A büntető készenlét-séma 1.- A paradigmaváltás 12 pontja

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Új séma: büntető készenlét

Bevezetés a sémák világába (ismétlés)

Hejj! Bírjátok a hideget? Nem, nem, nem. Nem, nem, ahh, jaj,
szóval. Elérkeztünk az utolsó sémához. Ahh! 4 és fél éve beszélünk a sémákról,
vagy 4 és negyed éve mondjuk. Hogy meddig fogunk beszélni, azt nem tudom, nem
ígérek semmit, de minden esetre ez a 18. séma. Miután itt vagyunk a 18.
sémánál, lehet, hogy 5 percet szánok arra, egy picit akkor fölidéznénk ezt,
hogy miről is beszélünk mi. Mi ez, hogy 18. séma? Mi értelme van ennek az
egésznek? Mit akarunk ezzel? Van 18 olyan belső mintázat, struktúra, ami
gyerekkorban alakul ki. A 18 séma, amiről beszélünk negatív sémák. Mert
gyerekkorban ki tudnak alakulni pozitív sémák is, és felnőtt korban is ki
tudnak alakulni sémák. De amik nagyon-nagyon meghatároznak bennünket, azok a
gyerekkorban kialakuló negatív sémák abból a szempontból, hogy azok a sémák
azután valahogyan elkezdik megjellegezni, meghatározni a későbbi fejlődésünket
is. Tehát valamiféle mintázat, struktúra, szerkezet alakul ki bennünk, és attól
kezdve ezen a mintázaton, szerkezeten, struktúrán, bizonyos fajta
beszűkültségen keresztül kezdünk már el a világhoz, önmagunkhoz, az élethez
kapcsolódni. Onnantól kezdve már az észlelésünk sem olyan szabad és tiszta, és
egyértelmű, mint hogyha ez nem volna ránk jellemző. (01:45)

Tudjátok, akkor amikor átéljük a sémát, a sémának a
kialakulásakor tulajdonképpen valamit nagyon jól érzékelünk. Például, hogy nem
szeretnek bennünket a szüleink, és elhanyagolnak, és kialakul bennünk egy
csökkentértékűség-szégyen séma. Hát joggal alakult ki. Tehát most leülök, és
akkor mindenkinek a homlokára egy csókot hintek. Nem tudom, hogy eddig
bántottátok-e magatokat a sémáitok miatt? De hogy hát semmi okunk rá. Tehát
amikor a séma kialakul, akkor az joggal alakul ki, és reális lenyomata annak a
tapasztalatnak, vagy élményvilágnak, ami bennünket gyerekkorban ért. Tehát nem
vagyunk rosszak azért, mert vannak sémáink, hanem éppenséggel a sémáinkból
vissza tudunk következtetni arra, hogy mi történt velünk gyerekkorunkban. Ezért
a klasszikusan ránk nagyon jellemző és aktív sémákat megélve, általában nagyon
pontos benyomásunk van arról, érzések formájában, valamiféle hangulat, és
érzés, és érzelem formájában, hogy milyen volt nekünk gyerekkorunkban. Nem
mindig, és nem állandóan, de azokban a helyzetekben, amelyek nagyon jellemzőek
voltak a mi családunkra, főleg és elsősorban ránk nézve. (03:05)

De közben emlékeztek, erről is beszéltünk, hogy ha arra
gondolsz, hogy gyerekkor. Mondjuk ha egy mondatban, hogy mit éltél meg, fejezd
ki ezt egy testtartásban, milyen érzés kapcsolódik neked ahhoz, hogy gyerek
vagy? Nagyon pontosan szoktuk őrizni ezt. Valaki elkezd ugrálni, és „Áhh,
gyereknek lenni jó!” Na, kezdesz így összemenni „Óhh, gyerekkor… De jó, hogy
nem vagyok ott!” Egyébként én így vagyok vele. Szinte minden nap eszembe jut,
hogy de jó, hogy nem vagyok már gyerek. Nem, semmi pénzért még egyszer
ugyanazt! Úgyhogy nem, engem lelkesít, hogy felnőtt vagyok, én nagyon szeretem
ezt a létállapotot. Szóval, na, ahh! Tehát, akkor! (03:45)

Az az érzés, vagy hangulat, amit szinte gondolkozás nélkül
elő tudunk hozni, hogyha arra gondolunk, hogy gyerekkor… hogy is, hogy voltam
én akkor, ez elég pontos. Ámde az ehhez kapcsolódó gondolatok roppant
pontatlanok. Mert azt élem meg, hogy kicsi vagyok, vagy fenyegetett vagyok,
vagy teljesen önállótlan vagyok, vagy alkalmatlan vagyok az életre, vagy a
világ egy nagyon veszélyes hely, ahol én nem is tudom, mit csinálnék. Vagy
pedig azt gondolom, hogy „Én vagyok a tutiság. Na, hát mellettem senki nem rúg
labdába. Jól van, öcsisajtok.” Tehát az, amit átélek nagyon pontos, de a hozzá
kapcsolódó gondolataink döbbenetesen pontatlanok. Mert ugyanis ezekhez az
érzelmi-lelki állapotokhoz, fizikai állapotokhoz azt kötjük, hogy „Nem vagyok
szerethető. Értéktelen vagyok. Alkalmatlan vagyok az életre. A világ egyáltalán
nem biztonságos hely.” És, és, és… tehát a hozzá kapcsolódó gondolatok
döbbenetes félreértései az életnek. Ez máris egy nagyon érdekes feszültséget
teremt, hogy hát itt van bennünk a megélés, és nehezen választjuk le azoktól a
gondolatoktól, amik egyébként állandóan kapcsolódnak ezekhez a ránk nagyon
jellemző érzelmi-, vagy lelkiállapotokhoz. Pedig a gondolatok nagyon tévesek. (05:10)

Akkor mi az, amit a séma tartalmaz? Hát ezt tudom, ilyenkor
mindig elkezdem ezt mutogatni, most már nem kezdem el mutogatni, csak mondom.
Tehát akkor vannak érzések, vannak hozzá kapcsolódó gondolatok, ezekkel
harmóniában lévő emlékek, amelyek már önkényesen szelektált emlékek, de ezeket
nem tudatosan szelektáljuk. Egyszerűen csak ezeket fűzzük föl egy fonalra, és
azt mondjuk „Igen, a gyerekkorom ilyen volt, és ez történt, és ez történt, és
ez történt.” Lehet, hogy az ellentmondó valós élmények egyáltalán nincsenek
meg. Semmi tudatosságom nincs a sémával ellentétes gyerekkori emlékeimről.
Mondjuk az anyukám, vagy apukám – persze ők hajlamosak nem emlékezni a
valóságra. De mondjuk lehet, hogy van igazsága annak, amikor azt mondják
„Tudod, például az milyen jó volt… Milyen boldog voltál…”, és én arra
egyáltalán nem emlékszem. Pedig valószínű, hogy az is volt. De ez az
emlékeimben nincsen, nem érhető el. Így, a saját magam történetének az
elmondása is roppant egyoldalúvá válik. Igen. Aztán a negyedik, ami ehhez kapcsolódik,
hát gondolhatjuk, megvannak akkor, hát általában nyilván ezek negatív érzések,
negatív gondolatok, ehhez kapcsolódó negatív emlékek. Hát nyilván ezután pedig
nem az egészség különböző fizikai állapotait éljük meg jólesően, hanem az ehhez
a három tartalomhoz kapcsolódó testi-fizikai állapotok jellemzik még a sémát.
Jó, nem akarok mindent ismételni, csak hogy… na. (06:40)

Nagyon köszönöm a mikulásokat! Igen, igen, nem tudom, hogy
milyen következtetésre jussak, hogy a kóla a legnagyobb? Ez valahogy nem fér
bele a világképembe. Kétség kívül… na! Ez a… bennem a „Kis Jézus”, „Nagy
Heródes” konfliktus. Ezt tényleg, így neveztem meg, hogy Kis Jézus, Nagy
Heródes. Milyen érdekes, hogy így szoktuk mondani. Nem? Így mondjuk, ez a
kultúr kincsünk: Kis Jézus, Nagy Heródes. Egyszer csak rájöttem, hogy kicsinek
tűnik, de nagy, nagynak mondják, de kicsi. H-hmmm. Úgyhogy ott a kóla a
legnagyobb, de mégis az a legértéktelenebb, na, a csoki sokkal jobb. Hát és
akkor a Mikulásról nem is beszéltem. Szóval. (07:30)

