A büntető készenlét-séma 15. - Hogyan váljak érzelmileg éretté? Lépések a fejlődéshez.

Na akkor! Isten hozott benneteket! Szerbusztok! Örülök, hogy itt vagytok.

Jaj, megnézlek titeket magamnak. Jól van, jól van. Sémákról beszélünk, de ez tulajdonképpen nem érdekes, hanem csak egy jó sorvezető arra, hogy fontos témákat tudjunk elmondani. Most például arról, hogy hogyan tudjuk a Büntető készenlét sémával összefüggésben jól kifejezni magunkat arra vonatkozóan, hogy az érzelmi intelligenciánkban hogyan tudunk fejlődni. A mai alkalommal szeretnék jó sok pontot elmondani arról, mit is jelent ez, hogy valaki érzelmileg intelligensnek tarthatja magát, hogy hogyan tudunk ebben a fejlődésben részt venni. (00:50)

Hogyan váljak érzelmileg éretté? Lépések a fejlődéshez.

Ismétlés

Szülői magatartások, amelyek nem segítenek

Csak annyi ismétlés, mert az mindig jó, egy kicsit hangol azért minket, hogy ha már négy szék van, akkor hadd hozzam ide azt a három szülői magatartást, amelyek nem segítenek bennünket az érzelem-fejlesztésben. Rögtön hozzáteszek egy számot. Ha a férfiak mármost elvesztettétek volna a fonalat, és már mindenféle lebecsülés nélkül, és azt mondjátok „Jó, jó, remélem valami érdekesebb is lesz!”, hogy John Gottman kutatásai szerint minden 10 férfiből 1 olyan, akire azt mondhatjuk, hogy képes a gyermekei érzelmi intelligenciáját fejleszteni. Tehát az, hogy ti itt vagytok, ez maga a gyönyörűség, ez egyszerűen fantasztikus. (01:40)

Az első ilyen magatartás, leülök ide. Amikor a szülő tulajdonképpen… Mondom, hogy kell az ismétlés. Szóval. Az elutasító szülő. Az elutasító szülő az a valaki, aki… nem a gyerek elutasításáról van szó, hanem az érzései elutasításáról. Tehát az is lehetséges, hogy ő maga egyébként jó szülőnek érzi magát, olyan valakinek, aki szereti a gyerekét, és törődik vele, és fontos neki. De az érzéseit mégis elutasítja, és e mögött egy csomó jó szándék lehet. Az a jó szándék, hogy „Nem érdemes sírni. Nem érdemes annyira, hogy a fájdalmat közel engedd magadhoz. Inkább örüljünk.” És akkor, tudjátok, az… meg tudok őrülni. Mikor egy felnőtt odamegy egy gyerekhez, és a száját így elkezdi mosolyra húzni. Ismeritek ezt? Ilyen mutatóujjal mmm. Pusztulat! Ne! Tehát ő talán a szimbóluma ennek a szülői magatartásnak. De látjuk a jó szándékát, látjuk azt a fajta élettapasztalatát, okosságát, hogy tényleg nem érdemes a végtelenségig mondjuk negatív érzésekben dögleni, tényleg nem érdemes. Tényleg néha érdemes nézőpontot váltani, hogy tényleg néha érdemes egyszerűen azt mondani, hogy eldöntöm, hogy nem haraggal… (Egészségedre!) Igen, hogy nem haraggal fogom élni az életet, hanem inkább hálaadással. Ténylegesen, ez okos. (03:10)

De mi a gyöngéje? Hogy mindez egy folyamat, és ha én mindig azt mondom, hogy „Rögtön mosolyogj! Rögtön legyél boldog! Nem számít! Ebcsont beforr. Kutyaharapást szőrével.” Van még ilyen? Nem, ennél többet nem tudok, ezt úgy hirtelen. Tulajdonképpen nem segítem végig magamat, a gyerekemet, a barátomat, férjemet, feleségemet – tök mindegy, mert nem szülő-gyerek kapcsolatról beszélünk – csak ezt használjuk. Egy folyamaton. Hogy megjelenik a gyász, a veszteség, a harag, és hogy mit kell csinálni, csinálni, csinálni, csinálni, hogy nem tagadtuk, de közben valahova jó irányba vittük magunkban a saját érzelmeinket. Ezek nem romboltak minket, és másokat, és… Ezért az elutasító szülő nagyon jót akar. Nem elég bölcs, hogy lássa, hogy amit szeretne, az egy folyamatban érhető el, és ő rögtön a végére akar jutni a dolgoknak. Ez ahhoz a nőhöz hasonlít, aki kész férfit akar magának a férfipiacon beszerezni. Nincsenek kész férfiak, vagy pedig nagypapának hívják őket. Jó, ez az első. Elutasító szülő. (04:25)

Második, helytelenítő szülő. Ha úgy érzékelem, hogy nem vagytok még bemelegedve, akkor csinálom én. Ugye azt mondja „Jobban is tudja. Fizettem érte 500 forintot, akkor aztán dolgozzon meg érte.” Rendben van, helytelenítő szülő. A helytelenítő szülő, megint, hogy nem szülőket akarok szidni, nem magatartásformákat akarunk szidni, kirekeszteni, ütni-vágni, és a többi, megvetni, ítélkezni fölötte. Mi az előnye? Azt mondja, nagyon fontos, hogy legyen együttműködés. Nem egyszer az egyik-másik-harmadik-negyedik érzés egy folyamat részeként, egy bizonyos szakaszban éppen úgy tűnik, hogy nem segíti az együttműködést. Hmm. Ezért ő azt mondja „Inkább hagyjuk is az érzéseket.” Mert például az érzésekből, érzelmekből kiindulva nagyon sok lehetetlen dolgot csináltak már az emberiség tagjai. Gyűlöletből, bosszúvágyból, féltékenységből. Ezért ez a szülő azt mondja „Én már tapasztaltam annyit, hogy tulajdonképpen – és mondom a szimbólumot – ha fáj a fejed, gyermekem, vágd le.” Ő ezzel az okossággal közelít a gyerekéhez. Legjobb, ha inkább nem is érez semmit, abból nem lesz baj, és a robotok talán már csak feltöltést fognak igényelni. (05:50)

Tehát ez a második, a helytelenítő szülő, ő magát az érzést is helytelenítje… Na, helyteleníttye. Látjátok, olyan szép, amikor úgy a magyar virtus megjelenik, és valami cifra is oda kerül a dolgok végére, mint a malacnak a farkincája. Látjátok, az nem fölösleges. Van az a benga nagy malac, és mégis van egy ilyen kis teljesen feleslegesnek tűnő kis farkincája, és kell az oda. Szeretnétek olyan malacokat az univerzumban, amiknek semmi kis farkincája nincs a végén? Mmm, nem esne jól. Ebből is látszik, hogy az életnek mégis csak van esztétikája is, nem mindig csak a célszerűség, és az áramvonal. Jól van, gyerünk tovább! Na jó, jó, gyerünk! Na! (06:35)

Harmadik szülői magatartás. Szeretjük a magyar szavakat, mert mindent el lehet mondani magyarul. Igaz? Tehát: laissez-faire. A laissez-faire szülői magatartás előnye, szépsége, gyönyörűsége, hogy ő együttérez. Együttérez mélyen, hú, liftezik a gyerekével, föl-le, föl-le, föl-le. Együtt sír, együtt nevet, együtt sír, együtt nevet, pont úgy, mint a gyerek. Ezzel a gyerek… uuaaaa. „Hát mit csináljak egy anyával, aki zokog?” (07:00)

