam, három történetet mondok, és belekezdtem a következőbe. Ennek a
történetnek is volt egy olyan fölfutása, és mondtam „Na, hát erre csak azt
mondtam, hogy!!!”, pfff, még egy kép leesett. De ezekben a drámai
pillanatokban. A másodiknál megfagyott a levegő, egyszer csak úgy érezték, hogy
a Kossuth-díj az semmi ahhoz képest, hogy itt meg varázslás van. Én ott álltam,
semmit nem értettem az egészből, és képzeljétek el, ott ült a hegedűművésznő,
mert az első sorban ült, mert leült, ugye a saját darabja, mindig föl tudjon
állni. Halálos nyugalommal a következőt mondja. „Képrombolás?” Utalva az egyház
történelmi múltjára. Szóval, zene, zene. Ének, zene, zenélés, éneklés nem
folytatom. Én a képrombolásig jutottam. Következő, hát ezt nem is tudom… (50:20)

35. A sport.

Sport. Hányatokkal
találkoztam már, ért benneteket – ugye emlékeztek, a séma… nézem az időt, hűű –
a séma hátter… egyáltalán nem… Semmi hű, ez a rutin volt, mert van 20 perc, 21.
Hát… dúskálunk az időben. Szóval. Mrrrhh. A séma, emlékeztek, úgy alakul ki,
hogy valaki, aki éppen gyerekként mórikálja magát, megmutatja magát, kifejezi
magát, érzéseit átéli, és, és, és, hogy egyszer csak megszégyenítik őt. „Hogy
nézel ki? Hogy lehetsz ilyen hülye? Nézz már a tükörbe! Férfi ilyet nem csinál.
Nő ilyet nem csinál. Okos ilyet nem csinál. Arisztokrata ilyet nem csinál.” Hát
értitek. És hogy a sporttal kapcsolatban. (51:15)

Testnevelés óra.
– Kötélmászás osztályzatra.

Ugye, nincs is kedvem
körbe nézni, hogy úgy lássam az arcotokat, hogy kiknek… Mikor meghalljátok ezt,
hogy testnevelés óra, hogy milyen rettenetes élmények kapcsolódhatnak
sokatokban ehhez. Ugye, mert ott meg lehet szégyeníteni, mert ott, ott van a…
Azért az iskolában mégis csak akkor ott rendesen vagy egy ingben, vagy
garbóban, vagy pulcsi, vagy gatya, vagy valami. De a tesi órán le kell
vetkőzni, ugye ez már eleve. Ott vagy egy kisgatyában, van, akinek már ez problémás.
Nem tudom, én ezt nem tudom, hogy volt, de a mi időnkben kétféle színű női ruha
volt. Most nem tudom, miért a női jutott eszembe, valószínű, hogy azt inkább
néztem. Most is megvan bennem, volt a piros, meg volt a kék, és itt volt (A
vállánál – szerk.) két nagy fehér gomb, vagy három. Megvan ez nektek? Na, tehát
ott eleve, akit már gyerekkorban szégyenítettek meg, vagy már nem volt jó az
örökség, neki már eleve ott lenni úgy, a testében, a többi testtel együtt, már
az sok. Akkor ott még csinálni valamit. Nézni, hogy 40 ember nézi, hogy kötélre
mászok, hát de nem tudok mászni. (52:40)

Kedvesen derülsz ezen.
Neked volt ilyen, ez a kötélmászós, megvolt? Annyira emlékszem, de tényleg,
most én itt ilyen szabadon beszélek erről, ugye sportoló voltam. De hogy, hogy
megvan bennem az a kín, amit még én is tudtam érezni, hogy valaki – kötélmászás
osztályzatra – hogy az milyen. Megvan ez az élmény? Hogy akkor itt van három
kötél, és akkor pfúúú… Miért kell egy sípot fújni kötélmászás… Nem tudom. Akkor
az a valaki, aki pontosan tudja, hogy egyetlen húzódzkodásra sem lesz képes,
kulcsolni meg nem tud. Ugye, tehát akkor már nem sok esélyed van. Se kar, se
láb, hát még nem tudom, még… Érted, egy ilyen kígyóbűvölő sem még… Még valamit
próbálhatsz, de… Megvan ez az élmény? De most nehogy úgy érezd, hogy valakit
bántani akarok. Mert ott tudom, ott ülök, törökülés, és látom, és bennem van
ez. Most ehhez le kell raknom a mikrofont, ezt nem tudom, majd kiabálok inkább.
(53:45)

