A büntető készenlét-séma 21. - Hogy szabaduljunk ki a problémáink csapdájából?

2017.05.16.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket!

Azt nézem, hogy nem is olyan könnyű most helyet találnotok. Megtennétek-e azt segítségképen, hogy ahol van még hely, tegyétek föl a kezeteket, légy szi’! Hogy ahol van hely, és az lenne a jó, hogyha fönntartanátok egy picit. Mert akkor azok, akik ott vannak hátul, akkor ti látjátok, hogy ahol kezek vannak... Még egy picit tartátok föl, légy szíves! Mert akkor a kezeknél tudjátok, hogy ott le tudtok ülni. Jó. Jól van, akkor én most elkezdek beszélni. Tényleg, akkor most nem várok semmire. Jó, na, akkor beszélek. Gyerünk, gyerünk! 1 óra 15 perc. Tulajdonképpen szép lassan vége lesz az évnek. Tehát itt most vagy elmondjuk, vagy nem tudom én, mi lesz. (00:55)

Ismétlés

Ráadásul az a tervünk, hogy a sémákkal kapcsolatos gondolatsorunkat, amit elkezdtünk 4 vagy 5 évvel ezelőtt… (Hatalmasat tüsszent valaki – szerk.) Ez jó, van, akinek nem kell mikrofon. Ez jó. Na, tehát hogy ezt a hosszú, 4-5 éves folyamatot is lezárnánk. Nem akarok akkor most hosszan ismételni, hanem elkezdtünk arról beszélni, hogy tulajdonképpen a fejlődőképességünknek milyen leírását adhatjuk. Mi a kulcsa annak, hogyha a fejlődőképességet egy folyamatba ágyazottan ábrázoljuk? Hogy akkor milyen kulcs momentumokat érdemes megneveznünk? Nyilván nagyon izgalmas, hogy tudunk fejlődőkészek, vagy fejlődőképesek lenni. Egy Dobrowolsky nevű német (Lengyel – szerk.) pszichoterapeutának a gondolatsorát használtam. Most egymás után csak mondom a gondolatokat, nem akarok hosszan bele veszni. Egyrészt ismétlésként, másrészt azért, mert nagyon érdemlegesnek látom, hajj, inspiráló gondolatok. (02:05)

Dobrowolsky – Az érzelmi fejlődés – 6 pont – ismétlés.

Az első így szólt, hogy az érzelmi zavart lehetőségként értelmezzük. Tehát amikor kölcsönös neurotikus allergiánk alakul ki a házastársunkra, és prüszkölünk a férjünktől, és idegesít a feleségünk, ez egy jó lehetőség. Mert itt kétség kívül egy elakadásban vagyunk, ez egy… ennyire ne jöjjön szembe. (A reflektor – szerk.) Tényleg. Ez egy óriási lehetőség számunkra. Tehát. Az első gondolat így szól, hogy amikor érzelmileg – köszi szépen – nagyon nehéz, az egy nagyszerű, príma lehetőség számunkra. A bővebb kifejtést múltkor elmondtam, ezért nem akarok bele veszni, meg új anyagot szeretnék mondani főleg. (02:55)

Második, így szól, hogy a negatív érzelmeket, amelyek fölmerültek, és amelyek mindig kifejezik, hogy eljutottam a saját határaimig, az indulataim, a haragom, az ellehetetlenülésem, a csalódottságom, a féltékenységem, a gyávaságom, a félelmem, akármicsodám azt fejezi ki, hogy eljutottam idebent a saját határomig. És mert hogy eljutottam a saját határomig, nyilván nagyon is megfelelő azt gondolnom, hogy most itt valami fejlődési lehetőség elé nézek. A második, hogy ne akarjam ezeket a fölmerülő negatív érzéseket gyorsan tompítani. (03:40)

Emlékeztek, hogy a szenvedélybeteg alapvető problémája, hogy azt gondolja, amit igazán tehet, hogy a szenvedés ne fájjon annyira. Miután ő alkohollal, mindenféle módon, akármiféle szenvedélybeteg, függőséggel beszélhetünk, miután úgy dönt mindig, hogy ő a negatív érzéseket nem szívleli, a szorongást utálja, az élet nehézségeit valahogy tompítani akarja, ezért iszik, és ezért nem hogy nem fejlődik, hanem beledeglik. Tehát a második gondolat, hogy miután fölismertem, hogy a negatív érzéseim nagy lehetőségek a fejlődésre, hogy ezeket a negatív érzéseket nem akarom eltűntetni, tompítani, legföljebb csak annyira, hogy munkaképes legyek, hogy képes legyek valamennyire gondolkozni. Hát nyilván nagyon fontos – így mondanám ezt – hogy képes legyek magamat stabilizálni. Tehát ha az őrületbe jutok valamilyen érzéssel kapcsolatban, először magamat tudjam egyensúlyba hozni. Megeszek egy jó kis almát. Legyen körte. Megeszek egy jó mrrr…. Futok 20 percet, nekiállom a szőlőt metszeni. Nem tudom én, teregetek. A teregetés nagyon jó. Nem t’om, szerettek-e teregetni? A teregetés egy egész más minőség, mint a vasalás, ezt… tehát a vasalásról mindenkit szeretnék lebeszélni, de a teregetés nagyszerű dolog. Jó, tehát valamit nyilvánvaló, fontos, hogy a saját stabilitásomért tudjak dolgozni. De nem az a cél, hogy minden negatív érzéstől, érzelemtől megszabadítsam magam, mert ezek éppen fölkiáltójelei annak, hogy valamiben tudnék változni, és fejlődni, magamon változtatni. Oké, tehát, ez volt a második: negatív érzések elviselésének a képessége azzal együtt, hogy közben a stabilitásomat valamennyire meg tudom őrizni. (05:40)

