A büntető készenlét-séma 7.

2017.02.07.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Büntető készenlét séma

Örülök, hogy egészségesek vagytok. Az jó, kibírtátok a
jeget, a hideget, a mindent, hogy itt tudunk most lenni. Jó meleg is van, ugye,
most nem fázunk itt, nem fázunk. De ti azért pulcsiban ültök. Szóval.
Mmm-ddgggg. Utolsó sémával foglalkozunk. Ez az utolsó séma, ahogy megnevezte a
szakirodalom, persze a fordítások okosak, nem okosak, ügyesebbek, kevésbé,
mindegy, a fordítás alapján így szól, ahogyan a sématerápia könyvben ez van,
hogy: büntető készenlét. És a büntető készenlét séma… (A barinő!) A büntető
készenlét sémának az alap motívuma, hogy miután ezek a negatív sémák,
gyerekkorban kialakuló negatív sémák, amikről beszélünk, az alap logikája, hogy
egy gyerkőc a szüleivel, vagy a számára fontos személyekkel kapcsolatban nem
tapasztal meg elégséges, és helyén való irgalmat, együttérzést, megértést és
megbocsájtást, hanem minden hiba, bűn, hiányosság, neveletlenség és a többi
rosszalkodás… Mindez pedig a szülő értelmezése alapján, valamiféle ítélkezést
és büntetést von maga után. Ezért a gyerek világából hiányzik… akkor most két
szék elég nekünk (A többi széket elteszi – szerk.), hiányzik az, és tudom, hogy
ez ismétlés, de mégis, mégis látom értelmét, hogy ismételgessünk is egy picit,
de nem akarok sokat. Ez pedig az, hogy itt (1) van akkor az igazság, és itt (2)
pedig az irgalom, és az együttérzés, és a megbocsájtás. (01:55)

De miután egy gyerekkorban, főleg azokban a helyzetekben,
amikor annyira jól esett volna, hogy anya együtt érezzen velem. Hát de nem ezt
csinálta, hanem elkezdett velem ordítani, hogy mit képzelek. Akkor nem tanulom
meg azt, hogy létezik valami olyasmire, amit én most csinálok, egy
együttérzéssel hát átszőtt válasz. Hogyha azt mondja apám, vagy anyám, hogy
„Istennél a bocsánat!”. Van egy ilyen szólás, nem t’om, ismerős, ugye? Én ezt
hallottam élőben. Élőben hallottam, egy… ott álltam, és akkor valaki a
jelenlétemben bocsánatot kért egy másiktól. Az fölszegte a fejét, át is ülök
ide (1), így fölszegte, azt mondta: „Istennél a bocsánat!” De úgy mondta,
értitek, áááá. Arra gondoltam, hogy tényleg kell lennie Istennek, mert ez
annyira szörnyű, hogy ezt csak így lehet elviselni. Na, tehát hogy persze, hogy
előbb-utóbb hibázunk, valami rosszat teszünk. Főleg gyerekkorban, hát nem is
tudjuk, mi a jó meg a rossz. Hát hogy, hogy ne csinálnánk rosszat? De persze,
hogy teszünk. Abból a szempontból, hogy a szüleink ezt mondják pláne, még
hogyha azt mindig jól látnák. Nincs élményünk a megbocsájtásról, hogy az élet
tovább tud menni, és az irgalomról. Nem ragozom, tehát. (03:15)

Emlékeztek, hogy miért fontos kiraknunk a két széket? Nekem
nagyon fontos. Nem akarok az együttérzésről, az irgalomról és a megbocsájtásról
így beszélni. Azért, mert ha én így beszélek, akkor tibennetek alakul ki a
másik szék, és azt mond… „Jó, jó, Feri, de…” „Jó, jó, jó, de…” „Na jó, jó,
azért mindennek van határa. Na jó, jó, azért ezt csak nem engedhetjük meg. Na
jó, jó, jó, azért az, arra mégis csak!” Ennek semmi értelme, hogy akkor én
elkezdem a kölcsönösen egymást kiegészítő igazságok egyik részét hangsúlyozni,
és ezzel akaratlanul is titeket a másik székre ültetlek. Mert van annyi jó
érzésetek, érzékenységetek, hogy azt mondjátok „Na, na, na!” Nem akarom, hogy
pont ti üljetek ide (1), ugye, miközben én díszelgek az irgalomnak, a
megértésnek, együttérzésnek, megbocsájtásnak a szépségeiben. Ezért rakom ide a
két széket. Ezzel azt is kifejezem, hogy nálatok is két szék van. (04:10)

Emlékeztek, az előző sémánál… Most belelkesedtem. Nem t’om
miért. Úgyis erről lesz szó, hogy az érzéseink, hogy tudjuk, hogy milyen érzés,
meg mi. Na, hogy… hogy dddü-dü-düm. Hogy az előző sémánál, érzelmi gátoltság.
Ezt, ezt ne csináljam? Ezt… de, csinálhatom? Nem t’om, na. Hogy mondod?
„Mindjárt megyek én is táncolni.” Ja, hogy ezt egy táncnak értelmezted? Hogy
fölkérésre a táncra. Haaa, de messze mentél. Jó, jó, jó. Köszönöm, hogy
mondtad. Ne igyál sokat! Olyan jól esik évődni. Így, így tudtad így értelmezni?
Nem volt szemétség? „Nem.” Genyóság? Udvariatlanság? Visszaélés ezzel a
pozícióval? Nem. Egyáltalán? Na, na, na, azért azt ne mondd, hogy egyáltalán…!
Jó, jó, most ezt befejeztem, nem, nem, nem, majd veszek neked két pogácsát
holnapra. Szóval. (05:25)

Itt (1) van akkor az igazság, itt (2) az irgalom, mondjuk
most nagyon egyszerűen. Az előző sémánál, emlékeztek, az érzelmi gátoltságnál
azt mondtuk. Létezik a gátoltság, létezik a gátlástalanság, és ott pedig mit
kerestünk? A szabadságot, a szabadságot kerestük. Hogy nem akarunk gátoltak
lenni, és legalább annyira nem akarunk gátlástalanok lenni. Egyikbe sem akarunk
beleragadni, a szabadságot keressük, ahol szabadon tudunk cselekedni. Se nem
gátoltan, se nem gátlástalanul. És milyen szép az a fajta érett erkölcsiség,
érett erkölcsiség, ami felé haladhatunk, és azt mondjuk, hogy milyen nagyszerű
az a felnőtt és felelős erkölcsiség, amiben bizonyos dolgokat nem azért nem
teszek meg, mert tilos, mert nem szabad, mert büntetik, meg nem t’om milyen
következménye van. Okos dolog, hogy látom, hogy következménye van. Hanem valami
másfajta érett viszonyom alakul ki. Nem a gátoltság miatt nem teszem meg,
szabad döntéseket hozok róla. Ezt meg tudnám tenni, csak nem csinálom. (06:35)

Olvastam ezt a történetet, annyira bárgyú történet, hogy nem
bírom kiverni a fejemből. Nem t’om, néha tudjátok valami annyira rossz, hogy
egyszerűen az beül, és ez nem igaz, és akkor még valami történetté lesz. Ez a
tört… de valós történet. Mikor elolvastam ezt a marhaságot is, azóta nem bírom
kiverni a fejemből. Meg is osztom veletek, nektek is legyen egy ilyen
lehetetlen történetetek. De, de jó esetben ez kiüt majd egy másik lehetetlen
történetet. Lehet, hogy ez talán egy kicsit lehetetlenebb, és akkor az
érdekesebb. Hogy ebben a történetben, de valós történet, azt írja le valaki,
hogy megölte a feleség a férjét. Na, látjátok, nem egy ilyen kedves történet.
Milyen csöndben lettetek. Vitték el, már meg volt bilincselve, és a rendőr,
akivel ő ott találkozott a rendőrautónál, olyan… sz’al valahogy nézett rá. Ezt
értelmezte ez a gyilkos nő… Férfi is lehetne, most ne kezdjetek el ezen, most
miért a nő a gyilkos, persze, pap, ugye nála a nők a gyilkosok, és a férfiak az
áldozatok. Kicsit emelkedetten. És erre látta, hogy a rendőrnek az arcában ez a
megrendültség, értetlenség… és úgy kihúzta magát, a gyilkos nő, és azt mondja.
„Miért, maga még sose gondolt arra, hogy megölje a feleségét?” Erre a rendőr,
ez aztán az intelligencia, meg a szabadság. A rendőr a következőt mondta. „De
gondoltam rá, hát csak nem teszem meg.” (08:30)

Hát ennyire bárgyú történet, ezt nem t’om, miért kellett
elmondani. Tehát. A lényeg, hogy rengeteg mindent tehetnénk meg, de nem azért
nem tesszük meg, és ezt szépnek látom, mert gátoltak vagyunk, hanem mert úgy
döntöttünk. Hát ez… Mert ha valami eszembe sem jut, hogy megtegyem, hát… örülök
neki, az egy könnyebbség neked. De ha eszedbe jut, és nem teszed meg, az már
erény számba mehet. Na tehát! Itt arról beszéltünk, hogy gátlástalanság, ott
volt a gátoltság, gátlástalanság… keressük a szabadságot. (09:05)

