A büntető készenlét-séma 3.- A paradigmaváltás 12 pontja

2016.12.20.

Megosztom
Elküldöm

(Feri az alkalom elején előadja a Hair c. musicalből Berger
táncát – szerk.)

Hóó, hát nagyon köszönöm! Szóhoz se jutok. Jahhh! Jól van.
Na most valahogy át kellene vezetnem magamat a büntető készenlét sémára. Most
mondjátok meg, ez hogy jutott eszetekbe? Hát kinek volt ez a hülye ötlete, hogy
egy ilyen komoly alkalommal…? Paliii! (taps – szerk.) Jaj, jaj, jaj, jaj! Igen,
nehéz, nehéz most átállnom. Örülök neki, pont ezt akartam javasolni, hogy
nyissátok ki a kólákat, és igyatok, megérdemlitek. Meg szaloncukrozzatok, még
a… nektek banán evési engedélyt is adok. Na, ahh, büntető készenlét. Ilyen
komoly dolgokban voltam benne, nem, nem könnyű átállnom, mert most meg viszont
már abban nem vagyok benne. Tehát… Szóval. (01:15)

Büntető készenlét séma

Bevezető – a két szék (igazság és irgalom)

A lényege, hogy hehh… nem, nem t’om mi a lényeg, máshol
vagyok, kilőttetek az univerzumba. Na várjatok csak, kicsit érzelmileg meg kell
akkor érkeznem ide. (Játszik egy plüss jegesmedvével – szerk.) Szóval.
Emlékeztek, hogy – két székezek – jaj, hogy azt keressük, hogy természetesen
tudunk az igazságról (1. szék, az igazság széke – szerk.). Tudunk az
igazságról, és arról, hogy létezik olyan, hogy valaki a másikkal szemben valami
csúnya dolgot tesz. Ismerjük azt, hogy létezik olyan, hogy beismerjük, hogy a
bosszú egy jogos válasz lehetne valamire. Nagyon is pontosan látjuk azt, hogy
mekkora jelentősége van, hogy ki tudjuk mondani, hogy mi volt az igazság,
hogyha valaki valakit bántott, hogy ez megtörtént, hogy ki volt az, hogy az
igazságra és az igazságosságra nagyon nagy szükségünk van, nagyon fontos
értékünk. De közben pedig, emlékeztek, ezt nézzük, hogy… Na, használom a…
(Elteszi a fekete széket – szerk.) Létezik olyan, hogy alapvető igazság. (A
színpad szélén a feldíszített karácsonyfába kapaszkodik – szerk.) Itt van,
párját ritkítja, ez így van, ahogy van. Mondjuk, szeretetre szükségünk van,
különben megdeglünk. Tehát alap igazság. (02:50)

De amiről mi most beszélünk, az az, hogy ha nagyon
szeretnénk valahogyan a valóságban állni, vagy közel lenni a realitáshoz, úgy
szeretnénk, hogy tudjuk becsülni magunkat, meg másokat, akkor fölismerjük azt,
hogy nem csak alap igazságok vannak. Főleg, amikor már a kapcsolatainknak a
valóságában állunk benne, hogy akkor vannak egymást kölcsönösen kiegészítő
igazságok. Ilyen egymást kölcsönösen kiegészítő igazságnak tekinthetjük azt,
hogy van az igazság és az igazságosság. De hogyha csak ez van, és nem látjuk a
párját, a kiegészítő igazság párját, akkor eljuthatunk oda, ez a szélsőség,
hogy azt mondjuk, hogy nem Isten az igazság, hanem az igazság az Isten, hogy
istenítjük az igazságot. Amikor valaki „Az igazság…! És akkor az igazság!”, mi
van a másik oldalon? Ha a teológiai gondolkozásból merítünk, akkor azt mondjuk,
hogy az irgalom (2. szék, az irgalom széke – szerk.) van a másik oldalon.
Hogyha a lélektani megközelítésből vesszük, akkor azt mondjuk, hogy a másik
oldalon az együttérzés van. Tulajdonképpen ugyanarról beszélünk. (04:00)

Itt (1) van akkor az igazságérzetünk, és itt (2) van az
együttérzésünk, és a kettő feszültségben tud állni egymással. Az élet akkor
szenved vereséget, mi akkor szenvedünk vereséget, a kapcsolataink akkor
kezdenek el tönkre menni, hogyha nem látjuk, hogy itt kiegészítő, egymást
kölcsönösen kiegészítő igazságokról van szó. Hogy át tudok ülni ide (2), és
miközben…, és látjátok, na itt, itt jönnek már a szépségek, itt jönnek a
furfangok, itt valami finomság már, hogy úgy ülök át az együttérzésnek, az
irgalomnak, a megbocsájtásnak a székére, hogy közben nem tagadom az igazságot.
Nem tagadom azt, hogy a megbocsájtás csakis szabadon jöhet létre, szabadságra
van szükség. Hogy a megbocsájtás folyamatát segíti, hogyha bocsánatot kérsz. És
ha nem kérsz bocsánatot, akkor rettenetesen megnehezíted azt, hogy megbocsássak
neked, miközben a megbocsájtás egyemberes feladat. De te sokat segíthetnél
azzal, hogy elismered, hogy mit tettél. És ha elismered, az segíteni fogja azt,
hogy én itt (2) tudjak lenni, és ne menjek ebbe tönkre. (05:05)

Ha itt (1) ülök, azt is ki tudom mondani itt (2), a
megbocsájtás székében, hogy – most így mondom, direkt sarkosan, ide (1) nézve –
nem tagadom a jogomat a bosszúra, a méltányos bosszúra. Nem tagadom, hogy ehhez
jogom van. Nyilvánvaló, kulturált forma. Ugye azt mondom, valaki valami
bűncselekményt követ el, akkor méltó arra, hogy bűnhődjék, és ezt a bosszút,
ezt a kultúra tulajdonképpen… Na, ott vagyok az asztalon (A Hair-ben – szerk.),
mondjatok egy normális szót! A kultúra szabályozza… a kultúrába ágyazottan
történik tulajdonképpen. Tehát hogy úgy ülök az irgalom, a megbocsájtás, az
együttérzés székében, hogy nem tagadom az igazságot, hogy kivel, ki, mit, mikor
csinált. Hogy nem lehet az ára a megbocsájtásnak, az irgalomnak, és az
együttérzésnek, hogy itt (1) bármit is tagadunk. Vagy hogyha ide (2) ülök, az
nem egy következmények nélküli szék. Hát attól még van következménye annak,
amit tettél – most így mondom. Hahh! Ezért jogos a jóvátétel, jogos az
elégtétel, joggal kérem azt, hogy kérjél bocsánatot, hogy lásd be a kárt, hogy
tödödöm-dödödöm. Na, erről beszélünk. Rendicsek ez? Tehát, hogy… egymást kölcsönösen
kiegészítő igazságként tekintjük az együttérzést, a megbocsájtást, és az
irgalmat, ami azt jelenti, hogy ezt (1) nem akarom eltüntetni. (06:55)

Arról beszéltünk, hogy nekünk, hétköznapi egyszerű embereknek
milyen lehetőségeink, megközelítésünk van arra, hogy itt (2) tudjunk ülni, nem
tagadva ezt (1), néha átülünk ide (1), néha nagyon is átülünk ide. Átülök ide
(1), és azt mondom „Igen, igen, jogom lenne kiáltani, jogom lenne, jogom
lenne!” És amikor ezt kikiáltottam, és elmondtam, és… akkor átülök ide (2).
Tulajdonképpen az volna a cél, hogy bele ne fulladjunk abba, ami ennek a
sémának itt a… hát, a mélysége. Hogy ő pedig, aki a büntető készenlét sémában
van, nem ismeri az irgalmat, sem az együttérzést, sem a megbocsájtást, nem
érdekli a jó szándék, nem érdekli, nem érdekli a körülmény, egyetlen egy
féleképen tudja elgondolni, hogy valami egyensúly jöjjön létre, ez pedig a
büntetés, és a bűnhődés. Ő ezt az egyensúlyt ismeri. De aki csak ezt az egyensúlyt
ismeri, tönkremegy az összes kapcsolata, tönkremegy benne az élet, a világ is
tönkremegy bele. Ennek sosincs vége itt(1), hahh! (08:05)