Nagyon érdekes, hosszú távon sokszor azok a szülők, akik azt mondják, megint a gyerekeimnek: „Megengedem, hogy érezzenek, sőt, én odaülök, és velük sírok, és velük nevetek.” Hogy nem egyszer, érdekes módon, miközben ő azt gondolja, és joggal gondolja, hogy ez egy nagyon fontos dolog. Fontos dolog, de csak az első lépés. Ez az első lépés, hiszen az érzelmi intelligencia egy folyamat, annak a túlfejlődése egy folyamat. Mindig csak ott megállni, hogy „Érezhetsz fiam – Hát jó, jó…” És mi történik, ha folyamat szerűen látjuk ezt? Nem egyszer, hahh, ezt a kifejezést mégis csak ide hozom: szülősítés. Ugyanis egy szülő, aki ott zokog, és zokog, és zokog, előbb-utóbb a gyerekből, aki kiszolgáltatott a szülő felé, azt mondja „Hűha! Hát az anyám ennyire oda van, kicsit össze kell szednem magam. Csak valahogy meg kell vigasztalnom az anyámat. Csak valahogy az apámat bátorítani kell. Csak valahogy meg kell, meg kell őt védenem. Hát csak valahogy a társa kell, hogy legyek. Hát látszik, hogy érzelmileg mennyire, mennyire… Hahh!” A gyerek elkezd felnőtt szerepeket fölvenni, és elkezd ő alkalmazkodni a szülő érzelmi világához, és neki kell az okosnak lenni, és előre gondolkozni. Egy nagyon érdekes szerepcsere történik. Hahh! A lényeg, hogy amit a laissez-faire szülő tesz, az jó, csak nem elég. Ad engedélyt az érzésre, és tud nagyon együttérző lenni. Ajj, de szép! De mindig csak az első lépésnél járunk. (08:40)

(A negyedik szék kisebb, mint a többi, fa támlás iskolai szék – szerk.) Itt van ez a kis nyomorult, de édes. Hát na, látjátok, hogy az élet drámai. Ti ültök ilyen plüss vörösön, plüss zöldön, és nézzétek meg. Most majdnem biztos vagyok benne, hogy egy ilyen szék alatt nincsen rágógumi. „De van.” Szerintetek van? Nézzük meg. Ezt annyira élvezem, hogy először én nézhetem meg, és ebben valami, valami… (Megnézi a szék alját – szerk.) Várjatok, értelmeznem kell a látottakat. (Fölemeli, jobban megnézi – szerk.) Hát, kérem szépen, a székismeretem… nincs rágógumi. (Megmutatja – szerk.) Azok papírfecnik, csak úgy mondom, én se tudtam elsőre. Nincs, aki egy ilyen székre ül, nem rágózik. Aki rágózik, rögtön a plüssre veti le magát. De ha már itt van ez a szegényke, ahogy Örkény István egypercese, az egyik kedvencem. Tudjátok, semmi más nincs rajta, csak egy kör, és a körön van egy kis testi hiba. Akkor az egyperces így szól.

Örkény István: POLGÁRTÁRSAK!

Ezt a kis

testi hibával

született kört

ki

vigasztalja

meg?

(Forrás: http://mek.oszk.hu/06300/06345/06345.htm#70 ) (10:00)

Örkény István. Már nem az, hogy ő vigasztal, hanem ő írta. Na, hát akkor csak leülök ide, és akkor ha már így vagyunk, akkor egészítsük ki ezt a három szülői magatartást egy negyedikkel, amit múltkor idehoztam. De most miért ne? Értitek. Ezt pedig azért, mert érdemes külön is megnevezni. Ez az érzelmeket terjesztő szülő, az érzelmi fertőző szülő. Nem csak gondolatokat, véleményeket, hitvallást, és nem t’om miket lehet terjeszteni, rémhíreket, hanem érzéseket és érzelmeket. Ő az a szülő, aki nem döntően és alapvetően a gyerek érzéseivel érez együtt, hanem ő napi 24 órában érez, és az egész családnak őhozzá kell alkalmazkodni. Mindig az ő érzéseiről van szó, mindig, mindig, és mindig. És hogyha ő szomorú, akkor anyát kell vigasztalni, ha dühös, akkor mindenki „Haaa, anya dühös!” Nincs az, életnek nincs az a színtere, hogyha anya dühös, akkor valaki más attól még boldog lehetne. Nem, akkor mindenki így jár. (Lábujjhegyen lépked – szerk.) Döbbenetes, olyan, mint hogyha mindjárt fölszállnék. Tényleg, úgy érzem, alig érintem a padlót. A gyerekkori grandiózus fantáziáim termelődnek most újra. (11:10)

Kérdeztem a gyerekeket vasárnap, hogy mondjatok nekem olyasmit, amit annyira örülnétek, ha lenne, de nem, nem vagyunk rá képesek. Persze, hogy mondták, hogy a repülés. Nincs ilyen gyerekkori fantáziátok, hogy tüü-tüü-tüü? Mint a Hair-ben, tudjátok. Na jó! Tehát ide ülök, erre a kis testi fogyatékos székre, és… Az a szülő, aki napi 24 órában a saját érzéseiben van, és elvárja, hogy mások alkalmazkodjanak hozzá. Érzelem terjesztő, fertőző szülő. Mi az ő értéke? Például mondhatjuk azt, hogy szabad az érzelemkifejezésben, nagyon is, nagyon szabad benen. Nem, ő rögtön meg is jeleníti. Ott aztán hiba nincs. Nem, ha ő érez, azt mindenki érzi, vagy mehet. Oké. Szóval, akkor! (12:10)

Esemény, hatás, reakció.

Most jövök, egy picit az ismétlésben látjátok, mindig új tartalmakat is hozok. Ez pedig, hogy ha azt, amit elmondunk, nagyon egyszerűen szeretnénk látni, akkor azt mondhatnánk, most már három szék elég lesz, azt mondhatjuk… És múltkor itt elakadtam. Nem akadtam el, csak nem vittem végig. Ahogy pörgettem magamban, hogy hogyan is volt, akkor rájöttem, hogy itt, itt, onnan nem mentem tovább. Hogy az első, hogy minden… Hogy van a három székünk? Hátha bemelegedtetek már. Esemény, hatás, reakció. Áááájj! Ez az! (12:50)

Esemény. Mi az, hogy esemény? történik valami. De hogyha mi érzelmileg intelligensek vagyunk, az azt jelenti, hogy minden eseményről tudjuk, ez a szemléletmódunkban benne van, hogy az egy folyamat része, egy folyamat részeként történik minden, ami történik velünk. Ez döbb… Viszket az orrom, nem t’om… Döbbenetesen egy sajátos fényt, és egy egész – utálom ezt a szót, hogy kontextus. Miért kell ilyen szavakat használni? Összefüggés, ahh, sajátos tér. Hogy ebbe illeszkedik bele minden esemény. Tehát mindig egy folyamat része. (13:30)

Aztán, ez kivált belőlem valamilyen hatást. Ugye itt vannak az érzések, érzelmek. Érzelmi hatást gyakorol rám, az pedig mindig egy rendszer része. Mert sohasem csak egy érzés vagyok, hát mindig sokkal több vagyok. Nem? Tehát mondjuk 14 év házasság után úgy egyszer csak egy mély szexuális vonzalom erőt vesz rajtam. Az elég problémás, ha valaki ilyenkor semmi másnak nem látja magát, a rendszerszemléletnek búcsút int, és azt mondja „Ez vagyok én, ez a mély vonzalom tavasszal; madárcsicsergésben és tulipán színekkel.” Hát hogyha egy érzés, egy vágy, egy késztetés, ami benned van nem egy rendszer része, amihez esetleg nem csak más érzések kapcsolódnak, hanem néha egy-egy gondolat, hogy csak úgy… Mondjuk az oltár elől: „Holtomiglan, holtodiglan.” Szóval, tehát hogy az érzéseimre képes vagyok úgy tekinteni, hogy azok mindig egy rendszer részei. Az események mindig egy folyamat részei, mindig egy rendszer része az érzésem. Hahh! (14:40)

Aztán, a válasz, vagy reakció. Válasz, válasz, válasz, és a válasz pedig mindig egy kapcsolat része. Ami, az a személy, akit sújt ez a séma, a büntető készenlét séma, ő ezt állandóan elveszíti. Elveszíti, mert az van benne, hogy „Ha a másik hibázott, azon nyomban rúgok bele. Jön az ítélet, jön a büntetés. Bűnhődjön!” Elveszítem szem elől azt, hogy „De hát a feleségem… Hát a gyerekem, a saját gyerekem. Mit csinálok vele? Teljesen mindegy, hogy igazam van, hát de mit csinálok vele?” Hahh! Szem elől vesztem a kapcsolatot, hogy a válaszom szabad cselekvésben, az egy kapcsolat része. Háhhh, mmm. Én assz’em be is fejezem. Szóval! (15:30)

Milyen egy érzelmileg intelligens személy?

