Buda László: Mit üzen a tested, mit üzen a lelked?

Jó estét kívánok! Nagyon nagy szeretettel köszöntelek
benneteket!

Tudom, hogy itt a tegezés a hagyomány. Pálferi megkért engem
mosolygós arccal a lehetetlenre. „Nem helyettesítenél engem egyik alkalommal?”
Miközben mindannyian tudjuk, Pálferit nem lehet helyettesíteni. Senkit nem
lehet helyettesíteni, tulajdonképpen ez az egyik nagy felfedezése a felnőtt
embernek, mikor úgy kezd magára ébredni, hogy „Nincs senki, akit érdemes lenne
helyettesítenem, és engem sem tud senki helyettesíteni.” De minden esetre
eljöttem, hogy elmondjam azt, amire megkért, hogy egy témával kapcsolatban
mutassam be a gondolataimat. Nagyon bízom benne, hogy azzal együtt, hogy nem
vagyok Pálferi… Egyszer helyettesítettem Böjte Csaba testvért hasonlóképpen.
Ott mindjárt azzal kezdtem, a közönségben nem is tudta mindenki, hogy én nem az
vagyok, azzal kellett kezdenem. Amíg meg nem szólaltam, néhányan szerintem… „Ez
a Csaba testvér?” Nem gondoltam volna. Elkezdtem, hogy „Nem a Csaba testvér
vagyok, de van egy testvérem, akit Csabának hívnak.” Úgy éreztem, a közönség
megnyugszik, jó, ez is valami. Hát most még ez sincs, hanem csak az van, hogy
én vagyok, aki vagyok, elmondom, amit tudok. (01:30)

Engem nagyon jól érintene, megkönnyebbítené a lelkemet így a
kezdésnél, én vagyok az, aki a legismeretlenebb vagyok itt ezen a helyen,
hogyha megtennétek, hogy egy fél percet szánunk rá a legelején arra, hogy körbe
néznétek, legalább a szomszédjaitok irányába. Ha valakit még nem köszöntöttél kedvesen,
nem néztél rá mosolygósan, nem tudod a keresztnevét, nincs egy bemutatkozás,
egy kontaktus, akkor ezt most megtennétek-e a kedvemért? A bátrabbak akár
mosolyogva ránézhetnek arra is, akivel jöttek, vagy akivel együtt élnek.
(Fütyörészik – szerk.) (02:30)

Oké. Na, kezdeném a bemutatkozással akkor én is. Orvosként
indultam a pályámon, egy eléggé kétségbeesett, tanácstalan kis orvosként, mert
én amikor ezt a hat évet magam mögött hagytam az egyetemen, akkor úgy éreztem,
hogy csak a lényeget nem érintettük, csak azzal nem foglalkoztunk, ami engem a
legjobban érdekel, és végtelen fáradt voltam, és ugyanakkor tanácstalan is
tényleg. Néztem a kollégáimat, néztem, az egész tanulmányaim alatt figyeltem,
hogy mit tanuljak én az orvos tanáraimtól, és azt láttam, hogy a fiatalabbak…
(Próbálgatja a távirányítót – szerk.) Pillanat, még ismerkedek a technikával. A
fiatalabbak el vannak foglalva a test fizikai oldalával. Nem nagyon látnak ki
belőle sokszor, legalábbis nekem akkor így tűnt. Nézegetik a képeket. (03:30)

Emlékszem egy hölgyre, aki mesélte nekem, hogy 30 percet
várt a folyosón úgy, hogy nem volt senki bent az orvosnál, azért, mert az orvos
várta a kollégáját, hogy konzultáljanak a röntgenképről, és addig ültek. A
hölgy kint, az orvos kolléga bent, és várták a konzulens kollégát. Úgy fölmerült
benne is, bennem is, hogy az az értékes fél óra nem arra lett volna a
legalkalmasabb, hogy addig is beszélgessenek arról, hogy mi újság? (04:00)

Az édesanyám, aki annak idején komoly műtéten esett
keresztül, én gimnazista voltam, még nem tudtam semmit erről az egészről,
utólag kérdeztem tőle. „Téged mikor ez a nagy beavatkozás történt, valaki
megkérdezett arról, hogy amúgy hogy vagy?” Daganattal műtötték. Nem kérdezte
senki, és azt mondta nekem, ugye abban az évben halt meg az édesanyja, és fél
évre rá jött a nagy műtét, és a nagy betegség. „Mondd el nekem! – Ó, édes
fiacskám, abban az időben? Hát senki nem kérdezte meg a betegeket.” Akkor
kérdem én, hogy vajon a 30 év, ami eltelt, elég volt-e ahhoz, hogy most
megkérdezzük azokat, akik súlyos betegek, hogy „Egyébként ki vagy, hogy vagy,
hogy élsz, mi fáj, mit érzel?”, és így tovább. (04:50)

Úgyhogy én úgy érzem, hogy én egy általános, ilyen, hát
strucc politikát véltem annak idején ott látni ebben az orvoskodásban, hogy a
bonyolultabb dolgokkal már inkább ne foglalkozzunk. Azzal, hogy ott van egy
élet, van egy lélek, van egy állandó mozgásban lévő csodás megismerhetetlen
valaki, aki ezt a betegséget produkálja. Ez akkor nekem nem tűnt föl, hogy
valaki ezt igazán komolyan venné, nem volt kitől tanulni. Ez volt az élményem.
Az idősebb kollégákat néztem, ott is valahogy az volt a benyomásom, hogy még
mindig van egy ilyen „Nem tudjuk pontosan, hogy mi zajlik.” Megpróbáljuk
megtenni, ami tőlünk telik, és örülünk, hogyha nem égünk ki túlságosan, nem fáradunk
el túlságosan munka közben. (05:40)

Ha körbe nézünk ugye az egészségügy rendszerében, akkor is
azt láttam, most nem látom ezt olyan közelről, de tényleg van valami lehangoló
abban, ahogyan kinéz ez a helyzet. Sokan, akik vizsgálják egy ilyen magasabb
nézőpontból az egészségügyi rendszereket a nyugati társadalmakban, azt mondják,
hogy ezt azért célszerűbb lenne, helyesebb lenne betegségügyi rendszernek
nevezni, mert alig van benne valami, ami az egészségről szólna. Végtelenül
lehangoló környezet, iszonyatosan drága az egész, és nincs az embernek az a
benyomása – legalábbis nekem orvosként – hogy ha többet költünk az egészségügyi
rendszerre, akkor valami érdemben fejlődik az egészségi állapot tekintetében. (06:25)

Ami a halálozási statisztikákat illeti, ez most egy amerikai
adat, Lissa Rankin nevű kolléganőm prezentációjából kölcsönöztem.
Gyakorlatilag, valószínű itt sem különbözik érdemben ez a halálozási ok top
lista. Ott vannak a szívbetegségek, amik évezredek óta sejtjük, ha nem is
tudjuk pontosan, hogy köze van az érzelmi állapothoz, köze van ahhoz, ahogy
viszonyulunk a legbensőségesebb kapcsolatainkhoz, ahogy a szívünkön keresztül
tudunk élni, és megnyilvánulni. Ott vannak a daganatok, ami hát egy
fantasztikus nagy csomagja az érzelmi élet kivetülésének a testbe, és mindjárt
a harmadik helyen meg ott vannak gyakorlatilag az egészségügyi, orvosi
beavatkozások nyomán keletkező, nagyrészt talán elkerülhető halálozási okok. A
harmadik hely az nagyon erős. (07:20)

Itt van, amit bízom benne, hogy ebben a közösségben akik
most jelen vannak, nem érinti őket annyira, de ez az általános
gyógyszerhasználat. Ez is egy nem magyar adat, itt nem tudom pontosan, mi a
helyzet. Az amerikai lakosság, beleértve a csecsemőket is, 70%-a szed
rendszeresen valamilyen receptre felírt gyógyszert, 70%. Ebből a 70-ből 20%
ötöt, vagy többet rendszeresen. Arra jól emlékszem, a gyógyszertan professzorom
bölcs meglátására, míg mikor tanultam a gyógyszertanról. „Igen, ha kettő
gyógyszert adunk egyszerre, nagyon jó orvosnak kell lenni, hogy valaki
eligazodjon, hogy azok mit csinálnak egymással. Három gyógyszer egyszerre, csak
a világklasszis orvos érti, hogy mit csinál. Négy vagy több gyógyszer, csak a
Jóisten érti.” Ugye fönnmaradt egy anekdota Gedeon Richterről, a Richter
Gyógyszergyár tulajdonosáról. Derék, bölcs ember volt, aztán mikor már idős
korában betegeskedett, volt egy barátja, a háziorvosa, néha úgy mondta, hogy
„Gedeon, most már be kéne valamit szedni gyógyszert.” Mindig mondta neki
„Barátom, te is tudod, én is tudom, hogy a gyógyszer nem arra van, hogy
beszedjük, hanem hogy eladjuk.” Az utolsó pillanatig ódzkodott ettől. (08:45)

