A büntető készenlét-séma 5.

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

„Megfogyva bár, de törve nem.” Csak azért is mondom, 193-an
közülünk most éppen síelnek, hát, a legjobbjaink közül. Szóval akkor üdv, üdv a
síelőknek, meg hát nyilván mindenkinek. De azért ugye sosem hagytuk el az
alkalmainkat azért, mert sokan elmennek valami jó dologra. Ezért folytatnám ezt
a témát. Tudjátok, ez az utolsó séma. Az utolsó séma, ami most mindegy, hogy
utolsó, vagy nem, de a lényeg, hogy ez a séma ugyanolyan lehetetlen, hülye
módon hat ránk, mint az összes többi. Nehezíti az alkalmazkodásunkat az
élethez, a kapcsolódásunkat másokhoz, az eredményességet az életben, hogy
tudjunk elégedetten, vagy boldogan létezni. Mind, mind ezek a sémák
akadályoznak bennünket ebben. Tulajdonképpen azt teszik velünk, hogy valami
gyermekkori nem megfelelő érzelmi, gondolati, fizikai állapotba visszarántanak
minket. Na most! (01:10)

Büntető készenlét séma

Ez a séma, tudjátok, amiről szó van… Na, kezdek bemelegedni,
jól van, most már ezt megengedem magamnak. (Lejjebb húzza a zipzárt a pulóverén
– szerk.) Ez a séma, büntető készenlét séma. Hülye egy kifejezés, a lényege,
hogy gyerekkorban a szüleimen keresztül hogyha bármiféle olyasmit tapasztaltak
a szüleim, amire ők azt mondták, ők úgy gondolták, ők úgy látták, hogy az
helytelen, akkor annak a következménye mindig valamiféle büntetés volt. Lehet
szóban, lehet tettben, bárhogyan. Valamiféle elutasítás, és büntetés. Ezért,
máris használom a székeket, ezért az élményem az, hogy ami elérkezik mindig
akkor, ha valamit elrontok, vagy valamiben tévedek, vagy valamit hibásan
csinálok, ami sokszor az életnek teljesen természetes része, akkor erre a
válasz az ítélet (1. szék – szerk.), és az ítélet után a bűnhődés és a
büntetés. Igen ám, de amivel mi nagyon foglalkozunk, mert nem akarunk
beleragadni a rossznak a végtelenségig való elemzésébe, hogy a másik oldalon az
van, amit más családokban fölnőve megtanulhatunk, és megtapasztalhatunk, és
aztán felnőttként meg elsajátíthatjuk. Hogy amikor van valami hiba, és tévedés,
és bűn, és gyarlóság, és gyöngeség, nem csak az ítélet adhat rá megfelelő
választ azért, hogy az igazság nyilvánvaló legyen, hogy az egyensúly
helyreálljon, hogy a világban rend legyen. Hanem hogy éppenséggel a világban
úgy is lehet rend, és az igazság akkor sem porlik szanaszét, hogyha van irgalom
(2. szék – szerk.). (03:00)

Attól még lehet azt mondani, hogy valami nem jó, és utána
lehet irgalom. Lehet azt mondani, hogy bűn, lehet azt mondani, hogy helytelen,
lehet azt mondani, hogy másképp csinálnám. Egy csomó mindent lehet még. Nem
kell az igazságot tagadnom, elhazudnom ahhoz, hogy teret adjak… és itt három
dolgot mondtunk mindig. De ilyenkor mindig azt gondolom, hogy ti kívülről
tudjátok az összest, ez jó, jó, jó. De tudom, hogy nem így van. Hogy egy nagyon
sajátos ambivalenciában lehettek. Az egyik, hogy azt mondjátok ide „Jaj, ezt
már hallottam.” De megkérdezném, mi a három? Eeee, szóval. Itt (2) megjelenik
az irgalom, megjelenik az együttérzés, és…? Hát látjátok, erről beszélek. És a
megbocsájtás. Tehát, az irgalom, az együttérzés, és a megbocsájtás jelenik itt
meg. Minket az érdekel, mert nem ilyen végtelenül leegyszerűsítve akarjuk nézni
az életet, hogy minden, amit elmondunk róla, akkora hiányok keletkeznek, hogy…
értitek, a fal adja a másikat. Hanem, úgy, azt próbáltuk most kidolgozni, már
két alkalom óta, hogyan tudjuk realitássá tenni az együttérzést, a
megbocsájtást, a részvétet – ez egy negyedik –, az irgalmat, hogy közben nem
veszítjük el lábunk alól azt a talajt, hogy van igazság, hogy van realitás,
hogy van valóság. Tudjátok, hogy bármikor számot tudunk arról adni, hogy ki,
mikor, mit, kivel, mit tett. Még akkor is, ha azok mi voltunk. Hát hogy úgy
tudom az irgalom, a megbocsájtás, a részvét, az együttérzés világát
fönntartani, hogy sosem fizetem meg azt az árat, hogy befogjam a szám akkor,
hogyha meg kell nevezni, hogy ki, mikor, mi, kivel, mit, hogy tett. Nem, nem ez
az ára a megértésnek, a megbocsájtásnak. (05:00)

Jól van, na most már a tüdőmet ki… Hát értitek már, már most
ezt… most, látjátok, ez egy ilyen lassú sztriptíz. (Teljesen lehúzza a zipzárt
a pulóverén – szerk.) Tehát akkor erről van szó, és innen hoztam pontokat. Most
ez tényleg csak gyors ismétlés, mert aztán fejest ugrunk valami újba, ami a
sémához fog kapcsolódni, de mégis csak nagyon érdekes, már nekem. De hát
tudjátok, ez a fő motívum. Tényleg, szokták kérdezni „Feri, honnan találod ki
ezeket a témákat? – Mi érdekel?” Nem, egyébként itt most átülök a másik (1)
székre. Mindig úgy van, hogy bizonyos dolgok kifejezetten érdekelnek, és olyan
is van, hogy dolgok titeket érdekelnek, és amikor ez a kettő találkozik. Van,
hogy engem érdekel, titeket nem. Hát, ilyen van, sajnos, mennyi jó dologból
maradok ki. Aztán olyan is van, hogy titeket nagyon érdekel, engem meg
egyáltalán nem. Hát én arról nem beszélek. Hát mi vagyok én, áldozat? Nem, ezt…
Ha titeket érdekel, járjatok utána. De ha titeket is, meg engem is érdekel, na
jó, akkor arról beszéljünk. Értitek, a szabadidőmben szenvedjek? Nem, azt már
nem. Szóval, tényleg, ezt jól esik, szabad időben vagyok. Ilyen máskor még
sose, 16 év alatt ezt sosem láttam így, hogy most a szabadidőmet töltöm itt
veletek. Akkor hogyne, egy kicsit szórakoztassam is magam, nem? Oké. (06:30)

Ismétlés

Tehát most ezeket csak fölsorolom. De itt (2) ülök ugye, itt
ülök. Nem tüntetjük el (1), hanem közben érvényre tudjuk juttatni. Az egyik, az
együttérzésünket. Saját pozitív érzéseket kelt bennünk az, hogyha együttérzőek
tudunk lenni. Tényleg. Az nem esik jól? Ez naa…. Aztán, mi miatt dönthetek a
megbocsájtás, az irgalom, a részvét, és a többi mellett? Azért, mert átélhetem
azt, hogy ilyenkor jó, vagy jobb embernek tarthatom magam, mint hogyha bosszút
állnék, vagy másokat fenyegetnék, egyszerűen jobb ember vagyok ilyenkor. Ezt
átélem, és ez motivál arra, hogy ide (2) üljek le, és ezt juttassam érvényre,
miközben azt (1) nem tagadom. Jól van, következő. (07:20)

Fölismerem azt a különbséget, hogy valahogy fontosabb lehet
számomra az, hogy igaz ember legyek, mint hogy az igazságot minden áron
érvényre juttassam, akár a szeretetlenség árán is. Emlékszem, világosan itt van
bennem, egyszer egy misén hirtelen úgy belém világlott ez, hogy az igazságnak
része a szeretet. Én nem akarok egy olyan igazságot, értitek, van az igazság, a
szeretet meg egy másik bolygón lakik. Nem, hát ha az igazság az, hogy az
Igazság, hatalmas „I” betűvel, akkor pont a szeretet hiányozna belőle? Akkor
hirtelen rájöttem, hogy most nagyon világos lett. Nem hiszek semmiféle
igazságban, amiben nincsen szeretet. Nem hiszek ilyen igazságban. Az az igazság
már nem az igazság. Sok okosság lehet benne, sok jogos szempont, meg minden,
csak nem az igazság. Akkor ott a misén ez úgy ment bennem tovább. Szóval
látjátok, ezért érdemes misére járni, még veletek is történhet ilyen, hogy
egyszer csak valamire rájöttök. Két szundikálás között, tényleg, hogy is van az
igazság? És akkor a következő gondolat, még mindig ott a misén egészen világos
lett. Ez azt jelenti, ha valaki az igazságot szeretetlenül képviseli, nem
képviselte az igazságot. Vagyis szeretetlenül az igazságot nem lehet képviselni
azért, mert az igazságnak része a szeretet. Tehát ha szeretetlenül képviselem,
az nem az igazság volt. Jogos szempontok voltak, belátások, egy csomó jót
elmondhatunk róla, csak azt nem, hogy az az igazság. Hát, na most már neki is vetkőzök.
Tessék, az igazságnál, egyszer csak, most már a köldökömet is odaadom nektek.
(Szét is nyitja a pulóverét – szerk.) Jó, megyek tovább. Azt mondja. (09:20)