Így akkor, tegyük még egyszerűbbé az életet. (Kettő széket hagy elöl – szerk.) Mert most arról beszélünk, amikor az érzelmi intelligencia fejlesztéséről már beszéltünk, és most már azt írjuk le, hogy akkor na, egy érzelmileg intelligens személy, na milyen is. Használnánk a két széket, ami pont ennek a sémának az alap logikája. Ez pedig az, hogy itt (1.szék – szerk.) van az igazság széke, itt (2.szék – szerk.) meg az együttérzésé. Együttérzés, megbocsájtás, szánalom, részvét. Emlékeztek, arról beszéltünk, hogy az nagyon fontos nekünk, hogy úgy fejezzük ki a megértésünket, együttérzést, irgalmat, szánalmat, és a többit, hogy az igazságot el ne vétsük, szem elől ne tévesszük. (16:15)

Pozitív önbecsülés és reális önértékelés

Most egy picit játszhatunk ezzel, hogy tulajdonképpen miért, hogyan lehetséges ez. Mindig, amikor úgy fogok majd beszélni, emlékeztek, egyet mondtam példaként, és akkor ez még jobban szemlélteti azt, amiről beszélni szeretnék, hogy van az önbecsülés, és, és… önértékelés, és reális önértékelésre törekszünk, nem törekszünk pozitív önértékelésre. Nem t’om, ti törekesztek… Törekesztek? Hát ez…! Végem van. Egyáltalán nem érdemes, szerintem, de ti csináljátok, ahogy akarjátok, pozitív önértékelésre törekedni, hanem reális önértékelésre érdemes törekedni. Ha reális önértékelésre törekszem, akkor egyszer csak kiderül, hogy ma 98%-ban jó dolgokat csináltam, na. Ugye, milyen jó dolog a realitás? A reális önértékelésben tűhegyesen, hajszálvékonyan látok minden jót, amit csinálok. Hát ez bőven elég, nem kell még nem t’om mit hozzá hazudni hármat, bőven elég látni a realitást. Tehát reális önértékelés, és pozitív önbecsülés. Mert az önbecsülés egy érzelmileg pozitív viszony saját magammal. (17:30)

Igen ám, de mikor ezt a kettőt mondjuk, hogy most az érzelmi intelligencia… na, az érzelmileg intelligens személyt úgy szeretném leírni, hogy mindig használom a két széket. Hogy ez és az, az és ez. Oké? Egy picit mindig kapcsoljuk ide, vagy oda. Ez nagy segítségünkre van. Igen ám, de mi a viszonyuk? Erről már beszéltünk, hogy van, aki azt mondja, ő csak az egyiket látja. „Önbecsülés, önbecsülés, önbecsülés.” És ha elveszti szem elől az önértékelés székét, akkor mikor tekint bele a tükörbe, és mondja azt, hogy „Kétség kívül nagyon jóban tudok lenni magammal, én szeretem magam, jól esik nekem magammal lenni, jó érzéseim támadnak, ha magamra gondolok, és ma három dolgot elszúrtam, nagyon.”? Akármilyen jó is nekem magammal, és akármennyire is jóban vagyok magammal, most a három dologból kettőt még ma megpróbálok helyrehozni. A harmadikat annyira elszúrtam, hogy az hosszabb időbe kerül. Milyen jó, hogy van önbecsülésem, hogy kibírom ennek a súlyát, és nem hazudok három évig, hogy „Ő volt a hibás.” (18:45)

De nagy dolog, hogy ezért, hogy az önértékelés székét is ide tudom hozni, és abban benne van az, hogy mit rontottam el. Például, hát ez nem t’om, most úgy kitörjön belőlem a pap, vagy mégse? De törjön, ez a… törjön, szenvedélyes vagy ma este. Csak a… tényleg, olyan sokszor tapasztalom ezt. Lehet, hogy ti nem tudjátok, lehet most akkor el tudom mondani, ez nekem is jól esik. Nem t’om, hogy a paptársaim hogy vannak vele. Az biztos, hogy én, most itt vagyok, a gyóntató pap vagyok, na, legyek itt (2). Gyóntató papként azokat a gyónókat csippantom, akik egyszerűen leülnek oda, vagy állnak, vagy térdelnek, énnekem mindegy, hogy csinálják, csak mossatok fogat. Hát azért van papi kiszolgáltatottság is. Ott, tudjátok, te mondod, én meg így… és akkor „Ó, milyen diszkrét az atya.” Dehogy is, nem mostál fogat, azért. Diszkrét. Értitek, azért valami esztétikum is van a Föld nevű bolygón. Na most! Azok a gyónók a csippantható gyónók. Mert mindenkit lehet szeretni, de csippantani, értitek. Hát aki olyan kertelés nélkül azt tudja mondani „Énnekem van önbecsülésem.”, de erről ne beszél, elég, ha van neki, ő azt tudja. Nagyon pontosan látja az önértékelésében a saját jó dolgait, ezekkel jó viszonyban van, örül nekik, hálát ad, minden. Tehát ez a kettő megvan neki gyárilag. És amikor jön gyónni, akkor már csak a negatív sort mondja. De nem azért, mert csak ez van, nem azért, mert akkor alázza magát, meg bántja magát, meg… értitek. Innyahumm! Akkor én gyóntatóként hallgatom, hogy „Tsííí, tsíí! – Végre egy rendes ember!” (20:45)

De tényleg, egyébként gyóntatok, most már 20 év után merek ilyeneket mondani, hogy „Nézzétek, énhozzám nyugodtan jöhettek. Lehetetlen, hogy olyat mondjál, amit nem hallottam.” Tényleg, hát ne, jó, biztos van olyan… Na, na! Most nem akarom elkezdeni. Mikor Terézvárosban voltam először, azért az mégis csak, tüdü-düdü-düdü, 21 éve. Még akkor volt olyan, de ez döbbenetes, hogy emberek vidékről kisbőrönddel jártak föl gyónni. Hát mert mégis csak ott a faluban nem, ahol ő van, meg a kisváros nem, meg ott… És hogy volt olyan gyónó, hát ez döbbenetes volt. Megkérdeztem. „Most miért ide jött?” Azt mondja, hogy ő hát ezt úgy csinálta, hogy megnézte a térképen, hogy a Nyugati pályaudvaron le fog szállni a vonatról, melyik templom van legközelebb. Akkor látszott, hogy ez innen csak kettő 4-6-os villamos megálló, az jó lesz. Ezért, ott az első 3 évben én kaptam gyónásokat töményben a II. világháborúból, de úgy töményben, még ami úgy ott ragadt, értitek, Lajosmizsén, meg Celldömölkön, meg… Kukutyin-alsó-szélsőben. Akkor délvidéki háború, onnan jött. ’56, diktatúra, ’56 előtt, megtorlás utána, na. És aztán mindenféle ilyen csip-csup személyes… megöltem a férjem, feleségem, ezek. Sz’al… Feri! Na, ülj már át egy másik székre, légy szíves! Legyél komoly, és na! (22:30)

Azt akartam ezzel mondani, hogy de nagy dolog, amikor valaki ezt a két széket együtt, együtt tudja látni, és képes egyaránt érvényre juttatni. Nem mondom, hogy egyszerre, mert azt nem tudom, hogy egyszerre… Egyaránt. Hogy az egyszerre hogy van, ezzel majd kiderül, hogy miért mondom így. Egyaránt. Tudom magam becsülni, látom a jó dolgokat, az már önbecsülés, rossz dolgokat, önértékelés. É nem veszítem… amikor látom a jó dolgokat, rossz dolgokat, akkor ha valaki az önbecsülést elveszíti, akkor mi történik például? Hogy hiába mondom azt, hogy 87%-ban jó dolgokat tettem. Nincs semmi örömöm benne, nem tudok hálát adni érte. „Igen, ez így van, és akkor most mi van?” Nézek ki a fejemből, ennyi. „Ennyi elég, vagy most jól kéne éreznem magam? Most legyek boldog, vagy ezt mondjam valakinek? Minek?” Szóval. (23:30)

