A büntető készenlét-séma 17. - Hogyan váljak érzelmileg éretté? Lépések a fejlődéshez III.

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Hogyan váljak érzelmileg éretté? Lépések a fejlődéshez.

Belecsapok, mégpedig ebbe a nagyon izgalmas témába, aminek most a címét így nevezhetnénk meg, hogy az érzelmi intelligencia, az érzelmi intelligencia fejlesztésének a lehetőségei. Hogyan tudjuk leírni, hogy mi jellemez egy olyan személyt, akit érzelmileg intelligensnek tarthatunk. Egy olyan édesapát, aki mellett a gyerekei tudnak fejlődni az érzelmi intelligenciájukban. Ez akkor a témánk, és ehhez máris használnék három széket. Emlékszem, még a MOM-ban kitaláltuk, hogy amikor valami olyasmit mondok, ami ismétlésszámba mehet, ne mondjuk ezt, hogy ismétlés. Mert ha azt mondjuk, hogy ismétlés, „Haaa, még ismétlés. Jól van, 10 perc, megint el… semmi értelme.” Hogy mennyivel jobb, hogyha azt mondjuk, hogy nem, nem az ismétlés, nem ez az érdekes, hanem azt csináljuk ilyenkor, hogy a kedvenc matchboxunkat tologatjuk, a jól megszokott matchit. Hogy valami, jó az, jó az, nem kell mindig hogy új, nem kell mindig, hogy friss legyen, valami, ami már úgy a kezünkre áll, és akkor örülünk annak, hogy ezt már ismerem, hogy ezt tudom, hogy ez hogyan van, és hogy ezt tudom használni, és mennyire izgalmas, hogy… Na, tehát! (01:15)

Ismétlés, a kedvenc matchboxunk tologatása

Ezért beszélünk arról, hogy az érzelmi intelligenciát nagyon egyszerűen, ha egyetlen modellbe kellene összefoglalnom, akkor azt mondanám róla, hogy az érzelmi intelligencia három lépésből álló folyamatban képzelhető el, mint egy élő rendszer. Akkor az első (1. szék – szerk.), ugye ezt lehetne sokkal normálisabban is. (Higgadtabban folytatja – szerk.) Három lépésből áll, ez egy folyamat, élő rendszer… Miért kell ezt így? Nem, nem tudom. Hát… Szóval. Jó, most nem kommentálom saját magamat. Tehát. (01:50)

1. Esemény, 2. Hatás, 3. Válasz.

Az első, amire így emlékezhetünk vissza, hogy az esemény, hogy történik valami, hogy van egy, van egy helyzet. Tehát egy esemény. Itt jön most a fontos, már nem csak megnevezem, hanem hogy hogyan illeszkedik akkor ez a rendszerszemléletben ez a kijelentésünk úgy, hogy minden egyes esemény egy folyamat része. Nincsenek önmagukban álló események, az mindig egy folyamat része. Ahh! Ezért például, amikor ti fiatal házasok vagytok, és kicsi a baba, mondjuk 4 hónapos, de felőlem lehet 7 is, és nincs időtök egymásra, akkor mondhatjátok. „Ez szörnyű! Nincs időnk egymásra.” De azt is mondhatjuk, hogy „Ameddig nem volt babánk, volt időnk egymásra, és amikor picit nagyobbak lesznek, megint lesz időnk egymásra. És most, hogy nincs időnk egymásra, ez azért van, mert a babának kell sok idő. Tehát szeretjük egymást, pu-pu-puszi, csók.” Hogy minden esemény egy folyamatnak a része, és de nagy dolog egy folyamat részeként látni egy eseményt. (02:55)

Amikor a serdülő lány a szüleire csapja az ajtót, akkor nem neveletlen, hanem az egy folyamat része, és lehet, hogy éppen valami elég hasznosat csinál a maga szempontjából, aminek a gyümölcsei a szülők szempontjából 10 év múlva érlelődnek meg, amikor lesz egy életképes felnőtt kölykük, és 20 év múlva az az életképes felnőtt kölyök fogja őket eltartani. Ennek az az ára, hogy 15 évesen rám csapja az ajtót. Hoppá! Tehát, ugye tudjátok, bizalommal beszélek, nem kezdek el mindent agyon részletezni. Jó, tehát előszeretettel érthetitek félre, ha akarjátok. Tehát az első, hogy az érzelmi intelligenciát leírhatjuk így, rendszerszemléletben, folyamatra figyelve, hogy minden egyes esemény, amely érzéseket és érzelmeket vált ki belőlünk, ezek a helyzetek és események egy folyamat részei. (03:50)

Második (2. szék – szerk.). Ezek az események hatnrak… na, hatnak ránk, hatnak ránk, hatnak ránk. Hatnak ránk valahogy, itt megjelennek az érzések, az érzelmek, az indulatok, a késztetések, a vágyak, a szükségletek. Hatnak valahogy ránk, és ez a kettő nagyon világosan nem ugyanaz. Hogy itt (1) van egy esemény, és ez belőlem (2) mit vált ki, milyen érzelmeket hív belőlem elő. Nagyon fontos, hogy lássam a kettő közt a különbséget. Mert mondhatom azt, hogy „Fölidegelsz, fölnyomod az agyam! Ne bosszants, ne őrjíts meg!” Értitek, akkor ezt a kettőt (1-2) összemostam. Sokkal pontosabb, ha azt mondom „Amikor rám csapod az ajtót, ez nagyon bosszússá tesz.” – „(1) Amikor késel, és nem küldesz egy rohadt SMS-t, (2) akkor ez nagyon földühít engem.” Haaa! Tehát létezik az esemény, és létezik a reakció, ahogyan az esemény, és a hatása, ahogyan ez hat rám, érzések, érzelmek. Itt (2) egy nagyon fontos dolgot mondtunk, majd csak megnevezzük, hogy amiképpen minden esemény egy folyamat része, minden érzés egy rendszer része. Nem csak úgy önmagában érzek valamit, ez mindig egy rendszer része. Érdemes egy rendszer részeként látni a saját érzéseinket és érzelmeinket, hát különben bekebeleznek, fölzabálnak, tdd-ddd-ddd. (05:30)

A harmadik (3. szék – szerk.), hogy azután én valahogyan reagálok és válaszolok, szabadon tudok, kreatívan tudok cselekedni, ez a harmadik lépés. Ahh! És minden válasz egy kapcsolat része. Ezt azért hangsúlyozzuk nagyon, mert a büntető készenlét sémánál, ami a nagyobb keretünket jelenti, ott az a problémája éppen annak, aki ettől a sémától szenved, hogy egyoldalúan lát, nem látja azt, hogy az ő cselekvései, ahogyan ő reagál helyzetekre, és a saját érzéseiből kiindulva a másik személyére, hogy elveszíti a kapcsolatot. Ahh! Tehát. (06:10)

Minden esemény (1) egy folyamat része, minden érzés (2) egy rendszer része, és minden válasz (3) egy kapcsolat része. Ha ezt képesek vagyunk így látni, akkor már rendszerszemléletben látok, akkor már az érzelmi intelligenciát jól meg tudom ragadni, és tik-tik-tik, három különböző dolog. (06:30)

Éppen most Húsvétkor, most vannak húsvéti élményeim. Hát nem t’om, ezzel traktáljalak-e titeket. „Traktáljalak, traktáljalak!” Jól van. Kaptam például egy nagyon finom csokit. Képzeljétek el, én nem tudtam, hogy ilyen létezik, de hát azért a tudomány mai állása szerint végül is nem t’om miért lepődtem meg ezen, hogy kaptam mogyorós nyulat. Ettetek már mogyorós csokinyulat? Nem ám csak értitek, ez a mű-mű-csokimázas izé van, mogyorós csoki nyúl. Nagyon faint, nagyon jó, jó, gyerünk! Tehát! (07:15)