Ezért, legalábbis én így látom, nektek nem kell így látni,
hogy éppen a séma kapcsán, szeretnék tudni végül mindig itt (2) ülni úgy, hogy
néha átülök ide (1), átélek mindent, ami itt van, de végül itt (2) vagyok, és
ezzel felül is múlom ennek a sémának a logikáját, hogy bűn és bűnhődés, bűn és
büntetés. Hehhrr! Itt (2) ugyanannak a dolognak a logikája bűn és bűnbevallás,
bűn és bocsánatkérés, bűn és bűnbocsánat. Itt (2) van ez, és nem akarom, hogy
ebbe (1) bárki is belefulladjon. Na most! (08:45)

A paradigmaváltás 12 módja – ismétlés

Így kerestük ezeket az emberi lehetőségeket, ahogyan mi
látjuk. (Rendezi a jegyzeteit – szerk.) Na most még ötször megfordítom talán…
Na szóval. Most itt csak elmondogatom ezeket, hogy mi az, amiről már volt szó.
Az volt a tervem, hogy befejezem ma. Nem a sémát, hanem ezt, ezeket a
megközelítéseket. Mert hát mégis csak, ugye Karácsonykor ki tudjatok békülni
anyátokkal. Hát szóval ezt nem kellett volna. Szóval ezek annyira… tehát hogy
nincs érzékem… ez most az a hét, ugye? Ez már az a hét? Mert ha a múlt héten
mondom, még, még valahogy elevickélünk, de ez az a hét. Hát ez a… karácsonyfás
hét. Ugye, jól, jól…? Hát… hát csak tudom. Jó, mondom akkor. (09:45)

Tehát az első, hogy hogyan tudok itt (2) lenni, hogy
egyáltalán rátalálok magamban az együttérzésre, hogy egyáltalán rátalálok. Mert
aki nagyon sérült, itt (1), büntető készenlét sémában van, tulajdonképpen mint
hogyha idegen volna neki ez (2) a szék, nem is tudja, hogy itt (2) mi történik,
hogy itt mit csinálok, hogy az hogyan van. Második, saját pozitív érzések
miatt. Hogy itt lenni tulajdonképpen jobb érzés. Harmadik, a jóság öröme.
Nagyon… olyan idézőjelbe téve. Hogy valahogy… igen, na, nem ragozom. Negyedik,
az, hogy átélem azt, hogy van aközött különbség, hogy az igazságot minden áron
érvényre akarom juttatni, főleg az én igazamat, vagy pedig hogy igaz ember
akarok lenni, és hogy az igaz emberségbe beletartozhat az irgalom, nagyon is.
Következő. Hogyha itt (2) ülök, önmagamat képes vagyok megerősíteni. Következő.
(10:45)

Emlékeztek, Placid atya. Ájj, Placid atya! Hajj, milyen
hangja tud lenni. Zseniális. Eljött hozzánk a Kövi Szűz Mária templomba, de
volt a táborunkban is, emlékeztek, volt a mi táborunkban, hát óriási. De mikor
eljött oda a templomba, adtuk neki a mikrofont, azt mondja, őneki a mikrofon
nem kell. 90 éves akkor már elmúlt, azt mondta „Nézzétek, én lehet, hogy
elmúltam 90 éves, de…” körülbelül így beszélt. (Erős, éles hangon, kiabálva
mondja – szerk.) „De nekem olyan éles hangom van…, ezt mindenki hallja.” Így,
így, ahogy ez, ez, így beszélt, ez elképesztő. Nem kellett neki mikrofon. Most
néhány nap múlva lesz 100 éves, 100 éves lesz! Thúúú! Emlékeztek, hogy meghozza
az élet szabályait, és azt mondja, „Mi kicsik mutassuk meg, hogy… (éles hangon
idézi Placid atyát – szerk.) Mutassuk meg! Naa!” 90 évesen, én szeretnék így
lenni. Olyan, mint hogyha itt ülne, de nem itt ül, csak az erő van itt.
Tényleg, az erő, az erő, na, jól van. Nagyon, beszéltem most olyanokkal, akik
nagyon közel vannak hozzá, tegnap… Hogy volt? Vasárnap reggel volt egy 100.
évfordulós miséje, születésnapi miséje, és azt mondják, hogy olyan 12 órákat
alszik már, és aztán amikor fönn van, akkor vagy magánál van, vagy nem. Hú,
azért a 100 év. Na, jól van, következő. (12:20)

A teremtményi voltunk belátása. Hetedik volt a kapcsolat
fontossága. Ha itt (1) maradok, az összes kapcsolatom tönkre fog menni. Nyolc,
összetartozás általi önazonosságom fölismerése. Direkt nem mondom. Kilenc,
egység a legbelsőbb önmagammal, amiben a szív legmélyén sosem az van, hogy
bosszút kéne állnom. S amikor bosszút álltam, akkor végre hátra dőlök, és azt
mondom „Na, szép az élet.” Ezt nem, nem, az emberi szív mélye valahogy nem
ilyen. És aztán a következő. (13:05)

10. A saját esendőségemmel való (pozitív) kapcsolat

Saját esendőségem elfogadása. Itt fejeztük be, emlékeztek, a
bohóc doktorok. Itt fejeztük be, hogy előbb-utóbb rájövök, hogy lehetetlen,
hogy ne kelljen majd néha átülnöm arra a székre, ahol az esendők ülnek, a
gyarlók ülnek, akik felett ítéletet lehetne tartani, akiket tulajdonképpen arra
szorít az élet, őket, hogy kérjenek bocsánatot joggal. Hogy nem tudjuk az
életet úgy leélni, hogy ide (1) néha ne kerülnénk. Akkor belátom azt, hogy néha
ide (1) kerülök, ez itt az igazság és az ítélet széke. Hogy akkor az nem csak
úgy van, hogy én tartom az igazság ítéletét, hanem hogy felettem is tartják.
Hát ha én azt mondom, hogy ez a szék van csak, akkor én hova üljek, ha csak ez
van? Hirtelen megfordul a helyzet, és rájövök, hogy… Mi van, ha én kerülök a
vádlottak padjára? Márpedig, most így mondom, direkt sarkosan, előbb-utóbb
mindenki a vádlottak padjára kerül. Ezt nem akarom most dramatizálni,
egyszerűen csak így van. Nézem, milyen iszonyat jól néztek ki. Tényleg,
zseniális! Jaj! Jó, igen, igen. Igen, igen, igen. (14:35)

Itt azt szeretném mutatni, hogy egy picit még tovább vinném
ezt, hogy tulajdonképpen akkor tudok itt (2) lenni, ha azt tudom mondani, hogy
– így mondom – az értékesség (2) és a tökéletlenség (1) megfér egy emberben. Ha
valaki csak itt (1) ül, akkor azt mondja „Addig értékes, ameddig nem csinál
valami olyasmit, amiért büntetést érdemel.” És abban a pillanatban tagadom az
értékességét, és büntetést érdemel. Akkor tudok itt (2) lenni, ha azt tudom
mondani, hogy az ember mégis csak az a valaki, aki egyszerre értékes, és
egyszerre tökéletlen, és ez a kettő együtt járhat, hogy értékes ÉS tökéletlen.
Hogy tökéletlen, és közben értékes. Amikor belátom, hogy ez a kettő lehet együtt,
a kettő kiegészíti egymást. Nem tudunk úgy… na, hogy az értékességünknek a
tökéletesség nem föltétele, és a tökéletlenség pedig nem zárja ki az
értékességet. Mikor ezt, valahogy ezt a kettőt együtt tudjuk látni, akkor
tartósan ide (2) tudunk ülni. (16:00)

„Szeress engem föltétel nélkül!”