Az egyik lehetőségünk, amikor azt látjuk, hogy egymást kölcsönösen kiegészítő igazságokról van szó, amelyek egymást kölcsönösen kiegészítik, megalapozzák, átjárják és föltételezik, hogy az egyiket szem elől tévesztem. Egyáltalán nem látom vagy az egyiket, vagy a másikat. A másik, olyan is lehetséges, hogy valaki úgy jár el, most nem t’om, hogy ezt hogy csináljam, majd ezt ide rakom. (Lerakja a mappáját a két szék közé – szerk.) Nem t’om megállítani az élén, az a baj. Hogy képes mind a kettőt látni, de nem tudja ezeket egyaránt érvényre juttatni, vagyis vagy csak az egyikben van, és akkor teljesen elveszti a másikat. Akkor történik valami. „Jaj, tényleg!” Például az a szülő, aki üti-vágja a gyerekét, majd pedig megrendül a saját szülői magatartásától, és rögtön vesz neki 10 Kinder tojást. Vagy az egyikben van, vagy a másikban, és a gyerek meg csak néz ki a fejéből. „Most mi van? Minél nagyobb verés, annál több Kinder tojás? Vagy ez hogy? Mi ennek a logikája?” Akkor agyon nyalja-falja, a gyerek már, értitek, már krémezni kell az arcát, annyira a nyál ki… Akkor csinál valamit, és akkor megint tik-tik-tik, teljesen szem elől téveszti azt. Tulajdonképpen megvan benne az, hogy ez két külön dolog. Mondjuk igazság van, visszatértem oda, igazság van és együttérzés, megbocsájtás. Ő tudja mind a kettőt, tud is mind a kettőben lenni, de olyan szakadék van a kettő között, hogy hahh. (25:10)

Aztán olyan is lehet, hogy ahh, depresszív személyeknél gyakori. Nem depressziósoknál, depresszív személyeknél. Ez pedig az, hogy annyira a kettő együtt van, annyira, hogy nem bírja őket szétválasztani. Leülök az igazság székére, azt mondom „Sz’al tényleg, azért amit csináltál, nem, hát szóval azért ez, ez nem esett jól. (Át-átül az igazság és az együttérzés székére – szerk.) – Jaj, de hát hogy mondhatok ilyet, mikor ilyen nehéz napod volt! – De hát nem esett jól, tényleg, azért szó mi szó, ezt kértem, hogy ezt ne csináld, és mondtad is. – De most miért bántom őt? Hát nem bánthatom, hát én is csináltam már egy csomószor ilyet. – De hát azért nem esett jól. Áeehhh!” (Egyszerre ráül mindkét székre – szerk.) Ezt nevezik káosznak. Káosz. Mind a két szék itt van, ő használja mind a kettőt, de az a baj, hogy nem egyaránt, hanem egyszerre. Ezért az egyik, innen (1) az egyik hang szól, onnan (2) meg a másik, és káosz lesz a vége. „Azt se… De most akkor, az eszemre hallgassak, vagy a szívemre? Szívem, vagy eszem?” Ó, most ezt direkt nem ragozom, hogy…na. Káosz van, mind a kettő van, csak káosz. (26:20)

Őneki pont a fordítottja a feladata, mint az előzőnek. Az előzőnek az, hogy ne legyen egy Marianna-árok a két szemléletmód, magatartásmód között. A másiknál meg az, hogy képes legyen egy kicsit azt mondani, hogy „Menj már odébb!” (Kicsit odébb rakja a másik széket, és a másik széknek beszél – szerk.) „Fogd be a szád két percre!” Értitek, megkülönböztetés, 10. pont. Na, most csak visszautalok hárommal odébbról, amikor elkezdek szétválasztani, megkülönböztetni. Akkor itt (2) vagyok, és azt mondom, hogy „Tudod, nagyon szeretlek, fontos vagy nekem. Egyszerűen nem is esik jól dühösnek lenni rád. Nem esik jól, de most az vagyok, az vagyok, dühös vagyok, dühös. Ez fájt nekem. S akkor arra gondoltam, hogy talán már nem is vagyok fontos.” Majd átülök a másikra (1), háhh, és itt átélem a másik részt, és mind a kettőt megengedem magamnak. Ez látjátok, egy teljesen más minőség, mint amikor a kettő felesel bennem, és káosz lesz. Ilyenkor megengedem, például most a depresszív dilemmában megengedem azt, hogy nagyon magamnál tudjak lenni, magamnál tudjak lenni, meg tudjam magam érteni, együttérző tudjak lenni, hogy kezdjek magamra találni, kezdjek megszületni saját magam számára is. Hogy ne csak egy kapcsolat részeként lássam mindig-mindig magam, mindig csak, hanem hogy „Én vagyok.” Utána át tudok ide (1) ülni, és azt tudom mondani, hogy „De jó, hogy vannak emberi kapcsolataim! Jaj de jó, hogy ezek keresztül-kasul szövik az életem! Jaj, de jó, hogy nem vagyok egyedül! Jaj, de jó! Ah, mi is lennék, hogyha nem lennének barátaim.” De ha káosz van, zűrzavar, úh. (28:30)

Ezért, amikor most majd elkezdem mondani ezt, tehát hogy mondom, hogy önbecsülés ÉS önértékelés, akkor nem ezt a három modellt mondom. Tehát hogy vagy csak az egyik, vagy csak a másik. Nem azt mondom, hogy mind a kettő, de hatalmas árok a kettő között, és vagy csak az egyik létezik, vagy csak a másik, és nem a káoszt mondom, hogy mind a kettő együtt, állandóan, egymást kioltva felesel. Haa. Ezért érdemes, magunk között szólva, minden albérletben két széket tartanotok. Hát ne legyen olyan szoba, ez tényleg, ez egy jó program. Minden szobába két széket. Ez a lelki egészség kulcsa: minden szobába két szék. Oké. Hanem arról beszélek, hogy megvan mondjuk az igazság, és megvan az együttérzés, és szabadon jövök-megyek úgy, hogy sosem tévesztem a másikat szem elől, de teljesen benne tudok lenni vagy az egyikben, vagy a másikban, amikor éppen ott ülök. Teljesen benne vagyok, de nem tévesztem szem elől. Nincs káosz, nincs árok. Hahh! Oké, tehát így beszélek arról, amiről éppen beszélnék, ha arról beszélnék, de most még csak arról beszélek, hogy mi lenne, ha arról beszélnék, amiről beszélnék. Akkor most elkezdem mondani. Gyerünk! Tehát itt (2) van akkor az együttérzés széke, itt (1) az igazság széke. Mhh. Azt mondja. (30:00)

Képes vagyok mély érzéseket megélni. – Képes vagyok rálátni és reflektálni a saját érzéseimre.

Képes vagyok nem csak érzéseket átélni, mély érzéseket megélni. Hát nem csak egy érzelem terjesztő, fertőző vagyok, aki állandóan a felszínes érzéseiben kavarog, valódi mély érzéseim vannak. Eljutok a legmélyebb érzéseimig. Ismerős az nektek, hogy a felszínen van a harag, és alatta mondjuk a félelem. A felszínen van a harag, alatta van a vágy. A felszínen van a harag, alatta a szomorúság. A felszínen van a harag, alatta mély vágy. A felszínen van a harag, alatta csalódottság. A felszínen van a harag, alatta szorongás. Tehát így mondom, hogy a mély érzéseimnél tudok lenni. (30:45)

Olyan gyakori az, valaki szidja az apukáját, anyukáját, házastársát, tele van haraggal. Hogyha azt kérdezzük tőle, hogy… „Ugye most nagyon-nagyon sokat hallottam ezt, hogy… tulajdonképpen mire vágytál volna?” Hogy meg tudok változni egy pillanat alatt. Miközben ezt a kérdést sosem teszem föl magamnak. A legfontosabb személyekkel szemben egész biztos, hogy nem a harag a legmélyebb érzés, az lehetetlen. Ha valaki megmarad a haragjánál, akkor a mély érzéseinél nem időzik, soha. Azt szokták erre mondani, hogy ugye most éppen tegnap, vagy tegnapelőtt is tapasztaltam ezt, hogy „Nem azt akarjuk, hogy más apukánk legyen, vagy más anyukánk legyen, hanem hogy változzon meg.” Az ember a szíve mélyén jóban akar lenni a szüleivel. De a szüleink ezt néha egyáltalán nem segítik. Néha egész ellehetetlenítik. Hát… oké. Tehát az egyik, hogy átélem a mély érzéseket. (32:00)

A másik, ami ezt kiegészíti, és elérhető számomra, hogy rálátok, és képes vagyok reflektálni a saját érzéseimre és érzelmeimre. Rájuk látok, reflektálok rájuk. Képes vagyok egy rendszer részeként látni őket, egy folyamat részeként, hogy hogyan alakultak ki, hogy honnan hova tudnak fejlődni, hogy a haragomtól hogyan tudok majd megszabadulni, hogy a bosszúvágyamról hogyan tudok lemondani. Hogyan tudok egy együttérzésig eljutni. Rálátok az érzéseimre. Most, ha nagyon sarkosan mondanám, a szakirodalmat használva, azt mondja, az érzelmileg éretlen személyt az érzései vezérlik. Vezérlik, tehát a cselekedeteit mindig az érzései határozzák meg, ott és akkor meglévő érzései. Ő az érzelmileg éretlen személy. Nem érdekes ez? Az érzelmileg éretlen személyt mindig az ott és akkor meglévő érzései irányítják. Az érzelmileg érett személy az, aki képes rálátni az érzéseire, összefüggés, folyamat, kapcsolat. Bll-lllm. Gyerünk, jól van. (33:15)

Képes vagyok az érzéseimet szabadon kifejezni. – Nem manipulálok másokat az érzéseimmel.