Teremtményi voltunk belátása segíthet abban, hogy ide (2)
leüljünk, és azt mondjuk „Ugyan már, most ki tökéletes?” Volt egy pap
ismerősöm, nagyon kedves volt, most is él. Igen, igen, és ő mindig azt mondta
„Ferihh…!” Nem Ferihh, ezt most miért mondtam, hogy Ferihh? De tudom, hogy
miért mondtam, csak olyan tudattalan, jópofa. Azt mondja. „Feri!” Nincs H a
végén. „Feri!” (Megvakarja a fülét – szerk.) Ez nem része most, ez csak
viszket. „Feri!” Ezt most nem magamnak mondom, hanem ő mondta nekem. „Feri!
Egyedül Allah tökéletes.” – mondta a katolikus pap ismerősöm. Hát ez mély
benyomást hatott rám, vagy keltett bennem. Na, megint összevontam két dolgot.
Oké. De tudjátok, ezt éppen nem olyan régen mondtam nektek, amikor két dolgot
összevon az agyunk, abból olyan jópofaságok jönnek ki. Emlékeztek, mikor a pap
mondta, hogy fölszedegette, meg csipegette a magokat, na. Abból lett a
cseszegette a magokat. Következő. Ajjh! (10:30)

A kapcsolat fontossága. Hát ha minden pont a legszorosabb
emberi kapcsolataimban, ahol annyira érzékennyé válunk az igazságra, ha ott
mindig büntetek azért, mert a másik ezt, vagy azt, vagy úgy, tönkreteszem a
kapcsolataim. Hát tönkre is mennek, mert hatékony. Akkor. Összetartozás általi
önazonosságomat élem meg. Hát hogy én nem csak 195 centis vagyok, hanem mondjuk
a ti… (Valaki tüsszent egy nagyot – szerk.) Most ezt nem értelmezem, jó.
Következő. Egység a legbelsőbb önmagammal. Mert a legbelsőbb önmagam nem akar
senkit sem bántani, vagy elpusztítani. Miért akarna? A legbelsőbb önmagam sosem
negatív, nem akar bántani, elpusztítani, semmi ilyesmit nem akar. Gyerünk,
megyünk tovább, mert ha mindig ismétlek, akkor mi van? Azt mondja. Saját
esendőségemmel való eleven kapcsolat. Jó, megyek tovább. Létezésem igazol… de
tényleg, ez jó, jól haladunk, nem? Senki nem ért semmit, én itt (Bújja a
jegyzeteit – szerk.), jó, ezt majd otthon átgondolom, hogy ezt így érdemes-e
csinálni, de most ne akasszatok meg, értitek, ez egy kiszolgáltatott szerep.
Jó, tehát most abbahagyjam? Most tényleg, van ennek értelme? „Van.” Van, ó,
mindig vannak ilyen rendesek. Köszönöm, te gyere legközelebb is! Tehát! Létezésem
igazolása pozitív jogosultságok révén. Megtehetném azt, hogy szemet szemért,
fogat fogért, oké. (12:20)

Feri első papi megbízatása, büntetésből

12. Biztonság, rend iránti igényem fölülmúlása. Hogy a
szeretetben mindig van valami kicsi rendetlen, kicsi, valami, na. Tudjátok, az
első főnököm, most már beszélhetek róla, mert meghalt. Tényleg, mert most már…
Büntetésből kerültem hozzá, ezt meséltem nektek talán. Azért az egy érdekes
dolog. Úgy volt ám, vagy úgy van, nem t’om, most hogy van, hogy amikor az első
helyet megkapja a frissen fölszentelt papocska, akkor van egy ebéd, és akkor
ott az ebéd… Hát ez a koreográfia, hogy ott leülsz az ebédasztalhoz, ott van a
neved, ez a püspöki palotában van, tehát azért értitek. Ott van a tányér, és a
tányér mellett egy boríték, és a borítékban, hogy hova kell majd menned. Eee,
értitek, úúúúööö. És hát persze mindenki leül, és akkor nem a levest kezdi el
enni, hanem kibontja a borítékot. „Na, tessék!” Hát én kibontottam a borítékot,
hát énnekem az semmit nem mondott, mert körülbelül egy plébániát ismertem egész
Magyarországon. Hát úgy, tényleg így volt, hát minek többet, egy is elég. Abból
levontam a következtetést, hogy érdemes papnak lenni, és… hát… És, na kibontom
a borítékot, ott volt egy hely. Hát, látták, ott nézegettem, látszott, hogy
semmi komolyabb érzés nem jelent meg bennem. Ezt… csodálkoztak ezen, és
odafordult hozzám az egyik püspök alatti valaki, aki majdnem püspök, és… nem
t’om ezeket a rangokat sosem megjegyezni. És akkor azt mondja, de kedves volt
ám, tehát ő végig mosolygott, hát persze neki könnyű volt. Akkor azt mondja
„Feri, tudod, hova fogsz kerülni? – Látom, itt van, Szent Teréz plébánia. – Hát
igen, igen, ezt így mondják, csakhogy ez egy büntetés. Te büntetésből kerülsz a
Szent Teréz plébániára, eddigi tevékenységed nyomán, és a plébános atyát ha nem
ismernéd, káplánevő.” Így kerültem egy káplánevő plébános atya mellé, aki
mármost nem él. (14:55)

Az történt, hogy tényleg büntetésből kerültem oda. Hát, hogy
„Pap akarsz lenni? Na tessék, akkor lehetsz!” Képzeljétek el, mi történt? De
ezt most már gyorsan csak mondom. Nagyon jól megegyeztünk. Mert ő, innen
indultam el, ő a reverendát mindig használta, ez idáig oké. De a reverendára
mindig felöltött egy barna munkaköpenyt. Ő barna munkaköpenyben végezte a papi
szolgálatát, és élt-halt az adminisztrációért. Az ő mondása volt „Feri, a
menyországba is úgy kerül bárki, hogy először az adminisztráción túl kell
esni.” Ez volt a képe a menyországba jutásról, hogy azért az adatokat ott is
fölveszik, nehogy valaki véletlenül oda csússzon. Na, és ő volt a káplángyilkos
pap, és megbeszéltük, hogy… Rájöttem én ott egy év után, hogy ő tulajdonképpen
nagyon szeret adminisztrálni, és nagyon szereti a pénzt, hogy… Tényleg, de nem
azért, nem dúskált, szóval nem lopta azt el, vagy ilyesmi, hanem szerette
számolni, és ezt… Hát nem t’om, én nyolcadikban ezt megtanultam, nem t’om mit
számolgassak annyit. Megállapodtunk, hogy ő két dolgot fog csinálni. Hát egy
idős bácsi volt. Hogy ő fogja mindig a pénzt számolni, és ő mindent, mindent
számol majd, meg adminisztrál utánam. Cserébe én minden munkát elvégzek, de
mindent. Én mondtam, énrám bízza a gyerekeket, azt megcsinálom. Serdülők,
jöhetnek. Felnőttek? Hát ki, ha hova máshova? Család? Csak ide, ide, ide!
Jegyesek? Már foglaljanak is helyet! Temetés? Hát ki, ha én nem? Most is be
vagyok… így. (Összehúzza a pulóvert – szerk.) Keresztelés? Hát értitek, a kis
mancsomba azokat a kis pöttyöket! (17:05)

Frissen fölszentelt pap voltam, mindent én csináltam,
mindent. Hát én éltem-virultam. Én dolgozni szeretek, én adminisztrálni nem
szeretek. Kérdezte néha, hogy „Feri, megszámoltad a fizetésed? – Miért
számoltam volna meg? Ne haragudj, plébános atya! Hogy te azt háromszor
megszámoltad, az biztos. Én most minek számoljam meg még egyszer?” S akkor
látszott rajta, kicsit egy könnycsepp, hogy azért milyen nagyra tartom őt. Mert
tényleg megszámolta. És utána… na, na jó, gyerünk! Hát nem sztorizás miatt
vagytok itt. Hát akkor elmennétek máshova. Föl ne álljatok, ne… szégyenüljek
itt előttetek! Tehát, biztonság, rend felülmúlása. Innen mondtam, mert eszembe
jutott az én drága első plébánosom, aki hát a reverendára is barna munkaköpenyt
vett. Tehát ott aztán volt rend, ahogy kell. (18:05)