Tíz orvosból kilenc nem javasolja azoknak, akiket szeret,
hogy orvos legyen. Inkább ne! Nem az a munka, amit jó csinálni. Az egész – egy
metaforát hadd hozzak ehhez. Az egészet úgy rendeztük be, most legalábbis úgy
tűnik, mintha egy ilyen futball meccs lenne az élet, és az orvosnak az a dolga,
hogyha megsérül valaki, akkor minél hamarabb visszajuttassa a pályára, ez a
dolga. Ezért keresnek gyakran minket a páciensek, már ez az elvárásuk. „Csinálj
valamit, doki, hogy minél hamarabb mehessek oda vissza, ami tulajdonképpen
engem megbetegített!” (09:25)

A kérdés továbbra is nyitva van, hogy végül is mitől
betegszünk meg? Mi az az élet, ami megbetegít? Mi az a focipálya, ahonnan az
ember így időről időre lebattyog lesérülve, aztán keres valamilyen enyhülést?
És utána megy ugyanoda vissza, sokszor szinte ezt várjuk, ezt próbáljuk
kicsikarni az orvosoktól, gyakran még a pszichoterapeutáktól is, mint amilyen
én vagyok. Csináljunk valamit, hogy folytathassam úgy, ahogy eddig. (09:55)

Ma volt nálam pont délután egy hölgy, aki azt mondja, hogy
„Az fáj legjobban – van egy most pszichiátriai betegséggel küzdő férje, és
rengeteget szenvednek együtt – az fáj legjobban, hogy az a 20 év az szép volt,
ami volt, és én azt szeretném, azt szeretném most visszahozni.” És nem megy. Ha
azt hozná vissza, az ugyanúgy fönntartaná a betegséget. Helyettesítésről jut
eszembe tulajdonképpen, hogy mondja nekem, hogy „Annyira sajnálom a férjemet
időnként, hogy elmegyek helyette orvoshoz.” Az egész csak úgy később tűnik föl,
úgy közösen nekünk, hogy ez már a focipálya része, ez már szól arról, hogy itt
van valami, ami egy picit akadálya annak, hogy mind a ketten önállóságukra
ébredjenek ebben a kölcsönösen egymásra támaszkodó kapcsolatban, hogy több
boldogságot, több örömet, szeretetet tudjanak adni, egy picit önállóbb
lényként, kevésbé egymásra támaszkodva. (11:00)

Szóval itt vannak a nagy kérdések. Mitől betegszünk meg?
Mitől gyógyulunk meg? És hogy egyáltalán hol a lélek? Én ezt akartam tudni,
ezért mentem el pszichiátriai osztályra dolgozni a pályafutásom első napján.
Ezt a kis történetet megírtam a „Mit üzen a tested?” című könyvemben. Biztos
vagyok benne, hogy többen ismerik, mert én is ismerek többeket, tudom, hogy
tudják ezt. Jó párszor elmeséltem már, de mégis így előhozom röviden, hogy
velem az történt, hogy én ott, én úgy gondoltam, hogy a pszichiátriával
szeretném kezdeni, mert a lélek az ad egy perspektívát. Ez a testi gyógyítás,
ez nekem egy picit úgy… az ambícióm elcsúszott valahol. (11:40)

Tudtam, hogy van egy nagyon tekintélyes, nagyon okos, nagyon
bölcs, nagyon tapasztalt főorvos azon az osztályon. Vártam a vele való
találkozást. Mikor megláttam a folyosón a fehér köpenyében, azt a járást nem is
tudom utánozni, azt a délceg tartást, azt a bölcs homlokot, azt a kifinomult
lényét. Úgy emlékszem rá, hogy néztem ezt az embert, és arra gondoltam, hogy
egyszer én is szeretnék ilyen lenni. Óh, bárcsak, egyszer ilyen bölcs, ilyen
méltóság teli, ilyen okos, ilyen emberek veséjébe látó valaki. Ez volt a
vágyam, de aztán odamentem, köszöntem neki, bemutatkoztam, mondta, úgy
lepattintott eléggé modortalanul – mondjuk így – hogy „Jó, oké, rendben, jelentkezzen
le a nővéreknél!” Ez volt a dumája. Lementem a nővérekhez az alsó szintre,
mondtam, hogy találkoztam a főorvos úrral, ide küldött. Akkor kezdtek el nagyon
röhögni, nővérek. Aztán az egyik megszánt, és akkor mondta nekem, hogy „Az a helyzet,
először is tegeződünk itt, ugye nem kell csókolom, meg minden. Második, a
főorvos úr szabadnapos ma, valószínű a Bélával találkoztál.” Kiderült, hogy van
egy ilyen elmebeteg, egy ápolt, az ott van 20 éve, mert akkor még volt ez a
régi izé. Annak meg van engedve, hogy fehér köpenyben sétálgasson, mert akkor
nyugodt, akkor nem csinál semmi problémát. Úgy azért megfordult velem a világ
egy kicsit. (13:15)

Most így huszon-év távlatában úgy érzem, hogy sikerült
megvalósítani az álmomat. Szerintem a szakmám egy bizonyos részben úgy tekint
rám, mint egy ilyen őrültre. A nézeteim miatt, eleve ez a testtel való
kommunikáció, meg satöbbi. Na mindegy, ott ez így elindult, ez a dolog. Közben
elkezdtem foglalkozni az alternatív gyógyászattal. Ebből írtam aztán a PhD
dolgozatomat, meg ebbe beleástam magam, hogy mit tudnak ezek, amit az orvosok
nem. És tényleg, most is van egy ilyen romantikus felhangja ennek, ahogy így
nézzük a képeket, hogy „Jaj, de egészséges! Ott van az, ami amott nincs, és így
tovább…” De valójában nekem úgy tűnt hosszú évek tanulmányozása után, hogy ha
valaki csak annyit vált, hogy nem orvoshoz megy el, hanem nem t’om milyen
természet… csak annyit vált, hogy közben magát még mindig sikerül kihagynia az
egészből, nem mindig működik ám az sem. Az sem az a csodás dolog, az a nem t’om
milyen. (14:15)

Szóval van valami, amit még mindig ezek után is kerestem.
Úgy eljutottam odáig, hogy a test lehet, hogy jelez valamit a lélekről. Lehet,
hogy szimbolizál valamit, és akkor oda konkludáltam, hogy ott vannak ezek az
ezoterikus hangulatú dolgok, a test szimbolika, és a többi. Elkezdtem ezeket
tanulmányozni, és irtó érdekesnek találtam. Mindazonáltal a végén arra
jutottam, hogy ezek – habár rettenetesen érdekes dolog, hogy mit jelent a
könyök, biztos a karrier, térd, biztos az alázat, satöbbi, satöbbi. Hogy mégis
egy adott esetben egyáltalán nem biztos, hogy világos egy ilyen üzenet. Eleve
ha egy ilyen könyvet kinyitunk, ott van öt vagy hat opció, hogy mit jelenthet.
Nagyrészt nem is tudatos, pont attól betegszik meg az ember, hogy nem tudja
magán, hogy mi miről szól. Úgyhogy sokszor ez egyáltalán nem jelent támpontot. (15:10)

Akkor eszembe jutott az a régi álmom, hogy bárcsak lenne rá
mód, hogy az ember közvetlenül beszélgessen a testével. Hogy ezt, lehet, hogy
ez egy nonszensz dolog, de akkor is az a vágy, az megmaradt bennem, ami már
régtől fogva ott volt, orvosi egyetemista koromtól, hogy minden mennyivel
egyszerűbb lenne, te jó ég, ha meg lehetne kérdezni az emberi testet. Nem kéne
annyit vizsgálgatni, annyit szurkálni, annyit találgatni, annyit tévútra menni,
hanem közvetlenül. Erre, erre volt a beállítottságom, mondjuk így. (15:50)

Arra jöttem rá az idők folyamán, hogy az emberi test a maga
bölcs, komplex intelligenciájával nagyon is alkalmas a párbeszédre. Csak a
nyelvét kell megtalálni, csak a módját kell megtalálni ennek valahogy. Mint
ahogy például ha valakinek van kisgyermeke, vagy volt kapcsolatban
kisgyerekkel, tudja, hogy folyamatosan kommunikál a baba, és meg lehet érteni,
csak kell hozzá egy-két dolog. A legfontosabbak, amik kellenek hozzá, az, hogy
azt a babát ismerjük, azt a babát szeressük, ahhoz a babához hozzászokjunk,
személyes, érzelem gazdag viszonyunk legyen azzal a babával. Ha ezek megvannak,
ha nem elidegenedés, hanem szerves kapcsolat van kettőnk között, akkor érdekes
módon megnyílik egy ilyen intuitív csatorna a kommunikációhoz. (16:55)

