A büntető készenlét-séma 8. - Az érzelmi intelligencia fejlesztése.

2017.02.14.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Büntető készenlét séma

Benne vagyunk az utolsó sémában, ami nem azt jelenti, hogy
az utolsó téma, mert ráadásul ehhez a sémához kapcsolódóan újabb, meg újabb jó
témák érkeznek meg hozzám, és aztán majd ezekről is szeretnék beszélni. De most
ott tartunk, emlékeztek, hogy büntető készenlét séma. Valaki közületek mondta,
hogy ő hallott és olvasott egy más fajta fordítást. Itt vagy? Valaki idejött
hozzám, annyira izgalmas volt, hogy te azt hogy… Jó, tehát, büntető készenlét
séma. (00:45)

Hogyan írjuk le ezt a sémát? A mi szempontunkból mi az, ami
most nagyon fontos? Akire jellemző a büntető készenlét séma, ő nagyon is mindig
abban a világban mozgott, és nőtt föl, és ez az ő családi világa, és a családi
világnak pedig az a hangulata, hogyha bárki bármit rosszul tesz – de már az is
elég, hogy ezt a szülő úgy gondolja – akkor ítélkezés történik. Hogy a rosszra
egyetlen reális és igazságos válasz az ítélet, és az ítélkezés. Ebből mi fakad?
A büntetés. Azt a kört, hogy valaki valamit nem tesz jól, ezt tulajdonképpen
megszakítani nem lehet, hanem rögtön van a bűn, utána „Ismerd be!”, és utána
jön a büntetés, és a büntetésből van a bűnhődés. Ennyi. Ami itt, ebben a
világban nagyon-nagyon fontos és értékes, az az igazság tisztelete. Mi helyes,
mi helytelen, mi igaz, mi nem, mi jó, mi rossz, mi rendes, és mi nem, mi
méltányos, mi nem? Ez itt nagyon jó. (01:50)

A probléma mi vele? Hogy abból, hogy ez jó, vagy rossz, vagy
igazságos, vagy méltányos, vagy helyes, vagy helytelen, vagy bűn, vagy nem bűn,
abból – mondjuk most kihúzom magam, mert nekem ez nagyon jól esik – keresztény
ember számára a bűnből sosem következett a büntetés, és nem következett a
bűnhődés, és nem következett az önsorsrontás, és ez sosem következett. Hát ezt
olyan jó kimondani. Háá! Hanem a bűnbevallás, a bűnbocsánat, hát ez… csupa jó
dolog következett belőle. Hát ez az egésznek ez a gyönyörűsége. Oké. (02:25)

Tehát mi az, ami itt, van egy érték? De ez az érték aztán,
ahogyan ezzel az értékkel bánik valaki, ez az igazság (1. szék – szerk.). De
ahogy az igazsággal bánik, az szörnyű. Ahogy az igazság nevében krr-krr-krr,
oké. Mi az, ami itt nincsen, pedig tulajdonképpen ezért kiáltunk? Az, hogyha
történik valami rossz, valami baj, valami bűn, blö-lö, akkor mivel szeretnénk
találkozni. (2. szék, az irgalom széke – szerk.) Nem azért, mert hogy ezt nem
tartjuk fontosnak, most igazságnak nevezem ezt a széket. Hanem azért, mert
emberként arra vágyunk, hogy megértésben legyen részünk, együttérzésben,
szolidaritásban, részvétben, megbocsájtásban. Áhh! Keresztény szóhasználattal:
irgalomban. Amit nagyon hangsúlyoztunk, az, hogy amikor azt mondjuk, hogy ez
nagyon fontos, akkor ezt sosem tesszük úgy, hogy ezt (1) a széket eltüntetjük,
és azt mondjuk „Hát nem számít. Nem, ez számít, a megbocsájtás számít, na, az
irgalom számít. Semmi más nem számít, csak az együttérzés, a részvét.” (03:40)

Ezt sosem mondjuk, hanem… de milyen… kategorikusan beszélek,
ugye, hogy mit mondunk, és mit kell… Majd mindjárt visszaveszek magamból.
Inkább csak a… tulajdonképpen tényleg ahogy az érzéshez jutok, valahogy van bennem
egy olyan jól eső érzés, hogy valahogy egész jól eltájékozódunk itt, ebben. Az
is jól esik, hogy erről tudok nektek beszélni. Az is jól esik, hogy milyen jó,
hogy föl tudjuk tárni, hogy ha csak ez (2) van, hát akkor hol van az igazság?
Olyan mélyen van az emberi személyben az igazságérzet, ha mindig csak
megbocsájtás, és irgalom, és… Akkor mi lesz az igazságérzetünkkel? Akkor
tudattalanná válik, és ugyanúgy tönkre tesz bennünket. (04:25)

Az érzelmi intelligencia fejlesztése

A másik, hogy amikor az igazságot nagyra tartjuk, akkor azt
éppen az által tesszük, a múltkori alkalom egyik kulcsa ez volt számomra, hogy
egy ponton túl, ha valóban az igazságot szeretnénk érvényre juttatni, már túl
az egyenlőségen, bent a méltányosság világában, akkor tulajdonképpen épp az
igazság elmélyítése és kiterjesztése miatt szükségünk lesz a részvétre, a
megértésre, az együttérzésre, és az irgalomra. Különben ez nem tud itt az
igazság teljessége lenni. Pont a kiegészítő, kölcsönös értékpárjára van
szükségünk. Itt (2) pedig, hogyha, emlékeztek, és ez lesz most akkor a témánk,
az érzelmi intelligenciánkat szeretnénk fejleszteni, az együttérzésünket
tudnánk, és akarnánk fejleszteni. Nem elsősorban csak másokkal, főleg nem csak
szülő-gyerek kapcsolat, a bennünk lévő gyerekkel szemben, magunkkal
kapcsolatban, egy társas kapcsolatunkban. Hogy akkor, ha valóban azt akarjuk,
hogy az irgalom, a megbocsájtás, a részvét, az együttérzés az valódi, valódi, valódi
legyen, egy ponton túl éppen arra van szükségünk, hogy megkérdezzük, hogy mi
jogos, mi igazságos, mi rendes, és mi nem. Különben nem tud fejlődni az érzelmi
intelligencia. Pont erre lesz szükségünk, pont erre, ezt gyönyörűnek látom.
Hejj! Na most. (05:55)

A harag

Három pontról volt szó, de hogy tulajdonképpen mit is
szeretnék. Mi ez, hogy most akkor az érzelmi intelligenciát fejlesztjük, hogy
ragadhatjuk meg egyszerűen azt, hogy mhh? Hogy miért jó ez? Ezt szeretném
megmutatni. Képzeljük el, ha bennem – most legyen ez a szék, itt nincsen,
nincsen bennem elégséges érzelmi intelligencia, az együttérzésnek a kultúrája
hiányzik belőlem, és egyszer csak átélem a haragot. Kultúra hiányában a harag
mit fog csinálni? Elkezdek dühöngeni, a haragom átcsap agresszióba,
vádaskodásba, a másik leértékelésébe, valami pusztító késztetésbe, vagy betegségbe,
magam ellen is fordíthatom. Ha létezik az a harag, ami egy kultúrához, érzelmi
intelligenciának, az együttérzésnek a kultúrájába ágyazódik, egyszer csak ezzel
a haraggal elkezdek valamit csinálni, csinálni, csinálni, és ez a harag abba az
irányba fog vinni, hogy valamit fogok építeni, valamit másképpen fogok
csinálni. Rájövök, hogy mi hogyan lehetne eredményesebb. (07:05)

Az a kedvenc, gyönyörűséges történetem, a Márk
evangéliumából az, amikor Jézus haragosan végig mérte azokat, akik ott ülnek a
zsinagógában. Most direkt nem akarnék ezt veletek csinálni. Tehát haragosan
végig mérte… Akkor megkérdezte „Azt mondjátok meg nekem, hogy szabad-e
szombaton gyógyítani, vagy nem? Életet veszni hagyni, vagy hahh, megmenteni?”
Akkor hát akik ott voltak, ugye ezt képviselték, sokan ezt képviselték, hogy
szombaton a zsinagógában nem gyógyítunk, mert az munka. Kérdezzünk meg egy
orvost, ő is ezt fogja mondani, az munka. Akkor Jézus, miután haragosan végig
nézett rajtuk, utána fogta, és meggyógyította a beteget. (07:55)

Ezt így mondom most nagyon egyszerűen, a haragjával
ordíthatott volna velük, tombolhatott volna, rácsapott volna huszonötször az
asztalra, valakinek megcibálhatta volna a fülét. „Hogy lehetsz ilyen izé,
együttérzés nélküli, részvét nélküli?” Írhatott volna egy kritikus
blogbejegyzést, ami csak úgy fröcsög a rossz élményeiből fakadó, kulturálatlan
haragtól. Értitek? És mi történik? Valakiben, vagy valakivel, aki az érzelmi
intelligencia világában tudja az együttérzés kultúrája…, ebből a haragból valami
hatékony cselekvés lesz. Hogy a harag egyszer csak átalakul daccá, a dacból
egyszer csak kijön minden ellenségesség. Egyszer csak abból jön egy motiváció,
hogy meg akarom nekik mutatni. Ez megint csak átalakul, egyszer csak rájövök,
hogy nem is nekik, hanem érük. Akkor elkezd a haragom még finomodni,
dig-dig-dig-dig, és egyszer csak az, ami innen indult, hogy „Hogy lehettek
ilyenek?!”, ugye ez mibe alakul át? Hogy szeretném, hogy jól legyetek. De
haraggal kezdődött. Ha kultúra nélkül van a harag, akkor rombol. Akkor meg
gyógyít. Az a döbbenetes, pont az ellenkezője történik. Tehát az harag ugyanaz,
ha-rag. S a haragból rombolás van, vagy építés és gyógyítás. Nagyon…na,
gyerünk. (09:20)