Hát azért ezt a történetet csak föleleveníteném mégis csak.
Képzeljétek el, mi történt? Demonstrálom, hogy a renden túl is van élet, na.
Képzeljétek el, az történt, hogy műtötték a térdem. Na, ott műtötték először.
Ezt, amit most megint műtöttek, de akkor először. Hát az elején persze, hogy
gyógytornász segítségére volt szükségem. De hát nem tudok járni, meg minden,
hát kell a gyógytornász. Az történt, hogy a szobám az úgy nézett ki, mondjuk
pont így, hogy itt volt az ajtó, és akkor itt volt egy szekrénysor, mert hát
egy szobám volt, na. Hát két szoba? Nem, káplán voltam, egy szoba. Tehát ajtó,
tér, itt volt egy elválasztó. Mert hogy az ablak mellett, kérem szépen, itt
volt az ágyam, hogy egy kicsit úgy le legyen választva a nappali tértől, és úgy
érezzem, hogy mégis csak van valami kis bensőségesség a papi életben. Na, és
így volt az ágy, illetve pontosabban, hát így, hogy kilássak az ablakon, mert
azt szeretem, a távlatokat. (Az ágynak háttal volt, mögötte a szoba ajtaja –
szerk.) Az történt, hogy én itt feküdtem, és hát műtötték pont a jobb lábam, és
hát… na. Jött a gyógytornász. A gyógytornász, hát én az ágyban fekszem, hát
hogy könnyebben oda tudjon érni, letérdelt így elém, és így hajlítgatta a
lábam, meg minden, így. A plébános atya… Ja, a gyógytornász egy nő. A plébános
atya, ugye kopogott, tük-tük-tük-tük, benyitott. (Megáll mereven – szerk.) és
egy nőt látott térdelve az ágyam előtt, hogy éppen ilyen mozgásban van. Én
hallottam ezt, én hallottam az ajtót, akkor így a csöndet, akkor becsukta. Hát
nem tulajdonítottam neki jelentőséget estig. Este behívott, reverenda volt
rajta, meg a barna munkaköpeny, és… De látszott rajta az a rémület, hogy most ő
sem tudja, hogy ebből mi lesz, de én meg semmit nem tudtam. Megkérdezi „Feri,
ki volt nálad?” És akkor elmondtam, hogy gyógytornász. Rám nézett, azt mondja
„Na gyógytornásznő. – Ja, gyógytornásznő. – Mit csinált?” És belekeveredtem egy
ilyen magyarázkodásba, hogy mit csinált a lábammal a gyógytornásznő. Na, ez
ennyi. (20:45)

Tehát… és amikor… Képzeljétek el, találkozott ezzel a
káplánevő plébánossal a püspök úr. A püspök úr, aki büntetésből helyezett oda,
7 év érdemeim elismerései miatt, azt mondta, hogy „Hát hogy vagy a Ferivel?” És
erre a plébános atya azt mondta, három éve voltam ott, azt mondta. „Ilyen jó
káplánom sose volt.” És a… Egészégedre! És a püspök atya attól kezdve fél évig
ezt mondogatta, társaságokban elmondta. Ő még ilyet nem hallott, hogy ez a
plébános atya így nyilatkozzon egy káplánjáról. Mert fölosztottuk az életet.
Övé volt a rend, enyém a rendetlenség, és jól megvoltunk. Na, gyerünk! (21:40)

Az ismétlés folytatása

13. Ú, ezt sajnálom, nem egy szerencsés dolog, azt mondja… A
szabadság átélése és megragadása. Mhh. 14. Az igazságosság érvényesítésének a
képessége. Könnyebben vagyok együttérző, nagyvonalú, megbocsájtó és irgalmas,
ha bármikor át tudok ide ülni, és azt tudom mondani, hogy „Elég!” vagy hogy „Ez
nem volt igazságos. Kikérem magamnak!” vagy „Ez bántalmazás!” Ugye, ha ezt
szabadon meg tudom tenni, akkor, akkor ülök csak ide (1), amikor azt mondom,
hogy most itt át kell ülni, és egyébként tudok szabadon itt (2) lenni. Oké. 15.
Az igazság, vagy igazságosság, és az ítélkezés megkülönböztetése. Hogy az
igazság, vagy az igazságosság képviseletéből nem következik, hogy ítélkeznem
kelljen bárki fölött. Gyerünk! (22:35)

(17.) Minket fölülmúló rendhez való tartozás, vagy abba
vetett bizalom. Ez nagyon érdekes, mert itt az igazságosság világát terjesztem
tovább. Azt mondom, nem kell nekem ítélkezni senki fölött, sem büntetni, majd
más, majd más elrendezi a számlát. Oké. 18. Az irgalmas Istenhez való tartozás,
a vele való közösség. Én is olyan szeretnék lenni, mint ő. És akkor volt az
utolsó. 19. Önmagam, és az úgynevezett tettes árnyalt látása. Ugye ahogy
mondják, hogy mondjuk a kriminálpszichológiában, hogy a tettes egykor áldozat
volt. Nem születünk tettesként. Nem azon fantáziálunk két évesen, hogy „De jó
lenne böribe kerülni!”, hogy öt évesen valami komoly bűncselekményt de jó lenne
csinálni, mások kárára. Nem, nem ez a gyerek fantáziája, hanem egy
királykisasszony akar lenni, és királyfi, és… Legföljebb olimpiai bajnok, az
nehezebb egy kicsit. És akkor maradt két pont, és ehhez most már nekivetkőzöm.
Két pont. Ezt nem így tanítják a színház- és filmművészetin, csak én nem jártam
oda. Igen. (24:00)

20. A minket fölülmúló, hosszútávú igazsághoz való
kapcsolódni tudás.

Tehát van akkor még egy ilyen pont, hogy a minket fölülmúló,
hosszútávú igazsághoz, vagy igazságossághoz való kapcsolódni tudás. Ez más egy
kicsit, mint hogy „Majd más elrendezi az igazságot.”, hanem hogy azt látom,
hogy hosszabb távon néha ilyen vagyok, és néha olyan, és te is néha ilyen vagy,
és néha olyan. Hogy ezért – elnézést a kifejezésért, úgy szoktam ezt mondani –
nem kell minden légypiszokra rászállni. Mindig mindent leütni, lecsapni, rögtön
tettest megnevezni. Hosszú távon egy kicsit… úgy is létrejön az igazságosság
egyensúlya. Mindenért nem, nem nyújtjuk be a számlát. (25:00)

Olyan szép ez például, hogy amikor megszületik az első baba,
akkor a pár tulajdonképpen a kapcsolati tőkéjükből kezd el élni. Ezt egy nagyon
szép gondolatnak látom, nagyon reálisnak. Hiszen nem tudnak egymással annyit
törődni, mint amennyi jó lenne, főleg a feleségnek nehéz a helyzete. Most első
sorban nyilván rá van bízva az a pici baba, hát az nagyon nehéz. Hát ugye én
már csak tudom, ahogy reggelenként hulla fáradtan, mert négyszer kellett
fölkelnem, értitek, én tudom. Szóval minden megbecsülés az édesanyáké. Hát most
akkor ő még amellett, értitek, most… Azt mondta egy hölgy „Hát azért ne
haragudj, azért nem olyan könnyű, hogy hirtelen fekete démonná változni a férjem
kedvéért.” Hát azért akkor mennek a hetek, a hónapok, hogy bőven elég, hogy van
ott egy pici baba. Főleg, ha ikrek. Ez azt jelenti, hogy milyen nagy dolog,
hogy a férfi azt mondja, hogy a kapcsolatunknak van egy tőke része. Hosszú ő,
csak ha írod, akkor azt nem… Ugye, hogy a férj mit mondott. És hogy, ahogy van
ez a tőke része, az azt jelenti, hogy a feleségemtől… Ez szörnyű, ugye? Tehát
azért ezt… hát szóval nem csoda a hét év után a bünti. Most… hogy… hogy a
feleségem hétszámra, hónap számra nem ad meg minden olyasmit, amit eddig
megadott, vagy amit ezután majd megad, vagy amire szükségem lenne, és hogy
ebből a tőkéből tudok élni. Kinyitom a hűtőt, és onnan kiveszem. „Na…!” Ez azt
jelenti, hogy hétszámra, hónap számra nagyon méltányos a feleségemnek nem
állandóan azt mondani, hogy „Mikor leszel már fekete démon, meg combfixes cupp
az éjszakában?” Hogy az rendben van, nem rögtön mindent számon kérni. Jól van,
gyerünk, menjünk már tovább! Jó, tehát hosszú távú igazság. (27:30)

Úgy is megfogalmaztam ezt, hogy nem is olyan könnyű az út a
Miért-től a Kiért-ig. Háá, a Miért-től a Kiért-ig. „Miért van ez így? Miért, és
miért, és miért…?” Egyszer csak történik egy fordulat, és azt mondom, ezt a
kérdést, hogy „Miért?”, a végtelenségig ismételgethetem, és egy pont után nincs
rá válasz. Hogy a „Miért?” kérdésre a „Kiért?” kérdésre adott válasz a válasz.
„Miért, most miért? Most miért van, hogy a feleségem nem is figyel annyira?
Most miért…, és miért, és miért?” Na, hát ebbe jól bele lehet fulladni. Egyszer
csak azt mondom „Kiért? Hát a gyerekünkért. Ja! Hát akkor azért az más.” Hogy
eljutni mindig egy Kiért-ig. Az életesemények néha annyira érthetetlenek,
értelmezhetetlenek, fölülmúlnak minket, és beleragadunk ide, a Miért-be.
„Miért, és miért, és miért?” És nincs válasz. Oké. Oké, oké, oké. (28:40)