Akkor ott tartok, hogy akkor rendszerszemlélet, és folyamat. Tudjátok, hogy valahogy hirtelen elkezdtek bennem összeállni ezek a mondatok, olyan gyakran hallom ezt. „Hát ha a fiam elveszi tényleg azt a lehetetlen Rozáliát, megőrülök, beledöglök, kikészülök, kimegyek a világból.” Hogy hány és hány olyan mondatunk van, hogy „Ha a fiam nem jön haza Angliából, végem van.” (Csörög egy mobil – szerk.) „Ha a feleségem nem kapcsolja ki a telefont…” Most ugye azért ez sokszorosan félreérthető. Jó, tehát „…akkor menten elsüllyedek.” Rengeteg olyan mondatot mondunk, de tulajdonképpen az érzéseket kihagyjuk. Van egy esemény, és rögtön mondjuk rá a választ. Esemény és válasz, esemény, és mi fog történni. Esemény, és mit fogok csinálni. Esemény, és hogy mi lesz. És kihagyjuk azt, hogy „Na, na, na, na! Álljunk csak meg!” A kettő között (2) nagyon gyakran a félelem van. Hogyha késel, akkor nem csak az van, hogy megőrülök, hanem ha késel, elkezdek félni, és ez a félelem elkezd rám hatni. A félelemmel nem is tudok mit csinálni, és ilyenkor, ha félek, egyszer csak úgy belecsúszok valamibe, hogy amikor megjössz végül, tök mindegy, hogy a saját hibád, nem hibád, lemerült a telefon, akármi, már csak undok tudok lenni veled. Hogy a kettő között érzések vannak, hogy ennek a fölismerése. (08:55)

Hirtelen az jutott eszembe, ahogy hirtelen valahogy kiláttam a fejemből, hogy… Te jó ég! Annyi félelem van, amit nem ismerünk föl, innen nem vesszük észre, hogy az ott van, és ebből számunkra mindig következik az, ebből akkor az, dee-döö-dööö. És milyen nagy dolog megállni, és azt mondani… Onnan jutott ez eszembe, mert jött valaki, és nagyon világosan mondta ezt a mondatot. „Feri, ha ez így lesz, abba én belepusztulok.” És nem bírtam megállni, hogy ne azt mondjam: „Ha ez így lesz, akkor te attól félsz… hogy nem bírod ki.” Ez a mondat, nem az, hogyha ez lesz, akkor én belepusztulok, attól félsz. Halljátok a minőségi különbséget? Hogy egész más, ha ide (2) leülök, és azt mondom „Aha! Ez egy félelem.” Hogy nekem egy félelemmel kell valamit kezdeni, és nem azzal, hogyha a fiam ezt csinálja, akkor én abba belepusztulok. Mert akkor mivel kezdjek valamit? A fiammal, meg a pusztulatommal. Hát egyszerűbb, ha a félelmemmel kezdek valamit. Mert itt (1) a fiamnak írok minden nap három email-t, hogy „Fiaaaam!”, és a köztes időkben (3) pedig szenvedek. Hát… mert persze nem válaszol, a dög. Nem, sz’al a mai fiatalok. Hiába, mondjátok nyugodtan, internet-kultúra, persze. Csak az én fiamnak nem. Szökőévenként ír nekem, dob nekem egy emailt. Persze. „Anya, ne izgulj már! – Na ettől szoktam idegbajt kapni.” (10:35)

Hejj, nem akarom ezt hosszabban mondani, csak a jelentőségét, hogy meg tudok állni ott, hogy ez milyen hatást kelt bennem. Nem ez a… ez egy félelem, hogy az fog velem történni. De most, hogy látom, hogy ez egy félelem, haaa, hát akkor itt ezzel egy csomó mindent lehet csinálni. Félelemként akarok ezzel valamit kezdeni, és egyszer csak szabadon tudok majd válaszolni. Egy egész más világ. Rendben van, elpucolom a három széket. Nagyon köszönöm a csokit! Ú, hát de nyúl van rajta, hát most veszem észre. Azt a betyárját! Jól van. Settenkedik, jól van. Úgy… te is? Nem kaptatok egymás mellett helyet? Hát pont én választalak el benneteket? Ez szörnyű. Kibírjátok 1 óra 5 percig? „Most igen.” Akarsz róla beszélni? Akkor ez egy gyógyító távolság. „Bízom benne.” Bízom benne, jó, erről úgyis lesz jó. Néha annyira jó egy kicsit távol lenni. Ugye? „Látod?” Jó, most valamibe belenyúltam, nem kellett volna, mert se közöm nincs hozzá, se nem értek hozzá. Na most. Eljutottunk így a két székig, egyszerűsítjük az életet. (12:10)

1. Együttérzés, 2. Igazság.

Tudjátok, arról beszélünk, hogy rendben van, most akkor már rendszerszemléletben tudjuk látni az érzelmi intelligenciát, pö-lölöm, most akkor azt is tudjuk nézni, hogy akkor leírhatjuk az érzelmi intelligenciát két székkel is, mint egy egyensúlyt. Az egyik széken (1. szék – szerk.) itt ülök, együttérzés, mögötte megértés. Nem az, hogy értem, hanem megértő vagyok, az még nem ugyanaz. Együttérzés, ebből egy megértés fakad, megértővé válok, és te megértve éled meg magad. Megbocsájtás, irgalom, jó szándék, szánalom, tü-dö-dö, különböző kultúrák, különböző kulcs fogalmak. Ez az egyik. (12:50)

A másik (2. szék – szerk.) az igazság. Kivel, mikor, mi, hogyan történt. Úgy szeretnénk az együttérzésnek a kultúráját kimunkálni, az érzelmi intelligencia világát, én legalábbis ezt nagyon szeretném, hogy sose fizessük meg azt az árat, hogy az igazságot, vagy az igazságosságot eltüntetjük innen. Emlékeztek, azt mondtuk, hogy az együttérzés és az igazság egymást kölcsönösen kiegészíti, átjárja, föltételezi, és megalapozza. Ezt a négy kijelentést tettük mindig hozzá. Egymást kölcsönösen kiegészíti, átjárja, föltételezi és megalapozza. (13:25)

Egy gyönyörű dolog történik például. Amikor valaki az együttérzésben járatlan, érzelmi-intelligencia-gyenge, a kapcsolatot elveszti, a folyamatokat elveszti, a saját érzéseinek nincsen tudatában, pff-pff-pff, csapdos, mint egy tanulatlan Jedi lovag. Hogy akkor mi történik vele? Ő egy fajta igazságot ismer, a büntető igazságot, vagy -igazságosságot. „A bűnt meg kell torolni. Hát mi mást is kéne vele csinálni? Mit lehetne vele mást csinálni? A bűnt meg kell torolni, a rosszat meg kell büntetni. Bűn, büntetés, bűnhődés. Ez van. Mégpedig az igazság nevében, mert ha ez nincs, mivé lesz az igazság?” De hogyha az együttérzés széke is létezik, és én nem vesztem el szem elől az igazságot, akkor egyszer csak ez az igazság, rájövök, hogy nem csak efféle igazság létezik, vagy az ebből fakadó igazságosság, ami szemet szemért, fogat fogért, hanem létezik… Sok nevet adhatunk. Ez (2) itt egy büntető, vagy bosszúálló igazságosság, ezt nevezik válaszcsapásnak. Na, csók mindenkinek. Válaszcsapás. (14:50)

Létezik egy más fajta igazság, vagy igazságosság. Úgy hívják, hogy a gyógyító igazság, a fölemelő igazság, a világosságot, vagy megvilágosodást hozó igazság, a változást hozó igazság, és ezt is ismerjük. Ha csak valaki nagyon-nagyon nem sérült köztünk, de… akkor ismerjük azt, hogy szembesülve valami őszinte, igaz találkozásban egy tartalommal, egyszer csak nem éreztük azt, hogy ez elnyel, vagy elpusztít, vagy végünk van, vagy kritikus, vagy ítélkezik, vagy büntetne, vagy bűnhődnénk/nánk. Bűnhőd…? Nénk, nénk, nénk. Hanem hogy egyszer csak valahogy úgy kezdünk benne úgy megtisztulni, vagy úgy megvilágosodni, és azt mondjuk. „Thííí, ajj, de jó, hogy ezt most kimondtuk. Nagyon sajnálom. Jaj de jó, végre ezt tisztán látom. Ja, hogy ez így történt? Ja hogy te ezt élted meg? Ja, hogy ez neked ezért fájt? Ja, hogy de közben erre gondoltál? Ja, most ezt értem.” Létezik ez a gyógyító, megújulást hozó, megtisztító igazság, amiből kedvünk van vagy bocsánatot kérni, vagy megbocsájtani, és ott igen is van igazság, és van nagyobb fény, és hahh. És ez az igazságnak egy nagyon sajátos, de már egy egyensúlyban lévő formája, nem egyoldalú. (16:30)

„Miért bántották Jézust?”

