A büntető készenlét-séma 11. - Az érzelmi intelligencia fejlesztése.

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Ha annyit megtennénk most, csak egy pár másodperc erejéig,
hogy ahol üres szék van, hogy ott tegyétek föl a kezeteket, légy szíves. Azért,
hogy akik ott bolyongotok, ti lássátok, hogy „Óh, van ott még üres szék bőven!”
Még egy picit tartsátok, légyszi’! Légyszi’, itt van egy ötös csoport, ott egy
nyolc szék. Hát itt, az, az használhatatlan, ott… „Így van.” Köszönöm szépen,
köszönöm! Köszönöm, köszönöm! Na, akkor belecsapunk. (00:30)

Büntető készenlét séma

Tudjátok, csak a rend kedvéért mondom nektek, hogy az utolsó
sémáról beszélünk. Volt 18 sémánk, ez az utolsó. De most nem mondom el mind a
17-et, ami ez előtt volt, mert azt hiszem, öt évvel ezelőtt kezdtünk el róla
beszélni, és hogy nem látnám ennek túlságosan értelmét. Viszont annak igen,
hogy egy röviden visszatérjünk arra, hogy tulajdonképpen miről van szó. Már
csak azért is, mert megosztom veletek ezt az élményemet, bár egyszer-kétszer
már megtettem, hogy mikor elkezdünk beszélgetni, önismereti csoportokban
valamilyen sémával kapcsolatosan, valami előkerül, az a tapasztalat, hogy
amiről én azt gondolom, ti mind tudjátok, valójában erről szó sincsen. Tehát
éppenséggel hiába mondom el ötször, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy az
nálatok tudásként megjelenik, ami éppenséggel semmilyen rendkívüli információt
nem hordoz számunkra, hiszen a kommunikáció egyik alapszabálya, hogy a
kommunikáció tartalmát a befogadó fél határozza meg. Ennyi, tehát ti vagytok a
főnökök, én pedig jártathatom a szám egész nyugodtan. Úgyhogy, csak azért a
18-dik séma: büntető készenlét. (01:45)

Nem biztos, hogy ez a legjobb fordítás, de nagyon jól
mutatja azt, hogy aki ebben a sémában szenved, és minden sémának van négy
eleme; érzések, gondolatok, szelektív emlékek, ezekhez kapcsolódó testi,
fizikai állapotok. Olyan sémákról beszélünk, amelyek gyerekkorban alakulnak ki,
és most csak annyit, hogy erre a sémára az jellemző, hogy aki első sorban
gyerekkorában, hiszen ez a témánk, valamit nem tesz jól, valamit elront,
hibázik, téved, íjjj!, egyszer csak olyan szülői vagy nagyszülői, vagy
pedagógusi magatartással találkozik, hogy a tévedést, a hibát, a bűnt, a
rosszat – persze abból a szempontból nézve, aki éppen büntet – azt gondolja,
hogy az egyetlen reális válasz a rosszra, a tévedésre, hibára, gyöngeségre, sőt
esendőségre is, hogy a bűnöst meg kell büntetni. Ezért őneki bűnhődnie kell,
ezért ő fölötte ítéletet kell tartani, és szemet szemért, fogat fogért. (02:55)

Aki ezzel a sémával él, tulajdonképpen szinte kizárólag arra
koncentrál már felnőttként, hogy mi mit csinál, vagy mit nem csinál, mit
mulasztott. Nincsenek szándékok, nincsenek körülmények, ezeket nem mérlegeljük,
és ha valaki valamit a mi szempontunkból rosszul tett, akkor őt meg kell
büntetni, neki bűnhődnie kell, és mi ítéletet tartunk fölötte. Tulajdonképpen
az, ami iszonyatosan fájdalmas annak, aki ezzel a sémával él, hogy amikor éppen
a büntetés szakaszában vagy, akkor szinte fölfüggeszted a kapcsolatot. Az a
jelenség, valahogy így figyelhetjük meg, hogy akkor addig az egy napig, egy
hétig, egy hónapig, ki tudja meddig, ameddig te büntetsz, és azt mondod, hogy
őneki most bűnhődni kell, addig mint hogyha nem is az lenne a kapcsolat
köztetek, amiről a másik azt gondolta, hogy ez a ti kapcsolatotok. Hogy mintha
megszűnne ott egy meghitt viszony, megszűnne egy férj-feleség viszony,
megszűnne egy baráti viszony, mintha fölfüggesztenénk addig az ideig, és amíg
én azt nem mondom, hogy „Jó, most már akkor megbűnhődted, most már akkor…”
akkor minthogyha megint fölvenném a fonalat. Nem csoda, hogyha valaki ezzel a
sémával él, nehezen talál tartósan barátokra. Hogy a férje, felesége, aztán a
gyerekei előbb-utóbb stty! Ahh! (04:20)

Arról beszéltünk, és ezt tartom nagyon szépnek, és
izgalmasnak, hogy ezért tulajdonképpen aki ezzel a sémával él, azt mondja –
most leegyszerűsítem – hogy „Mindenek fölött az igazság. Kivel, mikor, mi,
hogyan történt.” És ha ezt tudjuk, utána ebből pedig az következik számára,
hogy büntetés, és bűnhődés. Mi az, ami az igazságot gyönyörűen kiegészíti? Ez
az együttérzés, az irgalom, és a megbocsájtás. Úgy szeretnénk az
együttérzésről, irgalomról, megbocsájtásról, részvétről, szánalomról,
megértésről beszélni, hogy – és ez nagyon fontos nekünk – az igazságot soha ne
tévesszük szem elől. Ugye, ez, ez ami nekünk nagyon fontos. Nem fizethetjük meg
az irgalomnak, a megbocsájtásnak, az együttérzésnek, a részvétnek, a
szánalomnak azt az árát, hogy úgy teszünk, mintha ez nem lenne. Mert ez hosszú
távon, azt mondhatnám, korai halálhoz vezet. De ez most csak egyetlen szempont
volt. Realitásvesztéshez vezet. (05:25)

Hogyan tudunk úgy irgalmasak lenni, megbocsájtóak, dgg-dgg-dgg,
hogy nem tagadjuk azt, hogy kivel, mikor, mi, és hogyan történt. Hogy ezt mi
hogyan tettük, vagy mások ővele mit csináltak, hogy ezt nem tagadjuk. Ez nagyon
fontos nekünk. Tehát ebben a világban vagyunk, ezt szeretnénk érvényre
juttatni, a megbocsájtást, együttérzést…, úgy, hogy ezt szem előtt tartjuk.
Emlékeztek, dggg, ezt most, gyorsan elmondom ezeket. Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
Azt mondja. Tényleg, csak fölsorolás szerűen, mert múltkor vannak, akik
kihagyták ezt az alkalmat, és akkor azért. Tényleg, tényleg. Most eszembe
jutott, éppen most megemlegettem néhány nappal ezelőtt. Tudjátok, a kedvencem
az, mikor valaki jön, és a következőt gyónja. Jól mondtam, gyónnya? Kicsit
olyan, gyonnya-gyonnya, nem, olyan… Nem annyira emelkedett szó ez így. Gyónnya.
Vidéken nénik, nem t’om, szeretik cifrázni, biztos azért, mert a népdalt is,
meg a táncot is, azt mondja, hogy „gyvónja”, beletesz egy V betűt. Nem t’om,
hogy elegáns-e, de minden esetre cifrázás: gyvónja. Szóval mikor valaki azt
gyvónja nekem, hogy „Jaj, Feri atya! Vasárnapi misét halasztottam.” Hát, ez az
egyik tündérbogár kedvencem, a vasárnapi mise halasztás hétfőre mondjuk, vagy
keddre. De a legjobb, mikor a következő vasárnapra halasztja ezt a vasárnapi
misét, és azt mondja, elhalasztottam. De kétség kívül így van, 48 misét
halasztottam el ebben az évben, és most itt vagyok, és ezzel most mind…
Értitek, hát valamit nem lehet elhalasztani, hanem mulasztani lehet csak, akkor
annak már annyi. Szóval. (07:25)

Az érzelmi intelligencia fejlesztése

Nem akarom elhalasztani, hogy el ne mondjam, csak egymás
után, hogy benn legyen a fületekben, hogy mi is ez a kultúra. Visszaülök ide,
mert itt vagyunk, megértés, együttérzés, megbocsájtás, irgalom. Mi is ez,
amiről beszélünk? Itt arról beszélünk, hogy az érzelmi intelligencia hogyan
fejleszthető, lépésről-lépésre szálazva, kicsit olyan eee, nyögve nyelősen,
szájba rágósan, uáááhh, minden mögé odateszünk még egy V betűt. Hogy úgy uuu,
még, még… de hogy életünkben először egyszer minden, minden részletét képesek
legyünk megfigyelni. Nah, gyerünk! (08:00)

