A büntető készenlét-séma 16. - Hogyan váljak érzelmileg éretté? Lépések a fejlődéshez II.

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Hogyan váljak érzelmileg éretté? Lépések a fejlődéshez.

Nemsokára Húsvét. Most, amíg eszemben van, mondom nektek, hogy egyrészt örülök, hogy itt vagytok, másrészt Húsvéthétfő utáni kedden is vagyunk, szóval töretlenül toljuk. Vagyunk, vagyunk. Egy sémáról beszélünk, ez a séma: büntető készenlét séma. De nem is a neve érdekes, hanem inkább az a jelenség, amire rácsodálkoztunk ennek a sémának a kapcsán. Amiről beszélhetnénk akár úgy is, hogy az életünkben vannak alapigazságok. Akár azt is mondhatnám, hogy egyetemes realitások. Az egyetemes realitások olyasmik, amikre tulajdonképpen rácsodálkozunk, fölfedezzük, megértjük és bólintunk, és azt mondjuk „Igen, ez így van.” Például, hogy meg fogunk halni. Hogy igen, ez így van. Hogyha nem iszom néhány napig, legyengülök, és meghalok – igen, ez így van. Hogyha egy pici csecsemőt nem táplálunk, és nem gondoskodunk róla, egyedül életképtelen. És a többi, és a többi. Egyszerűen vannak olyan – így nevezett – egyetemes realitások, amelyek egyszerűen úgy vannak, ahogy vannak, és nagyon jól járunk el, hogyha ezekkel tudunk valamit kezdeni. (De jó helyet találtál!) (01:25)

Közben pedig mindig bent van a fülemben, eszembe jut egy mondata egy amerikai terapeutának, akit arról kérdeztek „Hát maga most az egész életét végig segítette másokkal kapcsolatban. Mondaná meg, hogy tulajdonképpen van-e valamilyen közös szál az összes kliensében?” Ez a terapeuta a következőt mondta. „Nem is könnyű kérdés, de most, hogy ezen gondolkozom, azt merem mondani, hogy az összes kliensemet egyaránt jellemezte a realitásvesztés.” Egy se lett igazán jól mindaddig, amíg az egyetemes realitásokkal valahogyan nem tudott megbarátkozni.” Például, hogy öregedünk. Mmm. Erre egyszerűen nincsen gyógyír. Tehát kétség kívül, a foganásunktól kezdve öregszünk, tehát az ember egy folyton-folyvást öregedő lény, ennyi. (02:30)

Jött hozzám valaki, azt mondja „Feri, te olyan egy piszok alak vagy. Hogy bírod, hogy volt merszed, képed, egyáltalán hogy tudsz ennyire grrrr lenni, hogy vasárnap képes voltál azt mondani nekünk egy szentmisén, hogy <<Meg fogtok halni.>> Hát azért ez nem esett jól.” Azt mondja, hogy „De jó, ez még hagyján, ezt még úgy el tudnám fogadni tőled, mert úgy magunk is tudjuk, hogyha komolyan végig gondoljuk, de hogy utána azt is hozzátetted, hogy el is felejtenek… na azért ez már piszokság.” De mind a kettő így van: meg fogunk halni, és elfelejtenek. 3-4 nemzedék múlva azt sem tudják, hogy hívtak minket. Ennyi. Tehát, egyetemes realitások. A terapeuta mondata: „Sosem lett jól igazán az a valaki, aki egyetemes realitásokkal nem tudott megbékélni az életében.” De hogy most, ami nagyon izgalmas nekünk, és tulajdonképpen most nem ezzel dolgozunk elsősorban, hanem ezzel, hogy nem csak egyetemes realitások vannak, hanem egymást kölcsönösen kiegészítő igazságok vagy realitások. Vannak alap igazságaink, és egymást kölcsönösen kiegészítő igazság. (03:40)

Például, ajj, mennyit beszéltünk erről, mikor a társkapcsolatról esett szó. De már a könyökömön jött ki a társkapcsolat, beleuntam. Pedig nem is vagyok benne. Lehet, hogy a papság jó választás volt. Szóval. Emlékeztek, mikor a társkapcsolatról beszéltünk, leültünk az egyik székre, azt mondtuk „Önkifejezés, önérvényesítés.” Ez egy alapigazság, alapérték, ahh! És mi az, ami ezt kiegészíti, kiegészítő igazság, kiegészítő érték? Mmm, mmm. Hát ez az! „Alkalmazkodás.” Alkalmazkodás, és nem az a kérdés, hogy most alkalmazkodjak, vagy pedig most akkor képviseljem magam? Ez egy rossz kérdés, mert nem VAGY, hanem IS. Ez is, meg az is. (04:35)

Ami a nagy témánk, az, hogyan találjuk meg ennek az egyensúlyát. Tehát amikor azt a kérdést teszek föl, hogy most alkalmazkodnom kell-e egy kapcsolatban, vagy egy kapcsolatban is fontos-e, hogy magamat kifejezzem, és érvényesítsem, akkor a legrosszabb kérdést teszem föl. Mert pont olyan kérdést teszek föl, ami nem segíti az egyensúlyt. Márpedig az egymást kölcsönösen kiegészítő értékeknél, igazságoknál, szükségleteknél az egyensúlyra van szükség. Ilyen volt, emlékeztek; szenvedély, és ami kiegészíti, biztonság. Nagyon mélyről vágyjuk a szenvedélyt, és a biztonságot. Tehát nem VAGY, hanem ez is, meg az is, és a kérdés, hogy, hogy, hogy találjunk egy jó arányt. Hogy talál akkor a férfi egy jó arányt? Hogy talál egy nő egy jó arányt? A kettő nem ugyanaz. Akkor ezzel a feszültséggel hogy élek? Akkor már van két feszültség, vagy három. A nő is feszült a saját egyensúly keresésében, a férfi is feszült, és a kapcsolat is feszül. Hát hogy, hogy lesz ez, hogy lesz? Áhh! (05:35)

Tulajdonképpen most, mondhatjuk azt, hogy ebben a világban vagyunk, hogy nagyon izgalmas volt számunkra, hogy úgy törekszünk a megértésre, együttérzésre, megbocsájtásra, részvétre, szolidaritásra, hogy közben nagyon fontos nekünk az igazság. Hogy kivel, mikor, mi, hogyan történt. Mind a kettő nagyon-nagyon fontos nekünk. Mikor az érzelmi intelligenciához értünk el, akkor rácsodálkoztunk arra, hogy az érzelmi intelligencia nem csak arról szól, hogy napi 24 órán keresztül érzel, mert őket úgy hívjuk, hogy érzelmi fertőzők. 24 órán keresztül fertőzik a környezetüket a különböző érzéseikkel és érzelmeikkel. Az érzelmi intelligencia azt jelenti, hogy képes vagyok – na, és hát tulajdonképpen erről beszélünk. Most nem is akarok példát hozni, mert erről beszélünk. Mindig van két kijelentésünk, hogy ez is, meg az is, így is, meg úgy is. Egyaránt. Ezt a szót annyira szeretem. Nem egyszerre, mert egyszerre nem megy, egyaránt. Egyaránt. Ebben a pillanatban most… és olya izgalmas. (06:50)

Jegyes csoportokban szokott olyan lenni, majd ha valaki jön, akkor próbálj úgy tenni, mintha nem emlékeznél rá, jegyes csoport. És akkor például van egy ilyen gyakorlat, írjátok föl a hét leg… legyen nyolc, hát felőlem nyolc is lehet. A nyolc legfontosabb élményeteket a kapcsolatra vonatkozóan. És akkor dgg-dgg-dgg. Fölírnak, dgg-dgg-dgg, de külön kell dolgozni, nem lehet összzedolgozni. Külön! Dgg-dgg-dgg – dgg-dgg-dgg. A következő a szabály. Mikor elmondod, hogy „Számomra a kapcsolatunkban ez a nyolc a legfontosabb élmény.”, akkor a másik nem szólhat bele. Ez sokaknál máris egy, egy szinte válóok, hogy nem bírja megcsinálni. „Hogy fogok vele 50 évig élni? Nem bírta ki, beleszólt.” Tehát nem szólhatsz bele, és főleg egy valamit nem csinálhatsz. Ne mondd neki azt, hogy „Nem a Balatonnál volt, hanem a Velencei tónál.” És ne mondd, hogy „2014 volt, nem 2015.” És ne mondd, hogy csütörtök volt, mert szerda volt. Hogy ezeket most hagyjuk. De milyen nagy dolog, hogy megengedjük azt, hogy valaki valamit átélt, ez az egyik, milyen érzései keltődtek, milyen élményei és milyen emlékei vannak róla. De egyébként fontos tényleg, hogy a Balaton-e, vagy a Velencei tó, úgy egyébként ez fontos, csak mondjuk ebben a beszélgetésben nem annyira érdekes most. Áhh. Na akkor! Fölidézem nektek… hol a lapom? Ahh, mennyit kell keringenem itt. Fölidézem nektek, ami eddig elhangzott. (8:25)

Ismétlés – Kiegészítő igazságok, érzelmi intelligencia.