Mint ahogy fordítva is van. Itt van az együttérzés. Hogyha van együttérzés, de nincs igazság, hát akkor bárkivel bárki bármit megcsinálhat, mert semminek nincsen következménye. Az nagyon félelmetes, ha semminek nincs következménye. Ha nem mondjuk ki, hogy kivel, mikor, ki, mit csinált. Ha még az a következménye sincs, hogy ezt ki lehessen mondani, akkor az félelmetes. Ehhez lett egy képem, tudjátok. Jött hozzám egy édesapa. Az édesapa ide járt pár évvel ezelőtt, amíg még nem volt édesapa. De aztán édesapa lett. „Van nekem jobb dolgom is.” És tényleg így van, mert ő akkor most a gyerekével játszik, vagy altatja, vagy fekteti, vagy füröszti, vagy mesél neki, vagy akármi. Azt mondja. „Feri, képzeld, a hároméves kislányom, járunk át vele a templomba, már legalább ötödször kérdezte, hogy Jézust miért bántották.” Ugye itt (2) ülök. „De mondd meg, apa, hát miért csinálták ezt Jézussal?” Ezt a kérdést nem egyszer hallottam már, hogy gyerekek, főleg óvodás korúak, kisiskolás korban értetlenül nézik ezt. „De hogy…?” Egy első szembesülés valami fájdalmas szenvedéssel. „Hát ezt hogy? Ezt miért csinálták?” (18:00)

Az apa kedves volt, mert odajött hozzám egy mise után, akkor nem volt nála a gyerek, azt mondja. „Feri, Feri, mondjál már nekem erre valamit, hogy én mit válaszoljak erre!” Mondtam neki valamit, de ez most egyáltalán nem érdekes. Az történt, két hét múlva megvártak a misén, apa, de úgy a karján a kislány, és tudjátok, ahogy egy kisgyerek komoly tud lenni. Hát az, az egyszerűen lenyűgöző. (18:25)

Angyal a tanuszodában

Az alap élményem a kisgyerek komolyságáról az, hogy készítettem föl gyerekeket elsőáldozásra, és egyszer csak odajött hozzám egy kisfiú a szünetben, azt mondja. „Feri atya! Vannak angyalok?” Ez egy viszonylag könnyű kérdés, de tényleg, mondtam. „Vannak.” Erre azt mondja „Akkor jó, mert én találkoztam egyel az uszodában.” Ezt mondta, tanuszoda ráadásul, tehát mondom nektek, angyalok járnak a tanuszodába. És akkor nézett rám, de olyan nagyon-nagyon komolyan. Hát én éreztem, hogy ez nagyon komoly. Még jó, hogy az első választ nem szúrtam el. Ú, akkor iszonyat negatívból kellett volna kimenteni a helyzetet. Ezt már tisztáztuk, hogy vannak, és a tanuszodába is járnak. (19:25)

Akkor rám nézett, mert látszott, hogy itt valami nagyon nagy téma van. Azt mondja. „Feri atya! Mit jelent, hogy én találkoztam egy angyallal?” Hát ez viszont nem egy könnyű kérdés. És hogy most mit, mit, mit? Hát ez élet-halál kérdés majdhogynem, tudjátok. Most mit mondjak? Gondoltam, hogy egy kicsit puhatolózok, értitek, nem kell rögtön úgy látszani legalábbis, mint aki ehhez ért. Kérdezte tőle. „Mondott neked valamit?” Azt mondja „Hát ez az! Pont ez a furcsa, Feri atya, hogy nem szólt semmit. Akkor ez mit jelenthet?” Na, ott megjelent egy aggodalom, ú-úú, és hát én vagyok az angyal-szakértő. Arra gondoltam, hogy hát itt most tényleg, ennek fele se tréfa. Ezt most elmondom, mit mondtam, vagy jó, vagy nem. Hogy… azóta nem jár templomba… nem, jár, jár, hát elsőáldozó lett, meg minden. Hogy… tényleg így van, tényleg. Akkor azt mondtam neki. „Nézd, én ezt pontosan nem tudhatom, azért, mert ő a te angyalod volt. Hát énnekem esetleg valami sejtésem lehet, mert én az én angyalomról tudok. De a te angyalod az a te angyalod. De most én az én angyalommal kapcsolatban én azt tudnám elképzelni, hogy ha nem szólt semmit – mert ugye szólhatott volna, de nem szólt a tanuszodában – ezzel kifejezte azt, hogy szerinte rendben van minden. Hát azért nem kellett neki semmit szólnia, csak ott megállt és azt mondta: rendben vagy. Lehetséges ez?” Így rám nézett, de nagyon gondolkozott. „Ez lehetséges.” És aztán folytattuk az elsőáldozási fölkészülést. (21:45)

„Miért bántották Jézust?” (folytatás)

Na tehát, kétség kívül van élményem arról, hogy amikor egy gyerek egy komoly kérdést tesz föl, akkor aztán az összes gatyámat magamra kell venni. Ott volt, jött az apa, karján a hároméves kislány, ilyen kis szőke, fodros… „Feri atya! Miért csinálták ezt Jézussal?” Hogy mindig én fogom ki a nehezét! Hát ezt… jó, de most mondtam valamit, nem volt jó. Nem volt jó, azért, mert aztán azon gondolkoztam, mentem, jó, most ezt mondtam. Mondhattam volna még azt is, meg amazt is… hogy mit kezd ezzel ez a hároméves kislány? Nem tudom, nem tudom, és hetekig nyomasztott ez, hogy a hároméves kislánynak hogy tudtam volna ezt valahogy jól elmondani, ha el lehet mondani. Nem tudom, hogy el lehet-e, de ha el lehet, akkor hogy? Ebből lett egyszer egy képem, hogy tulajdonképpen ez a kislány, azzal, hogy ezt kérdezi, meg úgy kérdezi, ahogy kérdezi, tulajdonképpen egy tükröt tart nekünk felnőtteknek. Tudjátok, hogy Csíkszentmihályi Mihály azt mondta ’44-ben, mikor hallotta, hogy bombáznak, hogy „A felnőttek nem tudják, hogy kell élni.” (Egészségedre! Hogy trüsszögnek össze-vissza. Nem, hát cimbi, cimbi, cimbi! De tényleg, hogy valakivel ilyen jóban vagyok, és akkor merem. Tényleg!). Hogy a felnőttek nem tudják, hogy kell élni, ezt múltkor mondtam, ugye, hogy nem érdemes a felnőttektől tanulni, mert a felnőttek csinálják a háborút, a felnőtteknek gőzük sincs, hogy kellene élni. Tulajdonképpen, magunk között szólva, szerintem ez nem változott. Mire felnőttek leszünk, olyan sok sebünk, meg torzulásunk lesz, hogy tényleg nem tudjuk, hogy hogyan kéne élni, hogy nem tudjuk. (23:50)

Mikor ez a hároméves kislány… „Mondd meg, Feri atya, hogy Jézussal miért csinálták ezt?” Arra jutottam, hogyha én erre válaszolok, az egy felnőtt válasz lesz. Hogy akármit is mondok rá, kár hogy mondok rá bármit is. Hogy erre nincsen jó válasz. Az a baj, ha mi felnőttek erre a kérdésre tudunk válaszolni. Az nagyon nagy baj, hogy valakivel igazságtalanok, szenved, elítélik, fáj neki, megölik, és erre mi meg tudjuk mondani, hogy miért? Ez nagyon-nagyon nagy baj. Hogy oda jutottam, hogy de kár, hogy én erre mondtam bármit is. Lehet, hogy erre a jó válasz az, hogy „Hát erre nincs válasz, csak egy nagyon jó kérdés van, ez. És hogyha ez neked nem megy a fejedbe, akkor te nagyon jól látod az életet.” Akkor lett egy képem, hogy ez a hároméves kislány, mondjuk 2000 évvel ezelőtt odamegy, és akkor odamegy a katonához, és idáig ér (Combközépig, mutatja – szerk.), értitek, és fogja a katonának a tunikájának a szegélyét, mert körülbelül itt van, és akkor elkezdi rángatni, és azt mondja „Hagyd abba! fáj neki. Hagyd abba, mert fáj neki!” És ha mi felnőttek tudnánk, hogy hogyan érdemes élni, ez elég lenne, ez elég lenne. Hogy valaki azt mondaná „Ez nekem nagyon fáj.” Itt vagyok az együttérzésnél, itt vagyok a részvétnél, a szánalomnál, az irgalomnál. „Ez fáj neki, ezt azonnal abba kell hagyni.” És nem kell hozzá egy kötetet írni, hogy miért, hogy a fájdalom receptorok hogyan hatnak, hanem abba kell hagyni, mert fáj neki. (26:00)