Ismétlés

Első pont. De valaki jegyzetel. Olyan gyorsan fogom mondani,
hogy lehetetlen lesz leírni. 1. Fölismerem mások érzéseit. Jó, nem fűzök
semmihez se semmit. 2. Megértem az érzéseket, egyáltalán megértő vagyok azzal
kapcsoltban, hogy ő érezhet valamit. 3. Elfogadom az érzéseit, és mögöttük a
személyt is. Zárójel, minden, amit mondok, magammal kapcsolatban is ugyanígy
van. Oké. 4. Engedélyezem az érzéseket. Szabad, hogy legyenek. 5. Együttérző
vagyok, és ezt ki is fejezem. 6. Az érzelmeket lehetőségnek látom, egy
közelebbi, vagy mélyebb kapcsolat szempontjából. 7. Meghallgatom a másik
érzéseinek a kifejezését, de jó esetben észreveszem, meghallom, és fölismerem
azokat az érzéseket is, amelyeket a másik ebben a kapcsolatban meg se nevezett,
de én arra érzékeny vagyok, és fölismerem. Következő. 8. Elismerem az érzések
jogosságát, és megint…, és hitelesítem azokat. Hogy joggal érzed ezt. Valaki,
amikor egy sémától küszködve, verve, mondjuk az egész életét végig szorongja,
vagy végig aggódja, vagy végig dühöngi, akkor is adhatok neki elismerést, és
azt mondhatnám „Kétség kívül, nem miattam szorongsz.” Akkor se, ha te úgy
gondolod, hogy ennek én vagyok az oka. Nem, én látom, nahát erről sokat
beszéltünk, hogy gyerekkorodtól kezdve alakult, és mélyült el ez a szorongás,
amit most itt is megélsz. Annak az oka nem nálam van, csak itt is megjelenik.
Ezzel együtt tudom hitelesíteni a szorongásodat, és azt tudom mondani, miután
végig mentem már ezeken az előző pontokon, hogy nagyon megértő tudok lenni,
hogy benned ez a szorongás van, még ha nem is én vagyok az oka. Hahh, ez nagyon
nagy dolog. Oké, következő. Bll-lll-lll! (10:20)

9. Igyekszem megnevezni az érzéseket vagy érzelmeket, a
sajátomat, vagy a másikét. Nem azért, hogy ezzel valamiféle nem t’om milyen
diagnózist adjak, hanem ha megnevezem, már ez is egy nagy segítség, akkor már
kézbe tudtam venni, már rá tudok nézni. Akkor már nem csak itt van, és csinál
velem akármit, hanem kijjebb raktam a megnevezéssel, akkor már tudom, hogy
miről is van szó, hogy mit tudok azzal kezdeni. Oké, gyerünk. Itt kezdtünk el,
ez milyen izgalmas volt, emlékeztek, arról beszéltünk, hogy mármost megértettük
azt, hogy ha valaki az érzelmi intelligenciában valóban szeretne növekedni,
valahova jutni, előbb-utóbb az igazságra szüksége lesz. Az érzelmi
intelligenciának az igazság a kiegészítő értéke, mert a megértés, az
együttérzés, a megbocsájtás, az irgalom, és az igazság, és az igazságosság
egymást kölcsönösen megalapozzák, föltételezik, és kiegészítik, azon kívül
pedig átjárják egymást. Föltételezik, kiegészítik, megalapozzák, és átjárják
egymást. (11:30)

Itt, a 10. pontnál ez egyszer csak kimondásra kerül. Hogyha
az érzelmi intelligenciában előbbre akarok jutni, egyszer csak határok
kijelölésére lesz szükségem. Itt a legalapvetőbb határok kijelölése az, hogy
képes vagyok megkülönböztetni azt, hogy mit érzek, és hogy mit csináltam. Hogy „Nagyon
féltékenynek érzem magam, megnéztem az email-jeidet, amíg zuhanyoztál.”, és a
kettőt nem mosnám össze, mert a kettő nem ugyanaz. Tehát akkor elkezdek
megkülönböztetéseket, határokat, és azt mondom. „Igen, rettenetesen féltékeny
tudok lenni. Most egy folyamatban vagyok, most kezdek ráeszmélni arra, hogy a
féltékenységemnek mennyire vagy te oka, hogy gazember vagy-e, vagy nem, ez még
nem derült ki. Vagy pedig hát én nagyon sérült voltam, az anyukám-apukám
megbízhatatlanul szeretett, nekem az az alap élményem, hogy a szeretett személy
állandóan eltűnik, és elárul engem. Ezért hozz… gyári féltékenységem van.” Ez
egy sémának a része, és ezért bárkivel együtt lennék, énbennem a féltékenység
mindig föltámadna, és föllázadna az intimitással szemben, mindig. Most kezdem megpróbálni
megkülönböztetni, hogy mikor jogos a féltékenységem, mert hogy tényleg
megígértél valamit, és nem csináltad, sőt tödödödö, na, vagy pedig mikor szól
énrólam. Áhh, tehát a 10- pont, itt egyszer csak elkezdünk – most már tényleg
elkezdünk – gondolkozni. Ugye, most már az érzésekkel már tovább már nem tudunk
jutni. Tehát határokat húzunk, megkülönböztetéseket teszünk. És… igen, jól van,
gyerünk. Haaa, mert annyi mondanivalóm van, értitek, hogy már… gyerünk! (13:35)

11. Célok kitűzése. Mindezt éreztem, és átéltem, és
böl-lö-lö, nem ragozom. „Jó, és most mi a célom azzal, hogy ez történt, és én
ezt éltem meg, és most ezek az érzések vannak bennem? Hűtlen voltál hozzám,
elárultad a titkomat, kiadtál engem. Egy társaságban rosszat mondtál rólam. –
Igen, ez nekem nagyon fáj, vagy dühös vagyok, vagy csalódott, vagy ingerült,
vagy frusztrált. És… mi a célom most, ebben a helyzetben?” És a célkitűzésnek
óriási jelentősége van, mert a következő pont így szólt…(14:10)

12. A lehetséges megoldások kidolgozása.

Na, de hát akkor tudok lehetséges megoldásokat kidolgozni,
ha megvan a jó kis célom. Ha nem határozom meg a célt, annyi nekem. Emlékeztek,
itt most kell a három szék. De ne legyen két fekete, na! Azt mondja. Ugyanis,
az életünkben állandóan ezt a három széket látjuk, hogy valaki valamit csinált
velünk, vagy mi vele, és azt mondjuk. Mondjuk, elárulta a titkomat, kiadott
engem, a hátam mögött rosszat mondott rólam. Azt mondom. (1.) Na, ha én most
ordítanék vele, vagy beolvasnék neki, úgy zsee-thééé, én is megcsinálnám vele,
szemet szemért, fogat fogért, ez jogos lenne, jogos lenne. Átülök ide. (2.)
Hát, hogy igazságos lenne-e, mmm, azt lehetne mondani nagyon sokszor, amikor
úgy indulatból csinálnánk valamit, hogy énfelőlem igazságos lenne, felőle nézve
már nem. Ugye azt… „Jó, te ezt csináltad? Akkor én is!” Akkor ez felőlem nézve
egész igazságos. De ő azt mondja, hogy „Hát de, érted, én nem csináltam valamit
jól. Most ha te is ezt csinálod velem, ebben mi az igazságos? Hát akkor te sem
az igazság alapján jártál el.” Tehát ha úgy ösztönösen csinálunk dolgokat, a
jogosságra hivatkozva, nem egyszer az történik, hogy felőlünk nézve mondhatjuk,
hogy igazságos, a másik felől nézve nem, vagy egy harmadik szempontból nézve
egyáltalán nem az. A harmadik szempontból nézve azt mondjuk „Félig igazságos,
félig nem.” Átülök ide, (3.) és azt a kérdést teszem föl „És méltányos?” Az meg
végképp nem. (16:00)

Most képzeljük el, hogy ez a valaki egy férfi, aki egyszer
csak úgy péééé!, mondott rólam egy csúnyát egy társaságban. Jogos lenne, hogy
akkor „Mi, te dumálsz? És te mit csináltál múlt héten?” Na, ez jogos. De azt
mondom, hogy ide (2) ülök, hogy „Igazságos lenne, ha ezt csinálnám? Mert
jogosnak jogos lenne. Igazságos lenne-e?” Azt mondom, hogy „Hát, tulajdonképpen
felőlem nézve sem lenne ez igazságos, mert énnekem meg gyakrabban eljár a szám,
tehát én ezt… Minden héten csinálok valami ilyet, ő meg kifejezetten szokott
erre figyelni. Hát ha most így mérlegelem, azt mondom, hogy jogos lenne, de
tulajdonképpen még csak igazságos sem lenne. Felőlem nézve se lenne igazságos.
Egy kapcsolatban vagyunk, és még így is te vezetsz.” Megkérdezem (3), hogy
méltányos lenne-e? Azt, hát minden lenne, csak méltányos nem. Mert egyébként,
akkor délután hívott be a főnököd, és mondta azt, hogy ki vagy rúgva. Hát azért
csak képes vagyok mérlegelni azt, hogy milyen körülmények között hangzott el az
a rossz mondat. Hát hogy nem t’om, én milyen lelkiállapotban lettem volna a te
helyedben. Hát ezt nem nevezném méltányosnak, ha én is beléd rúgtam. Akkor sem,
hogyha nem volt szép, vagy helyes, amit csináltál, de egyáltalán nem volt
méltányos. (17:30)

Ezt miért mondom? Kössük össze az előző ponttal, hogy van
valami célunk azzal, hogy ami történt, és amit átéltünk, ami érzéseket keltett
bennünk. És aztán, hogy megoldási lehetőségek kiválasztása. Hát ha megvan a
célom, azt mondom „Tulajdonképpen most ide (1) jövök, rendben van, ez történt,
én ezt érzem. Dühös vagyok, tüüüü.” Mi a célom? Mondjuk az a célom, hogy te a
feleségem vagy, vagy a férjem vagy. Most ezt mindjárt át is élem, így nagyon…
Hogy hát én veled akarok élni, hát… egy tartós, elégedett kapcsolatban
szeretnék veled lenni. Hát az a célom, hogy akármi is történik, ezt a
kapcsolatot mi erősítsük. Ezért az van bennem, hogy az életnek ezek a nehéz
pillanatai tulajdonképpen lehetőségek arra, hogy szorosabbá váljék a kapcsolatunk,
hogy kifejezhessem azt, hogy téged úgy szeretlek, ahogy senki mást. Hát meg te
vagy a férjem, vagy a feleségem. Hát ha valahol igazán be akarom vetni magamat
azért, hogy kifejezzem, hogy te mennyire fontos vagy nekem, te vagy a
legfontosabb férfi, a legfontosabb nő, ha ezt ki akarom fejezni, hát akkor az a
célom, hogy ebből valamit szeretnék megmutatni. Ez nagyon fáj, de hát… (18:45)