Hogy abban a kínban „Jaj,
ez hogy lesz?”, azt próbálta csinálni az egyik osztálytársam, mert hát hogy
osztályzatra, hátha meglesz a kettes. Fogta, és így fölugrott. Háromszor, fogta
(a kötelet), és fölugrott. Még a szándék se volt, hogy ebből szülessen valami. Csak
ezt mindig így, hopp… Hát, de most elmondom, most engem egy picit kiráz a
hideg. Tehát hogy, hát de egyszerűen nulla együttérzéssel is átérzem ennek a
kínját, ahogy… Mindig ahogy durran… (Talpra érkezik – szerk.) Tudjátok, persze akkor
röhögés, heeee-heeee, és mondjuk egy testnevelő tanárnak az összes megvetése.
Tudod… nem szól semmit, értitek, ez a legdurvább. Mert azt mondaná „Nem Panni,
gyakorold!”, nem, csak ennyi (Beír egy 1-est – szerk.). Utána mit csinálsz,
ebben a rettenetes kínodban, a három fehér gombos, lehetetlen tornadresszben? Mész
a tesitanár háta mögé, hogy nézd, hogy „Tényleg egyes? Nem lehet, hogy mondjuk
ezt a három szökellést ezt egy kettesre adta?” Nem, látni valóan egyes, és
ilyenkor elfog a rémület, hogy „Hogyan lesz ebből kettes?” Megvan ez? (55:20)

Én ezt sose éltem meg.
Ámde az énekóra számomra ugyanezt a világot hozta. Tehát azért nem tudom, ti
mennyire vagytok tehetségesek, nekem az volt az élményem, hogy aki jó volt
tesiben, hmm-hmm, nem biztos, hogy nem t’om én, énekkaros volt. Az énekkarosok
meg nem biztos, hogy ott tolták. Ugye, volt valami ilyesmi. De ezt nem t’om,
persze hát aki csúcsszuper volt… Hát én meg az ének? Na, hát szóval, na. (55:55)

36. Ének.

A papnevelő intézetben:
énekóra. Velem egy karnagy, értitek, karnagy, Zeneakadémia, külön gyakorolt.
Hát az körülbelül olyan: tödö-dödö-dödö-dő, dödö-dödö-dő-dő. Ezt, de énnekem ez
sose ment jól. Hát én ezt… hát szóval… Volt olyan, képzeljétek el, ezt… Első
helyemen, ugye káplán voltam, volt egy plébános atya, és akkor azt mondja „Izé,
itt a szent Húsvét, úgyhogy te fogod ezt a részt csinálni. Akkor azt kell
énekelni, hogy boruljunk térdre.” És ennek még egy dallama is van. Hát a
szöveget hamar megtanultam, tehát azért el tudtam kezdeni. Ezt tízszer kell
elénekelni, hogy boruljunk térdre. Én mondtam, hogy „Ide figyelj, Laci atya! Ha
te azt akarod, hogy itt méltó módon ünnepeljünk, kérlek ezt vond vissza. Mert
ha én itt elkezdem ezt tízszer elénekelni, az egy népzenei gyűjtőkörútra is
elég lenne, hogy milyen variánsok fakadnak föl az ajkamról.” Tudjátok, mi történt?
Hogy a negyediknél… tehát az összes hamis volt, tehát azt most nem is… eleve
így mondom, hogy hamis volt, de a dallam se stimmelt, sőt, még C-mollból
D-dúrba is váltottam, tehát még… De én azt hiszitek, hogy én ezt hallom? Később
valaki, volt egy abszolút hallású srác, azt mondta „Tudod, hogy te váltottál? –
Mit csináltam?” Azt hittem, letérdeltem, fölálltam, azt, az ment, de mit
váltottam én? A legdurvább az volt, hogy a kántor a negyediknél úgy röhögött,
hogy lejött a kórusról, hogy ne menjen tönkre a liturgia. Lement a pincébe
röhögni, és szólt a sekrestyésnek, hogy szóljon, ha a kilencediknél tartok,
mert utána ő jön. (taps – szerk.) (58:20)