Ezt azért hozom ide, mert ahogy itt (2) ültünk, és azt mondtuk, hogy ha eltüntetjük ezt a széket, akkor létezik a megtorló igazságosság, a büntető igazságosság. De ha van az együttérzés (1), akkor azt mondom, van a gyógyító igazságosság, a gyógyító, fölemelő, változást hozó igazságosság. Most, itt (1) pedig azt mondtuk, ha ezt eltüntetjük, és nincs, az igazság kimondása nem történhet meg, akkor egy rettenetes hely lesz a Föld, akkor bárkivel bármit meg lehet csinálni. De ide rakjuk az igazságot, és azt mondjuk, hogy a legmélyebb együttérzésnek a legszorosabb viszonya van az igazsággal. Ebben az együttérzésben azt mondom „Azonnal hagyjátok abba!”, és nem kell megindokolni, és ragozni, és nem kell kultúrtörténész hozzá, hogy megindokolja, hogy miért. Kit érdekel a… – most ki fogom sarkítani, direkt – szokás, a hagyomány, értitek, az istenképzetek, meg a… leeső telefon. Hogy az a baj, ha elkezdjük ezt mondani. Bőven elég az igazság szempontjából az, ha azt mondom, hogy fáj neki, és elég. Hát ha ez, ennek nincs köze az igazsághoz, akkor minek van köze? Mit kéne még iderakni? Óh, na. Szóval. (27:40)

A fejlődés lépései - ismétlés

Egyszerűsítettük a helyzetünket, hogy akkor most két székről beszélünk. Múltkor… együttérzés, igazság. Nem t’om, most ezt végig mondjam? Van, aki nem volt itt múltkor? Vagytok itt olyanok? Nem volt… ennyien? A betyárját! Hát de hol voltatok? Ezt sose bírom ki, ezt annyira jól esik elmondani. Jó, akkor… de semmi kommentár. Eszemben sincs kommentálni. Engedjétek… nem fogok rögtön ide-oda ülni. Az egyik első sorban innen szól majd, a másik első sorban onnan, és néha még össze is keverem. Rátok bízom, hát van intelligencia ott bőven, több mint nálam. Hogy… na, hogy hogyan van az egyensúly, hogy a két széknek a tartalma egyaránt megjelenik. Nem föltétlenül egyszerre, hanem egyaránt. Oké, mondom. Tehát. (28:40)

1. Mély érzések, és rálátás, reflexió ezekre az érzésekre.

2. Vágyak, érzések szabad kifejezése, és ezzel nem használok ki másokat. Nem manipulálok másokat azzal, hogy tudok sírni, dühöngeni, csalódottnak lenni, és elmenni.

3. Kötődöm a szüleimhez, de érzelmileg leváltam róluk.

4. Fejlett önazonosságtudattal rendelkezem, és nagyon szabadon ki tudom fejezni, hogy szükségem van másokra, és mások fontosak nekem.

5. Határozott értékrenddel rendelkezem, közben pedig nyitott vagyok, és befogadóképes. Érzéseket be tudok fogadni, indulatokat, késztetéseket, vágyakat be tudok fogadni a nélkül, hogy az értékrendem állandóan kisiklana.

6. Szabad vagyok az önkifejezésben, és fejlett az érzelmi önszabályozásom.

7. Jóban vagyok magammal, és közben érdekelnek mások, kapcsolatépítő vagyok.

8. Felvállalom a konfliktusokat, és képes vagyok együttműködésre, nem is akárhogy.

9. Hatékony stresszkezelő vagyok. Ez olyan jól esik ezt így, egyes szám első személyben, ezt még így… egész jól leszek a végére. Hatékony stresszkezelő vagyok, és közben biztonságban érezheted magadat mellettem, ha erre képes vagy. Ha nem, akkor sérült vagy, gyógyulj. Hát szóval ez… de tényleg van ilyen, van, aki sehol nem érzi magát biztonságban. Akkor sérült, és gyógyulásra van szüksége. Gyerünk! Az élet néha olyan érdes. Néha sima, néha érdes. Tényleg, azért van ilyen érdes része, meg egy sema. Megyek tovább.

10. (Együttérző vagyok, és príma a realitás érzékem. – Kimaradt – szerk.)

11. Spontán, miközben képes vagyok az önkontrollra. Tudom, hogy mikor hogy. Oké.

12. Önbecsüléssel élek, és a gyöngeségeimet szabadon be tudom látni, és ismerni. Nem magyarázom magam, nem indoklom magam. (31:10)

Tudjátok… ezt szerintem el lehet mondani. Gyónási titkot sosem árulok el, de olyan jó gyónásokat hallgattam most Nagyböjtben. Emlékeztek, ezzel mentünk el, most jut eszembe, itt káráltam nektek, mint egy öreg ember. Belenyaltam a húslevesbe – hogy ne őrjítsetek meg ezzel. Hát ennek olyan foganatja lett, tehát egyrészt a piacon ott maradt az összes hús, tehát senki, nem vettek semmit, csak zöldséget vett mindenki. De olyan jó gyónások voltak, annyira jók. Hát én ott lubickoltam, értitek, ezt csináltam, nagyon sajnálom, bánom, súlyos, thíí. Néha egy-egy félmondat elhangzott. „El tudnám mondani, hogy miért, de most gyónok.” Értitek. Az, hogy „Megvolt az előzménye, de tudom, hogy ez most nem számít.”, áhhh. Hát szóval, na, csók minden gyónónak, nagyon jó volt. Olyan… és a kedvencem az volt, lehuppant nálam valaki, ez, ez, értitek, a gyónás lényegét úgy megragadta, mint… (32:20)

(Egészségedre!) Olyan aktívak vagytok ma. Hát igen, ugye hogyha nem kérdezlek titeket, akkor valahogy fölhívjátok magatokra a figyelmet. Nárcisztikusok kíméljenek! Jó, szóval. Gyerünk. (Telefoncsörgés – szerk.) Látszik… de tényleg, lehet, hogy még egy kicsit más állapotban vagyunk, nem? Ugye, hogy még úgy a sok sonka… Vagy nem volt? Ez egy olyan jó ilyen szóösszetétel, hogy „asoksonka, asoksonka, asoksonka”, mogyorós nyúl, kinek mi. Na most! Hol tartok? „A gyónás.” Jaj, a gyónás. Pont ott? Ajjaj-jaj. De a kedvenc… igen, de köszi, köszi, köszi, megvan, csak tudjátok, már most próbállak készíteni benneteket a szenilitásomra. Igen, ne érjen majd olyan meglepően benneteket. Hogy… szóval. (33:35)

Lehuppant nálam, de eleve, ahogy lehuppan valaki, ezt is jól esik nézni, hogy ehhh, úgy lerakta magát. Ilyenkor tudjátok, ha homokban lenne, akkor látunk egy ilyen hatalmas placsnit, szóval hogy igen. De hát ha valaki szorong, tudjátok, akkor ilyen… Akkor csak két pötty van. De amikor valaki lehuppan nálam, és a rugók úgy bvvfff, na az gyónás. Az, hogy bele… és valahogy úgy kezdte „De Feri atya, én gyónni jöttem. Te, én annyira bánom, de közben olyan jó kedvem van.” Értitek ezt? Erről beszélek, hogy annyira bánom, de hát közben átmentem, Tolnát-Baranyát megjártam, már kisírtam magam, kibántam magam, megértettem magam, együttérző voltam, gyűlöltem három percig, bosszút fogadtam 20 másodpercig, túl vagyok rajta. Ez annyira, jól vagyok, ahh! Na, gyerünk! (34:35)

Az igazság, és az együttérzés, vagy érzelmi intelligencia. Most megyek tovább. Mint hogyha elhagytam volna egy fonalat valahol, de ezt… el, ugye? Nem emlékszel a fonalaimra? Gyerünk, megyünk, mert… Hogy? A felsorolás. Hányadik pont? Te tudod? 13. Ne rémisztgess már, 13. Sose írok 13-at. 12-14. Egy pap adjon magára. Gyerünk! Úgy volt, igen, de tényleg ott tartok. Ez hihetetlen. Anélkül? „Nem azt mondtad, hogy nincsen 13-as?” De, de most jön a 13-dik. De hogy jegyezted te ezt meg? „Okos vagyok.” Ez jó, ez jó! Hallottátok a választ? Ez jó. „Okos vagyok.” Ez jó, ez lesz a következő pont, az önbecsülés, na, gyerünk. Igen, van olyan, hogy van önbecsülés, és téves önértékelés, de hát… Most… de most ebbe nem mélyednék bele. Így lehet egy előadás alatt több barátot elveszteni. (36:00)

De tudjátok, van egy klasszikus történet Szent Terézzel, hogy Szent Teréz megy, a lovaskocsival mennek, valamilyen hintóféle valami, és kitörik annak a lovaskocsinak a kereke. Fölbillen a lovaskocsi, hatalmas sár, pff, Teréz úgy, ahogy van, nyom egy hasast a sárba. Akkor hát mégis csak egy szentről beszélünk, és úgy rögtön imádságba fordítja ezt a nyomorúságát. „Uram, Uram, hát ezt miért csinálod ezt velem? Az összes gúnyám így néz ki. Énnekem nincs 25, én egy szegénységet fogadott apáca vagyok. Erre, hát a történet szerinte az Úr azt mondja: „A barátaimmal ezt teszem.” Most ez… mindegy, neki hangzott el, tehát most ezt ne értsétek félre. Erre Teréz azt mondja, mindig a pocsolyában feküdve. „Áh, Uram! Most már értem, miért van olyan kevés barátod.” Na jó. Na most! Ne erre a fonálra építsétek az istenképeteket. Tehát úgy szólt, valóban, valóban 13. (37:20)

13. Rugalmasak, és stabilak. Ahh, innen jött a cím, rugalmasak és stabilak, a stabilitás kulcsa a rugalmasság, nem a szumó.