21. A szenvedés értékének a fölismerése.

Akkor, az utolsó. Ezt így mondom, hogy a szenvedés értékének
a fölismerése. Vagyis, hogy milyen szívesen tompítom és enyhítem a saját
szenvedésemet és fájdalmamat azzal, hogy bosszút állok. Azzal, hogy szemet
szemért, fogat fogért. Rögtön egy ítélet, rögtön egy hatalmi pozícióba hozom
magam. Rögtön büntetek, hogy a fölényemet, a morális fölényemet kifejezem. Mit
jelent ez? Ezzel stabilizálom magam. Az érzelmi egyensúlyomat ezekkel a
szerepekkel megerősítem. A morális fölény nagyon tápláló, csak tönkreteszi a
kapcsolatot. Milyen gyakran történik az egyik, vagy másik fél, főleg egy tartós
kapcsolatban valami olyasmit tesz, ami morálisan problémás. Akkor fölveszem a
morális fölényt, és az engem megerősít. Csak hogy lesz itt akkor intimitás? Ha
én egy piedesztálon állok, ő meg ott fetreng a sárban, akkor ebből hogy lesz
férj-feleség kapcsolat? Ebben ez a döbbenetes, hogy milyen nagy emberi
teljesítmény, hogy én az erkölcsi magaslatról lejövök, pedig én vagyok mondjuk
a vétlen fél, ebben a helyzetben. Vagy az áldozat, mmm, óvatosan mondom ezt, és
lejövök erről a magaslatról, hogy nem ezzel erősítem meg magam. De miért jövök
le? (30:15)

Ugye azt mondta, egy zseniális lélektani szakember azt
mondta, hogy áldozatot akkor tudunk hozni, ha meg tudjuk mondani, hogy kiért,
vagy miért. Egyébként az embernek nem fűlik a szenvedéshez a foga, csak akkor,
ha meg tudom mondani, hogy miért csinálom, vagy kiért. Tehát valami többért meg
tudom hozni. De ha csak úgy kell csinálni, miért csináljam? Valaki azt tudja
mondani, hogy a morális fölényből fakadó erőforrásokról lemondok, vagy erről a
hierarchikus piedesztálról leszállok, mert fölismerem annak a szenvedésnek az
értékét, amit én most átélek, hogy ennek van értelme. A kapcsolatunk így megint
egyensúlyba tud kerülni. Ahogy leszállok erről, hogyha te a társam vagy, akkor
te pedig ezt nem használod ki ellenem. „Ja, hát akkor értitek, akkor megy
tovább az élet!” Hanem továbbra is kifejezed, „Nagyon sajnálom.” Én nem járatok
veled egy kanosszát, de te elismered, hogy jogos a fájdalmam. (31:25)

Na, jól van. Ezt akartam volt mondani. Ez tudjátok, hány
pont? 21. Hát 21 jól megfontolt okunk van arra, hogy az irgalom, az
együttérzés, szánalom, mm-mmm, inkább szolidaritás, megbocsájtás világában
legyünk, és az igazságot, igazságosságot ne tagadjuk. Ennyi. Most mennék akkor
tovább. Hááát, akkor gyerünk, gyerünk! (31:55)

Együttérzés a családban, a szülő-gyerek
kapcsolatban

Mi az, amit itt nagyon hangsúlyoztunk? A teológia felől
elsősorban, vagy a spiritualitás felől az irgalom. A lélektan felől:
együttérzés. Ha valami segít bennünket, hogy ne ítélkezzünk mások fölött, az az
együttérzés. Szeretnék akkor az együttérzésről beszélni, illetve arról, hogy az
együttérzés a családban, a szülő-gyerek kapcsolatban hogyan tud kibontakozni.
Hogy mi ennek a kulcsa, vagy szépsége? Hogyan tudunk együttérző szülők lenni?
Vagy felnőttként hogyan tudok együttérző lenni a bennem élő gyerekkel? Tehát
miért érdekes ez nekem. (Valami egyre hangosabban sípol – szerk.) Halljátok?
„Sípol.” Fogjon meg valaki, mert elszállok. Hogy… (32:50)

John Gottman: A gyerekek érzelmi intelligenciája,
nevelés szívvel-lélekkel.

John Gottman-nek a könyvét használom nagyon. Hát olyan
lehetetlen címe van, inkább elolvasom. Ezeket a hosszú címeket nem… (Telefon
csörgés – szerk.) Hát szóval amit csináltok a mai alkalommal…? Ne is
haragudjatok! Azt mondja. John Gottman: A gyerekek érzelmi intelligenciája,
nevelés szívvel-lélekkel. Ez a könyv megjelent magyarul. Tudjátok, ez az a John
Gottman, akiről állandóan mondom, hogy családterapeuta. Igen ám, csak hogy
megházasodott, és megházasodott, született gyereke. Akkor rájött, hogy ő ehhez
is érteni akar, hát egy ilyen pofa. Akkor több évtizede kutatja már nem csak a
társkapcsolat dinamikáját, ami neki annyira fontos volt, amit már elkezdett a
’70-es években, hanem elkezdte kutatni azt, hogy mitől jó gyereknek lenni egy
családban. (33:50)

Őt a következő érdekelte nagyon, mert ő nagyon hosszú távon
szeret gondolkozni. Őt az érdekelte, hogy milyen családi közegben nőnek föl
azok a gyerekek, akik érzelmileg bírják az életet, akiknek az érzelmi
önszabályozása jó tud lenni. Ezért képesek együttműködni, a sorscsapásokat
elviselni, negatív eseményekbe nem törnek bele. Na, most ezt nem akarom
ragozni. Ez érdekelte őt nagyon, és elkezdte a kutatásait. Ez most megint már
több évtized. Ennek az összefoglalása ez a könyv. Hát azért ez mégis csak jó
dolog. Ebből szemezgettem, és akkor hoznék néhány dolgot. Nem fogok elmerülni
benne, hát megveszitek, ’oszt… értitek. Szóval. (34:35)

Azt mondja, hogy két nagy csoportba, tulajdonképpen két nagy
csoportban látom a szülőket. Az egyik csoportban azok a szülők tartoznak, akik
érzelmileg képesek a gyermekeiket fejleszteni. Így is mondhatnám, az érzelmi
intelligencia ezekben a családokban fejlődik, főleg a gyerekeké. De a gyerekeken
keresztül a felnőtteké is. Itt állandóan történik az érzelmi intelligencia
(társas intelligencia) fejlesztése. Ezt fontosnak tartják, és ezt csinálják. A
másik csoportba azok a családok tartoznak, ahol a gyerekek számára az érzelmi
intelligencia fejlesztése nem történik meg. Na most. Abba a csoportba, ahol az
érzelmi intelligencia fejlesztése a családokban nem történik meg, értitek,
kicsit rosszul leszek ettől, ott három fajta különböző szülői magatartást
különböztetett meg. Ez a háromféle szülői, különböző szülői magatartás ugyanoda
vezet, hogy nem fejlődik az érzelmi intelligencia. (35:55)

Azt mondta, létezik olyan, hogy egy szülő a gyerek
érzéseivel kapcsolatban elutasító (1. Dismissing – szerk.). A másik, a szülő a
gyerek érzéseivel kapcsolatban helytelenítő (2. Disapproving – szerk.),
helyteleníti a gyerek érzéseit. A harmadik, hát ez… bárcsak ne ezt mondta
volna, de ezt mondta, 3. Laissez-faire. Na, hát ezt ismerjük, már mindenki…
Laissez-fair. Szóval, hát megengedőnek szoktuk, inkább olyan elhanyagolónak,
megengedőnek. „Hát felőlem érezhet, amit akar.” Ez a Laissez-fair. Na most,
szeretném egy picit bemutatni ezeket. Azt mondja, hogy sajna-bajna, ez bár
három különböző szülői magatartás, a gyerek érzéseihez való viszonyulás
szempontjából, az eredmény ugyanaz. A gyerekek többet betegek, nehezebben
működnek együtt, nagyobb az agresszió, az önkontroll gyengébb, érzelmi
önszabályozás gyöngébb, az élet nehézségeibe beledeglenek. Azt mondta, ő így
nevezte, hát ez se valami elegáns, hogy az érzelmileg fejlesztő szülőknél pont
fordítva megy minden. Tehát képesek együttműködni, be tudnak illeszkedni
csoportokba, tödöm, nem ragozom ezt, hát már ért… hát már… na. (37:30)

Képzeljük el azt a helyzetet, hogy van egy 3 éves kislány.
Hát, én már el is képzelem. 3 éves kislány, reggel van, és oviba kéne menni,
mert már ovis vagyok. „Én nem akarok menni! Nem megyek!!! Anya, nem megyek! Játszani
akarok, játszok! Nem!” Ezt mondja a gyerek. Kifejezi a haragját, a panasz,
íííí. Milyen szülői, klasszikus szülői magatartásokat láthatunk az érzésre való
reakció szempontjából? Most jön az, amit kifejezetten élvezek. Ez az, hogy…
Mert mi szokott ilyenkor történni? Jön valaki, és akkor elmondja „Ez a szülő is
el szokta szúrni, így rontja el, ez meg így rontja el, ez a legrosszabb.” Ugye,
és akkor uuáááá! Nem, ezt nem így szeretném most csinálni, hanem úgy, hogy
elmondanám, hogy ez a három nem eredményes szülői magatartás milyen erényekkel
bír, mit csinálnak jól. Háá! És az az érdekes, hogy mind a három szülői
magatartás valamit kifejezetten jól csinál, csak nem elég, amit csinálnak.
Hááá? Ez az érdekes. Jól csinálnak dolgokat, csak nem elég. (38:50)