Azt gondoltam, hogy ez fog működni a testtel kapcsolatban
is, legalábbis nagyon bízom benne. Azóta, hogy ezt az ötletet elkezdtem így
megvalósítani a szakmai eszközeim segítségével, rengeteg ilyen kommunikációnak
voltam magam is tanúja, ahol valaki megtalálta, hogy hogyan beszélgessen egy
szervével, az egész testével. Hogyan szüntesse meg… Nagyon sok ember mikor a
tükörbe néz, lát egy olyan dolgot, ami neki jobbára közömbös, vagy néha
idegesíti, vagy néha nem tetszik neki. De nagyon ritka, hogy megéljen egy élő
érzelmi kapcsolatot azzal a testtel, amit lát. Ezt nevezem elidegenedésnek. Ez
nem tesz jót, úgy vettem észre, az egészségi állapotnak. Visszatalálni erre az
egységre a testem és én, erre a személyes, őszinte, érzelem teli, hálával teli,
köszönettel teli gondoskodó kapcsolatra, ez egyáltalán nem evidens. A mi
kultúránk felnőtt emberei számára úgy tűnik, hogy ez nagyon gyakran így nincs,
nincs a látótérben. Azt hiszik, hogy ez csak úgy működik valahogy. (18:10)

Mikor aztán beteg lesz… Most gondoljunk egy pillanatra az emberi
sejtre. Rendben? Hogy az emberi sejt rettenetesen intelligens valami,
döntéseket hoz, vannak ilyen mechanizmusai, amik kommunikálnak a környezetében
lévő sejtekkel, és így tovább. Szeretném föltenni a kérdést nektek, hogy mit
gondoltok, hogy a testetekben lévő sejt, bármelyik, mit gondol rólatok, vagy
mit tud rólatok, vagy hogyan képzel el titeket? Valószínű, hogy nincs igazán
pontos fogalma róla, így van? Csinálja, amit csinál, éli az életét, kommunikál
a környezetével, és közben vagy tudja, vagy nem, vagy sejti, vagy nem, hogy
milyen nagyobb rendszernek a része, hogy mit szolgál, hogy… Kicsit olyan ez,
tehát ezt a metaforát remélem megengeditek itt ebben a közösségben, hogy olyan,
mint hogyha egy sejtünknek mi lennénk az Isten, egy fölérendelt, fölfoghatatlan,
és mégis egységes valami, aminek a részét képezi egy-egy sejt. Amikor valaki
magára marad ebben az univerzumban emberként, elveszíti a kapcsolatot valami
nála magasabb rendű dologgal, nincs kommunikáció, akkor nagyon el lehet
árvulni, nagyon el lehet fáradni, nagyon könnyű megbetegedni, könnyű kiégni,
könnyű elveszíteni az életerőt. (19:45)

Úgy, hogy jó dolog kommunikálni a sejtjeinkkel, jó dolog a
szerveinkkel kommunikálni. Abszurd, kiélezett mondat ez, amit ide kivetítettem,
de jó pár konkrét eset tanulsága alapján mondom, hogy nagyon izgalmas
gyógyulási történetek tudnak elindulni abban a pillanatban, vagy abban a
percben, amikor egy ember abbahagyja a menekülést a saját belső világától,
abban zajló történésektől. Beleértve még a legsúlyosabb betegségeket is. Hanem
hajlandó szembe fordulni vele, hajlandó kapcsolatot fölvenni vele. Az rendkívül
megrendítő, bár csak át tudnám adni, de nem tudom átadni azt az élményt, mikor
látod, hogy valaki először találkozik a daganatával, amely nem feltétlenül
fenyegeti az életét, de mondjuk azzal fenyegeti, hogy egy sztómazsákot kell
kivezetni a hasán. Ugye ez pont egy… akire most gondolok, egy 40-es férfi
esete. Crohn-betegből lett daganatos beteg, és rájött arra, hogyha így
folytatja, akkor elveszíti a szerveit. A legjobb gasztroenterológusok is csak
azt tudták mondani, hogy most már a radikális műtét jön. Akkor kezdett el szóba
állni ezzel a daganattal. Ami én tudom, hogy ez abszurd, ez egy olyan dolog,
amitől nyugodtan lehet szakmailag furcsán nézni rám a kollégáim oldaláról,
daganattal beszélgetni egy elég speciális helyzet. Ezt megértem. (21:30)

Annyit tudok mondani magamnak bíztatásul, hogy rengeteg
tapasztalat gyűlt össze ezzel kapcsolatban. Talán nem is az a lényeg, hogy én
beszélek a daganatommal, hanem az a lelki állapot, az az érzelmi állapot, az a
belső kapcsolatteremtés saját folyamataimmal, felelősségvállalás, annak a
tudomásul vétele, hogy a daganat – beleértve mindazt, amit képvisel, a
kapcsolati mintáimat, a személyes múltamat, a történetiséget – hogy közöm van
ehhez. Ez a köz, mikor megszűnik a szeparáció, véget ér a háború az ember belső
világában, és elindul egy kommunikáció, azt bárcsak tudnám illusztrálni, hogy
micsoda gyógyító kapacitást, micsoda potenciált jelent egy ember belső, testi-lelki
egészségi állapotának a javulása szempontjából. (22:30)

Ez valami, ami egy picit kikerült az orvosi látókörből.
Úgyhogy mikor elkezdtem tanulmányozni az ezzel kapcsolatos tudományágakat,
gyakorlatokat… Jó hosszú ideje pszichodrámáztam, már akkor szomato…
testorientált pszichoterápiával ismerkedtem akkor még első sorban külföldön.
Testszimbolikát, pszichoszomatikát, rendszerszemléletet, és a többit
megpróbáltam behúzni egy módszerbe, és igyekeztem hozzáadni valamit, amitől az
egész nem terápia lesz, nem problémamegoldás, nem játék… hanem… vagy nem
terápia, hanem játék. (23:05)

A játék gyógyító kapacitását próbáltam még ehhez hozzátenni,
és akkor így jött létre a szomatodráma. Ez itt egy kis… ez egy terem a
szomatodráma központban, ezt csak azért hoztam ide, hogy el tudjátok képzelni
azt a teret, ahol öt ember, abból az egyik vezeti a játékot, a másik a játék
főszereplője, és még három ember ott van a maga intuitív, játékos ráhangolódó
képességével, hogy kivetítsen és megjelenítsen valamit egy személy belső
világából annak érdekében, hogy ott találkozás, kommunikáció, átrendeződés
tudjon létrejönni. (23:45)

Mondanék erre egy példát. Amikor egy olyan hölgy volt a
főszereplő, akinek rendkívül komoly, semmire nem gyógyuló sántikálás, sántítás-szerű
fájdalom volt a problémája, fél éve már, és eljött játszani ezzel, mert hogy
most már mindent kipróbált, akkor akár ezt is lehet. Akkor a játékból, ez most
egy elem, amit kiemelnék, az izom és az ideg találkozását látjátok ezen az
ábrán. Azt próbáltam ezzel illusztrálni, hogy ahogy ő elképzelte, az ideg ahogy
bántja az izmot, ahogy ingereli, ahogy rángatja, ahogy gúzsba köti. Ez volt az
ő szubjektív elképzelése arról, hogy mi zajlik a testében. Ezt két ember meg
tudja jeleníteni, ideg és izom. Mikor erre ránézett, és az a két szereplő a
maga spontaneitásával együtt még úgy egy picit úgy rápakolt, játszottak vele,
szavakat tettek hozzá, helyzet lett belőle, nagyon hamar ráismert arra, amit
akár magától is tudhatott volna, csak nem volt elég éber, hogy ráeszméljen
erre. Ez pedig az, hogy mikor így ránézünk, hirtelen azt látom, hogy „Te jó ég!
Ez a férjem és én.” (25:10)

Ezek a fölismerések döbbenetesen meg tudják fordítani az
elképzelését egy adott embernek arról, hogy mi zajlik a testében. Segítenek
túllépni azon, hogy hát ott van valami organikus szervi folyamat, és össze
tudják kötni hirtelen a saját életükkel. Ez ünnepi pillanat. Kiderült akkor a
történet is aztán mögötte. Mikor elkezdődött ez a javíthatatlanul romló sántító
fájdalom, előző nap fölkészült, és odaállt a férjéhez, és azt mondta neki.
„Jancsi, sokat gondolkodtam a kapcsolatunkon, meg az életemen. Arra jutottam,
hogy elválok. Szeretnék egy önálló kozmetikai stúdiót nyitni. Szeretném, ha a
családi BT-t beszüntetnénk. El akarok költözni.” Ez egy nagyon komoly lelki
munkát követő bejelentés volt. Megemésztette, eldöntötte, odaállt bátran.
Minden tiszteletem ezé a hölgyé, harminc-akárhány évi házasság után, még akkor
is, ha egyébként nyilván nem válás a legjobb ötlet párkapcsolati konfliktusok
megoldására. De ő ezt így megtette, és erre azt a választ kapta Jancsitól,
nagyjából, most próbálom rekonstruálni. „Juliska, ezt nem teheted velem. Ha te
elmész, én meghalok. Nekem csak így van értelme az életemnek. Nem mehetsz el,
nem hagyhatsz itt. Te is nagyon jól tudod, hogy nem hagyhatsz itt.” Satöbbi, ez
így megy, el tudjuk képzelni. Akkor azt mondta a hölgy, mikor ez így hmm, hogy
„Jól van, akkor még maradok egy kicsit.” Másnaptól sántikált. Ha beszélgetnénk
ezzel a hölggyel, biztos akkor is nagyon hamar kiderülne mindez, hogy valójában
zajlott benne már egy lépési tendencia, már valami felé elindult, az egyik
lábával már abba az irányba van, a másikkal elkezdett visszalépni, nem tudta a
döntését komplettírozni, befejezni, szétszakadt valami benne, és ott állt ezzel
a dologgal. (28:00)