14. Megbízhatóak, közben pedig mély érzéseket át tudnak élni, meg tudnak rendülni, és tudnak ujjongani. Megrendülnek, és ujjonganak. (37:40)

Például Húsvétkor, hááá, az annyira jópofaság. Mikor tudjátok, a pap fölemeli az Oltáriszentséget, akkor a ministránsok szoktak csöngetni. De mi úgy csináljuk, hogy Húsvétkor az összes gyerek kap egy csöngőt. Hááá, a felnőttek már… A gyerekek ott letérdelnek, csinálnak… egy nagy gyerek csík van. Annyira jópofák, mert lehet velük komolyan, sz’al… „Nézzétek, ez egy szent liturgia!” Ezt nem értik, de látják az arcomat, milyen komoly. „Akkor csöngessetek, amikor intek, egyébként meg semmiképp. Mert úgy van hatása.” Akkor az szokott lenni, a kezében van a csöngő, akkor a kicsik persze csöngetnek, egy 3-4 évesnek hiába mondod, hogy szent liturgia. Ezért a csengős kezével így oldalba böki, ugye, és… Hát még ez a fajta koordináció érlelésre szorul. De tényleg az történik, amennyire tényleg csönd tud lenni úgy, hogy 2-3-4-5 éves gyerekek, ott hatalmas csönd van. Akkor fölemelem az Oltáriszentséget, és így (Int a szemével – szerk.), és krrrhhhsssss! Na, ez az ujjongás, hát nem az, hogy… (Két ujjal finoman megbillent egy kiscsengőt – szerk.) Hát mi ez, angol királyi udvar? Hát értitek. Nem, Krisztus föltámadr! Krrrrr! Nem ugyanaz a műfaj. Jól van, következő. Timmdim-dimmdim. (39:20)

15. Tudnak közel lenni, és amikor távol vannak, akkor sem vesztik el az egyensúlyukat.

Hát ezt még nem mondtam el. Huhúú! Most jön a 15. Tudnak közel lenni, és amikor távol vannak, akkor sem vesztik el az egyensúlyukat. Tehát tudok közel lenni valakihez, együttérzés, tudok közel lenni, érezni, átérezni, vele lenni, megértőnek lenni, közel, közel, közel, közel. De amikor távol vagyunk, sem vesztem el az egyensúlyom, és képes vagyok a kapcsolat tartósságát magamban fönntartani. A kapcsolat folyamatosságát magamban fönntartom akkor is, ha távol vagyunk egymástól. (40:00)

Például kimentek egy fél évre valamilyen oknál fogva. Ez ne a szeretőtökhöz való utazás legyen, hanem hogy elmentek dolgozni, vagy valamit csinálni. És hogy egy érzelmileg intelligens személy a fél éven keresztül képes idebent a másikhoz való tartozását fönntartani, az érzéseit ápolni, kézben tartani, és a meglévő nehézségek hullámzásával elbánni. Egy olyan férfi, aki azzal bizonyítja a férfiasságát, hogy ő sok nővel… Milyen rémülten néztél rám! Akkor nem folytatom. Tehát az arcodról lerítt, hogy ezt hogyan kell befejezni. Hát nem a férfiasságát bizonyítja, hanem a bizonytalanságát. Hahh! Tehát az érzelmi intelligenciához tartozik az, hogy amikor közel vagyok, ezt tudom nagyon élvezni, nem kelt bennem félelmet valakinek a közelsége, így is mondhatnám, hogy az intimitástól nem majrézok, szakkifejezések, de amikor valaki távol van akár fél évig, az érzelmi összetartozásomat meg tudom őrizni. Az irányultságomat meg tudom tartani. Oké. Aki nem, éretlenség. Hát ezt most durván ideraktam, ugye. (41:35)

Egy pap önbecsülés nélkül, és önbecsüléssel a multi világában

Azt nézem, igen. Jaj nekem! Hát ide írtam valamit, de ez, ez 18 éven felülieknek való. Távozzatok! 28 év alatti serdülők! Ajjaj, nem t’om, ezt mondjam-e? De a… bevezetném ezt a… Most mire gondoltok? De tényleg. Hogy, hát szóval olyan történt velem, sose gondoltam volna. Talán a legjobb példája annak, amit a kommunikáció szakirodalma így fogalmaz meg, hogy a kommunikáció tartalmát a befogadó fél határozza meg. Erre van most egy olyan élményem, amit sajnos nem mondhatok el, csak nektek, mert ti éretten fogjátok ezt kezelni. Mert az történt ugyanis, hogy egy hatalmas multinál, de tényleg, tehát a világ 5 legnagyobb cége közül az egyik, tartottam egy ilyen… És az önbecsülésre vonatkozó résznél elmondtam a szokásosat. A szokásos pedig az, amit sokáig érleltem, szerintem egész jól hangzik, meg olyan plasztikus, meg jól kifejezi. Képzeljünk el egy papot, akinek nincs önbecsülése. Ismeritek ezt, ugye. És akkor leülök, és mondom. „Hát igen, akkor 10 óra van, kedd, akkor van még 2 órám, phúú. Hát 10, éjfél felé szoktam lefeküdni, tehát most 2 óra van még, hát… Hát végül csak a büdös nagy magány, az van. Ez a példa, és akkor átülök a másik székre, akkor mondom nekik, hogy ajjjj. Hát most nézzünk meg egy papot önbecsüléssel. Azt mondja, hogy… ránéz az órájára, kedd van, 22:01, na, hát van 2 órám még, mert éjfél felé szoktam csak lefeküdni, hahaj, hát azt eltöltöm magammal. Az a különbség, hogy ő (1) magányos, ő (2) pedig magával van. (43:50)

Na, neked bejött. De jó, jó, ezt… most mutatom az arcot. (Fogja a fejét, lehajtja, és lefelé néz – szerk.) Mert az történt ugyanis, hát ilyen pszichóval megáldott, megvert emberek vagytok ti, nagyon komolyan veszitek, amit mondok ugye, és akkor ezt lehet… Önbecsülés az, hogy jóban vagyok magammal, hogy érdeklem magamat, hogy nem unatkozom magam mellett, hogy biztonságban tudom érezni magamat, hogyha magamra gondolok, jó érzéseim támadnak, hogy kíváncsi vagyok magamra, hogy nem untatom magamat, hogy szívesen vagyok magammal, a tükörben…. Értitek, na. Igen ám, de itt nem ez történt. Hanem ahogy kimondtam ezt, hogy „Haa, ezt eltöltöm magammal!”, ez egy olyan cég, ahol a munkavállalók 90%-a olyan 30 körüli férfi… És az lett a benyomásom, hogy ez a történet egy új értelmezést nyert. És mondjuk ez egy ilyen 1000 fős koncertteremben zajlott, 25 jupiter lámpával, és én ott egy szál papként ott álltam a hülye öltönyömben, és éppen most mondtam el 1000 embernek, hogy… az önbecsülésnek a része 10 óra és éjfél között, hogy azt úgy eltöltöm magammal, és utána lefekszem aludni. És erre engem megvettek ennél a cégnél, hogy ezt így, mégis csak mindent a munkavállalók testi-lelki egészségéért, hogy érezzék jól magukat, és hogy a Bagi-Nacsa után jöttem én. De hogy énnekem ez eszembe nem jutott egyetlenegyszer sem, mert ezt a reakciót sosem kaptam, magamtól meg nem jutott eszembe. (45:45)

Ott elkezdtek, egymásra néztek ilyen nagy kopasz, kigyúrt gyerekek, és két hegyomlás úgy egymásnak „Hallottad?” Úgy hirtelen megjelent előttem a Nógrád megyei hetilapnak a szalagcíme, hogy… Hát, arra gondoltam, hogy ezt nem mondom el nektek, mert mégis csak nem idevaló. Szóval, nagy dolog, ha az érzelmi irányultságomat és összetartozásomat fenn tudom tartani, akkor is, ha távol van a szerelmem. Következő. (46:30)

16. Életképes vagyok és önálló, és képes vagyok kötődni.