Emlékeztek, hogy hogyan alakulnak ki gyerekkorban a negatív
sémák? Hogy negatív dolgokat kapunk, hogy bántalmaznak bennünket, hogy elhanyagolnak
minket, vagy pedig, hogy egyoldalúan kapunk dolgokat. Ez a három fajta szülői
magatartás, mind a háromban sok igazság van, tesznek is valami jót, érvényre
juttatnak valami fontosat, ami a gyereknek fontos az érzelmi fejlődése
szempontjából, csak nem elég. Ezt lehetne róluk mondani. (39:25)

1. Elutasító (Dismissing)

Az első, tehát egy 3 éves kislány vagyok. Jaj, de
belegondolni is jó. „Nem!!! – ez kisfiú volt – Neeem…!” Na most! Az első
magatartás, az elutasító szülői magatartás. Mutatom a szép részét. Kéne nekem
ide egy gyerek. Most… na gyere! (Odahúzza a gyerek székét – szerk.) Jó, tehát a
gyerek toporzékol, én odamegyek. „Jaj, hát Pannikám, hát ne toporzékolják!
Tudod, hogy az óvónéni mennyire szeret? Tudod, hogy mennyire szert téged az
óvónéni? Hát az óvónéninek te minden… hogy mondta, hogy te vagy a kis kedvence.
Hát és tudod, milyen jót játszottatok múlt héten is, hát öröm volt titeket
nézni. Komolyan, én már előbb odaértem az oviba, és néztem, hogy te hogy
játszol. Hát, ezt öröm volt, édesem… Na, úgyhogy gyere, akkor lesz az óvoda, és
az óvónéni nagyon szeret. Meg hát találkozol a Petivel. Na, Panni! Hát a
Petivel, tudod, mondtad neki, hogy téged néz a Peti. Na, hát nem csodálom, hogy
néz, mert én is nézlek téged, és te nagyon szép vagy. Akkor tudod, mit
csinálhatnánk? Hogy mikor vége van az ovinak, akkor… Hát persze én megyek, ki
menne más, mint az apa.” Na, apa megy… és akkor… Lehetek anya is, értitek, ne
értsétek félre. Így nem láttok, megint olyan… ne legyetek olyan számkivetettek,
majd így csinálom. (Fordul kicsit – szerk.) „És akkor azt csináljuk, hogy tudod
mit? Hogy elhozlak az oviból. Igaz, tényleg tél van, minden. Elmegyünk, cuki.
Cukiiii. Pannikám, cuki, és… kedvenc süti. Mmm? Na, akkor gyerünk!” (41:10)

Ha nem mondtam volna azt, hogy problémás szülői
magatartásokat fogunk látni, mindjárt azt mondanátok, milyen ügyes volt. Ugye,
hogy ügyes volt? Hát kifejezetten, odament a gyerekhez, foglalkozott vele,
törődött vele, cööö, figyelmét elterelte, jó dolgok felé irányította, föltárta
az élet csomó pozitívumát. Megígérte neki a zserbót. Azt nem ígérte meg, azért
nem, csak mondta, hogy „Cuki.” Hát mi ebben a baj? Az elutasító szülői
magatartás milyen értelemben elutasító? Most jön a kulcs. A gyerek érzéseit
utasítja el. Nem hallhattatok egyetlen mondatot sem, amiben ez a szülő
kapcsolódott volna a gyerek haragjához és szomorúságához, hogy ahelyett, hogy
otthon játszana, neki óvodába kell mennie. A szülő tulajdonképpen, az erőssége,
hogy eltereli a gyerek figyelmét jó dolgokra, értitek, máris tanítom őt a
megküzdésre, nehogy beleszoruljon a rossz dolgokba, így nem is lesz depressziós
az én Pannikám. Valójában azt csinálom, hogy az érzéseiről nem veszek tudomást.
Se a haragjáról, se a szomorúságáról. Úgy teszek, mintha nem is lenne. Tehát
nem a gyereket utasítom el, hanem az érzését. Nem csinálok vele semmit,
hallatlanba veszem, elutasítom. A jó amit csinálok, hogy nagyon is fölvettem a
kapcsolatot a gyerekemmel, szeretettel csináltam. Nem t’om, ezt sikerült-e
átadni? Hát ahogy én, értitek… Kifejezetten egy csomó energiát fektettem abba
bele, hogy a gyerekemnek jobb legyen. Nem volt olyan könnyű. (43:10)

Most az a helyzet, most lehet, hogy már előbb kellett volna
mondanom, de hát hogy szülőként annyira ráfókuszáltam itt a Pannira, hogy nem
is mondtam nektek, de hát 9-re mindenképpen be kell érni, mert egy fontos
tárgyalásom lesz. Hát nem, nem érek rá itt most a végtelenségig itt
eltötymörögni, hát be kell vinni, menni kell. Most 5-10 perc laufom van, hát
nincs több, tehát nem lehet húzd meg, ereszd meg-ezni. Hát most ehhez képest
ugye milyen… rendes voltam, szerintem. Most védjetek meg! Nem, én úgy érzem,
hogy tényleg, amit lehet, én megtettem. Nem? Egy csomó ötletem lett, megígértem
neki. Tulajdonképpen azt akartam, hogy az anyám menjen érte az oviba, de
mármost láttam, jó, én fogok menni. Akkor a cuki, azt se akartam, mert
cukorbeteg vagyok, jó, mindegy. Hát persze, egy ilyen gyerek mellett? Hogy ne
lennék cukorbeteg? Pannika! Szóval, látjátok, ez az izgalmas benne, hogy ez a
szülő hogyha megkérdeznénk tőle, hogy szereti-e a gyerekét, „Én nagyon
szeretem. – Törődsz a gyerekeddel? – Kifejezetten törődök. – És hogyha valami
balhé van, akkor…? – Hát én szánok rá időt. – És képes vagy megtartani az
érzelmi egyensúlyod? – Nagyon is.” Szülőként úgy vagyok bent 9 óra 5 perckor a
tárgyaláson, hogy én egy jó szülő vagyok, én jól csináltam, ezt kifejezetten
jól csináltam. Hmm. (44:40)

Az érzelmi elutasító szülők nagyon el szoktak fáradni az
élettől. Mert rengeteg energiát fektetnek abba bele, hogy a gyereküknek jó
legyen, nagy sokat. Hát látjátok, most oda fog menni érte, pedig nem akart, akkor
lehet ez egy bonyodalom a munkahelyén. Akkor utána elmennek a cukiba, és…
Olyasmit is meg akarnak oldani, ami tulajdonképpen nem az ő dolguk, de a
gyerekért meg akarják oldani. Elterelnek, és kitalálják, és… mhh. Most direkt
nem mondom, hogy mi hiányzik belőle, mert ez az… értitek, hát legyen valami
dramaturgia. (45:30)

2. Helytelenítő (Disapproving)

Második, azt mondja. Jó, hát de így közel kerülök (az
„elutasító” székhez – szerk.), most hogy csináljam ezt? Gyere Panni! Hagyjuk
ezt az elutasító szülőt! (A gyerek székét odarakja a második szülői székhez –
szerk.) Azt mondja. „Nem megyek be az oviba! Nem akarok bemenni! játszani
szeretnék, játszani, mert most kaptam a Barbie-mat, nem akarom! Én a Barbie-val
akarok játszani! Nem, hagyják, ááá, nem megyek!” Na most. (46:10)

Helytelenítő szülő. De most mutatom, hogy mit csinál jól.
„Pannikám, 8-kor kezdődik az óvoda. Hát 8-kor elkezdődik az óvoda, nekünk be
kell érni. Neked be kell érni 8-ra, mert neked ez a dolgod. Nekem be kell érni
9-re, mert nekem ez a dolgom. Ez az életnek a természetes rendje. Be kell
érnem, dolgoznom kell, egyszerűen ez, ez… Hát most ezt én nem tudom fölülírni.
Úgyhogy légy szíves, hallgass rám! Fogd meg a kezem, vedd föl a kesztyűt, és
mennünk kell az óvodába. Délután érted megyek, akkor aztán lesz játszó idő, és
akkor tudsz játszani a Barbie-val. Na gyere, most már ne kéresd magad!” (46:55)

Nem volt annyira kedves, ezt el kell ismernem. Mit csinál
jól a helytelenítő szülő? Próbáltam ezt érzékeltetni. Igen, igen, igen.
Határokat húz, hát itt vannak tisztességes határok. Hát az életnek a
realitásait ez a szülő behozza, hogy 8 óra van, hogy 9 óra van, hogy valamikor
le kell feküdni, hogy valamikor föl kell kelni. Azért… na. Őt (3) kérdezzük
meg, hogy nála a gyerekek meddig vannak fönn? Ugye, és hogy ebből mi
következik? Hogy a gyereknek jó-e az, hogyha éjfélkor kijön, hogy „Én még
megnézném a Star Wars VII-t.” Hát… A helytelenítő szülő mit helytelenít? Ugye érzésekről
beszélünk. A helytelenítő szülő a gyerek érzéseit helyteleníti. Azt mondja,
ezeknek az érzéseknek itt helye nincs. Nem elutasítja az érzést, ennél többet
tesz, negatív módon viszonyul hozzájuk. Azt mondja „Kit érdekel a haragod,
mikor 8-ra be kell érned? Mit érdekel engem, hogy szomorú vagy, mikor nekem
9-kor értekezletem van?” Helyteleníti a gyerek érzéseit. (48:35)