A félelem

Van a félelem. Ugye az, hogy… Mi van a félelemmel, ha
nincsen kultúrája? Akkor megyek össze, bújok el, el az emberi kapcsolatoktól,
mindentől, ami veszélyes. Tödödöm-dödödöm. De hogyha a félelem bekerül az
együttérzésnek, vagy az érzelmi intelligenciának a kultúrájába, egyszer csak ez
a félelem kezd bennem megint csak alakulni és formálódni. Egyik lépés jön a
másik után. Egyszer csak fölteszem a kérdést: Tulajdonképpen miért is félek? Mi
a célja ennek a félelemnek? Ja, hát például az, hogy milyen fontos lenne, hogy
magamat, másokat biztonságba tudjam helyezni. Ó, ez nagyon fontos. Milyen sokan
vannak, akik nem élnek biztonságban. Pedig nekem is milyen fontos. Ebben a
pillanatban egyszer csak kezdek egy késztetést érezni, milyen nagy lenne akkor,
ha segítenék olyanoknak, akiknek az életét átszövi a félelem. Hát milyen sokan
vannak így. Na majd én akkor cselekszem értük. (10:15)

Vagy egy egészen másik irány. Ó, a félelem, ez a félelem
nem, nem… szeretnék valahogy a félelemmel bánni. S akkor elmegyek… Tudjátok,
volt valaki, aki a világon először lehajózott az Amazonason. Kérdezte tőle a
riporter „Hát hogy, maga erre hogy volt képes? Hát nem fél?” És erre azt mondta
„Uram, hát ha nem félnék, nem ülnék többet hajóba. Hát én élve akarok lejönni.”
Itt éppen arról van szó, hogy képes vagyok kézben tartani a félelmemet, és miután
ezt kézben tartom, a félelemmel együtt képes vagyok valamit megcsinálni. Áááá!
Vagyis a félelem, most jutottam el a lényegig. (10:55)

A félelem hogyha csak úgy kultúra nélkül van,
összezsugorodok, elmenekülök, elbújok, pici vagyok, lefagyok. Történik néhány
lépés, és ebből a félelemből mi fakad? Hogy valaki olyan helyzetekben is
cselekvőképes marad, ahol a többség nem. Nem azért, mert nem fél, hanem mert
tud valamit a félelmével csinálni. (Erősödik egy sípolás – szerk.) Halljátok?
Lehet, hogy itt van Mézga Aladár, és most fújja föl az űrhajóját. Egészen
hasonló hang. És tudjátok, így fölfújódik, kis izé, gömb a tetején, ó, ez
izgalmas. Ha látja valaki azt az űrhajót, akkor szóljon nekem. Azt nem tudom,
hogy létezik-e még szódás szifon? Ugye, amivel ezt a kellő anyagot bele lehet
pumpálni. Létezik, tudom én, van szikivíz üzem, hajj, ez nagyszerű. Szóval.
Igen, most nem kezdek el nosztalgiázni a régi szép időkről, amikor a motoros
ment, és ott voltak a háta mögött ezek az igaz szódavíz palackok. Na, sose volt
nekünk ilyen. (Elment a mikrofon hangja – szerk.) Ez valami titkos üzenet, hogy
azonnal hagyjam abba a nosztalgiázást, a rendező lekeverte ezt. Na szóval.
(12:20)

Tehát milyen gyönyörű ez, hogy a félelem kultúra nélkül,
együttérzés nélkül… ezt nem akarom ezt mindig… na! Visszahúzódás, megrendülés,
leszokás, vissza… na. Ugyanez a félelem egy kultúrába ágyazottan,
cselekvőképes, mintahős. Nem „mint a hős”, hanem mintahős. Ú, ez már nem csak
drámai, érzitek, most a kultúrával lett valami. Körülbelül ekkora különbség van
a kettő között. Nincs semmi hang, és utána meg… Hogy a hős miről ismerszik meg?
Ott is cselekvőképes marad, ahol a többség már félelmében cselekvésképtelen, és
ott is képes másokra gondolni, ahol a többség már csak magával törődik. Háhh!
Tehát ha a félelem egy kultúrába ágyazottan jelenik meg, ellenkező, teljesen
pozitív cselekvésformák jelennek meg. Pedig a félelemből indultunk itt is ki.
(13:20)

A szomorúság

Ott van a szomorúság. A szomorúságtól, olyan a szomorúság,
leülök, nem csinálok semmit, nincs kedvem fölkelni. Erőt vesz rajtam aztán a
reményvesztettség, a depresszió, az életuntság, a kiábrándultság, a blö-lö,
értitek. Most a szomorúság, jól lelassulok, nem csinálok semmit, nem kelek föl,
már nem zuhanyozok, aztán nem mosok fogat, és… végül már az email-jeimet se
nézem meg, az a legvége, hát az a legvége. (13:45)

Valaki pedig szomorú, és akkor átérezte a szomorúságot, ő is
lelassul, és itt akkor elkezdődnek történni az események, lépés, lépés, lépés,
hogy a szomorú lelassul, elkezd azon gondolkozni, hogy tulajdonképpen mi is ez
a veszteség. Hogy mi is fáj nekem annyira? Hát ha az nekem veszteség volt, ez
fáj, akkor az ott értékes, az a valami akkor egy kincs, akkor azt, azt, akkor
most jövök rá, hogy én azt szerettem, vagy őt szeretem, hogy milyen fontos.
Emlékeztek, Rick Elias mit mond? „Amikor volt 30 másodpercem az életből, azt
hittem, még akkor azt hittem, félni fogok. Ehelyett arra jöttem rá, hogy
szomorú vagyok. szomorú vagyok azért, mert az életemet olyasmivel töltöttem,
ami nem számít, azok helyett, akik számítanak.” (14:35)

Az egyik esetben, ha csak hagyjuk, hogy a szomorúság
elvégezze a maga dolgát, anélkül, hogy bármit tennénk vele, lelassulunk,
töö-ööö-ööö, szépen megáll az élet. A csalódottság… Hogyha elkezdek valamit
csinálni a szomorúsággal, egyszer csak kikristályosodik, hogy mi a lényeg. Hogy
hogyan is akarok élni? Hogy mi az, amit nem engedek, hogy elvesszék az
életemből? Hogy mi az, amit… Emléketek, aztán Rick Elias ezt mondja. „Amióta
túléltem a repülőgép szerencsétlenséget, tudom, ha jönnek a barátaim, és nekem
van egy jó palack vörösborom, azt ki kell nyitni. Ki kell nyitni, és meg kell
inni.” Mert az a nem jó gondolat, hogy itt vagyok, és arra gondolok, jaj, mi
lesz a vörösborral…? Mert most már az a gondolatom, hogy átmentem a
szomorúságon, ez egy kultúrával összefüggésbe került; mi van a barátaimmal. Ha
valami tehetek a barátaimért, azt ma megteszem, mert holnap már nem tudom, hogy
meg tudom-e tenni. Honnan indultunk el? A szomorúságból. (15:35)

Kapcsolati szinten a harag, félelem, szomorúság

Most kedvem lenne… (Egészségedre!) kedvem lenne végig nézni
ugyanezt mondjuk a kapcsolati szinten. Mert most hogy én hogy vagyok? De most
már nem akarlak ezzel fárasztani. ez milyen izgalmas, kidolgoznátok, hogy mit
jelent, amikor egy kapcsolatban dühös vagyok? Akkor dühös vagyok, és akkor
rombolok, és szidlak, és ítélkezek, és minősítelek, és te vagy a hibás, és
felelőssé teszlek. Ez akkor kultúra nélkül, együttérzés nélkül. Na de hogyha
meg beindul egy folyamat, egyszer csak mi történik? Rájövök, hogy érdemes
magamat megfelelő módon kifejezni. Hogy a harag pont abban segít, hogy egy jó
egyensúly legyen a között, hogy alkalmazkodok, de magamat érvényesítem is. Hogy
a harag nagyon értékes, mert a magam számára világossá tesz valamit, hogy itt
nekem valami fontos dolog van. Nem véletlen, hogy elkezdtem haragudni, valamit
akkor itt meg akartam védeni. Azt akartam, hogy ez a valami itt legyen, hogy ez
ne sikkadjék el. Hahh! Ne sikkadjon el. Ne sikoljon el. Ne sikkanjon el. Most
már többet nem…(16:40)

Óh, tehát az egyik esetben a harag rombolja a kapcsolatot. A
másik esetben esetleg azt mondom „Most jöttem rá, hogy nem akarok tovább így
élni. Nem akarok így tovább élni. Veled akarok élni, de nem így.” Nem így, és
ez a harag segít nekem abban, hogy változtassak. Ne rajtad, érted. Hát ne az unos
untalan, hogy változz meg. Hogy ez, hogy nem mehetnek tovább így a dolgok,
bennem van ez a harag, és egyszer csak a kultúrának a része lesz az, hogy mit
csinálhatnék másképpen. Mit, mit? Hát mert erőm van hozzá, hát itt érzem, hogy
van. Ezért a megbocsájtásnál, emlékeztek, mennyit hangsúlyoztuk, hogy a
megbocsájtás folyamatában ne beszéljük le az áldozatot – most így mondom –
arról, hogy haragudjon. Mert ha lebeszéljük őt a haragról, elveszti az erejét a
megbocsájtáshoz. Ezt nagyon is értem, hogy haragszol, erre a haragra nagy
szükség lesz. Hejj, a betyárját! Remélem, ezt az erőt fogod tudni jóra
használni, mert szükség lesz rá. De komoly sérelemnél? Nagyon sok erőre lesz
szükséged. (17:50)

Ismétlés (az eddigi három pont)

Na, direkt, most ne… Rendben van ez? Ugye, hogy milyen szép
ez, hogy azt mondjuk, hogy éld meg az érzést, vagy ahogy – most akkor ismétlem
ezt a három pontot, amiről eddig szó volt. Azt mondja. Így volt. (18:05)

1. Fölismerem a magam, vagy mások érzését.

Rendben van.