Millió egy ilyen történet az elmúlt években, 5-6 évben, arra
tanított meg engem, hogy a test nem igazán csinál semmit véletlenül, de nagyon
gyakran nem tudjuk, hogy miért csinálja. Megéri közel menni hozzá, megéri
bármilyen eszközzel kommunikálni vele. Megéri megtanulni ezt, mert mit
érdemesebb megtanulni, mint a saját testünkkel, a legközelebbi hozzátartozónk
tényleg. Reggel vele ébredünk, egész nap együtt vagyunk, este, minden este
lefekszünk vele, és a többi. Ott van az a test, a vele való kapcsolat a
legértékesebb kincsünk egyike. Ezeket a tapasztalataimat dolgoztam föl ebben a
könyvben, a „Mit üzen a tested?”-ben. (28:45)

Aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi van akkor, amikor
ezek a játékok mégsem hoznak gyógyulást. Mi történik, amikor nem működik?
Nagyon sokszor működik, sokszor szinte csodásnak tűnik a gyógyulás, pedig semmi
csoda nincs benne, csak egy lelki program megváltozik, és másfelé tereli az
egész folyamatot. De bizony van, amikor a gyógyulás nem akar összejönni. Amikor
az van, hogy az illető minden erejével látszólag azon van, hogy meggyógyuljon,
hogy megváltozzon az élete, hogy megújuljon, és közben valamilyen erő tartja
visszafogva, nem engedi a gyógyulást, nem engedi a változást. Valami megszokás,
valami biztonság, valami vonzódás a betegséghez, és így tovább. Amit ugyan ki
vallana be magának? Betegnek lenni nem jó, és mégis van egy ilyen belső
megosztottság. (29:40)

Hogy a legegyszerűbb példát hozzuk, ami gyakran hát –
mondjuk így ki, hogy – nagyon akarjuk, aztán sokszor mégsem működik igazán, ez
a fogyókúra. Próbáltátok már néhányan? Jól van, na… oké. Van, van sok ember,
aki próbálja, mert szeretne karcsúbb lenni, vagy valami ilyesmi, millió oka
lehet ennek. Az a helyzet, hogy úgy tűnik, hogy ez például pont egy olyan
jelenség, hogy rendkívül sokan csinálják, rendkívül alacsony hatásfokkal. Ezért
rejtély maga, ez hogy lehet, de ez valahogy így van. Fölfigyeltem rá, hogy itt
is gyakran van egy nagy megosztottság az egészben. Egyszerre van egy vágy, ahh,
karcsúbbnak lenni, meg van egy másik, sokkal erősebb dolog. (30:35)

Mondok egy példát. Nem t’om, ki próbálta, nem fogunk
kézföltartással szórakozni, hogy… De van egy ilyen, hogy „Este 6 után nem
eszek.” Ez egy elég erős elhatározás, ugye, hogy akarok valamit, van
akaraterőm, ki fogom bírni, meg fogom állni, és… ez a módszer ez különben
remekül működik. Sok tapasztalatom van erről, meséltek emberek, én is próbáltam
már, bevallom. Nagyon jól működik ez úgy körülbelül este 8-ig. Akkor történik
valami, rejtélyes dolog, nem t’om mi, az ember elkezd leépülni, úgy a
magasrendű humán funkciói úgy beszűkülnek, az akaraterő, meg a többi így
elpárolog, és a személyiség leépül, lebomlik. Így van? Van egy ilyen fura
folyamat, és este 9-kor ott már lényegében egy büntetőjogilag ez már
beszámíthatatlan állapot. Az ember, mint egy ilyen zombi, kinyitja a hűtőajtót,
és akkor már tényleg nincs mit csinálni, akkor élvezni kell… a zabálást. Mert
nincs rosszabb, mintha az ember bűntudattal kajál. Az, azt…, az valószínűleg a
legegészségtelenebb dolgok egyike, hogy eszem, és azt mondom közben, hogy „Nem
kéne!” Ugyanaz a dohányzás. „Hú… nem szabadna elszívnom, mert most mérgezem szanaszét
a tüdőmet.” Ez életveszélyes, tehát ezeket, ha már csináljuk, valószínűleg jobb
úgy csinálni, hogy az ember élvezi hozzá. (32:15)

Tehát ha erőszakot teszek magammal – nekem ez volt a
hipotézisem – valószínűleg azért olyan sikertelen a legtöbb fogyókúra, mert
eleve abból indul, hogy elutasít, önelutasításból, önutálatból,
elégedetlenségből, kritikából, viszolygásból, undorból. Most ezekből a
dolgokból egy nagyon jó kezdő energiát lehet venni, de utána nem szabad ezzel
végigtolni az egészet. Pedig gyakran, hogyha az ember nem alakít ki egy
szeretetteljes kapcsolatot a testével az idők folyamán, akkor ez olyan, mint a
gyermeknevelés, pont ugyanaz. Nagyon jó ez az analógia a testre és a gyermekre.
Kérdezem én, hogy lehet-e egy gyermeket bántalmazni, kontrollálni, erőltetni?
Hát most ez egy kérdés, ingassátok a fejeteket valamilyen irányba. Lehet, vagy
nem lehet? Oké. Az az igazság, szerintem, most mondok egy… hogy lehet. Van rá
rengeteg példa, hogy gyerekeket bántalmaznak, erőszakoskodnak velük, kontrollálják,
kritizálják, satöbbi, és ilyen van. A kérdés másik fele, lehet-e mindezt hosszú
távon következmények nélkül csinálni? Az egyértelmű, hogy nem. Leghamarabb
akkor, vagy legkésőbb akkor, amikor a gyermek elég erős lesz ahhoz, hogy a
saját erejét használja, akkor ellen fog állni, fel fog lázadni, és jön a
kamaszkor, ami tulajdonképpen megfelel a fogyókúrában a jojó effektusnak.
Valamit egy darabig erőltetsz, és utána annak meglesz a negatív hozadéka,
visszapördül az egész, és csak minden még rosszabb lesz. Ezt nem érdemes
csinálni. (34:05)

Fogyókúrázni, gyógyulni, és a többi dolgot nem érdemes
gyűlöletből, undorból, viszolygásból, hanem az egész gyógyulásban, vagy
egészség projektben van egy ilyen háborús metafora, ez így ránk maradt, hogy
„Harcolni kell a betegség ellen.” Meg, mit t’om én „A szklerózis multiplex
ellenes liga.” Vagy szóval, tudjátok, vannak ilyenek, hogy akkor meg a „pain
killer”, eleve fájdalom csillapító, vagy fájdalom ölő, meg küzdünk a baktérium,
meg a többi ellen. Nyilvánvaló, hogy valahol egy háborúra is szükség van, de
azért messze nem, igazából a hosszú távú gyógyulás valószínűleg nem a háborús
metaforába van beágyazva, inkább a békés tárgyalásba, nekem ez a tapasztalatom.
(34:50)

Hogy hozzak egy lelki példát is erre a belső megosztottságra.
Valaki az egyik szomatodráma játékon azt hozta be, hogy „Miért van az, hogy nem
tudom soha megvalósítani a saját terveimet?” Gyakorlatilag elszabotálom saját
magam. Gyönyörű elképzeléseim vannak, mit fogok majd csinálni mondjuk 2017-ben.
Jut eszembe, ez most pont aktuális, és akkor utána pedig valami… Valamitől
mégsem jön létre, mintha magamat gáncsolnám, magam alatt vágnám a fát, satöbbi.
„Mitől van ez?” – kérdezi. Játsszuk le a dolgot! Ugye nem csak arra alkalmas
egy ilyen játék, hogy testi dolgokat vetítsünk ki, hanem arra is, hogy lelki
helyzeteket modellezzünk a lehető legegyszerűbben, és ő így látta, hogy…
Énbennem úgy zajlik ez, hogy vannak a tervek, az ott döglik lent. A
megvalósítás próbálja a tervet életre kelteni – ezt csinálom én a
hétköznapjaimban, hogy „Gyere terv, gyere, valósítsuk meg! Satöbbi, satöbbi. És
a hátam mögött ott van valami, ami gyakorlatilag így lerúgja ezt az egészet –
ezt nevezte önszabotázsnak. Ez egy belső metafora. (35:55)