Egyébként a helytelenítő szülő nagyon gyakran a gyereket az
érzéseiért meg is bünteti. Ugye a gyerek kifejezi, hogy nem akar, hogy van egy
vágya, hogy játsszon a Barbie-val, hogy haragszik az anyukájára, hogy ezt nem
engedi, és szomorú, hogy ebből a jóból az anyja ki akarja venni, és valami
rosszabba akarja vinni. Erre mit csinál a szülő? Ugye hogyha mondjuk így is
csinálja, akkor fogja, és akkor ráver a fenekére. „Hányszor kérjelek már? Csak
el tudunk már indulni végre!” Tulajdonképpen mit büntet? Most az a kérdésem, a
gyerek mit csinált? Ugye ez az érdekes, mit csinál? Nem csinált semmi rosszat,
hanem elmondta, hogy nem akar elmenni az óvodába. A probléma a helytelenítő
szülővel az, hogy nem csak hogy negatív módon viszonyul a gyerek negatív
érzéseihez, hanem képes érzéseket, és érzelmeket, és vágyakat büntetni a
nélkül, hogy a gyerek bármi rosszat tett volna. Háhh! (49:55)

3. Be nem avatkozó (Laissez-faire)

Harmadik. Olyan bonyolult ez a mai alkalom. (A 3. szék mellé
teszi a gyerek székét – szerk.) Na, elutasító, helytelenítő… hát itt jön ez a
lehetetlen, Laissez-faire. Kötőjellel, értitek, na. Azt mondja. Ja, gyerek
vagyok. „Hááá-ehhh, utálom az óvodát. Nem, a Barbie-val akarok játszani, a
Barbie-val! Barbie, Barbie, Barbie, Barbie, Barbie!” Na, jaj, kezdem beleélni
magam. Nem t’om, hogy van-e… tényleg, a TESCO nyitva van még 24 óránál? Egy
Barbie-t be kell szereznem, ezt annyit mondtam. Nincsen otthon Barbie-m, hát
értitek. Nah! Mondjad? Na jó, mindegy. Hogy…(50:45)

Én vagyok a Laissez-faire szülő, és azt mutatom meg, hogy mi
az a jó, amit én tudok csinálni. „Ajj, Pannikám! De megértem én ezt. Jaj, de
megértem én ezt. Jaj, hát nekem se volt kedvem menni az óvodába gyerekkorban,
biztos is, hogy nem volt. Jaj, hát ez… Tudod mit? Csináljuk azt, hogy játszunk
egy 5 percet a Barbie-val. Még nekem is kedvem lett hozzá. 5 percet
Barbie-zunk, aztán majd lesz valahogy. Mutasd csak? Tényleg, na, és mit csinál
a Barbie? Hogy nem megy iskolába, aha, nem megy óvodába. Hát jó, hát megértem,
megértem. Mit csinál most? Lefekszik? Visszafekszik a Barbie. Jó, jó, szép
dolog a gyereknevelés.” (51:30)

Mi az, amit a Laissez-faire szülő az érzelmekhez való
kapcsolódásában kifejezetten jól csinál? Nagyon elfogadja az érzését,
elfogadja. A Laissez-faire szülőnek, megkérdezik, hogy ő is bemegy, aztán beér
10-re a munkahelyére, és akkor hát értitek, és akkor kicsit izzadt, meg minden.
Sminket azért földobja. Hát arra való a visszapillantó tükör, nem, az autóban?
Hát a sminktükör kicsi, az, az, itt van egy egész nagy, így beteríti, az sokkal
jobb, csak el kell fordítani, és akkor nem látni, hogy mi van hátul, ugye? És
hát, ha pirosban állunk, akkor minek látni hátra? Nem? Azt mondja én, én… két
helyen vagyok az autóban, az a jó. (52:25)

Szóval, mi az, amit kifejezetten jól csinál? Ha
megkérdeznénk őt 10-kor, amikor tényleg egy picit úgy az izzadságából megszárad,
hogy és egyébként milyen volt a reggel, és mit gondol arról, hogy ő milyen
szülő, akkor ő nagyon szépen beszélne arról, hogy ő nagyon… „Én nagyon…” Na én,
értitek, most őt nem, én, én. „Én nagyon gyerekbarát vagyok. Én egy olyan igazi
gyerekbarát vagyok. Nézek mindenféle ilyen szülőket, akik kiabálnak a
gyerekükkel, meg rángatják a mancsukat. Szó sem lehet róla. Az egész egy játék.
Tudjátok, egy játék. Játékosan nevelni, ez a kedvenc pedagógiai könyvem. Így,
ez a címe: játékos nevelés. Főleg a játékos, az, addig olvastam, addig a részig
olvastam a könyvet. Igen, igen, addig érdekelt, tudjátok, a játékosig, és akkor
utána volt egy ilyen unalmas 320 oldal. Azt átugrottam, mert az elején már
lehetett tudni, hogy én is így csinálom, hát akkor minek az a 300… nevelés. Na
értitek. Szóval, a gyereknek mire van szüksége? Gyerekkorra, na. Barbie…, ruha,
ruha csere, ruha csere-csura-csere ruha, ruha csere-cse… Játék, még egy Barbie,
Barbie barátnők. Hát én ezt ne tudnám megérteni? Tudjátok, milyen a jó szülő?
Nem veszíti el a kapcsolatát a gyermeki részével, tudjátok? „Hát nálunk szép is
a Karácsony, szép, 25-én van nálunk, mert úgy, így hozza az élet, de 25-én
viszont nagyon szép a szenteste. 10-kor van nálunk, már délelőtt 10-kor
csináljuk, és azt nevezzük mi szentestének, úgy odacsúszott egy pár éve, de ezt
tartjuk viszont következetesen. Hát azért fontos, a szülői magatartásban a
következetesség fontos. Fontos, tehát nálunk mindig 25-e, 10 és dél között
valamikor. Hát értitek, hát azt nem lehet úgy, hát hogy az a gyerekhez… A szülő
hangolódik a gyerekre, nem? A Feri is mindig ilyeneket mond. Voltam egy, egy
Ferin voltam, azt… mondjuk úgy hívták, Berán Ferenc, de mindegy. Most… mindegy.
Ő is azt mondta, a gyerekre hangolódni. Mondtam jó, én akkor itt otthon vagyok.
Hát ezért nem járok, hogy… na. Most arra gondoltam egyébként, nálunk olyan jól
mennek a dolgok, meg is írom én ezt, meg, meg, csak nem t’om, hol a papír, az a
baj. A számítógépet is valahova a gyerek elrakta, nem t’om.” (55:00)

Na jól van, most ezt befejezem. Gyerünk már! Mennyi az idő?
Te jó ég! Na! Csak úgy beleéltem magam, most egész eltűnt a Barbie utáni
vágyam. Szóval, Laissez-faire. Amit jól csinál, hát ezt most már itt
ezerszeresen megmutatta. Tényleg ráhangolódik a gyerekre, ráhangolódik. Nem is
az, hogy együttérző, ott van a gyerekkel, szíve-lelke ott van a gyerekénél.
Csak mi a hatása? Az a probléma, hogy a Laissez-faire nevelő, miközben nagyon
jól ráhangolódik, ott van, szíve-lelke, szánja az időt, még elkésik, és az
áldozatot hozza, a mindenséget, hogy aközben az a probléma, hogy nincs tovább,
hogy sosincs tovább. Mindig helyzetek vannak, azokat valahogy olyan kedvesen,
szeretettel megoldja, sosincs tovább. Hát a gyerek… soha nem jut egy
megfontolásra, hogy mi van akkor, ha valami nem úgy van, ahogy én akarom? Mi
van akkor, hogyha dühös vagyok, de mégis valamit meg kell csinálni? Ha szomorú
vagyok, de… Sosincs tovább. Mindig egy lépés van, hogy „Hogyan érzed magad,
Pannikám?” Mindig eddig a lépésig jutunk. Az együttérzésig, és sosincs tovább.
Ezt nem nevezhetjük érzelmi intelligenciának. Hát hogy, hogy fejlődik az
érzelmi intelligencia, ha a fejlődés mindig egy lépés, hogy valaki együtt érez
velem? (56:30)

Most képzeljük el, hogy te elmész a segítőhöz, és a
segítőnek azt mondod. „Hááá! Szörnyű az élet!” Mire azt mondom. „Jaaaaj-jaaaj!”
„De érti, hogy tényleg, szóval ezért nem csinálom, nagyon szörnyűűű. – Hááá, de
én ne tudnám?” De értitek, hogy ez jó, hát úgy kezdésnek jó, szóval egy
kiindulópontnak. Mert azért sokkal szebb, mint ha azt mondja, hogy „Mit, mit
gyerekeskedik? Most mit hüppög? Fújja ki egyszer, aztán beszéljen!” Hát… jó,
hát most aláások minden értéket, amiért dolgoztam 16 évig, na, szóval hogy…
Tehát ez nagyon-nagyon jó, azt mondhatnám, e nélkül a talaj nélkül sehova se
jutunk, ez a talaj kell. Hát csak mindig a talaj? Érted. Akarok építeni egy
házat, és mindig dózerolok. Mindig közös nevezőn vagyunk, és soha egy fal nem
épül föl. Na, assz’ongya. (57:45)