Szóval, ének, muzsika,
zene, ének, muzsika. Én nem a testben, hanem a zenélésben megéltem, hogy
micsoda kínok vannak itt. Szóval tényleg olyan, hogy múljék el a világ, és
annak minden szenvedése, csak ezt ne kelljen tovább. Oké. Ezzel együtt, ezzel
együtt… Jaj, hát na, tessék. Hogy… tudjátok, hogy nem improvizálok, ezek mind
le vannak írva, csak úgy csinálok, mintha most jutott volna eszembe. Egyébként
nem. Hogy… van egy… van jó pár kedves értelmi fogyatékos fiatalember, akik
jönnek ottan misére. Nagyon bírom őket, és hát, az egyikük mondjuk szeret
énekelni is. Szereti kivenni a részét a liturgia áldásaiból, és olyan hangosan
énekel, általában mellettem ül. Nem tudok énekelni, de annyi hallásom van, hogy
megőrülök, hogy hamis, egyszerűen megőrülök. De úgy tolja, hogy… és de semmi
nem jó benne, se a ritmus, máshol tart, ő egy ilyen egy… Tulajdonképpen ő
kánon, így, így, talán ehhez tudnám leginkább hasonlítani. De ő egy, maga egy
szólam, és semmivel se kanonizál. Hónapokon keresztül szinte kirázott a hideg,
hogy most megint hallanom kell, ahogy… Ájjj, csak ezt ne! De közben szeretem,
és nem volt kedvem neki szólni. Mindig ott voltam, de a liturgia közben bennem
volt az, hogy most oda szólok neki „Robi, egy picit halkabban! Én értem, hogy
dicsőség a magasságban Istennek, tudjuk, hogy ez a szöveg. Nem, egy picit lehet
halkabban.” Mindig türtőztettem magam, mert az volt bennem, hogy egyszerűen
nem, mert fájni fog neki, és nem ér annyit az egész. Hát hamis, hamis, nem ér
annyit. Annyira jó, hogy ezt nem mondtam, annyira jó, pedig nem t’om hányszor
ott voltam a határán. Mert egyszer csak rájöttem, hogy nem a Robi énekel hangosan,
hanem ti halkan. Hogyha mondjuk egy templomban ott van 3-400 ember, és úgy
tolják, mert azt mondják, hogy „Dicsőség a magasságban Istennek!”, a Robit meg
se hallanám. Az értelmi fogyatékos fiatalember az, aki úgy csinálja, ahogy
kéne. A többiek „Ú, nekem nincsen hangom… tűdü-dűdü-dű.” Hát a többségnek van
annyi hangja, ha ti vinnétek az éneket, és abban meg mi is ott ellubickolnánk. (61:25)

Jó, tehát zene és tánc.
Hát most a Hair című filmről ne is beszéljünk. Na! Tehát azért mikor Berger
föláll az asztalra, értitek. Hát szóval, hát én ezen mennyit fantáziáltam
fiatal emberként, hogy hát életemben egyszer egy ilyet. Úgy fölállni, és
tudjátok, az az elegancia (Mutatja, ahogy Berger megy végig az asztalon –
szerk.), hogy tányér, pohár, csirke, gárnérung. Stty! És akkor a lámpa. Megvan,
nem? Hát szóval, na, ezt így együtt. Hadd nézzenek onnan! Haaa! Szóval, az
önkifejezés. Következő. Igen, jó, hát itt van az ének, azt külön, külön. Igen,
türüdöm-dödödöm. És… híí! Maradt egy utolsó, és aztán majd még akkor úgy is
akarnék mondani. (62:30)

37. A szex.

Az utolsó a szex.
Hallottátok? Valaki azt mondta „Nnnna!” Most azért egy külön szótárt igényelne,
hogy milyen sok féle NA van, de akkor egy történetet hadd mondjak el. Szerintem
ez a NA-hoz passzolni fog. (62:50)