Amit még akarnék hozni, mondjuk így, hogy egyáltalán miért
beszélünk erről? Azért, mert nem létezik a Földön olyan ember, akiben 2-3-4
aktív séma ne lenne. Ezek a sémák megnyomorítják az önmagunkhoz való
viszonyunkat, a belső életünket, az alkalmazkodási képességünket, a
kapcsolódási képességünket, a világgal való viszonyunkat. A boldogságunkat is –
mondjuk nagyon egyszerűen – és azt, hogy eredményesek legyünk. Hogy jól, jól
tudjunk valamit előhozni az életünkből. Megnyomorítják ezek az átkozott sémák.
Óhh! (Valaki köhög – szerk.) Együttérző tudok lenni ezzel a köhögéssel. Jó.
Szóval. Ennyit akkor ismétlésként, és jöjjön a 18. séma. (08:30)

18. Büntető készenlét séma

A 18. sémát így hívják… De ott volt a címben! Hát már
mindenki tudja, nincs benne semmi új! Nem? Hát olvastátok, tehát akkor ezt nem
is mondom, hanem… büntető készenlét séma. Uáááh! Büntető készenlét. Ez már
aztán durvaság, a végére hagytuk ezt a durvaságot. Büntető készenlét – mit
jelent ez a séma? A séma azt jelenti, hogy akit a séma jellemez, nagyon nehezen
tud együttérző lenni. Számára az igazság mindenek előtt, és amikor ő úgy éli
meg – persze teljesen szubjektíven – hogy itt az igazság, valami rend, valami
törvény sérül, akkor őneki le kell sújtania, oda kell csapni, neki érvényt kell
szerezni, az igazságnak. Ezért ezek a személyek megdöbbentő módon tudnak
kemények, könyörtelenek, irgalmatlanok, kíméletlenek és kegyetlenek lenni. Ha
ez a séma valakit nagyon jellemez, akkor az a megrendítő, hogy ezt a családi
kapcsolataikban is így csinálják. Most még jobban kisarkítom: a
szeretet-kapcsolataikban kíméletlenek, a társkapcsolatukban könyörtelenek,
szülőként kegyetlenek a saját gyerekeikkel, és minden áron érvényre juttatják
az igazságot. Persze, amit ők így neveznek, és efféleképen élnek meg. Hát nyilván,
az igazság, hát ki tudja azt? De ők azért tudják, hogy minek akarnak érvényt
szerezni. (10:05)

Cselekvésmódok a sémában

1. A séma logikája diktál

Tudjátok, hogy a sémának sosem része a cselekvés. A
cselekvés már valamiképpen a sémára adott válaszként jelenik meg a séma
szakirodalmában, a sématerápia szakirodalmában. Ezért van a három székünk. Ahh!
Most késztetést érzek arra, hogy a cipőmet bekössem. Meg is teszem. (Leteszi a
mikrofont – szerk.) (Egészségedre!) Ha így beszélek, így halljátok? Ugye, még
így is jó? Jó, nehogy kimaradjon fél perc. Tehát, három féle cselekvés
lehetséges. Az első az, csak akkor rossz helyen ülök, hogy – most olyan, mintha
ott ülnék (1. széken – szerk.), az első séma az, amikor… (Visszaveszi a
mikrofont – szerk.) a sémának a logikája bekebelez engem, és mindent úgy
csinálok, ahogy a séma bennem diktálja. Hát ez akkor kitalálható, mi fog
történni, már 17-nél ugyanez volt, a 18-dik sem más. Ez azt jelenti, hogy érzem
belül a fölháborodást, a haragot, az agresszív késztetést, a bosszúszomjat, a
bosszúvágyat, az elégtétel utáni igényt, és ennek érvényt akarok és tudok, és
fogok szerezni. Tehát könyörtelen vagyok, kíméletlen, szó sincs
megbocsájtásról. Megbocsájtás nincs, szöveg, kamu, az igazság elárulása,
hrrsss! Ez az, amikor a séma logikája diktál engem, meg bennem. Na most. (11:45)

2. A séma helyzeteinek elkerülése

Amikor próbálom elkerülni azt, hogy mások engem
megbüntessenek. Hát hiszen nem csak én büntetek másokat, nem csak én vagyok
kíméletlen, kegyetlen másokkal, hanem állandóan azt tapasztalom, és egyébként
jogosnak is tartom, hogy mások is ilyenek velem, hogy kegyetlenek és
kíméletlenek. „Hiszen rászolgált!” Most mindegy, hogy te vagy én, rászolgált,
megérdemelte, akkor nincs tovább gondolkozni, megérdemelte és kész. Hiába sír,
rosszat csinált, rosszat csinált, ennyi. Na de itt az, az van bennem, hogy ezt
nem akarom. Nem akarom vagy magamat bántani, de főleg, miután tudom, hogy az
élet ilyen, ugye itt így élem meg, az élet ilyen. Az élet kíméletlen, és
kegyetlen, és könyörtelen. Akár így is mondhatnám, zárójel, „szemet szemért,
fogat fogért”, de még akkor jól jártál, mert akkor kontrolláltam a haragom, meg
a bosszúvágyam, ami jogos volt. És ha jogos volt, akkor… „A rosszat el kell
tiporni!” Na, kezdem beleélni magam. (12:55)

Egyébként tényleg, most ebben a pillanatban jutott eszembe,
hogy még a szakirodalom is ír ilyet, hogy léteznek ezek a kíméletlen
könyörtelen prédikátorok. Tudjátok, akik megtöltenek stadionokat, és villámokat
szórnak, és fröcsög a szájukból a nyál. Ez ők, ők. A nyál nem lényegi kérdés,
de a villámlás igen. Tehát villámolnak, dörögnek, és… hát és, mit gondoltok, az
igehirdetésük középpontjában mi található? A poklozás. Igen, mert a gonosz az
még… de a poklozás, üehhh! Ők maguk is mintha onnan jöttek volna, és egy
kicsit… tényleg, és akkor még örüljetek neki, mert egy kicsit már így letudtok
abból, ami nyilvánvalóan vár rátok. Most hogyha ezt nem akarom annyira, mert
nem akarom, hogy engem bántsatok, és ezt a kíméletlenséget nem akarom, hogy
velem szemben… akkor mit fogok csinálni? Tulajdonképpen kerülöm az emberi
kapcsolatokat. Főleg azokat, ahol úgy élhetem meg, hogy majd kiderül a
gyöngeségem, gyarlóságom, esendőségem, amire nyilvánvaló válasz az, hogy velem
valaki kíméletlen lesz, vagy megbüntet, vagy majd akkor bántani fog. De joggal
bánt, hiszen rászolgáltam, és addig kell hogy bántson, ameddig le nem rovom a
bántásnak az adóját. Ezért inkább itt (2) visszahúzódok. Megpróbálom kivonni
magam ebből a világból, se csinálni, se kapni ne kelljen. Ne kelljen ezt
átélnem. (14:30)

3. Túlkompenzálás

A harmadik lehetőség, tudjátok, amikor túlkompenzálom a
bennem mozgó sémának a logikáját. Nyilván a könyörtelenséget úgy tudom
túlkompenzálni, hogy mindent elkenek, mindenkivel próbálok kedves, aranyos,
rendes lenni, és itt belül megtartom a fortyogó indulataimat. Azt, hogy
legszívesebben elharapnám a torkát, legyaláznám, legyalulnám, összes Gy-betűvel
kezdődő brutális ige. Többet nem tudok, csak most így mentettem ki magam
szorult helyzetemből. Tehát, ez a túlkompenzálás. (15:10)

Hogyan alakul ki a büntető készenlét séma?