Valami, ahogy egy ember elképzeli, hogy mi zajlik benne, és
ezeket nagyon nagy értéknek tartom én terapeutaként, meg orvosként, hogy mit
gondol az illető erről, hogy mi zajlik, a belső modellezés, elképzelés drámai
jelentőségű, azt meg kell ismernünk, kár kihagyni. Sokszor vannak ilyen kis orvosi
részletek, hogy „Doktor úr, szerintem az lehet, hogy akkor költözött el a
nagyfiam, és akkor utána… – Aaa, hát ennek semmi köze ahhoz.” És lebeszéljük a
páciensünket arról, hogy használja ezeket az intuitív tudásait, vagy
tapasztalatait. Szerintem központi jelentőségű, hogy megismerjük ezt. „Na neki
ez volt.” Mikor erre ránézett, mikor a játék elkezdődött, jött a fölismerés,
amiért egyáltalán játszunk. „Te jó ég! Ez ugyanaz a családi helyzet, amit
gyerekkoromban ezerszer, meg ezerszer átéltem. Ez az, hogy ott van apám, látom,
szinte ugyanazokat a szavakat mondja. Ott van a tervek szerepében, ott
négykézláb próbál valahogy magához térni az az ember, aki gyenge, nem áll a
saját lábára, állandóan csak elképzelései vannak, aztán sehol semmi. Vagyok én
középen, próbálok apámba valahogy lelket lehelni, próbálom őt fölállítani, és
közvetíteni. És van anyám, aki állandóan mind a kettőnket rugdos.” Mikor erre
rálát valaki, hogy „Ja, hát az önszabotázsnak nem egy ilyen tegnapelőtt
kezdődött mintájáról beszélünk, hanem valamiről, ami végig húzódik az egész
életemen! Hogy van egyik, van másik, és közte próbálok valahogy túlélni.” (37:45)

Mikor ez az ember rájött arra, hogy ha én játékban,
képzeletben most fogom, és összebékítem a saját szüleimet, és kicsit kijjebb
állok a kapcsolatukból, csak játékban, csak elképzelve – ami nem olyan
egyszerű, sokszor nagy sírás-rívás van, nagyon nehéz ez, az érzelmi folyamatot
átélni. Mikor ezen túl volt, megkönnyebbült, és később azt jelezte vissza, hogy
ez a jelenség valahogy, mintha úgy eltűnt volna az életéből. Kitalál dolgokat,
megcsinálja, pihen, kitalál új dolgokat, megcsinálja, rápihen, és így megy.
Valahogy eltűnt ez az erős belső – nevezzük ezt így nevén – neurózis – mondjuk
így. (38:30)

A neurózisnak egy klasszikus magyarázatát adta Fritz Perls,
aki a Gestalt-terápia atyja. Azt mondta, hogy úgy kell elképzelni a neurózist,
mint például hogy a hölgy áll a kórusban, templomban, és énekel, és egy ponton
észreveszi, hogy kell pisilnie. Nagyon kellemetlen. A legtöbb embernek nem lesz
annyi ereje, hogy vagy fogja magát, és lemenjen a pódiumról, és keressen egy
WC-t, ami szerinte egy egészséges megoldás. Vagy el tudjon vonatkoztatni attól,
hogy pisilnie kell – az még nehezebb. „Lesz ami lesz, nem érdekel, én
énekelek.” Nem olyan, nem olyan… ájj, ez azért elég menő, ha valaki ezt meg
tudja csinálni, de ez is lehet. Hanem a legtöbb ember ilyenkor beszorul egy
olyan állapotba, hogy se pisilni, se énekelni rendesen. Ott áll, ugye próbál
valamit csinálni. (39:30)

Ez a neurózis Freud gondolatával élve a civilizáció
velejárója, nem tudja senki megúszni. Köszöntelek benneteket a neurózis
tulajdonosok klubjában, mindannyian egy kicsit neurotikusok vagyunk így, vagy
úgy, vagy amúgy. A legalapvetőbb neurózisformák közé tartozik az, ha amikor
valaki abban vívódik az élete folyamán, hogy próbáljon-e olyan lenni, amit
elvárnak tőle, vagy próbáljon kiemelkedni, és egy önálló dolgot kifejleszteni.
Mert amíg ha beilleszkedünk, akkor az nagyon jó, kényelmes, puha, meleg, csak
éppen unalmas, meg nem vezet általában sehova sem, egy idő után fárasztó. Ha
pedig megpróbálsz kiemelkedni, könnyen lehet, hogy szégyenkezni fogsz, ha
kiválsz a birkanyáj… Tehát ez egy nagy… Ismeritek ezt, ugye? Ez egy nagy
dilemma. (40:20)

Van ez a hangzatos mondás, hogy „Miért igyekszel annyira
beilleszkedni, mikor azért születtél, hogy kiemelkedj?” Talán így van, de
nagyon nehéz megvalósítani. Kiemelkedni, ahhoz bátorság kell. A Brené Brown
mondja valamelyik előadásában, hogy az odatartozás, a belonging, a valódi
kötődés, a valódi meghitt kapcsolat legnagyobb ellensége, első számú ellensége
a beilleszkedés. Mert a beilleszkedés az, amikor lemondasz magadról, és nemet
mondasz magad bizonyos aspektusaira azért, hogy mások elfogadjanak. (41:00)

Vegyük ezt a példát. Ismerős jelenség, ugye? Mindenki
csinálja. Megpróbálunk valamilyen arcot mutatni a külvilág felé, csak… Van 2-3
macskánk otthon, ilyen változó létszámban vannak jelen, de ez nem azok közül
való. Szóval. Elkezdődik tulajdonképpen egy idő után a szocializációnkban egy
negatív visszajelzés sorozat, hogy mi nem stimmel veled. Még a legjobb
családban is elkezd az ember egy idő után belesüllyedni abba a stresszbe, hogy
inkább csináljam azt, ami jól esne, vagy inkább csináljam azt, amit elvárnak
tőlem, hogy ne veszítsem el a gondozóim szeretetét? (41:55)

Ezzel be is építünk negatív elemeket az önképünkbe, amit
aztán felnőtt korunkban már önállóan tudunk működtetni. Tehát ezt a fajta
kritikát, „Ejnye, ejnye, nem stimmelsz! Valami nem jó veled.”, satöbbi, ezt
gyakorlatilag odáig tudjuk vinni, most néhány állomást kihagyok, hogy az ember
teljesen kikészíti magát az élet egy bizonyos pontján. Ellehetetleníti a saját
életét, vagy akár megbetegíti, lepusztítja, túlzabáltatja, elhanyagolja,
önszabotálja, satöbbi, satöbbi. Mindez egy belső háborúság eredménye, ha
legjobban leegyszerűsítjük a dolgot, amennyire én tudom. (42:35)

Amikor valaki nemet mond magára, és gyakorlatilag stratégiát
kell keresnie arra, hogy ezzel együtt hogyan viselje jól az életet, akkor ezek
a legfontosabb lehetőségek. Az első a menekülés, a leg kézzel fekvőbb. Biztos
vagyok benne, hogy nem újdonság számotokra, ha azt mondom, hogy milyen sokszor
töltik az emberek az idejüket azzal, ami mindegy, hogy mi, csak ne legyen
önmagával. Mindegy, hogy az egy tévé, vagy kajálás, vagy bármi, csak ne
találkozzak a saját érzéseimmel, saját gondolataimmal. Ez a fajta menekülés
önmagunk elől, az ezzel foglalkozó szakemberek szerint egy átlag nyugati
civilizált ember napjának a nagy részét kitölti. Amikor valaki nem önmaga ellen
menekül, vagy nem annyira az a hangsúlyos, hanem a világ elől, visszavonul a
kapcsolódásoktól, a kockázatvállalástól, a meghittebb, vagy intimebb, vagy
közvetlenebb viszonyba való bonyolódástól a világgal, legalább annyira tud
üressé és nehézzé válni az élet, és legalább ennyire tud fő motívum lenni.
Menekülés a világtól. (44:00)

A másik, a támadás. Hogyha a magamban lévő háborús
viszonyokat elkezdem kivetíteni, akkor jön a… Első az, hogy magamat kell
bántanom, támadnom, szabotálnom, betegítenem. A másik, hogy a világgal kell
állandóan kötözködni. A kritika nyugodtan fordítható a világ felé is, nem csak
önkritika létezik. Nagyon sok ember gondolatainak a nagy részét az teszi ki,
hogy figyeli, hogy mit tud kritizálni a világban. Ami tulajdonképpen egy
intelligens dolog, nagyon értelmes dolog. Úgy megfigyeltem különben, hogy sok
értelmes ember mosolytalanul éldegéli az életét, komoran, mogorván. Aztán arra
következtettem, nem biztos, hogy ez helytálló, hogy lehet, hogy tényleg sokan
úgy vannak vele, hogy azt gondolják, hogyha valaki mosolyog, lehet, hogy
értelmi fogyatékos. Lehet, hogy annyi esze sincs, hogy fölfogja, hogy mekkora a
gond. Nem? Hogy ebben a világban mennyi probléma van, meg ővele mennyi
probléma…? Hanem van ez a „Hmm-mmm. Hát igen.” És mikor az ember rájön, hogy
„Te jó ég! Mekkora gondok vannak ebben a világban!”, akkor úgy eltűnik a mosoly
róla. Azt hiszem, hogy érdemes tovább fejleszteni ezt, hogy visszatalálni egy
olyan mosolyhoz, ami abból fakad, hogy közben hajlandóak vagyunk szembenézni
mondjuk azzal, ami zajlik. (45:25)