Olyan… nem t’om ti küszködtök-e azzal kapcsolataitokban,
hogy most érdemes-e valakit elfogadni? Hogyha elfogadom őt, akkor tudjátok, mi
a baj? Akkor majd ő hátra dől, és akkor értitek, akkor majd bánt, akkor majd
nem fejlődik, olyat csinál, ami nekem nem esik jól, akkor nem vesz engem
komolyan. Ugye? Hejjj! Hogy itt is megvan ez a dilemma, hogy hogyan lehetséges
az – most így mondom, megint sarkosan – elfogadlak, és vannak elvárásaim. Hogy
amikor vannak elvárásaim, az sosem húzza át azt, hogy el is fogadlak, és amikor
elfogadlak, az sosem jelenti azt – emlékeztek, a két széket így néztük meg… Mit
mond joggal a csecsemő? „Szeress engem föltétel nélkül!” Ezt joggal mondja egy
csecsemő. Mikor egy felnőtt azt mondja „Szeress engem feltétel nélkül!” ez
ugyanúgy érthető és rendben van, akkor, ha ő látja a másik széket is. Egy
gyereknek ezt (1) a széket nem kell látnia. Egy csecsemő, vagy egy pici magzat
azt mondja „Szeress engem föltétel nélkül! Nekem ne kelljen ezért semmit se
csinálni, utcasarkon szájharmonikázni, ne kelljen hegedülnöm az aluljáróban.”
Hát ezt egy pici baba joggal mondja. „Ne kelljen kedvesen sírnom. Ne kelljen
egy hét után is illatosnak lennem. Ne, ne, ne kelljen ezért bármit is tennem.
Szeress engem föltétel nélkül!” Egy gyereknél nincs, nincs szükség másik
székre, nincs szükség. (17:45)

De ahogyan kezdek fölnőni, egyre inkább megjelenik ez a
másik szék. A másik széken mi van? Az, hogy rájövök, továbbra is kérem, most
már felnőttként kérlek, „Szeress engem feltétel nélkül! Te vagy a feleségem, te
vagy a férjem? Szeress engem föltétel nélkül!” Felnőttként azt mondom az
anyámnak „Annyira jó lenne, végre feltétel nélkül szeretnél!” Az apámnak azt
mondom „Mi lenne, egyszer megérezném, hogy szeretsz engem akkor is, ha nő
vagyok?” Ugye, hány és hány sorstársnak… Ugye én nem, ebben nem vagyok
sorstárs, de hogy ti egymással… Na, igen, én ezt a fájdalmat nem éltem át. De
van olyan férfi, akinek az az élménye, csak kevesebben vannak, hogy lányt
akartak. Ismerek ilyen férfit, az ugyanolyan nehéz sors. Tehát felnőttként
joggal ülök itt, és mondom azt, „Szeress engem feltétel nélkül!” (18:50)

De a felnőtt világhoz hozzá fog tartozni a másik szék (1),
és a másik széken pedig az van, és közben meg tudom, hogy a társkapcsolatnak
rengeteg föltétele van. Egy elégedettségben zajló társkapcsolatnak még több,
tartós és elégedett társkapcsolatnak pedig rengeteg föltétele van, rengeteg
föltétele van. Rengeteg mindent nem érdemes csinálni, és egy csomó mindent meg
nagyon fontos csinálni, és ez itt, ez itt nagyon komoly realitás. Közben pedig
milyen sokan vannak férjek és feleségek, akik meg ide (1) ülnek, és azt
mondják. „Na jó, de hát ezek az elvárások, tehát föltételek vannak. Hát ez és
ez, és ez.” És akkor a férj és a feleség nem érzi azt, hogy a házastársa
bármikor is ide (2) ülne, legalább egy kicsit. „Te mindig az elvárásaidat
mondod, mindig, hogy ezt így kell csinálni, azt úgy nem lehet csinálni, nézd
meg, ez hova vezet… A Gottman is megírta…!” Értitek. Ahh! Akkor itt van egy
nagyon izgalmas. Tehát akkor azt mondom, felnőttként is mondhatom azt, hogy
„Szeress engem föltétel nélkül!”, ha tudom, hogy egy tartós, elégedett
kapcsolatnak számtalan feltétele van. Így akkor oké. Amikor ezt (1)
hangsúlyozom, lehet… Pillanatra sem vesztem szem elől ezt (2) a széket. Ahh!
Igen, drámai, drámai. Jól van, gyerünk! Azt mondja, hogy…(20:30)

Az elfogadás dilemmája – elfogadás és változás

Sokszor a dilemmát így éljük meg, hogy „Ha elfogadlak, akkor
nem fogsz változni.” Ugye, ezért, ezért az, hogy „Nem, nem, csak óvatosan ide
(2)! Inkább csak mondjuk neki, hogy ez így nem jó. Hát mert különben nem
változik meg.” Viszont ha csak az elvárásaim vannak, akkor pedig nem tudjuk
egymást szeretni. Amikor a két szék van, akkor pedig azt mondom, hogy
„Elfogadlak, és tudom, hogy az elfogadás lehet egy belső motivációjú
változásnak a kiindulópontja, vagy motorja.” Ugyanis ha az elvárásokat
támasztom feléd, és te ezeknek megfelelsz, mi fog történni? Legföljebb nem
tudom, mondjuk engedelmeskedsz, vagy alkalmazkodsz. Nem tudjuk, hogy mi
történik belül. De hogyha én azt mondom, hogy… Tulajdonképpen azt éltem most
át, hogy… ide ülök, így jobb lesz, (Elővesz egy újabb széket – szerk.) és így
fogom. Hát, csak lássatok. Akkor viszont ide ülök. Azt élem át, hogy… itt van a
két szék. (21:50)

Azt élem át, hogy tulajdonképpen te bármikor oda (1)
ülhetnél, és joggal mondhatnál nekem jó pár dolgot, hogy mit hogyan csináljak
jobban. Én belátom, hogy ez így van, elismerem ezt. De közben pedig mit élek
át? Hogy ma is ide (2) ültél. Tudsz ott (1) ülni, onnan nagyon sok mindent el
is mondtál. Nem volt könnyű belátnom, hogy joggal ülsz ott (1), és mondod
nekem, hogy mit nem csinálok jól. És a mai napon egyetlen egyszer sem ültél
ott, hanem végig itt (2) maradtál. És mert végig itt (2) maradtál, ez elkezd
rám hatni. Hogy azt mondom, hát egy olyan emberrel élek, aki nagyon szabadon
tud ott (1) ülni, bármikor oda tud ülni, és bármikor tudja mondani. És most így
mondom, sarkosan, igaza is van. De tényleg, mikor azt ordítom, hogy „Te
hülye!”, hát az tényleg nem jó egy kapcsolatnak. Hát nem jó, most ezt már kár
ragozni, de hogyha csak úgy 47 dB, akkor elcsúszik. Nem, most azt már beláttam,
hogy nem jó. Kiabáltam ma is veled, és nem ültél oda (1), hanem itt (2)
maradtál. Egy ilyen emberért el akarok kezdeni változni. Egy ilyen emberért
érdemes változni, vagy érdemes magamon változtatni. (23:15)

Egyszer csak az a változás, ami ilyenkor elindul, az nem
valamiféle önmagamat gúzsba kötő alkalmazkodás, nem is csak valami szolgai
módon való engedelmesség, hááá. Ezért lehetséges az, hogy legyen elfogadás ÉS
változás. Hogy az elfogadásból szülessen változás, hogy az elfogadás… háhh, te…
nagyon jól hangzik számomra. De kétség kívül, amikor az elfogadásból fakad
változás, ott megérkezik a felelőssége annak, akit elfogadnak. Meg kell
érkeznie az emberségéhez, tehát tulajdonképpen ránéznie arra, hogy mi is
történik itt. Ez egy óriási dolog, hogy bánthattál volna, és nem bántottál,
hogy szólhattál volna, és nem szóltál, hogy kérhetted volna jogosan, és nem
kérted, és szóvá tehetted volna, és nem tetted szóvá. Ez éppen abban a
minőségben, ahol a megbocsájtás van, meg az irgalom, meg az együttérzés, elkezd
engem változtatni. Különben az történhet, hogy kihasznállak. Te itt (2) ülsz,
és én ezt kihasználom, és a kihasználás a probléma. Oké. Mmm. (24:50)