Hogyan alakul ki ez a séma? Ugye most már annyira rutinosak
vagyunk, hogy magunktól el tudnánk mondani, mert a belső logikája ugyanaz. Az
történik, hogy itt vagyok pici gyerekként, jó hátul, és akkor van egy büntető
apám, büntető anyám, de a legdurvább a büntető nagyi. Ugye, mert őneki már
úgyis lassan vége, úgyhogy ő már szabadjára engedte magát. És én itt vagyok, és
tulajdonképpen átélem azt, hogy mindig, amikor valamit rosszul csináltam, de nyilván
gyerekként, értitek… Most kijövök ebből a körből, mert rossz ott lenni bent.
(15:50)

A szüleim gondolják, hogy én rossz vagyok. Hát miért, azért,
mert eleven voltam, mert ugráltam, mert játszottam? Mert nem tanulni kezdtem
először, hanem vonatoztam? Értitek. Azért, mert levágtam egy szeletet a
bejgliből még azelőtt, hogy…? Hát a szüleimnek a világa, hogy „Te rossz vagy,
és rosszat csináltál! És ezért méltó az, hogy most megbüntessünk téged.” Tehát
úgy alakul ki, most sarkosan mondom. Akár „jogosan” – a jogosan-t, ezt tegyétek
nagyon idézőjelbe, tehát – akár „jogosan”, akár „jogtalanul”, minden esetre a
szüleim megbüntetnek engem valamilyen magatartásomért. Még durvább, ha nem is a
magatartásomért büntetnek meg, hanem valamiképpen a létezésemért büntetnek.
Tudjuk, hogy ilyen is van. „Ki akar téged? Minek jöttél ide?” Emlékeztek.
„Kenyérpusztító!” (16:40)

Tehát egészen a létezéstől fogva, akármilyen magatartásomért
büntetést szenvedek el. A séma az által válik bennem erőteljessé, hogy egyszer
csak már ami itt kívülről ért engem, az szép lassan belsővé válik, és eltűnök a
magam szeme elől, mint egy kiszolgáltatott, de értékes lény. Mint egy esendő,
de egy rendkívüli kincs, eltűnök a magam szeme elől, és tulajdonképpen már csak
ők vannak bennem, és ők beszélnek belőlem. Ehh. Ezért elkezdem továbbadni
mindazt, amit én kaptam a szüleimtől, vagy azoktól, akik engem büntettek
pusztán akár azért – mondjuk – mert lány lettem, és nem fiú. Férfiak
megdöbbentő kegyetlenséggel tudják a lányaikat büntetni azért, mert nők, egész
megrendítő. Magyar tapasztalataim vannak, merem mondani, hogy kifejezetten
gyakori. Nem úgy, hogy százból egy-kettő, hhh, kifejezetten gyakori. Legföljebb
nem beszélünk róla, vagy valami anekdota lesz, vagy sztorizunk róla, vagy… Hát
vagy pedig annyira fáj, hogy meg se említjük. Mhhh. (18:20)

Tehát amikor a séma eluralkodik rajtam, most már bárhol ülhetnék,
már nem a háromféle cselekvést mutatja ez, akkor az történik, hogy mindenek
előtt az igazságot akarom érvényre juttatni úgy, ahogyan azt én megélem. Nincs
megbocsájtás. Ha magammal szemben teszem ezt, mert ez is lehetséges, hogy
magamat büntetem, és nem titeket bántalak, vagy büntetlek, akkor önsorsrontó
leszek, kegyetlen leszek saját magammal. Ennek az ellentéte, amiről most nem
fogok beszélni, mert arról már olyan sok szó esett, az önbecsülés.
Tulajdonképpen a segítség egy büntető készenlét sémával élő személy számára,
hogy valahogyan a velünk való kapcsolaton keresztül is elkezdjük föléleszteni,
megjeleníteni azt, hogy becsüljük őt, hogy ezáltal itt egy önbecsülés meg
tudjon jelenni. Mert aki ebben a sémában van, ha lehet, ő… az egyik lehető legmesszebb
van az önbecsüléstől. Gyűlöli és megveti magát, ezért szinte nem érez
együttérzést és fájdalmat akkor sem, amikor magát bántja. Ez a bántalmazás
egészen az öngyilkosságon – most azt nehéz az öngyilkosságon keresztül, mert
annak akkor már vége, egészen az öngyilkosságig, csak előtte nem mondtam
semmit. Tehát fizikai bántalmazásom saját magamnak, sanyargatásom saját
magamnak, alapvető szükségletek ki nem elégítése, szinte egy folyamatos
önbüntetés saját magam felé. Ez történik ilyenkor. Jaj, hát nem is esik jól
beszélni róla, úgyhogy mindjárt át is térek valami jobbra. De a sémánál
szeretnék maradni. (20:15)

Egymást kölcsönösen kiegészítő igazságok: igazság
vs. irgalom.

Mert ugye valahogy a cím is így szólt, hogy most akkor miért
bántjuk magunkat, mi történik itt? Mi van a háttérben, vagy hogy van ez? Akkor
– visszatérnék valahova, ahonnan csak el szeretnék rugaszkodni. Ahh, kell ez a
szék is. Emlékeztek, beszéltünk arról, hogy vannak alap igazságok. „Ennünk
kell, különben nem tudunk élni.” És vannak egymást kölcsönösen kiegészítő
igazságok. Emlékeztek, például az alkalmazkodás – önkifejezés. Biztonság és
szenvedély. Na, most ha ezt a sémát nézzük, akkor azt mondhatnánk, hogy az
egyik oldalon az egyik igazság, aminek van egy kiegészítő párja, az igazság,
vagy igazságosság (1. szék – szerk.). De ez nem önmagában áll, mindenek fölött.
Ismeritek ezt a mondást? Szentírási ihletésű. „Isten az igazság, de az igazság
nem az Isten.” Nyilván onnan eredeztetjük ezt a mondást, hogy Jézus azt mondja
„Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” Tehát Isten az igazság, de az igazság
nem az Isten. De aki ezzel a sémával él, ő tulajdonképpen azt mondja, az
igazság az Isten. Tulajdonképpen az Istenre nincs is szükség, mert az igazság
az, és ő ennek érvényt is szerez. Ő ezt mondja, hogy „Az igazság az Isten.” (21:40)

Tehát, mi az egyik igazság és érték, aminek van egy kiegészítő
része? Az igazság és igazságosság, méltányosság. Mi a másik része, ami ezt
kiegészíti? Az irgalom, a szeretet és a megbocsájtás (2. szék – szerk.). De ezek
egymást kiegészítő igazságok. Az egyik oldalon van, hogy irgalom, szeretet,
megbocsájtás. De minél inkább ide jövök, hogy irgalom, szeretet, megbocsájtás,
az emberi lélekben elindul egy berzenkedés. „Na jó, és hol az igazság? Na jó,
hát azért álljon meg a menet! Hát azért… hát szóval azért… Mégis csak létezik
olyan, hogy vannak rendes emberek, meg gazemberek. Hát most akkor mindenkit
keblünkre ölelünk, és akkor így ennyi?” Hát akkor mindek legyünk jók, vagy
akkor a biztonságos világba vetett hitünk tönkre megy. Tönkre megy az a
meggyőződésünk, hogy érdemes igaznak, vagy jónak lenni, hogy hát van igazság a
Földön, vagy hogy nem lehet akármit büntetlenül megtenni, vagy hogy van… Hát
szóval, tehát ha mi itt (2), az emberi személyünkben nagyon csak ezt mondjuk,
hogy megbocsájtás, és irgalom, és szeretet, hát, egyoldalúak leszünk. De ha meg
csak azt mondjuk, hogy „Igazság, igazságosság, és…”(1), hát akkor is nagyon
egyoldalúak leszünk. Ezért ezt a kettőt – csak úgy mondom, ha ez benneteket
érdekel Mikulás napján – mondjuk a teológiai szakirodalom így szokta mondani,
csak ezt nem mondja hozzá, hogy „egymást kölcsönösen kiegészítő igazságok”, de
nyilván erről van szó, hogy „Igazság és irgalom.” De itt (2) van a megbocsájtás
és szeretet, itt (1) van a jog… Ezek egymást kölcsönösen kiegészítő igazságok.
(23:30)

Miért bántjuk egymást?