2. Megértem ezt az érzést, vagy érzelmet.

Elsősorban itt ez azt jelenti, hogy megértő vagyok vele.
Hogy látom, hogy ennek valami értelme van, hogy ez itt egy logikus, vagy egy
racionális dolog, még ha nem is tudom, hogy miért pont ez alakult ki.

3. Elfogadom az érzést.

És a harmadik így szólt, elfogadom ezt az érzést, akár az
enyém, akár a másiké, az érzést elfogadom. Emlékeztek, nem azt fogadom el, hogy
a fakanállal elkezdte verni a kistestvérét, hanem azt, hogy haragszik rá. De
ezt majd később úgyis akarom. A haragját, az érzést fogadom el. (18:45)

Dühös vagyok a feleségemre? Nagyon is… hát nem csoda. Ezt
most én át is élem, hát szóval nem… Örülök is, hogy most tudok erről beszélni.
Sz’al tudjátok, amit csinál… hát szóval! Nagyon meg tudom érteni, hogy dühös
vagyok rá. És mi az, amit már nem fogadok el magamban? Azt mondom „De te most
ezzel a haraggal együtt elkezdted őt lenézni. Elkezdtél róla rosszakat mondani
magadban. Ezt ne csináld! Ez nem fog jót tenni a kapcsolatnak. Haragudj bátran,
de ne nézd le! Haragudj szabadon, de ne becsüld le! Haragudj rá, de ne tégy
semmi olyasmit, ami neki kár!” Hahh! Akkor egyszer csak már egy kultúrának a
részében vagyunk. (19:40)

Tehát ezért fontos, hogy elfogadom a haragot, vagy ugye így
szólt, elfogadom az érzést, és mögöttük a személyt. Ez lehetek én, vagy lehetsz
te. „Hogy lehet…?” szoktátok magatokat szidni? Ugye, hát van, ugye hát ipari
módon szoktuk. „Hogy lehetek ilyen hülye, meg ilyen szerencsétlen? Ez nem
igaz!” De nagy dolog, hogy a saját érzéseimet elfogadom. Sokszor még… már ott
vagyok, hogy „Biztos, hogy van valami oka, ennek van valami értelme.” Ugye,
hogy megértem. Van valami értelme ennek az érzésnek. Nem t’om még mi, de hogy
van, megelőlegezem ezt a bizalmat a saját érzésemnek. Hát de jó ez! (20:20)

Tudjátok, hogy… igen, emlegettem nektek ezt a
pszichoterapeutát, akitől nagyon sokat tanulok. Ő például azt mondja, hogy „Én
bizonyos érzéseket nem tudok megfelelő módon átélni.” Azt mondja „Én
1944-45-ben voltam kisgyerek. Mi, hogy megmeneküljünk a háború legrosszabb
borzalmaitól, vagyis hogy belehaljunk, ezért mi tulajdonképpen hát sok napig
vagonokban éltünk. Úgy menekültünk, és aztán ugye el kellett hagyni a házunkat,
és ott, vagonban éltünk hónapokon keresztül. Hát egy vagonban nincs víz, nincs
WC, nincs villany, semmi nincs a vagonban. Egy, egy… ott éltünk.” S akkor azt
mondja „Ennek az a következménye…” Milyen megrendítő ez! Ez volt 1944-ben és
’45-ben. Mondjuk amikor ezt mondta, volt 2015. Az hány év? „70.” Az 70 év. 70 évvel
a gyerekkori élményei után azt mondja, hogy… Kettes voltam matekból, olyan
kedvesen derültök. Kettes, érettségi kettes. 18-tól volt kettes, 19. Hát nem
úgy, hogy éppen hogy, értitek. Nnna! De jó, jó, hát most nem akarok
belemélyedni. Szóval. 70 évvel az élmény után azt mondja. „Én vezetem a
csoportot…” Egy nemzetközi hírű terapeutáról beszélünk. De tényleg, nemzetközi
hírű, tehát egy ilyen csúcs, csúcs valaki a saját szakterületén. Azt mondja
„Amikor csoportban vagyok, akkor megtanultam azt, hogy figyeljem a
csoporttagokat, mikor kezdenek el fészkelődni, és valahogy számomra
irracionális módon elveszteni a figyelmüket. Ilyenkor tudom, hogy fáradtak, és
szünetre van szükség. De én ezt nem érzem, mert én megtanultam ’44-45-ben
kisgyerekként, hogyha minden érzésemet valami apró részletességgel megélem,
akkor nagyon rosszul leszek. Hát úgy lehetett túlélni ’44-45-46, ott a vagonban
élve, hogy éppenséggel ne éljek át sok érzést, főleg a negatívokat ne. Hát
elmegy minden életerőm. 70 évvel később sem érzek olyasmit, amit a többség
érez. Nekem ezért meg kell… látom, hogy már… Jó dolgok történnek, mégis
kalandozik el a figyelmük. Ja, fáradtak.” Az az érdekes… „Ja, biztos én is.”
Hát a saját fáradtságát sem érzékeli. Hűű! (23:30)

Hogy ez miért érdekes? Amikor egy folyamat elején vagyunk,
azt mondjuk „Hát nem igaz! Ilyen hogy lehet, nem lehetek így egy jó segítő.
Nem? Hát a fáradtságot nem érzem? Ki vagyok belezve az érzéseimből? Hát ez
szörnyű. Hogy lehetek ilyen hülye?” És hogyha nem magamat, akkor szidom a világot.
„Ez a rohadt háború miatt van. Azért nem érzem a fáradtságot, a feleségem meg
boldogtalan, meg… Gyerünk, dolgozzál, főzzél még!” De nagy dolog, hogy ebből az
emberből, akinek nem könnyű a fáradtságot észlelnie, lett egy nemzetközi hírű
pszichoterapeuta. Régen nem szidja magát azért, mert nem érzékeli a
fáradtságot. „Megtanultam, hogy hogyan kell másokon keresztül rájönni, hogy
tulajdonképpen fáradunk. Ezért bántsam magam? Hát éppen milyen nagy dolog, hogy
én anélkül, hogy ez ennyire világos lenne számomra, jól tudok működni. Hát
milyen ügyes vagyok!” (24:35)

Ó, tehát hogy van a személy elfogadása az érzés elfogadása
mögött, és ez néha évtizedekbe kerül, évtizedek, tssz! Oké. Következő! Azt
hiszem, hogy ezt már nem mondtam. Ugye, hármat mondtam, és akkor ha kíváncsi
vagy még a maradék hétre, gyere el…! Valami ilyesmi volt. A négy…(25:00)

4. Engedélyezem az érzéseket.

Most nagyon szálazom ezeket, hogy engedélyezem az érzéseket.
Most azt mondjátok „Jaj, már ne, már, hát ezt már háromszor mondta! Most csak
más szót használ.” Nem ugyanaz. Még egyszer mondanám. Fölismerem, megértem,
elfogadom, engedélyezem. Hahh! Az egy más fajta hozzáállás, az egy plusz, hogy
azt mondom, nem csak azt mondom, hogy „Hát jól van, megértem én… Hát csak, na.
Azonnal hagyd abba!” Mert akkor én megértettem. Akkor azt mondtam „Jó, de hát
ennek itt nincs helye. Ennek itt nincsen értelme.” (25:40)

Emlékeztek, a helytelenítő szülő mit csinál? A helytelenítő
szülő nagyon is érzékeli, hogy a gyerek dühös, csak azt helyteleníti. Azt
mondja, ennek nincs itt helye. „Ez semmi jóra nem vezet, ettől nem leszel… a
legügyesebb középes csoportos.” Mert ott is versenynek kell lennie, nyilván. „A
legügyesebb középcsoportos. Akkor lehet, hogy fél évvel előbb kerül be a
nagycsoportba. Tehát te itt ne dühöngjél, nem kerülsz föl hamar.” A
helytelenítő szülő nagyon is látja, észleli, megérti, elfogadja a gyereket is,
csak nem ad rá engedélyt. Azt mondja „Jó, de ez, ezt nem engedélyezem. Ezt
azonnal hagyd abba!” És akkor mondok 25 érvet, hogy miért hagyja abba. (26:35)