Játék a székekkel – 5 szék a színpadon –
rendszerszemlélet

Áh, most nem akarok belefulladni a székekbe, de azért egy
kicsit igen. Egy valamit még mutatnék, és aztán gyerünk. (Egymással szemben
letesz két széket (1-2) – szerk.) Azt mondja, hogy mondjuk mrrhh, itt van a
férj, és itt van a feleség, és egymással szemben vannak. Az egyikük ezt mondja,
a másikuk azt. „Fogadj el engem! – Hát persze, persze, de akkor te meg legyél
rendesebb! – Fogadj el föltétel nélkül!” Mhh, végeláthatatlan konfliktus. (A
házaspár két széke mellé letesz másik két széket egymással szemben (3-4) –
szerk.) (25:25)

Az első lépés a gyógyulásban, hogy így vagyunk egymással
szemben (1-2), és egyszer csak kirakunk másik két széket (3-4), és azt mondjuk,
hogy tulajdonképpen nem csak benne vagyok a konfliktusban, hanem rá is látok.
Igen, innen nézem, a saját helyemről nézem, hogy mi mit csinálunk egymással. És
a feleségem is a saját helyéről nézi, hogy tulajdonképpen mi mit csinálunk
egymással, hogyan tesszük egymást tönkre. Ezt mind a ketten látjuk a saját
helyünkről. Ez a második lépés, hogy már nem csak benne vagyok, hanem látom,
hogy mit csinálunk egymással. Hogy te visszaélsz azzal, amikor elfogadlak, hogy
amikor az elvárásokat támasztom, akkor az hogyan kezdi el megkérdőjelezni a szabadságodat.
Hmm. (26:15)

De van egy harmadik lépés, hogy hova szeretnénk eljutni.
Hogy itt egy valódi, jó változás jöjjön létre, és a feltétel nélküli elfogadás,
és az, hogy egy tartós, elégedett kapcsolatban éljünk, hogy a kettő együtt
tudjon lenni. Ti mit változtatnátok? „Átülni a másik székébe.” Hogy átülnék,
szerepet cserélnék, és onnan is megnézném. Ez jó, ez jó. Ha nagyon részletezni
akarnám, akkor azt mondom, hogy igen, ez egy jó lépés volna. Igen, átülök, és
megnézem a te igazságodat. Itt nem is csak hogy megnézem, itt át is élem azt.
„Tényleg így van, elegem van az elvárásokból.” Ez jó… és utána? Hogyan születik
valami, ami több annál, hogy én képviselem az igazság egyik részét, te meg a
másikat? Mert most még így vagyunk. Én képviselem, hogy szeress engem föltétel
nélkül, te pedig képviseled, hogy „Feri, hát azért rendben van, de egy
kapcsolatnak vannak föltételei. Hát ha együtt akarunk élni 40 évig, azért
akárhogy ez nem mehet. Hát nem engedhetünk meg magunknak akármit. Szeretnénk
elégedettek lenni, hát az ember ember, azért annyira nem vagyunk rendkívüliek,
hogy agyonütjük egymást, akkor is boldogok leszünk.” (27:50)

Mert itt megjelenik az egymást kölcsönösen kiegészítő
igazság. Az a probléma, hogy én képviselem az egyiket, és ő a másikat, ez a
problémánk még. Már annyit tettünk, az nagyon jó, hogy át tudtam oda ülni, na
de végül mégis, most megint itt vagyok. Tehát ott már kétség kívül megéreztem
valamit, látom is, hogy mit csinálunk… Ezt most izgalmasnak érzem, áhh. „…amit
most én nem látok, vagy nem érzek. Bizalmat adok annak, hogy van valami nagyobb
nálam.” Aha, hogy elismerem, hogy én innen valamit nem látok, vagy nem érzek,
aha. „Megkérdezem a másikat, hogy ő hogy látja.” Megkérdezem a másikat, hogy ő
hogy látja. Ez oké, ez tulajdonképpen valahogy annak a kibontása, hogy szerepet
cserélünk, ugye, hogy megpróbálom egyre jobban meglátni, megérteni a te
igazságodat, és azt egyre inkább belsővé is tenni. Aha. „Megpróbálunk együtt
ránézni a kapcsolatra.” Ez az! Nagyszerű, gratulálok! Az egyszerű mozd… Ki?
Asztal, asztal? (Invitálja a válaszadót az asztal tetejére. Taps. – szerk.) (29:15)

Az egyszerű mozdulat az ez, (A házaspár székeit (1-2)
egymással szemből egymás mellé fordítja, a másik két szék felé, hogy együtt
lássanak rá a helyzetre, a 3-4. székre – szerk.) hogy ezt megcsináljuk. Mert
akkor az történik, hogy már nem csak elismerjük kölcsönösen azt, hogy a
másiknál van az én igazamnak a kiegészítése, hanem tulajdonképpen vállt vállnak
vetve, egymás mellé kerülünk, és így együtt nézünk arra, hogy mi ezt hogyan nem
csináljuk jól, és hogy mikor csináljuk jól, és tulajdonképpen mi is történik
velünk. Elkezdünk így – elnézést, hogy most háttal vagyok, de onnan is
ugyanennyire… értitek, nem kevésbé igaz onnan. (A háta mögül nézve a másik két
széket (3-4) – szerk.) Hogy… majd mindjárt megfordulok, és akkor úgy… de nem,
lehet, hogy a hátam egy kicsit, hogy is mondjam, egységesebb, mint elölről.
Hogy ez a következő lépés. Mert amikor itt vagyok, akkor már megszületett az, ami
például egy szerepcsere után, hogy rájövök, hogy tulajdonképpen mi, hát hiszen
azért dolgozunk, hogy együtt ez hogyan tud menni. Nem külön-külön akarjuk az
egyiket, másikat, hát együtt vagyunk, és hogy hú… (30:30)

Amikor beforgattuk a széket egymás mellé, akkor
tulajdonképpen az is megtörtént, hogy most már végérvényesen nem csak a saját
nézőpontomnál vagyok. Két dolog történt. Egyrészt megdolgoztam azért, hogy a te
nézőpontodat is hitelesítsem, ugye ez megtörtént. Már hitelesítem a te nézőpontod,
és utána így pedig, a kölcsönös hitelesítés után, rendszerszemléletben tudjuk
látni, hogy mi történik. Mert ha csak így (Egymással szemben – szerk.) vagyunk,
és ráadásul ez a kettő (3-4) nincs, a helyzet az, hogy így nem látjuk az életet
rendszer szinten. Hát így nem látjuk, én a magamét mondom, te a magadét.
Legföljebb „Jól van, jól van, neked is van igazad. Jó, jól tudom, énvelem is ez
volt így.” Nincs rendszerszintű szemlélet. Áhh, csak visszarakom, de most már
csak a szépség kedvéért. Most fordítva lesz, jó? (A jobb oldali két széket
rakja egymás mellé, és a bal oldaliakat egymással szemben – szerk.) Így,
nektek. Szóval tulajdonképpen ezt keressük, hogy itt ülünk egymás mellett, és
egyetértésben vagyunk. Átfogom a vállad, te meg nem tudom, mit csinálsz.
Mondjátok, mit csinál? A combomra teszed a kezed, így, nem, vagy így… Na, és
átéljük azt, hogy tulajdonképpen mi ketten, mind a kettőt nagyon értékesnek
tartjuk. Hogy én nagyon értékesnek tartom magunkat, és te is nagyon értékesnek
tartod magunkat, és hogy így, egymás mellett vagyunk, és így, így látjuk,
milyen értékesek vagyunk így együtt, hogyan képviselünk valamit. “Tényleg, ezek
a konfliktusok, hát tényleg, ezt jól el szoktuk szúrni, ugye?” (32:20)