Most, ha a másik két szék a mostani témánknál, itt (1) van
az igazság, itt (2) van az irgalom, a megbocsájtás, az együttérzés. A harmadik
szék, itt, amit keresünk ebben az esetben számomra nem a szabadság, mert az a
másik, érzelmi gátoltság sémánál volt. Itt ezen gondolkodtam több órát, csak
olyan lazán, hogy tulajdonképpen mit keresek itt, mit keresek itt. Leginkább
újból és újból ide jutottam, a kapcsolatot a másik székkel. Hogy úgy akarok
megbocsájtó lenni, vagy irgalmas, úgy akarok megértő lenni, hogy nem veszítem
el a kapcsolatomat az igazsággal. Hogy bármikor… és itt aztán kirakhatom a
szabadság székét mögötte, hogy bármikor, amikor úgy találom, hogy na most azért
a másikból valamit ki kellene fejezni. „Hát de egyébként azt tudod, hogy ezzel
én nem értek egyet. Egyébként tudod azt, hogy én ezt biztos, hogy nem
csinálnám.” Hogy bármikor szabadon átjárásom van oda. És a másik felől is,
mikor az igazságot valaki mondja, mondja, hát úgy mondja, hogy legyen átjárása
a megbocsájtáshoz, az együttérzéshez, meg az irgalomhoz. Legyen elég szabad,
hogy bármikor az élet úgy kívánja, meg a benne lakozó élet, hogy akkor át
tudjon ülni. Hahh! Hát most ez… (10:35)

Megint egy bárgyú történet jutott eszembe, de nem készültem
ezekre, csak úgy látszik, hogy bárgyú ember, bárgyú történet. Azért valami
összefüggés kell, hogy legyen. Mert Abraham Lincolnról olvastam vasárnap
délelőtt egy történetet. Most miért pont róla, ne kérdezzétek. Mert pont egy
olyan könyv került a kezembe, ahol ő volt… Egy édesanyáról szól, és az édesanya
betörtetett, becsörtetett Abraham Lincolnhoz, még akkor nem voltak olyan komoly
biztonsági óvintézkedések. Ő csörtetett és törtetett, ahogy az anyák ezt
tudják, ugye a fiukért. Elmondta azt Abraham Lincolnnak, hogy… „A fiamat holnap
ki fogják végezni. A fiam katona, egész nap állva utazott egy zsúfolt vonaton, hogy
az egyik állomáshelyről a másikra menjen, de úgy, hogy egész nap.” Nem az, hogy
két órát utazott Érdre… jó, másfél, tudom, most már jól megy. Hanem nagyon
sokat. És utána rögtön őt szolgálatra vezényelték, őrködnie kellett. És mit
csinált szegény nyomorult srác? Elaludt az őrségben. Igen ám, de azok nem ilyen
puha idők voltak, rögtön ilyenkor főbe lövés a… mit mondjunk, büntetés. Az anya
rohant Abraham Lincolnhoz, hogy kegyelmezzen meg a fiának. Ugye, hát azért
mégis csak, na. Hát azért hmm! Akkor Abraham Lincoln elgondolkozott, azt
mondja… Van-e utam oda? Elég szabad vagyok-e ehhez? Átült ide (2), és a
következő mondatot mondta. Na, a mondat viszont szép. A mondat így szól. „Kétség
kívül, hogyha főbe lőnénk a maga fiát, az már nem válna javára.” Nyilván valami
olyasmit érdemes csinálni, ami a másik embernek javára válik, ott helyben
megkegyelmezett. (12:40)

Tehát itt (2) tulajdonképpen, mikor az irgalomnál,
megbocsájtásnál… most már ne mindig ezt a hármat… már nem mondom el, jó? Azt
fogom mondani, hogy három. És akkor három… és akkor irgalom, megbocsájtás,
együttérzés. Hogy amikor itt vagyok a háromban, hogy legyen utam oda (1). És
amikor ott (1) vagyok, legyen utam ide (2), és elég szabad legyek. De nem a
szabadságon van a kulcs, sokkal inkább az úton. Ne tévesszem szem elől. Mert
egyébként olyan mélyen működik bennünk az igazságérzet, az egy gmmhhh. Ha az
igazságérzetünkkel nem törődünk, ösztönös marad, és brutális. Hát nem az
igazságérzettől kell eltávolodnunk, vagy tagadnunk, vagy lebecsülnünk, hogy nem
elég jóságos, hanem sokkal inkább milyen érdekes, mert most ugye arról
beszélünk, az együttérzés kultúrájáról beszélünk. Hogyan tudunk jóban lenni az
érzéseinkkel, ez volt a cím, na. És hogy közben pedig milyen izgalmas, hogy
éppen ahhoz, hogy ez az együttérzésünk és részvétünk szilárd talajon álljon,
hát a realitásban álljon, ahhoz nagyon is fontos, hogy ide (1) tudjunk
kapcsolódni. (13:55)

John Gottman: A
gyerekek érzelmi intelligenciája, nevelés szívvel-lélekkel.

Ahhoz, hogy egy valódi érzelmi intelligenciához eljussunk,
ahogy John Gottman erről beszél, és majd most a pontokat fogom mondani, ahhoz
tulajdonképpen nagyon izgalmas, éppen arra van szükség, hogy a szülők nagyon
elismerjék ezt (2), de képesek legyenek képviselni az igazságot. Azt, hogy ez a
másiknak most árt-e vagy nem, hogy amit te haragnak nevezel, az tulajdonképpen
az volt, hogy a fakanállal ütötted a kistesód fejét. Az nem harag. A harag volt
benned, amikor ütötted a kistesód fejét, az pedig agresszió, és nem
csinálhatod. Ugye a Laissez-faire szülőnek ez a problémája. Most akkor három…
emlékeztek, egy gyors ismétlés, csak ide hozom azért, hogy benne legyen a
fejetekben, mert múltkor csúszkáltatok, és nem voltatok itt. Emlékeztek, három
fajta szülői magatartás. Majdnem ugyanaz a következménye; bizonytalanság, több
szorongás, több agresszió, blö-lö-lö, nem ragozom. Az első. (14:50)

1. Elutasító szülő.

Érzésekre vonatkozik most a szülői magatartás megnevezése.
Elutasító. De ez a szülő mit csinál nagyon jól? A gyerek érzéseit megpróbálja
elterelni, kitalál valamit, játszik vele. „Nem számít az, ó, hát több is
veszett Mohácsnál.” Érted, a gyerektől elvették a kedvenc matchbox-át.
Matchbox-ját, micsoda egy hülye szó! Elszoktam az idegen szavaktól. Tényleg,
annyira leneveltem magamat az idegen szavakról, hogy már ezt sem tudom jól
kimondani. Matchbox-ját, de azért van benne egy kis… „Matchbox-át.”
Matchbox-át? Ne már, matchbox-át! Nem, matchbox-ját. Ez valami gyerekkori
beidegződés nálam. Matchbox-át? Ó, de alpári, közönséges! Matchbox-át. Hát ez,
ez, rettenetes, ezt most, 50 évesen tanulom ezt meg? Matchbox-át, na jól van.
De igen, mondhatjuk, hogy kisautó, de érted, az mégis csak fölemelőbb egy
gyerek számára, nem? Hát neki nem kisautója van, matchbox-a. Jól mondtam?
Matchbox-a. „Igen.” Hát, tudjátok! Most kikészültem erre az estére. De tényleg,
ez mennyire gyerek…, gyerek…, a gyerek beszéd van bennem. Milyen érdekes ez!
Felnőttként nem használtam. Hát nekem az matchbox-ja, meg matchbox-ját. De
tényleg, ez, ez él bennem. Jó, tudom, értem, most már ne csináljátok már többet
velem, ne nézzetek rám így! Jó, megértettem. Csak most hol tartok? Igen, az
első szülői…(16:30)

Tehát az elutasító szülő nem föltétlenül a gyereket utasítja
el. Lehet, hogy a gyerekét nagyon szereti, és megkérdeznénk „Te törődsz a
gyerekeddel? Foglalkozol vele, mikor csapdossa magát a földhöz? Mikor krokodil
könnyeket…” Kokodil-könnyek? Nem, krokodil-könnyek. Mikor krokodil-könnyeket
sír, akkor odamegyek, és vígasztalom. De mit, hogy vígasztalom? Nem azt mondom
„Ú, nagyon megértem, hogy szomorú vagy.” – „Nem érdemes szomorkodni.” Most
visszatérek a „több is veszett Mohácsnál”. Ez remek, csak hiányzik egy nagyon
fontos rész, az érzések fölismerése, elismerése, befogadása, az együttérzés,
annak a kifejezése. Azt üzenem neki, hogy nem érdemes ezt érezned.
Tulajdonképpen veled valami kis probléma van, hogy te most ezt érzed. Mert
látod, én a nagy felnőtt ezzel a gondolattal, hogy „több is veszett Mohácsnál”…
A gyerek nem tudja mi az, hogy Mohács. Most elkezded neki mondani, hogy
Mohácsnál az történt, ajjaj-jaj, te kisfiam. Hát azokat a borzalmakat!
Egyesével mondom a halálos áldozatokat. Mi ez a te matchbox-odhoz képest! Na
szóval. (17:45)