1. Mély érzések, plusz rálátás, reflexió az érzésekre.

2. Vágyak, érzések szabad kifejezése, plusz (Most nem ülögetek át, jó? A plusznál átültem, vegyétek úgy.) Vágyak, érzések szabad kifejezése, plusz nem használja ki a másikat, és nem manipulálja azzal, hogy nagyon szabadon tudja az érzéseit megélni, kifejezni és megmutatni. Tehát a sírásával nem manipulál, a haragjával nem manipulál, és a többivel nem manipulál. Sértődöttségével nem manipulál. Ehh!

3. Kötődik a szüleihez, miközben érzelmileg levált róluk. Áhh!

4. Fejlett én- és identitástudattal rendelkezik, plusz szabadon kifejezi, hogy mások is fontosak neki.

5. Nyitott és befogadóképes, plusz határozott értékrenddel rendelkezik.

6. Szabad az önkifejezésben, plusz fejlett impulzuskontroll, érzelmi önszabályozás.

7. Jóban van magával, plusz érdeklődik mások iránt, kapcsolatépítő.

8. Együttműködik, és egyensúlyt keres a kapcsolataiban, plusz fölvállalja a konfliktusokat. Áhh, tehát az együttműködésnek nem az az ára, hogy kerüli a konfliktusokat. (10:15)

És így eljutottunk oda, ahol még nem jártunk. Hááá! Új anyag. Szuper! Azt mondja. (10:20)

9. Biztonságot adó személy. – Szereti a kalandot, a kockázatot, és hatékonyan kezeli a stresszt.

Ide ülök, ugye érzések, érzelmek, azt mondja. Biztonságot adó személy. Mellette, joggal biztonságba tudom helyezni magam. Nem csak biztonságban érzem magam, mert az más, hanem olyan személy, aki mellett amennyire ez lehetséges, biztonságban tudok lenni. Azért például, mert elkötelezett, azért, mert nyílt, azért, mert hiteles. Azért, mert azt mondja, ami van. Háá! Tehát biztonságban tudok lenni mellette. Mi az, ami ezt kiegészíti? Most viszont átülök, az újaknál, azt mondja. Szereti a kalandot, a kockázatot, és hatékonyan kezeli a stresszt. Áhh! Tessék, a váratlan helyzetekkel megküzd anélkül, hogy kiborulna. Tehát ez a kettő egyaránt jellemzi őt. Hát akkor, igen. (11:20)

Flow vs. óceán-érzés

Tudjátok, hogy a flow, azt ti tudjátok, hogy a flow, az áramlás élmény, amire azt mondjuk, hogy olyan önfeledt vagyok, és elfelejtkezve magamról beleadom magamat valamibe, és elmélyülten csinálok valamit, hogy a flow az enyhe stressz? Ezt tudjátok? Ez nagyon-nagyon izgalmas. Ezért a flow nem egyenlő az óceán-érzéssel. Mert az óceán-érzés az, amikor majd az Adrián ülsz, nyomják a hátadat a kavicsok, és próbálsz úgy tenni, mint hogyha nagyon boldog lennél. Már csak azért is, mert 50 hétig melóztál az All exclusive útért. Ez lenne az óceán-érzés, ha meg tudnád csinálni. Ez az óceán érzés, az stressz mentes állapot. A flow nem stresszmentes állapot. Ezért, aki igazán jól akar lenni, hát, háhá, akkor abban van, aki igazán jól van, flow-ban tud lenni, nap-nap után, abban mindig van kockázat. Gondoljatok csak bele, Csíkszentmihályi Mihály, olvastátok a könyvét. Hogy azt mondja, hogy igen is, amikor flowban vagyunk, miért is vagyok, miért élem azt át, hogy hatékony vagyok, hogy teljesen beletettem magam, hogy egészen megfeledkeztem magam, hogy az erőimet össze kellett szedni? Azért, mert kétesélyes. Mert ha nem így csinálom, nem tudom megcsinálni. Ha nem így csinálom, el fogom rontani. Ha nem így csinálom, nem jön ki belőle semmi jó. Ha nem így csinálom, nem születik meg belőle az, amit szeretném, hogy megszülessen. Hajj! Tehát azt jelenti, hogy nagyon, hogy hatékonyan kezelem a stresszt, nem zavar a kockázat, nem zavar a feszültség. Nagyon tud ösztönözni engem, ahh, jól ki tudom magamból hozni azt, amit érdemes. Ezért nem unatkozom végig az életemet, uhh. Az unalom nagyon pusztító, huaaa. Ugye? Oké. Szóval. Eee, eee, hát igen. (13:40)

Családos, gyerekes történetek

Emlékeztek arra az édesapára? Annyira bírom őt. Meghívtak vacsorázni, az jó dolog. Igen ám, de nagyon sokszor vacsora előtt a gyerekek lefektetésénél is asszisztálok. Az történt, hogy ebben a családban van négy fiú. Az nem kevés. A négy fiú, hát ők úgy vannak, hogy a szülők azt mondták, hogy „Mi szeretnénk több gyereket. Hát ne csak egy legyen, hát legyen akkor egy kis gyerek zsivaj.” Azt mondták, hogy legyenek a Hunyadi királyok. Tehát akkor az első lett a Jancsika, második a Matyika, harmadik a Lacika. Mire megszületett a negyedik gyerek, elfogytak a királyok. Akkor vakargatták a fejüket a bölcs apa, és a bölcs anya, és arra jutottak, hogy miután nagyon szeretik a gyerekeket, és felőlük még lehetne néhány, hogy most már ne kelljen ezzel a komoly problémával szembenézni. Mert három gyerek már éppen elég probléma, tehát mármost racionalizálni kell, hogy mire szánunk időt és energiát, ezért úgy döntöttek: „Kezdjük el az apostolokat!” Az biztos kifutja. És tényleg így is lett. Ezért a negyedik gyerek lett a Peti. Most várja az ötödiket az édesanya, há-hááá! Jancsika. Szóval, tényleg, tényleg, már lehet tudni. Jancsika lesz. Volt? Akkor nem t’om mi lesz. Szóval, tényleg, akkor nem tudom. (15:20)

Most eszembe jutott, képzeljétek el, volt egy olyan család, szoktak jönni a programjainkra. 12 gyerekük van, 12, mert azt mondta az apa, hogy annyira jó lenne, lenne egy focicsapatunk, és ezt teljesen komolyan gondolta. 12 gyerek. Egyesével kereszteltem a gyerekeket, aztán kezdtem belefáradni. Látta rajtam ezt az édesanya, hogy úgy minden évben, az sok már nekem. Nagyon együttérző volt velem, és azt mondta „Tudod mit, Feri? Olyan hármasával-négyesével összegyűjtjük őket.” És tényleg így lett. Attól kezdve, most aztán kétszer vagy háromszor kereszteltem úgy, hogy 3-4-et egyszerre. Hát hogy ne legyen nekem olyan fárasztó. Egyébként itt történt az meg, hát az annyira emlékezetes, ott assz’em négy gyereket kereszteltem egyszerre, tehát akkor el tudjátok képzelni, hogy 4 éves, 3, és 2, meg körülbelül pár hónapos, így voltak. Van a szertartásnak egy eleme, ránéztem az apára, és kérdeztem tőle, ahogy az benne van a szertartásban, tehát nem, hogy mondjam, nem egy kihívás akart lenni. „…és ünnepélyesen kérdezlek, mi a gyermekek neve?” Elkomorult kissé, és azt mondta „Ezt a feleségem tudja.” Bele se kezd ebbe a nehézségbe, hogy most elkezdje mondani. Egyébként egy nagyon jó apuci, teljesen jó. „Nevek? Ezt nem tudom. Tudom egymás után, tudom hogy jöttek, ennyi.” Na most! (17:05)