Három, bllll… Önreflexió képessége. Nem csak megélek valamit, hanem újból és újból reflektálok arra, hogy mi is történik most velem. Emlékeztek, a klasszikus érzelmi intelligencia fejlesztési kérdésünkre, ami így szól, hogy egyre tudatosabbá válok abban, hogy az érzések mit csinálnak velem, és abban is egyre tudatosabb vagyok, hogy mit szoktam csinálni az érzéseimmel. Hogy egyre világosabban kiigazodok a saját megoldási repertoáromban, hogy ilyenkor mit szoktam csinálni. Majd pedig gondolataim támadnak, hogyha ezt csinálom, ezt én magam helyesnek látom vagy nem, előre vivőnek vagy nem, hasznosnak vagy nem, egészégesnek vagy nem, kapcsolatot építőnek vagy nem, és a többi. Tehát az önreflexió képessége. (06:35)

Negyedik. Belátásaim lesznek, és itt a belátásoknál a kulcs így szól. Az igazság rám vonatkozó részét magamra veszem, és magamra vonatkoztatom. Na itt aztán fájdalmak sora szokott ránk várni. Mikor valaki elismeri… Tudjátok, az édesanyám jut eszembe. Jaj, egyszer mentem haza vasárnap, és láttam, hogy nagyon szomorúan ül az ebédlőasztalnál. Mikor hazamentem vasárnap, anyukám mindig főzött, és akkor megebédeltünk, és akkor ő kávét ivott, én azt soha nem csináltam. Akkor beszélgettünk, és ennyi. Az történt, hogy anyukám nagyon szomorúan ette végig az ebédet, és töö-rööö, és amikor vége lett az ebédnek, és megitta a kávét, ami a stabilitásnak a kulcsa volt, akkor azt mondta. „Hát, Ferikém, múlt héten arra jutottam, hogy én veled kapcsolatban mindent elszúrtam.” Ezt mondta, és akkor vettem észre, hogy a két gyereknevelési könyv közül, amit ő használt egész élete során, az egyik éppen nyitva volt így, fejjel lefelé, és valahol a közepénél már elakadt benne, megélve azt, hogy ő mindent elszúrt. Hát nyilván mindent nem lehet elszúrni, hát ez már látszik, hogy éppen a regresszióban tartózkodott még. (08:05)

Tehát, hogy óriási nagy dolog, hogy az igazság rám vonatkozó részét magamra veszek. Tudjátok, ha van egy mondat, amit utálok, az az, amikor olyan felelőtlenül, pongyolán, mindenféle átélés és komolyság nélkül azt mondjuk „Jó, tudom, hogy kettőn áll a vásár.” Na, ettől fölmegy a vérnyomásom rögtön, mert semmi, nem látom, nem hallom benne, hogy valami komolyság ott lenne, hogy tényleg az igazság rám eső részét magamra vettem. Hát az, odavetni egy konfliktus során, hogy „Jó, hát persze neked is igazad van.” Hsss! Tudjátok, kuka! Ez nem, ez nem, akkor nem tartok ott, nem vettem magamra az igazság rám eső részét. Mert ha magamra vettem volna, nem tudnék olyan önfeledten ordítani veled, mert akkor megrendülnék, mint anyukám a vasárnapi ebéd alatt. Akkor ülne, és csak úgy egy-két napig „Hú, tényleg, a nemjóját! A nemjóját, a nemjóját, a nemjóját! Ú, ezt elszúrtam. Hát de hát ezt én, ú, a nemjóját!” Nagyon erős belső ellenállásaink szoktak támadni, hogy az igazság ránk eső részét magunkra vegyük és fölismerjük. Nagyon erős belső ellenállás. Tudjátok, az ellenállás, hogy valami, valamit fölismerjek, valamit magamra vonatkoztassak az igazságból, nem tudatos. Tehát máris azt mondanám nektek, ne bántsátok magatokat emiatt! Mert nem tudatos, ahh, gyerünk! Azt mondja. Hogy…(09:40)

Ötös pont, ez ugye a kedvencem. Mert az ötös pont így szól, hogy megérkezik az ellehetetlenülés, ellehetetlenülünk. Tulajdonképpen ez egy, hogy is mondjam ezt, van különbség aközött, hogy képes vagyok a stabilitásomért valamit tenni, és hogy miközben ellehetetlenülök, vagy ellehetetlenültem, ez nem jelenti azt, hogy például ne tudnék a stabilitásomban is valamiképpen megmaradni, és azzal a gondolattal élni, hogy azt mondjam, hogy most lehetetlenültem el, most van végem. Tulajdonképpen ez már négyszer megtörtént életem során. Ezt nevezik krízisnek, amiben én vagyok, az egy benga nagy krízis, és nagy valószínűséggel legalább egy évig el fog tartani. Halljátok, mikor valaki képes, látjátok, megvan az önreflexió, az igazság rám vonatkozó részének a tzzz. Akkor ez azt jelenti, hogy valamit a stabilitásomból igenis meg tudok őrizni, miközben már megengedem, vagy megengedhetem magamnak azt, hogy ellehetetlenüljek. Érzékelhető ez, hogy ez egy milyen hallatlan, izgalmas egyensúly? Mert az fog történni, hogy minél szabadabb vagyok, minél inkább megengedhetem magamnak azt, hogy azt mondjam, hogy „Ez tovább nem mehet így. Végem van. Egy életem, egy halálom, most valamit csinálni fogok.” Minél inkább meg tudom ezt engedni magamnak, annál fejlődőképesebb vagyok. De mikor engedhetem ezt meg anélkül, hogy tönkre menjek? Ha a stabilitásomban valamit meg tudom őrizni. Ahh! Oké. Én remélem, hogy ez érthető. Mert ha nem, akkor nem tudom, mi van, akkor ellehetetlenültünk. (Egészségedre!) (12:05)