Tehát ennek a három szülői magatartásnak a gyerek érzéseire
vonatkozóan a hatása nagyon hasonló. Az első kettőnek szinte kifejezetten
ugyanaz. Amiről beszéltem. A gyerek érzelmi önszabályozása gyönge, nehezen
alkalmazkodik, társaságban problémás, a beilleszkedés, azt érzelmi önkontroll
nagyjából ugyanaz. Itt (3) bbb-bbbb, a helyzet egy picit árnyalódik. Mert az
ilyen gyerekre is jellemző ez, de az ilyen gyerek kifejezetten bizonytalan,
bizonytalan. Hát… nincsenek kapaszkodók, semmi, elvész a saját érzéseiben. Azt
tartom érdekesnek, és nagyon szépnek, hogyha külön-külön a három szülőt megkérdeznénk,
hogy ő milyen szülő, joggal mondhatná azt, hogy amit csinál, az jó, az jó.
Képes elterelni, képes motiválni, a figyelmet máshova irányítani, pozitív
dolgokat észrevétetni a gyerekkel. Képes megszabni a rendet, a szabályokat, a
működésmódot, valami, valami egyensúlyt hozni, a realitást behozni. Hát e
nélkül esik szét az élet. És ő (3) pedig, hát nagyon együttérző tud lenni,
játékos tud lenni, ott tud lenni a gyerekével. Mind a három szülő joggal
mondja, hogy ő nagyon jó dolgokat, lelkiismeretesen, hosszú távon adja a
gyerekének. Ez igaz is, de mármost tulajdonképpen látjuk, hogy ezt a hármat
együtt kellene csinálni.

4. Érzelmileg fejlesztő (Emotion-Coaching)

Hát hogy onnan kellene kezdeni, ahonnan a Laissez-faire,
hogy odamegyek, és azt mondom „Jaj, Pannikám! Hát… hát hogyne tudnám, hogy
milyen utálatos dolog néha oviba menni. Hogy én hogy utáltam, uááá!” Van kedved
ezt csinálni, hogy uááá? Mert itt szabad érezni, a Laissez-faire szülő
megengedi, hogy bármi érzés legyen, még megélni is szabad, kifejezni. És akkor
a szülő meg a gyerek együtt csinálják, hogy uáááá. És te mondat…bluáááh, óvoda!
Akkor azt együtt uááá! Ez tök jó első lépésnek. Mi a második lépés? Mhhh. Most
ez majd árnyaltabb lesz, most csak azt akarnám használni, hogy ezt a hármat
össze szeretném kötni. Majd még árnyaltabb is lesz. De akkor… második lépés,
hogy… ezt előveszem, azt mondom. „Hát szóval, az ovi nem jó. De azért valami jó
dolog is van benne. Nem csodálom, hogy haragszol, nem csodálom, hogy a Barbie-d
nagyon kedves neked. Viszont az óvodában ott vannak a kislapátok, meg a
homokozó. Hát azért az nálunk nincsne. Hát az óvónéniről nem is beszélve, meg
hát a Peti, na. Ugye a Peti a csúcs.” És utána azt mondhatom. „Nézd,
mindenképpen el fog kelleni indulnunk, tudod, mindenképpen. Mert neked 8-ra
kell beérned, nekem 9-re. Hát mindenképpen el kell indulnunk.” (61:15)

Az érzelmileg fejlesztő szülő – most tettem egy lépést – ezt
a hármat egyaránt csinálja. Mind a hármat csinálja. A probléma az, ha ebből a
nagyon fontos három részből valamelyik, vagy másik kettő kimarad. Hahh.
Izgalmasnak látom. Az derült ki John Gottman kutatásaiból, hogy az érzelmileg
fejlesztő szülőknél, hát ezt… ki is húzom magam, az apa szerepe hallatlanul
egyértelművé válik. Hogy azok a gyerekek, ahol az apa érzelmileg fejlesztő
módon van jelen a gyermeke, vagy gyerekei számára, a gyerekek hihetetlen jól
fejlődnek. De ennek van egy nagyon sajátos másik oldala. Az derült ki a
kutatásokból, hogy ahol az apa ilyen (1), ilyen (2), vagy ilyen (3), az viszont
nagyon nagy károkat tud okozni. Hogy az apának a szerepe sajátos. Nagyon nagy
jót tud adni a gyerekének, és nagyon vissza tudja őt fogni. Az anya szerepét
ebből a szempontból kiegyensúlyozottabbnak mutatták a kutatások. Hát ez… óh,
érzelmileg intelligens apák, jöjjetek haza! Mármost a munkahelyről, így
gondolom. Érjetek haza, hogy a gyerekeitek elérhetők legyenek. Oké, na most!
Ezt hogy folytassam? Mert van itt egy csomó minden. Gyerünk! Azt mondja… ezt
elmondanám, hogy… Igen, még, gyerünk. Ez a sok jegyzet! Össze vannak tapadva.
Jó. Hogy…(63:20)

Óvodás korú gyerek érzelmi szükséglete

Mit gondoltok, ömmm, hogy a… azt nézték, hogy gyerekeket,
óvodás gyerekeket rábíztak felnőttekre. Az lehet az óvónéni volt, vagy valaki,
és arra voltak kíváncsiak, hogy egy óvodás korú gyerek a gondozó személyhez 1
perc alatt hányszor fordul, hogy a gondozó személy valamilyen szükségletét
elégítse ki. Tudjátok, a Gottman matematikus, fizikus, informatikus,
pszichológus. Tehát ő megmérte, addig számolt, míg össze nem jött. Mit
gondoltok? Hogy? Most elléptem ettől a modelltől, most egyáltalán csak úgy
kérdezni akartam ezt. „1, percenként 1-szer odamegy.” „2”? Ébren vagytok még?
Jó. Az derült ki, hogy percenként 3-szor. (65:00)

Ezt miért akartam idehozni? Mert amikor, sokat beszéltünk
arról, emlékeztek, hogy nem a gyerekkel van a baj, hanem a baj van a gyerekkel,
akkor újból és újból minden alkalommal próbáltam mondani, hogy semmi értelme
annak, hogy bárki szülőt bántsunk, vagy szidjunk, hogy annak semmi értelme,
mert a helyzet még rosszabb lesz. Ezt azért akartam elmondani, mert ugye én nem
vagyok szülő, és a kutatások szerint percenként háromszor egy óvodás odamegy a
gondozó személyhez, és azt mondja „Anyaaa, anyaaa! Apaaa!” Hát ehhez kell a
türelem. Ez óriási nagy emberi teljesítmény, hogy valaki vállalkozik arra, hogy
évszámra percenként háromszor kitegye magát annak, hogy „Anyaaa!”, meg „Apaaa!”
Hát erről a talajról beszélek én, nem arról, hogy most miért ilyen, meg miért
olyan. Ezt nem, nem, nem. Hááá, ember legyen a talpán, aki azt jól csinálja. (66:15)

Azt mondja John Gottman, igen, hogy az első lépés a
fejlődésünkben, hogy rájövünk arra, hogy a szülői magatartásunk milyen hatást
gyakorol a gyerekre. Mert emlékeztek, az előbb megkérdeztem a szülőket, hogy
mit gondolnak arról, hogy milyen szülők, milyen amit csinálnak. Mind a hárman
azt mondták, hogy ők jól csinálják. Ez baj. Hogy nem látjuk magunkat elég
világosan, hogy amit csinálunk, annak milyen következménye van. Ez nem egyszer
a miatt a szorongás miatt is van, ami oly sokakat jellemez, akik szeretnének jó
szülők lenni. Tehát minél inkább szeretne valaki jó szülő lenni, annál nehezebb
a helyzete. Hogy akkor azzal a szorongással is szembe kell néznie, hogy most jó
vagyok, vagy nem vagyok jó, tzzz-zmm. (67:05)

Érzelmi intelligencia fejlesztés a gyerek
szemszögéből

Hogy néz ki mindez a gyerek felől nézve? Áhh, gyerünk! Azt
mondja. Folyamat. Hogy… itt van a gyerkőc, haragszik, vagy dühös, szomorú,
csalódott, valamilyen negatív érzését fejezi ki. A háromból kettő, az elutasító
(1) szülőnél is így van, meg a másodiknál (2), ide rakom. (A gyerek székével
szembe rakja az 1-2. széket, egymás mellé – szerk.) Tulajdonképpen mi történik?
Hogy tudna az érzelmi intelligenciám fejlődni? Úgy, hogy én kifejezek egy
negatív érzést, egy pici gyerek vagyok, ez teljesen eltölt engem, beborít
engem. Egy folyamatban az lenne a jó, hogy van valaki, aki csinál valamit az én
negatív érzéseimmel, megtanítva ezzel azt, hogy tudok valamit csinálni a
negatív érzéseimmel. (68:05)

Feszült vagyok, félek, aggódok, és bizonytalan vagyok. Kéne
nekem egy szülő, aki jön, és az én negatív érzéseimet, hát persze engem a
negatív érzésekkel együtt szépen az ölébe vesz. Nem fél attól, hogy én félek,
vagy aggódok, nem beszél le róla. „Petikém, nincs félelemre okod.” Most
értitek, hát én egy hároméves gyerek vagyok. Nem t’om, hogy a félelemre van-e
okom, vagy nincs, mert félek. Tehát most ezt értem, hogy nincs okom, azt a
szót, hogy ok, ezt nem értem, de azt, hogy félelem nincs, félele… hát nálam
pedig van. Félelem nincs, félelem van. Hát most nem t’om, most hogy leszek
jobban, hogy a szülő jött, és azt mondta, hogy ezt ne, vagy hogy ilyen nincs
is, vagy hát… Hát mond…, persze mondhatja árnyaltabban. „Petikém, Pannikám –
értitek, mindegy – ez a félelem irreális. A medve nem esz meg. Hát ilyen,
medve, medve. Rosszat álmodtál, hát nincs mit félni. Az álom a tudattalanból
beszivárgó tartalmak megjelenülése a tudatban. Hát most ettől nem kell
beijedni.” Na jól van, szóval. Tehát. (69:40)