Sissi királyné
és Andrássy Gyula gróf

Sissiről szól a történet.
Hú, ez milyen nyelvjáték. Sissiről szól, Sissiről szól a szólam. Sissi, magyar
királyné. Megvan, megvan? Sissi. Azt talán tudjátok, a világhálón utána tudtok
molyolni, hogy Andrássy Gyula gróffal Sissinek uaaahhhh, hát feledje homály, és
a történészek gyenge emlékezete, hogy mi is történt kettejük között hosszan és
hosszan. Ezt majd el tudjátok olvasni. Na most. Gödöllő, ugye a királyi
kastély, és ott minden évben egy ilyen lovas, lovas… Hát Sissi meg, hajj, tolta
a lovaglást ezerrel. Azt ugye tudjátok? Nagyszerű lovas volt. Hát állítólag,
így mondják, hogy nem t’om, a korának legjobb női lovasa volt. Egy ilyen igazi
sportlady, és na. És hát a királyi gödöllői kastélyban nem csak Sissi és Andrássy
gróf, korának nagyszerű férfiai és hölgyei, plusz a pacik. És, hát ha már úgy
este, és lobog a tűz a kandallóban, nyilván iszogatnak a jó magyar emberek. Az
anekdota úgy szól, hogy hát azért Andrássy Gyula gróf ide, gróf oda, csak egy
kicsit betütüzött, és ahogyan már nem csak a kandallóban lobogott a tűz, hanem
áthevítette az ő férfiúi testét, hát azért csak odalépdelt Sissi hálószobájának
az ajtajához, és döjj-döjj-döjj (Dörömböl – szerk.), s a következőt kiáltotta
ott, a díszes magyar előkelőségek füle hallatára. „Bözse! Nyisd ki az ajtót!
Meg akarlak hágni!” (65:00)

Természetesen Sissi ezt
az invitálást nem fogadhatta el, de hát mégis csak, nem volt annyira diszkrét
az invitálás, hogy másnap reggel ne kerüljék sor a megbeszélésére. Ezért aztán,
ahogyan ott… (Előre húzza a széket, és leröpülnek róla a jegyzetek – szerk.)
Ahh, hát vége az előadásnak, nincsenek jegyzetek. (Visszakapja – szerk.) Nagyon
köszönöm. Szóval. Másnap reggel, mégis csak, Sissi a következőképpen fordult
Andrássy Gyula grófhoz. „Gróf uram! Mi volt ez az ordenáré viselkedés tegnap
éjszaka?” A válasz így szólt. „Tudja felség, a magyar virtus úgy kívánja, hogy
egy férfi mindig fejezze ki hajlandóságát a hölgy felé.” Ezzel a történettel
fejezném be, ha nem volna még öt perc. Így aztán, tényleg, dramaturgiai fekete
lyukba kerültünk. Most már… szóval. Gyorsan, akkor öt perc, és tényleg, akkor
befejeztük a sémát. (66:40)

Miért érdemes
önmagunkat kifejezni?

Négy szék, akkor mondok
négy valamit. Az egyik, hogy milyen óriási nagy dolog, most mondtunk valami 29
területet, hogy milyen óriási dolog, hogy amikor nem tudjuk kifejezni magunkat,
se pozitív, se negatív, se semmi, hogy akkor tulajdonképpen még arról a
kompetenciáról is lemondunk, ami egy csecsemő kompetenciája. Még csak nem is
sírunk. Emlékeztek. „Nem akartam sírni. Bocsáss meg, hogy sírok!” Egy csecsemő
legalább nem kér bocsánatot. De amikor visszahúzódunk, és lebénulunk, és
sértettek vagyunk, és semmi nincs, akkor tulajdonképpen még egy csecsemő
eszköztárával sem élünk. Vagyis amikor, ha már csak elkezdjük magunkat
kifejezni, és nyilván a szabadság, most nem kezdem el mondani, hogy akkor… Hogy
hát már önmagában ettől növekszik az énerő, vagy növekedhet a kompetencia
tudat. Egyáltalán, hogy kezdek bent lenni a létezésemben, a sajátomban. Most az
összes többit ne is mondjuk, csak ezt. Hogy már ez egy milyen nagy dolog. Hogy
ez jár egy kompetencia élménnyel, egy szabadságtudattal, egy áhhh! Megerősítem
magam a létezésben, hogy „Lehetek!” Hát ha kifejezhetem magam? Lehetek.
Hallható vagyok, látható vagyok. Hejj! Ez mondjuk az egyik, hogy egyáltalán. (68:15)