Most el tudom… valaki itt „Most erre jöttem magamtól,
önszántamból? Szabadon arra, arra adtam magam, hogy ide eljöjjek?” Hát… szabad…
engedélyezem nektek a szabad távozást. Szóval, elutasító szülő. Nem a személyt
utasítja el, az érzést, miközben jó szándék vezérli, föl se tűnik neki, hogy
tulajdonképpen mi a hatása annak, amit csinál. (18:15)

2. Helytelenítő szülő.

Azután volt a helytelenítő szülő. A helytelenítő szülő nem a
tettet helyteleníti. Azt is helytelenítheti, de a mi esetünkben az érzéshez
való viszonyról beszélünk, az érzést helyteleníti. Az a gondolat él benne, hogy
az érzések rosszra vezetnek. „A harag miatt van bűn, és a bűn miatt a
kárhozat.” A harang lángja felgyullad a szemedben, mrrrrhh. És nem veszi észre,
hogy őt is a harag töltötte el, és most megneveli a gyerekét, hogy ne
haragudjon. Tehát itt, a második szülői magatartás, amikor az érzést nem
elutasítom, hanem helytelenítem. Ilyen értelemben meg is tiltom, és bennem azok
a gondolatok, hogy „Ez baj, ez rossz, ez nem jó.” Itt (1) csak azt mondom,
értelmetlen, és fölösleges. Itt (2) azt mondom: baj. Rajtad ne látszódjék az,
hogy fáj valami. A fájdalom nem érzés, hanem érzet. Akkor is ide hoztam,
szőrszálhasogató hallgatók! Rajtad ne látszódjék az! (19:25)

3. Laissez-faire szülő.

A harmadik, és na ide akartam eljutni, Laissez-faire. Hát
ezt, ez egy… na, lehetetlen szó. Ő pedig nagyon is megengedi az érzéseket, ajj,
nagyon együtt érez a kis mukival. Mhhh, kis pöttyöcském, gyere ide, sírunk
együtt! Nagyon együtt érez, de nincs, soha nincs tovább. Nincs, nem tanulja
meg, hogy rendben van, most dühös voltam… Hej, de ez…! Most ide (3) ülök,
azért, mert én vagyok a… én vagyok a szülő. „Te, te, te, én legszívesebben
ordítanék! – Nem, de én akarnék ordítani! – Nem, nem, nekem az összes sérelmem
eszembe jutott, áááhhh!” Ilyenkor a gyerekek meglepődnek. (20:20)

Volt egy olyan fogorvos, gyerek fogorvos, nagyon okos nő
volt. Nő volt, hallottátok? Egy:egy, gyilkos nő:okos nő, most már azért
egy:egy. Megvádoljátok a katolikus papot részrehajlással. Nagyon okos volt a
fogorvos néni. Hahh! Néni, hát így is mondhatjuk, most a gyerek felől mondtam.
Nagyon okos volt. Hát persze, a gyerekek félnek a fogorvos nő… Ú, ez most nem
jó! A fogorvostól félnek. És miután félnek a fogorvostól, ezért sokszor a
váróteremben… „Váááá! Nem megyek beeee!” A fogorvos néni a következőt találta
ki. Ha a gyerek nagyon szorong, de a szorongását ordítással oldja – ez jó
dolog. Leült mellé, és azt mondta. „Ordítsunk versenyt! Váááá!” És ordított a
fogorvos nő a váróban. Ennek a következménye majdnem mindig az volt, hogy…
(Csodálkozó tekintet – szerk.) (21:20)

Tehát ordíthatunk együtt, sírhatunk együtt. Az együtt, ez nem
is, szinte már nem is együttérzés, hanem egyetérzés. Nem egyetértés,
egyetérzés. Én is azt érzem, amit te, ez nem is a te érzésed, amivel én együtt
érzek, mert én már a sajátomnál vagyok, és annyira ott vagyok, én is… Nem is
veszem észre, hogy már te nem sírsz, mert én még mindig, tényleg… Na,
Laisez-faire szülő. Tudom, hogy egy kicsit szoktam túlzásba esni, de csak a
plasztikusság miatt, a megértés végett. TT! Na. Szóval. (21:55)

4. Érzelmi fejlesztő szülő.

Itt a probléma az, ami miatt ide jöttem… Ti fogjátok a
gondolatmenetet, vagy csak én értem még? Olyan provokatív vagyok ma. Provocare.
Elő akarok hívni valamit belőletek. Azt nem tudom mit, csak majd meglátjuk, mi
lesz. Hogyan történik éppenséggel az érzelmi intelligencia fejlődése? Onnan nézve,
a szülő felől nézve a fejlesztése? Éppen az által, hogy a szülő képes mind a
két széken ülni, és tud nagyon megértő lenni, és majd ezt fogom mondani egymás
után. Elfogadja az érzést, tödö-dödö, pont erről akarok ma beszélni. De közben
pedig tud arról beszélni a gyerekkel, hogy „Jó, hát de amit csináltál, az
helytelen. Nem ütheted meg a testvéredet.” (22:45)

Szabályok szerint szabad nálunk birkózni. Haa, szüleim ezt
csinálták. Mondjuk anyukám, mert apukám nem volt otthon. Anyukám se, de mikor
otthon volt, akkor… Ugye van egy ikertesóm. Most nem t’om, hova üljek, van egy
ikertesóm, és az ikertesóm, fiú. Na, hát értitek, de ő volt a nagyobb. Hát ez
kihívás volt nekem. Ezért a szüleim, mikor látták, hogy agyonütjük egymást,
akkor nagyon okosan… „Tudjátok mit?” Nem t’om, nektek milyen ágyatok volt
gyerekkorban. Mikor már nem kiságyban aludtunk, akkor nekünk olyan volt, ilyen
rendes deszka ágy, és akkor rajta szivacs, 6 centi. Hát mi az, a 26 kilónak?
Ugye. Ezért egy mozdulattal le lehetett venni a szivacsot, és akkor a szüleim,
hát apukám mondjuk nem volt ott, ő nem, anyukám volt a bíró. Azt mondta, most
lesz egy-két alapvető szabály, hogy mi alapján lehet birkózni. Akkor 2-3
alapvető szabályt ott kitaláltunk, hogy mik legyenek a birkózás szabályai. Nem
folyhat vér. Már az enyém, az semmiképp, legalábbis így értelmeztem egy ideig. Akkor
egy-két alapvető szabállyal tulajdonképpen há-há-há… Vagyis létrejöttek
szabályok, egyszer csak lettek határok. De közben anyukám nem mondta, hogy ne
birkózzunk. Azt mondta, van különbség (Egészségedre! Még egyszer! Ez, ez… igaz,
na ennél ez bonyolultabb, hogy miért pont most trüsszögtél.) Nagyon izgalmas
megkülönböztetést tett. Látjátok, most is ez elevenen él bennem, hogy a
verekedés nem egyenlő a birkózással. Ugye itt van az anyukám, az igazságot ő
tartja, hogy vannak szabályok, keretek. Itt meg az érzelmi intelligencia
fejlesztése okán, ugye megvan a folyamat, és azt mondja. „Van különbség a
verekedés és a birkózás között.” Emlékszem, hogy akkor arról beszélt nekem
anyukám, hogy a birkózás az, hogy szabályok vannak, s akkor meg lehet nézni egy
filmet a birkózókról. A Népsportot megvesszük. Na de a Népsport, az kit
érdekel? Nem is tudok olvasni. Képes sport, és a szabály, és akkor van olimpia.
Na jó, de hogyha valaki mit t’om beleharap a birkózó társába, stty!, azt
kizárják. Hmm. Milyen… na, erről is majd akarok beszélni. (25:15)

Miért hoztam ezt ide? Azért, mert éppen az érzelmi
intelligencia fejlesztéséhez van szükség ahhoz, hogy az igazsághoz szabályokat,
kereteket… Hogy ezeket képes legyek fönntartani, miközben megértő vagyok,
együttérző, megbocsájtó, és irgalmas. Hát pont a fejlesztéshez mind a két
székre van szükségem. De a Laissez-faire szülőnek az a problémája, itt ül, mert
itt ez a gyerek széke, hogy mindig a megértésig, együttérzésig, irgalomig,
egyetérzésig eljut, de utána nincs tovább, semmi nincs tovább. Hogy mit kezdjek
akkor az érzéssel? Akkor mit csinálhatok? Akkor mit tilos, vagy mit nem? Mi
helyes, és mi nem? Hogy minek mi lesz a következménye? Mit érdemes csinálni,
mit nem? Hogy tulajdonképpen mit akarok, és mit nem? Mire vágyok, és mire nem?
Erről soha nem esik szó, csak az, hogy „Hogyan lehetsz dühös? Ah, megértem,
hogy szomorú vagy. Jó, hát…” Nem fejlődik az érzelmi intelligencia. Hejj!
Tehát! A kiegészítő igazságra nagyon nagy szükség van, épp az érzelmi
intelligencia fejlesztése érdekében. (26:20)

Most az eszemre hallgassak, vagy a szívemre?