Az volt a cím, hogy „Miért bántjuk egymást?” Miért csináljuk
ezt? Most persze a sémán túl is bántjuk egymást, tehát nem csak azok bántják
egymást, vagy akkor bántjuk egymást, ha ez a séma jellemző ránk. Az, hogy
bántjuk egymást, ez sokkal általánosabb, mintsem hogy pusztán csak ezzel a
sémával volna megindokolható. De most, ide kapcsolódva azt akarom mondani,
hogyha a séma felől nézzük – aztán majd szeretném kitágítani a kört, hogy miért
bántjuk egymást, de most a séma felől nézve – azt mondhatnám azért, mert
leülünk ide (1) az igazság, a jog, a mérték, a rend székére, és teljesen
elveszítjük a kapcsolatot az irgalom, a megbocsájtás, és a szeretet székével
(2). Elvesztjük a kapcsolatot, nem érhető el számunkra. Tehát amikor a
gyerekünk hibázik, akkor egyszerűen nincs, nincs az elérése annak, hogy őt
szeretem, hogy az én gyerekem, és mi összetartozunk. Amikor a férjem elront
valamit, úgy megjelenik bennem a csaphatnék, a szúrhatnék, a leszúrhatnék –
átvitt értelemben is – hogy tulajdonképpen hogyha csinálnánk egy
pillanatfelvételt, akkor ott nincsen két szék, csak egy. Ezen (1) ülök. (24:55)

Az együttérzésnek a székét (2), most mondjuk így, az
együttérzésnek a székét nem, nem tudom elérni. A kíméletlenség székén ülök, és
az együttérzésnek a széke nincs meg. És hogyha nem tudom elérni az
együttérzést, hát akkor marad ez (1). Hát akkor innen, innen csinálom. Innen mondok,
innen cselekszek, akkor innen vagyok. Akkor vagyok képes nem bántani egy másik
embert, hogyha akármilyen sérelmem is van, vagy akármennyire is tettél rosszat
velem vagy mással, én átélem ennek a fájdalmát, az igazságtalanságnak a
rettenetét, annak a tragikumát vagy drámaiságát, de közben nem vesztem el a
kapcsolatomat az együttérzéssel (2), vagy a megbocsájtással, vagy az
elfogadással, vagy a szeretettel, vagy a másik emberi méltóságának az
elismerésével. (26:05)

Ha nem vesztem el a viszonyomat – most leegyszerűsítem – az
együttérzéssel, vagy az irgalommal, akkor egyszerűen nem tudok olyan brutálisan
bántóan, kíméletlenül kegyetlen lenni. Mert minél inkább mennék ebbe az
irányba, annál inkább itt valaki elkezd bennem szólni. „Állj, álljál már meg!
Hát már… látod, már sír. Hát mit csinálsz? Nem tudod, hogy fáj neki? Neked is
fájt az előbb.” Tehát tulajdonképpen most egy választ adok sok válasz közül,
hogy miért bántjuk egymást. Mert él bennünket valami, vagy ért bennünket
valami, és bizonyos helyzetekben, vagy a pillanatnyi fájdalom, sérelem, vagy
pedig a múltbéli fájdalmak és sérelmek összes terhe hrrsss!, és elveszítjük a
kapcsolatunkat az irgalommal, vagy a megbocsájtással, az együttérzéssel. Mindez
addig, és addig, és addig megy, míg egyszer csak valahogy meg nem jelenik ez a
szék (2). Valakiknél évekig nem jelenik meg, évtizedekig nem jelenik meg. Úgy
kéne neki fölfedeznie ezt a széket (2), hogy ez egyáltalán létezik. (27:25)

Emlékeztek arra a drámai élményemre… Most nektek miért
kellene emlékezni az én drámai élményemre? Az az én drámai élményem, és örüljek
neki, hogy nekem vannak drámai élményeim. Tartottam az önbecsülésről az
előadást, országjárás, valahol, 1 óra 20 perc, hát ami a csövön kifért, mindent
beleraktam. Akkor dedikálás volt, és megvárt egy hölgy, s akkor azt mondja,
hogy… (Gépiesen, hadarva mondja, mondja – szerk.) „Nagyon köszönöm ezt az
előadást, igazán értékes volt, és miután nekem kisebb gyerekeim vannak, még én
azt szeretném, hogy ők akkor már eleve egy reálisan pozitív önbecsüléssel
tudjanak fölnőni, mert én úgy látom, hogy ez valóban nagyon fontos a megfelelő
életvezetés szempontjából.” Ugye, úgy hatott rám a stílus, és úgy mondtam neki
„Hát akkor maga egy édesanya, hát magának gyerekei vannak. Hát… most hát mondjuk
1 óra 20 percig beszéltem erről, tehát nehéz már olyan nagyot kanyarítani, de
hát mondjuk akkor azt mondanám, hát fejezze ki a szeretetét a gyerekei iránt.”
Így háralépett, azt mondja „Hogyhogy? Hát nem csinálnak semmi jót!” Ilyenkor az
a benyomásom, hogy nem találja ezt (2) a széket. Hát hogy mondjuk mi köze az
1-esnek ahhoz, hogy szeretem a gyerekem? De aki azt mondja „Hogyha 1-es,
büntetés.”, kíméletlenül büntet. „Mit képzelsz?”, akkor ezt (2) a széket nem
találja, az együttérzés széke nincsen meg neki. Legföljebb akkor hagyja abba a
bántalmazást, vagy a büntetést, amikor ő maga szubjektív módon úgy éli meg,
hogy most rendben van, vagy amikor ő a haragját kitöltötte, amikor ő már kicsit
le tud nyugodni, vagy úgy érzi, hogy benne valamiféle érzelmi egyensúly lett,
akkor hagyja abba, nem pedig azért, mert az együttérzés már elkezdett benne
tiltakozni. (29:30)

Mikulás és a büntető készenlét

Most elmondanám a Mikulásos élményem. Hát minden évben van
Mikulásos élményünk. (Egészségedre!) Gyerekekkel beszélgettem, hozzánk – már
hogy Angyalföldre – két nappal előbb érkezett a Mikulás. Ennek egyszerű oka van,
mert vasárnap jár nálunk mindig, és ezért tudta, hogy most közelebb van ez a
vasárnap, mint a másik. Pragmatikus Mikulás. Arra voltam kíváncsi, hogy mit
kezdenek a gyerekek azzal, hogy nyilván, mindannyian egyszerre jók és rosszak,
most egyszerűen mondom, ahogy magukat megélik. „Jó is vagyok, rossz is vagyok.”
Mit kezdenek azzal, hogy a Mikulás mindenkinek hoz ajándékot? Mit kezd egy
gyerek azzal, hogy vannak egymást kölcsönösen kiegészítő igazságok? Hogy,
hogyan van ez? (30:40)

Nagyon érdekelt, hogy mi fog ebből születni, és kérdeztem
tőlük. „Mondjátok meg nekem, légy szíves, hogy… Mindjárt jön a Mikulás, mert le
van zsírozva – ezt nem így mondtam, de ez volt a lényege, hogy mindjárt,
mindjárt – mondjátok meg nekem légy szíves, hogy a Mikulás kiknek fog most
ajándékot hozni a templomba?” Rögtön az első gyerek föltette a kezét, és
magától értetődően azt mondta, ugye itt (2) ült, hogy „Hát mindenkinek!” S
akkor bólogattam, mintha én… szerintem is így van. „A Mikulás, ahh, biztos hogy
hoz mindenkinek. Hát attól ő a Mikulás, hogy hozza. Hát ennek örülök, szerintem
is így van. De most akkor az a kérdésem, hogy… Mindenkinek, tehát akkor ez azt
jelenti, hogy jóknak, rosszaknak, kicsit jóknak, nagyon jóknak, nagyon-nagyon
jóknak, nagyon-nagyon rosszaknak is hoz ajándékot? Hát és a Mikulást nem
érdekli ez, hogy akkor mi van, akkor miért érdemes jónak lenni? A Mikulás nem
akarja, hogy mi jók legyünk, neki ez mindegy? Tehát jön, szétosztja az
ajándékot, oszt’ elmegy? Mit gondoltok ti erről a Mikulásról? Ilyen bárgyú
Mikulás? Vagy egy anyámasszony katonája Mikulás, vagy milyen Mikulás?” Na erre
aztán vérszemet kaptak a fiúk. De tényleg, az összes fiú rögtön átült ide (1).
Kérdeztem „Hát de szerintetek akkor a Mikulás hogyan oldja meg ezt a dilemmát?”
Ezt a szót nem használtam, hogy dilemma, de ez volt a lényege. „Hogy, hogy…
Mégis csak akkor ez a… különbözőségünk hogyan jelenik meg? Akkor minden
mindegy, a Mikulás adja az ajándékot, és te egyed, és a csoki finom? Ennyi az
élet? Hát hogy, hogy van ez?” Na, és akkor három választ mondanék. (32:35)