Éritek, hogy itt (1-2) azt mondjuk, itt egyszer csak
megváltozik valami. Itt kezdünk el arról beszélni, hogy ez nem egy jó játék. De
tényleg, annyira bénák tudunk lenni. Miután te mellettem ülsz, erre nem azt
mondod, hogy „Te…!”, ugye, mert az ott (3-4) van, hogy te. Itt azt mondom, hogy
„Hát, ahogy nézem magunkat, kész csoda, hogy együtt vagyunk. Hát valamit akkor
nagyon jól kell tudnunk. Már annyi mindent elszúrtunk, és mégis együtt
vagyunk.” De tulajdonképpen az egy nagy szám, hogy egymás mellett ülünk. Mire
én nem azt mondom, hogy „Persze, persze, mert én mindig megcsinálom, amit
kell.”, hanem azt mondom „Hát, tulajdonképpen… ez itt egész… szóval az az
érdekes, rettenetes, amit csinálunk, de tulajdonképpen szeretjük egymást. Nem?”
Oké ez? Tehát itt történik ez, ha így vagyok. (33:05)

Most már csak egy picit cifrázom, de ezt nem tudom, ez már
lehet, hogy csak öncélúan, magamért csinálom. Megláttam ezt a széket. (Egy
piros, plüss üléses szék – szerk.) Ojj, de nehéz! Ahh! Szegény pap! (Fölviszi a
színpadra, a többi szék mögé – szerk.) Lenne egy kérdésem. Ugye, hogy hol van a
segítő helye? Hát ebben a rendszerben hol, hol van a segítő? Itt van, így?
Hátrébb? Valahogy így? (Az egymás melletti székek mögé teszi – szerk.) Nem?
Között? Ott, itt a kettő között? (Egészen középre teszi – szerk.) Így? (Szemben
az egymás melletti székekkel – szerk.) Szembe velük? De jó, hogy most kialakult
egy tiltakozás. Látjátok, ez milyen érdekes? Ha a segítőt ide (Szembe – szerk.)
rakom, érdekes módon megismétlem ezt a konfliktust, a segítő szembe kerül a
férjjel meg a feleséggel. Assz’em, hogy ezen az oldalon (Az egymás melletti
székek mellett – szerk.) kéne, hogy legyek. Mondjuk itt (A feleség széke
mellett – szerk.) jó. Lehetnék ott (A férj széke mellett – szerk.) is. Nem
tudom pontosan, hol kell lennem, de ezen az oldalon, vállt vállnak vetve,
hárman együtt nézzük, hogy ők (A konfliktus szereplői – szerk.) mit csinálnak.
Hát én a társuk vagyok ebben, és néha itt ülök, lehet, hogy néha ott ülök, néha
középen ülök, így rugalmasan jövök-megyek. Ez nem egy statikus szék, néha
átjövök, néha… Most a feleséget nagyon megértem. Vagy… azt el kell ismernem, a
feleség olyan kedveset mondott az előbb a férjének, hogy hát jaj, hát ez nekem
jól esett. De most ahogy a férj válaszolt, hát ez zseniális. Úgyhogy ezt most
ide rakom. És néha, mondjuk itt középen vagyok (Az egymás melletti székek
között – szerk.), és azt mondom… Ahh, hát ez annyira nehéz, ez a szék,
megőrülök. Néha ide ülök, és valahogy azt mondom, hogy „Thíí, a nemjóját! Azért
nagyot dolgoztatok ma. Azért ez nem volt egy kis teljesítmény. Ott kezdtük,
emlékeztek, ott kezdtük, azt se… Én is, most kinek van igaza, meg mi. Nem is
tudtam eligazodni ebben a konfliktusban, most meg itt ülünk hárman, és nézzük,
hogy thíí, a nemjóját.” De itt ülünk (Egymás mellett – szerk.) Háhh! (35:50)

Nem tudom, hogy ez titeket lelkesít-e, hogy így látunk
valamit? Legalábbis, hát nem tudom. Na, ezt… (Elteszi a székeket – szerk.) Óh,
aj, ajj, Placid atya, segíts! De tényleg. Jó, ajj… megyek tovább. Annyi mindent
akartam mondani. Gyerünk! Jó, jó. (36:15)

11. Létezésem igazolása pozitív jogosultságok által

Most a két széknél vagyok. (1. szék: az igazság széke, 2.
szék: az irgalom széke. – szerk.) Tehát itt (1) van az igazságosság, vagy
igazság. (2) Együttérzés, megbocsájtás, irgalom. És azt mondom, hogy
emlékeztek… Na, itt csak akkor egy történet. Erről már sokat beszéltem, amikor
Böszörményi-Nagy Ivánról volt szó, aki az igazságosság rendszerét nagyon jól
kidolgozta. Azt mondja, hogy amikor velünk szemben nagyon sok igazságtalanság
történik, és ezeket még csak nem is ismerik el, akkor rombolóvá válnak a
jogosultságaink. Akkor egyszer csak valahogy a velünk szemben elkövetett
igazságtalanságok elkezdenek ideszegezni (1) bennünket. Hogy valahogy úgy
érezzük, hogy muszáj itt (1) ülni, és innen kell kiáltanunk, és valahogy addig
kell mondani, míg valaki bocsánatot nem kér, és el nem ismeri, és jóvá nem
teszi, hogy itt (1) kell lennünk. Erre Böszörményi-Nagy Iván azt mondja, hogy
kétség kívül jogunk van itt lenni, érthető, hogyha romboló módon fejezzük ki az
igazság utáni igényünket, hogy ez érthető. Ez megrendítő, hogy rombolóvá válik
az igazságérzetünk, hogyha az igazságunkat nem ismerik el. (37:50)

De amikor rombolóvá vált az el nem ismert igazságunk, akkor
az történik, hogyha ebből a romboló gesztusból teszünk valamit, akkor mindig
két dolog történik egyszerre. Ez pedig az, hogy ha a rombolóvá vált
igazságérzetemet kifejezem, jogosultságomat, akkor egyszerre hozok létre egy
egyensúlyt, mert végre akkor „Tessék, szemet szemért, fogat fogért. Mit érdekel
a kapcsolat? Fájjon neked is, érezd meg, milyen az!” Egyszerre létrejön egy
egyensúly, egy adok-kapok egyensúly, egy „szemet-szemért, fogat-fogért”
egyensúly, és közben létrehozok egy sérelmet. Vagyis amikor az igazságérzetünk,
a jogosultságaink romboló módon jelennek meg, az törvényszerűen egy igaz, és
egy hamis részt tartalmaz, egy jogos, és egy jogosulatlan részt. Ezért is van
nagy jelentősége, hogy az igazságot elismerjük. Mert ha nem, az emberi lélek
úgy működik, hogy akkor már a rombolás árán is kéri a jussát. És amikor én
megteszem veled ugyanazt, ami miatt itt szenvedek, akkor nyilvánvaló, hogy
létrehoztam egy olyan részt, hogy továbbadtam valami rettenetet, és akkor ennek
sosincs vége, és ezt csináljuk egyesével, kapcsolatokban, családokban,
nemzetekben, nemzetek között. Az el nem ismert igazságaink rombolóvá válnak,
akkor aztán rombolásból csinálunk valamit, és ezzel újabb igazságtalanságot
hozunk létre. (39:50)

Még egyszer mondanám ezt, elnézést, hogy ismétlem, tehát a
rombolóvá vált jogosultságaink érvényre jutásának mindig van egy igaz, vagy
igazságos, és egy igazságtalan része, törvényszerűen ez történik, és ezért az
igazságtalanságot tovább adjuk, és akkor majd te jössz, és te mondod azt, hogy
„Te kezdted!” Értitek? Ez, a gyerekek vitatkoznak, ki kezdte, és még mindenki
akar egyet ütni. Mint a kedves ismerősöm, hát ez felejthetetlen. Mentünk a
vonaton, fiatal pap voltam. Ennek (A papságnak – szerk.) semmi lényege nincsen.
És akkor volt a férfi meg a nő, beszélgettek egymással. Akkor a férfi mondta.
„De nekem van igazam.” A nő azt mondja „Nem, nekem van igazam.” A férfi… „Nem,
nekem van igazam!” A nő azt mondja „Nekem van igazam!” Ezt tudnám még hosszan,
csak értitek… és akkor végül a férfi váltott, azt mondja. „Azt mondd meg nekem,
miért kell, hogy mindig tied legyen az utolsó szó?” Mire a nő azt válaszolta
„Nem kell, hogy mindig az enyém legyen.” Akkor ez történik. „De hát, hát most
mondtad, most megint a tied lett az utolsó szó. – Az enyém lett? Hát most
mondom, most, te fejezted be, én csak mondom, hogy te fejezted be. – De hát nem
veszed észre, hogy most ezzel te fejezted be?” Értitek, hogy nincs vége, nincs,
nincs. Ezért tényleg, most nem valami eredeti, de elég találó kifejezés az,
hogy „Úgy kezdődött, hogy visszaütött.” Ez egy elég jól mutatja azt, hogy
amikor rombolóvá vált jogosultságaink alapján akarjuk az igazságot, akkor
valahogy ez lesz az élményünk. Jó, sosincs vége. Nem jó, hanem… Jó, vagy nem
jó, vagy nem, nem, most már én magam sem tudom. Ezek a kölcsönös igazságok már
megzavartak teljesen, hogy most hogy van. Jó. Azt mondja, hogy… hogy…(42:00)