Oké, most elvittem innen a szülő székét, és ezt is elviszem
innen. Most iszom. Ez egyáltalán nem része az előadásnak, ez az én részem most.
(Iszik – szerk.) Miért is tartom ezt annyira fontosnak? Meghívtak egy előadást
tartani, és érdekes címet adtak. Tudjátok, van, hogy nem én adom a címet, hanem
adják. És akkor na gyerünk! A cím így hangzott, lehet, hogy ismerős nektek ez a
kérdés. Most az eszemre hallgassak, vagy a szívemre? Szoktátok mondani? Most az
eszemre hallgassak, vagy a szívemre? Az eszemre, vagy a szívemre? (27:05)

Ha mondhatnék nektek valamit, akkor azt mond… Hát most miért
ne mondhatnék? Ugye? Akkor azt hangsúlyoznám, hogy ez a kérdés, bár már érett
helyzetben is vagytok, és merül ez föl. „Most az eszemre, vagy a szívemre
hallgassak?” Ez a kérdés a probléma része, és nem a megoldásé. Mert ha van
olyan kérdés, amiben árnyéka sincs a rendszerszemléletnek,
folyamatorientáltságnak, vagy lényeglátásnak, akkor ez ez a kérdés. Tehát ha te
sokat teszed…, most ide ülök mind a két részre. (Egymás mellé húzza a székeket,
és egyszerre ül mind a kettőre – szerk.) Ha te sokszor teszed föl ezt a
kérdést, hogy „Most az eszemre hallgassak, vagy a szívemre?”, akkor tudhatod,
hogy egy rendszerszintű problémában vagy benne idáig. (A feje búbjáig – szerk.)
A kérdésed a problémádat tükrözi, és a problémának része, nem a megoldásnak. (28:00)

Hogy ez tulajdonképpen mennyire tudható már, 2500-3000 évvel
ezelőtt is az ókori héber gondolkozásban három széket használtak. Ha az a
kérdésem, hogy „Most az eszemre hallgassak, vagy a szívemre?”, az
tulajdonképpen praktikusan azt jelenti, hogy azt akarom eldönteni, hogy melyik
jó, és melyik rossz? Hát tulajdonképpen akkor te egy 1 székes modellben
gondolkozol. „Ez (1), vagy az (2)?” Maga a kérdés a problémád része. Ha ezt
kérdezed, thííí! Látszólag két székről gondolkozol, valójában azonban arról,
melyiket dobd ki. Hát így aztán még nagyobb egyensúlyvesztésbe fogsz kerülni. Nem
tudsz jó megoldásra jutni, a problémád még nagyobb lesz. „Jó, hallgattam a
szívemre. Hát, na, lett is következménye. – Hallgattam az eszemre. Na, ki is
purcantam.” (29:00)

Már 2500 évvel ezelőtt három széket használtak. Ajj, és
mégpedig nagyon érdekes, tudjátok. A héber gondolkozás, hát én erről tanultam,
mikor papnövendék voltam, ezért hozom ezt. Ez… okos dolog. Már ott azt mondják,
tíri-ríri. Itt van az eszem, azt mondták, a fej. A héber gondolkozás praktikus
gondolkozás. Azt ti tudjátok? Nagyon-nagyon praktikus. A nyelv döbbenetesen
praktikus, nagyon. Egyszerűen a héber nyelv, most én az óhéberről beszélek, az
óhéber nyelv tulajdonképpen alkalmatlan absztrakt gondolatok kifejezésére, egyszerűen
nem arra van kitalálva. Egy nagyon gyakorlatias, praktikus nyelv, egyszerű,
gyakorlatias, praktikus. Mondjuk a göröggel szemben, mert a görög aztán, na ott
aztán, úúú, ööö. Tehát aki úgy nekiáll a görög nyelvtanulásnak, öööö. Szóval,
ez a praktikus szemléletmód milyen gyönyörűen kitermelt egy modellt. A modell
így szól. Már 2500-3000 évvel ezelőtt. Van az ember feje. Ugye, az eszemre
hallgassak… Van az ember… nem azt mondták, hogy szíve; gyomra, bele, zsigere,
ott vannak az érzések. Ott vannak egyébként. És azt mondja, a bölcs ember pedig
a szívével eldönti, hogy hogyan hozzon létre egyensúlyt a feje meg a gyomra, és
a belei között, mert mégis csak egy ember. És most a fejemet vágjam le, vagy
kibelezzem magam? Ez egy tündi-bündi kis kérdés. Ezt nevezem rendszerszintű
problémának. A rendszer mindenképpen rosszul jár, és mi megdeglünk. (31:00)

Hát ezért olyan fontos nekem, nagyon-nagyon, nagyon, hogy
két szék legyen itt. Az igazság és az irgalom széke, és legyen átjárás, és
közben a szabadság. Ezért tartom nagyon izgalmasnak, hogy éppen az érzelmi
intelligencia fejlesztéséhez, hogy jóban legyek a saját érzéseimmel. Éppen nem
arról van szó, hogy teljesen elvesztünk ebben a világban, hogy az érzés, hogy a
hangulat, hogy minden az én… Értitek, pont nem így fejlődik, hanem úgy, hogy
megvan a kettő közt a kapcsolat. Egyébként az, hogy megtanuljam, mit jelent az,
hogy méltányos igazság, ahhoz erre (2) van itt szükségem. Hogy túlnőjem, mi az,
hogy nem csak fekete-fehér igazság van, hogy vannak kölcsönösen kiegészítő
igazságok, hogy nem az egyenlőségre törekszünk, hanem a méltányosságra. Hát ez
egy sokkal árnyaltabb rendszer, onnan (2) veszi a tápanyagot, onnan. (32:00)

A szőlőmunkások (Mt 20,1-15)

Emlékeztek erre a történetre, hogy… Most csak… Zseniálisak
Jézus példabeszédei. Azért, áh, most elnézést, hogy így mondom. Azért, mert…
nem engedi, hogy csak az egyik székre üljünk, ezért zseniálisak a történetei,
és ezért nem tudjuk „Most akkor most mi van?” Azért, mert mindig kirak két
széket legalább, ha nem hármat-négyet. Ezért nem tudunk csak… ide (1) ülni.
Emlékeztek, hogy kimegy a szőlősgazda, reggel. „Gyertek a szőlőmbe dolgozni!”
Akkor fölfogadja a munkásokat, 1 dénár a fizetség. 3 óra múlva kimegy, délben.
„Ah, gyertek a szőlőmbe dolgozni! 1 dénár a fizetség.” Délután 3 órakor kimegy.
„Gyertek a szőlőmbe dolgozni! 1 dénár a fizetség.” 5-kor kimegy. „Gyertek a
szőlőmbe dolgozni! 1 dénár a fizetség.” 6-kor vége a munkának. Jönnek egymás
után az emberek, tudják, reggel 9-től 1 dénár. Déltől 1 dénár. 3-tól 1 dénár.
5-től… 1 dénár. Hát persze, hogy zúgolódás támad. Ugye minden népek, kivéve az
1 órát dolgozók, ide ültek az igazság székére, és azt mondták „Na aztán most
már ebből, na, na, da-da-da-na-nana-na-na!” Aztán ahogy hallgatják ott a
korabeli népek, azt mondják „Hát milyen rabbi ez? Milyen, miket tanít itt? A
nemjóját neki!” Hát hogy mit gondoltak a korabeli népek, azt a tetteik elég jól
bizonyítják, hogy mit tettek a fölháborodásukban. (33:40)

Igen ám, most az a kérdésem, most a történetet ismerhetitek,
vagy elolvashatjátok, ugye a történetben a gazda azt mondja, hogy „Igazságos
vagyok veletek, mert előre megmondtam, hogy 1 dénár a béretek. Pontosan úgy
cselekedtem, ahogy megállapodtunk.” Ezt nevezhetjük igazságosnak. Másfelől… és
akkor átül ide (2), azt mondja. „Másfelől pedig végül is ez az én pénzem. És én
a pénzemmel nem csak igazságosan bánhatok, hanem irgalmasan is.” Amikor ez a
kérdés hangzik el a szentírásban, Jézus története, hogy „Zavar téged, hogy én
jó vagyok? Zavar téged az irgalom?” Az az izgalmas, ha valaki csak itt (1) ül,
akkor azt mondja, hogy „Zavar. Igen, rohadtul zavar.” Mert abban a pillanatban
azt sem tudom, ettől ke… megrendülök az igazságomban. Hol van akkor ez (1)?
Nekem azom (2) nincsen, semmi másom nincs, mint az a… mint az igazság, ehhez
kell ragaszkodnom. (34:55)