Ötös pont… igen, ezt még… így lehetne mondani, ahogyan ő mondja, hogy értékes szétesés történik. Például hogyha valaki mondjuk hívő ember, akkor ezt a helyzetet, ezzel a nagyon érdekes kettősséggel, vagy paradoxonnal, hogy ellehetetlenülök, és mégis a stabilitásomnak valamely alaptevő részét megőrzöm, szokták így mondani, ebben a képben kifejezve, hogy amikor elkezdek zuhanni, és nem tudom megtartani magam, akkor Isten tenyerébe hullok, és ő tart meg engem. Nagyon jól kifejezi azt, hogy képes vagyok zuhanni, ellehetetlenülni, de közben ez nem jelenti azt, hogy megsemmisültem volna. Ahh, oké, tehát ez volt az értékes szétesés ötödik pont, az ellehetetlenülés. (13:10)

Aztán a hatodik. egy nagyobb belső, ráadásul egy nagyobb belső érzelmi tudatosságra jutok. Nem csak reflektálni tudok, nem csak elemezni, és megérteni, hanem az érzelmi tudatosságom is elmélyül. Egyre jobban kiismerem magamat abban, hogy amikor ezek az érzések jönnek és mennek, mit tudok velük csinálni. És nem engedem, hogy érzelmek bekebelezzenek engem. A nehézségeinkben gyakran tünet ez, hogy nem érzek valamit, hanem az érzés fogva tart engem. Tehát nem én érzek valamit, hanem az érzés bekebelezett engem. Tehát nem nekem vannak érzéseim, hanem az érzésnek van egy Ferije. Az érzés kihúzza magát, és azt mondtam: „Most, most… van egy Ferim, van egy Marcsim, egy Lacim, egy Katim.” Ez sokkal pontosabb kifejezés, mint hogy én érzek valamit. Nem, az érzés fogva tart engem. Mikor egy érzés fogva tart engem, az nagyon nehéz állapot. Oké. Erről volt szó a múlt alkalommal, és utána váltottunk. (14:30)

Paul Watzlawick: Változás. – 4 pont.

Egy alap mű, a Változás című alap műből hozom annak a szerintem legizgalmasabb részét. Watzlavick. Nah, dupla W, ha keresitek, Watzlavick. Ő a következőt mondja, négy pont. Amikor igazán ellehetetlenülünk, azt nevezhetjük úgy is, hogy rendszerszintű probléma. Az igaz ellehetetlenüléseinknek a leírása a következő volna, hogy. Na. Mikor… van egy nehézségem, vagy problémám, azt úgy írhatom le, hogy itt van egy probléma, egy nehézség, majd pedig erre keresek valamilyen megoldást, a problémára keresek valamilyen megoldást, és amikor ezt megtaláltam, akkor jobban leszek. A rendszerszintű problémák, amelyek ellehetetlenülésig visznek bennünket, nem ezzel a természettel írhatók le. Mert ott van egy problémám, keresem rá a megoldásokat, és végül rosszabbul leszek, és végül egészen rosszul leszek, és végül ellehetetlenülök. Ezért ezeket a problémákat úgy tudjuk leírni, hogy… Ide rakom ezt. (A széket – szerk.) A megoldási kísérleteink a probléma részeivé válnak. Azért vagyok ennyire rosszul, mert a megoldási kísérleteim elégtelenek, és egy pont után, emlékeztek, egy pont után, csak visszahozom ezt nektek. (16:35)

Az alkoholbeteg azt mondja: „Azért iszom, mert nagyon nehéz az élet.” Vagyis a problémája az, hogy nehéz az élet. Egy idő után mindig megtörténik a váltás, amikor ez a probléma rendszerszintűvé válik, és akkor tulajdonképpen ezt így nevezhetjük, hogy… Itt az volt, azt mondja: „Azért iszom, mert nehéz az élet.” Mikor elmélyül a probléma, rendszerszintű lesz, akkor ez így szól: „Azért nehéz az élet, mert iszom.” Mert a problémámat az itallal próbáltam valahogy orvosolni, és egy pont után ez a váltás megtörténik. Itt jön a nagyon-nagyon izgalmas, itt hagytuk múltkor abba, hogy amitől igazán rosszul vagyok, nem a probléma, hanem ahogyan megpróbáltam megoldani. Egy társkapcsolati konfliktusban újból és újból rendszerszintű problémákba ütközünk. Kikerülhetetlen. Ha te zseni vagy, akkor is így van. Ha mind a ketten zsenik vagytok, akkor is így van, sőt akkor még elviselhetetlenebb. Nem? Hát képzeljétek, két zseninek azzal kell szembesülni, hogy rendszerszintű problémákban van, elviselhetetlen. (18:00)

Egy pont után az fog történni, hogy egészen nyilvánvaló lesz, hogy nem a problémától vagyok rosszul. Mert a probléma például az, hogy „Most egyházi iskolába írassuk a gyereket, vagy ne?” Ez egy komoly kérdés, mert mind a kettő mögött családtörténet van. Egyszer csak a feleség azt mondja, hogy „De nem, én ezt nem akarom! Tödödööö.” E mögött az ő vágyai vannak, és csomó minden történet van, ez nem egy csip-csup dolog, neki az nagyon komoly dolog, azt mondja, hogy „Ne!” A férfi azt mondja „Sok nemzedéken keresztül, mi katolikusok vagyunk, vagy reformátusok. Milyen fontos lenne, hogy az alapok… Amikor képlékeny az agy.” És tudjuk, hogy a gyerek egy iskolába tud járni, nem tud ide is, meg oda is. Ez elmélyül, és elmélyül, és elmélyül, és egy pont után napnál is világosabb, hogy nem az a problémájuk, hogy melyik iskolába írassák a gyereket, hanem ahogyan egymással beszélnek, ahogyan elkezdetek ordítani egymással, ahogy elkezdték lenézni egymást, elkezdték egymás családját lenézni, egymás értékrendjét megvetni. Ahogyan elmélyült bennük a harag és a tehetetlenség, ahogyan ennek nyomán a társukkal kapcsolatot tisztelet és megbecsülés elpárolgott. Ahogy elkezdtek harcolni azért, hogy kinek van igaza, mint valami élet-halál küzdelem. Ezért azt mondták, hogy „Jó, élet-halál közdelem. Nem, bármit megengedhetek magamban, és meg is engedek.” Ez mind itt van, a megoldás része, csak mi azt szoktuk gondolni, hogy nem, ez a probléma része. De nem ez a probléma. A probléma az, hogy hova írassuk a gyereket. (19:45)