A harmadik, a legérdekesebb ez, ami talán, amire kevesebben
szoktak automatikusan gondolni, hogy mikor úgy érzem, hogy valami nem stimmel
velem, akkor lehet, hogy az lesz a fő törekvésem, hogy megjavítsam magam. Sokan
nem is igazán azért járnak különféle iskolákba, tanfolyamokra, nem is azért
olvasnak vagy fejlesztik magukat, mert igazán érdekli őket mélyen az a dolog,
hanem hogy van egy nyugtalanság, hogy még mit kell csinálni, hova kell még
eljutni. Jó pap is holtig tanul –ez úgy is értelmezhető, hogy muszáj, hogy
tanuljon, nem állhat meg, mindig javítania kell magán. Csak kérdés az, hogy ez
meddig tart, hol van ennek a vége? Hol érzi azt az ember, hogy „Hahh, köszönöm.
Most egy picit megnyugodhatok, most megérkeztem valahova, most rendben
vagyok.”? (46:20)

Ugyanez vonatkozik a világra is, hogy az állandó
nyugtalanító világmegváltó tendenciák is nagyon gyakran ebből a belső NEM-ből
fakadnak, ennek a kivetítéséből. A világot meg kell változtatni, a világot meg
kell váltani, meg kell javítani, és így tovább. Ez ha nem párosul belső
békével, ha nincs benne az az igen, amit én sokszor kerestem és hiányoltam
azoknál a betegeknél – mondjuk így – akik nem úgy gyógyultak, ahogy elvártam
volna. Én rájöttem, hogy ez az IGEN hiányzik, hogy elfogadja, hogy magához
ölelje azt, amit mondjuk egy ilyen játék nyújt neki a saját életéről, saját
lelki folyamatairól. Az önmagunkra való igent mondás, az átölelése annak, akik
vagyunk most, így ahogy vagyunk. Ezt éreztem kulcsnak. (47:10)

Mondok ehhez egy példát. Egy hölgy mesélte, hogy rettenetes
pánikrohamai voltak. Nem szűnt gyógyszerre, nem használt neki semmilyen
terápia, és már elege volt az egészből. Akkor történt vele a következő. Utazott
a villamoson. Nem kell hozzá feltétlen villamos, de ő éppen itt… Itt érte ez a
dolog, hogy megint jön ez a pánik. Elege volt mindenből, olyan dühös lett, hogy
azt hitte, hogy mindjárt megőrül. Ugyanakkor azt akarta, hogy valami máshogy
legyen, mint eddig, nem akart tovább menekülni. Ez a kulcsszó assz’em, hogy
„Most nem érdekel, lesz ami lesz, szembe megyek ezzel.” (47:50)

Ahogy nagyanyám mesélte, mindig rettenetesen nyugtalanul
aludt. Mindig ugyanaz volt az álma, mindig valaki üldözte, sose mert
hátranézni, hogy ki az, és mindig sikoltva ébredt fel az éjszaka közepére,
egyszer vagy többször. Nem tudta megoldani, mert nem is volt senki, aki szóljon
neki, hogy valahogy álljon meg, és nézzen szembe. (48:15)

Ez a hölgy leszállt a villamosról, amikor érezte, hogy jön
ez a dolog. Ez egy kora őszi napon volt, ahogy mesélte. Kiment oda, valami
füves területre, Budapest közepén, ott hanyatt feküdt, szétvágta kezét-lábát,
akármilyen izé… Őt már nem érdekelte semmi, annyira borzalmasan érezte magát.
Ott belekiáltotta a budapesti zűrzavarba, hangzavarba, amit most sajnos nem
tudok idézni, mert van egy ilyen… elképzelésem, hogy milyen szavakat lehet
használni a Pálferis… De nem t’om, mindegy, szóval abban volt minden, ugye, a
Megváltó emleget… De valahogy az volt a lényege, hogy… értitek. „Gyere! Akkor
gyere!” És a többi az… bárcsak… néha olyan jól esne így jól kimondani az
egészet olyan vaskosan, ahogy az eredetileg elhangzott. A képzeletre kell most
bíznom. Szóval ő ott van. Most mit gondoltok, mi történt ezzel a hölggyel 5
másodperc múlva? Tessék? Az történt, hogy a roham minden addiginál erősebben
beleütött, és megrángatta. Nem múlt el, meg semmi, hanem annál rosszabb lett,
az élete legrosszabb rohama volt. És tűrte. „Gyere! Csináld! Gyerünk!” Mintha
fölajánlkozna egy erőszakra, vagy valamire. „Tessék, itt vagyok! Nem menekülök…
Gyere! Az egész mindenestül, mindent adjál bele!” Szóval ilyen párbeszédbe
bonyolódott ezzel a rohammal, bíztatta erre. Fél perc sem telt el, és így alább
hagyott. Aztán elmúlt. És ami fontos, mert ez eddig ennyi, nem jött vissza
többet. (50:15)

Ennyit az igenről. Amikor valaki úgy dönt, hogy hajlandó
önmagát felnőttként egy kicsit újra kézbe venni, felnöveszteni, fölnevelni,
akkor az olyan, mint hogyha szárnyra kapnánk. Úgy általában életünk második
felében van ilyen igényünk, hogy ettől biztos, hogy tudunk jobban is repülni.
Akkor kettő dologra lesz szükségünk többek között. Az egyik az önismeret, amit
mindenki tud. Minél inkább legyek tisztában azzal, hogy mi zajlik bennem. A
másik, amit nem mindenki tud, vagy vesz figyelembe, az önszeretet. Önismeret és
önszeretet, ez a két szárny, amivel ez a lélek madár jól tud repülni. Ha egyik
vagy másik hiányzik, nagyon furcsa repülésminták jönnek ki belőle. (51:05)

Nyilvánvaló, hogy nem erre a fajta önszeretetre gondolok.
Nem az, amikor valaki magának bájolog, vagy nárcisztikus sóvárgással kutatja
saját magát, és várja, hogy… Vagy áll a színpadon, és szereti magát. Ugye, meg
nem t’om, ilyenek nincsenek, hanem azt hiszem, hogy az van, hogy az önszeretet
inkább olyasmi, hogy engedni, hogy áramoljon bennem, a részeim között a
szeretet valami és valami között. Hogy megjelenjen ez a hármasság, ez a kulcsa.
Hogy én szeretem a testemet. Vagyok én, van a testem, és van a szeretet, ami
áramlik. Én szeretem azt az egykori gyermeket, aki voltam. Szeretem akkor is,
ha nagyon nem volt senki annak idején, aki szerette volna, vagy megvigasztalta
volna. Hogy én szeretem azt a személyt, aki időnként hibázik, hajlandó vagyok
elfogadni. (52:00)

Nem olyan könnyű összeegyeztetni ezt az egész önszeretet
témát azzal, hogy ugyanakkor meg milyen jelentéktelen kis figurák vagyunk az
univerzumban. Kettő dolgot tartok itt fontosnak. Az egyik, mind a kettő egy
alap élmény, amit mindannyian átéltünk. Az egyik, hogy mindenki tudja, hogy „A
világ közepe én vagyok.” Így van? A saját világom közepe én vagyok. Mindenki
így éli az életét, hogy körülötte van minden, a saját tudata szempontjából ez
érvényes. És az is érvényes, hogy „Egy porszem vagyok ebben a világban.” Egy
elhanyagolható tényező. Ezt nem könnyű összeegyeztetni. Ha nem sikerül, és
kijövünk azzal, hogy „Én vagyok mások világának is a közepe.”, akkor jutunk oda
a nárcizmus, a feljogosítottság, a „Nekem két parkolóhely kell.”, „Engem
szeretni kell.”, „Engem szolgálni kell mindenkinek.”, satöbbi, satöbbi. Gyakran
ide lyukad ki az, akinek a szülei közül valamelyik úgy kommunikált vele, mint
hogyha a szülő világának is a gyerek lenne a közepén, és akkor elég nehéz
kigyógyulni ebből, elég nehéz visszatérni oda, hogy a magam világának vagyok
csak a közepén, te meg a tiéden, az egész világról meg nem is beszélve. Ha
pedig a porszem paradigma uralkodik el, akkor gyakran oda jutunk, hogy „Ugyan
mi értelme van bárminek, ha egy ilyen kis szerencsétlen senki vagyok?” (53:30)

Úgyhogy érdemes ezt valamiképpen meghaladni, és „A világ
közepe vagyok.”-hoz ezt az önfelhatalmazást odatenni, „Self-empowerment”, hogy
az tulajdonképpen csak az a gondolat, hogy én vagyok az a személy, aki a
leginkább tudok gondoskodni magamról, aki a leginkább kell, hogy figyelembe
vegyem a saját igényeimet, és erről kulturáltan tudjak kommunikálni, miközben
megőrzöm az alázatomat, megőrzöm a szerénységemet azzal a tudással
kapcsolatban, hogy egyébként meg egy porszem vagyok. Ezt nem olyan könnyű
összekombinálni. (54:05)

Orvosi hasonlattal élve a szív szerepe jut erről eszembe. A
szív egy ilyen dolog, hogy rendkívül, az élete végéig pumpálja a vért, és
támogatja az összes többi szervet, és ugyanakkor van benne egy ilyen finom önző
mozzanat, hogy a legoxigenizáltabb, a tüdőből elsőként jövő, legfrissebb vért a
maga koronária ereibe kell hogy bepumpálja annak érdekében, hogy a feladatát el
tudja látni. Nagyon szépen ötvözi az alázat, és a Self-empowerment, az
önfelhatalmazás mozzanatait. (54:40)