A gyerek, aki nem kap megértést, megbocsájtást, irgalmat,
ehhez (1) tud ragaszkodni. Hát ezért nem olyan könnyű fejlődnie. Mert azt
mondja „Ezt (1) az egyet ismerem. Most ezt kiveszi nem t’om, akármilyen
csodarabbi jön itt, oszt’ kiveszi ezt a talpam alól, hát hogyan fogok én élni?”
Hmm. Megérthetjük az érzéseit, az indulatokat, amiket kelt. De most akkor innen
(2) egy picit, a háttérbe most leülök ide, és azt mondom. (Leül az irgalom
széke mögé – szerk.) Mondjuk a történetben, most magunk között szólva, azért
piszkálja a csőrünket, nem? Most majdnem azt mondja, hogy piszkálja a
szemünket. Piszkálja a csőrünket, csípi a szemünket. Tehát csípi a csőrünket.
Ez jó? Nem, nekem nem tetszik. Jól van, akkor csípi a csőrünket, jó. Mi lehet a
háttér? Ugye onnan indultam el, hogy ha valaki valóban igazságos akar lenni,
előbb-utóbb rá fog szorulni az irgalom szemléletmódjára. Mert kezdünk, kezdjük
kinőni a fekete-fehér igazságot, a tenyeres-talpas, sokszor durva… és még az
egyenlőség elvét is durva igazságnak tekinthetjük. Haha! Nagyon sok helyzetben
kifejezetten inkább igazságtalan, mint igazságos. Átülök ide (2), itt pedig
azért, hogy fejlesszem az igazságérzetemet. De ahhoz a megértés, megbocsájtás,
együttérzés világára van szükségem. És akkor… (36:30)

„Miért adott 1 dénárt?” Most hagyjuk azt hogy mert jó, meg
azt tehet a sajátjával, amit akar, és hagyjuk azt is, hogy mert így állapodtak
meg. Ezeket tudjuk. Miért? Na, miért? Most… nem akartam bántó lenni. „Na miért?!”
„Na miért, miért…? Hogy gondoljátok?” Látjátok, milyen… tudok ám váltani. Na
most. Nem akartak ám pappá szentelni, azt tudjátok. Ezt azért mondom, hogy
ilyenkor egy nagy megértésem van azok felé, akik arra jutottak, hogy „nem
alkalmas”. De ebben nem volt igazuk, hát tényleg, nem volt igazuk, csak meg
tudom őket érteni, csak igazuk nem volt. Azt mondja, hogy… de most nem
véletlenül álltam meg, hogy tényleg esetleg valamire gondolhassatok. Én erre
iszom is. (Iszik – szerk.) Innen merítem az erőt. Áhh! Azt mondja. (37:55)

Egyet mondanék, például innen ülve, hogy mi van a hátterében
annak, hogy aki 1 órát dolgozott, az is 1 dénárt kapott. Hogy azt mondom, hogy
elismerem az összes fönntartását azoknak, akik azt mondják, hogy ez bizonyos
szempontból igazságtalan, hogy joggal csípi a csőrét és a szemét, ezt el kell
ismernem, de akkor is igaz, hogy ha nem fogadom föl azt a valakit, aki 1 órát
dolgozott, és aztán kapott érte 1 dénárt, mit fog este adni a gyerekeinek enni.
Mert akkor ő aznap nem jutott keresethez, és ha én adok neki 1 óráért 1 dénárt,
tulajdonképpen elismerem, valóban, mások 9-szer annyit, 8-szor, 7-szer, 6-szor
annyit dolgoztak, elismerem. De attól még a gyerekei éhesek. Most akárhogy van,
az igazság, a gyerekei éhesek. Ez azt jelenti, hogy egy idő után az
igazságérzetünket, azt, hogy mit jelent a méltányos igazság, az által
fejlesztjük, hogy a megértés, együttérzés, háá, irgalom székéből elkezdünk
táplálkozni. Tehát oda-vissza igaz mind a kettő. Az érzelmi intelligenciánkat
az igazság megfontolásaival fejleszthetjük egy pont után, az igazságérzetünket
pedig az együttérzés megfontolásaival, vagy érzületével. Háá, én ezt szépnek
látom, és ezért használom a két széket, és nem akarok egy széket. Ezért nem
akarok így ülni, és akkor most merészet beszélni, hogy „Az irgalom, az igaz…!”
Oké. Gyerünk már! Most nézem, most… fél óra! Viszket az orrom. Azt mondja,
hogy…(40:05)

Az érzelmi intelligencia fejlesztése

Arra jutottam tehát, hogy, hogy, hogy, hogy… Kicsit olyan
túlságosan szőrszálhasogatóan, vagy szálazósan akár, de szeretném egymás után
pontokba szedni, hogy tulajdonképpen akkor az érzelmi intelligencia hogyan
fejleszthető. John Gottmant használom vezérfonalnak, de kifejezetten szeretnék
eltekinteni a szülő-gyerek kapcsolattól, már csak azért is, mert nem értek a
gyerekneveléshez. Ami viszont nagyon érdekel, a felnőttekkel való kapcsolat,
amikor a gyerek részükkel találkozom, az nagyon érdekel. Egy pillanat alatt,
hiába két felnőtt beszélget, én már látok ott valami gyerkőcöt. Nagyon érdekel,
hogy azzal a gyerkőccel, aki benned él, hogyan volna nekem érdemes kapcsolatot
tartani. Ez nagyon érdekel, és a személyiségfejlődés is nagyon érdekel. Minél
inkább valami szülő-gyerek, és pedagógia, az annál kevésbé érdekel. Lehet, hogy
talán ez a papságomból is adódik. (41:15)

Úgyhogy direkt aztán még úgy elkezdtem azon játszani, hogy
ezért például az üzleti világból szeretnék jó pár példát hozni, mert ez aztán
látszólag a legmesszebb van a szülő-gyerek dinamikától. De hogy ott is
megjelenik az érzelmi intelligencia, annak a fejlesztése, annak az értékessége.
Na, gyerünk, gyerünk! Mehetünk? Jó, jó, jó. Tehát pontokba szedtem. 14 pont.
John Gottman 5 pontot mond, na, hát szóval értitek, elnagyolta, úgy odakente.
Azért kicsit csal, mert az egyik pontnál azt mondja, hogy ennek van négy része…
hát azért na-na-na-na, tehát… De most arra gondoltam, ha már intelligencia,
nézzük, akkor szeretnék be… jól szétnézni ebben a világban, akkor ne nagyoljuk
el. Jól van, gyerünk! (42:15)

1. Fölismerem a magam érzését, fölismerem a másik
érzését.

Hogy egyáltalán létezik olyan, hogy érzés, hogy érez, hogy
van benne most egy érzés. Hogy olyan nincs, hogy nincs benne egy érzés. Mi az,
hogy… Nem lehet nem kommunikálni. Hát nem lehet nem valamilyen érzéssel,
érzettel, hangulattal, valami lelkiállapottal lenni. Mert ha unom, azért az
elég komoly érzelem. Amikor valaki ágg-krrr-khhh. Komoly fizikai hatások. Úgy
fölháborodott rám valaki…, de ezt most nem mondom, hogy miért. Majd erről lesz
egy történet. Direkt csináltam. Na. A… mmm, mondok példákat. Most ez menyire
nem könnyű ezt, hogy… tekintetbe venni azt, hogy a másik érez. (43:10)

Az esküvői szertartás nem vállalása

Jönnek hozzám jegyesek. Hát bb-blll-blll. És olyan kedvesek,
megvártok engem a mise után, a kedd után, a hétfő után, a csütörtök után, a
péntek után, a szombat után, és a vasárnap után. „Ajj, Feri atya! Jaj, hát mi
szeretnénk örök hűséget fogadni egymásnak…” Ijesztő? Nem. „Annyira, és olyan…
ez a nagy nap, és a…” Hát értitek, úgy gyanítom, hogy hova fog ez kifutni. Mert
az olyan jó, mikor egyszerűen csak jön valaki. „Jaj, Feri atya! Meg fogunk
házasodni. Na, ezt akartam csak. Szia!” Hát nem így szokott folytatódni, hanem
úgy, hogy „…akkor, augusztus 4-dike, legyél te is ott, meghatározott
szerepben!” Ugye, nehogy azt mondd „Na-na, na-na, na!” Mikor el kellett
kezdenem gyakorolni azt, hogy egyszerűen nem tudok mindenre igent mondani… Mert
hát amíg tudtam igent mondani mindenre, és még bírtam, akkor miért ne mondanék
igent. Addig mondtam szinte mindenre igent, ameddig bírtam. Hát de nem bírom.
Akkor, értitek, akkor… és, de nem is érdemes engem kérni, ilyen esküvőre,
tudjátok… „Rozália…”, hát ezt, ezt ne akarjátok magatoknak. (44:35)

Amikor elkezdtem nemeket mondani, tulajdonképpen ezt úgy
tudtam csak csinálni, hogy nem vettem tekintetbe az érzéseiteket. „Nagyon
sajnálom, azokat tudom vállalni, nagyon leterhelt vagyok, tödö-dödöm.” És
láttam az arcotokat. Tulajdonképpen ez hatott rám. Egy olyan 5-6 évig kellett
néznem benneteket, míg valami változás történt. Neeem, 1 év is elég volt.
Kifejezetten néztelek benneteket, hogy ahogy ezt mondtam, hogy „Nagyon sajnálom,
ezt nem tudom vállalni…” De minden korrekt volt, ugye itt (1) ültem, mint a
lázongó szőlőmunkásoknál, és ez nem igazság, nem t’om vállalni, én is ember
vagyok, töröröm. Milyen gyakran láttam könnyet a szemetekben. Akkor persze,
először jó, jó, hát persze, egy visszautasítás senkinek sem esik jól. Nem, hát
az nem egy jó érzés. Jó, de hát így van, ha így van, akkor így van. Hát na de
így van, akkor most nem t’om mondani, hogy nincs. Így van, na. Telt-múlt az
idő, átkerültem ide (2). Most rendben van, hogy nem tudom vállalni, de hát
érez. Most rendben van, most mondhatjuk, hogy ez egy hivatalos kapcsolat. Nem?
Hát ő most a paphoz fordul, és ő egykori hívőként a paphoz fordul, hogy a
szentség kiszolgáltatásában vegyek részt. Hivatali viszony. Hát mondhatom neki
úgy, hogy nem érek rá, vagy nem az én dolgom. Mi a lakcíme? De tényleg. Oda
menjen! És akkor így el van boronálva. (46:25)