Az elutasító szülő, emlékeztek, nem a gyereket utasítja el,
hanem az érzést. Az elutasító szülő tulajdonképpen azért okoz nehézséget a
gyereknek, mert a gyereknek az lenne jó, hogyha a szülő megmutatná neki, hogy a
félelemmel mit kell csinálni, hogy a félelemmel lehet valamit kezdeni. Ezért a
félelem, amikor kezdünk vele valamit, átalakul. A félelemből vezet egy út oda,
hogy itt féltem, csináltunk a félelemmel valamit, és utána jól vagyok. Ezt a
folyamatot kéne megtanulnom. De amikor a szülő azt mondja „Nincs okod a
félelemre.”, ez egy kedves mondat, én is mondtam jó párszor úgy magamnak, éjszaka,
amikor fölébredtem. „Fiam, nincs okod. Ne félj, Petike!” Tehát akkor… ha
okosabb vagyok, akkor azt ke… „De mitől félsz? – Hó, na végre, hááá, hogy
mitől? Azt én tudom mondani. Végre valaki megkérdezte, hogy mitől félek. Hát a
lúdvércektől. Lúdvérc!” Hát akkor mondjuk azért annyi, a nyelvi helyesség
érdekében mondom „Az a lidérc, kicsim, lidérc. – Jól van anya, most mindegy
lúdvérc, vagy lidérc.” (71:00)

Jól van, tehát a lényeg, hogy az az élményem, hogy valaki,
aki nekem fontos, és aki biztonságot tud nekem jelenteni, az én negatív
érzésemmel csinál valamit. Én nem tudok vele semmit se csinálni, de ő csinál.
Akkor elkezdünk beszélgetni a lidércekről, mit lehet csinálni a lidércekkel.
Ugye a félelem, hogy mit lehet csinálni. „Hát figyelj Petikém, tulajdonképpen
hát szoktam mondani, hogy ne szopd az ujjadat. Hát azért a lidércek ha jönnek,
nyugodtan. A lidérc ellen is jó.” És tényleg jó lidérc ellen az ujjszopás, hát
jó a kispárna ölelgetés is jó, a maci dajkálás is jó, a Barbie baba szagolgatás
is jó. Egy csomó jó technikánk van lidérc ellen. Na de ezeket a technikákat
akkor dolgozzuk ki, hogyha elfogadjuk, hogy fél. (72:00)

Úgy, és akkor bemegy a szülő, és hát ilyet éjszaka
lehetetlenség, hogy a gyerek próbálja magát megnyugtatni azzal, hogy szopja az
ujját. Hát most értitek, három éves, jönnek a lidércek. Hát azért, hogy
mondjam, nem egy drámai beavatkozás. Nem mondhatnánk, hogy sok kárt tesz a
környezetében. És akkor a bölcs szülői magatartás mi? Bekeni zsírral… azt
szopogassa, akkor majd leszokik róla. Petróleumba belemártogatjuk… De most, de
tudjátok, hogy csinálták így? Most csak azért, azért mondom ezt. Tehát nem
innen vettem (Mutatja a kisujját – szerk.), innen. (Muttatja, hogy a
hüvelykujját szopja – szerk.) (72:40)

Tehát az lenne az érzelmi intelligencia fejlődésének a jó
lehetősége, hogy nem utasítják el az érzést, hanem a szülő kézbe vesz engem az
érzéssel együtt, az érzés szabad, beszélhetek róla, hogy a lidércek…
„Elmondhatnám, hogy például a Robi mondta nekem az oviban, hogy a lidércek
vannak. A lidércek nappal nincsenek, hát azért, azért… Ő tudja, hogy azért nem
félnek az emberek. De éjszaka minden gyerek fél otthon, mert akkor jönnek a
lidércek. És főleg, ha nincs benn a szülő.” Ezt el kell mondani az anyának,
hogy „A lidércek pont akkor jönnek, mikor nem vagy benn, attól olyan ijesztő.
Tudod? – Na most már akkor értem. Hát tényleg, akkor, akkor az komoly, akkor az
komoly.” (73:30)

Ha megbüntetnek azért, hogy félek… „Hát milyen anyámasszony
katonája vagy te, Panni?” Ugye, ez eleve egy kicsit problémás, de… Hát persze
ma már, hogy a női katonaságnál ezt nyugodtan mondhatjuk a gyereknek.
„Pannikám, egy katonanő nem fél.” Tehát akkor megbüntethetem ezért, meg miért
szopja az ujját, meg tessék. Ilyenkor szokott az lenni, tudjátok, hogy a gyerek
azt mondja „Jó, hát akkor inkább bepisilek, mert azzal már tényleg kell valamit
csinálni.” Azért kap még egy büntetést. De ugye így szokott működni, csak ezért
mondom. Ezért az érzelmi intelligencia fejlődése nem tud létrejönni, mert a
gyereket tulajdonképpen, a szülő maga is nehéz helyzetben van, tehát sosem
szülő bántás, magára hagyja azokkal az érzéseivel, amivel egy gyerek joggal nem
tud mit kezdeni. Hát tulajdonképpen egy igazságtalanság is történik. Nem kell
tudnom két évesen a félelmemmel valamit kezdeni, négy évesen a haragommal, és
öt évesen a csalódottságommal. Nem kell tudnom hatékonyan bánni vele. A szülő
tud hatékonyan bánni vele. Oké. (74:45)

Emlékeztek, a Laissez-faire-nél az a probléma, hogy nagyon
is ott akkor a félelem, meg akkor mese van, meg éjfél van, meg kakaó egykor.
Ugye, akkor még egy kakaó kettőkor. Ugye, akkor utána te iszol három felest,
kettő meg három között, mert hát neked is vannak érzéseid, érted, és ezzel… Az
eredmény abból a szempontból ugyanaz, hogy a gyerek nem azt tanulta meg, hogy
hogyan jövök ki egy negatív érzésből, hogy van egy negatív érzés, kézbe veszem
ezt az érzést, és utána valamit csinálunk vele, és akkor utána jobb lesz. Hanem
azt tanulom meg, hogy jó, elvagyunk ebben a negatív érzésben, benne vagyunk.
Harag, mindenki haragszik, akkor püföljük a woodoo babát, és, na. Az a
segítség, hogyha a szülő kézbe vesz engem érzésekkel együtt, megengedi hogy ez
legyen, én ezt kifejezhetem, de közben a szülő képvisel valami rendet, képvisel
egy biztonságot, és mutatja nekem, hogy ezzel az érzéssel milyen irányba lehet
menni. Mit, mit kezdhetek vele, hogyan tud az lecsillapodni, mi tud nekem
segíteni, hogy mire figyelhetek akkor, hogy mi az, ami megerősít majd, mi az,
ami stabilizál. Ezt a folyamatot volna érdemes végigcsinálni, és ez a három
fajta szülői magatartás, most már nem ragozom tovább, mind a három tök jó…
részt képvisel, csak nincs benne meg mind a három. (76:30)

Superman vs. házas játék

Most akkor egy… Jaj, hát elment az idő! Ú, pedig akartam
még… Akkor: házi feladat a leendő szülőknek. Csak mondanék egy helyzetet,
megtörtént. Két négyéves gyerek játszott. Volt a négyéves Peti, négyéves Panni.
A Peti éppen kapott egy Superman-t, Superman-nel játszott. A Panni pedig házasat
akart játszani. Nem házasodósat, hanem, hanem ház, hogy egy ház, és akkor abban
van egy család, és akkor értitek, ott majd főz valaki. Ő házast akart játszani.
A két gyerek együtt játszott volna, ha meg tudtak volna egyezni abban, hogy mi
legyen a játék. És hát négyévesen a Panni mondta „Házasat! – Superman! – Ház,
ház! – Superman! – Háááz! – Superman!” És hát mondjuk a négyéves kori érzelmi
intelligencia hiányában ezután a tettlegesség következik. Igen ám, de nem így
történt, mert történetesen a kisfiú, akit a szülei sokat segítettek, hogy ezen
a folyamaton végig menjen, kitalált valamit. Mit? (78:00)

Az, az! Jól van, puszi nektek! Hát így már hazaengedhetlek
titeket. Igen, a kisfiú azt mondta „Legyen ez a Superman háza!” Attól kezdve
együtt játszottak. Ez azt jelenti, hogy a haraggal ez a kisfiú tudott valamit
csinálni, a saját haragjával, a félelmével, hogy majd nem Superman-eset
játszanak, a csalódottságával, hogy mégsem lehet ezzel a Pannival jót játszani.
Ez tulajdonképpen egy négyéves gyerektől egy zseniális kompetencia. Nem fullad
bele a haragjába, nem vitte az agresszió irányába. Hááát, vége. (taps – szerk.)
(78:45)

Lejegyezte: vinkozoli