Visszatérnék a másik családhoz, ahol négy fiú van. Szóval. Azt történt, hogy meghívtak vacsorázni. Ez remek dolog, ez azt jelenti, hogy először a gyerekek megvacsoráznak, mi meg éhezünk, és akkor a gyerekek megvacsoráztak, akkor ez rendben volt. Utána összeültünk ahányan voltunk, és megbeszéltük a napot. Nagyon jópofa volt, tiri-riri-ri, kivel mi történt, minek örült, mi volt, mi nem volt jó, és hogy…. na. Azután az apa azt mondta „Na, akkor fiúk – mert ugye hogy fiúk – akkor jó éjszakát! Most már aludjatok.” S akkor kimentünk, makarónit ettünk, és arra gondoltam, hogy hány perc múlva jelenik meg az első kisfiú. Tippelgettem magamban, hogy 5 perc, vagy 10, hogy tulajdonképpen hány menetünk lesz, miközben kajálunk. Egyáltalán fogunk-e tudni jól beszélgetni? Képzeljétek el, hogy egyetlen gyerek, egyszer se jött ki, és közben tompa puffanások moraja sem hallatszott a gyerekszobából. Kétség kívül valami olyasmi volt, amiben ők megállapodtak. Hát azért ez szöget ütött a fejemben, és megkérdeztem az édesanyát. „Ezt mondd meg nekem, hogy meg tudtuk enni a vacsorát úgy, hogy egyetlen gyerek se jött ki. Ez csoda. Mondd meg, hogy mi a titka!” A feleség annyira jó fej volt, azt mondta „A férjem.” Hogy ő a kulcs. (18:40)

Ez az az apuka, akiről egy pár évvel ezelőtt beszéltem nektek, hogy amikor elkezd esni az eső, akkor azt mondja „Na gyerekek, vegyétek föl a futócipőt, megyünk futni.” De nem egy szadista apáról van szó, aki esőben kergeti a gyerekeit. Ő is fölveszi a cipőjét, és azt mondja „Kalandra föl!” Egy kicsi faluban élnek. A kicsi faluban úgy hívják őket, hogy a bolond család. Ott gyorsan mennek az elnevezések, és mondjuk hogy kell… lehet azt látni, hogy mindenki bezárkózik az eső elől, és közben meg egy apa fut a kicsi gyerekeivel. Azt csinálják, hogy futnak az esőben, ez a kaland, meg a stressz, meg a kihívás, meg minden. Meg is lehet fázni, meg kockázatos, meg kicsit bolond dolog. Amikor elérkeznek körülbelül a falunak a táblájáig, hát még óvodás a legkisebb, nem tudnak sokat futni, akkor megfordulnak, és az apa azt mondja. „Na mostantól kezdve, amíg hazaérünk, bele lehet ugrani a pocsolyában. A gyerekek úgy trappolnak, pff, pff, pff. Pocsolya, sikongatás, ééé, ééé. Akkor megérkeznek, és le az összes cucc, be a… Az anya már ott áll, ki van nyitva a mosógép, tolja be a cuclikat. Van egy nagy kádjuk, hát négy gyerekre már érdemes. A cuccok bemennek a mosógépbe, a gyerekek meg a kádba, de úgy négy fiú. Akkor ott még leül az apa ott a kád sarkára, ott még dumálgatnak, meg minden, fölelevenítik, hogy most az tényleg nagyobb pocsolya volt, meg az tényleg piszokság volt. Ez nem igaz, hogy még az arcom is saras lett. Ahh! (20:20)

Emlékeztek, talán két alkalommal ezelőtt, hogy John Gottman azt mondja, hogy az érzelmi intelligencia fejlesztésében egy érzelmileg intelligens apa olyan örökséget tud adni a gyerekének, amit az édesanya nem is. De nem azért, hogy most ütköztessük az anyával, hanem hogy lássuk azt, hogy milyen iszonyatosan izgalmas ez. Háhh! Hogy mit jelent, hogy egyszerre ott van a biztonság, és egyszerre ott van a stressz és a kaland. Ott van az, hogy igen, meg is lehet fázni. Ott van az, hogy ezt tényleg nem csinálja mindenki. Ott van az, hogy ezek a gyerekek a futóversenyen tolják már. Rajtszám, büszkeség, diadal. Thíí! (21:00)

És közben, és közben… honnan indultam el? Hogy amikor az apa azt mondja „Gyerekek, most akkor alvás.”, akkor van a szavának súlya. Egy ilyen apa, aki azt tudja mondani, hogy most ereszd el a hajam van, hogy most megyünk az esőbe, most pocsolya, most őrület. De nagy dolog, ott van egy ilyen apa, és végig tudja csinálni a gyerekeivel azt a folyamatot, hogy az őrület, és az őrületből aztán egy lenyugvás, és a fürdés, és a beszélgetés, és jó éjt puszi, és béke. Áhh! Hát ez jó. Nyilván ahhoz, hogy egy apa négy fiúnak ezt az érzelmi káhhh, ezt meg tudja csinálni, ahhoz őneki elég jól kell kezelnie az indulatokat. A magáét is, meg nyilván a gyerekekét. Háhh! Ez a királyság. Na, ez volt akkor az első új pont. Itt szoktam kezdeni. Tehát a hatékony stressz kezelők biztonságot is adnak, mind a kettő igaz. „Hajrá kaland! – Gyere, nálam megnyugodhatsz!” Következő. (22:15)

10. Együttérzők. – Príma a realitás érzékük.

Együttérzők. Átülök ide (2), és príma a realitás érzékük. Tudnak nagyon együttérzők lenni, az érzelmi összetartozásukat ki tudják fejezni, miközben a realitásérzékük pompás. Emlékeztek az apára, aki tudja, hogy a gyerekének a félelme indokolatlan. Na és aztán? Tud együttérző lenni, az érzelmi összetartozását ki tudja fejezni, miközben azt gondolja, hogy a félelme indokolatlan. Irreális, nem indokolható a helyzetből, hogy egészen túlzás. Tulajdonképpen… Vagy mondjuk egy felnőtt embernél a neurózisának a tünete, a sémájának a tünete. (23:00)

Szoktatok ti egymással pszichologizálni? Óh, ne, légyszi! Légyszi-légyszi! Mondjuk, mondjuk Húsvétvasárnapig ne. Mondjuk hétfőig. Hogy úgy függesszétek föl egy kicsit a pszichologizálást, légyszi. Nem, nem esik jól nekünk. Normális embernek nem esik jól. Általában az esik jól nekünk, hogy valaki együttérző velünk, és ezt kifejezi. Amikor azt mondja „Hát ez egy anyakomplexus. Ilyen csúnya fajta.” Egyszerűen ezt nem kérjük, köszönjük szépen, ebből nem kérünk. Hogy milyen izgalmas, hogy hát ti most képzettek vagytok, már annyit tudtok a sémákról, hogy az őrület. Milyen nagy dolog, hogy elkezdesz valakivel beszélgetni, és megvan már a füled, megvan a szemed, a jó szaglásod. „Csökkentértékűség-szégyen. Hát ezt tolja most már nekem 10 perce.” „Margit, Margit, muszáj veled beszélnek. Képzeld, mi történt! Ez szörnyű, semmire sem vagyok képes. Nem tudok semmit megcsinálni, komolyan. Aludni sem fogok tudni. Már egy csomó Cataflam-ot beszedtem, ez nem gaz! Tényleg szörnyű az élet.” Akkor te pontosan tudod, hogy ez mi. „Ahh, csökkentértékűség, szégyen.” Hmm. És? És akkor mi van? Tudod, hogy csökkentértékűség, szégyen séma, és amikor sír, együttérzel. „Óh, óh!” Mert az egy valódi szenvedés. (24:30)

Borderline.