Aztán onnan (1) valahogy átjöttem ide (2). De hát eleve
föltételezem, hogy egy szorongást keltő helyzet. Nem? Hát én kérek valamit,
akkor izgulok, hogy ez legyen. Hogy most akkor föltételezem, hogy erre lehet
azt mondani, hogy nem. Tehát eleve, senki sem szereti az elutasítást, ha másért
nem, ezért… És hogy… hát és közben meg ez egy nagy esemény, ráadásul ezt
tényleg nagyon szeretné, akkor van benne egy vágy is. Akkor rájöttem, hogy ezt
nem, nem, nem ülhetek itt (1), nem mondhatom rögtön azt, hogy „Lakcím?” Hát nem
mondhatom, ezt mondhatom negyedik mondatban. Hát tényleg, na, hogy most megtanultam,
hogy érdemes csinálni. Nem t’om, így kell-e csinálni, megvan, most hogyan
csinálom. De tényleg. Csak azért, mert most elmondtam, értitek, nem kell már
jönni. Hogy… úgy meg szoktam állni, és tulajdonképpen megpróbálok azzal az
örömmel együtt örülni, amivel jönnek. Még akkor is, hogyha inkább izgulnak,
mint örülnek. Tehát ahogy szoktátok mondani, ezt, örömöt szoktam bennetek
látni, legalább az egyik félben. Igen, hát… azért, na, nem úgy szokott az
lenni, mindig, hogy „Ide a tepsit!”, hanem hogy „Jó, megkóstolom.” Hogy… hát
akkor valahogy próbálok erre az örömre, meg arra, hogy ez egy tök jó dolog.
Hogy tényleg, szoktam ott együtt… „Hú, ez nagy dolog! Thúú, esküvő, thűű!” Nem
ülök rögtön át ide (1), ugye, hogy na, képz… (48:10)

Voltam egy lakodalmon. Megérkeztem, ugye én mindig akkor még
misézek, meg minden, mindig későn érek oda egy lagziba. Odamentem, és „Haj,
Feri atya! De jó, hogy jö…!” Jött az anyuka, az most a nagymama, vagy anyós, és
jött a lány ugye, aki megházasodott. Akkor ott elkezdtem enni mondjuk a gombasalátát,
és nagyot sóhajtott az anyós, azt mondja. „Jaj, Feri, mondjon valami bíztatót
ezeknek a gyerekeknek!” Hát de Margit néni, most a maga házasságáról beszéljek,
vagy a gyerekekéről? A maga házasságáról lehet, hogy már nem tudok, hát a
gyerekeknek meg nincs rá szüksége. Na, most ezt kicsit így odakentem. Utána azt
mondja, hogy „Hát, szóval, azért a mai világban, atya is ismeri, ugye a
statisztikákat? Tíz házasságból hat válással végződik. Jaj, Rozikám, Rozikám,
csak veletek ez ne történjen meg!” A lakodalomban, miközben a svéd gombasalátát
próbáltam volna kiszedni örömöm jeléül. Hát de nem esett annyira jól. Akkor
látszott, hogy türtőztette magát egy ideig a három órája feleség, és azt
mondta. „Anya, hogy tudsz ilyeneket mondani?!” Ezt mondta. Olyan jól esett, a
gombasaláta ezek után nekem, nagyon. Szóval. Azt mondja, hogy…(49:55)

De tényleg, megtanultam, hogy azzal az örömmel, hogy ez egy
klassz dolog, és théé-zééé, hogy érzések. Hát de… 40 évesen még nem így
csináltam. Huhú! Ezzel azt akarom mondani, persze, most az, hogy igen, ez volt
az első pont, most pontosan elolvasom, nem mintha jelentősége lenne. Fölismerem
a másik érzését. Hát persze, hogy fölismerem. Egy nagy gőzgombócot! Gőzgombóc!
Dehogy ismerem föl. Nem hogy nem ismerem föl, nem is veszem számításba. Hát
mit? Érez, amit akar. Ez nem azt jelenti, hogy minden érzésbe bele kell menni
egy hivatali viszonyban. Na de azért van olyan élményem, tudjátok. Jön valaki,
azt mondja, meghalt a nem t’om, a nagymama, szeretnénk temetést… rendelni. Mondjuk
ez nem egy jó kifejezés, nem mondanám szakkifejezésnek a rendelését a
temetésnek, de… És akkor, tudjátok, ül valaki, díszpinty ott az irodában.
„Egyházi adót mikor fizettek utoljára?” Értitek, mint a Máris szomszéd,
négyzetre emelve. Hát mi köze a temetésnek a… hát szóval, na, fölháborító. Ezt
most látjátok, most az igazság székére ültem, és azt mondom, aki ezen
fölháborodik… joggal teszi, megyek temetést intézni, ne kérdezzenek engem
egyházi adóról, na. Azért, mert azt rendesen be kell fizetni, tehát nem akkor kell
azt, azt… Jól van, gyerünk! (51:40)

Tehát az első, hogy fölismerem az érzéseit. Hogy egyáltalán…
áh, de érted, most a nulladik pont, hogy, hogy… bennem van, hogy neki van
olyanja. És valószínű, hogy az, amit érez, az lehet, hogy jobban hat rá, mint
amit gondol. Hát jobban meghatározza, amit érez, mint az, amit most mond nekem.
Hogy az jobban, jobb… Értitek, itt van (A gyomrára mutat -szerk.). Nem ez (A
fejére mutat – szerk.), eee! Jól van, gyerünk! Igen. Most direkt hozunk
szépségeket a céges kultúrából. (52:20)

Érzések fölismerése a céges kultúrában

Miután járok ide-oda, előadásokat tartani, megyek, még
mielőtt elkezdeném, azt mondja ott egy cégvezető. „Tulajdonképpen azért hívtuk
magát, mert az a meggyőződésem, hogyha a munkatársak szívesen dolgoznak itt,
akkor a dolgok jól fognak menni.” Hááá! Szeretnétek ilyen helyen dolgozni? Épp
ma beszélgettem valakivel, cégvezető, második ember, tök mindegy, és azt mondja
„Most akkor lesz egy szakmai program, természetesen az évkezdés, és új célok,
és az előző évnek egy rövid értékelése…” Ó, ezt most nem is mondom, értitek,
guuááá. „…magát pedig azért hívtuk, hogy a végén maga valami tartalmasat
mondjon, ami után jó érzésekkel mehetnek el a munkatársak.” Nekem ez tetszik.
„Valami tartalmasat mondjon, ami után jó érzésekkel mehetnek el.” Hát azt nem
tudom, hogy milyen érzésekkel fognak elmenni, azt tudom, tartalmas lesz, és
aztán nagy szórás utána. (53:40)

„Szörnyű dolog történt, de nem akarok róla
beszélni.”

Tényleg így lesz. Hát ez nem úgy van, hogy most ezzel az
érzéssel most én csinálom. Annyira nem így van, egy önismereti csoport, és ezt
csináltam az előbb, emlékeztek, mondtam, hogy „Ééé… de ezt most nem mondom.”
Hogy nagyon gyakran van, hogy ülünk egy csoportban, és valaki azt mondja „Jaj,
egy szörnyű dolog történt velem, de nem akarok róla beszélni.” Ugye biztos
ismerős, hát négyszemközt is, minden, buszmegálló, és a többi. Fölhívnak téged,
ugye, mert te sose csinálod ezt, mások csinálják. Ugye? Fölhívnak „Jaj,
Rozikám, muszáj veled beszélnem. – Na, hát itt vagyok, mondjad, mondjad Pannikám!
– Jaj, szörnyű dolog történt, nem akarok róla beszélni. – Jó, hát például a
Szomszédokat most már nem adják, erről is beszélhetünk. Befejezték, pedig jó
volt, az jó, szerintem jó…” Megkérdeztem a csoport tagjait, mondjátok meg nekem
légy szíves, hogy amikor ezt hallottátok, hogy „De nem akarok róla beszélni.”,
ez milyen érzéseket váltott ki belőletek. Most ez nem egy drámai csönd, nem
ezért álltam meg, mert ahhoz dráma kellet volna, hogy legyen, az meg nincs,
ugye, tehát most ezt csak úgy megálltam. (55:00)