Egy ideig a problémával szoktunk dolgozni, emlékezz, az alkoholbeteg: „Azért iszom, mert nehéz az élet.” Egy pont után, amikor elmélyül, és rendszerszintűvé válik, valójában emiatt iszonyatosan terhes az élet. A megoldásaink miatt, és nem a problémáink miatt. Ezért lehetséges az, amikor ez a kettő összekapaszkodik, nem ismerjük föl ennek a természetét, nem látjuk, hogy miről is van szó, miben vagyunk benne. Persze, hogy egyre rosszabbul leszünk. Ahh! Izgalmas ez nektek? Szerintem nagyon-nagyon érdekes. Ugye? Tulajdonképpen ezt már régóta tudhatjuk, hogy így van. Anélkül, hogy elemeznénk is az embert, mindig ezt tudta, aki foglalkozott ezzel, tudta, csak most nagyon izgalmas, egyszerűen ezt le tudjuk írni, meg tudjuk ragadni. Ezért amikor eljutunk oda, hogy rendszerszintű problémáink lesznek, és már a megoldástól vagyok rosszul, nem a problémától, akkor tulajdonképpen egy hihetetlen jó lehetőség nyitotta ki a kapuját, vagy tárta ki a szárnyát. Ez pedig az, hogy mostantól kezdve, elsősorban nem is a problémával kell foglalkozni. Ez azért olyan megnyugtató, mert ezek a problémák megoldhatatlanok gyakran. Nem lehet megoldani, de milyen nagy dolog, egyszer csak azt mondjuk, hogy nem is a problémával kell már foglalkoznom, hanem a megoldási kísérleteimmel, mindazzal, ahogyan ezt a problémát megpróbáltuk megoldani. Ez pedig sokkal kezelhetőbb, mint maga a probléma, amivel kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy megoldhatatlan. (21:35)

Tulajdonképpen egyszer csak nyílik egy ösvény, ez nagyon izgalmas. Nyílik egy ösvény, egész világosan, hogy akkor mostantól kezdve ne ezzel (1) foglalkozzunk, hanem ezzel (2). Most visszatérek az első modellhez. Emlékeztek? Az első modell egyszerű, mert van egy nehézségünk (1), itt van a probléma, és amikor a megoldásokat (2) keressük, akkor a problémával foglalkozunk. Ha hatékonyan tudunk egy megoldható problémával foglalkozni, akkor végül jobban leszünk. Amikor ellehetetlenülünk, egy pont után, elnézést, hogy ezt most még egyszer elmondom, már nem a problémával kell foglalkoznunk, hanem a megoldásainkkal. Akkor itt volt, ez volt az első pont. Most csak gyorsan… hogy… (22:30)

1. A megoldásainkat kell megváltoztatnunk, nem a problémát megoldanunk.

Az első pont, hogy fölismerjük, hogy a megoldásainkat kell megváltoztatnunk, nem a problémát megoldanunk. Hogy más a cél. Nem a problémát kell megoldani. Ez azért is fölszabadító, mert megoldhatatlan problémákat nem lehet megoldani. Hát akkor egy elég hülye helyzetben lennénk, ha az lenne a cél, hogy egy megoldhatatlan problémát oldjunk meg. Tehát a cél megváltozik, nem a problémát kell megoldani, hanem a megoldásainkat kell megváltoztatni. (23:10)

2. Jön valami váratlan.

A második gondolat így szól, ez általában úgy szokott történni, hogy jön valamilyen váratlan. Történet, esemény, bármi, ami váratlan, ami a régi kerékvágásból bennünket kirugdal. Ezt nevezhetjük akár fordulatnak, Watzlavick ezt a szót használja, hogy „Valami váratlan dolog történik.” Az a… néhány hónappal ezelőtti élményemet hadd hozzam vissza. Emlékeztek, ezt lehet, hogy már kétszer is elmondtam, nem tudom, de annyira jó, annyira. Mikor ültem a vacsoraasztalnál, és ott beszélgettünk, apuka, anyuka, meg én, hármasban, és a gyerekek meg jöttek, szivárogtak ki. Egyszer csak ötödjére jött ki az egyik kislány, és megállt a szoba közepén. Az anyának elfogyott a türelme, ez a probléma. Azt mondja a kislányának: „Te mit keresel itt?!” Erre a kislánynak, píí-píí, a szeme, azt mondja „Én itt lakom.” Egyik legjobb élményem néhány hónappal ezelőttről. Tudjátok, azért nagyon izgalmas, mert lehetett látni, hogy az anya azon gondolkozik, hogy megtartsa-e a problémát. Ez a váratlanság, ami megjelent, megengedi-e magának, hogy az kizökkentse őt a régi kerékvágásból? (24:55)

Nagyon-nagyon izgalmas volt látni, hogy itt egy folyamat zajlik ilyenkor. Akinek van, megvan ez az érzelmi intelligenciája, önreflexió, az igazság rám vonatkozó része, az ellehetetlenülés belátása, akkor le tudom írni, hogy tulajdonképpen abba a döntési helyzetbe kerültem, hogy kitartok-e a haragom mellett, hogy a gyereknek ágyban a helye, amikor lefektettem. Akkor a problémát jól bebetonozom, a megoldásom az, hogy én egy szülő vagyok, ő egy taknyos gyerek, én mondom meg, mikor fekszünk le, ő alkalmazkodik. Ezek a megoldásaim, ugye. Én nevelek, nekem van igazam, mert én vagyok a felnőzz. Őneki kell hallgatni rá, különben is jobban tudom, mire van szüksége. Ezek a megoldási javaslataim. (25:50)