Második. Itt csak szeretném ezeket szórni, mint tavasszal a magvakat. Na most. Képes vagyok az érzéseimet nem csak érezni, ezeket szabadon kifejezni. Hajj, de jó! Szabad őket kifejezni. Ajj! Annyi… annyira alap élményem az, hogy be-be szoktam ezt hozni, elmegyek valami komoly multihoz. 100.000 forintos öltönyt vásároltam, hogy kompatibilis legyek. Tényleg, tényleg. Most már mosni kéne, de nem visz rá a lélek. És a… igen, mert egy kicsit ilyen gyűrött, meg minden, most kezd olyan személyes tárggyá válni. Ebben a 100.000 forintos öltönyben, értitek, keményített inggallérban, pucolt cipő, gumiját őrző zokni. Tolom, és akkor uáááááá!, és így szoktak rám nézni. „Most ez ki?” Volt, hogy 1 óra 15 perc után odajött hozzám valaki, azt mondta „Maga tényleg pap?” Ez volt az egész, 1 óra 15 percnek a hatása. Ezt kénytelen leszek átgondolni. Tehát az egyik, szabad érzelemkifejezés, ez van az egyik oldalon. (34:50)

A másikon pedig, háháá, hogy nem használom ki azt a képességemet, hogy szabadon tudom az érzelmeimet, érzéseimet kifejezni arra, hogy manipuláljak másokat. Hogy valamilyen előre jól kitalált, önző célból használjak másokat. Hogy az érzelem gazdagságom, amit jól ki tudok fejezni, nem válik eszközzé számomra, hogy ti eszközei, tárgyai legyetek az én céljaim elérésének. Stty! Ez így van párban. Mert látunk embereket, akik hihetetlen, egy pillanat alatt bármit odatolnak nekünk. Hej-haj! (35:40)

De nagy dolog, csak most két élményem van. Ide (1) ülök, az egyik egy nő. De több ilyen nővel is találkoztam. Látni való, a nők… csodásak. A dolog így szól, azt mondja „Feri, én nagy valószínűséggel nemsokára sírni fogok, de te ne érzékenyülj el, nem kell, hogy meghatódj ettől. Sosem azért csinálom, hogy akkor engem pátyolgass, meg simogass, meg kedveskedj hozzám. Én egyszerűen így vagyok, én zokogni szoktam. De ha neked az jut eszedbe, hogy mondjál nekem valami üüüü, akkor te mondd. Az én könnyeim egy kicsit se… Mert nem azért jövök, én ezt mindig így csinálom.” Hááá. Zseniális. (36:20)

A párja: férfiak. Ilyenből is volt már több. Azt mondja „Feri, hogyha te úgy fogsz nekem valamit mondani, én ösztönösen dühös leszek rád. Ezt te fogod rajtam látni, és ez tiltakozásban fog formát ölteni. Ne törődj vele! Te légy szíves csak told tovább, mert tudhatod, hogy én ezt így csinálom. Egyszerűen nem bírom magam türtőztetni. Tehát amikor te ezt mondod, és akkor dühös leszek, és majd elkezdek eeee-deee-deee-dööö, még az is lehet, hogy direkt meg akarlak bántani azért, mert nem is tudok mit kezdeni ezzel, hogy neked fájjon, és abbahagyd. De most mondom neked, hogy az a tapasztalatom, hogy amikor valaki kibírja, és nem hagyja abba, persze együttérzéssel csinálja, gyööö-gyööö-gyööö, akkor mikor hazamegyek, és már érzelmileg nem vagyok annyira szorított helyzetben, ezekkel tudok mit kezdeni. Úgyhogy nehogy simogass, meg pátyolgass engem, légy szíves! Kérlek viseld el a haragom!” – „Kérlek, viseld el a könnyeim! Nem akarok velük…” Áhh, gyönyörűnek látom. Tehát szabad vagyok az érzelem kifejezésében, sosem használom manipulálásra, vagy arra, hogy tárgyiasítsak, vagy eszköziesítsek valakit. Ha van ilyen magyar szó. (37:45)

Képes vagyok kötődni a szüleimhez. – Le tudok róluk válni.

Harmadik. Nézem… húú, jól van. Hol a szék? Harmadik. Ajj, hát ez egy micsoda téma! Hmm, nem tudom, hogy vagytok-e itt páran, akik készültök az esküvőre? Arra készültök, hogy készüljetek majd valamikor az esküvőre. Morzsoljátok még a 27-dik életéveteket, és azt mondjátok „Nekem még nem kell készülnöm arra, hogy mikor fogok készülni az esküvőre. Én még egy serdülő vagyok.” Puszi mindenkinek! (38:15)

De nagy dolog, itt (2) mondom ezt: képes vagyok kötődni a szüleimhez. Megvan bennem annak a belátása, és ez akár érzéseket is kelthet bennem, hogy az életet a szüleimtől kaptam, akármilyenek is, és akárkik is, az életet tőlük kaptam. Tudok hozzájuk kötődni, nem érzek egy belső késztetést, hogy muszáj lenne őket megtagadnom, vagy nem beszélnem róluk, vagy úgy tenni, mintha nem lennének. Nem kell kitagadnom őket, mert hiszen szülőket is tudunk kitagadni, nem csak a szülő tagad ki gyerekeket. Ahh. Tudok kötődni a szüleimhez, fölismerem a hozzájuk tartozásomat. Azt az örökséget, amit kaptam, pozitív-negatív. Lehet, hogy iszonyat negatív, nagyon keveset pozitív. Ezt képes vagyok hordozni, azt mondani, hogy ez az örökségem. Elismerni a hozzájuk fűződő – elnézést a kifejezésért – ontológiai viszonyomat. Hogy a létezésem okán kapcsolódok hozzájuk. Az összes többiben szabad vagyok, de ebben nem. Hogy ez hogy lesz 50 év múlva, nem tudom, de most még csak itt tartunk. Ez az egyik, és mi a másik? Há-hááá! (39:35)

Miközben képes vagyok kötődni a szüleimhez, aközben, azzal együtt le tudok róluk válni. Mmmm! Á-hááá! Tudok kötődni, leválni, kötődni, leválni, kötődni, leválni, leválni, kötődni, kötődni, leválni, kötődni, kötődni, leválni, leválni, leválni, kötődni. Ilyen szabadon, tük-tük-tük-tük, mind a kettőt tudom csinálni. És hogy… olyan érdekes, tudjátok, én mindent tőletek tanulok. Hallom, ahogy ezt mondjátok, hogy jegyes csoportban ez mindig megjelenik, ipari méretekben. (40:20)