Azért, mert az a hipotézisem, hogy amikor ezt mondja valaki
nektek, vagy egy csoportban, hogy „Jó, de erről nem akarok beszélni.”, akkor ez
kelt bennetek valamilyen érzést, ugye lehet, most meg tudjátok nevezni, hogy
mit, és majdnem mindig az történik, hogy azt gondoljuk, hogy a többiekben is
ugyanazt az érzést kelti. Akkor elmondanám nektek, hogy nem. Hogy a legnagyobb
szórás létezik erre a mondatra. Van, aki azt mondja, látszik, hogy belángol a
feje, és hogyha van kellő szabadsága, mert vagy mondjuk borderline, a kettő az
hasonlóképpen működik. Nem, most hülyéskedek, na, gyerünk. Tehát ugye a
borderline barátunknak nincs, sz’am olyan sokat nem mérlegel. És akkor ő
mondja. „Ezt ne csináld már velünk! Most vagy mondod, vagy nem mondod.
Szórakozzál otthon!” Ugye, ez, és akkor iszonyatosan dühbe tud gurulni, vele ne
szórakozzanak. Lehet, hogy amikor én csináltam fél órával ezelőtt, ti is azt…
„Ne, most menjen már! Gőzgombóc!” De van olyan, akin nem látsz semmit, ő
hallgat, azt mondja. „Fúú, de megnyugtató, hogy nem kellett neki mondani. Hát
énvelem is milyen csomószor van, hogy nem is bírom eldönteni, most mondjam vagy
ne, vagy hogy mondjam. Csak úgy kavarog bennem. Fú, de jó! Néztem is a Ferit,
hogy mit csinál. S akkor nem mondta, hogy hát most, most már mondanod kell…
Jaj, de jó, hogy nem mondta! Óhh! Hogy itt szabadon lehetünk, és akkor
mondhatok ilyet, és akkor nem mondom, és akkor mondom, és… óhh, hát de rég
akartam egy ilyen helyre jönni. Tulajdonképpen most az jut eszembe, hogy én is
szoktam ilyet mondani, és most hogy én hallom, tulajdonképpen ez hülyén is
hangzik, és de nagy dolog, hogy nem vágtak a fejére, hogy <<Azért ez már
ne csináld, most döntsd el!>>.” (57:20)

Azt akarom ezzel mondani, hogy az mondjuk „Hát persze, ugye
nyilvánvaló, én tudom az érzéseket.” Aha, lári-fári! Fogal… gőzgombóc. Ezt nem.
Ez a gőzgombóc? Hogy fogalmunk sincs, hogy a másik hogyan érez azzal
kapcsolatban, amivel összefüggésben mi nagyon világosan azt érezzük, amit.
Olyan szép volt ez, képzeljétek el, egy édesanya tanította ezt a lányainak, és
én hallottam, ahogy tanítja a lányainak. „Tudjátok, hogy ti most ennek nagyon
örültök, de biztos van, aki ennek nem örül.” S akkor persze a lányok „Ennek nem
örül? Az osztálykirándulásnak nem örül? Hát hogy-hogy? – Igen, igen, tudjátok,
van olyan, hogy valaki nem örül. Például nagyon fél attól, hogy nem t’om én,
anya nélkül, meg apa nélkül, és akkor nem örül. – Tényleg? Hogy az, ami…?” Jó,
jó, nézzétek el nekem, hogy olyan egyszerűségeket mondok. hát csak a… akkor nem
kéne róla beszélni. Gyerünk, akkor megyek tovább. Második ponty. Azt mondja.
Tehát az első, fölismerem az érzést, egyáltalán, hogy az van, hogy itt van, itt
van, itt van. Benned, bennem, itt van. (58:45)

2. Megértem ezt az érzést, vagy érzelmet.

Most itt nem egy átfogó megértésről van szó, hanem
egyáltalán hogy azt mondom, hogy az érzéseknek van valamilyen jelentősége, van
valamilyen oka. Az érzésnek van valamilyen célja. Az evolúciós pszichológia
szerint az érzésben van egy cselekvési modell, hogy egy érzésből – emlékeztek,
múltkor beszéltünk – milyen cselekvés fakadhat. Az segít abban, hogy döntést
hozzunk, hogy mit érdemes csinálni. Hogy az érzés az észlelésnek az agyunkban
történő elemzése, és annak aztán a következménye, és következtetése. Csak nem
szavakkal következtet a testünk, hanem egy érzést dob ki. Ha haragszol, akkor
thűű! Félsz, akkor menekülj, szomorú vagy, akkor kicsit lassíts le.
Helyzetértelmezés zajlik, csak nem szavakkal. (59:50)

Irracionális érzés.

Így mondanám. Hogy mondják ezt? Olyan pongyolán mondhatjuk
ezt, hogy… áhá, hogy hát ez olyan irracionális. Jung például, Carl Gustav, Jung
apó, Jung azt mondta, kifejezetten azt mondta, az érzések racionálisak. Ha elég
időt és energiát szánunk rá, akkor hihetetlen pontossággal érthetjük meg, hogy
az a, annak az érzésnek mi az értelme, a jelentése, honnan jött, hova tart,
hogy miért pont azt érzem. Tehát csak nem tudjuk, de attól még, azt mondta, az
nagyon-nagyon racionális dolog. Azt mondta, az intuíció nem annyira. Az egy
olyan, az egészben látásból fakad az intuíció, nem abból, hogy valami
következik, és abból következik, és abból következik. Azt mondta, az érzésnek
nagyon hasonló a természete, mint a gondolatnak. Gondolok, és abból az
következtettem, és akkor oda jutok. Hogy az érzésekben azt élem át, azt
tapasztalom, azt érzem… Azt mondta, az érzés és a gondolat nagyon hasonlóan van
bennünk. Az intuíció nem, az egészlegesen ragad meg egy helyzetet, nem
tük-tük-tük, lépés-szerűen. (61:15)

Miért érdekes ez? Azért, mert mondhatjuk azt, hogy „Hát, egy
irracionális ez!” Ha tájékozódunk az érzések, érzelmek, hangulatok, érzetek
világában, látjuk, hogy mennyire van… hihetetlenül pontos. Olyan értelemben
persze, hogy mondjuk lehetnek sémáink. A séma is bennem van. Ha valakit nagyon
ural egy séma, akkor az ő érzései nem a jelenhez kapcsolódnak, hanem egy
múltbéli eseményhez. És ha a jelenben éri őt egy inger, ami kiváltja a múltbéli
esemény fölelevenedését, akkor ő nem a jelen helyzethez kapcsolódó racionális
érzést éli meg, hanem a múltbéli eseményhez kapcsolódó logikus érzést. Ezt
innen nézve mondhatom irracionálisnak, csak hogy éppen nem az. Felszínesen,
pongyolán mondom, hogy irracionális, sokkal racionálisabb, mint gondolnánk. (62:15)

Irreális érzés.

A másik, akkor azt, hogy „Jó, jó, nem is csak hogy
irracionális, irreális érzés.” Áhhh! Azt mondja a lélektan, hogy a legalapvetőbb
érzések ténylegesen néha valahogy úgy is megjelenhetnek, hogy sosem derül ki,
hogy mi az oka, hogy egyszer csak úgy elszomorodhatok. Akármeddig kutakodok,
sosem fogok rájönni, hogy tulajdonképpen miért is. De attól még bennem, ebben
az élő rendszerben megvan annak az oka, a háttere, és mindene, hát csak
egyszerűen túl összetett ahhoz, hogy én rá tudjak jönni, nem férek hozzá. Háhh.
Hát olyan lazán mondjuk, az érzés az irreális, meg irracionális… Ha mélyre
megyünk, hmm, hmmm. Az is egy kapaszkodó, hogy azt mondom, hogy teljesen
normális vagyok akkor, ha félelem, öröm, vagy harag, vagy szomorúság megjelenik
bennem anélkül, hogy valaha is tudnám, hogy ez miért történt. Állhatok hozzá
nagyon józanul. Azt mondom „Jó, hát most, most valahogy olyan dühösen keltem
föl.” Most ha nagyon visszaemlékeznék, lehet, hogy az álmom miatt van így, hát
csak azt elfelejtettem, csak a haragomat hoztam el onnan. Oké. (63:40)

Megértő vagyok az érzéseimmel kapcsolatban.

Tehát a második pont így szól, hogy megértem az érzéseimet.
Így is mondhatnám, és ebből adódóan megértő vagyok az érzéseimmel kapcsolatban.
Tudom, hogy egyszerűen helyük van, hogy szabad nekik lenni. Oké, nem…. gyerünk
már! Jó, el bírnám olvasni, ugye? (64:00)

Nincs helyes, vagy helytelen érzés.

Azt mondhatnám, hogy itt kimondhatom, hogy nincs helyes,
vagy helytelen érzés. Helyes vagy helytelen érzelem, egyszerűen ilyen nem
létezik. Legföljebb nem tudom az okát, a hátterét, az összefüggést. Most
helyes, vagy helytelen? Egyszerűen nem ide való kifejezések. Következő. (64:25)

3. Elfogadom az érzést.

Halljátok, mi szálaztunk. Tehát fölismerem, megértem,
elfogadom. ez három nem ugyanaz a dolog. Hogy fölismerem, megértem, elfogadom
az érzést. Itt egy picit ezt ki is egészíteném. Látom, hogy fáradtok, vagy a
meleg, vagy a nem t’om mi. Ez a szálazás, ez nem esik nektek jól, ez szőrözés,
te gőzgombóc, nem szálazás. Hogy… (64:55)

Elfogadom az érzést, és mögötte a személyt.