Mikor valakinél érvelünk, hogy miért hagyjon abba egy
érzést, azzal mi a nehézség? Nem engedjük neki azt a folyamatot, amiben eljut
oda, hogy tudjon mit kezdeni az érzéseivel. Ha túl gyorsan lebeszélünk valakit
egy érzésről, nem tanulja meg lépésről lépésre, mit érdemes csinálni egy
érzéssel. Márpedig itt lépésről lépésre haladunk valahova, hogy valami a cselekvésben
pont az ellentéte legyen, mint ami annak az érzésnek az alap logikája. Tehát
hogy megsemmisülök, hogy elmenekülök, hogy agresszívvá válok, és a többi. Hejj!
Oké, gyerünk! Tehát azt mondja, engedélyezem az érzéseket. Igen, igen. Hát
igen. (27:25)

Pöttyös mise

Tartottam a pöttyös misét, a gyerekek, ugye ezt neveztem
annak. És akkor ott ülnek a kis pöttyöcskék, és az volt az evangélium, hogy „Ti
vagytok a világ világossága”. Azt kérdeztem a gyerekektől, de már előre
kuncogtam magamban, hogy na, melyik lesz az, aki… Majd mindjárt mondom.
Kérdeztem tőlük, hogy „Mondjátok meg, gyerekek – most ne értsétek félre, hogy
rátok nézek – most mondjátok meg, hogy hogyan lehetséges az, hogy általunk,
hogy általad, általad több fény legyen ebben a világban? Hogy több fény legyen,
hogy ahol te vagy, ott több fény legyen, nagyobb legyen a fény, tisztább legyen
a fény, világosabb legyen a fény. Hogy csinálod te? Hát 4-5 évesen is
lehetséges, hogy ahol én vagyok, ott több fény van, és az is lehetséges,
valahol vagyok, ott több lesz a sötét. Ugye, most akkor… hogy tudsz úgy lenni,
hogy ahol te vagy, ott több lesz a fény?” (28:30)

Hát persze, hogy rögtön egy gyerek, már láttam az arcát,
tudjátok. Nem kellett, hogy megszólaljon, ahogy úgy… A gyerekek ilyenkor
lesütik a fejüket, nehogy esetleg fölszólítsam őket. Csak az eminensek néznek
így, hogy… (Előre, mereven – szerk.) Na, ez a gyerkőc, úgy láttam, egyszer csak
fölnézett, de ahogy az arcán az érzéseknek az a kavalkádja, tudod, és tudtam,
hogy ő mit fog mondani. Nem lehetett nem tudni. És direkt fölszólítottam. Miért
ne lehetne. Úgy látszott, hogy kihúzta magát, jelentkezett, és elkezdett
csillogni a szeme. Ha egy gyerek szeme csillog, az nem azért van, mert tudja a
jó választ… Ha valaki tudja a jó választ, akkor fölteszi a kezét… ennyi. De
mikor csillog a szeme, az azt jelenti, hogy valami huncutság jutott eszébe.
Hogy van itt valami, amivel ezt az egész halálosan unalmas szentmisét, ami
neki… tulajdonképpen most mit csináljon, ráadásul mínusz 3 fok van a
templomban. (29:35)

Most rögtön lehet valaki rosszindulatú köztetek. „Hogy
beszélhet így a miséről?” Én most együttérző vagyok egy kisgyerekkel, akinek
kötelező ott lenni. A szülei esetleg soha nem kérdezték meg, hogy ott legyen-e.
„Hát hiszen törvény! Majd biztos izé, kívánságműsort csinálunk a vasárnapi
miséből. Hát föl se merül.” Most képzeld el, hogy egy kisgyerek, aki nincs is
hatással arra, hogy vasárnap, mikor egész héten nyolc órája van, hogy ő
vasárnap reggel föl kell, hogy keljen fél 8-kor, míg az összes többiek nézik a
Donald kacsát, és mínusz 3 fokban kell ülnie egy órát valami olyanon, amiből
semmit nem ért. Na jó, hát szóval azért egy kis együttérzés lehet bennünk.
Ugye, és akkor mi mit teszünk őérte? Hogy fűtjük a padot, ilyen tojássütögető
hőfokkal. Tehát van némi együttérzésem a gyerekek iránt. Így nem szeretnének
egy órát mínusz 3 fokban vasárnap reggel ülni, na, hát ez nem t’om, ez miért… (30:40)

Ugye, de mi akkor papok, rögtön nem engedünk meg egy
gyereknek, hogy végig csináljon egy folyamatot. Hát először fejezze ki…! De ezt
most, most közbe vetem, föl kell állnom, mert most már tényleg, hogy… Kérdeztem
egyszer a gyerekeket, Jó pásztor vasárnapján. Most ezt nem kell tudnotok mi,
hát úgy amit elképzeltek, az pont jó. És a… de miért, most ezt mindig… és a… kérdezem.
„De mondjátok meg, elvileg ugye a Jó pásztor vasárnap, hogy a papok, hogy a
papok legyenek, hogy a papok legyenek normálisak. Tehát nem baj, ha hívők, de…
azért úgy valami normalitással érdemes kezdeni. Tehát nem…. tökéletes…” Az
ingem! Nem, már nézzétek! Próbálom… de kész, nem tudok egyszerre három dolgot
csinálni. Mondjátok, hogy mi a három! Az, hogy közben gondolkozok is. Tudom,
hogy az nem látványos, vagy nem sok eredménye van, de… szóval. Kérdeztem tőlük
Jó pásztor vasárnap. „Mondjátok meg, hát most mondjátok meg! Szerintetek ti min
változtatnátok olyasmin, ami a pap kezében van? Adjatok nekem tanácsot, hogy lehetnék
jó pap!” Hát miért ne mondhatna erre egy gyerek valamit? Nem azt mondtam, hogy
mentsetek meg engem, gőzöm sincs, hogy mit csináljak, nem ezt mondtam nekik,
hanem hogy adjatok nekem ötleteket, felőletek nézve hogy van. Felőlem nézve én
tudom, hogy van, azt nem tudom, hogy egy ötéves kislány mit gondol arról, hogy
én hogyan lehetnék jobb pap. (32:10)

Tíz válaszból kilenc… mit gyanítotok? Tíz válaszból kilenc
így szólt, legyen rövidebb a mise. Tudjátok, milyen érdekes, ez… most megint,
ez az érzelmi folyamat. Mikor úgy egymás után mondták… „Na, és még valaki?”, és
ugyanezt ismételgették, sz’al látszott, hogy valahogy nagyon akarják nekem mondani.
Tehát nem álltak le „Jó, hát már a Peti mondta.” Nem, mert őneki is hosszú,
tehát úgy egymás után mondták. Végül már „Jó, de valaki valami mást tud, azért
annak is hasznát venném.” Tudjátok, mi történt? Ugye ez megint ez a folyamat.
Tudom, hogy tudjátok, hát ti is ezt csináljátok. Azért mentem le a sekrestyébe,
és értitek, évek óta toltam bele dömperrel az energiát a gyerek misébe,
értitek. Hát az a legnehezebb műfaj. Először ki kell találni a felnőtt
beszédet, a felnőtt logikát, a felnőtt lényeget, és utána tudsz csak átmenni,
hogy na, akkor ezt hogyan szabad a gyerek világra, úgy, hogy az a felnőttnek is
ért… (Leborult a színpadi lépcső, ahogy Feri lelépett róla – szerk.) Na. Hát
melós. Azt tűnik a leg… jaj, hát semmi, föltesz három kérdést… Aha? Pesze!
Tudjátok, mentem le a sekrestyébe. „A betyárját!” Azért a harag most eltöltött
engem. (Eldönt egy széket, lefekteti – szerk.) Ez a biztos! De nem, tényleg ez
a biztos. Ez a biztos? Nem, ez a biztos. Aranyosak vagytok, szeretlek titeket,
ez a biztos. De milyen jó, hogy nem esett le. Nem? Hát milyen… igaz, meghúztam
a nyakam. Na szóval, hogy… hol tartok? Ja igen. Mentem le a sekrestyébe. Ezért,
látszott, hogy nem kellett volna. (34:05)

Lementem a sekrestyébe, és a sekrestyében hát az első
érzéseim azok voltak, hogy dúltam-fúltam. „Hát ezeknek a büdös kölyköknek…
gőzük sincs a sok melóról, amit én beleteszek ebbe. Hát, hát szóval azért ezt a
méltánytalanságot! Hát ez, ez… hát hol igazságos ez? Hát hol? Hát értitek, itt
kiköpöm a belem, és ennyi jön át nekik, hogy hosszú?” Hát ezek voltak az első
érzéseim, hogy ilyen csalódottság, hogy akkor ezt miért csinálom, akkor ez
érted… gí-gá-gé… Beletellett egy pár órába, több óra, értitek. Tíz gyerek
ugyanazt mondja, akkor több óra után jutottam el én, a felnőtt, hogy azt
mondjam. „Hát, ha most tíz gyerekből kilenc azt kéri, hogy legyen rövidebb, ezt
miért nem tudom meghallani?” Miért, miért nem engedhetem ezt közel magamhoz, és
mondhatom azt, hát én kértem tőlük. Most hálás lehetnék nekik, hogy ilyen
őszinték, és ilyen jóban vagyunk, hogy ezt lehet mondani. Hogy őnekik föl se
merült, hogy én egy ilyen hólyagként viselkedek majd. Most direkt mondom így,
értitek. És akkor eldöntöttem, mostantól kezdve a gyerekmise 10 perccel
rövidebb lesz. Hát mert azért akármin nem tudok spórolni, tehát tudom gyorsan
mondani. „Miatyánk, ki vagy…” (Hadarva mondja az imát – szerk.) „…szenteltessék…
na.” De nem, tehát az összes olyan részen, ami nem az enyém, azon nem akartam
spórolni. Akkor megbeszéltem a kántorral, egy versszak. De tényleg, hát
lehetett innen. Akkor ő is átment egy tragédián, tudjátok. Hát mert ő is
hazament. „Ez nem igaz, hogy ez a vasárnap! És akkor készülök, és akkor a
mínusz 3 fokban gyakorlok, és erre a pap… A papok mind ilyenek!” Azt mondta
egyszer egy kántor „Mi vagyunk Isten szolgáinak a kiszolgáltatottjai.” Akkor a
kántor is átment ezen, hogy „Ez van, ez a pap, érted, hogy ennyi. Beszólnak a
gyerekek, oszt’ behúzza a fülét-farkát, izé. Rögtön egy versszak? Hát én egy
művész vagyok, hát legalább három versszak hadd legyen. Egy versszak, jól van,
akkor… kap egy rövid Alleluját, oszt’ akkor örüljön.” (36:35)