Akkor a következő fog kiderülni. Lehet, hogy valami jogos,
de hogyha a jogosság alapján cselekszem, pont a célommal szemben megyek. Attól
az még jogos, csak pont a másik irányba mentem. Akkor, értitek, a célom
szempontjából fújhatom, hogy jogos. De attól az még jogos. (2) Képzeljük el,
hogy felőlem nézve igazságos. Rendben van, csak a célom szempontjából, most
ütöm az asztalt, hogy így igazságos, úgy, de mi van a kapcsolattal? És még azt
is mondhatnám, most a méltányosság alatt szívem szerint azt érteném, hogy abban
benne van az együtérzés, meg az irgalom. Azt mondom, hogy hát akkor
tulajdonképpen a célom szempontjából mindenképpen egy méltányos választ
szeretnék erre adni, és lehet, hogy fáj nekem, és magamban azt mondom, hogy
„Tsssz! Életében egyszer csinált velem egy ilyet? Legalább lehetőségem van
nagyvonalúnak lenni, még jól is esik. Hát jól esik, és tudom, hogy ő egy milyen
érzékeny valaki, hogy este nem fog tudni elaludni, mert őt fogja jobban
bántani, mint engem.” Milyen nagy dolog lesz neki, mikor este visszagondol
arra, mert neki fájni fog, hogy ezt mondta, hát nem hülye. És úgy kezd már
kimenni belőle a kirúgással kapcsolatos összes indulata, és azt mondja, „Te jó
ég, most nem… kirúgtak, és belerúgtam a házastársamba. Hogy valószínű, hogyha
arra gondol, hogy én ezt nem tettem szóvá, szerintem szeretni fog. Jól van, de
milyen nagyszerű dolog, hogy tényleg, bárkit bármikor kirúghatnak a
munkahelyéről, és milyen nagyszerű dolog az, hogy olyan férjem van, vagy olyan
feleségem van, aki nem dörgöli rögtön az orrom alá, ha valamit nem csináltam
jól. De jó, hogy van olyan, hogy otthon. Hát és kétség kívül, ez az otthon,
most, most derült ki délután, hogy ez a férjem. A férjemnél vagyok otthon, nem
a Kökörcsin utca 24-ben. Milyen nagy dolog, hogy pont, amikor üt-vág az élet,
akkor élményem lett aznap arról, hogy én otthon vagyok a társamnál. Hát most,
hogy mondom, hát mert ilyen egy igazi társ. Én assz’em, most megyek is, mondom
is neki, te úgy sajnálom, mert akkora hülyeség volt ez délután.” Hahh! Ebben a
pillanatban a nekem megbocsájtás örömet okoz. „Hú, de jó! Egyszerűen, pont a
célommal összevág. Most, most történt valami olyasmi, amitől este, a
kapcsoltunk szorosabbá vált, és élményszerűen pedig átélhetően összetartozunk,
hetek óta nem történt velünk ilyen. Hát mert vittük az életet, mentek a dolgok,
nem volt semmi baj. És most este úgy tartozunk össze, mint hetek óta nem. Hahh,
hónapok óta.” Hahh! (21:55)

Ezért, na, ezért fontos volt megkülönböztetni, hogy rendben
van, hogy jogos, élhetünk e szerint. A kapcsolatainknak nem fog jót tenni. De
az nem jelenti azt, hogy nem mondhatnánk ki, hogy jogos. Igazságos? Eee-eee-eee.
Ahova legszívesebben leraknám a sejhajomat, az a méltányos. És amikor a
méltányos megoldásokra törekszünk, most elviszem ezt a széket, most megint
legyen igazság (1) és együttérzés, megbocsájtás (2). Amikor a méltányos
megoldásokat választjuk, abban egyszer csak fölragyog valami, amire ezt
mondhatnám, hogy: irgalom. Háhh, de közben az igazság felől indultam el,
szeretnék erre valamilyen megfelelő választ adni. Jaaaajj! Most megint nem
győzöm ezt… bolondulok a székekért. Ez lehet, hogy valami fétis nálam. Azt mondja,
hogy… Itt a három szék. (23:00)

Milyen gyakran hallom ezt! Honnan indultunk el, úgy
egyébként? Gyereknevelés, ugye, John Gottman, érzelmileg intelligens, meg
fejlett, meg mindenféle gyerekek. Ugye, ez a szakirodalmunk, ez a sorvezetőnk,
olvassátok el, hogyha érdekel. Jobban van benne, mint ahogy én mondom. Milyen
gyakran lehet ezt tapasztalni, férj és feleség jön hozzám. Általában csak a
feleség jön. Maradjunk a realitás talaján. Igen, de hogy… Jó, és mondjuk szidja
a férjét. És… akkor körülbelül ez a kérdés szokott fölmerülni, ugye itt vagyunk
(1). „Most akkor mit csináljak? Na, kérek egy receptet! De aztán működjön! De
úgy, hogy csinálom, és akkor máris minden… A másik szék (2) az, hogy elkezd
bennem finomodni valahogy a társas, és az érzelmi intelligencia. Azt mondom
„Rendben van, de tényleg egy fontos kérdés, hogy mit csináljak a gyerekemmel.
Mit csináljak, hogyha szemtelen? Mit csináljak, hogyha bepisil? Mit csináljak,
ha szorong? Mit csináljak, mit csinálj…, mit csinálj…?” Mondjuk lehet, hogy
ennél egy picit… nem akarom ütköztetni ezt a kettőt, de lehet, hogy néha
fontosabb kérdés, hogy hogyan. Rendben van, ezt firtathatom, hogy mit mondjak a
gyereknek, ha…, mit mondjak a kliensemnek, ha…, mit mondjak az osztályban a
renitens kölyöknek, ha…, mit mondjak a férjemnek, ha… Lehet, hogy a célomhoz
közelebb visz, ha azt a kérdést teszem föl, hogy „Hogyan? Hogyan mondjam?” Hmm.
(24:45)

Van egy harmadik szék is. (3) Szerintetek az mi? Még
közelebb visz ahhoz, hogy a lehető leginkább tudjam, hogy mit érdemes mondani. Nem
gondolom, hogy kéne tudni. Ezt most miért kéne tudni? Most… hogy? Együttérzés,
igen, ez az együttérzés, ühüm. Nem. De jó, de valahogy, valahogy itt, ahogy
átéreztem, hogy a „Hogyan?”, a hogyan-ban együttérzéssel. Tehát az együttérzés
a „Hogyan?”-ban nagyon benne van. Hogyan? Együttérzéssel. Úgy, hogy abban az
együttérzés ott legyen alapként, és aztán valahogy kifejeződjön. Sz’al azt én
ide (2) raknám. „Mondjak-e egyáltalán valamit?” Mondjak-e egyáltalán valami?
„Én mit hallanék szívesen?” Én mit hallanék szívesen? Hmm, izgalmas. „Én mit
érzek?” Én mit érzek? Azt hagyjuk. Nem, egyáltalán nem, az fontos, hogy én mit
érzek, az fontos. Mikor mondjam? Jó, teljesen körbejárjátok azt, amit én ide
szeretnék hozni. „Nem mondok semmit, hanem csak csinálom.” Hogy nem mondom,
hanem csinálom. Az talán inkább a hogyan. Mi a cél? Rákérdezek? Mire? De most
tényleg, tényleg, nem vagyok olyan okos, hogy azt rögtön tudjam. Megkérdezni a
másikat. Nagyon, köszönöm szépen, hogy vettétek a fáradtságot ahhoz, ne csak úgy
valami szülessen, hanem hogy mondtátok is, köszönöm szépen. Jól esett, mert
akkor, na. (26:50)

Leülnék ide (3), és azt mondanám, hogy itt, a 3. széken… Ott
(1) van az, hogy „De mit kéne mondanom?” Akár az, hogy „Mit kéne csinálnom?”
Itt (2) hogy „Hogyan kellene mondanom, hogyan kellene csinálnom?” És ezen (3) a
széken pedig az van, hogy „Tulajdonképpen hogy vagyok én veled? Milyen a
viszonyunk egymással? Hogy akarok én kapcsolódni hozzád? Milyen szemmel akarok
rád nézni? Hogy vagyok én, hogy kapcsolódok hozzád?” Az az érdekes, hogy a
férjek, a szülők, a pedagógusok, a segítők, és mindenhol ezt (1) kérdezik: „Jó,
de mit csináljak?” E-heeee! És akkor úgy… Gyere velem! Az se rossz, hogy azt
kérdezed (2), hogy „Hogyan?”, de menjünk még tovább. Mi lenne, itt (3)
leülnénk, és megkérdeznéd, hogy „Tulajdonképpen hogyan látod a férjed, milyen
szemmel nézel rá? Mi az a viszony, amit ápolsz vele?” Mert hogyha én itt (3),
ezen a széken azt mondom „Hát ő a legfontosabb férfi az életemben. Az a célom,
vele akarok élni. El tudom fogadni, az élete olyan ágas-bogas, egy csomó
probléma van, nehézségek vannak. A férjem nem tökéletes, pont úgy, mint én. Én
nagyon értékes embernek látom, nagyon, nagyon, sőt, hát… csak egy férjem van.
Na, hát akkor rendkívüli. Ezért szeretnék megbecsüléssel nézni rá, hát
tisztelettel. Aztán ezután, azt hiszem, hogy nagyon értékelve az összes
nagyszerű dolgot, amit értem eddig tett. Hát egy csomó mindent csinált.” (28:30)