Szóval amikor megszületik valami váratlan, a váratlan zseniális lehetőség arra, hogy a megoldásaimon változtassak. Ezért is mondja John Gottman azt, hogy ami igazán megkülönbözteti egy jól működő kapcsolatot a rosszul működő kapcsolattól, az az, hogy egy jól működő kapcsolatban is vannak problémák, sőt, egy jól működő kapcsolatban van egy csomó megoldhatatlan probléma. De egy jól működő kapcsolatban újból és újból jobbító törekvéseink vannak. Vagyis újból és újból váratlan dolgokat, új dolgokat fogunk csinálni, ami nem következik a begyöpösödött probléma-észlelésünkből. Hejj! Ezeket a jól működő kapcsolatokat nem a problémátlanság jellemzi, hanem az, hogy érzékenyek ezekre a változásokra, a társuk változtató törekvéseire, mindarra, ami új, ami váratlan, valami jobbító szándék. Hát nem történhet meg velünk mindig az, ami itt megtörtént a kislánnyal, de kicsiben egy csomó jó lehetőségünk van, amikor egyszer csak valami gesztus érkezik, egy törekvés. Hogyha erre megvan a szemem, érzelmi intelligencia, társas intelligencia, akkor egyszer csak ez segít engem kizökkenni a régi kerékvágásból. (27:30)

Az probléma, hogyha csodákat várunk. Ha ilyen iszonyú nagy durranásokat várunk, ami majd engem megváltoztat. Inkább érdemes érzékenynek lenni. Az a tapasztalata a párterapeutáknak, hogy a legellehetetlenültebb kapcsolatban is mind a két fél újból és újból próbálkozik. Nem az a probléma, hogy nehézségeik vannak, hanem az, hogy a próbálkozásokra nem érzékenyek. Hogy a társuk jobbító törekvésére fütyülnek, nem adnak rá egy pozitív visszajelzést, és emiatt nem indul el egy jó kör. Ettől pocsék az élet, nem pedig ettől (1). Hejj! Megyek tovább. Tehát ez volt a második pont, valami váratlan. (28:35)

3. Itt és most.

Négy pont lesz csak, nem sok. Azt mondja, hogy… Amikor egy – mondhatjuk így – megoldhatatlan problémával van dolgunk, egy rendszerszintű problémával van dolgunk, akkor – emlékeztek – már a problémával dolgozunk. ez miért jó? Azért, mert tulajdonképpen megérkeztünk az itt és most-hoz. Hiszen a megoldási kísérleteink itt és most történnek. A legtöbbetek, azt gyanítom, azt mondja, hogy „A legtöbb problémám gyerekkorból származik. Csecsemőkorból, transzgenerációs örökség, serdülőkor. Rettenetesen nehéz, legalább 10 évet kell majd vele dolgoznom, de már 6-ot dolgoztam. Az anyám, az apám, a nagyanyám, a nagypapám, a múltam, ó, és amióta a Ferire járok, még nehezebb. Mert eddig úgy sejtettem, hogy nehéz, de most aztán az egész rám szakadt, mert most már olyanokat is tudok, nem is gondoltam volna, hogy már magzati korban is. Hát persze! Eddig az anyámat még egészen szerettem, de amióta Feri azt mondta, azóta látom, hogy már ott elszúrta. Már az a 9 hónap kuka.” Tehát a legtöbb problémánkkal kapcsolatos probléma-tudatunk, ahogy elkezdünk tájékozódni, lélektani ismereteket gyűjtögetünk, hogy elkezdjük azt látni, hogy a múltban mennyi-mennyi, mennyi nehéz dolog történt. Akkor itt ülünk a megoldásoknál, és azt mondjuk „Most ezzel akkor mit csináljak? Mit csináljak vele? Apám alkoholbeteg volt, az anyám elhagyott… a szüleim elváltak, az apám bántalmazott, az anyám nem védett meg. A nagyapámról ne is beszéljünk!” Prr! (30:55)

Itt vagyunk a megoldás-keresés székében, nézzük a problémáinkat, és egyre feneketlenebbnek tűnnek. Megvan ez az élményetek? Ezért sokan, sokakban van valahogy egy olyan ösztönös túlélési, hát hogy is mondjam, túlélési… Mi ez? „Vágy.” Vágy, de pont nem a vágyat akartam. Valamilyen késztetés, hogy inkább ezt a ládát ki se nyissuk. „De most mit fogok vele csinálni?” Telik-múlik az idő, azt mondod. „Eddig nem nyitottam ki, hát most már aztán miért nyitnám? Most már az apám nem is él. Most egy halott apával kelljen foglalkozom? Hány évem fog rámenni? Megvan az ismerősöm, Rozi, már négy éve jár a pszicho-dokihoz. Négy éve, azt látom, egyre rosszabbul van. Hát ezt aládát minek nyissam ki? Ez egy hülyeség. Semmi értelme.” (32:00)

Szerintem ezen mindenki keresztülmegy. De most látjátok, az a jó hír, hogy pont a legnehezebb problémáinknál, a megoldhatatlanoknál, a rendszerszintűeknél (Egészségetekre! Úgy látom, hogy a tavasz az kitört nálatok.), hogy pont a megoldhatalan, rendszerszintű problémáknál jutunk el oda, hogy az itt és most-tal, és a jelennel kell foglalkoznunk. Miért? Mert a megoldási kísérleteinket itt és most csináljuk. Ez egy hihetetlen örömteli dolog. Tehát a múlttal épp csak annyit foglalkozunk, amennyit föltétlenül muszáj. (Egészségedre!) Ez azért is lehetséges, mert a múltbéli problémák jelenkori konfliktusok formájában úgyis megjelennek. Sokkal nehezebb az apámmal mit kezdeni, hogy 30-50 évvel ezelőtt mit csinált. A férjemmel, hohó, na tessék, hogy itt vagy feleségként, vagy férjként, és azt mondod „Hogy tudnánk mi megújulni? A férjem 15 évvel ezelőtt megcsalt. Azóta fáj. A feleségem 20 évvel ezelőtt azt mondta, nem is te vagy az igazi. Fáj!” A jó hír, hogy pont a legnehezebb helyzetekben, a jelenben lesz annyi nehézségünk és konfliktusunk, hogyha azokkal dolgozunk, egyszer csak elkezdünk jobban lenni. (33:50)