Valaki azt mondja, itt a szülő, itt a gyermeke, aki most már 31 éves, tehát 3 éve fiatalkorú, és azt mondja. „Iszonyatosan nehéz nekem, hogy a szüleim nem engednek el. Hát már voltam pszichológusnál is, hogy, hogy, hogy tudnám megoldani ezt a rettenetes nehéz helyzetet, hogy a szüleim engedjenek el? Nem engednek el. Keltik bennem a bűntudatot, állandóan azt mondják, hogy rám van szükségük. Tényleg, ez nagyon megnehezíti az életemet, a szüleim nem engednek el.” Mikor valaki ezt mondja, finom érzék bekapcsolt nálatok, hogy mi ezzel a… bibi? Ezt a szót, de jó volt kimondani! Bibi. Ez de jó, háhá-hááá, ez jó. Hát ez olyan, értitek, mint egy mesehős, nem? Bibi. Fogok írni egy mesét Bibiről. Lehet, hogy húsvétra megcsinálom, ajj de jó, bibi. Hogy mi ezzel a bibi? Olyan kedvesek vagytok, jól esik ez a kacaj. Az, na! Első sor az mindig, szóval aki első sorban ül… azért na, Karinthy tudott valamit. Szóval. Ez nem az ő témája. Ez a szülő témája. Az elengedés a szülő témája. Ha a szülő mondaná azt „Rettenetesen nehéz, nem tudom elengedni a gyerekem, képtelen vagyok elengedni őt, iszonyú nehéz őt elengedni.”, akkor a szülő a súlypontjában van, mert tényleg nehéz elengedni. Mert eddig ő volt a kicsinye, az aranya, édese, pöntyöröm-töröröm, na, bibikéje. (42:40)

Amikor én itt (1) ülök, és én vagyok a 32 éves, 3 éve fiatalember, az én témám nem az elengedés, mert az az anyám témája. Az én témám a leválás. És amikor valaki 32 évesen azt mondja, hogy „Az én nagy problémám az, hogy a szüleim nem engednek el.”, akkor azt lehet tudni, hogy itt (2) hmm-mm-mmm. Kinek az érzése? Kinek a feladata? Kinek a témája? Tídidídirim. Tapadókorong, h-hmm. Össze van még cuppanva. Olyan… olyan szenyón csinálom ezt, nem? Hogy itt az életetek drámájával jöttök, még 500 forintot is fizettetek, és én meg egy „Tapadókorong!” Hát, szóval, tényleg, már itt az ideje a húsvétnak, hogy egy kicsit valami átváltozáson átessek. Szóval. (43:35)

Csak akarnám nektek mondani, hogyha a szülők azt mondják „Az én témám az elengedés.”, az oké. Minden oké, csak mondjuk ez eredményes. És ha 30-40 évesen azt mondjátok „Az én témám a leválás. Az hmm. Az én témám nem az, hogy a szüleim mikor engednek el. Pedig már kiabálok is velük, képzeljétek el, már kiabáltam. Most 41 vagyok, és múltkor, tényleg, most már annyira terhes az, hogy nem engednek el, hogy most már kiabáltam. Hátha. Tehát nem t’om, láttam, csak zokogott az anyám, hát ennyi. Most akkor így, hogy legyek felnőtt? Zokog. Most ezzel mit csináljak?” Jó, szerintem ezt nem kell tovább mondanom. Elengedés, háá, leválás. Hogy képes vagyok, visszatérek az alaphoz. Képes vagyok kötődni, képes vagyok leválni. Thúú, autonóm vagyok, kötődök, autonóm vagyok, kötődök, autonóm vagyok, kötődök, az autonómia nem zárja ki a kötődést, az autonómia nem zárja ki az együttműködést. Az autonómia nem egyenlő az individualizmussal, tük-tük-tük-tük. Háhh! (44:45)

Énközpontúság és elengedés.

Annyira bennem van, nézzétek el ezt nekem, hogy vasárnap volt… mise. Most ezen miért gondolkoztam annyit? Nem, a folytatáson gondolkoztam. És a… mert hogy ott mondtam, ezt akartam, hogy ezt nézzétek el nekem, ha valaki volt, és… Beszélgettem valakivel, azt mondja „Ajj, Feri! Hát egyszerűen torkig vagyok ezzel a témával, hogy elengedés. Hát tork… már minden, minden második előadás. Hogy engedjem el? Nem tudom elengedni. Engedd már el!” Megvan ez? Szenvedtek, drágáim, bibikéim? „Hú, de el kéne engedni, el kéne engednem az exemet, el kéne engednem az ex-exemet, meg az ex-ex-exemet. Ez rettenetes, egy csomó X-es valakit kéne elengednem. Az a baj, ha az exeimet elengedem, akkor rögtön ott van az apám. Akkor őt is el kellene engednem. El kellene engednem az ideáljaimat. Úúúú! Na azt ne, inkább az exet. Mert az ideálok még maradjanak pár évig, annyira jól esnek, hogy én tényleg, milyen… mmm.” (46:00)

Szóval, és arra jutottam, tényleg, ahogy mondta, hogy „Nekem már elegem van… mindig az elengedés.” Arra gondoltam, hogy tényleg, hogy miért szól akkor minden második előadás az elengedésről? Hát miért, miért ülünk be egy előadásra, hogy hogyan engedjek el. És hrrr, valaki mondja már meg! Most átülök ide (1), hogy tudjátok, arra jutottam, hogy végül is azért szól minden második előadás az elengedésről, mert az életünk a ragaszkodásról szól. És mi az, amihez a legjobban ragaszkodunk, ami miatt az elengedés állandó nehézségünk? Azt úgy hívják, hogy ÉN. Mert ha csak ezt, azt, vagy amazt kellene elengednünk, nem is volna annyira nehéz. De végül is oda jutunk, hogy azt a valakit kéne elengedni, akivel a mondatot így kezdem, hogy ÉN. (46:55)

Az énközpontúság egyik rendszerszintű problémája, hogy minél énközpontúbb vagyok, annál több elengedni valóm lesz. Ezt utáljuk, és ezért az van bennünk „Igen, tanítson meg valaki, elengedni, elengedni, elengedni!” Egy pont után sokkal melósabb énközpontúnak maradni, és mindent elengedni, mint kilépni az énközpontúságból. Amikor kiléptem az énközpontúságból, abban a pillanatban tulajdonképpen egy csomó elengedni való föl sem merül. (47:35)

Cégvezető karácsonya

Hadd hozzak egy egyszerű dolgot. Képzeljünk el egy férfit, énközpontú a drága. Ő karácsonykor is cégvezető, tehát érdeket érvényesít, versenytárgyaláson a legjobb pozíciót harapja ki magából, a piaci tortából. Ahh! Most képzeljetek el egy karácsonyt egy ilyen mukival! Hát, mindig két tortát kell venni, mert az elsőt rögtön behűti, azt… Kezdjük ott, hogy van külön szobája, külön hűtővel, értitek. Szóval, most hogyha ennek a férfinek karácsonykor lajstromot kell készítenie az elengedésekről, nagyon, nagyon hosszú lesz. Nem t’om, odaér-e, mire jön az angyal. Olyan édes vagy! Na jó, gyerünk. (48:30)

Átjövök ide (1). Most ez a férfi azt mondja – de nem előröl jövök, hátulról, mert úgy diszkrétebb. Azt mondja, hogy „Mi lenne, ha karácsonykor, végül is most hallgattam a rádióban, hogy a család ünnepe. De érdekes! Ez elkerülte a figyelmemet. A család… érdekes. A karácsony: ajándék. Ajándék: kapom, kérem, még, kevés. Család ünnepe. Tényleg, milyen érdekes, most nekem is van ilyenem. Igen, egy olyan 5 éve kaptam én is egy családot, és… Tényleg, mi lenne, hogy mondjuk átjönnék ide, egy ilyen családközpontú kari. Mondjuk egy családközpontú húsvét. Majd csütörtök estétől, értitek. Csütörtök este, péntek, szombat, vasárnap, hétfő. Hmm, kedd 6-ig. Mi lenne, hogyha ilyen családközpontú húsvét? Hmm. Egyszer kipróbálhatom az életben. Egyszer mindenki tévedhet.” Ez a cégvezető, de nehogy valaki megbántódjon. Ül itt két cégvezető: „Na elmész te a…!” (49:45)