Az első. Azt mondja az első fiú „Hát azért hoz ám virgácsot
is.” Kétség kívül ez egy, mondjuk alap kiegyensúlyozása ennek a helyzetnek. De
hát mégis csak ott vagyunk a templomban, és mondjuk kevésbé elégít ki ez a
megoldás, hogy most akkor így virgács, úgy virgács. Ez úgy kevésbé, tehát hogy
a Mennyei Atya képével kevésbé passzol nekem, hogy virgács van az egyik
kezében. És… igen, mert eleve nem gondolom, hogy ábrázolni kéne a Mennyei
Atyát. Akkor… „Hát, tudjátok, ez a virgácsos megoldás, én ezt értem, de
valahogy, hát nem tudom. Szóval Jézus istenével kapcsolatban ez a virgács, ez,
ez nem, nekem nem. Tudnátok valami más megoldást arra, hogy van az egyenlőség,
meg a különbözőség? Hogy van az, hogy mindenkit szeret és mindenkinek ajándékot
hoz, de közben nem akarja eltüntetni azt, hogy hát azért volt köztetek olyan,
aki rendesebb volt, és volt aki meg nem? Azért ez is a realitás része, nem?”
Ránéztem a cipőmre, és mondtam „Én például nem pucoltam ki. Hát most akkor…?”
De most már kipucoltam, csak akkor még nem. „Hát van, aki kipucolta, én meg
nem. Hát ezt nem tüntethetem el.” (34:00)

Na, jöttek most már a szofisztikáltabb megoldások. Azt
mondja valaki „Hát igen, a Mikulás mindenkinek ad ajándékot, mert mindenkit
szeret, mindenkihez jó, és irgalmas és könyörületes, és kedves, de a jóknak
többet hoz.” Hát ez egy klasszikus, ez, ez… Jó, de már egy fokkal jobb, mint a
virgács. Ugye, mert így is akkor megvan a differenciálás, és megvan az
egyenlőség – most mondjuk nagyon egyszerűen. Na, aztán jött egy felső tagozatos
fiú, hát ő már aztán tényleg. Azt mondja „Nem, nem, nem, nem ebben van a
különbség, hogy többet, hanem a jóknak adja először, és ezért ők többet
örülnek.” Érted? Öt perccel többet örül, mert mire a rosszhoz jut… S akkor most
veszünk 7 milliárd embert, ott már nagy különbségek vannak. Hát tulajdonképpen
ez egy jó megoldása itt ennek a kölcsönös igazság… problémának. (35:10)

Úgy szívem szerint megállnék, most visszarakom a két széket,
mert ugye ez mégse a gyerekmise, már rajtam kívül. Mondjátok meg, hogy, hogy
kellene ezt csinálni? Hát hogy lesz itt a kiegészítő igazság? Hát hogy, hogy?
Irgalom és igazság, együttérzés és (Dobbant egy óvatosat – szerk.). Kíméltem a
lábam. Csapni akartam, csak rájöttem, hogy ezt műtötték. Sőt, itt az irgalom
székénél nem akartam bántani magam. Ide (1) állok, akkor tessék! Hoznék a
témába egy fordulatot, és erről szeretnék ma beszélni. Annak kapcsán, hogy az a
kérdés, hogy miért bántjuk egymást, és erre mondtunk most egy szálat, azért
mert elveszítjük ezt (2) a részt a személyiségünkből, az életünkből. De ami
engem izgat, és tudjátok, mindig a pozitív résznek a kifejtése fontos nekem,
hogy most az foglalkoztat engem, hogy ezt az egyensúlyt hogyan tudjuk
létrehozni, na ez foglalkoztat engem. Erről szeretnék most beszélni, és akkor…
hát… (36:35)

Képzeljétek el, hogy a templomban valaki kitalálta. Egy
kislány kitalálta, nem több 9 évesnél. 9-10 éves korban egyébként egy
spirituális érzékenység jellemzi a gyerekeket. Igen, az egy nagyon érzékeny
kor. Még 5-6 évesen nem, nem annyira, és akkor 10… és aztán utána meg megint
egy picit már nem. Leült ez a kislány, és… mhh. Kreatív gondolkozásra van
szükség, egy fordulatra. A kislány így kezdte „Én egy paradigmaváltásra
gondolok…” Akkor már éreztem, hogy súgtak neki. Egyébként szokott olyan lenni,
súgnak a szülők. „Mondd, mondd be, hogy…!” Hát szóval, ha szülő lennék, lehet
hogy megérteném, miért van ez, de így egy kicsit nehezebben. Szóval a kislány a
következőt mondta, hogy… Hát az egyensúly úgy jön létre – ez most az én
bevezetőm – hogy „Hát akik jók, ők jobban tudnak örülni az ajándéknak.” Mi a
fordulat? Hogy nem kívül van a kulcs, hanem belül. Nem nálad van a kulcsa az
egyensúlynak, hanem nálam. Én erről szeretnék beszélni, hogyha nálam van a
kulcsa az egyensúlynak, nem nálad, nem abban van az egyensúly, hogy én akkor
zsemm-zsemm-zsemm, hanem itt belül van az egyensúly kulcsa, hogy akkor ez hogy
van. (38:45)

A kisgyerek egyszer csak belépett ebbe a világba, és
beengedett minket is, mert azt mondta „Hát aki… – és akkor egy picit ki is
fejtette, nagyon édes volt, azt mondja – igen, igen, mert hát akik például
kipucolták a cipőjüket, meg készültek, meg jók voltak már hetekig, hát ők az
ajándéknak nem csak jobban tudnak örülni, hanem valahogy úgy érzik, hogy ők
tettek is érte valamit.” (Egészségedre! A cipő? Ott, ott?) Hogy.. és ezt,
valami ilyen kifejezést használt, hogy nem csak hogy tettek érte valamit, hanem
hogy olyan, akkor ők úgy, olyan, olyan… kihúzhatják magukat. Egyszerre örülnek
annak, hogy ajándék – attól az még ajándék, hát attól még azt nem ők vették
maguknak, attól az még nem érdem kérdése, mert attól még a Mikulás a szeretetét
kifejezte, és az ingyen volt, és csak úgy. De ahogy átveszem, azt élem meg,
hogy „Áhh, áhh, nahh, áhh!” Realitásnak élitek ezt meg, amiről most beszélünk?
Tehát most ebben a paradigmaváltásban szeretnék lenni, ebben a fordulatban,
hogy nem a Mikuláson múlik, hanem rajtam, hogy ez az egyensúly létrejön-e.
(40:10)

A paradigmaváltás 12 módja

Ennek a módjait szeretném elmondani, assz’em 12, és akkor
nézzük. De tényleg, 12. De hamar, hamar végzünk. (Rendezi a jegyzeteit –
szerk.) Annyira macerás! Azt mondja. (40:30)

1. Képes vagyok szabadon mind a két széken ülni
(igazság és irgalom)

Azzal kezdeném, amit tulajdonképpen már bevezettünk, hogy
ami miatt nem fogok bosszút állni, nem akarok tartósan ide leülni, és
kíméletlennek lenni, és kegyetlennek, és bosszút állni, ez az, hogy miközben
átélem a jogos panaszomat, jogosnak tartom még a bosszúvágyamat is,
igazságosnak azt, hogy „szemet szemért, fogat fogért” elv alapján akarnék
elégtételt kapni vagy venni, a közben tulajdonképpen hatékonyan itt (2) is
tudok lenni, és az együttérzésem elkezd bennem munkálni. (41:15)

Most tulajdonképpen bennfoglaltan mondtam valami fontosat,
hogy az egyensúly mindig azt jelenti, hogy ha itt (2) is vagyok, sosem
felejtkezem meg erről (1), és szabadon bármikor ide (1) át tudok, vagy tudnék ülni.
Nem ütközik akadályba, miközben mondjuk megbocsájtok, azt mondani, hogy ez gazemberség
volt, azt mondani, hogy ez embertelen volt, azt mondani, hogy ez hozzád
méltatlan volt, azt mondani, hogy ez súlyos bűn. Minden nehézség nélkül meg
tudom, nevén tudom nevezni azt, ami történt. Tehát az egyensúly úgy sosem jöhet
létre, hogy ezt (1) tüntetem el, és akkor „szeressük egymást, gyerekek”, meg
„jó, hát csak a jóra emlékezzünk, meg arról beszéljünk, ami összeköt minket”,
értitek. Akkor ezt (1) eltüntettem. Ez nem egyensúly, hanem egyoldalúság. (42:20)

Ez pontosan ugyanúgy van, tudjátok, hogy amikor – egymást
kölcsönösen kiegészítő igazságok – akkor tudok szabadon alkalmazkodni, ha
bármikor szabadon át tudok ide (1) ülni, és képes vagyok magamat érvényre juttatni.
Akkor tudok szabadon alkalmazkodni. És nem tudok szabadon alkalmazkodni, ha
elkezdek alkalmazkodni, és egyszer csak elvesztem magam, aztán elárulom magam,
aztán… Akkor nem tudok szabadon alkalmazkodni akkor se, ha alkalmazkodom. Akkor
tudom szabadon kifejezni magam, ha bármelyik pillanatban, egyszer csak látom a
szemed rezdülését, vagy látom, ahogy hirtelen megrémülsz, és abban a
pillanatban szabadon, szabadon, döntésből át tudok ide (2) ide jönni, és akkor
alkalmazkodom. (43:05)