Jó, ezt most nem akarom ragozni, hogy hogyan… és amikor,
amikor kikristályosodik bennem, hogy hogyan akarok ránézni, egyáltalán mi az a
viszony, amit én szeretnék vele, hát abból szinte már következik, hogy hogyan
mondjam. Egy csomó mindent abban a pillanatban kizártunk, ha meg tudjuk
mondani, hogy milyen szemmel nézek rád. Hogy kinek látlak téged, hogy téged
értékellek, és fontos vagy. Akkor a „Hogyan?” szinte adódik, mert egy csomó
minden kiesett. Néha kell egy kis segítség, rendben van. És ebből pedig már
szinte adódik, hogy mondjuk körülbelül mit fogok mondani, és mit nem. Szinte
csak egy kis kreativitás kell, kis szókincs kell hozzá, hogy akkor valami
olyasmit mondok. Olyan érdekes ez, hogy amikor tulajdonképpen elveszítjük azt a
nézőpontot, hogy úgy nézzek valakire, hogy „Hát te vagy!”, akkor rendre nem az
a kérdés merül föl, hogy most hogyan látlak téged, hanem (1) „Akkor mit kéne
csinálni? Most miért nem jó az, hogyha azt mondom neki? Most jó, hát kicsit
fölemeltem a hangom, és? Igazam volt.” Áhh. (29:40)

Ez a három szék nagyon izgalmas nekünk, mert az érzelmi
intelligenciánál, tulajdonképpen, és tudjátok, ezek jó testvérei az érzelmi és
a társas intelligencia egymásnak. Innen (1) szoktunk „Akkor mit csináljak?
Akkor most mit cs…? Izé, dacos a gyerek, na, dakorszak. Akkor mit csináljak
vele?” (2) „Hogyan csináljam vele?” (3) „De tulajdonképpen hogyan nézek rá? –
Egy terrorista. Hát úgy nézek rá, nem hajlandó velem együttműködni.” Nagyon sok
szülő így tekint a gyerekére. A gyerek kifejezi az érzéseit, és a szülő ezt úgy
értelmezi, hogy „Az a piszok, büdös kölyök nem működik velem együtt. Milyen
alapon?! Velem!” Jól van. Jaj, ehh. Jól van. Majd lehet, hogy visszatérek még
ide. A sárga széket most elveszem, és akkor, azt mondja. (30:55)

Tehát, célok meghatározása. A célok meghatározása, tudom,
hogy túljutottam, egy dolgot akarnék még ide hozni, amit úgy érdemlegesnek
látok. Hogy amikor például egy gyerek, vagy a férjem, vagy a barátom, vagy a
munkatársam valami olyasmit mond… Emlékeztek, arról beszéltünk múlt héten, hogy
azt mondja a gyerek, hogy „Meghalt a tengerimalacom, és az a cél, hogy megint
éljen.” A gyerek mondhatja ezt. „Megint éljen! Apa, csinálj valamit! Vagy ha
nem az apa, akkor az anya, de hogy valaki, aki ehhez ért. Ugye, és akkor
fölébredek reggel, és akkor legyen úgy, hogy megint él. Hát az én
tengerimalacom, hát én, a répát mindig én vágtam föl neki, pedig kicsi vagyok,
de azt én vágtam föl. A karalábét szerette a legjobban. Igen, és azt is el
tudom nektek mondani, hogy nem szabad neki inni adni. Nem, mert elég neki az,
ami a karalábéban van. Igen, az én tengerimalacom ilyen volt, nem kellett neki
inni. Úgyhogy én szeretném, amikor fölébredek reggel, akkor megint legyen.”
Milyen nagy dolog, a szülő rájön, hogy az érzelmi intelligenciának a
fejlesztése, emlékeztek, egy pont után nagyon világosan látjuk, hogy egy
folyamat. Az érzések egy folyamat részei, a megoldás pedig akkor születik meg,
érzelmi intelligenciával átszőtt megoldás, hogyha egy rendszer részeként látom
az érzést, az érzelmet, az indulatot, a vágyat. Ha csak önmagában látom, végem
van. Ezért azt mondom „Hát de Peti, a tengerimalacodat nem tudjuk visszahozni.
Az soha többet nem lesz már itt.” Akkor a gyerek zokog, és hogyhogy, és
csapkod. „Apa! Ez nem igazság! A testvérem tengerimalaca él, az enyém meg
megdöglött.” Hát tudjátok, a gyerekek… (33:00)

És hogy milyen nagy dolog, éppen most fejlesztődik az ő
érzelmi intelligenciája. Két okból, az egyik, hogy ő az érzéseinél lehet, én
komolyan veszem azokat, és még mindig erről beszélgetünk. Én mondhatom
felnőttként, értitek, hogy „Egy rohadt állat? Nem is került sokba, veszek majd
egy kétszer nagyobbat, hülye gyerek. Na jól van, lesz angora tengerimalac,
össze-vissza fog állni a szőre. Ne rinyáljál már! Kinek van erre ideje?
Cégvezető vagyok. Tengerimalac? Érted, leállnék sírdogálni minden tengerimalac
tetem mellett, mit gondolsz, mennyi lenne a profit, te szerencsétlen? Majd én
fölkészítelek az életre. Ez semmi, öcsém! Tudnád, mennyi veszteség van az
életben. Apámról nem is beszélve, amit ő ilyenkor csinált volna. Még örülj
neki, hogy csak kiabálok, te!” Hát hogy a séma világába egy kicsit
betekintsünk. (34:05)

Milyen nagy dolog, hogy de nem ezt csinálom, hanem itt (3)
ülök vele, és ő most dühöng, és dühös rám, és nem érti. És olyan… képzeljétek
el, egy apa megjelent a 3 éves kislányával. A 3 éves kislány, itt volt a
karján, megvárták, hogy vége legyen a misének. De ott voltak végig, értitek,
tehát nem csak úgy be izé… Akkor az apa vitte a szót, és a 3 éves kislány itt
volt, és azt mondja, ti is lássátok, a gyereket is. (Mutatja, hogy ott van a
karjában – szerk.) Akkor azt mondja, hogy „Elhoztam a lányomat, mert a lányom
szeretne valamit kérdezni tőled.” Óh, 3 éves! Hát, látjátok, azért a
szakmaiság, azért az bizony jó. Akkor a kislány a következőt kérdezte. „Feri
atya! Jézusnak miért kellett meghalni?” Hát 3 éves, joggal kérdezi. Akkor az
apukája rögtön magyarázatot is adott. „Tudod, a kislányom a mise közben szokta
nézegetni a képeskönyvet, a Képes Biblia, és ott Jézus meghal. S akkor nézte,
hogy ott meghalt, és bántották, és meghalt….” És hát persze, hogy érdekelte,
hogy miért hal meg. Most erre mondhatnám „Hogy te kicsi vagy még, ezt nem
érted. Majd megérted. majd leszel elsőáldozó, és majd ott a Panni néni
elmondja. Na, gyerünk, gyerünk! Most meg keresztelek.” Most bemutattam egy
szülői magatartást, na. El lehet kezdeni erről beszélgetni. És tudjátok, hogy
nem az az érdekes, hogy mit mondok? Még csak nem is az, hogy hogyan, hanem hogy
fölveszek vele egy kapcsolatot. Ezzel azt képviselem, hogy te is fontos vagy,
meg a kérdésed is. És ahogyan ránézek, egyszer csak… Szerintetek egy 3 éves
gyereknek mindig lehet olyat mondani, ami… „Értettem, köszönöm szépen, most
tovább léphetünk.”? (36:20)

Hát ha valaki egy kicsit is beszélgetett egy 3 éves
gyerekkel, hát érted. „Miéééért?” Az végeláthatatlan. Az első filozofikus korszak.
De tényleg, vannak ilyen korszakok. 9-10 évesen meg tudtak őrjíteni engem
ezzel. Gyorsan, meg is mondtam nekik. „Katekézis, 775. oldal. Most megyünk
tovább, Mózes azt mondta a Sínai hegyen…” Onnan indultam el, hogy az érzelmi
intelligencia fejlesztése, hogy ahogyan viszonyulok hozzá, hogy elkezdünk
beszélgetni, és mondok valamit, és látom rajta, hogy nem jó neki. Akkor valami
okosabbat kéne. Mondok még egyet, úgy néz rám… „Na jó…” Mi az, amitől…? Na!
Miért hoztam ezt ide? De tudom, ez most nem… Nem időt akartam nyerni. Néha van
ilyen. Hogy azért, mert az is lehet, hogy olyan célt mond egy gyerkőc, amit el
tudunk érni, és akkor viszonylag könnyebb nekiállni azért a célért együtt
dolgozni, beleértve, hogy az érzéseivel közben valamit csinál ő maga, miután én
is csinálok vele valamit, ahogyan ő érez. De van úgy, hogy a gyerek egy olyan
célt tűz ki, amit nem tudunk elérni. De én vele vagyok, és tulajdonképpen ott
vagyok, és tényleg, van olyan, hogy valamit nem tudunk már jóvá tenni. Hogy
valami, tényleg… És mi történik? Az első lépéseit teszi meg, olyan értelemben
tudatosan, hogy már most szóvá tudja tenni a nehézségét, mondjuk a
gyászmunkának. Hogy mit jelent az, hogy valamit elengedek? Hogy valamire azt
mondom, hogy ezt most nem tudom már kézben tartani. A legjobb, hogyha
elengedem. (38:25)