Azt mondod, hogy leültem ide, most ez egy családközpontú húsvét, és megkérdezik, hogy „Na most akkor mit kellett elengednem? Hát a kérdést nem értem. Hát énnekem az az örömöm, hogy együtt vagyunk. Hát attól jó ez az egész, hogy most, éppen most meg is zavartál, mert most ültünk le, ugye ez 4-5 nap, hogy kitaláljuk, hogy melyik nap mit szeretnénk csinálni. Hogy annyira jó, tudjátok, már az iszonyú jó, hogy hallom, hogy a gyerekek mondják, hogy mit szeretnének. Az utóbbi időben olyan sok volt a munka, hogy tulajdonképpen egy kicsit lemaradtam a gyerekeim életéből. Most, hogy mondják, hogy ezt szeretné, azt szeretné, egy picit meg is vagyok illetődve. Hogy a kis Dezsőkém, döbbenetes, az én kis Dezsőkém azt mondja, hogy ő gokartozni akar. Hát ez egész döbbenetes. Öt éves. Benzines gokarton akar menni. Hát nem is gondoltam, hogy ő itt tart. Hát én még ott vagyok, hogy műanyag roller, de ilyen fölfújható, igen, hogyha elesik, akkor rögtön puhára essen. Benzines gokart, a Dezsőke? Hihetetlen. Annyira jó ez a megbeszélés, hihetetlenül jó. A nagylányom már nem t’om, smink készletet akar a nyúltól. Hát az… hát hogy? Hány éves? 12, hmm. A betyárját! Beszélgetnem kell a feleségemmel, hogy mikor, mikor lett ez így.” (51:25)

Szóval amikor átjövök mondjuk egy családközpontú látásmódba, nincs mit elengedni, nincs, a probléma nincs. És persze, vissza tudok ülni, tudok énközpontú lenni, érdeket érvényesíteni, küzdeni, kiállni, tööö, rendben van, királyság. De nagy dolog, hogy nem csak úgy tudok elengedni egy csomó mindent, hogy maradok az énközpontúságban, és az egész életem egy veszteségtudatról szól. (51:55)

Kedves ismerősöm azt mondja „Feri, én ismerek néhány milliárdost. Az a szenvedés, ami az arcukon van!” Képzeljétek el, milyen szenvedés lehet egy dúsgazdag embernek, ha arra gondol, hogy „Mit nem ad meg az élet, mit, mit? Ennyi lóvém van, és nem tudom megvenni.” Mi a gyönyörűség? Hogy az életben a fontos dolgokat egyáltalán nem lehet megvásárolni, semmit belőlük nem lehet megvenni, semmit egyszerűen. Hahh! Jó. Honnan jöttem el? Úgy, hogy az érzelmileg intelligens személyről azt látjuk, hogy képes kötődni. Minimum szinten el tudja ismerni a szüleihez fűződő ontológiai viszonyát, hogy ez már így van. A többit nem, hogy hála, vagy mit t’om én, ez más. És a másik, képes volt leválni, képes az autonómiára, és ezt a kettőt egyaránt csinálja, egyaránt. (52:55)

Hahh, gyerünk! Nem t’om, sietünk? Nem? Vagy igen? Nem, nem tudom. Jó. Nem? Na, köszönöm, nem, nem, jól van. „Rá van szánva.” Rá van szánva! Óh, de jó. Rá van szánva. Ez jó, ez jó, ú, ezen még gondolkozom, rá van szánva, rá van szánva. Ez egy olyan jó lejtése van ennek, rá van szánva. Ez jó. Következő. Bömm-bömm-bömm, igen. (53:40)

Képes vagyok kifejezni, hogy mások fontosak nekem. – Kialakult fejlett önazonossággal rendelkezem.

Képes vagyok kifejezni, hogy mások fontosak nekem. Jó esetben ez nem csak a szikár szavakat jelent, hanem sok féle módon ki tudom fejezni, hogy fontos vagy nekem, hogy hiányzol, hogy sajnálom, hogy nem találkoztunk egy hétig, hogy örülök, ha veled vagyok. Nagyszerűnek tartalak, büszke vagyok rád, hogy ismerhetlek. Hááá! Ki tudom fejezni azt, hogy fontos vagy nekem, a nélkül, hogy szoronganék ettől, szégyenkeznék, vagy azt gondolnám – és most jön a kulcs – hogyha valami ilyesmit mondok, én kevesebb leszek. Vagy azt gondolnám, ha ilyesmit mondok, nem tudom, hogy lesz a folytatás. De sokan vannak így. Nem mernek valami pozitívat mondani, mert jön a rémület. „Mit fog majd szólni? Mi lesz ebből? Mit fogok én csinálni?” Ez az egyik, tehát hogy képes vagyok kifejezni, hogy mások fontosak nekem. (54:40)

Mi van itt (1), átülök ide? Kialakult fejlett önazonossággal rendelkezem. Ezért amikor kifejezem, hogy szeretlek, hogy fontos vagy nekem, hogy vágyok rád, hogy hiányoztál, hogy szeretnék veled lenni. Annyira jól esik, mikor együtt vagyunk. Akkor ez sosem annak a sérelmére történik, hogy egyébként… Függőség. Hány sémánk van, emlékeztek, ami erről szól? „Alkalmatlan vagyok az életre, függőség, muszáj, hogy velem legyél, nélküled senki vagyok. Ha elhagysz, meghalok. Ha velem maradsz, meghalok. Mindenképp meghalok.” Mondom, hogy az élet drámai. Ahh! (55:30)

Tehát fejlett önazonossággal tudok rendelkezni, és közben nagyon szabadon tudom azt mondani, hogy szükségem van rád, hogy fontos vagy nekem. „Maradj még! Ne menj el! Töltsünk együtt egy estét! Vacsorázzunk együtt! Ebédeljünk együtt! Reggelizzünk együtt!” A kettő között meg ugyanúgy szabad dolgok vannak. Hááá. Az önazonosságomat kiteljesíti a veled való kapcsolat. De ha nem vagy, nem vagy velem, nem vagy itt, nem vagy elérhető, az önazonosságom akkor is megmarad. Oké. És amikor veled vagyok, akkor nem szűnök meg lenni, tehát ki tudom fejezni azt, hogy éppen hol tartok, mi van velem, jól esik, nem esik jól, többet, még, kevesebbet, és a többi. Oké. Igen, igen, igen. Következő. (56:30)

Nyitott vagyok, és befogadókész. – Szilárd értékrenddel rendelkezem.

Nyitott vagyok, és befogadókész. Ámde, és… miközben nyitott vagyok, és befogadókész, szilárd értékrenddel ragaszkodom. Na, szilárd értékrenddel… rendelkezem. Nem ragaszkodok! Ez beütött nekem. „Ragaszkodom!” Nem ragaszkodom, rendelkezem. Szilárd értékrenddel rendelkezem. Ez mikor érdekes? Csak hogy rögtön… az életbe ágyazottság. Hogy amikor például szülőként, vagy társkapcsolatban a társam éppen valamiféle sajátos regresszióban van, a gyermeki én állapotában van, és a gyermeki én állapotában mond valamit. „Csináljuk ezt! Csináljuk úgy! Eeee!” Akkor én az érzelmi intelligenciámmal képes vagyok nagyon együttérző lenni, ott tudok lenni vele, szemembe könny szökik, átérzem, libabőrös lesz a hátam, szőröm föláll a karomon, mit tudom én, ahol van, mindenhol. És közben pedig eszemben sincs ebben a hallatlan nagy együttérzésben, és a többiben valami olyasmit csinálni, ami ellenkezik az érzékrendemmel. Tudom, hogy ez egy folyamat része, mi egy kapcsolat részei vagyunk, ennek itt volt előzménye, tovább is lesz. Ezért, nagyon értem, pfú, pfű, ööö. (58:00)

Ahogy egy kedves hölgy mondta „Most ha rajtam múlna, megcsalnám a férjem.” Ezt mondta. Azért ez egy szép mondat, nem? „Ha rajtam múlna, megcsalnám a férjem.” Második pont. Ugye ezt így cifrázta, nagyon érdekes volt. Sokat lehet tanulni másoktól. Igen, hogyha valaki nem csak magát hallgatja… vissza. Nem, nem szoktam, na, gyerünk, gyerünk, ezt senki se kérdezte, na. Ez volt az első. Hogy volt az első? Hogy? Így van. „Ha rajtam múlna, megcsalnám.” A második pontja így volt, mondta tovább, azt mondja. „Ha a férjemmel való kapcsolaton múlna, akkor is megcsalnám.” Ugye, érzékelhető a különbség. Hát azért jó, hát nem csak az, hogy én mit érzek, meg én hogy vagyok, hanem hát a férjem is itt van, és hogy ezzel együtt, akkor is. Akkor is. Ezt mondta. Akkor is. „Tudom, hogy fájna neki, prüszkölni fog, ha kiderül, remélem kiderül, mert akkor őszinteség van, ééééj.” Na most, a harmadik pont így volt. „Tehát, ha rajtam múlna, megcsalnám. A kapcsolatunkon múlna, akkor is. Hát, csak valahogy úgy az Istennel nem akarom ezt megcsinálni.” Ezt mondta. „Itt a férjem? Háát, döglik, döglik, na. Az élet drámai. De hogy úgy Isten elé odaálljak, és azt mondom, hát ez így volt, na. Na, ezt valahogy, ez, nem t’om, ehhez nincs kedvem. Ehhez a részéhez nincs kedvem. Az összes többihez volna. Nem csak kedv.” Ezt mondta, tényleg ezt mondta. (60:05)