A másik. Azokban a
kapcsolatokban, ahol az egyik, vagy mindkét fél az önkifejezésében, az érzelmi
önkifejezésében nagyon gátolt és akadályozott, tulajdonképpen megterheli
roppant mód a kapcsolatot, mégpedig azért, mert ha itt van egy valódi
kapcsolat, akkor a társának állandóan azon kell agyalnia, hogy énnekem mire
lenne szükségem, mert nem mondom. Hogy ez most jól esett, nem esett jól, ezt te
akartad, nem volt kedved hozzá, ez jókor jött, ez sok neked, ez kevés, ez
gyönge… (Egészségedre!) Tulajdonképpen rettenetesen megterhelem a kapcsolatot.
Hihetetlen sok félreértést, kerülőutat és fáradtságot meg lehet spórolni azzal,
hogy mondom, vagy kifejezem. Ráadásul ami nagyon szép, hogy amikor mondom, és
kifejezem, akkor ezzel együtt tulajdonképpen sokkal világosabb lesz számomra,
hogy mi az én szükségletem, vagy hogy tulajdonképpen hogyan is érzem magam,
vagy mi is van velem. Jobban tudok magamról gondoskodni. Hát ez a jó, ezt tudom
mondani. „Nem, nekem ez sok volt.” (69:35)

Akkor… Az a személy, aki
magát szabadon ki tudja fejezni, és egyébként szabad abban, hogy ne fejezze ki
magát, ha éppen az alkalmazkodás felé indul el, tudjátok, egymást kölcsönösen
kiegészítő igazságok. Nem kell állandóan kifejezni magunkat. Hogy ezzel
megteremtem a lehetőséget magamnak, hogy magamról elégségesen gondoskodjak.
Tehát kétszeresen is fölszabadítalak téged attól és arról, hogy… és itt jön az
izgalmas rész, hogy te is lehessél magadnál, és ne kelljen állandóan nálam lenned.
Állandóan megpróbálni kitalálni, hogy énvelem mi van, majd akkor a
szükségleteimről gondoskodni, majd akkor rájönni, hogy tulajdonképpen ez hogyan
is hatott rám, és… Hát de nagy dolog, a kifejezéssel megnő a szabad cselekvés
tere magam felé is, és ezzel fölszabadítalak téged, hogy te is lehessél saját
magadnál. Ezért szabadon szabályozzuk majd azt az egyensúlyt, ami az
alkalmazkodás és az önkifejezésnek az egyensúlya. (70:45)

Különben, most nem akarom
megint visszahozni, emlékeztek a négy székre? Teljesen belegabalyodunk a négy
székbe, hogy ezt mondom neked, ez van bennem, de nem mondom neked, ezt mondtad,
és most ezzel próbálok valamit kezdeni, mert persze sose azt mondod, és akkor
azt meg nem mondtad, de szerintem ezt mondanád, ha őszinte lennél. Nem csoda,
hogy inkább snookert néznek a férfiak. Azzal, hogy megengedjük magunknak, hogy
most kifejezem magam, ezzel gondoskodok is, és törődök is magammal, és a
szabadságomat és a kompetenciámat is átélem, és utána itt jön a szabadság.
Utána mikor te fejezed ki magad, képes vagyok váltani, és például, azt
tudjátok, hogy konfliktuskezelő stratégia öt van. De most nem akarok
belebonyolódni, de az egyik konfliktuskezelő stratégia, hogy van bátorságom
magamat kifejezni. (71:40)