Mi az, amit Böszörményi-Nagy Iván mond? Hogyan jön létre az,
hogy ne itt (1) üljek, rombolóvá vált jogosultságaim, akkor is kell, hogy
legyen igazság, hanem hogy ide (2) ülök? Azt mondja, lehetséges, hogy a
rombolóvá vált jogosultságaimat, az el nem ismert igazságomat ne úgy juttassam
érvényre, hogy rombolok, hanem úgy, és itt jön a lényeg, hogy építek. Na de
akkor azt mondjátok „Dödödö! Hát ha építek, akkor még nagyobb lesz az
igazságtalanság! Ne, ne, ne, nem! Hát ha… a romb…, rombolással kell. Akkor,
akkor jön létre, szemet szemért, fogat fogért. Egy foggal kevesebb van, akkor
neki is legyen egy, egy foggal, ki kell verni egy fogát.” Még jobb, ha nem a
szemet szemérttel kezdtem, értitek. „Nem, hát akkor az úgy jön létre, mi az,
akkor még neki meg is csinálod a fogát, vagy hogy? Fizeted a fogorvosát? Na,
na, na, na! Hát így sose fogja érezni, még nagyobb lesz az igazságtalanság!” (43:10)

És itt jön a szépség, hogy azt mondja. Mi történik akkor,
amikor velem szemben igazságtalanságot követnek el? Mi történik akkor, amikor
én hozzájárulok egy emberi kapcsolathoz? Tudnék érvényesíteni valamit, és
hétszámra ne teszem a feleségemmel, vagy a férjemmel. Hogy következetesen itt
(2) ülök. Egy csomó mindent teszek bele a világba, vagy az emberi
kapcsolatokba. John Gottman azt mondta, szerényen és szerénytelenül, „A
kutatási eredményeim ajándékaim az emberiségnek.” Hogy az egész életét rátette,
hogy kimérjen egy csomó mindent. S így történik, hát… az emberiség meg azt
mondja „Fütyülök rád.” (43:55)

Válasz Auschwitzra

Emlékeztek-e, az a hölgy, akinek Auschwitzban megölték az
összes gyerekét, és megölték a férjét, és az édesanyját. Azt mondta, miután
túlélte, hogy „El kell mennem még Európából is, mert nem tudok ott élni, ahol
minden a családomra emlékeztet.” Ahol letelepedett, azt látja, hogy a háború
következményei ott is szembe jönnek, és ott vannak az árva gyerekek. Akkor
létrehoz egy anyaotthont az árva gyerekeknek. Kérdezi a riporter, itt (2) ült a
nő, és a riporter kérdezte őt. „Hát de mondja meg már, hogy hogyan volt erre
képes? Hát amikor idegen gyerekeknek segített, hát a sajátjai nem jutottak
eszébe? Hát hogy nem ordít az igazságtalanságtól? Miért nem a vérét akarta
másoknak? Hogyan tudott maga itt (2) ülni?” S akkor erre a hölgy azt mondja,
hogy”Ez a gyerekotthon a válaszom Auschwitzra.” (45:05)

Ez mit jelent? Hogy amikor az igazamat, az igazságomat, a
hozzájárulásomat a világhoz nem ismerik el, a kapcsolathoz, a feleségem, a
férjem, az anyám, a gyerekem, akkor tulajdonképpen ennek a mélyén az van, hogy
„Nem számítasz. Észre se veszlek. Bánthatlak téged. Úgyse tudod megvédeni
magad. Veled bármit meg lehet tenni. Milyen emberi méltóság? Most öllek meg.
Milyen emberi méltóság? Most, most verlek agyon. Neked nincs is olyanod.” S
amikor valaki ide (2) ül, és azt mondja „Én megértettem annak a legmélyét, hogy
mi történik akkor, amikor az igazamat eltagadják. Hogy ezzel engem
kérdőjeleznek meg. Amikor én továbbra is adok, és nem elveszek, építek és nem
rombolok, ez a válaszom arra, ami az igazságtalanságban velem történik.” Az
igazságtalanságban az az üzenet, hogy „Nem számítasz.”, és amikor én valami jót
teszek, azt üzenem vele, hogy „De igen!” Az igazságtalanságnak az az üzenete, hogy
„Veled bármit meg lehet csinálni.” És mi a válaszom, amikor nem rombolok, hanem
adok? Az, hogy „Rengeteg mindent meg tudok csinálni.” Itt (1) az az üzenet,
hogy te egy senki vagy, és énnekem erre az a válaszom, nemhogy egy senki nem
vagyok, hanem én az a valaki vagyok, aki mellett fölnőhetett 150 árva gyerek.
És így énbennem létre tud jönni az igazságosságnak az ittlétre (2) jövő
egyensúlya. (46:50)

Ezt gyönyörűnek látom, és ráadásul igaznak, hogy ez létezik.
Mert onnan tudjuk, hogy létezik, hogy ezer példánk, tízezer számra vannak
emberek, akik ide (2) leültek, és azt mondták, hogy „Tessék. Nem rombolok,
hanem építek.” Innen (1) nézve fölfoghatatlan, és őbenne egy valódi egyensúly
jött létre, egy valódi egyensúly. Azt mondta „Semmiképpen nem akarnék oda (1)
ülni. Azért, hogy rombolással…” Hiszen azzal egy kicsit megerősíteném azt, ami
az igazságtalanságban kimondatik, hogy „Te egy nulla vagy, egy senki vagy, aki
csak rombolni tud.” Hejj! Ezt nagyon szépnek látom. Következő. Igen, igen, ejj,
ejj, igen. Itt van a… nem, akkor még mindig ennél vagyok. (48:00)

Lerakhatatlan felelősségem van. – Az áldozat
felelőssége.

Ez azt jelenti, hogy amikor velem szemben követnek el
igazságtalanságot, és átülök ide (2), ez azt jelenti, most így mondom, hogy aki
velem szemben igazságtalanságot követ el, és ezt csinálja rendre, azt mondja
„Sosem felelek érte, veled ezt (1) meg lehet csinálni. Nem fogok felelni érte.”
Aki pedig ide (2) ül, azt mondja „Lerakhatatlan felelősségem van.” És hogy nem
arról van szó, hogy felelnem kell érte, hanem hogy felelni akarok rá. Én
felelni akarok arra, ami velem történt. Elég szabad vagyok ahhoz, hogy a
felelősségemet átéljem – most sarkosan mondom – a felelősségemet átéljem
áldozatként. Áldozatként, nem csak tettesként. És ezzel a felelősségemmel, mert
a felelősség nem csak az áldozat, vagy nem csak a tettes szerepéhez
kapcsolódik, hanem az ember voltunkhoz. Nagyon sokan, akik úgy élik meg
magukat, hogy áldozatok, ezzel együtt azt mondják, hogy „Nem is vagyok
felelős.” Amikor romboló módon visszacsapok, akkor „Hát, zzz-zz. Megérdemelte,
nem?” Ez azt jelenti, hogy a tettesnél látja a felelősséget, de az áldozatnál
nem. Ez azért problémás, mert az ember egy felelős lény, és attól, hogy
áldozattá lettem valamilyen formában, nem szűnik meg a felelősségem. Ezt
nevezhetem az élet drámaiságának. (49:45)

John Gottman – Felelősség a hűtlenségben.