Az összefüggés úgy volt, hogy ő a szeretőjével akart szeretkezni, és ezt mondta neki. „Ha rajtam múlna, megcsinálnám, a férjemen, megcsinálnám. Hát…” Nem azt mondta, hogy törvény, meg muszáj, meg bűn, nem ezeket mondta. „Vele nem akarom megcsinálni.” Velünk, hogy ez így, hogy, ezt nem akarom. Háhh. Ezt nevezhetjük, most így mondom, egy kapcsolatba ágyazott szilárd értékrendnek. Az értékek mögött… gyerünk! Még van 10 perc. Jövő héten találkozunk. Már én itt leszek. Ti, értitek, már festhetitek a tojást, meg rejthetitek, meg minden. Én azért eljövök, átülök ide. Következő. Nem? Tojás, tojás. Hol tartok? Igen. (61:05)

Szabad vagyok az önkifejezésben. – Fejlett érzelmi önszabályozással és impulzus kontrollal rendelkezem.

Szabad vagyok az önkifejezésben. Szabad önkifejezés. És átülök ide, mert ezt nem érdemes már ragozni. Mi az, ami kiegészíti? Fejlett érzelmi öszabályozással… (Egészségedre!) …és trüsszentés kontrollal rendelkező… Nem, nem ez a kifejezés szerepel ott. Impulzus kontroll, ilyeneket mond a szagirodalom. Azért nevezem szagirodalomnak, mert ahol vannak lábjegyzetek, az szagirodalom. Szabadon ki tudom fejezni magam, érzelmi önszabályozásban jó vagyok, impulzus kontrollban jó vagyok, és a kettő egyaránt működik. Tss-tss-cssss-cssss! (62:00)

Most elolvasom, hogy mit írtam ide, hogy mi az, ami biztos, hogy eszembe fog jutni. Jaj, tudom, ezt akartam, ez de szép! Valaki el tudja mondani, hogy… „Csendesebben vigadjanak, szegény édesanyám beteg...” El tudja valaki mondani, vagy mondjuk a vége felé? Akik olyan idősek, mint én, ti még tanultatok verseket, és tudtok kívülről. Aztán hazamentek a legények. El tudod, tudod? Oké, ezért… véget vetnek a zenének, hazamennek a legények. Olyan jó lenne, valaki így ide állna, értitek, szabad önkifejezés. Gyere! Jó, jó, jó. Följössz? Gyere! Híííjj! (Taps, valaki fölmegy a színpadra verset mondani – szerk.) A lépcső! „A végét tudom, Jézusom!” Ez jól esett, hogy így rám nézett. (63:15)

Petőfi Sándor - FALU VÉGÉN KURTA KOCSMA... (részlet)

Megint jőnek, kopogtatnak:

„Csendesebben vigadjanak,

Isten áldja meg kendteket,

Szegény édesanyám beteg.”

Feleletet egyik sem ad,

Kihörpentik boraikat,

Végét vetik a zenének

S hazamennek a legények.

(taps – szerk.) Köszönöm! Huhú! Ajj de jól esett! Már érdemes volt ma fölkelnem. Szóval, mi az, ami itt egymást kiegészíti? Szabad önkifejezés, impulzus kontroll, érzelmi önszabályozás. Tssz! Azt mondja. Úgy terveztem, hogy pont ezzel lesz vége, de hát elszúrtam. Van 5 perc, hát ezt most valahogy még… rászántuk. Hogy volt pontosan, hogy mondtad? „Rá van szánva.” Rá van szánva. Ez az! Rá van szánva. Rá van szánva. Hát ez… ez az! Látod, nehéz új dolgokat tanulni. Rászántuk – hát ez mi? Rá van szánva. Rá van szánva. Rá van szánva. Jókedvem lesz ettől. Rá van szánva. Na most! Mennyire éreztek hatékonynak ma? Ki ne mondjátok! Gyönge az érzelmi intelligenciám, rosszul leszek egész éjjel. Oké, oké, oké, igen, aha. (64:55)

Jóban vagyok magammal. – Érdeklődök mások iránt.

Jóban vagyok, vagy jóban van magával, jóban vagyok magammal – most akkor mondjuk így. Jóban vagyok magammal. Csak nehéz ezt nekem kimondani, tudjátok, olyan idegen, énidegen. Jóban vagyok magammal. És átülök ide (1). És a másik pedig, érdeklődök mások iránt. Jóban vagyok magammal, szívesen vagyok magammal, de van bennem egy alapvető, elemi érdeklődés mások iránt. És így mondja a szakirodalom, kapcsolatépítőnek lehet engem nevezni. Egy kapcsolatépítő vagyok, jóban vagyok magammal, és azért, mert jóban vagyok magammal, kifejezetten érdekelnek mások. Ha lehet, akkor gazdagítom az emberi kapcsolataimat. Haa, nagyszerűnek látom őket. Nem tudok olyan jóban lenni magammal, hogy ne lássam azt, hogy mennyivel szebb az élet, ha kapcsolatokban vagyok. Emlékeztek, Max Clayton, aki azt mondta egy élettapasztalat után, hogy legalább legyen öt tartalmas emberi kapcsolatunk, különben kezdjük a talajt elveszteni a lábunk alól. Öt tartalmas kapcsolat. Ahh! Akkor szerintem mondok egy utolsót, és akkor hazamennek a… „Pálferisek.” Igen. Igen. Hahh, ez érdekes. (66:25)

Képes vagyok az együttműködésre. – Szabadon föl tudom vállalni a konfliktusokat.

Képes vagyok az együttműködésre. Hiszen van bennem együttérzés, van bennem szolidaritás, van bennem megbocsájtásra való készség, megértés, melléállás, szerepcserére való alkalmasság – nem ragozom. Tehát tudok együttműködő lenni. És a másik? Ide (1) ülök, és lerakom. Miközben nagyon is együttműködő vagyok, a közben szabadon föl tudom vállalni a konfliktusokat. Tehát az együttműködésnek énbennem nem ára az, hogy akkor csak gmmm… Szabadon akarok és tudok együttműködni, és vállalom a konfliktusokat. Hát hiszen az az együttműködésnek a velejárója. Hiszen folyamatok vannak, megengedem magamnak. (67:20)

A kedvencemet egy öreg jezsuitától tanultam, ezzel szeretném befejezni. Kérdeztem az öreg jezsuitát. Mindegy, lehetne domonkos is, csak na, de jezsuita, hát most mit csináljak. Kérdeztem tőle „Te, mondd már meg nekem légy szíves, te annyi klassz dolgot csináltál életed során. Ilyen formabontó dolgokat csináltál, olyan éééjjj. Mondd meg nekem légy szíves, hogy ez érdekelne, hogy de mondjuk a főnökeiddel sok konfliktusod volt? Engedtek, vagy akadályoztak, vagy elgáncsoltak, vagy küzdöttél, vagy mi volt? Sok konfliktusod volt?” Rám néz, így elgondolkodik. Látszott, hogy ilyen nyitottan elgondolkozik, hogy hogyan is volt ez. Azt mondja „Nem, nem. Nem, én nem emlékszem, hogy énnekem sok konfliktusom… Biztosan volt. Nem, nem voltak nekem a főnökeimmel, elöljáróimmal konfliktusaim, hiszen én egyszerűen csak mindig elmondtam, hogy miről mit gondolok. Mi ebben a konfliktus? Hát és ő esetleg nem értett vele egyet. Hol a konfliktus? Azt mondta, hogy szerinte ez helytelen – és hol a konfliktus, hát miért ne mondhatná el? Hát és én miért ne mondhatnám el?” Hhh, haaa, szeretnék így meghalni. Ezt, milyen konfliktusok? Ő is mondta, én is mondtam, nekem is számított, neki is számított. Nekem sem volt mindegy, neki se volt mindegy, és ez csak ennyi. (68:55)

Köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.)