Na, szóval kiderült, hogy tulajdonképpen lehet tíz perccel
rövidebben. És mondjuk… na, jól van. Ha tudnám, hol tartok? „A világosság.” De…
a világosság. Azt a betyárját! Pöttyös mise, a világosság miatt kezdtem. Ezt…
ilyet, doktornő, kérem! Izgulsz a pöttyök miatt, izgulsz, jó. Szóval, kérdeztem
tőlük, már attól a fiútól. Tudjátok, huncut volt a szeme, hát már tudtam,
tudtam. Emlékszem, mi volt a kérdés, hogy hogyan tudnátok ti gyerekek úgy élni
ebben a világban, hogy ahol ti vagytok, nagyobb legyen a világosság. Mondjátok,
ezt ti hogy… Tehát mindenki meg tudja csinálni, valamilyen módon. Ti hogy?
Mmm-mmm. Ugye hát meg ugye nem kell mondanom a választ? Azért el fogom mondani,
hogyha már nagyon este van nektek. Persze, jelentkezett… „Fölkapcsolom a
villanyt.” Hát tudtam, hogy ezt valaki be fogja mondani. Azért jutott ez
eszembe, mert előre tudtam, és szerintem az, hogy a misén valami kreativitás,
csibészség, vagányság, valami élet, valami csillog a szeme, és egyszer csak
motivált lesz, hogy válaszoljon, hát ezt kellene most bántanom? Örülök neki,
hogy ez történik vele. Hát az egyetlen jó reakció… Az egyetlen? Megint sarkosan
mondom. Az, hogy elismertem ezt. Azt mondtam „Háát, tudtam, hogy lesz valaki,
aki ezt mondja. Hú, és hát ez egy jó válasz. De hogy én arra gondoltam, hogy
egy picit talán egy olyan finomabb szövetű válasz is születik. Ez kissé olyan
durván materiális. Lehet a templomban valami, valami lágyabb szövésű.” És akkor
persze elkezdték mondani, és… (38:20)

És hogyha most majd visszaemlékeznek a misére, milyen
érdekes. vissza fognak emlékezni, és azt mondják. „Haa, a Robi beszólt az
atyának, tudjátok, mondta, föl kell kapcsolni a villanyt.” Ebben a pillanatban
tulajdonképpen – most megint sarkosan mondom – a pedagógiai célt el is értem,
hogy vissza fognak rá emlékezni. Mert az első emlékük az lesz, hogy föl kell
kapcsolni a villanyt, a második… „Tényleg, tényleg, nagyobb világosság legyen,
hú, áhá, áhá. Tényleg, mondjuk most hagytam abba a kisöcsém püfölését, tényleg,
az mondjuk nem, nem annyira abban az irányban van.” (38:55)

Gyógytorna

Oké, tehát ez a negyedik. Mindjárt inni fogok. De miért
mindjárt? Érzitek ezt? Ez… ez, ez egy jó dolog, szóval 50 évesen… na jó. Ma már
gyógytornáztam egy órát. Komolyan. Azt meséltem, hogy milyen…? De ezt már
háromszor elmondtam. A gyógytornász azzal kezdte, gyógytornásznő. Nem t’om,
hogy ez bántó, hogyha azt mondom, hogy gyógytornász egy gyógytornásznőre? Nem?
Nem, mert ő attól gyógytornász. Csak nő. Jaj, ezt nem bírtam kihagyni.
Gyógytornász, és nő, ugye így kellett volna, és nő, na. Jaj, de tényleg… ha nem
hallgattok jó szándékkal, félreértitek, amit mondok. Oké, ez a… szóval… Tehát
érzések, érz…. na most, hát nem, információkat közlök csak. Hogy… azt mondja
„Jó, hát akkor meg szeretném nézni, hogy akkor hogyan van, akkor feküdjön le.”
Úgy nézi, azt mondja „Tudja, hogy maga nem tud feküdni?” 50 évesen kiderült,
hogy nem tudok feküdni. „Hát a maga háta nem ér oda a talajhoz. Hát akkor
persze, hogy érzékeny a dereka. Ugye hát a maga… állandóan így van a háta, ez
azt jelenti, hogy feszültségben van, nem tud ellazulni az izom. Hát maga hiába
alszik hat órát a hátán, ha akkor homorít. Tudja, hogy maga hat órát homorít
éjszaka? Hát szóval akkor mitől lenne jól?” Értitek! De ez azért jópofa, mert
egy 15 évvel ezelőtt már kiderült, hogy nekem sem az ülő munka nem való, sem az
álló munka nem való. És hogy 50 évesen kiderült, hogy nem tudok feküdni, azért…
ez egy erős motivációt adott arra, hogy gyógytornászhoz járjak. Ma fél órán
keresztül gyakoroltam, most elmondom nektek, mit gyakoroltam. Azt mondta a
gyógytornász-nő, akiről mondhatnám, hogy gyógytornász, viszont nő, hogy semmi
mást ne csináljak, csak a lapockámat mozgassam. Ne a nyakamat, ne a vállamat,
ne a karomat, lapocka. Hát én azt nem tudom külön. Hát ugye, ez a baj. Akkor
nincs min csodálkozni. És most azt a házi feladatot kaptam, hogy mozgassam a
lapockám. Hahh! Hát nem csoda, hogyha nektek se megy, ezt csak úgy mondom. Most
már megtanultam feküdni, és most tartok ott, 51 évesen, hogy most a lapockámat
mozgatom. Nem t’om, mikor jutok el a síelésig, ha ebben a tempóban haladok? Jó,
tehát… engedélyezem az érzéseket. Jól van, gyerünk! (42:05)

5. Együttérző vagyok.

Most megint, megint egy pici lépés. De hogy egy folyamatot
szeretnék leírni. Kicsit szőrszálhasogatóan szőrözök itt. Ez, ez…
szőrszálhasogatóan szőrözök… nem t’om. Együttérző vagyok. Együttérző vagyok
magammal, vagy veled, vagy veletek, vagy velük. Hogy dolgozom addig-addig, míg
ez az együttérzés meg nem születik bennem. Mert ha nem születik meg bennem az
együttérzés, nem tudok, nem tudok jól cselekedni. Egyszerűen időt kell szánnom
arra, hogy az együttérzésem megjelenjen. (42:45)

Időt szánni, és erre például segítőként kapunk nagyon
egyszerű technikákat. Gondoljátok, hogy minden kliens szimpatikus? Ugye, most
sikerül elrendeznem azt, hogy ne jöjjetek hozzám. Nem, egy csomó kliens nem
szimpatikus, egyáltalán nem szimpatikusak. Igen, valahogy, van, már eleve van
bennük valami, amitől úgy valahogy idegenkedek. Nem is tudok nekik segíteni. De
tényleg így van, hogy, ameddig nem találom meg a módját annak, hogy az
együttérzés, hogy pozitív érzések bennem megjelenjenek, meg se volna szabad
szólalni. Már így is épp elég baj, hogy ott ülök ezzel az attitűddel. Az attitűd
nem egy magyar kifejezés, mmm, hozzáüléssel. „Hozzáállás.” Ez aranyos, jó,
ezt…! Hát, most nem, most ezt nem, ezt most nem is tudom. Igen, mert valaki
mondta, hogy hozzáállással. Most komoly? Jó, na, gyerünk! (44:00)

Képzeljük azt el, hogy benne vagytok egy házastársi
böszélgetésben. Tulajdonképpen azt lehetne mondani, el se kezdjetek egy ház…
Most házas? Társkapcsolati, párkapcsolati, mindegy. Van, aki azt mondja,
micsoda hülye szó, hogy párkapcsolat? A zokninak van párja. Akkor legyen
társkapcsolat, mit számít nekem. Együtt vagy valakivel. Tulajdonképpen nem
volna szabad elkezdenünk egy társkapcsolati beszélgetést anélkül, hogy
magunkban fölhozzuk, fölelevenítjük, elérhetővé tesszük az együttérzést. Hát
bele se volna szabad kezdeni. Hát ho… mi jön ki abból, hogy… ahogy John Gottman
mondja, egy ilyen durva nyitással, lenézéssel, haraggal rátámadsz. Ebből
akarod, hogy majd megújuljon a kapcsolat? Hát érted! Hát hogy? Nekiálltál lőni
a falat, és azt szeretnéd, hogy szebb legyen. Tehát az a, az a… csoportokban is
így van, egyéni klienssel így van, minden kapcsolatban így van. Imádságban így
van. Most lehet, hogy két embert ez érdekel, tehát akkor miattatok egy félórás
kis betét lesz itt, hogy… Hogy hát szóval, egyáltalán hogy, hogyan kezdek neki?
Én például el se kezdek addig, ezt nem nevezem imádságnak, ameddig magamat arra
nem hangoltam rá. Hát egy hangszerrel nem kezdek el játszani addig… Gyerünk! Neki
esek, érted. Engem… annyira bosszantott egy csomószor, hogy nem t’om, elmentünk
valahova, volt ott egy zongora. Akkor „De játsszál már valamit! – Ah, hát ez el
van hangolódva. – Ne már, játssz már valamit! – De hát el van hangolódva, ezen
nem játszok.” (45:45)