Önálló vagyok és életképes, és tudok kötődni. Csak az egyik vesszőparipámat hadd ismételjem el, hogy van aközött különbség, hogy valaki autonóm, és aközött, hogy individuális. Mert a legtöbben kihúzzuk magunkat, és azt mondjuk „Én autonóm vagyok.” Valójában individuális vagyok. Mert az autonómiának a szakirodalom szerint az egyik ismérve, hogy tartalmas emberi kapcsolatokban él, képes együttműködni. Nagyon érdekes, hogy egy céges fő-fő valaki a következőt mondta nekem. „Feri, nagyjából az a helyzet, hogy a munkavállalókat szakmai alkalmasságuk okán vesszük föl, és emberi alkalmatlanságuk miatt bocsájtjuk el.” Amennyiben nem más okok miatt történik ez. Tssz! Zseniális, nagyon tsss. Tehát legalábbis megfontolásra érdemes. (47:50)

Tehát az autonóm személy éppen az autonómiája miatt, önmaga féltése, meg minden egyéb, szorongások, meg aggodalmak, meg állandó harckésztetés nélkül képes együttműködni. Nem akarja a másikat legyőzni, mindenkinél okosabbnak lenni, bebizonyítani, hogy „Nekem van igazam, mindenki más hülye, hogy majd én megcsinálom, senki nem ért hozzá, hahh.” Hát de együttműködök nagyon szabadon, és… Tehát azt látom, hogy nagyon sokan autonómnak mondják magukat, de közben individuálisak. Nekem ezzel semmi bajom, csak akkor tudd, hogy ez nem autonómia, hanem individualitás, és akkor ha azt akarod, akkor ez van. Jól van, tudum-tudum-tutum-tutum. Ahh, hát miket írtam én ide! (48:45)

Dezső és Brünhilda

Azt figyeltem meg, sokszor olyan fájdalmasan, hogy az autonómia kapcsán jutott talán eszembe, de már nem emlékszem, mert öregszem, hogy de gyakran hallom, mondjuk egy hölgytől, hogy így kezdi a párkapcsolati megfogalmazását, hogy „Azért akarok a Dezsővel élni, – nálam minden férfi Dezső, és minden nő Brünhilda – azért akarok… Ez egyébként olyan… Múltkor dedikáltam, odaállt egy férfi, azt mondja „Dezsőnek lesz.” És akkor ránéztem, mert nem tudtam eldönteni, hogy hülyéskedik-e vagy nem, és azt mondja „Egy igazinak.” Szóval, hát, csak mondom nektek az örömhírt, nem veszett ki még eme nemes név. Szóval. Hol tartok? „Hogy a nők úgy kezdik, hogy… Dezsővel élni.” Hogy megjegyezted, hogy a nők hogyan kezdik. Ez jó, ez jó, jó, köszönöm a segítséget! Most tényleg nem jutott eszembe. Na most. (50:00)

Gyakran fiatal párként van ez a kérdés, jegyescsoportban, hogy mi a házasság célja, szerinted, számodra, neked, te felőled nézve. Nyugodtan mondhatod azt, ahogy te azt megéled. Mi a házasság célja? És akkor mit t’om, megjelenik ez a mondat, igen gyakran, hogy „Hát a házasság célja, Dezsővel akarok élni. Hát nem tudnék nélküle élni. Nem, hát azért megyek a Dezsőhöz, mert el sem bírom képzelni az életet nélküle, nem, nem bírnék a Dezső nélkül. Annyira, hogy egymásra találtunk. Óh, az ég is egymásnak rendelt minket. Dezsőt nekem!” Hahh! De jó, hogy még vannak Dezsők, akiket az ég rendel ide-oda. Eltelik 20 év, és ugyanez a nő a következőt mondja. Most ez nem az igazság széke, csak átültem. Azt mondja, hogy „Nincs szükségem a Dezsőre. 2 évig jó volt, 10 évig toltuk, utolsó 8 év pusztulat, most ezt lezárom, mert egészen nyilvánvaló, ezt 25-ször megkonzultáltam magammal, meg a cukiban a négy barátnőmmel, és most már minden barátnőm is ezt mondja, miután mindenkinek a kedvencét fizettem.” – „Hogy hát tényleg, Brünhildám, hát tényleg, te akkor, te… Sz’al most magunk között szólva…” (51:40)

Ez egy cukrászdai pillanat. (Odahúzza a kis kerek asztalt – szerk.) Ott ilyen, pont ilyen asztalok vannak, nem, kis székecskék. „Édeském, gyere!” (Odaviszi a kólát is – szerk.) Mert ez ilyen rusztikus cuki. Persze, ezt kell megfizetni, a hangulatot. Ahh, itt ülök. Sosem értettem ezeket a cukrászdákat. Tehát ülök, értitek, tehát a fenekemet 25… na most. (Kinyitja a kólát – szerk.) Óh! Kapucsínó? Áhh! Bécsben ittam ilyen jót. Hát akkor… most megnézem, mikor jár le. (Megnézi a csoki szavatosságát – szerk.) Megnézem, mikor jár le, valami izét adtok nekem. Na jól van, még, még egy kicsit elketyeg, 2018. Ez, látjátok, ellentmond a világvége fantáziáinknak, a Milka már tudja, hogy nem lesz idén világvége. (taps – szerk.) Sz’al ülök itt… De most olyan jól esne megenni. Te most kibontottad, én már érzem az illatát. (53:10)

Egyszer, tudjátok mi történt velem? És annyira pontosan emlékszem, ez volt olyan 27 éve, hogy mozgássérült barátaimmal voltunk. Ezt tudom, hogy most egy mondanivalóból elmentem egy történetbe, a történetből egy másik történet, és hogy most már nem a cukrászdában ülök. Ültem a mozgássérült kedves barátom mellett, aki tényleg légzésbénult is volt… mindegy. Bontottuk ki a Milkát, és tudjátok, mi volt benne? „Csoki.” Ez, csoki. Nem egy műszaki értelmiségi kegyed? De, de, ez… Nem, egy kukac. „Jaaaj!” Ezt nem kellett volna. Ezt tudjátok miért, a fogyókúra miatt mondtam. Ez egy érzelmi akadály lesz most, hogy este… Kukac volt… Mondjad! „Én azért ennék belőle.” Ennél, tényleg? (Feri odaadta a csokit – szerk.) Egyétek meg! Az annyira jó, egyétek, tik-tik-tik, egyétek! A végén lesz a kukac, úgyhogy még nyugodtan az elejét… Kell a fehérje, ez jó. Nem, ezt nem, ez lenne az utolsó szeg a barátságunk koporsójában, jó. Nem, na, gyerünk! Mert nem ezért jöttetek. Feri, embereld meg magad! Mindjárt Pünkösd van, te meg itt szórakozol a cukrászdában. Hogy… olyan zavarba jöttünk, mert ő nem tudott enni magától, hát béna volt mind a két keze, tehát én törtem a csokit, és egyszer csak, ahogy törtem, egy kukac így tük-tük-tük, és akkor úgy azt találtam mondani. „Hát, de a kukac is tudja, mi a jó.” Többet nem ettünk a csokiból. (55:15)

Tehát itt ülök a cukiban, most visszatértem a barátnőimmel. Ugye, kiosztottam a csokikát, ugye már minden… „Persze, persze…!” És akkor megkérdezem. „Most mondjátok meg, mondd meg, édes Rozikám. Hát ha mástól nem, hát tőled hadd kérdezzem meg. Hát most ki a normális, én vagy ő?” Erre Rozika, ugye minden barátnői szeretetével és szűklátókörűségével azt mondja. „Édes Brünhildám, hát én ezt, te ezt nem is akarom hosszan mondani, hát nem akarom a kedvedet szegni. Leginkább azt tudnám mondani, hogy te messze túlnőtted a Dezsőt, egyszerűen kinőtted. Hát ő ott maradt, mintha négy gyereked lenne, három az itt, meg a Dezső. Sz’al te olyan messze jutottál, és a múltkor hétvégén is voltunk ezen a tisztító léböjt kúra, csoki elvonuláson. Hát a Dezsőt mikor lehetne egy tisztító léböjt kúra, csoki elvonulásra elhívni? Soha. A Dezső? Soha! Szóval mi nők kinőjük a férfiakat, ez, ez a mi tragédiánk tulajdonképpen, hogy… Ruhát, férfit kinövünk.” De most ezt… most miért, miért? Gyerünk! Most eljöttem a cukrászdából, fizetnék! Hogy…(57:05)