Akkor itt van még egy pár más apróság. Az együttérzés
önmagunkkal, amire szükségünk lesz ezen az úton ahhoz, hogy a gyógyulás, vagy
az egészség, vagy a boldogság, vagy a lelki béke útján így az élet második
felében jól tudjunk haladni. Van egy ilyen buddhista metafora, szeretem használni,
hogy ha eltalál egy nyílvessző, például beteg leszel, hibát követsz el, valaki
megaláz, és satöbbi, satöbbi, arra ügyelj, hogy a másodikat ne lődd ki magadra.
Ez a második nyíl ez nem más, mint az a vélelem, hogy „Ennek nem szabadott
volna így lenni.”, a szégyenkezés, önmagunk bántása amiatt, hogy
megbetegedtünk, és így tovább. Hanem ott van szükség arra az emberre, aki első
számúként én magam vagyok, hogy ha hibáztam, ha elcsúsztam, ha baleset ért, ha
megbetegedtem, ha bűnbe estem, vagy ki tudja mi, hogy ott legyek egy együttérző
személyként magam számára. Mert nagyon gyakran ez a belső párbeszéd
meglehetősen túl kritikus, hideg, nyers és önbántalmazó tud lenni. Ha
kihangosítanánk, hogy egy-egy ember néha hogyan beszél magához. „Mekkora egy
hülye, idióta vagyok! Hogy cseszhettem el már megint?”, nem t’om mi, akkor ha
ezt meghallanánk valaki mástól, lehet azonnal megszakítanánk a kapcsolatot.
Tehát hogy valahogy ezt a nyers szöveget kicserélni valami együttérzőbbre. (56:10)

Van az önelfogadás, ugye… Állítólag Indiában, én nem jártam
ott, vannak emberek, akik nagyon ritkán látják magukat, a turisták mennek oda,
fényképezik. Akkor megmutatják „Most így nézel ki.”, és akárhogy néz ki, nagyon
örül neki. Már csak amiatt „Jaj, így vagyok!” Nem az van, hogy „Jézusom, így
kéne kinézni!”, hanem ez az önelfogadás, ez egy nagyon… ezt úgy, a
kiterjesztett alatt azt értem, hogy még akkor is, ha nem tudom elfogadni
önmagamat így, ahogy vagyok, nem tetszik, amit látok, nem tetszik a testem, nem
tetszik az életemnek ez vagy az a része, arra is még valahogy rá lehet húzni
egy ilyen burkot. „De akkor elfogadom azt, hogy nem tudom ezt most elfogadni.”
Szóval mindig van egy kiterjesztés, és a végén ott érdemes megállni. (57:00)

Hadd mondjak erre egy példát. Szeretem ezt a példát mesélni,
mert a kislányomról van szó, aki akkor hét éves volt, amikor ez történt.
Hazajött az iskolából, elsős kislányt képzeljetek el. „Papa! Gond van. Nincs
elég önbizalmam.” Hú! Elsős kisgyerek. Akkor mondja nekem, hogy „Te vagy a
cihiáter. Nem tudsz valamit?” Voltak ilyen… ez már nem az első volt, hogy
előjött ezzel, hogy én vagyok a ’cihiáter, hogy lelki témákban… Egyszer oviból
is hazajött, hogy „Az óvónéni sarokba állított, mondta, hogy szégyeljem magam.
Papa, te vagy a ’cihiáter, nem tudod, mit kell csinálni? Ott a sarokban állni?”
Nem tudta szegény gyerek, mivel üsse ott agyon az időt. (57:40)

Most is volt egy ilyen, hogy „Nincs elég önbizalmam, nem
tudod, hogy lehet önbizalmat szerezni?” Föltette a nagy, kultúránk nagy kérdését.
Hát mondom, üljünk le, fogjuk meg egymás kezét. Előszedtem egy ilyen kis
otthoni terápiás panelt. Egymással szembenéztünk, mondtam „Adél, akkor most
csináljunk annyit, hogy mondd utánam.” Így képzeljétek el, ülünk, fogjuk egymás
kezét, izé, és akkor kiderült, hogy nem jó matekból, ez volt a gondja, elsőben.
Azóta igazolódott az aggodalma, de mindegy. Hát, van ez így. „Nem vagyok jó
matekból.” – ez volt a megállapítása. Amikor ezt… „Gyere, ismételjük el akkor
így együtt! Jó? Így mondom előre, azzal együtt hogy nem vagyok jó matekból…” A
kislány mondta „Azért nem vagyok jó…” „Teljes mértékben elfogadom, és szeretem
magam.” Adél így végig mondta „Teljes… hogy is volt, papa? Igen, teljes
mértékben szeretem és elfogadom magam.” Akkor egy ideig ezt így ülepítettük,
egy-két másodpercet ott ültünk néma csendben a konyhában. Reméljük, senki nem
látta a szomszédból, furán nézne ki. Egyszer csak így megszólal „Papa, ez jó,
de szerintem ebből egy nem lesz elég.” (59:00)

Itt van egyébként ő, a lányom. És tényleg, tehát hét évesen
már ez egy komoly, komoly gyakorlás eredménye, hogy az ember ne higgyen
magában, hogy az önbizalom megcsappanjon, hogy elkezdje magát összehasonlítani
másokkal. Ahhoz, hogy megtaláljuk azt az, én most úgy mondom, hogy önmagunkat,
az élet második felében, ami nem is kronológiailag a felénél kezdődik, hanem
inkább érzésem szerint ott, ahol valaki hajlandó elfogadni és szembenézni azzal
a ténnyel, hogy az egójából, a fölépített személyiségéből nem fogja tudni végig
tolni ezt az életet. Hogy azzal nem tud mindent elintézni, hogy az nem
feltétlenül viszi őt oda, ahova szeretne eljutni. Akkor szüksége lesz
kíváncsiságra, hogy új kérdéseket tudjon magának föltenni. Hogy hajlandó legyen
újra érdeklődni mélyen önmaga iránt. Hogy ne szokja meg saját magát.
Ugyanolyan, mint egy kapcsolatnál. Ha te azt hiszed, hogy ismered a párodat,
ott egy picit meghalt valami a kapcsolatban. Ha úgy érzed, hogy már nincs mit
kíváncsian kikutatni belőle, akkor jutott el a dolog egy picit a stagnálásra.
Kár ezt behozni, inkább érdemes megtartani ezt az állandó kíváncsiságot
önmagunkkal szemben is. (60:30)

És hát szükség lesz bátorságra. Ezt még engedjétek meg, hogy
elmeséljem, mert hát megrázó élmény volt számomra. Voltam bungee jumpingolni.
Ketten, egy barátommal jutottunk erre, hogy most akkor férfiasan adjuk elő a
dolgot, egyszer túl kell jutni ezen. Engem fölvittek a lifttel, pont úgy nézett
ki, mint ez, én voltam az első. Így néztem le. (A színpad szélén áll – szerk.)
Inkább azért eljövök a szélétől, mert itt bármi lehet. Akkor néztem le, és
ahogy mentünk föl, úgy mentek össze az autók, emberek, satöbbi, úgy éreztem,
hogy ki van zárva, hogy én itt leugorjak. Teljes egészében bemerevedett bennem
valami, és hála Istennek, hogy volt ott egy ilyen unatkozó suttyó gyerek még a
liftben. Szerintem már nem tudta, hogy mit kezdjen már magával, és az elkezdett
tolni nekem egy ilyen rizsát, amit, amivel nagyon jól megérezte, hogy ez az
ember valószínűleg egy ilyen hiú kis köcsög – mármint én. Mondta nekem, hogy
„Nem tudod elképzelni, mekkora gáz, ha valakit le kell hozni.” Mert így pont
ebben gondolkodtam, hogy mikor szóljak, hogy „Na jól van, nem kell följebb
menni, lejjebb menjünk, és akkor…” Addig-addig így pakolta nekem ezt a dolgot,
hogy mire oda fölértünk, úgy éreztem, hogy inkább megdöglök, mint hogy így
megszégyenüljek ez előtt a srác előtt, meg a világ előtt, meg magam előtt. Úgy
rendesen… És akkor nem az van, amit az ember elképzelt, hogy úgy kell ugrani a
bungee jumpingban, hogy „Uáááhh!”, ez a széttárt izé, hanem én így,
gyakorlatilag beleájultam, ilyen csöndesen, így zsütty. (62:15)