Titeket szokott idegesíteni, mikor valaki, egy segítő azt
mondja „Most már engedd el!”, ismerős ez? És krrr-hsss! Ha van elég
szabadságod: „De hogy?! Hogy csináljam már? Megőrülök! Már öt éve tart.
Szerelmes voltam, otthagyott, öt éve nem tudok senkivel járni. – Engedd el! –
De hogy? Este is csak rá tudok gondolni. Nézem, mindig a Facebookon,
kirakosgatja… Megőrülök!” Na, szóval mikor a gyerekkel beszélgetek a
tengerimalacról, akkor az történik, hogy megállapodunk abban, hogy
tulajdonképpen a tengerimalac, tulajdonképpen jó helyen van. „Tudod te azt,
hogy a tengerimalacok ott vannak a menyországban? – Hííí! A tengerimalacok a
menyországban? Miért nem inkább itt? – Meg tudom érteni, hogy… de tudod a
tengerimalacnak is nagyon jól esik, hogy úgy előbb-utóbb egy olyan helyre
kerül, ahol mindig van karalábé. – De nem, mert én akartam neki adni a
karalábét. – Hát ezt megértem. Hehh, répa is van mindig.” Na, most… szóval. Elkezdünk
tulajdonképpen közösen egy gyászmunkát, hogy hogyan kell valakit, vagy valamit
elengedni. Erre lehet időt szánni, lehet kapcsolatban lenni, és a veszteségre
nem kell azt mondani, hogy „Most már nincsen.” Mi történik? S akkor most ez az
érzésem van. Akkor mit lehet vele kezdeni? Hogy ennek vannak hullámzásai, és
másnap jön, és megkérdezi. „De biztos, hogy nem, nem jön vissza?” És akkor
mondhatom „Egyszer ezt már megbeszéltük!”, de hogy „Húú, látom, hogy mennyire
fontos volt neked ez a tengerimalac. Hát most hallom, mert most már kétszer
kérdezted meg. Hát nem, hát hall… hát akkor nagyon fontos lehetett, ezt szűrtem
le belőle.” Hú, akkor megint egy kicsit időzünk. Háhh. Na szóval. (40:40)

Azt akartam mondani ezzel, hogy ennél a pontnál, 11. A célok
meghatározása. – Néha a legtöbb, amit tudunk tenni, hogy egy gyászmunkát
csinálunk. A gyerek nem tudja még olyan pontosan, mint mi, hogy mi az, ami
reális cél, és mi az, ami nem. Ezért őneki egy csomó vesztesége van, és nem
tudja, hogy azokkal mit kellene csinálni. Még vele vagyunk, és… Oké, gyerünk,
gyerünk, gyerünk! Lehetséges megoldások kigondolása. (41:10)

Itt csak egy élményemet hadd mondjam el. Önismereti
csoportba jártam, sokat, én nagyon sokat jártam, majdnem 1000 óra. Hát jó, hát
van, akinek ennyire volt szüksége. Tényleg, tényleg, hát nekem annyira volt
szükségem. Volt egy ilyen mélypontom, ültem a csoportban, és mondtam, hogy
„Eeejjj! Tulajdonképpen most ott tartok, hogy így nem tudok már tovább élni.”
Szoktam túlozni, tudjátok, és akkor… „De oda jutottam, tulajdonképpen három
dolgot volna érdemes csinálnom, három dolgot. De nem t’om eldönteni, hogy
melyiket. De mármost legalább tudom, hogy három dolog. Egyik, elmegyek a
püspökhöz, és beszélek vele. Másik, veszek egy bérletet az uszodába. A
harmadik, hogy ez után a csoport után elmegyek pszichoterápiára is.” Akkor ült
a csoport, és kérdezte a csoportvezető, hogy „Érdekel, hogy a csoport hogyan
lát téged? Hogy úgy szerintük neked mit volna érdemes csinálni? – Na, az is
érdekel. Azért hoztam be!” És akkor a csoport azt mondta, hogy „Hát, a
legfontosabb az lenne, hogy vegyél egy bérletet az uszodába, ez a legfontosabb.
Ezzel kicsit úgy fölfrissültél, meg úsztál, meg minden, utána menj el a
püspökhöz. Egyébként egész normális vagy.” Mondták ők. Mire én elmentem
pszichoterápiára. De tényleg így volt. De közben elkezdtem akkor úszni is, és
végül elmentem a püspökhöz is. Csak miért akartam ezt mondani? Hogy néha
egyáltalán nem olyan könnyű kiválasztani azt, hogy most tulajdonképpen a
célokból… most akkor, de akkor most hogyan. Ez az, aminek most a derékhada elérkezett.
(43:00)

Lehetséges megoldások kigondolása. De nagy dolog, hogy
vannak olyan emberek, akik elmondják, hogy „Te, én, én… például ezeket lehet
csinálni.” Mikor egy gyerkőccel vagyunk, egy gyerkőcnek joggal nincsen
repertoárja, hogy mit lehet bizonyos helyzetekben tenni. Tehát nem arról van
szó, hogy azt kell mondani neki, hogy „Csináld ezt, Petike!”, hanem hogy „Három
dolgot lehet csinálni. Elmehetnél pszichoterápiára, esetleg elmegyünk együtt
úszni, vagy elmész az osztályfőnök nénihez.” S akkor a gyerek azt mondja
„Terápia!” Na, nem, ezt akkor rögtön kizárja, és azt mondja, hogy „Akkor
menjünk úszni! De apa, te is jössz.” S akkor jól van… Ahh! Tehát, hogy minél
nagyobb bajban vagyunk, annál beszűkültebbé szoktunk válni. Ezért az az
érdekes, hogy valaki, miután ő nem olyan beszűkült, mint én, egyszerűen csak
azt mondja, hogy „Te, én ebben a helyzetben azt csináltam, hogy…” Hát sose
jutott volna eszembe. De milyen jó ötlet. Nincs szükségünk tanácsra, arra van
szükségünk, hogy valaki bővítse a cselekvési repertoárunkat. Hogy az legyen
bennünk, hogy legalább öt dolgot csinálhatok. Majd akkor túú-túú. Nem kellenek
tanácsok. Azt nagyon izgalmas, elmondod, hogy neked ez miért volt jó, vagy hogy
teveled ez hogy volt. Akkor én is látom, hogy olyan vagyok, vagy nem, vagy…
Áhh, jól van. Tehát, lehetséges megoldások kidolgozása. Igen, tüdüdüm-tididim.
Gyerünk! 15. Itt tartunk. (44:50)

15. Megoldási javaslatok értékelése.

Itt van öt alpontunk. Bírjátok még? Nem, hát ezt nem lehet
bírni. Én biztos elvesztettem volna a fonalat. Az öt alpont között az első,
tehát most már… Megvolt a célunk, voltak megoldási javaslataink, és most azt
nézzük meg, ha ezt csináljuk, akkor… nézzük csak! Az első így volt. (45:15)

1. Igazságos-e? Méltányos-e, amit csinálok?

Igazságos lesz, amit csinálok? De ami igazán érdekes, nem
az, hogy jogos, nem az, hogy igazságos, hanem hogy méltányos-e. De ezt már most
előre vettük, mert erről volt szó múltkor. Hát méltányos lesz majd, amit
csinálok? Mert ha nem lesz az, lehet, hogy tovább kéne ötletelni. Lehet, hogy
jogos, de nem méltányos. Mi lenne a méltányos? Igazságos lenne, rendben van, mi
lenne a méltányos? Mmmm! Jól van, következő. Ahh, erről nem volt még szó.
Következő pont. (45:50)

2. Működőképes-e?

Ha úgy látom, vagy látjuk, hogy tulajdonképpen ez méltányos,
vagy ha te úgy döntöttél, hogy neked igazságos kell, legyen, igazságos. Úgy
döntöttél, hogy jogos legyen, jogos. A második, hogy működőképes-e? Rendben
van, erre jutottunk, és ez működik? Reálisan ezt meg lehet csinálni, ez így
akkor rendben lesz? Hatékony lesz? Áhhh! Ne a sikert keressük. Ne azt, hogy
sikeres lesz-e, vagy nem. Mert hiszen éppen az érzelmi intelligencia tanulási
folyamatában vagyunk. nem az a cél, hogy sikeres legyen, hanem hogy valamit
megpróbáljunk csinálni magunkért, vagy a kapcsolatért, a cél elérése érdekében.
Nem a sikert keressük, sokkal inkább azt, hogy valami eredményes legyen, vagy
hogy valamit megpróbáljunk megtanulni. Hogy az aztán sikeres-e, vagy nem, az
egy másik kérdés. A… hát, írtam itt egy csomó pontot, de ezt nem tudom, hogy
most ebbe belekezdjek-e. Lehet, ezt nem kezdem el. Nem t’om, most nem hiszem,
hogy ezért jöttetek, majd legközelebb elmondom. Nem t’om, de tudjátok, lehet,
hogy csak így idedobom nektek. Mit szólnátok? (47:15)

16 pont arról, hogy miért vagyunk oly nagyon
eredménytelenek, az egyház székéből szólva.