Ez egy fontos megkülönböztetés, mert van aki az érzést
elfogadja, és a személyt nem. Hej-haj! Ugye a vesszőparipám, hogy ti nők, „Ti
nők!”, hajlamosak vagytok lenézni minket, férfiakat. És „Mi férfiak!”, hajlunk
arra, hogy lebecsüljünk titeket, nőket. Nem egy jó alapállás, főleg, ha egy
kölcsönös élő rendszerré alakul. Ezért kifejezetten nagy, nagy dolog, hogy nem
csak egy érzést, vagy az érzésedet akarom fölismerni, megérteni, elfogadni,
hanem téged is. A kommunikációnak nem az a kulcsa, hogy most az érzésedet
megértem és elfogadom, hanem hogy téged. És akkor azt kiterjesztem az
érzésedre, az érzelmedre, a hangulatodra. (66:05)

Vannak olyanok, érzéseket el tudnak fogadni. „Jó, hát ez,
miért ne haragudhatna? Rendben van, jó…” És a személy felé van egy folyamatos
mhh, mhh. És persze fordítva is van. A személyt nagyon el tudja fogadni, a
gyerekét nagyon szereti, ha… nem toporzékol. Ha toporzékol, „Hol tanultad ezt?
Láttál engem toporzékolni, vagy nem? Apa sosem toporzékol, úgyhogy Pistikém,
ennyi. Aki nem ért a szóból, mehet föl s alá.” Tehát a harmadik, elfogadom az
érzést, és mögötte a személyt. Igen, igen. Háhh! Egy vallomással tartozom. Híí!
4 perc van. Most…(67:00)

Magammal kapcsolatban – szorongás, harag.

Mikor mondjuk 20 évvel ezelőtt voltam, akkor arra hehh, azt
mondhatnám, hogy 20 évvel ezelőtt, akkor voltam 30 éves. Tulajdonképpen sokkal
kedvesebb voltam. Kifejezetten, nem gőzgombócoztam ilyen provokatívan,
kifejezetten kedvesebb voltam, halkabb is. Tényleg, tényleg, nagy szemekkel,
sokat hallgattam, megértő voltam, kifejezetten, ezt merem mondani. Hát te
beszélhettél mellettem, én nem szóltam bele. Hát tényleg nem. Viszont sokkal
többet szorongtam. A személyiségfejlődésem útján, ez egy kis kukac, tuk-tuk-tuk-tuk,
a kis kukac kezdett kigyógyulni az egész ki tudja honnan, magzati korból hozott
rengeteg szorongásából. Ugye van egy ikertesóm, aki jóval nagyobb súllyal
született, mint én. Joggal szoronghattam az anyaméhben, amikor a testes hátával
nekiszorított a magzatburkával. Tényleg így volt, mikor megszülettem, akkor
kialakult ez a becenév, hogy Picur. Én voltam a Picur, hát ilyen kis két kilós
kis vakarcsocska. Hát én inkubátorban kezdtem az életet, nem úgy, hogy rögtön
Isten ege alatt szippantottátok be a friss levegőt. Én meg… (Mutatja, hogy az
orrából csövek lógnak – szerk.) Na, van különbség köztünk, ti rögtön az élet
élvezetével kezdtétek. Ugye én… Tehát én nagyon korai korból hozom a
szorongást, jó barátságban vagyok. (69:00)

Ez a szorongás két dolgot tett velem. Az egyik, elég jól
eligazodok a szorongás világában. Tehát jönnek hozzám szorongó emberek, én azt
tudom, hogy micsoda. Nem is ijedek meg tőle, nem ijedek meg tőle. Hát a
szorongás nem tesz se agresszívvá, se… Nem, szorong, az fél, na, thúú… És emiatt
tulajdonképpen egy ilyen egész kedves ember voltam régen. Na most. Ahogy…
személyiségfejlődés… egy csomó szorongásomból kigyógyultam. Jaj, úgy
észrevétlenül, és tulajdonképpen arra lettem figyelmes, így 50… nem az, hogy
felé, ez így elegáns lenne, de túl…, hogy tulajdonképpen nagyon gyorsan följön
bennem a harag. Harag. Mert nem szorongok. Ha nem szorongok, akkor (Dobbant
nagyot – szerk.). (70:00)

Tudjátok, ez egy tengelyen van, létezik, ezt mondják így,
hogy szorongás, harag, sőt, aztán agresszió tengely. Az az ára annak, hogy
kigyógyultam egy csomó szorongásból, hogy pillanat alatt, mbff-mbff. Az utóbbi
években kell gyári módon megtanulnom a haragommal valamit kezdeni. Hát mert
értitek, szorongtam, hú, hú, legföljebb ugye akkor mentem le, raktuk izé, akkor
a szabályokat megbeszéltük, birkózgattunk egy kicsit. Érted? Ez miért, most
miért akartam idehozni? Ugye hogy érzések, hogy egyáltalán van érzés, akkor azt
elismerem, megértem. Elfogadom az érzést, és vele magamat. Sok időbe tellett,
mire ki mertem mondani „Feri, te szorongsz. Hát Feri, te miért írtál erről
könyvet?” Ja, hát az együttérzés miatt. Persze, jöttek hozzám ezek a kis
szorongók, és akkor gondoltam, na majd segítek nekik khh-hhh. Hát… hát be
voltam oltva a szorongásra, hát én tudtam, mi az. Ezt nem kellett könyvből
tanulni. (71:10)

Most ezt miért akartam ide hozni? Azért, mert hogy céges
világ, meg hogy érzés, ez a három pont együtt. Nagyon érdekes fölismerésre
tettem szert. Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet. Áh, micsoda kifejezés.
Ahogy segítő foglalkozásúakkal foglalkozom, és önismereti csoport, izé, nem
akarom ragozni, akkor szinte… nagyon hasonlóak, mint én, a többség olyan, mint
én. Tehát sok szorongás, izé, szociális félelmek, majd… hogy… nem meri azt
mondani, hogy letelt az egy óra, mert hát olyan fontos akkor, amiket mond.
Mmmm, na. Ezért, majdnem mindig egyszer csak ezeknél az embereknél hatalmas
téma lesz a harag. Az az évekbe telő tiltakozás, amíg egy segítő, egy jóságos
segítő, empatikus segítő elismeri, hogy grrr-kkrrrhhh (Kitekerné valakinek a
nyakát – szerk.), legszívesebben. Hogy az évekbe telik. Az érzésemet elfogadom,
megértem – há, há, persze. A szorongást, mert az, az, értitek, az is egy olyan
elegáns dolog, nem? Egy olyan jámbor, jámbor. A rendes emberek szoronganak… (72:35)

Tehát azt figyeltem meg, hogy a segítő foglalkozásúaknak
óriási témája a harag, nem járatosak benne. A szorongásban nagyon, minden
utcasarkot ismernek. A haragjukat, ott kezdik, hogy „Én nem. A jó segítő nem
haragszik, hanem beteg lesz.” Tényleg így van, na jó, értitek, ugye, most nem
kell minden mondathoz egy rendőrt állítani. Aztán, itt az idő! Gyerünk! Ugye,
ez most már agresszió. Ugye meg volt mondva, meddig tart, akkor most már, ksss!
Most megütöttem a saját orrom, most már… Hogy akkor csak befejezem ezt a
mondatot, hogy tisztességes legyek, hogy… Mert aztán elfelejtem. Hogy… most ez
titeket biztos nem kell, hogy érdekeljen. (73:25)

Cégvezetők, vállalatvezetők, ott aztán van
érdekérvényesítés, ott aztán büntetés, szabályozás, rend, szabályok,
ellenőrzés. Anélkül nincs jó vezető. Tényleg így van. Ezek ipari módon tudják
„Gyerünk, gyéé, gyééé!” Hát olyanból lesz a jó vezető. Plusz egyéb erények
kellenek, de ha ez nincs, hehe-heee. Hát értitek. „Vezessek, tényleg?” Képzelj
el egy buszvezetőt. Beül, jaj, eeee. „Csak mindenkinek jó legyen.” Nem szívesen
ülnél be hozzá, nem? „Hasítson, Jóska bácsi! Sárga volt még, ne fékezzen!”
Akkor mi a benyomásom, cégvezetők, multi… akármik. Tudjátok, most direkt nem
mondom a kifejezést. De tudnám, ezt valaki hogy fogalmazta meg, hogy ez mi.
Mondjuk arcoskodásnak nem nevezte volna, mert annál brutálisabbat mondott.
„Há-dödö-dödööö, értitek, minden, a legkisebb koncért meg kell harcolni.”
Egyszer csak beszélgetünk, egy alkalom, kettő, három, mi jön elő? Mindig,
mindig. A szorongás, meg a félelem. Tehát a segítőknél a haraggal dolgozunk
előbb-utóbb, cégvezetőknél meg a félelemmel és a szorongással. Előbb… Háá,
nagyon köszönöm, hogy itt voltunk! (taps -szerk.) (75:10)

Lejegyezte: vinkozoli