Tudjátok, hol a legnehezebb? Borderline szindróma. Vagy mondjuk személyiségzavar, mondjuk így. Borderline – ha van köztetek olyan. Hát miért ne lenne? Biztos van egy-kettő. Nagyon puszi nektek! A… Ha valaki borderline, na az nagyon-nagyon, rettenetesen sok szenvedéssel jár, nagyon sok szenvedéssel. Az ott olyan valódi szenvedés, hogy…, hogy belegondolni is fáj, hogy egy borderline mennyit szenved. Miközben – átjövök ide, és azt mondom – Hát ez egy személyiségzavar. Most megy föl, most zuhan le. Most átölelt engem, hogy „Feri, nincs nálad rendesebb ember.” Akkor mondtam neki, hogy: de van. Akkor most megütött. Hát szóval… pfff-pfff-pfff. Hogy milyen nagy dolog, néha, ugye van egy-egy olyan…, hát olyan, egy borderline személlyel nagyon nehéz együtt élni. (25:35)

Most akkor biztos van köztetek olyan, aki felesége vagy egy borderline férfinek, vagy férje vagy egy borderline asszonynak. Minden megbecsülésem a tiéd. Mert akkor tudod csak jól csinálni, hogyha ipari módon tudsz itt is, meg ott is lenni, mert különben megveszel. Az, hogy hát persze, hogy fontos az együttérzés, mert itt valódi szenvedés van. Azért mert tudom, hogy borderline, attól ő, az még ott szenvedés. Attól, hogy ez itt valódi szenvedés, attól még tudom, hogy ez körülbelül micsoda. Ezért tartok határokat, és azt mondom „Szó sem lehet róla! Ezt nem! – Áááá! – Nem.” (26:20)

Szóval, mikor borderline személyiségzavarral küzdő embereknek a segítését tanultam, akkor a következőt mondta a terapeuta, aki tanított bennünket. Azt… két dolgot mondott, az egyik, azt mondta. „Ha a csoportba érkezik egy borderline személyiségzavarral küzdő ember, nagy kincs. Mert ő nem sokat gondolkozik azelőtt, mielőtt csinálna valamit, és az érzéseit spontán ki fogja fejezni. Ez azért lesz nagyon jó a csoportban – ugye ez most akkor itt történik – azért lesz nagyon jó a csoportban, mert általában az önismereti csoportok tele vannak neurotikus, szégyenkezdő emberekkel, akik 25-ször meggondolják, hogy szólnak-e egyet. Ezért a neurotikus, szégyenkező emberekre egy borderline gátlástalansága nagyon pozitívan hat.” Mert azt élik meg, hogy a nemjóját, ilyet is lehet, és nem rúgják ki őket a csoportból. Hát ez nagyon izgalmas. Ezért fölbátorodik az összes neurotikus szenvedő ember, hogy talán akkor ő is mondhatna 10 alkalmanként egyszer egy mondatot, hogy „Fáj.”, ha nem zavarja ez a többieket. De ő nem akar senkinek a terhére lenni. Szóval, ez volt az egyik, amit megtanultam, hogy nagyszerű, a csoportba legalább kéne egy borderline szindróma, vagy na, személyiségzavar, mert az nagyon jó, nagyon fölszabadító, aki bírja. Aki nem, pusztulat. (27:50)

A másik, tényleg így van. Azt mondta a nagyon kedves terapeuta, azt mondja. „Nézd Feri – nem én voltam ott egyedül, de azt mondja – amikor egy segítő borderline személyiségzavarral élő személlyel beszélget, de ezt még nem tudja, akkor általában eljut oda, hogy valószínű, ő nem jó segítő, és vissza kéne adni a diplomámat.” Mikor valakinek az jut eszébe, hogy teljesen eszköztelen vagyok valakivel szemben, és fogalmam sincs, hogy mit kéne csinálni, akkor gyanakodhatunk, hogy egy borderline személyiségzavarral élő emberrel beszélget. Ahh. Ezért van, hogy hihetetlen módon rászorulunk arra, hogy el ne engedjük a realitás fonalát, egy kicsit se, nehogy beszívódjunk az érzelmi hullámvasútba. Ez egy képzavar. Beszívódni az érzelmi… Arra fölülni lehet, az érzelmi hullámvasútra. A másik pedig, hát ha meg egyáltalán nem vagyunk ott, ahol ő érez, hogyha egy pici részvét nincs bennünk, miközben ott valódi szenvedés van, hát akkor az milyen kapcsolat lesz, az hogy? Nem mondhatom neki 1 percenként, hogy „Személyiségzavar!”, mert amit átél, az neki nagyon fáj. Hűű, na gyerünk! (29:20)

„Nem értek veled egyet, de ha bajba kerülsz, számíthatsz rám.”

Tehát úgy szólt ez a mondat, hogy együttérző, és nagyon jó a realitásérzéke. Hmm. Igen. Hahh! Eszembe jutott egy pap, aki ezt nagyon jól csinálta. Ment hozzá a fiatal klubtársa, és azt mondja. „Te, én – ez az ’50-es években volt – te, én nem fogok lakatot tenni a számra. Hogyha bebörtönöznek, akkor is én tolni fogom, mert engem ezért szenteltek föl.” Azt mondta neki az idős pap bácsi. „Te, ide figyelj, hát én tudom, te egy fiatal pap vagy, lendület, meg hivatástudat, meg minden. Jó, de hát úgy a börtönben kevesebbekhez tudsz eljutni, mint hogyha kint vagy. Azért érdemes ezt megfontolni, hogy minek van nagyobb lelkipásztori haszna. Nem muszáj minden igazságért meghalni, csak azért, amiért igazán érdemes. Azért legyél igényes, hogy melyik igazságért halsz meg.” Ezek nagy bölcsességek, kétség kívül. Akkor meghallgatta ezt a fiatal pap, azt mondja „Hát ez nem, nem, engem fölszenteltek, én tolni fogom, akármi is az ára.” Erre azt mondta az idős pap bácsi „Jó, hát nézd, én ezzel nem értek egyet. De hogyha valami bajod történne, én legyek az első, akit fölkeresel.” Ahh! Itt van az egyaránt, hogy ez is van, meg az is van. „Egyáltalán nem értek veled egyet. De ha segítségre van szükséged, én leszek az első, aki segítek neked. Szerintem ez egy pocsék döntés, de ha bajod esik belőle, számíthatsz rám.” Mit szóltok ehhez? Hát ez de nagy dolog ez! „Egyáltalán nem értek veled egyet. Amiről te most beszélsz, amit most mondasz, tulajdonképpen ez a sémád. Azt tudod, hogy most a sémádat mondtad el? Ez a sémád. De miután látom, hogy nagyon szenvedsz, ezért most akkor ezt abba is hagyom, és most együttérző leszek 20 percig. Hát mert látom, hogy szükséged van rá. Most akkor nem zargatlak azzal, hogy ez itt egy tévedés. Mert egyébként az.” (31:45)

„Miért büntet Isten a betegséggel, a fájdalommal?”

Most ugye, húsvét felé közeledve, hát nem t’om, újból meg újból eszembe jutnak a nénik. Tudjátok, akik feküsznek a kórházban, és akkor elmegyek hozzájuk, és azt mondja. „Jaj, Ferikém! Jaj…!” Ezt mondjuk 5 percig. S akkor… „Áhh! Én azt nem értem csak, hogy miért büntet engem Isten? Hát mivel érdemeltem én ezt ki? Hát minden vasárnap voltam misén, pénteken nem ettem húst, kivéve azt a hármat, de azt meggyóntam nyolcszor.” Akkor, tudom, hogy erről beszéltem már nektek, de ilyenkor nagyböjtben megszaporodik a gyóntatással töltött idők száma, és ez bizonyos emlékeket fölidéz bennem. Mikor fiatal pap voltam, akkor gondoltam, hogy üljünk a realitás székére. Ugye, hogy akkor is mondtam neki. „Ilonka néni, ugye te nagyon szereted Jézust? – Háááá!” Tehát most ezt nem, értitek, tehát ez nekem, ezeket a részeket lerövidítem, tehát ezek ilyen költői kérdések tulajdonképpen. Akkor, hát te ott, ott, minden nagypénteken végig jártad a keresztutat, hát láttad, hogy mi szenvedés volt az Jézusnak. Hát hogy, hát Ilonka néni, Jézus követett el bűnt?” S akkor Ilonka néni, tudjátok, nagy beteg, de fölpattan a szeme. „Hogy kérdezhet atya ilyet?! – Óh, Ilonka néni, mekkora életerő van még magában.” Látjátok, a hit gyógyító ereje. (33:30)