Desmond Tutu Nobel-békedíja

Vagyis, akkor leülök ide, és amikor azt mondom, hogy az
egyik megoldás… Megoldás? Hogy hogyan tud létrejönni itt ez az egyensúly? Hogy
meg tudok maradni ennél (2) a székemnél, ahol az irgalom van, a megbocsájtás,
az együttérzés – most az együttérzést emelem ki – de a kulcs, hogy bármikor
szabadon ide (1) tudok ülni, és nevén tudom nevezni a bűnt. Most direkt
sarkosan mondtam. Hogy ki, mikor, kivel, mit tett. Azt is meg tudom mondani,
hogy én erről egyébként mit gondolok, és ezt szabadon meg tudom tenni. Elnézést,
hogyha egy-egy olyan történetet is mondok, amit ismertek, de Nobel-békedíjat
kapott Desmond Tutu püspök azért, mert képes volt mind a két széken ülni. Most
elnézést, hogy így mondom. (44:10)

Mert amikor az a sok évtizedes elnyomatás alól fölszabadult
a dél-afrikai nép, ugye a fehér kisebbség – most megint sarkosan mondom –
elnyomó rendszere a többséggel szemben, egy csomó megvetés, megaláztatás. Ezt
kimondani is szörnyű. Hogy akkor ez a püspök elment a különböző városokba, és
azt mondta „Ne álljatok bosszút! Ne álljatok bosszút, mert akkor ennek sosem
lesz vége, hanem töltsetek meg stadionokat, sportcsarnokokat, gyertek el a
Dürerbe, és itt a mikrofon. Gyertek, álljatok föl ide, és mostantól kezdve
ameddig csak ember van, aki ezt akarja tenni, bárki ide fölállhat, megkapja a
mikrofont, és elmondhatja, hogy mikor, kivel, ki és mit csinált.” Volt olyan,
hogy napokon keresztül egy perc szünet nélkül a mikrofont adták egymásnak az
emberek. El lehetett mondani, hogy kivel, mikor, ki és mit tett. Amikor elmondott
mindent, és úgy érezte, hogy elmondta, hogy kivel, ki, mikor, mit, hogy, akkor
átadta a mikrofont, és jött még egy ember. Az emberek jöttek-mentek, és néha
hazamentek, és ettek, és sírtak, és visszajöttek… Volt, ahol ez napokig
tartott. (45:35)

Akkor azt mondta ez a püspök, hogy ahhoz, hogy majd ott (2)
tudjunk lenni, először ide (1) kell leülni. Mert különben ha rögtön ide (2)
ülünk, és megpróbálunk úgy csinálni, mintha ez (1) nem lenne, sérül a kölcsönös
igazságosság, az emberi lélek sérül. Ezen az áron nem lehet békét hozni, mert
belül háborgunk, az egészséges lélek háborog akkor, hogyha azt (1) eltüntetjük
onnan. Hát… Ezért azt mondta, először kezdjük azzal, hogy ide (1) üljünk le.
Azt csinálta, ment egyik helyről a másikra, és amikor nem volt már több
jelentkező, hogy elmondja, hogy kivel, mikor, ki és mit tett, hogy nevén
nevezze a borzalmat, akkor azt mondta, hogy most üljünk át ide (2). Hogy ebből
(1) nem az következik, hogy na most akkor kapát, kaszát, fegyvert…, hanem a
következő lépés, hogy üljünk át most ide (2). Ez (1), amit az előbb csináltunk,
ez a megbocsájtásnak volt az első lépése. De ahhoz, hogy nyugodt… Mondjuk így,
hogy elfogadható, vagy békés lélekkel tudjunk itt (2) élni, ahhoz oda (1) le
kell tudni ülni. Különben krrrhhh. Ezért ő Nobel-békedíjat kapott, hogy
leültetett egy népet a két székre. És ez a jó sorrend. Ahh. (47:30)

A fogva tartott tibeti szerzetes

A másik alap élményem erről, hogy egy tibeti szerzetest
majdnem 30 évig tartottak fogva kínai börtönökben. Ez a szerzetes kiszabadult,
és most járja a világot, és különböző helyeken elmondja a saját élettörténetét.
Azt mondja, hogy volt egy alkalom, akkor nem t’om, 20 éve volt már börtönben,
hogy megszökött. Közel 1 évig bujkált, de miután bujkált és bujkált, egyszer
csak lebukott, és visszavitték a börtönbe. Mikor visszavitték, akkor most így
mondom, nem akarok általánosítani, de ott, ezek a kínai börtönőrök kiverték az
összes fogát. Ez a bácsi, egy tibeti szerzetes, őt szerzetesként börtönözték
be. Nyilván semmi bűne nem volt, csak azt mondta, hogy „tibeti vagyok, és az
egy ország”. Ment hozzá a riporter, már amikor ő 30 év börtön után szabadon
járt-kelt, és azt mondja, hogy „Hát én azt szeretném kérdezni – most nyilván
valahogy ezzel (1) a valakivel akart szóba kerülni, ezt gyanítom, azt kérdezte
tőle – de mondaná meg akkor, hát ön 30 év alatt az kimondhatatlan, hogy mennyit
kellett szenvednie, hogy tulajdonképpen mi volt a legszörnyűbb a 30 év alatt?”
De a szerzetes nem erre (1) a székre ül rá, hanem a másikra. Azt mondta „Hát a
legszörnyűbb kétség kívül az volt, amikor kezdtem elveszteni az együttérzésemet
a fogva tartóimmal. Hogy ez nekem szerzetesként annyira fájt, hogy nem akartam,
hogy ez így maradjon.” (49:45)

De ez a szerzetes egyébként járja a világot, és elmondja,
hogy ki, mit tett vele, s hogy mit gondol arról, hogy mi az igazság. De ha
megkérdezik, hogy mi fájt neki a legjobban, akkor ezt (2) mondja. Ezt nevezném
szabadságnak. Itt is, és ott is tud ülni, és közben nem tűnik el a másik. Tehát
az egyik, hogy annak a szabadsága, hogy le tudok ülni az együttérzésnek, vagy
az irgalomnak a székére úgy, hogy bármikor szabadon oda tudok ülni az
igazságnak a székére is. Oké, ez az első. (50:30)

2. A jutalom belülről jön.

Tulajdonképpen a kislány amit mondott, most akkor itt (2) ülök,
azt mondja, hát tulajdonképpen úgy jön létre bennem az egyensúly, hogy én nem
tüntetem el, hogy én mennyi mindent tettem azért, hogy a Mikulás örömmel nézzen
rám, hát én azt nem tüntetem el. Tehát amikor a Mikulás jön, és adja nekem a
csokit, akkor énnekem többlet jó érzéseim lesznek. Jó érzéseim lesznek. Mert én
tudok nagyon önfeledten hálás lenni, nekem nem fog a bűntudat eszembe jutni.
Mert ugye itt (1), hogy akkor itt eszembe jutna a bűntudat, hogy egy csomó
gazságot csináltam volna – értitek, hát gyerek módra – hóó, most kaptam egy
ajándékot, de hát… jól van. Jól van, hát azért mondjuk… áhh, inkább odaadom,
nesze, edd meg te. Azt mondja, hogy igen, az igazság és az együttérzés úgy
jelenik meg, hogy tudok neki örülni, és talán jobban is, meg önfeledten, ez
egész biztos, tudok nagyon hálás lenni, sőt büszke tudok magamra lenni, hogy
hát én ezt megcsináltam. „Igen, igen, egy hétig én készültem a Mikulásra, és az
olyan is volt. A tesóm nem volt ilyen jó fej, én igen.” De ezt nem a tesómmal
szemben mondom, hanem csak úgy kimondom. (52:00)

Vagyis, így mondanám, a jutalom belülről jön. Nem várom azt,
hogy a Mikulás azt mondja, hogy „Hát Pannikám, tényleg, te jobb voltál, mint a
Kató. Igen, mert a Katót láttam, ő… nana-nana-na, piszkálta az orrát este,
nana-na.” Rendben, nem… jó, tehát… Gyerünk, mert húú! Gyerünk! Következő. Ja,
itt még… elégedettség. Sőt, háá, bizalom. (52:40)

3. Átélem a jóságom örömét.