Eljöttem ide, hogy ugye úgy kezdem, hogy nem tudok nélküle élni, és itt meg azt mondom, hogy nincsen rá szükségem. Mind a két megközelítés úgy, ahogy van, hiányolja a lényeget. Egyrészt azért, mert tudnál nélküle élni. Hát, reméljük, igen, hogy életképes felnőtt ember vagy, tehát tudnál nélküle élni. Nem tudom, hogy milyen, mondjuk akkor én vagyok a Dezső, és azt mondom. „Te jó ég! Most akkor nekem úgy kell viselkedni, hogy nélkülem nem tud élni. Hát… mondjuk egy kicsit olyan feladat jellege lett így a kapcsolatnak, hogy… Szerintem viszont akkor spóroljuk meg a B-vitamint, mert én éltetlek, akkor a B-vitamint megspóroljuk, jót tesz a kasszának.” Hát hol van itt a lényeg, hogy ő egy felnőtt ember? Nem azért élek vele, mert nem tudok nélküle élni, hanem azért élek vele, mert vele akarok élni, és úgy döntöttem, hogy vele fogok élni, és úgy döntöttem, hogy őt szeretni fogom. Megpróbálom őt úgy szeretni, mint ahogy a leginkább ez tőlem telik. Van egy ember, akit megpróbálok a világon igazán szeretni, azért, mert én választhattam őt. Nem lesz könnyű, még így se. Mert kaptam segítséget, hogy én dönthettem, de így se lesz könnyű. „Nem tudok nélküle…” Akkor, értitek, nem tudok nélküle, és akkor 10 év után „Most már tudok.” És akkor most mi lett? Hát ez a mondat, hogy „Nem tudok nélküle élni.”, nekem ijesztő, de ti ahogy akarjátok. És amikor valaki azt mondja „Most viszont a kapcsolatnak nyilvánvalóan vége, mert hiszen nincs rá szükségem.” Hát persze, hogy nincs rá szükséged, hát nem azért élek valakivel, mert szükségem van rá, hát a vízre van szükségem. (59:20)

Azon az alapon, addig élek valakivel, amíg szükségem van rá? Hát…? Nem t’om, tibennetek is van egy ilyen hiedelem, hogy ez mi is tulajdonképpen? „Nem tudok nélküled élni.”, meg „Ha már nincs rád szükségem, akkor már nem is tudok veled mit kezdeni. Miért élnék valakivel, akire nincs szükségem?” Óh, ez nekem… na, gyerünk! Én nem t’om, nem t’om, nem hallom most magam kívülről, igen. Gyerünk, megyek tovább! Ahh! (60:05)

17. Képesek vagyunk motiválni magunkat, és kreatívan változtatunk.

Képes vagyok motiválni magam, kreatívan változtatok. Ezt úgy mondja a szakirodalom, akkor most gyerünk, komoly rész jön. „Jól van, azért mondott is valamit.” Az egyik. Mit jelent az, hogy magamat tudom motiválni, az önmagam motivációjának a képessége? Így is mondhatnám egyszerűen, tudok magamnak kedvet csinálni valamihez. Ez az érzelmi intelligencia témakörébe tartozik. Az érzelmileg intelligens, fejlett személy képes arra, hogy magát motiválja, vagyis kedvet tudjon magának csinálni valamilyen tevékenységhez. Ez azt jelenti, ami a kedvenc megközelítésem, hogy a kötelességeimet nem kötelességszerűen végzem. Mert ha valaki a kötelességeit kötelességszerűen végzi, annyi neki. Nem irigylem az életét, sok ránc lesz az arcodon. A krém segít, de nem boldogít. Tehát az önmagam motivációja, az érzelmi intelligencia része, kedvet csinálok magamhoz, valamihez ami kötelességszerű. Ez az egyik. (61:20)

Igen ám, de nyilvánvaló, hogy ha csak ezt csinálom, ugye eltűnik ez (1) a rész, hogy képes vagyok szabadon változtatni, hogy akkor állandóan alkalmazkodok, és állandóan, állandóan mindig csak motiválom magam valamihez, amit már régen meg kéne változtatni. Nem motiválnom kéne magam, hanem azt mondani, hogy csináljuk másképpen. Ezért van szükség a kiegészítő igazságra. A kiegészítő igazság pedig az, hogy szabadon azt tudom mondani, ezt eddig csináltuk így, most meg csináljuk úgy. Beszéljük meg, ezen most változtatni kéne, ez már nem eredményes, vagy nem boldogít, vagy nem egészséges, vagy kinőttem, vagy nem így akarom. Ezt a szakirodalom úgy mondja, hogy ez itt az indirekt megküzdési stratégia. Indirekt, vagyis nem a helyzettel kezdek valamit, hanem magammal. A beállítódásomat, az érzéseimet, az érzelmeimmel kezdek valamit. Ez egy megküzdési stratégia része, úgy hívják, hogy indirekt, közvetett megküzdési stratégia. (62:20)

Amikor konkrétan valamit csinálok egy helyzettel, amivel akarok valamit kezdeni, mert nem jó, akkor az a direkt, vagy közvetlen megküzdési stratégia. Egy érett érzelmi intelligenciával rendelkező személy mind a kettőt szabadon tudja csinálni, és képes vagyok mérlegelni, hogy most még… Tudjátok, ezt nem t’om, lehet, hogy… Csak úgy ismételgetem magam. Mikor paptársaim azt mondják nekem, hogy „Ki kell tartanunk!”, megőrülök. Ez meg… ugye, most összevontam én is a három széket. Ugye, most jó, jó, jó! Megőrülök, de érdekel a három szék! Ha megőrülök, akkor már mindegy a három szék. A diktatúrában kell kitartani, hát a börtönben kell kitartani, meg a Gulagon, ott ki kell tartani. Hát de nem itt, meg most kell kitartani, most kreatívan, szabadon, a félelmeinkkel valamit kezdve érdemes cselekedni, nem kitartani. „Megőrülök!” Tudjátok, mint amikor a… „Hagyomány! A hagyományt őrizzük, ápoljuk.” Tudjátok, mit mondott erre valaki? A rabot őrizzük, meg a beteget ápoljuk, a hagyományt azt éljük, mert különben meg minek. Ejj! (63:50)

Tehát az érzelmileg intelligens személy nagyon is világosan látja. „Igen, most a börtönben vagyok, a Gulagon vagyok, most nem t’om, a püspök azt mondta, hogy ha tetszik, ha nem, izé… akkor most rendben van, akkor most kitartok, motiválom magam.” Egyébként meg átülök ide. Tudjátok, hogy 10… munkavállalói világból mondom, hogy mikor kaptok egy megbízatást, valami új szerepet, akkor 10 munkavállalóból… Most nem t’om, most mondjam a számot, vagy ne? Mondjam. Rögtön, mondom, jól van, még 6 perc van. Ja, hogy ne ezt? Hanem hogy melyik. 10 munkavállalóból 9 itt ül, és azon agyal, hogy „Hú, hú, hú, hogyan csinálta az elődöm? Jaj, jaj, mik a szerep elvárások, minek kell akkor megfelelni? Ú-úúú!” És szép lassan elveszíti magát. 10-ből 1 azt mondja „Kétség kívül nagyon fontos, hogy mi volt a megbízónak az elvárása felém, kétség kívül egy érdekes az, hogy az elődeim hogyan csinálták, kétség kívül hogy a kultúrába ez hogyan ágyazódik be, és most engem az érdekel, hogy én ezt a szerepet hogyan öltsem magamra, hogyan akarom ezt én csinálni, ezt a szerepet.” 10-ből 1. Az derült ki, hogy szoros összefüggés van a kiégés, és a között, hogy amikor szerepeket oszt ránk az élet, akkor 10-ből 9, aki azt mondja „Ó, akkor meg kell felelnem a szerepelvárásoknak.” Máris a kiégés útján van. Aki azt tudja mondani „Kétség kívül léteznek szerepelvárások, de én most szabadon viszonyulok ehhez, és megpróbálom testre szabni ezt a szerepet.” Ahh, jó irányba vette magát. 10-ből 9! (65:50)