Nem kell mást csinálni, kicsit megbotránkoztatni Ilonka nénit, és rögtön fölkel, és… „Hát én nem ezért kérdeztem Ilonka néni, hát nyilván egyet értünk abban, hogy Jézus nem követett el bűnt. Hát és mégis mennyit szenvedett. Akkor ugye lehetséges az, hogy valakit sújt az élet, hogy az élet drámaisága, hogy fájdalom és szenvedés, és nem azért, mert hogy büntetés lenne. Nem azért, mert Isten nem szerette őt. De közben ez mégis megtörténik.” Ülök én a realitás székén, fiatal papként. Akkor mi történik? Ilonka néni azt mondja, megfogja a kezem, azt mondja. „Jaj, atya! Hát de örülök, hogy ezeket mondta! Hát már olyan egyedül éreztem magam, hát akkor tényleg. Hát most csak egyet nem értek. Mert ezt mind értem. Hogy mivel érdemeltem én ezt ki?” (34:30)

És amikor ez velem megtörtént, minden évben egy csomószor, akkor megtanultam azt, hogy nagyon fontos a realitás, de nem kell mindig azzal előhozakodni. Hogy megvannak azok a pillanatok, amikor nyugodtan megtarthatom magamnak a tudományomat, meg az okosságomat, ha van egyáltalán. A realitást, hogy itt Ilonka néni a kötődési zavarát fejezi ki vallásos formában. Ezt nyugodtan megtarthatom magamnak, mert ő éppen a kórházi ágyán van, és szenved. Esetleg megkínálhatom őt a realitásnak egy… „Morzsájával.” De milyen aranyosak vagytok! Ez…! A morzsa, a morzsa. A morzsájával. Ajj, na ez az együttérzés. Úgy éreztétek, hogy elakadtam, ugye, hogy… és azt mondja „Szegény, hát már elmúlt 50. Hát 50 fölött már a morzsa az nem biztos, hogy eszébe jut. Hát még a kenyér csak-csak megvan, de már aztán az annál kisebbek! Kenyér, víz, kell. De érted, puszi nektek! Értetek érdemes élnem, tényleg, na, tényleg. (36:00)

Épp múltkor jutott eszembe, hogy… na, de mindegy. Csak nem jutott… most elfelejtettem. Nem felejtettem el, csak hogy úgy néha úgy érdemes használati utasítást adni magunkhoz, hogy mikor beszélek, tulajdonképpen én ezt nem tudom, hogy ti tudjátok-e, hogy én egy csomó bizalmat szavazok nektek, nagyon sok bizalmat. Nagyon, mert ha nem bíznék bennetek, sokkal… értitek, minden mondat mellé állítanék egy papot, három mondatonként egy püspököt. Hát hogy akkor ezt most értitek, ugye? Tudjátok, hogy ez hogy van? Dödö-dödö-dö, mindent agyon magyaráznék. Az, hogy ezt nem csinálom, az a bizalmam jele, hogy bízok bennetek, hogy… tényleg. Hogy ez jutott eszembe. Elkezdtem ezen gondolkozni, ez néhány nappal ezelőtt jutott így eszembe, hogy ti vajon ezt tudjátok-e, hogy… Oké. De most én nem azért, értitek, nem azért, mintha valami nagy szám lenne, vagy nem t’om mit kéne… Nem azért, ez csak egy morzsa volt, most, amit így… De engedem is el. Fontosabb témáink vannak. Na, nem t’om már hol jártam. (37:15)

A néninél maradtam. Ott, hogy de nagy dolog, hogy háttérbe tudjuk rakni, de nem felejtjük el a realitást. Nem, nem vesztem szem elől. Tudom, hogy itt egy kötődési zavarról van szó, ami most Istenről való beszéd formájában nyilatkozik meg. Tehát még él az Ilonka néni másfél hetet, most milyen kötődési zavarról kezdjünk el vele beszélgetni? Hát akkor tudom a realitást, hát amennyire tudom, ki tudja azt, s akkor úgy elengedjük. Nem szem elől tévesztjük, csak úgy lerakjuk, hogy jó, jól van. Egy gyerek fél, és tudom, hogy indokolatlan a félelme. Fél, hogy a gumikacsa életre kel éjszaka, és elharapja a torkát. Hát… hát most… hát de miért ne félhetne valaki egy horrorkacsától? Tudom, hogy nincs így, de attól még leülök az ágya mellé. „Teee, kitalálunk valami gumikacsa riasztót. Főleg a horrorkacsákat elriasztjuk.” Oké, gyerünk! Megyek tovább. (38:30)

11. Spontán, tudatos, és kontrollálni tudja magát.

A következő így szól, hogy spontánok, tehát az érzelmileg intelligens személyek spontánok, tudatosak, és kontrollálni tudják magukat. Spontánok, és… pontánok, pontánok, pontánok… Igen, ez az ÉS-Pontánok, ez, ez, értitek. Tehát É-Pontánok. Ja nem, fordítva van, hogy ÉS-Spontánok. Közben tudatosak, tudatosak, és képesek a nagyon jó önkontrollra. Ahh. Csak, most nézem, hogy mi jutott eszembe így 50 fölött erről. Óh, húú. (39:20)

Construma

Képzeljétek, mi történt! Hát ehhez föl kell állnom, ez egy olyan esemény. Kimentem a hétvégén a Construma-ra. Na, voltatok ti is? Nagyon érdekes volt. Micsoda választék van műfűből. Tényleg, tényleg, egy nagyon, tapogattam a műfüveket. Odamentem egy műfüves bácsihoz, és megkérdeztem, hogy az összes műfűnek az alja ennyire érdes? Erre azt mondta a műfüves bácsi „Uram, én amióta létezik itten a műfű az országban, én műfüvekkel kereskedem. Maga az egyetlen, az első ember, aki rákérdezett arra, hogy a műfűnek az alja milyen érdes, vagy puha. Most ez, a szakmámhoz hozzájárult a kérdésével.” Igen, mert fogtam a műfüvet, és simiztem fölülről, és utána érdeklődésem támadt, hogy alul milyen. Miért, titeket nem érdekel? Ti mindig csak a felszínt látjátok? Nem, énnekem ez egy szakmai ártalom, én rögtön a mélyére akarok nyúlni. Megfordítottam, hú de durva ez itt! Megkérdeztem, hogy… hát tudjátok, spontaneitás, miért ne szabadna kérdezni. Nagyon durva dörzsis, hát akkor jól van. De az az érdekes… ez most nem volt érdekes, csak nekem. Mert most tudom, hogy milyen a színe, meg a fonákja, és a kettő között van a műfű. Megkérdeztem… ja nem, ott jöttem-mentem, éppen úgy el voltam csodálkozva, hogy milyen érdes a műfű alja, hát amit ugye senki nem lát, mert pont az van a talajon. Szóval. (41:05)

KAPSZLI

Egyszer csak tik-tik-tik, megkopogtatja valaki a vállam. Azt mondja (Magas hangon, sikítva – szerk.) „Jaaaaa!” Nem így mondta, mert egy férfi volt. (Mély hangon… - szerk.) „Aaaaaa! Hát ez de nagy dolog, hogy mi összefutunk! Hát két napja írtam egy emailt, nem válaszoltál.” Hát persze, mert nem is… nincs is, na, tehát, mindegy. „És… hogy hát ez hihetetlen, hogy mi a Construma-n összetalálkozunk. Mert én azt írtam az emailben, hogy vasárnapon 2 órakor a KAPSZLI-n – pszichológus izé, cucli – te ott tartasz egy előadást, és én arra gondoltam, mert hogy az én drágám, az én Brünhildám nagyon szereti ezeket a pszichó cuccokat, hogy talán örömet okoznék neki, hogyha a te előadásod keretében kérném meg a kezét.” Arra gondoltam, hogy ilyen még nem volt, és a műfű után jöjjön a menyasszonykérés. Mondtam neki, hogy szuper, üljenek előre, beveszek az előadásba egy ilyen jegyespáros történetet, hogy jól lehessen kötni az eseményt. És akkor egyszer csak majd megállok, és ti jöttök. Tele volt a terem, és elmondtam a jegyeses történetet, és mondtam, hogy „Jahh, lehet, hogy most valami váratlan fog történni.” (42:45)