Hogy jön létre az egyensúly egymást kölcsönösen kiegészítő
igazságokkal? Úgy, hát, egy picit félreérthető lesz. Így fogalmaztam ezt meg,
hogy ezen (2) a széken ülök, és azt mondom, hogy átélem a jóságom örömét. Itt
nem az érzésen van a lényeg, hogy örülök, és béke van bennem, és… hanem
tulajdonképpen annak a jóleső érzését élem át, hogy én tulajdonképpen egy rendes
ember vagyok, és ez nekem jólesik. Hogy szerintem én jól élek – most nem,
éritek, hogy mondom. Hogy sze… és ez nekem jól esik. Most ha kitágítjuk ezt a
megfontolást, lehet, hogy tulajdonképpen akár úgy is nézhetnénk, hogy ilyenkor
elérhető számomra anya és apa, aki hátulról azt mondja, hogy „Ferikém, ügyes
vagy. Büszke vagyok rád, Picur!” Tényleg, így hívtak gyerekkoromban, Picur. Nem
az egyetlen tévedése volt a szüleimnek. (53:55)

Tulajdonképpen itt most nem hősi megoldásokat hozok, hanem
az egyensúlynak a lehetőségeit. Hogy mi ad nekem elégtételt abban, amikor azt
élem meg, hogy mondjuk az igazság, vagy az igazságosság a Földön, vagy a
sérelmeimmel, a fájdalmaimmal kapcsolatban egy csomószor nem válik
nyilvánvalóvá. Azt mondhatnám, hogy én kívülről kérek elégtételt,
rehabilitáljanak engem. Valaki mondja el, hogy én ott ártatlan voltam. Jöjjön a
testvérem, álljon a szüleim elé, és mondja azt, hogy „Én törtem el.” Ugye, ez
akkor kívülről van. De mi a belső megoldásokat mondjuk most. Akkor azt mondom,
lehet, hogy ez sosem történik meg, sosem rehabilitálnak, sosem mondják ki, hogy
„igazságtalanok voltunk veled”, ez sosem fog megtörténni. De ha nem is történik
meg, mi ad nekem elégtételt? Hogy belenézek a tükörbe, és azt mondom „Rendben
vagy.” (55:05)

Emlékeztek erre az idős pap bácsira… Aranyos volt, mert
ki-be járt a börtönből. Tényleg, ’50-es évek. Hát mindig lelkesedett a
fiatalokért, akkor elvitte őket kirándulni, aztán mindig bebörtönözték érte.
Tényleg, egy egyszerű világ volt. Egyszerű volt, nem volt könnyű, de elég
egyszerű volt. Na és az történt, hogy ott volt, a papnevelő intézetbe került ottan
tanárnak, és körbevették őt a papnövendékek, és mondták, hogy „Jaj, Jóska atya,
egy kicsit, kicsit… Te ki se mozdulj, légy szíves a Papnevelő Intézetből, mert
rögtön lecsuknak! Te légy szíves maradj itt, mert nekünk szükségünk van rád!
Értünk most ne csinálj olyat, ami persze jó, meg a te meggyőződésed, meg
hivatásod, de ne, mert akkor… hát a börtönbe nem tudunk utánad menni. Hát most
nekünk itt van rád szükségünk, hát mi is ki akarunk majd lenni, rendes papok
akarunk… Hát légyszi’!” S akkor ez a pap bácsi mindig azt mondta „Aj, tudjátok,
gyerekecskéim! Vannak, akik jól feküsznek, rosszul alszanak. Én rosszul
fekszem, de jól alszom.” (56:15)

Létezik az a fajta elégtétel, amit nem kívülről ad meg a
világ, akárkicsoda, hanem belülről érkezik, és azt tudom mondani, az, hogy én
jól alszom, és bele tudok nézni a tükörbe, és tudom magamat valakinek tartani,
és azt mondom, hogy én az emberi méltóságomról nem csak tudok, miközben azt
megkérdőjelezték igazságtalansággal, fájdalommal, akármivel, hanem én ezt a
méltóságomat meg is élem. Én azt megélem, meg, ahogyan cselekszem, ahogy a
bántásra reagálok, én pontosan az emberi méltóságomat megélem, amit engem
megkérdőjeleztek. Háhh, ez az én elégtételem. Áhh, létre jön az egyensúly úgy,
hogy nem tagadtam ezt (1), mert igenis jól esik az az elégtétel. Belenézni a
tükörbe jól esik. Azt mondja. Megyek, látjátok, suhanunk ám, nagyon. Következő.
Igen. (57:25)

4. Igaz ember akarok lenni.

Amikor ide (2) ülök, és azt mondom, hogy kétség kívül, itt
tudok az igazságról, és ez nagyon fontos is nekem, de szeretném ezt fölülmúlni,
és nem az igazságot akarom – főleg minden áron – érvényre juttatni, hanem én
magam igaz ember akarok lenni. Hogy nekem ez fontosabb. Nem tagadom, de hogyha
az együttérzésben vagyok, vagy a könyörületben, vagy az irgalomban, vagy a
megbocsájtásban, akkor igazabb emberré válok, mint ha az igazságot minden áron
érvényre akarom juttatni. Ezt egy olyan izgalmas paradoxonnak látom. Aki az
igazságot minden áron érvényre akarja juttatni, előbb-utóbb bajosan marad igaz
ember. (58:20)

Megint csak, nézzétek el nekem, most a szentírásból hozok
utalást, hogy… Ha valakinek ez nem kultúrkincse, akkor nyilván „Ezt most miért?
Ezt nem értem, vagy nem tudom.” Hogy milyen érdekes, hogy mikor Mária áldott
állapotba kerül, akkor azt mondja a szentírás „József, az ő jegyese igaz ember
volt. Ezért arra gondolt, hogy Máriát, aki megesett – ugye hát most… – titokban
bocsájtja el.” „Hát hogy… hát de nem akarom az egész életét tönkretenni, hát
egy 16 éves lányka. Hát most mit tudom én, hogy ez hogyan volt, vagy mint volt,
vagy… Hát én szeretem ezt a Máriát. Hát most jó, hát így már ne legyen a
feleségem. Na de hát ha szeretem…? Hát ha szeretem, akkor nem akarhatom a
vérét. Hát akkor mit gondoltam magamról? Vagy akkor áltattam magam? Hát akkor
most már mondhatom, hogy szerettem, és ezért most… pusztuljon el, mert
szerettem, ezért? Tehát ha komoly, ha igaz az, hogy én szerettem, vagy
szeretem, akkor titokban fogom elbocsájtani, hogy tudja folytatni az életét.
Velem nem tudja, vagy én ezt nem akarom, ez most más, de…” Ez azért szép, mert
ezt mondja a szentírás, hogy József igaz ember volt, és mert igaz ember volt,
jutott erre a gondolatra, ami tulajdonképpen a minden áron való igazságnak az
abszolút fölülmúlása. Zárójel. Az igaz ember kifejezés a szentírásban egy olyan
valakire vonatkozik, aki istenes életet él, egyébként, csak úgy… na, hogy ezt
is tudom. Igen, most valaki, ugye bibliaprofesszor, és „Na, na, na! Most
elsinkófálta ezt a részt.” Nem, tudom, hogy így van. Oké. Következő. (60:40)

5. Önmagam megerősítése.