Ezért például egy társkapcsolatban az a valaki, akit megcsaltak…
John Gottman azt mondja erre… Jó, egy picit itt… most bekötöm a cipőm. Mert
igen, érzem, itt assz’em ez a táncolás, ez egy kicsit az egyensúlyomat
megbillentette. Hogy John Gottman azt mondja. „Mikor történik egy hűtlenség, a
következőképpen látom. – Nem kell vele egyet érteni, de érdekes, amit mond. –
Azt látom, hogy két dolgot volna érdemes elismerni. Az egyik, hogy… (Kirak négy
széket – szerk.) – Kirakom. – A hűtlenségért – ott van a hűtlenség – kétség
kívül a hűtlen fél a felelős. Azért, hogy ide eljutottak, azért pedig
mindketten.” Hiszen egy kapcsolatban élnek. Lehetetlen, hogy egy kapcsolatban
valamiért csak egy valaki legyen felelős, hát ez lehetetlen. Hát egy
kapcsolatban lehetetlen, hogy az egyiknél van 100% felelősség, a másiknál nulla.
Hát hogy? Ő akkor nem volt ott, egy fantom, vagy egy árnyék? (Egészségedre!)
Hát hogy, hogy…? Egyszerűen nem létezik egy kapcsolatban, hogy valakinek
nincsen felelőssége. Hát ha benne van, akkor már van felelőssége. Ez egy elég
világos megközelítés. (51:20)

A megcsalásért a hűtlen fél felelős. Az útért, ameddig odáig
eljutottunk, mind a ketten. Most lehet százalékozni, meg mindent lehet, a
lényeg, és ezt most egy kutatási eredményként mondom, a lényeg, hogy ahol
valamelyik fél nem ismeri el a saját felelősségét azért, ahova eljutottunk,
vagy eljutottak, az a kapcsolat a menthetetlen felé halad. Tehát ahol
valamelyik fél nem ismeri el a felelősségét, azért, amihez elérkeztek. Nézem,
hogy kétszer mondom, valahogy olyan jelentőségteljesnek érzem. Aztán nem t’om,
ti hogy halljátok. (52:05)

„Neked kéne megváltozni, megint minden jó lenne, ennyi.”
Másképp… ugye itt, itt kezdjük. „Na most ki a normális, te vagy én? Hát ne
szórakozzunk már! Hát én normális vagyok, te nem, akkor neked meg kell
változni, és az élet megint jó lesz. Ennyi. Ehhez nem kell párterápiára menni,
hát megmondom én, hogy hülye vagy. Most miért? Fizessünk izé, 15 ezreket másfél
órára, hogy azt mondja, hogy hülye vagy? Én megmondom, és akkor legalább… Akkor
legalább a gyereknek marad ajándékra pénz, ennyi.” Most nem t’om, hogy ez a… (52:45)

Gottmanék, miután tudjátok, mindent számol, mert
matematikus, fizikus, és informatikus, és pszichológus, azt már csak úgy a
végén, hogy azt mondja, hogy földolgozva a megcsalás-történeteket arra
jutottunk, hogy ameddig megtörténik egy valódi szexuális hűtlenség, addig 24
lépés telik el. 24 apró lépés, tik-tik-tik-tik-tik. És az a 24 apró lépés, amit
egymástól nagyon világosan meg tudunk különböztetni. „Hát, toltam neki egy
SMS-t. – Toltam neki egy olyan SMS-t. – Toltam neki egy olyan kétértelmű,
olyan… SMS-t.” És ez még csak az SMS. 24 lépés, és 24 lépésért… lerakhatatlan a
felelősség. De a folyamatért akkor is mind a ketten vagyunk felelősek. (54:10)

Látjátok, ez egy – megint mondhatom – egy egymást
kölcsönösen kiegészítő igazság. Hogy „Azért te, ezért meg mi, azért te, ezért
mi. Mi és te.” Ugye, és ezért szokott ugye hogy… Hogyan kerülünk egymással
szembe, és hogy nem gyógyul a helyzet? Hogy én azt képviselem. „Hát te vagy a
hűtlen! Hát akkor most énnekem mit kell? Én nem csaltalak meg.” Vagyis én azt
képviselem, hogy te vagy a felelős. Mire nyilván a férjem, vagy a feleségem azt
mondja „Jó, hát de, na de érted! Hát ez nem úgy a nagy semmiből jött. 14 évig
ez nem történt meg. Hát de már elegem lett abból a rengeteg mindenből, ahogy
te…” Ugye, és akkor én azt mondom „Mi, most neked áll följebb? Most még én
vagyok a hibás, hogy megcsaltál? Hát hülye vagy?” Mire azt mondod. „Hát de hát
ezért jutottunk ide, mert semmit nem látsz be. Hát pont ezt mondom neked,
érted. Persze, hogy hűtlen voltam, hát nem lehet már veled együtt élni. Hát ha
nem ismered el, hogy 14 év alatt szerinted te semmi olyat nem tettél, ami miatt
én úgy éreztem, hogy…? Hát 14…! Ezt nem lehet…? Legalább ismerd el, hogy… Hát
persze, hogy ott, az oltárnál elmondtam, hogy jóban, rosszban, meg már mit t’om
mit mondtunk. De az biztos, hogy komolyan mondtam.” S akkor erre. „Még most te
hozod föl az oltárt? Te, hát eszednél vagy? Hát te voltál hűtlen, hát menj el
akkor a Feri atyához! Menj, oszt’ gyónjad meg! Hogy na, oltározol, tessék akkor!
– De hát értsd már meg, hogy ez egy segélykiáltás! Hát nem is a hűtlenségről
van szó. Tudod…!” Oké ez? (56:05)

És akkor megint az derül ki, hogy nem önmagában a
hűtlenségtől krrr, állt be a rendszer. Hehh! De jól esett kicsit kiabálni. De
tényleg, így Kari előtt. És aztán akkor majd nagyon kedves leszek. Jó, gyerünk,
igen, uérr, uérr, ééé! Hát ez, ah, de most ezzel fejezzem be? Ajjaj-jajjaj! Azt
mondja, hogy… hát… megint… De már akkora rendetlenséget csináltam. Ez a pont
így szól, hogy… (Elrendezi a székeket – szerk.) (56:55)

12. Rátalálás a bizalomra.

Ahol az együttérzés van, ide leülök, ahol az együttérzés
van, az irgalom van, és a megbocsájtás, ott tulajdonképpen valami bizalomig
eljutok, hogy ezt érdemes csinálni. Igen ám, de úgy is mondhatnám, hogy a
rendnek, és a biztonságnak, a kiszámíthatóságnak valamiféle felülmúlása
történik meg a bizalomban. Hát különben megtehetjük azt, a végtelenségig
szabályozzuk, hogy mi hogy megy, akkor nem nagyon kell bízni. Ugye, tehát
hogyha te nem tudom én, egy kamerát hordasz magadon, és én ezt pedig a
mobilomon nézem, hogy pontosan… akkor nem kell bízni, akkor teljesen átültünk a
biztonság székébe. Az rendben van, akkor kikapcsoltuk a bizalmat, akkor
folyamatos, napi 24 órán keresztül ellenőrizlek, így nem lesz szükség
bizalomra. Hát csak, na. Hogy néz ki ez a folyamat? Hogy… hát… de hát nem arra
vágyom, hogy napi 24 órán keresztül akkor… De közben alszom is, tehát akkor
kell egy magándetektív. Tehát úgy kell, hogy vagy én nézlek, vagy a detektív
néz. Nem? Mondjuk úgy már megy, mert a detektív, hát azért két detektív kell.
Ugye, valaki ápolta a beteg hozzátartozóját, egy nővérrel nem lehet a 24 órát
csinálni akkor se, ha te ott vagy, tehát két nővér legalább kell. Tehát akkor
két nővér, meg én, nézünk napi 24 órában. Nem, nem hangzik annyira jól. (58:40)