De, na, és az történt, hirtelen fölpattant a srác, mert tudta, hogy valami végszó. Azt mondja „Igen!” És utána odafordult az ifjú hölgy felé, aki ült, és azt hitte, hogy megbolondult a barátja, és zsebéből elővette a kis izékét-bizékét, és mondta, hogy „Életem, gyöngyöm! Egy életre most, legyél az enyém! Ne pont rögtön, de… úgy folyamatosan.” Tudjátok, mi volt az én hihetetlen, nem t’om micsodám? Hogy az volt a jó, hogy én szemből láttam a lányt. Ugye hát mindenki vagy háttal volt, vagy a hátát mutatta. Ugye, mert ez annyira spontán, tehát ú, énnekem nem volt spontán, de másoknak igen, hogy annyira úgy ment, hogy mire… tehát kellett egy 10-15 másodperc, míg egyáltalán mindenki fölfogta, hogy ez egy komoly dolog. Hogy ez most nem valami hülyeség itt, hanem hogy most tényleg valaki megkéri egy másik valakinek a kezét. És én láttam a menyasszony arcát. Na akkor még nem volt az, csak 2 másodperc múlva. Hát szóval az örök élmény, nekem. Tehát… (Csodálkozó arcot vág – szerk.) Azt gyanítottam, hogy a menyasszony egy introvertált nő, és ezért ez az extrovertált kaland, hát ez khhhh. Thúú! (44:15)

Tehát spontaneitás, és közben tudatosság. Képes vagyok spontán lenni, de közben a tudatosságot megőrzöm. A spontaneitás nem azt jelenti, hogy elvesztek mindent, és akkor krrrhhh, haaa. Spontaneitás, és tudatosság. Spontaneitás, és önkontroll egyaránt, plusz. (Lehajol a jegyzetekért – szerk.) Eeaaa! A derekam! 50…! Nem fáj egyébként, csak nem bírom ki, ezt most olyan… Na jól van. Ez csak azért van, mert rendszeresen gyógytornázok. 50 fölötti társaim, gyógytornázzatok! Kalandra föl! Tényleg, nagyon kalandos. Jól van, na. Jó, spontán, pararam-pararam. (45:05)

Akvárium

Mikor készültem, arra gondoltam, erőt vett rajtam a huncut énem, hogy az milyen jó lenne, itt csinálnék valami kis, valami kis, valamit. Valami kis… balhét. És hogy milyen érdekes volna, ugye itt beszélünk a témáról, de itt lenne hirtelen egy balhé, nagyon jól lehetne látni, az önismereti munka rögtön kezdetét vehetné, hogy mennyire bírod a spontán dolgokat, a váratlan, kiszámíthatatlan helyzetekben mi történik veled. Ez azért is nagyon izgalmas, mert önismereti csoportokban, például van, mikor én képződtem, akkor ezt sokszor megcsinálták velünk, hogy azt mondták a vezetőink, hogy „Akkor most… akvárium.” Hát először ezt nem tudtam, mi az, hogy akvárium. Hát értettem én, halakat tartottam régen, volt benne egy karmosbékám, ameddig ki nem ugrott. Igen, igen, kiugrott a karmosbékám. Hát szegény, hiába mondtam neki: „Itt az akvárium, ez a te élettered.” Ő nem, mert úgy gondolta, hogy Amazonas, és akkor puff, kiugrott, és… csak egy év múlva találtam meg. Hát azt is mondhatnám, hogy ő nem talált vissza, de ezt már nem tudtam tőle megkérdezni. Úgy hívják, amerikai karmosbéka. Ti nem tartottatok ilyen állatokat? Azt hittem van bennetek valami állatszeretet. Neked volt! Amerikai karmosbéka? Nem. Béka? Nem. Amerikai? Jó, hát nem tudom, ezt… vagy karmos, nem, hát karmos volt neked. Jó, szóval! Vagy körmös. Na jó, hagyjuk. (46:55)

Jaj, de… 50 fölött, már le is ülök. Hát tényleg, akvárium. De hol tartok? Az nem elég. Önismereti csoport, akvárium. Puszi nektek! Na, látjátok, 50 fölött egy pillanat alatt elveszt… (Egészségedre!) Sz’al már csak úgy… miért jártok? Hát… nem ezt mondtam el múlt héten? Nem emlékszem, nem ez volt a téma? Feri! Na, gyerünk! (47:30)

Nem egyszer megcsinálták ezt velünk, ültünk akkor mitt’om 12-16-18-an. Azt mondták a vezetőink: Akvárium. És akkor az úgy nézett ki, hogy ők szépen kiültek a körből, mi összezártuk a kört (Nézelődik, hang nélkül – szerk.), és nem volt semmi instrukció. Ott ültünk egy körben, a vezetők ott hátul… Hogy ez a végtelenül egyszerű dolog, hogy mi csak kiülünk a körből, ti akkor legyetek most így együtt, hogy az a többségnél milyen zavart okoz. „Most ezt miért csinálják velünk, szerintetek? Azért ez, azért ez túlzás, nem? Most mi? Most tesztelnek minket?” Úgy elindul a beszélgetés, mindenki hozzátesz valamit, hogy hogyan éli meg azt, hogy nincsen szabály. Hogy tulajdonképpen most nyílt tere van annak, hogy bármi megtörténhet. (48:40)

Milyen, milyen… na, és hogy akiktől a legtöbbet tanultam, csoportvezetőktől, ők a legjobbak éppen abban voltak, hogy meg tudták azt tenni, hogy leültek, és azt mondták, hogy „A mai napnak semmi előre eltervezett programja nincsen. Miért kéne, hogy legyen? Nektek van egy csomó önismereti témátok, ezek pillanat alatt itt lesznek.” Mire ugye valaki 2 másodperc múlva azt mondja „Jó, de most akkor, akkor…? Akkor most… de mikor fog ez elkezdődni? Most akkor egy csomó idő el fog menni feleslegesen. – Ó, gyere csak, akkor ezt most… már meg is van a témánk.” Mert ez azt jelenti, hogy 2 másodperc múlva olyan feszültségszintre jutott… „Most nincsenek keretek? Most nem lehet semmit tudni? Most itt ez… Fizettem azért a 8 óráért. Most 5 perc elmegy azzal, hogy itt nézegetjük egymást?” 3 perc alatt fejest ugrottunk az önismereti témába, már lehet is vele dolgozni. Azok, akiktől a legtöbbet tanultam, ebben zseniálisak voltak. „Bármivel tudunk dolgozni. Nincs semmi, nincs olyan helyzet, amivel ne tudnánk dolgozni, ezért bármi ide jöhet. Nem kell előre most kitalálni. Hát… attól vagyok csoportvezető, hogy na… bármi.” Szóval a huncut énem azt gondolta, itt most majd csinálunk valami balhét. Áhh, aztán nem… már, nem, 50 fölött, milyen balhé? Az ember örül, hogy még… valahogy elketyeg. Balhé? Na most! Következő. (50:30)

12. Önbecsüléssel élnek. – A gyöngeségeiket beismerik.

Ahh, eltűnt a másik szék. Látod, ez épp elég fárasztó nekem. Az érzelmileg intelligens személyek önbecsüléssel élnek, és, plusz, egyaránt, az önbecsülés mellett, a gyöngeségeiket több-kevesebb nehézség nélkül beismerik. Az önbecsülésük egyáltalán nem függvénye semmiféle tökéletességnek. Ahogy az önbecsülésnek semmi köze a tökéletességhez, de aki érzelmileg intelligens, az át is éli. Tehát minden olyan alkalommal, amikor egyszer csak kiderül, hogy valamit elrontott, valamit nem tudott, valamihez nem, nem, járatlan, ez nem kezdi ki az önmagához fűződő pozitív érzelmi viszonyát. Hahh! Tehát önbecsülés, és közben nagyon szabadon be tudom látni, hogyha valamiben ügyetlen vagyok, vagy gyönge. (51:30)

Hát most akkor nagyböjt előtt két dolog jut eszembe erről. Az egyik. Ha belenyaltatok valamelyik nagyböjti pénteken a húsba, vagy a levesbe, vagy a húslevesbe, vagy bármi húsosba, akkor – tudom, hogy ezt nem lehet így, de mégis – azt mondanám, hogy én most előre 50 évre mindenkit föloldozok ez alól. Tudom, hogy ilyen nincs, de, hogy mondjam, az élet annál értékesebb, mint hogy ilyesmit gyónjatok meg, hogy belenyaltál pénteken a húslevesbe. Szerintem erre nincs idő. Ez egy egyetemes realitás, az élet nagyon rövid, ilyesmivel ne töltsük. (52:15)