A másik pedig, hogy van
bátorságom ahhoz, hogy meghallgassalak. Meg tudom engedni, hogy most te fejezd
ki magad, és amikor te fejezed ki magad, akkor meg szabadon tudok magamnál
lenni, meg nálad. Egészen szabadon elkezdem tudni befogadni, amit te mondasz.
Engedhetem, hogy ez hasson rám, mert szabadon bármikor vissza tudok magamhoz
térni. Akkor nem kockázatos téged megértenem, és együttérzőnek lenni, és
befogadni, és átélni, ha szabadon vissza tudok találni magamhoz. Ugye különben
akkor elnyeltél. Akkor már azt se tudom, mit érzek én, mert az… a te érzésedet
érzem, a te gondolatod jár bennem, a te vágyaid, a te szükségleted, a te
akaratod – elvesztettem magam. Tehát ez benne a gyönyörű, minél szabadabban
tudom magamat kifejezni, magamat érvényesíteni, ez lehetőséget nyújt arra, hogy
a következő lépésben veled legyek, sokkal inkább. Mert nem kell védenem magam,
tudok ott lenni, és ezért sokkal megértőbb és együttérzőbb vagyok. Ez nagyon
sokat segít a kapcsolatnak. Hejj! (73:00)

Tehát hogyha ezt ebben az
egyensúlyban látjuk, mert tulajdonképpen erről akartam nagyon beszélni… Híííj,
de most kifutottam az időből! Hát mondom… dramaturgiai katasztrófa! Hogy…
önkifejezés, és az alkalmazkodásnak az egyensúlya. Milyen szép ez, hogy
szabadon tudok itt lenni, és szabadon tudom ezt elengedni, és szabadon tudok
itt lenni, és szabadon tudom elengedni. Mert az jutott eszembe, és akkor záró.
Tényleg, nem szoktam tovább tartani, nem t’om, most mi ütött belém? Közel a
Karácsony, szerintem érzem, már a nyakamon van. Hogy… képzeljük el azt a 40
éves nőt, aki életében először azt mondja, hogy „Hát, én most Adventben el
fogok menni úszni. Elhatároztam, heti egyszer.” Megvan ez az élmény? A nő úgy
dönt, hogy heti egyszer elmegy úszni, de 15 éve nem csinált semmit magáért, nem
fejezte ki magát, és agyon alkalmazkodta magát. Úszik, és tele van bűntudattal.
Akkor hazamegy, és akkor megpróbál visszalépni a régi kerékvágásba, akkor meg
tele lesz haraggal, hogy „Megint itt vagyok.” (74:25)

Ezzel azt akarom mondani,
hogy tudjátok, hogy van a gyógyulás folyamata? Van egy egyensúly, amiben még
valahogy elevickéltünk, és a második lépés, hogy minden rosszabb lesz, mint
volt. Mert mikor úszok, bűntudatom van, tehát mikor kifejezem magam, bűntudatom
van, amikor alkalmazkodok, akkor pedig már olyan dühös vagyok. Az a nagy dolog,
hogy nem adjuk föl. Teszek még egy lépést, és háhh! S akkor itt egyszer csak…
Mikor úszok, akkor jól vagyok, és amikor alkalmazkodom hozzád, akkor is, és se
bűntudat nincs, se harag nincs. (75:05)

Akkor megvan a záró
mondat. Ahogy Avilai Szent Teréz mondta… na, így kell egy papnak, ugye? Mikor
kérdezték, hogy „Teréz! Hogy lehet az, hogy te, aki megújítod ezt a rendet, a
karmelita rendet, hogy te ilyen két arccal eszed a csirkét?” Nem is csirke,
fogoly volt, fogoly, fogoly volt. S akkor erre Szent Teréz, aki tényleg, fú,
sz’al tudott nagyon alkalmazkodni, következetesnek lenni, meg aszketikusnak, és
tudta nagyon két arcra enni a foglyot, fogolyt, nem tudom. Tehát azt a madarat,
ami már nem repül. Akkor kérdezték tőle „Mondd Teréz, hát hogy van, hogy te,
akit ilyen szent életűnek tartanak, hogy te így, így tolod be azt a
fogolypecsenyét?” S akkor erre a következőt mondta. „Nézzétek, ha böjt, akkor
böjt. Ha fogolypecsenye, akkor fogolypecsenye.” Köszönöm. (taps – szerk.) (76:20)

Lejegyezte: vinkozoli