Traumatizált személy segítése

Jött hozzám egy kliens, de elmondom inkább a hátterét. Mikor traumatizált személyeknek a segítését tanultam, az egy külön speciális kurzus volt. Mondhatjuk azt, hogy amikor, ugye szoktuk „Ez egy trauma volt.”, most ezt nem így értem. Ahogy a közbeszédben mondjuk, hogy „Depis vagyok, öngyi akarok lenni.” Nem erről van szó, hanem arról, hogy valaki egy valódi traumatizált személy. Az már komoly dolog, ott a belső önszervezés megszűnt létezni, az illető lefagyott. Az nem… a traumatizáltság az egy nagyon… Amikor valaki traumatizált, őróla pont azt tudhatjuk, csak hogy miről beszélek, hogy nem, ezt nem most csak úgy használom, hogy trauma, hanem most a szó szoros értelmében használom, szakirodalmi tartalmával szeretném kimondani. Azt jelenti, például, ez lesz a tünete, hogy egy traumatizált személy a traumájáról nem beszél. Elássa, hallani sem akar róla. A saját gyerekkorában hogy ez vagy az történt, hallani sem akar róla. Ha esetleg azt tudja mondani, csak egy ilyen leíró egy mondattal, hogy „Ez történt velem.”, nem kíván róla beszélni. A lehető legmesszebb lövi ki ezt, azt a részét, akivel valami történt. Nem csoda, hiszen ott, a belső önszabályozása megszűnt. Az egy annyira, annyira elviselhetetlenül embertelen helyzet, amikor a belső önszabályozásom megszűnik, és lefagyok, hogy nem csoda, hogy valaki erre nem akar visszaemlékezni. Mert amikor visszaemlékezik, már a visszaemlékezés révén a félelme is megjelenik, hogy megint meg fog vele történni, a visszaemlékezés révén. (35:55)

Ráadásul az a realitás, hogy egy traumatizált személy amikor valóban nem történt még vele gyógyulás, és megkérjük, hogy emlékezzen vissza, tényleg megint le tud fagyni. Tehát nem is csak hogy fél tőle, mert tényleg még egyszer megtörténik vele, idebent, az a belső állapot. Tehát ezért egy traumatizált személyt nem kell, hogy „Mondja el, mi történt!” Pont épp fordítva. Tehát ilyen értelemben mondom azt, hogy képzeljük el, hogy van egy traumatizált személy. Erre mondhatjuk, hogy ez probléma, rendszerszintű probléma, nagyon nagy nehézségben van ő. Éppen, éppen az a kulcs, hogy őneki nem kell elmondani, hogy mi történt vele 2 évesen, 5 évesen, 14 évesen, a háborúban, a faluban, a tanyán, a pincében – nem kell elmondani, nincs rá szükség. (37:00)

Hanem mivel fogunk dolgozni, mi történt itt vele? Most jövök a jelenbe. Hogy miután ezt megtanultam, hogy erre nincsen szükség. Jött egy olyan valaki hozzám, aki nem tudta az édesanyja halálát – ahogy ezt mondani szokták – földolgozni, tehát egy elakadt gyászfolyamat, patológiás gyász, így mondják. Ugye az lenne az ösztönös dolgunk, hogy itt van a probléma, nekiállunk, a problémát kinyitjuk, késsel-villával, nekiállunk, mondjuk. Így is lehet, de arra jutottam, hogy nem ezt fogom csinálni, hanem a jelennel fogok dolgozni. Ugyanis az a nehézsége, hogy ő elakadt a gyászfolyamatban, ez a jelenben konfliktusok formájában felszínre fog törni, nyilvánvaló, mert a megoldásai elégtelenek. Mi fog történni? Tudjátok, miről beszélgettünk? Őneki ez volt a témája, hogy „Meghalt az anyám, és nem tudom, hogy most mi van. Hogy fogok én…? Földolgozhatatlan, elengedhetetlen ez a gyász. Tönkre vagyok menve, csak sírni tudok.” Arról beszéltünk például, hogy mi történt vele akkor, amikor elvesztette a kulcsát. Ugye banálisnak tűnik, elvesztette a kulcsát? Na nehogy már ilyennel szórakozzunk, most elvesztette a kulcsát! Hát most erre szánunk heteket? Erről beszélünk, hogy mit élt át, mikor elvesztette a kulcsát, ahelyett, hogy a problémával dolgoznánk? (38:40)

Csak hogy tudjátok, mi történik? Hogy amikor arról beszéltünk heteken keresztül, ide jövök, hogy lássatok, mert hátul… Arról beszélünk heteken át, hogy elvesztette a kulcsát, tulajdonképpen az agyában elkezd kialakulni egy csomó olyan asszociáció, új utak, az idegrendszernek egy új működése, amiben ő maga kidolgozza azt, hogy mit lehet csinálni egy veszteség esetén. És erre van szükség, hogy – emlékeztek, Albert Einstein mondta, hogy – ő meg tudjon, megtanuljon tájékozódni a saját problémáiban. Hahh. Ezért heteken keresztül beszélgettünk arról, hogy hogyan élte át, és mit csinált, amikor elvesztette a kulcsát. Majd pedig hónapokon keresztül beszélgettünk arról, hogy hogyan élte át azt, hogy egy munkatársa elment a cégtől. Az anyjáról nem is beszéltünk. Fél évig beszélgettünk kulcsokról, és céges ügyekről. És fél év után ez a valaki azt mondja „De tulajdonképpen én azt hiszem, jól vagyok. Ezt nem nagyon értem – ide került (3) – nem nagyon értem, hogy miért vagyok jól. Nem t’om, ez szokásos? Mikor kezdünk el az anyámról beszélni? – Miért beszélnénk az anyukádról? Hát nem az volt a cél, hogy… hanem az, hogy jobban legyél.” (Egészségedre! Olyan aktívak vagytok így a… Tényleg.) (40:35)