Vagyis mit akarok ezzel mondani? Hogy hát amíg nem
hangolódok valakire, az egy érzelmi munka, rád hangolódok. De ennek megvannak a
nagyon egyszerű dolgai. Hogy tudok rád hangolódni? Addig nézlek, addig, addig…
valakire nézek, nagyon aranyosan nem néztek rám, hogy… Hogy addig-addig, hogy
muszáj a fejem… Most a muszáj alatt, ugye ezt én akarom, eldöntöttem, tehát
ezért benne vagyok ebben, hogy addig-addig nézlek, míg valami, valami pozitív
tartalomra nagyon fontos, hogy rá tudjak találni, valami pozitív tartalom,
valami. Valami, ami számomra pozitív. Egyszer csak megvan, attól kezdve már van
egy nyomom. Ezen a nyomon, ide mindig vissza tudok térni. Mindig, akkor is,
hogyha egyébként nagyon nem értek vele egyet, vagy éppen nagyon dühös vagyok
rá. Hát valami pozitív tartalom, amihez pozitív érzések kapcsolódnak bennem.
Hahh! Hát tényleg, azt lehetne mondani, úgy kezdünk el egy társkapcsolati
beszélgetést, mint a bokszoló, aki nem melegít be, ilyen hideg fejjel. Hát ugye
a boksz bemelegítésnél, azért tudd-tudd, hát hideg fejjel nem lehet ringbe
szállni. Ajj! Na jól van. nem tudom, hogy jól van-e. Tehát együttérző vagyok.
(47:10)

Itt akkor lehet, hogy kifejezetten időre van szükségem,
ameddig – így mondanám, vagy lehet, hogy kicsit olyan közhely-szerű, hogy…
Beszélgetek valakivel, van, hogy mondjuk fél óra, ameddig megérkezem hozzá. Hát
értem én, meg is engedem, hogy azt érezze, hát én el is fogadom, engedélyt is
adok rá. Nem érkeztem meg hozzá érzelmileg. Hát amíg érzelmileg nem érkezek meg
valakihez, hát… fényévekre vagyunk. Egyszerűen nem tud belőle az kijönni, amit
pedig szeretném, hogy kijöjjön. Van, hogy… na. Van ám olyan, hogy egyáltalán
nem érkezek meg valakihez, és akkor tehát ez… ez vicces akart lenni. (48:05)

Az együttérzéshez valamit még hozzá tennék. Ez pedig az,
hogy ezt az együttérzésemet valamilyen megfelelő formában ki is fejezem,
kifejezem, mert te mondod, vagy a társad mondja, vagy a férjed mondja, vagy a
gyereked mondja. De hát ha nem adok visszajelzést, ő honnan tudja, hogy én vele
vagyok? Egy-két egyszerű gesztusra, sokszor nem szavakra van szükség, egy-két
egyszerű gesztusra. Hogy valaki mondja, és akkor érzem, hogy valami olyan, a
társkapcsolatban, és úgy megfogom a kezét. Aztán majd, majd ő elveszi a kezét,
hogyha nem akarja, hogy szorongassam. Hát nem azért fogom meg, hogy
úgg-zsá-zsá, nem kell mindig fogni a kezét, majd ő szabályozza azt. Én ezzel
kifejezem azt, hogy ott vagyok, vele vagyok, hallom, hogy na, ez most tényleg,
neki valami nagyon nehéz. Háá, vagy… na, most nem kezdem el ezt… na. De hogy
ezt szóba hozzuk, azt… annak látom értelmét. Tehát kifejezésre juttatom, igen,
igen. Következő. (49:15)

6. Pozitív viszonyt veszek föl az érzésekkel.

Itt megjelenik, John Gottmannél megjelenik egy fontos
gondolat. Azt mondja, hogy hogyan tekintek arra, hogy itt most egy érzés, vagy
érzelem, a vele összefüggésben lévő gondolatokkal, cselekvésekkel, egyebekkel
megjelent? Még akkor is, ha ezek negatív érzések, és olyan cselekmények, amire
azt mondom, hogy nem jó, vagy nem helyes, ezek remek lehetőségek arra, hogy a
kapcsolatunk elmélyüljön. Remek lehetőség arra, hogy valami pedagógiai tér
alakuljon ki, és idő történjen arra, vagy adhasson, hogy valami fejlődés
jöhessen létre. Tehát pontosan azok a helyzetek, amire intelligencia nélkül azt
mondom, hogy „Megőrülök ettől! Most már megint hisztizik, már megint… Már
megint sír! Eee-eee!” Hogy az érzelmi intelligencia világában ezek a helyzetek kitüntetett,
óriási lehetőségek. Most, ha sarkosan mondom, a szülőnek a nevelésre – most
nagyon sarkosan mondtam – ha egy picit értelmesebben mondom, arra, hogy együtt
növekedjünk, hogy valamit közösen megéljünk, amitől ő több lesz, és a
kompetenciája az érzéseivel kapcsolatban növekedhetnek. Hej, de jó ez! (50:35)

Egész más, látok valakiben valami erős érzést, azt mondom,
hogy „Ööö!” Ugye mi férfiak gyakran erős érzésekkel találkozunk, ugye, ami a
környezetünkben, azt mondjuk „Na, ja, ja, megint valami, megint valami akció
van. Hát én már kivadásztam a mamutot egész nap, énnekem otthon ne legyen
akció. Nem, otthon passzió legyen, és énnekem van is passzióm, jó pár, és akkor
én a passziómmal vagyok. Nem kérek heves érzéseket, kivéve a szex. Egyébként
semmilyen heves érzést nem kérek. Nem, köszönöm szépen, nézem a zööö, de jó, a
Mézgát adják, az nagyon jó. Igen, van M25-ös csatormán, ott mindig megy a
Mézga, és pont jó.” Oké. (51:25)

Hogy szól a hatos pont? Hogy… miután az együttérzést
előhívtam magamból, vagyis rád hangolódtam, mindenképpen gondolatban, de főleg
érzésben, valamilyen pozitív viszonyt tudtam veled fölvenni. Ez nem azt
jelenti, hogy egyet értek veled, de gondolatban, és érzésben egy pozitív
viszonyban vagyok, és ezt ki is fejeztem, akkor a következő pont így szól.
(51:55)

7. Igyekezlek meghallgatni, és meghallani az
érzéseidet.

Ezzel a hozzáállással igyekezlek meghallgatni, és meghallani
az érzéseidet. Nem csak meghallgatni, az érzéseidet meghallani, és kivenni
abból, ahogy ott vagy, hogy milyen érzések játszódnak le benned. Ez iszonyú
nehezen szokott 100 emberből 98-nak menni. Nagyon, nagyon nehezen. A nehézség
azzal szokott kezdődni, hogy azt se tudom, hogy mi a neve annak, ami most veled
van. Nem tudok szavakat mondani érzésekre. Ezért szoktam azt tanácsolni, hogy
szerintem például, egy házastársi beszélgetés, társkapcsolati izé, na, egy
beszélgetést valakivel, azt szeretném, hogy abból valami jó jöjjön ki. De hát
persze, hogy érzések vannak bennünk, indulatok, minden. Hogy most azon túl,
amit elmondtam, érdemes az elején elmondani, hogy hogyan vagyok, hogyan érzem
magam. És ha nem tudok szavakat arra, hogy hogyan érzem magam, akkor mondjak
egy hasonlatot. Leülök, és „Te, hát tulajdonképpen úgy érzem magam pont, mint
Micimackó, amikor beszorult az odúba. Tényleg, így a fél testem így kinn van, a
másik beszorult, hát szóval, na. Úgy el vagyok akadva, mint Micimackó az odvában,
és körülbelül így vagyok.” Most ehhez hozzá tudom tenni a forrót a kopaszra
mesét. Tehát és akkor pffff…(53:35)