1. Gyermeki bizalom.

Mi akkor a folyamat, hogy tudjak itt ülni, az irgalom, és a
megbocsájtás, és az együttérzés székében? Hogy nem tagadom az igazságot. Ehhez
bizalomra lesz szükségem. A bizalom mindig kissé elismerése annak, hogy képes
vagyok nem mindent megtenni a biztonságérzetemért. Az első lépés a gyermeki
bizalom. A gyermeki bizalomban van egy csomó naivitás. Egy teljes
kiszolgáltatottság, és ráhagyatkozás. Kiszolgáltatottság, és ráhagyatkozás. Hát
ez a gyermeki bizalom, lényegét tekintve kiszolgáltatott és anyára, apára,
felnőttre utalt. Mi fog egészen nyilvánvalóan megtörténni? Hogy megsérülünk.
Hát előbb-utóbb mindenki vagy így, vagy úgy. És akkor…(59:40)

2. Bizalomvesztés.

A második lépés a bizalomvesztés. Vannak nagyon sokan, akik
azt mondják „Hát igen, gyerek voltam, és bíztam, felnőtt vagyok, és már tudom,
milyen az élet. Na, nekem mondhat akárki akármit. Hát azért karácsonyozhatunk,
meg minden, jól van, eljátsszuk ezt, aztán úgyis… Milyen Karácsony? Ne szórakozzunk!”
Van, aki a bizalomvesztettségében elsüllyed, és elmerül. (60:15)

3. A felnőtt ember bizalma.

De van egy harmadik szék. Ez pedig azt jelenti, hogy képes
vagyok a felnőtt ember bizalmára. Hahh! A felnőtt ember bizalma nem gyermeki
bizalom. Mi a gyermeki bizalomnak a gyöngéje? Az, hogy gyermeki, az a gyöngéje.
Még semmit nem kezdett a csalódással, az igazságtalansággal, a fájdalommal, a
sérelemmel. Semmit nem kezdett azzal, hogy minden ember esendő, és
akarva-akaratlanul bántjuk egymást. A gyerek ezzel még semmit nem kezdett,
ezért a bizalma a felnőtt korban nem elégséges. Itt viszont (2) elvesztettem a
bizalmam, itt nagyon is tudok mit kezdeni az igazságtalansággal, ezzel… az
egész életemet ez tölti ki. A bizalommal nem tudok mit kezdeni. nem t’om, hova
rakjam a bizalmam? De kiben, kiben bízzak? Hát nem is lehet senkiben bízni. Hát
ne szórakozzunk már! Napi 24 óra, két detektív, meg én, ennyi. Itt (3) viszont
történik valami nagyon izgalmas dolog, ez pedig az, hogy úgy bízok, hogy közben
a sérüléseimmel, a sebeimmel, a velem szemben elkövetett igazságtalansággal –
most egy szót mondok – a kikerülhetetlen kiszolgáltatottságommal együtt vagyok.
Hogy úgy bízok, hogy a kiszolgáltatottságot soha többé nem tagadom. Tudom, hogy
ez létezik. Tudom, hogy minél több bizalmat adok, annál nagyobbá válik a
kiszolgáltatottságom. Ezért szabad döntéseim vannak, hogy mennyi bizalmat adok.
(62:00)

A gyermeki bizalom ezzel a székkel nem kezd semmit, hanem
csak megsérül. A bizalomvesztett ember kizárólag ezen a széken ül, és mindig a
fájdalmáról van szó. A felnőtt ember ül a bizalom székén, dönthetek a bizalom
mellett úgy, hogy egy percre sem tagadom a kiszolgáltatottságot. Hehh. Akkor
tudok itt ülni, ha elégséges módon meg tudok küzdeni a saját fájdalmaimmal, a
sebeimmel. Azzal az egész úttal, ami a gyermeki bizalomból aztán a
bizalomvesztésig vezetett engem. Aki nem tud mit kezdeni a saját sérelmeivel és
fájdalmaival, az itt (2) reked. Nem látom jónak, ha valaki itt reked, az nagyon
fájdalmas, itt rekedni. Van ez a harmadik, harmadik szék, a felnőtt ember
bizalma. Ezért amikor… „Bízni úgy, mint egy gyerek…” de ez mesebeszéd. (63:20)

De akkor mutatnék egy másik szépet. Rendben van, mesebeszéd.
Azt mondjuk „Nem, a felnőtt ember felnőtt módjára bízzon!” Mit jelent az, hogy
felnőtt módjára vagyok képes bízni úgy, hogy nem tagadom azt, hogy
kiszolgáltatott vagyok, úgy… és most jön a trükk. Há-há-hááá, rá-rá-rá! Hogy ez
a szék (A gyermeki bizalom széke – szerk.) tí-rí-rííí – ta-ra-raaa, tí-tí-tííí.
(Oda teszi a felnőtt bizalom széke mögé – szerk.) Ez a szék, a gyermeki bizalom,
részévé válik a felnőtt ember bizalmának. Háá! De ez már csak egy része, hogy a
felnőtt ember azt mondja mondjuk, most kisarkítom. Párkapcsolatban,
szexualitásban azt mondom: Kétség kívül kiszolgáltatott vagyok. De ezt a
kiszolgáltatottságot most szabadon vállalom, döntök a bizalmam mellett, hogy a
szónak sokféle értelmében meztelennek láthass engem. De ahhoz, hogy ez a
meztelenség…, ne a kiszolgáltatottság erősödjék föl, de közben önfeledt tudjak
lenni, ahhoz szabadon meghívom ezt (1) a bizalmat. Akkor egyensúlyt hoztam
létre a gyermeki bizalom és a kiszolgáltatottság között. Egyiket sem tagadom.
Mert egy gyerek, egy önfeledt gyerek tud jól hancúrozni a lepedőn… az
asztalon…  (Taps – szerk.) Ha csak a
felnőtt van ott, értitek… Ez! (65:20)

De a probléma, mikor azt mondják, hogy „Mit mondott Jézus?”
Emlékeztek, azt mondta „Ha csak nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem
juttok be a mennyek országába.” De az nem azt jelenti, hogy ez (1) nincs. Ugye,
hogy legyél olyan gyermeki bizalommal, mint a legelején, azzal együtt, hogy hát
az élet egy iszonyat nagy… na. Hogy bárkivel, bármikor, bármi megtörténhet. De
te azért bízzál így! Értitek. Hát ezt hogy? Hát én ilyet senkitől nem kérnék.
Hát ez egy felnőtt ember elárulása, ezt kérni tőle. Nem, ez a szék (1) kell
nekem a felnőtt ember bizalma. Aki egyensúlyt talál a gyermeki bizalom, és a
kiszolgáltatottság között. Átéli a szabadságát, a döntését, a felelősségét. Na,
így, így, így! Hát így merek ide (1) ülni. Hát ha van egy felnőtt, akihez
bármikor tudok fordulni, akkor gyerünk, akkor hancúr! (Mutatja a 3. széket –
szerk.) Háá! Nem t’om, belebonyolódtam a székekbe. De úgy látom, ti is, azért…
Ahh, itt az idő! Ejj, ejj! Nem t’om, hogy ez jó befejezés-e? Nem tudom. (Taps –
szerk.) Szép Karácsonyt! (66:40)

(Ezek után Feri kapott egy csomó ajándékot: pizza kupon,
gumi sün, lekvár, Snoopy többféle verzióban, benzinkártya.)

Nagyon köszönöm. A pizzáról mindig eszembe jut az apai
nagymamám, aki egy nagyon-nagyon egyszerű asszony volt, egy parasztasszony volt
egész életében. Akkor, amikor mi gyerekek voltunk, és akkor egy olasz pizzázó,
volt nem t’om, pár Budapesten, akkor néha elmentünk oda, és jött ő is. Mindig
mondta „Finom ez a píza.” Akárhányszor mondtuk neki, hogy „Nagymama, az nem „píza”,
az egy város, ez meg pizza. – Igen, igen, mondom, píza, píza.” Úgy halt meg,
hogy soha nem mondta, hogy pizza. (taps – szerk.) (68:50)

(Feri az alkalom végén fölvette a Hair jelenethez
előkészített nyakláncot, mellényt, és parókát, és hirdetett. A következő
alkalom 2017. január 10. Dr. Buda László tartja. Feri pedig 2017. január 17-én
lesz legközelebb.)

Lejegyezte: vinkozoli