Csaba testvérnek egy gondolatát olvastam. Böjte Csaba
testvér, idézem. „A mai egyház a sarokban ülő, petrezselymet áruló vénlányhoz
hasonlít.” Mai Magyar Katolikus Egyház. Még egyszer elmondjam? „A mai Magyar
Katolikus Egyház a sarokban ülő, petrezselymet áruló vénlányhoz hasonlít.” Szerintem
találó. Akkor ez annyira inspirált engem, hogy gyorsan leírtam 16 pontban, hogy
miért vagyunk oly nagyon eredménytelenek. (48:00)

Ezt mondjam-e, vagy ne? „Igen.” Mondjam, tényleg? Akkor csak
így stty!, nem magyarázkodok, jó? Az a meglátásom, hogy döbbenetesen
eredménytelenek vagyunk. Ennek van legalább 16 oka, ezeket akkor csak így
idehányom nektek. Mindig ülögetni fogok. Elmondom, hogy mik a gyöngeségeink. Az
egyik… mondjuk legyen a fekete… de tudjátok, mi lesz benne az érdekes? Hogy ha
föltesszük ezt a kérdést, miután hogy ez „Igazságos-e?”, hogy eredményes
lesz-e, tehát reális-e, megvalósítható-e, akkor azt kell mondanom, hogy minden
amit csinálunk, abban nagyon sok igazság van, kifejezetten, csak nagyon
eredménytelen. Igaz, és eredménytelen. Ezért a végén nem jutunk sehova. Tehát
amiről most beszélni fogok, azt mondom, 16 pontot fogok mondani, egytől egyig
igaz, és eredménytelen. Hát ezért van egy második pont. „Igaz? Akkor már
csináljuk is!” Háá-háá-háá. Jól van, ezt csak így. Akkor! Hehh. Ülök a fekete
széken, igaz, sok szempontból, alapvetően, igaz, ha így járunk el,
eredménytelen. (49:30)

1. Az ember rossz. – Mindenki a létezése okán jó.

Úgy tekintünk a másikra, hogy az ember rossz. Az ember
rosszra hajlik. Tehát így mondanám, hogy ez az igazsága a kijelentésnek. Az
ember rossz. Képesek vagyunk rosszat csinálni, mindenki, mindenki tökéletlen,
na. Tulajdonképpen ha eredményesek szeretnénk lenni, úgy kellene egymásra
nézni, hogy mindenki a létezése okán jó, és jó, és jó, aki néha tud rosszat
tenni. De úgy tekintek minden emberre, aki itt él a Földön, meg aki elment, meg
aki majd jön, hogy jó. Ha másért nem, a létezése okán. Ha nem így tekintünk
másokra, akármit csinálhatunk. Tudjátok, milyen a kapcsolat, hogy mondjam, meg
mit mondjak. Ezen szőrözünk, hogy akkor most vasárnap a misén mit mondjunk. Nem
ez a kérdés, hogy mit mondjunk. Még csak az se, hogy hogyan, hanem hogy hogyan
látjuk azokat, akik ott ülnek. Mert ha jól látjuk azokat, akik ott ülnek, akkor
abból egy csomó minden következik, hogy hogyan érdemes mondani, és nagyjából
kicsit fogjuk, derengeni fog, hogy mit érdemes. Na, ezeket csak így ide… hát
csak így iderakosgatom. Jó. (50:50)

2. Bűnös vagy! – Sebzett vagy.

A másik emberre ránézünk, azt mondjuk „Bűnös vagy!”
Eredménytelen lesz. Sokkal inkább úgy érdemes nézni, hogy nagyon sebzettek
vagyunk. Kétség kívül mindenki követ el bűnöket, ilyen, ezen az alapon bűnös,
tehát igaz, de ha így nézünk egymásra, nem jutunk sehova se, általában.
Megvannak a kutatási eredményeink. A XX. század embere a saját nyomorúságát nem
bűnösségként éli meg, hanem sebzettségként. Hiányok, szenvedések,
tanácstalanságok, elakadások, így éljük meg. Hiába mondom, hogy te bűnös vagy. „Mert
nekem valami fáj, ezt nem értem, ezt… Elszúrtam, pedig jól akartam csinálni.
Ezt nem tudom, hogyan kellene.” Mondom tovább. (51:40)

3. Az ember társas lény. – A ma embere alapvetően
individuumnak látja magát.

Mi mindig úgy tekintünk másokra, hogy alapvetően társas
lények vagytok. Hát ez nagyon igaz, csak hogy a ma embere alapvetően
individuumnak látja magát. Hmm, tehát ezért a templomban is úgy nézem, hogy ott
individuumok ülnek, akik egyébként társas lények, de ha a társas lényt szólítom
meg, akkor… „Ez engem hidegen hagy.” Oké. Következő. (52:10)

4. Mi elmondjuk, ti hogyan csináljátok meg! – Én
egy szabad lény vagyok, majd eldöntöm.

Úgy szeretünk másokra nézni, hogy mi elmondjuk, hogy hogyan
kell csinálni, és ti csináljátok meg. Mert hát nyilván, mi tudjuk. De ti nem
így néztek magatokra, joggal, azt mondjátok „Én egy szabad lény vagyok, és majd
én eldöntöm, hogy akarom csinálni.” Segíthetsz abban, hogy mondasz ötleteket,
vagy szempontokat, de én autonóm vagyok. Következő. (52:35)

5. Az ember vallásos lény. – Az ember spirituális
lény.

Mi előszeretettel nézünk benneteket vallásos lénynek. De ti
magatokra nem így néztek, azt mondjátok „Mi spirituális lények vagyunk.” Ezért
ha mi a vallásos lényekhez beszélünk… „Mi közöm nekem ehhez?” Következő.
(52:55)

6. Isten ezt várja el tőled… – Mit adhatnék neked?

Előszeretettel nézünk úgy rátok, hogy azt mondjuk nektek,
hogy „Nézzétek, Isten, vagy én, vagy az egyház, vagy a pap ezt várja el tőled.
Hát én átülnék ide, és sokkal inkább rátok néznék, és azt mondanám, hogy azon
gondolkozva, hogy mit adhatnék nektek. Mire volna szükségetek? Következő.
(53:20)

7. Mit kéne mondani? – Mit tehetnék érted?

Azon agyalok, hogy mit kéne mondani, meg hogy? Ugye itt, ami
elhangzott. Átülök ide, azt mondom, hát inkább az az érdekes, hogy mit tehetnék
érted. Az élet nagy kérdéseire nincsen szavakban válasz. Tettekben, és
kapcsolatokban adunk választ az élet legnehezebb kérdéseire. Ezért nem szavakat
kell keresni, nincsenek is rá szavak. Következő. Azt mondja, hogy…(53:50)

8. Egyházi szöveg, befelé. – Egyszerű beszéd,
kifelé.

A legtöbbször, amikor valamit mondunk, vagy csinálunk, az
befelé szól. Befelé, azoknak, akik már úgyis bent vannak az egyház látható
keretein belül. Ismerik a tolvaj nyelvet. Nekünk pedig olyan egyszerű beszéddel
kellene szólnunk, ami kifelé szól, és nem befelé. Hát aki benn van, már úgyis
benn van. Azt majd eldönti, hogy benn akar-e maradni, vagy nem. Áhh. Következő.
(54:20)

9. A múltat hangsúlyozzuk, és a gyökereket. – A
gyümölcsökről beszélünk.

Általában azokhoz szólunk, akik már benn vannak, a múltat
hangsúlyozzuk, és a gyökereket. Ezzel szemben, ha eredményesek akarnánk lenni,
érdemes volna azokhoz szólni, akik nincsenek benn, a jövőnek dolgozni, és a
gyümölcsökről beszélni, nem a gyökerekről. Itt megint megállnék, nagyon fontos
a múlt, és a régiek, és ez mind fontos, csak eredménytelen lesz, ha így
csináljuk. Az igaz, de eredménytelen. Következő. (54:50)

10. Majd mi Istent elvisszük oda, ahol eddig nem
volt. – Isten a te életedben eddig hogyan volt jelen?

Nagyon szívesen kihúzzuk magunkat, és azt mondjuk, hogy
„Majd mi Istent elvisszük oda, ahol eddig nem volt. Hát nyilván, mert mi
vagyunk a szakértők. Papként meg aztán pláne.” Ezzel szemben, inkább átülnék
ide, és azt mondanám, hogy arra vagyok kíváncsi, hogy Isten a te életedben
eddig hogyan volt jelen? És erről gőzöm sincs, semmit nem tudok róla. Ezért az
istenkapcsolatodnak te vagy a szakértője, és ezért énnekem itt egy nagyon
nyitott kutatómunkát kell folytatnom, hogy fölfedezzem, hogy Isten eddig hogyan
volt jelen az életedben. Ezért énnekem egy csomót kell hallgatnom, mert
különben sosem derül ki. Itt (1) viszont egy csomót beszélek, és azt akarom,
hogy Te hallgass meg engem. Oké, azt mondja. Következő. (55:45)

11. Alkalmazkodjatok hozzánk! – Igyekszem alkalmazkodni.

Tulajdonképpen azt üzenjük, úgy általában, ahogy vagyunk,
hogy alkalmazkodjatok hozzánk. Én inkább átülnék ide, és azt mondanám, hogy hát
én fölajánlom azt, hogy ameddig csak ez, mondjuk a meggyőződésemmel nem
ellenkezik, igyekszem alkalmazkodni. Ezt sokkal inkább úgy tekintem, hogy ez az
én dolgom. Következő. (56:10)

12. Mit mond a pap (személytelen)? – Mit mond az
ember (személyes)?

Nagyon szeretünk személytelen dolgokról beszélni, és
személytelenek lenni. A személytelenség megóv bennünket. Például, most úgy a
magam fajtákra gondolok, szeretünk papi szerepben lenni, mert az elég
személytelen. Hmm. De ezzel összefüggésben, elég eredménytelen is. Mert
előbb-utóbb nem az érdekel bennünket, hogy mit mond a pap, hanem hogy az ember
mit mond. Hát én nem vagyok pap, nekem nem papként kell megoldanom az életemet,
hanem emberként. Ahh! Ezért inkább átülnék ide, és azt mondanám, hogy sokkal
eredményesebb volna, hogyha személyes, személyes, személyes lenne. Hát amit
csinálunk, személyes lenne, és a személyemhez kapcsolódva különböző szerepek.
Például, mondjuk nekem, hogy pap vagyok. Következő. (57:05)

13. Értsétek meg, amit mondok! – Megpróbállak
megérteni.