Oké. Tehát a jó hír az, hogy épp a legnehezebb problémáinknak lesz annyi tünete a jelenben, mert a megoldási kísérleteink elégtelenek lesznek, hogy ezekkel a zavarokkal bőven elég, ha foglalkozunk. Ez elkezd gyógyítani bennünket arra a problémára vonatkozóan, amivel lehet, hogy konkrétan nem is fogunk foglalkozni. Áhh! Ez volt a harmadik pont, itt és most-tal foglalkozunk. Igen, igen, igen. Mondom a… nem is tudom, iszom egyet. Mondom az egyik kedvenc élményemet. (41:25)

Itt és most a párterapeutánál

Elment a pár, apár… segítőhöz, történetesen egy párterapeutához mentek. Leült a férfi, meg leült a nő, és elmondták, hogy hát tulajdonképpen ők egy ilyen utolsó esély szerűen jöttek ide. Tehát ez most vagy segít, vagy nem. Ha nem segít, akkor válnak, vége van. Erre azt mondta… ez volt, a hölgy mondta, ugye ezen nem lepődünk meg, hogy ő beszélt először. És a… erre a férfi a maga tömör, cinikus módján azt mondta „Na most régóta először értünk egyet.” (42:10)

A terapeuta látta, hogy tényleg a tönk szélén vannak, tehát hogy már a védekező elhidegülésnek is a vége felé tartanak, és onnan már nagyon nehéz visszajönni. Akkor azt mondja, hogy „Nézzék, hát – most ez egy első alkalom volt – maguk is akarják a változást, én szívesen vállalkozom erre. De hogy hát annyira a tönk szélén vannak, hát egy hét alatt, mire visszajönnek, egy hét múlva már lezuhantak. Hát itt most akkor rögtön csináljunk valamit.” És akkor azt mondta nekik, hogy akkor a következőt kellene. „Adok maguknak papírt, írjanak föl tíz dolgot, amit nagyon szeretnének, hogy a társuk megadja maguknak, tíz dolog.” S akkor fölírt tízet a férfi, azt mondta „Na jó, ez nem is olyan rossz. Majd írok én neki olyat…!” A terapeuta mondta, hogy olyan tíz dolog legyen, ami reális, olyan, amit meg fog tudni ez alatt a hét alatt adni. A feleség is „Na, na, na végre megért engem valaki.” Ő is írta a tíz pontot. Azt mondta a terapeuta, hogy „Jó, akkor most az kellene, hogy cseréljék ki a papírokat. Akkor ott van, olvassák el most úgy elsőre, hogy van-e benne olyan, amire azt mondják, ez teljesíthetetlen, hogy mindenképp legyen tíz, ami teljesíthető. Akkor egy hét múlva találkozzunk megint másfél órára, és addig az a házi feladat, hogy naponta a listáról kettőt tegyenek meg a társuknak.” (43:40)

Akkor elolvasta ezt a férfi, végül ránézett a terapeutára, mondjuk itt van, azt mondja. „Ne is haragudjon uram, lehet hogy maga a szakember, na de én ebben nem hiszek.” Erre a terapeuta a következőt válaszolta. „Uram, van egy jó hírem, nem kell benne hinni. Bőven elég, ha meg fogja csinálni.” Ez ilyen derűs dolog, de most már látjuk a hátterét. Hogy miért volt nagyon sokszorosan bölcs válasz az, amit a terapeuta mondott. Mert ő azt mondta, hát itt annyi probléma van, hát még nem is tartunk ott. A jelennél tartunk, az itt és most-nál. És ha az itt és most-ban a megoldási próbálkozásainkban hozunk valami változást, attól jobb lesz az élet. Hejj! (44:40)

Volt egy másik, ez egy jó példa, a valami másra. Ott a terapeuta a következőt mondta. „Ó, hát akkor tudják mit? Látom, a tönk széle…” Ugye ez mindig, a tönk széle, az mindig adott. Azt mondja, hogy „Hát akkor két listát írjanak. Az egyik, hogy mit várnak a társuktól, a másik, hogy mit ajánlanak a társuknak, mit tudnak megadni maguk a társuknak. Írjanak két listát, adok rá 20 percet.” Írták a listákat, mit várok a társamtól… Másik lista, mit kérek a társamtól. (Mit adok a társamnak– szerk.) Mit várok a társamtól, mit kérek a társamtól. Ó, hát élvezték nagyon. Megvolt a 20 perc, akkor a terapeuta azt mondta „Most azt szeretném kérni maguktól, hogy vegyék elő azt a papírt, amiben leírták azt, hogy mit várnak a társuktól.” Elővették, na, jól van, ez jó lesz, jó lesz! „Most akkor ezt a papírt tépjék szél, és dobják itt be a kukába!” Ez a váratlan, ez a második pont, hogy létrehozni valami váratlant, vagy fölfedezni valami váratlant, rácsodálkozni valami váratlanra. El kellett tépniük azt a lapot, hogy mit várok a társamtól. Azt mondta a terapeuta „Most egy hétig ezt a lapot nézegessék, hogy maguk mit adnak. Egy hétig, amit maguk leírtak egy listát. Egy hét múlva megbeszéljük, mi történt.” Háháá! Nem tudom, ez nekem annyira tetszik. Pont a legnehezebb problémáinknál az itt és most-tal érdemes dolgozni. Haaa! Oké, negyedik pont. (46:35)

4. Új keretbe helyezzük, vagy helyeződik a probléma, és ezért kilépünk a csapdába ejtettségünkből.