Azt lehetne mondani, hogy adok magamhoz némi használati
utasítást. Nem t’om, megveszitek az IKEA szekrényt, ugye azért az nagyon ritka,
hogy egy IKEA szekrényt össze tudnánk rakni a nélkül, hogy kinyitnánk azt a kis
izét. Azt mondja, döbbenetes, hogy nem t’om, egy éjjeli szekrényhez egy 18
lépéses valami visz el, hogy hogyan lesz abból éjjeli szekrény. Ez mindig
megdöbbent. Nem tudom, ti hogy vagytok például, ez most nem… az IKEA lámpával?
Mert ott mondjuk három dolgot kell csinálni, az elég egyszerű, tehát van a
lámpa, az izzó, meg a talpa, meg a búra. „Jó, hát én nem fogom megnézni azt az
izét!” Megvan ez nektek? „Nem lehetek olyan hülye, hát érted.” Ez egy ilyen,
na, négy darabból áll. Hát látom, ott van egy mélyedés, ott van egy ilyen
domborulat. Ugye? És akkor látom, ott van egy fül, és hát… na. Elkezdem
hajtogatni. Ez most történt velem két hónapja. Vettem magamnak Karira egy
lámpát. Tényleg így van, 24-én reggel elmentem magamnak venni egy lámpát. Hát
mégis csak Kari van, érted, hát most… Hát most ki vegyen nekem lámpát, ha… én
legalább tudom, hogy mire van szükségem, ott volt, és december 24-én az éjféli
mise előtt ki is bontottam. Tényleg így volt, és nagyszerű… kibontottam, és
beüzemeltem. Jó, hát három órámba tellett, mire… Nem szégyenítem meg magam itt
szenteste vigíliáján, hogy nem tudom összerakni a négy elemes lámpát. Hát csak
nem tudom összerakni. Egyébként az segített, direkt kipróbáltam, hogy össze
tudom-e anélkül rakni, az segített, hogy volt már egy ilyen hasonló álló
lámpám. Tehát tulajdonképpen már előnyből indultam. Na, ott már úgy éreztem,
hogy valahogy hogyan van. De most nem t’om, lehet, hogy ti zsenik vagytok, és
megy papír nélkül. Hát… nekem nem. Nem, tehát a kis 1-es pont. Akkor abban az a
nehéz, hogy nem tudom, hogy ez most mi, ahhoz képest, ami itt van nekem az
ölemben. Nem szokott így kezdődni az… „Ó, most ez, most hogy fogom, így van,
vagy úgy van?” (55:45)

Na, miért mondom ezt? hogy használati utasítást adok annak,
akivel beszélek, magamról. hogy úgy érzem magam, mint Malacka. Malacka nagyon
jól érzi magát. Éppen ugrál önfeledten, és azt mondja, hogy „Én vagyok a
Malacka.”, és ez neki pont elég. Tehát Malacka, ahogy ezt valaki mondta, egy
taoista mester. Ugrál, és azt mondja, űűű, az élet szép, én vagyok a Malacka.
Tényleg, hát… sokszor 70 év munkátok van ebben, nem, hogy tudjatok ugrálni? „Én
vagyok Kovács Józsi.” És akkor most tulajdonképpen az életrendben van. Hát a
Malacka ezt értitek, pár évesen tudja. Ne becsüljük le a Malackát. Jól van.
Szóval. Meghallgatom az érzéseket, meghallok érzéseket. (56:45)

Jung: A ma embere elvesztette az érzékenységét a
nagy történetek iránt.

Olyan gyönyörűt olvastam most néhány évvel ezelőtt. Azt
mondja, hogy… Carl Gustav Jung, hát Jung apó, a mi Jung apónk azt mondja, hogy
a ma-kor emberének, tehát ez azt jelenti, hogy ez már 50 évvel ezelőtt volt,
tehát mi azóta még jobban beakadtunk. Azt mondja, hogy „A ma embere elvesztette
az érzékenységét a nagy történetek iránt.” Azok iránt a nagy történetek iránt,
amit érzelmileg hallatlan mélyen átél, és azt mondja, „Ez életem egyik
legnagyobb története.” Azt mondja Jung, hogy azért tévelyeg egy csomó ember,
most úgy egyáltalán, szóval azért éljük úgy át, hogy valahogy el vagyunk
veszve, és most mit csináljak, most így legyek, vagy úgy legyek, mert hogy
vannak az életünkben a nagy történetek, de nem tudjuk azt mondani rá, hogy ezek
a nagy történetek, mert az érzékünk elveszett, hogy fölismerjük, hogy ez a nagy
történetünk. 100, és 200, és 400 évvel ezelőtt érzékenyebbek voltunk a nagy
történetekre. Milyen érdekes, hogy ugye ma már veszitek a könyveket, a
story-telling, hogy már mi, már… hogy mondjam, orrunkon, szánkon már a
történetek jönnek ki. Nem? Egy ilyen, hogy is mondjam ezt, a történeteket úgy
fogyasztjuk, mit a pattogatott kukoricát. Hrr-grrr, megy a történet, annyi,
hogy hgg-csggg-ggg. Egy pont után, most már hagyom ezt a kukorica-történet
kultúrát, megeszem egy jó… mint a Szindbád azt a velős csontot, értitek. Így
pff, akkor a velő dgg-dggg… Undorító, nem? Szóval direkt ezt… Nekem az, tehát
elviselhetetlen. Szóval. (58:50)

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Saját nagy történetem – „Ne árts másoknak.”

Mit jelent az, hogy elvesztettük az érzékünket a nagy
történetek iránt? Például, két valamit mondanék. Az egyik saját történet, a
másik meg, amit látok rajtatok. A saját történetem az jól fog nekem esni. A
másik is, nekem jól fog esni. A saját történet, hogy… Hány éves voltam? Voltam
olyan 20 éves, és 20 évesen, akkor a szüleim 1-2 éve váltak el, és összeborult
nekem a világ, és… Nem csak a szüleim válása, hanem a serdülőkor, meg most nem
ragozom, mit, azt se tudtam, hogy hogyan éljek, meg mit csináljak, meg ki
vagyok, meg mi vagyok. 20 évesen szinte gőzöm se volt róla. Emlékszem, hogy
mentem a metróban. „De, most mi igaz itt ebben az egész kócerájban?” Ezt
nevezem a Fölnek, meg a világnak, meg az univerzumnak. „Most… mi van itt,
amiért egyáltalán érdemes reggel fölkelni? Vagy most mi van már? Mi, egyáltalán
mi valódi itt? Hát semmi nem valódi. Minden kamu, meg púder, meg… Mi valódi
itt?” Akkor ahogy így sétáltam, emlékszem, hogy sétálgattam a biztonsági sáv
mellett. (60:20)

Egyszer csak láttam, azt is tudom, hogy ez a Moszkva téren
volt, akkor még Moszkva tér volt. Ott egy férfi meg egy nő ott álltak,
egymással, és a férfi ilyen nagyon bántóan beszélt és bánt azzal a nővel. Ahogy
láttam, úgy egyszer csak úgy elfogott egy érzés, de inkább érzelem volt az. Egy
ilyen gmm, most direkt nem nevezem meg. És ebből született egy gondolatom, ott,
ott az aluljáróban, a metróperon mellett. Arra jutottam. „Hát egy valami
biztos, hogy ne árts másoknak. Ez biztos.” Akkor ott mentem néhány ilyen
oda-visszát, tudjátok, első kocsi, utolsó kocsi. „Ez igaz-e, vagy nem? Mert
szerintem semmi nem igaz. Igaz-e az, hogy ne árts másoknak?” Akárhányszor
mentem föl-le, azt mondtam „Hát ez igaz.” Hogy mit csináljak, azt még mindig
nem tudom, de fölmerül ez, hogy „Ne árts másoknak.” Ez tulajdonképpen nem is kevés.
Hát nem, nem kevés az, hogy ne árts másoknak, az nem kevés. (61:40)

Ez egy, egy, ez egy, ahogy mondom, nem tudom, ti hogyan
halljátok. Hát ez semmi, egy sztori, egy izé… minek is erről beszélni? De
nekem, ez egy nagy történet, ez egy igazi nagy történet, és nem kell, hogy
nektek az legyen. Elfelejtitek, már 10 perc múlva nem is emlékeztek rá. Nekem
ez egy nagy történet, és ragaszkodom hozzá. Azt mondom, hogyha semmiről nem
tudom azt, hogy igaz, és helyes, és jó, és hogy kéne… Úgy igazán, nem csak a fejemmel,
úgy igazán, idebenn, zsigerileg, akkor visszatérek ehhez a számomra nagy
történethez. Ez biztos, hogy úgy akarok élni, hogy ne ártsak másoknak. Ez egy
nagy történet, és nekem nagy történet. (62:35)

Miért akartam ezt így mondani? Hogy gyakran találkozom
azzal, hogy valaki elkezdi mondani az élettörténetét, vagy mondja, hogy hogyan
van a férjével, feleségével, vagy látom, ahogy ott nyílt színen beszélgetnek
egymással. Fél óra alatt hallok három nagy történetet. Olyasmit, aminél én
leülnék, és ötször olyan történet, mint amit most elmondtam, ötször akkora. És
úgy mennek tovább, és megy, és akkor miért… Hogy az az érzék, hogy ott
megálljak, és azt… „Most valami nagyon nagy dolog történt. Most, most történt!
Hát te nem látod, hogy most mi történt?” Ezek tulajdonképpen kívülről
ugyanolyan apróságnak tűnhetnek, mint most amit én elmondtam magamról. A nagy
történetek. (63:35)

Vannak a szubjektív nagy történetek, mint ez. Ugye, hát ez
semmi, ott nem történt semmi, csak énvelem valami fontos, és őrzöm. Vannak – mondjuk
így nevezhetnénk, hogy úgy – a külső szemlélő számára is nagy történetek.
Tulajdonképpen ez jutott eszembe, hogy olvastam a könyvet, hogy nincs meg az
érzékünk a nagy történetek iránt. És ha elvész a nagy történetek iránti…
elkezdünk bolyongani. Nincs hova hazatérni, csak az egész világ, mindig csak
útkereszteződés. Az jutott eszembe, hogy például a régi emberek… Most jaj, de
hülyén hangzik ez. Mondjuk hogy… most direkt mondom ezeket. (64:20)