Mondjuk az igehirdetésnek az alap mentalitása, hogy mondom
nektek, és azt várom tőletek, hogy értsétek meg, amit mondok. Hát nem, mert
különben… csak van annyi, nem? Csinálunk egy 13+1-es tesztet, na. Nem elég csak
eljönni. Átülnék ide, és tulajdonképpen arra fektetném a hangsúlyt, hogy
megpróbáljalak megérteni titeket. Képzeljétek el, hogy nagy kihívás számomra,
hogy mondjuk serdülő, vagy huszonéves fiatalembereket megértsek. Az utóbbi
hetekben egyre többet töprengek azon, hogy egy csomót kellene tanulnom, hogy –
mondjuk így mondom – megértsem a gyerekeiteket, nagyon sokat kéne tanulnom
hozzá. Hrrhh. Lehet, hogy még a Facebookra is föl kéne mennem… Nem tudom. Mhh.
Jó, következő. (58:10)

14. Keressél engem! – Majd én megkereslek.

Az alap hozzáállásunk az, hogy „Hát keressél engem!
Keressetek minket, mert hát mi tudjuk, hogy kell élni.” Ha átülnék ide, azt
mondanám, hogy az nem lesz túl eredményes. Majd én elindulok, aztán megkereslek
titeket. nekem mindegy, hol vagytok. Hát az a lényeg, hogy valahol vagytok. Az
hogy hol, az másodlagos. Következő. (58:40)

15. „Majd akkor, ha… – Mi az, ami nem kerül
semmibe?

Hát… nagyon sok mindent teszünk föltételes módba. Hogy „Majd
akkor, ha… – Majd megkereszteljük, ha… – Megesketjük, ha… – Eltemetjük, ha… –
Ha…” Inkább átülnék ide, és „Mi az, ami nem kerül semmibe? Nem, az nem kerül
semmibe, csak gyere, és menjünk! Végül, az utolsó. (59:05)

16. Pénzt keresünk, hogy magunkat fönntartsuk.– Ami
igazán lényeges, annak nincs föltétele.

Nagyon szívesen foglalkozunk azzal, hogy saját magunkat
fönntartsuk, és ehhez jól jön a pénz, amit kapunk. Ez gyöngévé tesz minket, és
ezért inkább átülnék ide (2), sokkal inkább foglalkoztatna az, hogy rájövök,
hogy tulajdonképpen az, ami igazán lényeges, annak nincs föltétele, azt máris
tudom adni. Nem, nem kell hozzá, semmilyen eszköz nem kell hozzá, pénz pláne
nem kell hozzá. Nincs rá szükség. (59:40)

Most gyorsan elmondtam ezt a nem t’om hány pontot azért,
mert azt tartom nagyon elgondolkoztatónak, hogy az első pont így hangzott
„Igazságos?” Most kicsit lépek egyet. „Igaz?” Azt mondom, nagyon igaz. Az az
összes pont, amit mondtam, amire azt mondom, hogy nem úgy csinálnám, az igaz.
Csak még egyszer akarom mondani „Igaz.” Hát előbb-utóbb, hát tényleg ott
vagyunk a föltételeknél, előbb-utóbb ott vagyunk, hogy tényleg kérem, hogy
hallgass meg engem, nem csak én hallgassalak meg téged. Előbb-utóbb ott vagyunk,
hogy… hát előbb-utóbb ott vagyunk. Hát de utóbb. Ezt azért is mondtam, mert
személyesen érintett vagyok abban, hogy nekem ez kifejezett fájdalmat okoz, a
rugalmatlanságunk. Mikor tesszük föl ezt a végtelenül egyszerű kérdést, hogy
„Rendben van, hogy igaz, de eredményes?” (60:45)

Ez a dilemma nagyjából ugyanaz, mint amikor eljön a férj és
a feleség, és a férj elkezdi mondani. „Semmi másra nem volna szükség… Hát
egyszerűen ha megváltoznál, normális lennél, egy annyira kevés is elég nekem.
Hát halld már, amit mondok!” Elég sok ilyen beszélgetést hallgattam már meg. Ez
ugyanaz. Ránézek, és azt mondom „Ó, olyan igaz dolgokat mond ez a férfi, okos
dolgokat, jogos dolgokat, érthető dolgokat.” A probléma nem is ez, hanem ahogy
mondja, úúú, azt már én nem kérném. De amit meg kikérnék magamnak, ahogy a
feleségére néz. Mert ahogy a feleségére néz, amiatt ebből semmi jó nem fog
születni, de semmi. (61:40)

Ez nagyon hasonló, mint amiről eddig beszéltem. De a drámai
eredménytelenség az, amit produkálunk. Tisztelet a gyönyörű, oázisszerű
kivételeknek! Hát az, hogy igaz, ez… öt pontunk van, és az igaz, ez csak az
első kérdés volt. Tehát ezért egy társkapcsolatban, vagy egy családban, amikor
itt megfeneklünk, ha nem jól nézünk egymásra, mondhatunk akármit. Megvan ez?
Elmentek egy jó kis tréningre, s akkor te mondjuk egy ügyfélszolgálatos vagy,
és akkor dolgozol valami, nem tudom én, valami nagy magyar vállalatnál. S akkor
ott megtanulod, azt kell mondani: „Jó napot kívánok!” Mmmm-mmmm. Az a baj, hogy
csomó olyan jut eszembe, amiből fölismerhető volna ez a nagy magyar vállalat. (62:45)

Tudjátok, jó, azért az örök érvényű, mikor fölveszed a
telefont, és akarsz az ügyfélszolgálattal beszélni, és a következőt hallod.
„Tűdü-dűdü-düm. Tűdü-dűdü-düm. Tűdü-dűdü-düm. Tűdü-dűdü-düm. Az ön hívása
fontos nekünk. Tűdü-dűdü-düm. Tűdü-dűdü-düm. Tűdü-dűdü-düm. Az ön hívása fontos
nekünk. Tűdü-dűdü-düm. Tűdü-dűdü-düm. Tűdü-dűdü-düm. Az ön hívása fontos
nekünk. Tűdü-dűdü-düm. Tűdü-dűdü-düm. Az ön hívása fontos nekünk.
Tűdü-dűdü-düm. Tűdü-dűdü-düm. Összes munkatársunk foglalt. Kérjük, tartsa a
vonalat, vagy próbálja meg később. Tűdü-dűdü-düm. Tűdü-dűdü-düm. Az ön hívása
fontos nekünk. Tűdü-dűdü-düm. Tűdü-dűdü-düm.” Mennyi idő van még? Még azért…
Mert ez semmi volt ahhoz képest, amit szerintem mindannyian átéltünk már
legalább egyszer. Csináltatok már olyan kísérletet, hogy azt mondtátok „Nem
érdekel a pénz…” Csináltátok? Hát én csináltam. 1 óra… után raktam le. Ki
kellett volna számolni, ez körülbelül hányszor hallgattam meg. „Az ön hívása
fontos nekünk.” Ahh! Tehát, na jó, gyerünk! Hol van ez a ponty? (64:20)

Tehát a második kérdés így szólt. „Működőképes? Eredményes
lesz ez? Végig tudjuk vinni? Ennek lesz valami haszna, értelme?” Harmadik
kérdés… (64:35)

3. Biztonságos?

Ugye a kérdéssor felnőttekre is érdekes, de hát gyerekekre
vonatkozik. „Biztonságos?” Ezt csinálod, és ez biztonságos? Az jutott eszembe,
hogy nem egyszer érzéseket, érzelmeket átélünk, és krrrrr, olyan megoldásaink
vannak, amelyek tulajdonképpen akárhogy is felnőttek vagyunk, hosszú távon
biztosan, hogy nem biztonságosak. Mondjuk egy nagy csalódás után inni egy
olyan… na… Azért nem mondok számot, mert hogyha te alkoholbeteg vagy, azt
mondod „Ja, hát akkor belül vagyok.” Tehát ezt nem lehet pontosan megmondani.
Szóval, felnőttként is vannak olyan megoldásaink, amelyek nem nevezhetők
biztonságosnak. (65:35)