Tehát az érzelmi intelligenciához nem az tartozik, hogy állandó érzelmi munkát végzek, és mindenbe belepusztulok végül, hanem hogy szabadon látom, hogy most motiválom magam, most változtatok. Most befogom a szám, mert fölösleges energiát fektetni abba, hogy most kritizáljak, vagy azt mondjam, hogy nem jó. Nem éri meg, egy percet nem érdemes ezzel törődni. Itt viszont kiállok, és azt mondom „Mától kezdve ezt másképpen fogom csinálni.” Háá, ez az érzelmi intelligencia, szabad vagyok mind a kettőben. A realitás az, hogy általában valamelyikben erősek vagyunk, és a másikban gyengék. Az emberi természetünk általában abba az irányba hajt, hogy az erős részeinket túlhajtsuk, hiszen abban járatosak vagyunk. Tehát aki nagyon jól tud változtatni, állandóan mindenen változtat, a környezetét megőrjíti már, nem lehet bírni azt, hogy mindig… Mert ő, miért is? Azért, mert mindig úgy csinálja, hogy neki ez kényelmes legyen. A másik meg hihetetlen jó abban, hogy „Gmmhhh.” (Nyel egy nagyot – szerk.) (66:55)

Most hallottam, hogy a magyar anyák egyre kevesebbet vasalnak. Tehát már nem nyeldekeltek, és nem motiváljátok magatokat. Azt mondjátok „A ránc legyen ránc.” Ezt én nagyon pártolom. Magyar anyák, ne vasaljatok annyit se! De tényleg, hát mit? A gyerekeitekkel játsszatok! Szerintem inkább. Jó, ezt most nem ragozom, hát teljesen fölösleges, csak még van három perc, és már nincs semmi, amit el lehetne mondani. Még két előadás itt van, csak hát nem jöttök, tehát itt… húsvétoztatok, meg elutaztatok. Meg akkor én meg minek élek? Jó, gyerünk, a következő. De még ebből is van. De tényleg, annyi mondanivalóm van, csak miért nem mondom. Következő.

18. Ambivalens érzések átélése, és az irányultság megtartása.

Ambivalens érzéseket is át tudnak élni. Most például Húsvétkor volt ez, hogy az asszonyok a sírtól „félve és örömmel” szaladtak, siettek, futottak, mentek. És a másik, hogy miközben ambivalens érzéseket élnek át, a kapcsolataikban meg tudják tartani az irányultságukat. Tehát például elég szabad vagyok ahhoz, hogy dühös tudjak lenni a férjemre, de elég szabad vagyok, hogy örülni tudjak neki, hogy vágyakozzam utána, vagy hogy legyen kedvem most vele beszélgetni. Hát és szabadon tudok érezni a férjemmel, feleségemmel kapcsolatban, szabadon. De akármilyen egészen ellentétes érzéseket is élek át, akár egy időben, akár időben eltolva, hogy egészen így, meg egészen úgy… Tudjátok, hogy a szoros, és a meghitt kapcsolatokat jellemezi az, hogy szélsőségig menő érzelmeket élünk át, és ezeknek a mélysége és magassága is nagyon nagy különbségeket mutat. A felszínesebb kapcsolatainkban az érzéseink nem olyan hevesek. (69:10)

Az a kérdés, hogy amikor néha átélem ezt a „Nem tudok nélküled élni!”, ú, ez legyen egy érzés, mondjuk. Utána azt, hogy „Pusztulj!!!” Mert most érzéseket fejeztem ki szavakkal. Hogy közben az irányultságomat meg tudom-e őrizni. Hogy amikor azt mondom, hogy „Pusztulj!!!”, hogy akkor úgy közben tolom-e neked a csokit a másik kezemmel, mert hát mégis csak te vagy a férjem. „Nem tudok nélküled élni!”, közben azért a távirányítóval nézek valami jó filmet. Óh, szóval képes vagyok… nagy mélységek, magasságok, szélsőséges érzések és ambivalenciák, és közben a személy felé való irányultságomat nem veszítem el. Tehát amikor nagyon-nagyon dühös vagyok rá, akkor is megmarad az irányultságom, és akkor is tudom, hogy azért maradok vele, mert ő a férjem. Ezt mondta nekem egy… férfi mondta, de nő volt a… (70:20)

19. Önbecsülés és önértékelés.

Jó, na, és akkor! Nem tudom, igen, itt van ez, nem érdekes, ez… nem is igaz… Nem t’om, a Húsvét így hatott rám. Ez a Húsvét öröme egyszerűen ott is hat, ahol nem kéne, tehát még nem tudom elég jól differenciálni. Elnézést, még csak 51 vagyok. Jó, mondom a… de hát nem fér bele. De ha viszont nem jöttök legközelebb, akkor még elmondom, hogy… ez a 20-as pont. Volt egy 19, de azt elmondtam legelőször, hogy önbecsülés és önértékelés. Hogy tudom negatívan is értékelni magam, ha nem csináltam valamit helyesen, de közben az érzelmileg pozitív viszonyomat magammal fönntartom. És akkor a 20-as meg így volt…(71:10)

20. Tisztában vagyok a szükségleteimmel, és képes vagyok azokat késleltetni.

Tisztában vagyok a szükségleteimmel – ugye akkor ide (2) ülök – tisztában vagyok a szükségleteimmel, és (1) képes vagyok azokat késleltetni. Akkor ezt most csak gyorsan, végig szaladok. De nem, nem akarok, mert mindenhova lett volna egy iszonyú jó történet, de hát ennyi, most az idő… Hogy képes vagyok egy szükségletemet egy órán belül elhalasztani. „Nagyon szomjas vagyok, de most… Jól van, majd iszom fél óra múlva.” Képes vagyok egy szükségletet egy napig halasztani. „Annyira aludnék már, de jó, majd este.” Képes vagyok egy hétig. Egy szükségletet, azt egy hétig halasztom. Például valakivel valamit nagyon meg akarok beszélni, de neki valami miatt nem jó, például beteg. „Jó, jó, jó. Egy hétig. Nagyon fontos lenne, tisztáznom kell vele, de most neki nem… hát nincs abban az állapotban. Nyugi, nyugi, egy hét múlva.” Képes vagyok egy szükségletemet egy hónapig késleltetni, vagy többig, kedves férfitársaim. Tudjátok? Oké. Megyek tovább. Képes vagyok szükségleteimet évekig késleltetni. Például nőként azt mondom „Most három évet a babára szánok. De én azért szeretném kifutni majd magam. Énnekem van egy diplomám, én egy okos nő vagyok, én szeretném megmutatni, hogy mit tudok, én használni akarom magam. De most három évet babázok.” Akkor három évig késleltettem egy szükségletem. Olyan is lehet, hogy 10 évig, vagy 20 évig késleltetek egy szükségletet anélkül, hogy megtagadnám, vagy elhazudnám magam elől. (73:05)

Az a döbbenetes, volt egyszer egy férfi, akinek nagyon gyorsan ment a karrierje, de voltak kicsi babák, ezért a nő nyilván később kezdte el ezt az egészet. De mind a ketten támogatták egymást, nagyon kölcsönösek voltak, és egy időben történt az meg, hogy a férfinek egy miniszteri állást ajánlottak, de valós a történet, és közben a felesége meg lehetett volna osztályvezető. Leültek, hogy megbeszéljék, hogy mi legyen. Arra jutottak mind a ketten, hogyha mind a ketten vállal… Ide ülök, hogy lássátok. Ha mind a ketten vállalják, az mind a kettejüknek jó, de árt a kapcsolatuknak, mert nem lesz idejük egymásra. A miniszterségnél is, meg az osztályvezetőségnél is fontosabbak egymásnak. Tehát megállapították azt, hogy léteznek olyan döntések, hogy jó a férfinek, jó a nőnek, de árt a kapcsolatnak. Azt mondták, ez pont egy ilyen helyzet. A következő lépés, hogy rendben van, akkor az egyikőjük ezt elvállalhatja, őneki kevesebb ideje lesz, de a másik akkor ott tud lenni, és, és, és. A férfi a következőt mondta „Te több mint 20 éve mögöttem állsz, neked köszönhetem, hogy egyáltalán lehetséges az, hogy engem most fölkértek, hogy miniszter legyek. Te már újból és újból háttérbe helyezted magad miattam. Most te jössz, mert az élet véges, te jössz. Én nem vállalom a miniszterséget, legyél osztályvezető, mert az neked most egy nagy szám, és akkor az nekem is nagy szám.” Ejha! Egyébként az történt, hogy a nő „Dezső, szeretlek…!” Jó, a többit nem mondom. (75:10)

Akkor eljutok egészen odáig, hogy még az is lehetséges, hogy azt mondom „Az egy nagyon-nagyon fontos szükségletem.”, és egy életen keresztül késleltetem. (Mosolyogva megvonja a vállait, majd integet. – szerk.) (taps – szerk.) (75:25)