Keresztelő, esküvő

Mondjuk egy keresztelőt tudtak egy nagy történetnek látni,
egy esküvőt tudtak nagy történetnek látni. Hogy olyasmit tudtak nagy
történetnek látni, ami nem csak szubjektív értelemben lehet, vagy lehetett
valakinek nagy, hanem valahogy, hát így az ünneplésben is úgy… „Hát ez egy
nagy… Hát ha valami nem nagy tört… Hát ha valami nagy történet, ez biztos az.”
Ugye, hogy ezen most nem is kell annyit gondolkozni, hogy ez egy nagy
történet-e vagy nem. Tudjátok, ahogy látom, mondjuk ez az érzékenység hogy… úgy
megy a keresztelő, és akkor hát ért… Az egy nagy dolog, nekem nagy dolog, az
biztos. Akkor is, hogyha vasárnap négyet csinálok belőle. Akkor közben mi
történik? Hogy, hogy… hárman rohangásznak ott a fényképezőgéppel, ketten a
videokamerával. Mindenki a gyerek cipőcskéjét bögyörgeti, meg integet neki,
gyéééé. Hát meg tudok ettől őrülni. Hogy az egész esemény semmi más nem lesz,
mint hogy most itt… És akkor utána eszünk egy nagyot, akkor utána tzz-zzzz. (65:40)

Az érzékenység arra, hogy ez egy nagy történet. Itt ez a
paradoxon, hogy amikor az van a fejünkben, hogy esküvő, 87 dolognak kell
iszonyatosan precízen meglennie, úgy, ahogy mi akarjuk, az a nagy történetek
iránti érzéketlenség. Mert azt gondoljuk, hogy 87 dolognak pont úgy kell
lennie, ahogy mi azt kitaláltuk. Nem t’om, olyan… kicsit olyan negatív vagyok
ma, vagy hogy úgy nagyon… Valószínű, hogy az érzéseim, valahogy egy ilyen
fájdalom van bennem. Hogy látom azt, hogy az egész… Ó, hát akkor… (Erősödik a
sípolás – szerk.) Megint ez a… elment. Hogy hát ott egy nagy történet, most
mentél el mellette. Fölkelsz mondjuk a következő nap. „Szeretem én a
Brünhildát, vagy nem szeretem? Vagy most jó illatú a szája, vagy nem? Vagy most
izzadt a hónalja, vagy nem, vagy kócos, vagy nem? Vagy most… jó döntés volt?
Vagy nem is tudom…” Fölhívom a barátnőmet, hogy „Te mit éreztél az esküvő utáni
nap? Mert én semmit nem érzek. Szerinted az ciki, akkor nem ő az igaz?” Hrr,
hrr. Szóval. (67:05)

Az érzékenységünk a nagy történetek iránt ha elvész, akkor
az életünk… nem t’om, ez talán egy jó kifejezés, egy állandó útkereszteződés
lesz. Mindig, mindig, sosem… ez főleg a nőknek nehéz. Igen, mert ti
tereptárgyak alapján tájékozódtok. Igen, mert én ott állok az
útkereszteződésben, azt mondom „A hátam mögött van a Duna, én azt tudom jól. Azt
is tudom, merre van észak.” Képzeljétek el, sok férfiben ez az érzékenység még
mindig megvan, evolúciós örökség. De tinektek nem kellett fölhajtani mamutot,
aztán visszatalálni, tehát ezért ti tereptárgyak alapján. Ugye, tehát addig
kell menni, amíg ott lesz az a rózsaszín ház. A rózsaszín háznál kell jobbra
fordulni, és hogyha a férfi azt mondja, hogy „Menj 1 kilómétert!”, az semmi. Mi
az, hogy 1 kilométer? Ez egyszerűen értelmezhetetlen ebben a
koordinátarendszerben, hogy 1 kilométer. De ha azt mondom, hogy „Addig a jópofa
cukrászdáig, emlékszel, ahol egyszer bementünk, és ott ettük azt a zserbót. –
Ó, hát akkor tudom, jól van. Akkor oda a zserbósig elmegyek. – Na és ott kell
aztán átmenni a síneken.” De te azt mondod, hogy „Ott van akkor az a vasúti rendszer.
Tudod, ott a három sínpár van. – Mhh, három sínpár, ez, ez mi már?” Na jó,
gyerünk! (68:45)

Konfliktuskezelés két székkel

Tehát meghallgatom az érzéseket, meghallom az érzéseket.
Fölfedezem saját magamban, vagy a másikban a kis változásokat, az érzelmileg
kis változásokat, amiknek azonban nagy jelentősége van. Egy nagyon… hú, most
nézem… Fél van? Jól látom? Csak azért, mert közben az órám meg néha megáll.
Fél? Pont? Tehát hogy nem, nem, nem… Túlmentem már rajta? „Nem.” Jó, két perc,
jó. Hogy… Mutatom ezt nektek. Csak ez egy villanás, hogy… Hát, csak közben
innom kell. Most már aztán két percre minek iszok? Nem? Hát… Azért, mert
fontosnak tartom magamat. Hogy… Ömm… (69:35)

Valakivel van egy konfliktusod. Ajánlhatnám
mindegyikőtöknek, erről már egyszer beszéltem. Azt mondja, ugye itt van a
főnököd, nem bírsz vele zöld ágra vergődni, mert egy… phhh! Tartós kapcsolat.
Használj két széket a változásra. Először mondj neki el mindent, túl a
realitáson, érzéseket, röviden. Ne cenzúrázd magad, hogy mit gondolsz, és mit
érzel, és éjjj. De utána ülj át a másik székre, és most te vagy a főnök, és
most ezt hallottad. Erre válaszoljál, mind… cenzúra nélkül, öncenzúra nélkül,
főleg érzéseket mondjál. Gyorsan… nem gyorsan mondjad, ne ereszd bő lére, ne
magyarázkodj, ne érvelj, csak úgy toljad. Mi történik? Csináltok maximum 15
perc, de inkább 10, csináltok 5-6 ilyen szerepcserét. 5-6 szerepcsere után nem
lesz ugyanaz a viszonyotok ezzel az emberrel, mint mielőtt leültetek volna. Ezt
szívesen írásba adom nektek, nem lesz ugyanaz, nem tud ugyanaz maradni a vele
való viszony idebent. Odakint? Hát még nem beszéltél vele, semmi nem történt,
tehát ott nem történhetett változás. Idebent, ahogyan te látod, és megéled ezt
a viszonyt. Hat ilyen, tik-tik-tik, 15 perc. Nem ugyan-o-lyan. (71:10)

De mi segít? Hogy egyszer csak mondjuk itt a saját
szerepemben, hogy mondom, mondom, mondom, úgy egyszer csak úgy hirtelen egy
érzés elfog engem. „Most tulajdonképpen mi, mit ordítok vele? Most ezt miért is
csinálom?” És ez egy különbség. Itt ülök, és héé-rééé, és hallgatom, hogy itt
éppen ordít velem valaki, ugye, és én vagyok a főnök. Először visszaválaszolok,
visszaválaszolok, s akkor utána valahogy az van bennem, hogy „Óh, de fáradt
vagyok! De fáradt vagyok! Hát én nem is tudom, hát főnökként, hát minden nap
kapok valami ilyet. De iszonyat fárasztó ez! Nem is tudom, most megéri ez
nekem?” Akkor visszaülök, és azt mondom. „Te jó ég! Hát sose gondoltam volna,
hogy a főnököm fáradt. Hát hogy hülye, azt gondoltam, de hogy fáradt lenne?” És
ez miért érdekes? Mert látjátok, nagyon apró változások történnek, egy más
gondolat, egy más érzés, vagy itt, vagy ott. Ezeknek nagyon nagy jelentősége
van, mert ezeken keresztül zajlik a változás. De mi szeretnénk csodákat várni,
és ezért ezeket az apró változásokat vagy föl sem fedezzük, vagy nem
értékeljük. (72:40)

Hát egy beszélgetésben, mikor mind a ketten thííí-ééé-ééé,
és egyszer csak a feleség azt mondja, hogy „Te, hát sajnálom.” Erre nekem mi a
válaszom? „Na, örülök, hogy beláttad, hogy te vagy a hibás. Végre.” Hallottátok
ezt? Tönkre tettem az egészet. Vége, és ebben a pillanatban te azt mondod „Úgy
látszik, semmit nem lehet csinálni. Hát most, most csináltam egy gesztust. Nem
vette észre ezt a gesztust? Hogy ezt, ezt ki tudtam mondani hány év perlekedés
után, hogy nagyon sajnálom…?” Hej! Tehát a… zárás. (73:30)

Ezért ebben a folyamatban, érzelmi intelligencia, nem mindig
nem t’om mit várjunk, a Mount Everestet, hogy megjelenjen, a megvilágosodás,
vagy… Hanem apró, apró érzések. Egy különböző gondolat, egy más érzés, és
ezekből fejlődik ki egy változás. Különben prrrhhh! Ötven évig ugyanúgy toljuk,
hát ha csak valami csoda nem jösz. Nem jön, nem lesz. Mhh. Jól van, ééé, nagyon
köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.) (74:10)

Lejegyezte: vinkozoli