A másik, ez a kedvencem. Milyen izgalmasan szubjektíven lehet megélni mondjuk igazságokat, vagy realitásokat, például. Jön valaki, és azt mondja: „Hát én jöttem gyónni. Igen, szeretnék akkor bűnbánatot tartani, így húsvét előtt. Hát nagy az én bánatom, atya, nagy, nagy, ezzel mindenképp el akartam jönni. Sz’al amit menyem velem csinál, hát azt, azt nem lehet sírás nélkül. Sz’al a… hát ez, ez az én bűnbánatom. Sz’al azok a bűnök, amiket a menyem ellenem elkövet, hát most ez a legnagyobb bánatom. Más bűnömre nem emlékszem.” Mikor én először szembesültem ezzel, hogy valaki a… és tudjátok, hogy mennyire zseniális a kifejezés, úgy mondjuk, bűnbánat tartás. Hát ő tartja is. 20 éve. „Az én menyem…” 20 éve mondja. „A menyem…!” Ez az igazi bűnbánat tartás. Na jó. (53:30)

Ha lehet, a bűnbánat tartást másképpen értelmezzétek. Hogy hogyan, ehhez most nem adok támpontokat, kiszolgáltatlak benneteket a szorongásaitoknak, meg a világhálónak. Oké, következő. Bülülülüm. Hahh, nem, itt még írtam három betűt: AAA. Anonim Alkoholisták ennek a zsenijei. Hogy mit jelent önbecsüléssel élni, és közben hallatlan, hallatlan világossággal beismerni a gyöngeségünket, akár minden nap, akár minden órában. Mindig, amikor erőt vesz rajtam a szenvedélybetegség, ssss. Az anonim Alkoholisták ennek az ÉS-nek, meg IS-nek, meg plusznak, meg egyarántnak a zsenijei. Hahh! Jó hallgatni őket, hogy egyaránt…(54:30)

Tudjátok, ez egy alap élmény volt. Odament a pszichiáterhez a beteg, mondjuk így. Azt mondja. „Doktor úr, tudja, én hat éve nem iszom. Jól esik azért magához eljönni ebbe a csoportba minden hónapban. Tulajdonképpen arra jutottam múlt hónapban, hogy én, hát én nem irigylem magát. Magának nagyon nehéz lehet.” A pszichiáter: „Nem irigyel engem? Nehéz lehet nekem? Miért gondolja ezt? – Hát azért, mert tudja, magától tanultuk mi ezt, hogy minden 10 alkoholbetegből csak 1 száraz alkoholista. Na, én ezt csinálom mármost 5 éve. Ez önmagában egy hatalmas teljesítmény. Arra gondoltam, hogy magának mennyit kell ugyanezért dolgozni. Én már az által tudom becsülni magam, hogy nem iszom. Hát magának meg elég sokat kell ahhoz csinálni.” Hahh. Szóval, önbecsülés, és a gyengeségeink beismerése. A kettő, tárárám, gyerünk. 13. A, hát ez a vesszőparipám. (55:45)

13. Rugalmasak, és stabilak.

Ezt nagyon szívesen így is mondom, ez a legegyszerűbb mondat: a stabilitás kulcsa a rugalmasság. A stabilitás kulcsa a rugalmasság. (Megigazítja a nadrágját – szerk.) Tehát most nem akarom, hogy elszakadjon a gatyám. Igen, már szakítottam el gatyát, törtem el poharat, széket, ilyesmi. A szumós megoldás nem minden esetben használható. Rádobsz magadra egy olyan 180 kilót, hájban, 10 kilót izomban, te leszel Negyedik Hegyomlás, és azt mondod, hogy „Na, most billents ki az egyensúlyomból, kis katica!” És akkor tényleg nem lehet őt kibillenteni, hát csak értitek, 40 évesen meghal szívinfarktusban. Nem egy jó stratégia az egyensúly megtartására. Ezért az egyensúly kulcsa, a stabilitás kulcsa a rugalmasság. (56:45)

Itt, tudom, hogy erről beszéltünk, csak valahogy ennek a drámaiságát szeretném kifejezni. Ugye tudjátok, hogy a legtöbb hűtlenség egyik kulcs korszaka az első gyerek születése körüli három év, akkor történik a legtöbb hűtlenség. Ez az egyik olyan nagy korszak. Akkor is, ha nem ez a véleményünk. És hogy nem megdöbbentő-e, hogy a férj és a feleség, vagy életem, most teljesen mindegy, nem… Mi akarunk babát, óriási vágy, megtesszük, amit csak lehet, na értitek, és megszületik a baba. Mindent mi akartunk, elrendeztük, készülünk rá, majd pedig azt a változást, amit mi akartunk, mi terveztük el, a mi legmélyebb vágyunk, fölkészültünk rá, ezt a változást nem bírjuk el. Nem egy váratlan fordulatot nem bírok el, nem az életnek valami kiszúrását. Azt a változást nem bírja el 10 párból 8, amit ők maguk terveznek el. Ezt megdöbbentőnek tartom. Jól mutatja azt, hogy a stabilitásnak és a rugalmasságnak milyen izgalmas összefüggésére van szükségünk. Hogy a stabilitásunkat, mikor sok a változás, szumós módra szeretnénk biztosítani, és ez pont akkor nem segít, amikor a baba születése után minden megváltozik. De ezt nem akarom hosszabban mondani, csak ezt az összefüggést kiemelni. Mi akartuk a változást, készültünk is rá, a legmélyebb vágyaink között szerepelt, és mi nem bírjuk. (58:35)

Jegyes csoportban szoktam mondani, csak azért, mert nem jöttetek el, hogy három dolgot nagyon fontoljatok meg, hogy egyszerre csináltok-e: dolgoztok 8-10-12 órát valahol durván, házat építetek, és kisbabát vállaltok. A magyar polgár bele szokott degleni. Annyi ilyen történetem van, hogy nem bírok erről nem beszélni. Tehát ezért ez akkora változás… Ugye azt szokták mondani, hogy ebből a háromból kettő is elég. Nagyon érdemesnek találom, hogy valami jó stratégiát találjatok ki. Hogyha van kicsi gyereketek, több, házat építetek, akkor is, ha a Construma-n 20%-kal olcsóbb volt, és közben mind a ketten dolgoztok, mint atom. Abba illik beledögleni. Olyan valakik bírják ezt, akik – így mondja a szakirodalom – nagyon komoly kapcsolati tartalékokkal rendelkeznek. Hogy ilyenkor ugyanis föléljük a kapcsolati tartalékainkat. Mert ez azt fogja jelenteni, hogy egymásra olyan kevés idő és energia jut, hogy ilyenkor tulajdonképpen a zsírunkat éljük föl, az addig fölhalmozott értékekből élünk. Abból, hogy mennyire szerettük egymást, amikor még kifejeztük. Milyen jó volt egymással időt tölteni, amikor még töltöttünk egymással időt. De jó volt beszélgetni akkor, amikor még nem volt három gyerek. De jó volt kettesben elmenni valahova, amikor még nem voltak csecsemőink. Föléljük a zsírunkat. Ezt nem tudom másképp mondani. (60:50)

És hogy… na, stratégiai döntésekre van szükség, stratégiai döntések. Ahh! Amikor születnek a babák, akkor hogyan lehet úgy kitalálni, hogy ne menjünk bele tönkre. Olyan érdekes volt, hogy nem egyszer van, jegyes csoportban beszélgetünk erről, és akkor azt mondja valaki, vagy valakik, hogy „Hű, de jó ez! Most egy kicsit átütemeztünk egy-két dolgot. Nagyon örülök neki, nagyon.” Tehát lehet bírni, ha van tartalék, és mind a két félben van olyan érzelmi intelligencia, hogy bírjátok kenyéren és vízen. Hmm. Ezért például nagyon, hahh, hát szóval, nem t’om, hogy ezt most elkezdjem-e ragozni. (61:50)