Placid atya – a kicsinyek nagysága

Itt (2) ülök, ehh, az (1) is számít. Önmagam megerősítése.
Hát ez… tudjátok, hogy néhány nap múlva lesz valakinek a 100. születésnapja? 100-dik!
Oloffson Placid, 10 év gulág. 100 éves lesz, hát le vagyok nyűgözve. Hát 100
év, hát egyszerűen hihetetlen. 10 évet volt benne a gulágon, azért az nem
kevés. Mondjuk az arányok egyre jobbak. De… és hogy ezt miért mondom? Mert
Oloffson Palcid zseniálisan tudott mind a két széken ülni, de zseniálisan. Mert
azt mondja, hogy „Mutassuk meg a fogva tartóinknak, hogy különbek vagyunk
náluk! Mutassuk meg nekik, hogy mi nem olyanok vagyunk, mint ők! Ez lesz a mi
elégtételünk, ez lesz a mi diadalunk, a mi büszkeségünk, a mi győzelmünk.” Azt
mondja „Hát, kétség kívül, mi vagyunk a kicsik, és ők a nagyok, és a nagy azt
csinál a kicsivel, amit akar.” És akkor átült ide (2), és azt mondja „Igen, de
én kicsiként nem a nagy halálát akarom, hanem megmutatom, hogy milyen a
kicsinyek nagysága. Hogy én anélkül tudok nagy lenni, nagyot tenni, hogy nagy
lennék. Anélkül tudok rendkívülit tenni, és nagyot, nagyobbat, mint a nagyok,
hogy én nagy lennék. Ezt gyönyörűnek látom. (62:35)

Hát ha egy kicsi nagyobbat tesz, mint egy nagy, akkor ki a
nagy? De Placid atyában az a zseniális, hogy ő kitartott amellett, hogy ő
kicsi. Mert ha azt mondta volna „Nem, nem, nem, legyőzzük, le…zöö-zööö!”, akkor
itt (1) van, ugye. Kinek van igaza, ki a jobb, ki az igazabb? Nem, azt mondja
„Nem, én kicsi vagyok. Hát kicsi vagyok. Azért vagyok én a kicsi, mert én
vagyok a gulágon a rab. Pattoghatok akármennyit, akkor is én vagyok a rab, és
te vagy a fogva tartó. Hát ezt nem tüntethetem el, mert ez így van.” (63:10)

Lenin kép a WC deszkába keretezve

Tudjátok, hogy megvoltak ezek a döbbenetes hősi gesztusaik,
amivel megmutatták, hogy a kicsi hogyan tud nagyobb lenni, mint a nagy,
anélkül, hogy ő nagy lenne, vagy ő a nagynak a vérét akarná. De hát ezt nem
akarom, már mindannyian tudjátok, hát most mit…? Na. Úgyhogy elmondom. Hát a
legjópofább történet, amikor egyszer csak valami háborús elkobzásból, ki tudja
miért, ott beállítottak egy vasúti kocsival, és a vasúti kocsi tartalmak között
ott voltak a… WC deszkák. De messze, a gulágon mit tudták ők, hogy mi az, hogy
angol WC. Hát nem tudták, mi az, hogy angol vécé. Nézték ezeket az izéket, WC
deszkákat, és hirtelen szólt a lágerparancsnok. „Ah, milyen remek! Lenin és
Sztálin képeit fogjuk behelyezni a keretekbe.” És mit ád az ég, Placid atyát
kérték meg, miután ő festéssel foglalkozott, tényleg, tényleg, festegette ott a
lágerparancsnokot, meg a gyerekeit, meg minden. Hogy hát akkor ezt a munkát
végezze el. Először az volt benne, hogy „Az biztos is, hogy megcsinálom! Hát
szóval, az, hogy a gulágon WC deszkába tudom keretezni Lenint meg Sztálint, és
én ezt ki fogom ide szögezni, és mi mindannyian tudjuk, hogy ti milyen gyagyák
vagytok, és mindenki rajtatok fog röhögni, és ti még azt se értitek, hogy miért
röhögünk rajtatok. Ezt ne csináljam meg? Megcsinálom.” (65:10)

Itt (1) ült egy-két napig, tényleg, be, szépen be… megvolt a
keret, Sztálin, Lenin a WC deszkába keretezve. Akkor utána átült ide (2), azt
mondja, hogy „Na jó, de hogy is vagyok a kicsinyek nagyságával? Szép az
elmélet, de akkor ezt hogy csináljuk? Igen, de most azért egyetlen egyszer csak
valaki, aki tudja mi az, hogy angol WC, meglátja itt a lágerben WC deszkába
keretezve Lenint, meg Sztálint, hát itt nagyon sokan lesznek még a rabok
között, azok, akik most a másik oldalon vannak.” Hát mert ezt nem lehet
kimagyarázni, érted, WC deszkába a Lenint? Hát semmiért is oda lehetett
kerülni, nem hogy a WC deszkába keretezésért. Akkor erre, ugye ez a kicsinyeknek
a nagysága, odaállt, önszántából, szabadon, együttérzésből. „Énnekem nem lesz
jobb, ha ő is itt vágja mínusz 30-ban a fát. Én attól nem leszek jobban, és nem
is fogok hamarabb hazakerülni.” Odaállt, és elmondta, hogy hát ő ezt
megcsinálta parancsra… Ugye, azért okos ember volt, nem az, hogy „Megcsináltam
gúnyból…” Nem, „Megcsináltam parancsra, de hogy kötelességem szólni, hogy ez
tulajdonképpen…” És akkor még a nagyok hálálkodtak a kicsinek. (66:45)

Ahh, és hogy azért tetszik ez a fajta egyensúly, mert nagyon
világosan nem tagadja ezt (1) a széket, és hogy abból merít erőt az
igazságtalanság elviselésére, hogy azt mondja, hogy „Megmutatom, hogy a
kicsinyeknek is van nagysága anélkül, hogy nagyobbak akarnának lenni a
nagyoknál, le akarnák őket taszítani, vagy a vérüket kívánnák.” És hogy ez ad
nekem erőt ahhoz, hogy elviseljem ezt az igazságtalanságot. Ez egy realitás.
Háhh! Jó, híí! Melyik Mikulást egyem meg? „Mindegyiket.” Mindegyiket? „Igen.” Azt
nem lehet. És akkor… igen, igen, jó, még… (67:45)

6. A saját kikerülhetetlen gyarlóságomnak és
esendőségemnek a belátása és tudata.

Ez, így mondanám, hogy a saját kikerülhetetlen
gyarlóságomnak és esendőségemnek a belátása és tudata. Hogyha valamelyikőtök
vallásos, akkor meg így fogalmazhatnám, hogy a teremtményi voltomnak a
tudatosulása. Ez azt jelenti, hogy azért tudok ide (2) is ülni, miközben
mondhatnám azt (1), hogy igazság, és az igazságnak érvényt kell szerezni, mert
előbb-utóbb itt (1) hiába mondom, hogy ez rossz, és az rossz, és ez helyes, és
az helyes, és így volt, és bosszú, és… Egyszer csak azt mondom, hogy „Rendben
van, de akármennyire is lehet igazam, 99.000-szer. A 100.000-diknél
nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb a saját gyarlóságom is meg fog nyilatkozni,
kikerülhetetlenül.” Egyszerűen azért, mert esendő vagyok. (68:40)

Vagyis jogosan nem ülhetek egy életen keresztül itt (1).
Vagyis jogosan azt kell mondanom, hogy előbb-utóbb azért fogok ide (2) ülni,
mert jobb lenne nekem, ha te nem büntetnél engem, nem bántanál engem azért,
amit tettem, hanem megbocsájtanál. Hogy én erre egész biztos, hogy előbb-utóbb
rá fogok szorulni. Mert hogy nincs ember, aki ne szorulna arra rá, hogy ő maga
ide (2) üljön, és a másiktól azt kérje, hogy „Bocsáss meg nekem!” Nincs olyan
ember, aki valamikor ide (2) ne ülhetne le joggal. (69:25)

Ezt így neveztem, így fogalmaztam meg, az esendőségünk és a
teremtményi voltunk belátása, ami azért érdekes, mert kikerülhetetlenül így
van. Nem tudok annyira jó lenni, meg igaz, meg akármicsoda, hogy néha ne
kelljen ide (2) ülnöm. Ez az irgalomra szorultságomnak a belátása. És amikor
azt mondom „Hát kétség kívül volt és lesz olyan helyzet, ahol arra van
szükségem, hogy megbocsáss nekem. Különben hát… vége, vége a kapcsolatnak, vagy
az életnek. Vagy akkor hogyan megy az tovább?” Akkor erre azt tudom mondani,
hogy ezért már látom, hogy nem az egyetlen megoldás, hogy téged megbüntesselek,
vagy bántsalak. Hiszen itt (2) pontosan tudom, hogy létezik egy másfajta igény,
vagy vágy. (70:20)

Megint csak… lehet, hogy egy olyan… Na… Kérdeznék tőletek
valamit, legföljebb nem vál… Hú, de itt az idő. Akkor kérdezek, és nem
válaszolok, ez jó. Akkor itt lebeg a kérdés, és akkor egy hét múlva
visszatérhetünk rá. A kérdésem így szól. Hogyha ismeritek a tékozló fiú
történetét, hogy… A tékozló fiú miért
megy vissza az atyai házba, és az atya miért fogadja vissza a tékozló fiút?
Ez a kérdés. De hát sajnos az idő lejárt… most átülök erre a székre, és azt
mondom „Sajnos ennyi volt, és a következő alkalommal itt fogom folytatni.”
(Nagyot köhög valaki – szerk.) (taps – szerk.) (71:25)

Lejegyezte: vinkozoli