Mondjuk magunk felé nézve sem, de a kapcsolatra nézve nem
biztonságos. Hogyha ezt csinálom, elkezdtem kikezdeni a kapcsolatot. Hogyha
bemegyek az osztályba, és ott elkürtölöm, hogy „A Peti! A Peti elvette a
tízóraimat! Mindenkinek tudnia kell róla. A Péter elvette a tízóraimat. Van, aki
még nem hallotta? A Péter vette el a tízóraimat.” Lehet, hogy ez nem annyira
biztonságos. Nem azért, mert megver a Péter aztán a nagyszünetben, nem ezért.
Hanem azért, mert a Péter abban az évben már nem áll velem szóba. De
tulajdonképpen nekem nem az a célom, hogy a Péter ne álljon velem szóba, hanem
megtanulhatnám azt, hogy hogyan tudom magamat megvédeni, ez sokkal izgalmasabb.
Hogyan tudom magamat úgy megvédeni, hogy közben megpróbálom a kapcsolatot
megtartani. Nem tudom még, hogy ez lehetséges-e, mert van, hogy valakivel
kapcsolatban meg tudom magam úgy védeni, hogy a kapcsolat fönntartható, és
valakivel meg nem. Léteznek olyan személyek, akikkel ez nem oldható meg. De a
Petiről még ezt nem tudhatom, mert egyszer vette csak el a tízóraim. Ez még nem
derült ki, és apa azt mondta, hogy próbálhatnánk ezt valahogy elintézni. Ez
tulajdonképpen nagyon is érdekel, hogy mi lenne, hogyha a Petihez odamennék a
szünetben, de négyszemközt. Négyszemközt mondanám neki „Peti, én apuval is
beszéltem…” Ezt miért ne mondhatnám? Én egy gyerek vagyok. Érezze csak a Peti,
hogy nem állok itt egyedül. „Igen, apuval beszéltem, és apu azt ajánlotta
nekem, hogy én mondjam meg, hogy ezt te többet nem csinálhatod.” Hmm. Úgy
elhallgattatok. Ez jó! Oké. Tehát, harmadik kérdés „Biztonságos?” Most jön a
negyedik. Áh, és akkor ezt az öt kérdést el tudom mondani. Az öt… ááá,
negyedik. (67:50)

4. Hogyan fogom utána érezni magam?

Jogos volt, igaz, vagy méltányos? Működik? Biztonságos? Ha
megcsinálom, hogyan fogom utána érezni magam? Ez tudjátok, miért annyira
izgalmas? Mert ha valaki bosszút áll, ugye így, jogos bosszú, bosszút áll. Az
mondjuk lehet, hogy egy 3 másodpercig jó érzés. Ezt a jó érzést nehéz is
meghatározni. Mondjuk egy ilyen diadal. Mondjatok még, hogy mikor valaki
bosszút áll, akkor egy ilyen… megkönnyebbülés, vagy egy olyan… „Elégtétel.” Nem
tudom, hogy az milyen érzés, tudod. Igen, egy ilyen elégtétel érzés. Szóval ami
úgy, valami… olyan büszkeség, vagy egy elégedettség, győzelmi izé, hatalmi
mámor. Igen, kétség kívül valami erőt érzek ilyenkor, átjár valami hatékonyságérzet,
ééíííjj! 5 másodperc. Minél egészségesebb a lelkem, annál rövidebb ideig fog ez
tartani. Abban a pillanatban egyszer csak elkezdek, magamtól átülök a másik
székre, és azt mondom „A nemjóját neki! Mrrr! Hát most már megcsináltam.
Persze, igaz volt, igaz volt. Azért csináltam meg. Jogos volt!” Értitek. Akkor
elkezdődik ez a digg-digg-digg-digg. De mindegy, mert innen már nem fogok tudni
soha többet fölállni. (69:35)

Egy zseniális kép. Volt egy archaikus törzs, és az archaikus
törzsben egymást nyírták az egyik törzs tagjai a másik törzs tagjait, és azok
meg viszont. Hogyha valakit elkaptak, aki természetesen kinyírt ebből a
törzsből valakit, akkor a büntetése az volt, hogy beállították őt megkötözve a
folyóba, és ott állt az egész törzs. A másik törzs bűnös tagjának az áldozat
hozzátartozói adhattak kegyelmet, vagy mondhatták azt, hogy lökjük, vagy lökjék
bele a sebes folyóba. De úgy volt, hogy ott a sámán, vagy a törzsfőnök még
mielőtt eldöntötték volna, azt mondták. „A két választás a következőt jelenti.
Mondhatjátok azt, hogy vesszen a vízbe, és ez jogos volt, mert megölte a ti
családtagotokat. Ebben az esetben együtt kell élnetek azzal a látvánnyal,
ahogyan a víz őt elragadja. Vagy pedig mondhatjátok azt, hogy oldják el a
köteleket, és mehessen a saját törzséhez haza, ebben az esetben együtt kell
élnetek azzal a fájdalommal, ami ebből következik. Most döntsétek el!” (71:15)

Loyolai Szent Ignác, hogyha olvassátok a lelkigyakorlatos
könyvét, zseniálisan izgalmas, hogy nem a XX., meg XXI. századi lélektani
megfontolások jutottak el először ide. Azt mondja, betegségéből épül föl,
hónapokon keresztül, és azon gondolkozik, hogy tudná eldönteni, hogy egy
döntése helyes-e, vagy nem. Akkor azt mondja. „Rájöttem arra, hogy elképzelem,
hogy ezt csinálom. Tehát, akkor azt mondom, hogy pusztuljon a vízbe, hiszen
jogos bosszút álltunk rajta. Elképzelem, hogy a legmélyebb érzéseim mik lesznek
ezután. A legmélyebb érzéseim. Akárhányszor elképzelem ezt, hogy pusztuljon, a
legmélyebb érzéseim tulajdonképpen, leginkább ezt tudnám mondani, hogy
nyugtalan vagyok.” Hogy ezzel egy nyugtalanságot idézek magamnál elő. Egy olyan
nyugtalanságot, ami, ez egy kényelmetlen, nagyon ilyen fájdalmas, bántó,
hullámzó erősségű nyugtalanság. Néha próbáltok úgy csinálni, mintha nem lenne,
vagy nem tekinteni rá, de ez egy… Azt mondja „Akkor elképzelem a másikat. Azt
mondom, hogy: menjen. Mik lesznek a legmélyebb érzéseim?” Azt mondja… A
felszínes, vagy a háborgó érzéseim: „Ez nem méltányos! Tööö! Nem igazság! Aztán
főleg… éééé-éééé!” De kétség kívül, a szívem mélyén egyszer csak valami béke
lesz bennem. Akkor azt mondja Loyolai Szent Ignác, hogy amit leginkább érdemes,
hogy képzeljem el egy döntésem után azt, hogy a legmélyebb érzéseim, azok mik
lesznek. Ő így nevezi, hogy valamiféle vígasz, vagy béke költözik belém akkor
is, hogyha egyébként mondjuk nagyon hevesen, és a fölszínesebb érzéseim nagyon
erőteljesek, és fájdalmasak, vagy szenvedéssel együtt járnak, de a lelkem mégis
megnyugszik.” (73:35)

Ezt csak azért akartam elmondani, sok száz évvel ezelőtt is
ugyanezek a témák fölmerültek. Azt mondja, hogy „Arra is rájöttem, hogy egy-egy
ilyen helyzetet nem is csak egyszer érdemes megcsinálni, hanem ismételgetni
képzeletben.” Még egyszer, még egyszer. Biztos, hogy így van? Biztos, hogy így
van? Biztos, hogy így van? Azt mondja, hogyha minduntalan az jön ki, hogy igen,
a lelkemnek a békéjét úgy tudom elnyerni, hogy… Ahh, de az egy mély béke, nem
egy ilyen… revansot…(74:15)

Megvan nektek az az élmény? Megnéztek valami, valamilyen
amerikai filmet. Ezzel most nem minősíteni akarom. Ahol Arnold Schwarzenegger
betáraz. De most már, miután Chuck Norris is betárazott. És akkor jön mondjuk
Mel Gibson, ő is betáraz. Mondjatok még egy nevet! Sylvester Stallone, Sly is
betárazott. Akkor most értitek, a másik is, akkor a hátán is van, és akkor ott
letarol mindent, és… Hú, hát ez azért komoly volt. A nőkre nem tekintek, mert
ti eleve nem nézitek, de mondjuk a férfitársaimhoz szólok. Azért ez na, ehh,
ééhhh, íííhhh. Jövünk ki a moziból „Na, jól van… Jó, de hát azért a
feleségemnek meg kéne bocsájtani. Most ez…” Szóval ez a lendületünk nem szokott
olyan sokáig tartani, kétség kívül az emberi léleknek van egy világa, ami azért
nagyon tud szólni. Errhhh! Legalábbis a férfi léleknek biztos an ilyen része. A
női léleknek meg… nagyon. Csak ti sokkal rafináltabban táraztok be. Nem olyan
látványos, csak az eredmény. (75:40)

Na jól van, gyerünk! Tehát a… hű, de eltelt az idő. Akkor az
ötödik pontot nem tudtam elmondani. De mi lesz most azokkal, akik nem akarnak
jönni jövő héten? A kedvetekért gyorsan befejezem. Jó, és akkor nem kell jönni,
és akkor értitek. De tényleg, hát miért? Ezen örültök. „Ez szemétség! Most
direkt… ne szórakozzon velünk!” Az ötös, de ezt nem fejtem ki, csak mondom.
Tehát a negyedik ez volt, hogy „Hogyan fogom érezni magam tőle, ha így járok
el?” És mi lehet az ötödik? Igen, ú, ez nagyon szép. „Mi lesz a
kapcsolatunkkal?” Ez a rendszerszemléletű kérdés. Ajj, én nem is tartok itt. De
tényleg nem. Az ötödik kérdés az így szól, hogy…(76:25)

5. Mások hogy fogják érezni magukat?

Ha én így fogom érezni magam…, és mások? De ez kifejtést
érdemel. Hát ez lesz a következő munka. (taps – szerk.) (76:40)

Lejegyezte: vinkozoli