De ugye abban a pillanatban, ahogy túljutottam ezen a
rettenet dolgon, mint a… tehát abban a pillanatban meggyógyultam ebből az
egészből. Én ott egy életre megjegyeztem, hogy akármekkora a feszkó, meg a nem
t’om mi, ugrani kell, ha ott a pillanat, ezt megjegyeztem. Fölvitték a
barátomat is, láttam ugyanúgy, ahogy távolodik az alakja, hogy hát, min mehet
keresztül. Ott álltak a lifttel, ott fönt. Így éreztem egy ponton, most kezd
sok lenni az idő. Lehozták. Szerintem ő nem volt annyira hiú, mint én, vagy a
csuda tudja mi történt. Illetve hát tudom pontosan, mert utána feldolgoztuk az
élményeket egy baráti sörözés keretében. Öt órát tartott az élményfeldolgozás.
Mit tippeltek, melyik élmény földolgozása tartott tovább? „A nem leugrás.”
Tessék? A nem leugrás, így van. Az én élményem az megvolt 3 és fél perc alatt,
megbeszéltük. „Leugrottam, vááóóó, sutty.” Utána a maradék időt, arra kellett a
legnagyobb energiákkal rááldozni, hogy megmagyarázzuk, hogy miért volt jó
ötlet, hogy nem ugrott le. „Igen, lebénult, igen, hát ha fél, hát úgy nem lehet
leugrani.” Pedig hát ugye tudjuk jól, hogy annak a bénulásnak az lett volna a
legjobb megoldása, leugrani. Szóval ezek vannak, van ilyen, hogy így kinyílik
az ajtó, és akkor csinálni kell. (63:50)

Egy utolsót még hadd tegyek ide búcsúzóul, ez pedig mondjuk
így, hogy az öntisztelet élménye. Amikor hajlandó vagy a saját utadat
visszamenőleg is tiszteletben tartani, a saját reakcióidat legalább annyira
tisztelni, mint nem t’om, bárki tekintély személyét. Ehhez is egy aprócska
példát még hadd mondjak. A kislányommal, ezzel az Adéllal, akit már láttatok,
sétáltunk hazafelé, 9 éves volt, búcsúból. Vettem neki Minyon lufit,
kikönyörögte. Az ilyen gázos, hát na, Minyon, tudjátok. Rákötöttem a kezére, és
addig erősködött nekem, hogy ne a kezére kössem, hanem ő fogja… Mondtam „Adél,
nem jó ötlet. Ez el fog szállni.” Ugye ez a pozitív nevelés, ugye. Az az első,
hogy elszáll. „De nem, meg fogom, meg minden. – Na jó, oké.” Leszedtem, fogjuk.
Mentünk szépen egy olyan jó tíz lépést, ugye, akkor egyszer csak „Áááááá!” A
nagy sikoltás, nézünk föl, az alkonyi égbolton egy ilyen kedves lufi távolodik,
egy ilyen Minyon arc. A gyereknek így egy könnycsepp a szeme sarkában. (65:00)

Akkor történt valami, amit most meggyónok, mert azt mindig
meg kell gyónnom, ahányszor eszembe jut. Ez a baromság, hogy bejött nekem egy
ilyen transzgenerációs szülői reflex, valószínű, nem tudom, honnan. Mert
biztos, hogy nem akartam ezt a gyereket ebben az érzékeny pillanatban sehogy se
bántani. De mindegy, az történt, hogy így lehajolt… egy darabig bírtam, utána
így lehajoltam hozzá, és így mondtam valamit, amit szerintem ki is tudtok
találni, hogy mi az, egy borzalmas rossz szülői duma. „Adél, ugye meg… Adél,
ugye megmondtam!” Nem tudjuk, ezt a szülők miért mondják, rettenetes, az
érzéketlenség netovábbja. Ott áll egy gyerek talpig gyászban, ugye érzelmileg.
Odajön a szülő, és akkor még magát fényezi. Ó, milyen bölcsen… mikor… tehát ez
kész, ilyet nem szabad csinálni. Na mindegy, belesodródtam, megtörtént, ez van.
Na de amit akarok mondani, az az, hogy a saját gyermekem nem hagyta magát
traumatizálni, akármennyire rajta voltam az ügyön, hanem abban a pillanatban
nekem így visszaharsant, vagy nem is tudom, hogy mondjam. „Papa, nem gondolod,
hogy nem ez a legideálisabb pillanat?” Ó, mondom, oké. (Taps – szerk.) Ezt
átadom, ezt a kedves tapsot neki. Tényleg így van, egy kis tisztelet
önmagunknak hadd járjon már, és ezt ő megkövetelte. Olyan, mintha egy ilyen…
lefordított volna egy mondatban egy ilyen hivatalos közleményt. „Kedves
édesapám, éppen aktuálisan érzelmi gyászfolyamatban vagyok. Legyél olyan
kedves, tartsd tiszteletben!” Satöbbi. „Papa, nem gondolod…” Szóval ez. (66:50)

Na most ezek a lelki dolgok, önszeretet, belső vívódás,
belső háború, önutálattól az önszeretetig végig járom a lépcsőket ebben a másik
könyvben, ami nem olyan régen jelent meg, azért is hoztam ide. Még nem
találkoztunk, ezekkel a témákkal foglalkozik. (67:05)

Akkor most lenne egy olyan kérdésem… bőven lejárt az idő,
hogy… Egy három percet adtok még nekem, hogy lekerekítsem ezt az előadást?
Olyan ritkán találkozunk, lehet, hogy soha… Nem fogok itt… Hadd mondjam ezt az
egy apróságot még végig. Rendben? De akinek letelt az ideje, nyugodtan… Annyi,
hogy meg fogok sértődni… és nem lesz könnyű feldolgozni. Á, mindegy, oké.
Szóval, csak a záró gondolatot hadd mondjam el! (67:35)

Ha nehéz helyzetben van az ember az életben, van négy féle
reakciómód. Egyik, áldozattá válni. Mikor nem csinálok semmit, és ez egy
destruktív reakció, csak egyre rosszabb lesz minden. Van az agresszor, az
elkövető. Mikor aktív vagyok, tevékeny vagyok, ugyanakkor a dolog egyáltalán
nem megy jó felé. Aztán van a következő, igazán értékes lelki állapot, a
szemlélődő. Nem csinálok semmit, nem vagyok aktív, ugyanakkor konstruktív
vagyok. Amikor legjobb nézelődni. „Á… nagy az Isten állatkertje. Mik vannak?”
Tehát ez egy lelki állapot, a buddhisták nagyon jól ismerik. És amikor úgy dönt
az ember, hogy csinál valamit, akkor meg álljon bele, és csinálja, az meg az
alkotó szerepe, aktív-konstruktív. (68:15)

Most az élet egyik leglényegesebb része szerintem, hogy
rájöjjünk arra, hogy hogyan szűkítsük be ezt az áldozat elkövető játszmát, és a
másik nagy tudomány, hogy hogyan… Van ez a régi, a Szent Ferenc imája. Biztos
vagyok benne, mindannyian ismeritek, Szent Ferencnek tulajdonítják. „Uram, adj…
elég… – hogy is van? – türelmet, hogy elviseljem azt, amin nem tudok
változtatni.” Ez a… hadd legyek jó szemlélő, amikor úgy alakul. „Uram, adj elég
bátorságot, hogy cselekedjek, amikor lehet, és bölcsességet, hogy jól el tudjam
dönteni, hogy mikor melyik.” („Uram, adj
türelmet, hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy
megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között
különbséget tudjak tenni.” – szerk.) (68:55)

Itt van az alkotó és a szemlélőnek egy gyönyörű klasszikus
találkozása. Megvan, ugye, mindenkinek? Az egyik csak szemlélődik, a másik
aktívkodik, és egy tök jó dolog jön ki belőle. (69:15)

Ez az utolsó gondolat. Az ikrek beszélgetnek az anyaméhben.
Pár mondat az egész. Az egyik szkeptikus. Megvan? Biztos vagyok benne, hogy
többen ismeritek. Annyira cuki az egész, de azoknak, akik nem ismerik, hadd
mondjam el. Az egyik azt mondja „Szerinted van élet a születés után?” A másik,
hogy „Hát én azért nagyon bízom benne. Nem tudom, de én úgy bízom benne, hogy
valami csak lesz utána.” „Na de – jön a szkeptikus – hát nem lehet, hát hogyan?
Hogyan lehetne azt elképzelni?” „Hát – mondja a másik – lehet, hogy a lábunkkal
fogunk járni, vagy a szájunkkal fogunk enni, ki tudja.” „Hát az ki van zárva.”
Szóval jön ez a… és akkor jönnek a durvább érvek, itt kezd szerethetővé válni
ez a párbeszéd. „Onnan még nem jött vissza senki.” És akkor tényleg az van,
hogy úhh, és erre azt mondja a másik baba, hogy „Igen, nem jött vissza senki,
mégis valahogy abban bízom, hogy ott kinn lehet, hogy ott fog ránk várni a
mama.” – mondja ezt. Mire a szkeptikus. „Mama? Te hiszel a mamában? Senki nem
látta még, semmiféle mama, meg…” És akkor jön ez, hogy „De én úgy érzem, én
néha érzem, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Szerintem a mama, a mamának
köszönhetjük, hogy létezünk. Szerintem a mamában élünk, tulajdonképpen. És én
néha még hallom is, ahogy dúdol, és hallom, ahogy… Én, én úgy érzem, hogy még
sokkal több minden vár ránk, ha innen egyszer kilépünk.” (70:55)

És… én ezt el tudom képzelni. Nagyon köszönöm a
figyelmeteket, és a türelmeteket! (taps – szerk.) (71:00) 

Lejegyezte: vinkozoli