Építkeztek ti mostanában, vagy nem annyira? Milyen nagy szám az, ugye, hogy mondjuk én egy feleség vagyok. Eltöltenek a vágyaim, és a következő vágyaim vannak. Az egyik, hogy a ház minél gyorsabban készüljön el, mert hát ugye kicsi gyerekek vannak, és ez egy ilyen, disznóólban nem lehet élni. Tehát minél gyorsabban minden komoly minőségben készüljön el. A férjem legyen sokat otthon, és keressen egy kicsi több pénzt. Ha ezt nem nevezzük így meg, még az is kiderülhet, hogy nem derül ki, hogy ez van bennünk. Hogy tulajdonképpen egy olyan férjet szeretnék, aki egyre több pénzt hoz haza, egyre többet van a gyerekekkel. „Ugye, drágám, érzelmi intelligencia nevelő férfi!” De közben, hát egy félig kész házban nem kívánok élni. Eljutott ennek a lehetetlensége hozzátok? Azt lehetne mondani, tudjátok ez így van, hogy valamelyikből biztos egy picit le kell adni, és szerintem ne a gyerek legyen. Vagy nyilván akkor… jó, ebbe most, tanácsadásba nem megyek bele. Nem, gyerünk, mondom, tüm-dürüm-dürüm. Azt mondja. Hát igen. Rugalmasság, stabilitás. 14. Hííí! Így eltelt az idő? 50 fölött már nem is érzem. Még jó, hogy nem remeg a kezem, majd az is lesz. Következő. (63:35)

14. Mély érzéseket képesek átélni. – Megbízhatóak.

Mély érzéseket képesek átélni: megrendülnek és ujjonganak. Most ezt csak kiválasztottam kettőt, most nem ez a lényeg. Tehát mély érzéseket élnek át: megrendülnek és ujjonganak. És plusz, egyaránt, tödöröm-dödödöm. És megbízhatóak. Mély érzéseket képesek átélni, ujjonganak, megrendülnek szívük mélyéből, és közben megbízhatóak. Annyira felejthetetlen, nekem volt egy olyan gimnáziumi osztálytársnőm, aki hihetetlen érzékeny volt. Akkor egyik nap nem jött be az iskolába. Kérdezte a tanárnő: „Hol voltál? – Ő látott egy kismacskát. Az annyira keservesen nyávogott, hogy hát nem, nem, ő így nem tudott iskolába jönni.” Ezt mondta, de nem azért, mert ilyen kamu szöveg volt, tudjátok, ilyen Karinthy módra. Nem kamu szöveg volt, ő tényleg látott egy kismacskát, a szíve összefacsarodott. „Hát én most egy serdülő… most mit, mit?” Akkor ő szerzett tejet, akkor hogy adja a szájába, akkor azt nem t’om, akkor vett egy cumisüveget, akkor nem volt pénze, akkor kért valakitől pénzt. Érted, hát ezzel elment simán a nap. Akkor egy ilyen nagy szemekkel néztem. Te jó ég, ez egy micsoda egy, hát ez egy gyönyörűség egy ilyen nő. Én azt gondoltam, hogy ház ez egy gyönyörűség, hát csak nem volt suliban. (65:05)

Ismeritek azt, hogy valaki csak az egyik részén ül, a mély érzések, döbbenetes megrendültségek, és mondjuk a férje várja haza, a férje várja haza. De sosem lehet tudni, hogy hazajön-e vagy nem, mert ha menet közben történik valami drámai, hát ki ha ő nem. Biztos ismertek ilyesvalakit. Ő… egyszerűen alig lehet mellette meglenni. Nagyon nehéz vele élni, mert teljesen kiszámíthatatlan. Mert a mély érzések, amiket átél, teljesen el tudják sodorni. Hiába beszélt meg bármit. És akkor még ő maga úgy is éli meg, hogy „Hát érted, egy kis állat, Petike. Hát gondolod, hogy ilyenkor énnekem eszembe jut, hogy írjak egy SMS-t? Hát hallottad volna azt a nyávogást. Hát csak van köztünk annyi bizalom…” (Mutatja, hogy erre Petike sértődötten elfordul – szerk.) (66:15)

Ugye a másik véglet: soha egy semmi megrendülés. „Ujjongás? Na az pláne nem, még hülyének néznek.” Tartottam egy előadást egyházi berkekben. Azt mondja valaki: „Hogy lehet 50 évesen ilyen éretlen?” Mit szóltok? Én egyszerre tudom a szenilitásnak, az elbutulásnak, és az éretlenségnek egy sajátos egyvelegét. Ugye, ez aztán az egyaránt. Ezt majd föl is írom. Ahh! Jó, gyerünk! Csak hova? Mit akartam itt? Igen, igen. Jaj! Hát igen, erről eszembe jutott… (67:15)

Nem tudom, tinektek milyen élményeitek vannak katolikusokról. Most elkezdem rágni a körmöm, kicsit szorongok ettől, nehogy följelentsenek. Nem egyszer az a benyomásom, most átjövök ehhez a székhez, hogy valahogy, mintha a jó, a jó és az igaz, az értékes és a szép, a katolikus emberben olyan érdekes módon deformálódna, és azt csinálja velünk, hogy olyan komolyak leszünk tőle, és egy kicsit szomorúak. (Komoly arcot vág, de nem megy neki – szerk.) Mert az olyan igaz, jó, szép. Ezen annyit gondolkozom, hogy valami érték, vagy jó, vagy igaz, hogy miért kell ahhoz elkomorulnunk? Mindig olyan… Erőt vesz rajtunk valami, egy olyan, egy olyan méltóságteljes szomorúság. „Igen… Méltón éljetek!” Ezt én egyszerűen nem értem. Annyira nem értem, hogy arra gondoltam, hogy a gyerekeket kell megkérdezni, mert a gyerekek még talán nem romlottak el. Kérdeztem egy misén őket. „Mondjátok meg gyerekek, de most…” Mert tudjátok, én nem tartok szentbeszédeket, mert nem is tudom, hogy kéne azt csinálni. Mert a beszédet értem, a másik, azt nem tudom. „Figyeljetek, szerintetek lehet-e, szabad-e sírni a templomban?” Az összes gyerek arca… (Elkomorult – szerk.) Hát láttam, hogy annyira megrendültek, hogy nem rakják föl a kezüket. „Tegye föl a kezét, aki szerint a templomban szabad sírni, szomorúnak lenni!” Vfff! Egy kéz-erdő. Az arcukon is láttam… „Jó, nagyon köszönöm, köszönöm, szerintem is így van. Szabad-e a templomban kacagni, nevetni, ujjongani, lelkesedni?” (Ugyanolyan komor arc… - szerk.) Gondoltam, itt is a kézföltétellel jutok majd valamire. „Tegye föl a kezét, aki szerint igen!” (Komor arccal mutatja, hogy senki sem teszi föl a kezét – szerk.) Egy gyerek föltette a kezét, az anyja trrrrr! (Lenyomta – szerk.) Szinte hallottam, ahogy súgja neki: „Nem leszel ötös hittanból!” Nem értem! (70:10)

Most átjövök ide. Persze, hogy értem. Egyszerűen nem bírok beletörődni. Nem, nem bírok beletörődni. Hát hogy mikor elhangoznak ezek a kifejezések, hogy érték, vagy igazság, vagy jó, hogy miért, miért kell elkomorulnunk hozzá? Nem, nem, nem! Tiltakozom! Átjövök ide, itt vannak az érzések. Tiltakozom! Ááá! Na, gyerünk, megpróbálok megkomolyodni. Hátha… nem sokára ezüstmisés leszek. Lehet, hogy nem engednek oda. Szerveznek nekem egy külön ezüstmisét, nehogy megfertőzzem a rendeseket. Tényleg… na jó, gyerünk, Feri! De most olvastam, most olvastam, egy francia színésznek a monodráma előadására nem jelentkezett senki. Nem vettek jegyet, de ő megtartotta. A hírben az szerepelt, hogy állítólag kimagaslót nyújtott. Hát ez nagy valószínűséggel az ő elmondása lehet. Lehet, egy kicsit szétestem? Jó, még egy! De nem fér bele semmi, hát mit nézegetek én itt, ilyen szövegeket, meg mi? Hát de idő van. Tudjátok, ezzel kezdtük. Minden keddnek egyszer vége lesz, ez már csak így van. (taps – szerk.) (72:00)