Tehát új keretbe fog helyeződni a probléma, vagy új keretbe helyezzük tudatosan, és kilépünk a csapdába ejtettségből. Vagyis, hogy van egy megoldhatatlan probléma, amit megpróbálunk megoldani, hogy ellehetetlenülünk, és végünk van, és nem tudjuk eldönteni…(47:00)

Klasszikus élményem volt, én eskettem őket. Az az élmény nem klasszikus, de az, hogy lerogytak nálam, kedvesek voltak, aranyosak. Azt mondja a nő. „Hát végül is már annyit beszéltünk erről, tulajdonképpen nagyon pontosan meg tudjuk mondani, mi a problémánk. Az a problémánk – mondta a hölgy – hogy énnekem nagy az intimitás szükségletem, a férjemé pedig kicsi. Arra jutottunk a beszélgetéseink során, hogyha én rengeteget leadok az intimitás szükségletemből, de nagyon sokat, hogy egy minimum pontig eljussak, a férjem pedig mindent belead, azon túl is már, hogy ez neki jól esik, meg akarja, meg belső késztetés, meg minden. Tehát én mindent leadok, amit képes vagyok leadni, ő mindent magára vesz, amit magára tud venni, akkor sincs közös metszetünk.” Ez egy cuki megoldhatatlan probléma. Hát az intimitás szükségletben különböznek. Most ezen mit oldasz meg? (48:15)

Tehát, ilyenkor joggal mondjuk azt, hogy a probléma rendszerszintű, megoldhatatlan, és csapdába estünk. Nem azért, mert házasságot közöttünk, nem az a csapda. Hanem az, hogy mi így vagyunk egymással, szeretjük egymást, és ez van köztünk. A megoldási kísérleteink, hogy megpróbálom a férjemet rávenni, hogy legyen gusztusa még beszélgetni velem a gyerekkoráról, amihez pont nincs kedve, és a férfi pedig megpróbálja rávenni a feleségét, hogy semmiképp se akarjon vele beszélgetni, amikor horgászik, hogy ez valahogy nem jön össze, és úgy tűnik, hogy ez krónikus. Oké. Tehát, csapda. Akkor most mondanék itt pár történetet, olyan érdekes, igen. Azt mondja, hogy…(49:15)

A madár üvegkorlátnak repül

Néhány héttel ezelőtt ücsörögtem, tavaszi levegőt szippantottam be, és néztem a madarakat, hallgattam is őket. Hmm, egyszerűen tavaszoztam. Ott, ahol tavaszoztam, ott az épület előtt volt egy üvegkorlát. Egyszer csak azt láttam, hogy egy madár pfff, nekirongyolt az üvegkorlátnak, és így prrrr, jön ez a probléma. Nem lett baja, csak elkábult. Ahogy elkábult, látszott, így pii-pii (Pislog a madár – szerk.), pii-pii. Ismeritek ezt, biztos, tehát ennyit tudott csinálni. Néztem, hogy mikor repül el, vagy hogyan fog megoldódni ez a helyzet, de nem repült el. Én ott ültem fél óra, nem repült el, egy óra, nem repült el. De látni valóan magánál volt. Arra gondoltam, hogy hát valamit kéne ezért a madárkáért csinálni. (50:25)

Képzeljük el, hogy itt van az üvegkorlát, és a madárka meg itt. Mentem oda hozzá, hogy valahogy kézbe vegyem, és akkor… hátha az segít. Mentem közel hozzá, akkor megrémült, kiderült, hogy brrr, elkezdett, na… tehát, igen. (Feri röpköd a karjaival, de közben nincs ami megtartsa a levegőben a mikrofont – szerk.) Mert látjátok, itt lenne Obi-Wan Kenobi, könnyebb lenne, mert… Hogy legalább Yoda mester, nem? És akkor mmmm. Hogy ahogyan odamentem hozzá, hogy segítsek rajta, akkor megpróbált az üvegkorlát felé menekülni. Pfff, megint megtörtént vele az, ami a baja. Akkor tzz-tzz-tzz, és akkor, akkor visszamentem. Ajjaj-jajjaj, hát pont nem ezt akarom. Kezdtünk ellehetetlenülni. Ugye, hát ezt, amiről én azt gondoltam, hogy tudom csinálni, azt… pont akkor megismétlődött a baja. Ez klasszikus kapcsolati probléma, én egy madárral csinálom. (taps – szerk.) (51:45)

Az történt, na akkor gondolkoztam, mit lehetne csinálni. Arra jutottam, hogy nem lehetséges-e az, hogy az a baja, amiről mi beszélünk. Hogy az a baja, hogy azt gondolja, hogy csak abba az irányba lehet menni. Odamentem, tudtam, hogy be fogja verni a fejét, de gondoltam, ez belefér, neki, és akkor egyszer csak közel mentem, megfogtam, és megfordítottam. Semmi mást nem csináltam, fogtam, így cskkk, megfordítottam. Még benne volt az, ugye én még ott álltam, ez a menekülhetnék, és ez a madár, aki addig két dolgot csinált, pakk-pakk, pakk-pakk (Pislog a madár – szerk.) Látszik hátul? Pakk-pakk, ezt csinálta, meg nekirongyolt az üvegkorlátnak, ezt a két dolgot csinálta. És akkor mindig leesett, és megint… Ez a madár, aki látni valóan egy ellehetetlenült, tehetetlen csapdahelyzetben volt, ettől, hogy megfordítottam, egyszer csak (Elröpül – szerk.) fogta magát, ffff, diófa teteje. (53:05)

Az volt benne a döbbenetes, most így mondom, a legegyszerűbben, ahogy él bennem, hogy nem néztem ki belőle. De nem, hát mit tudtam én, hogy… Gondoltam megfordítom, valami, hogy eltipeg, vagy eltotyog, vagy akkor kicsit akkor eltessékelem a fűre, vagy valamit csinálok. Úgy fölment a diófa tetejére, mint a pinty. Nem az volt… Ez most egy, nem is tudom, egy hónapja történt talán, vagy három hete. Ennél jobban ezt a helyzetet nem tudom leírni, ahogyan csapdába esünk a rendszerszintű, vagy megoldhatatlan problémákban. Csapdába, és már csak pislogni tudunk, iszonyatosan pocsékul vagyunk, és még néha egy-egy lehetetlen megoldási kísérletünk van az üvegkorlát felé. Utána megint megsérülünk, és ugyanazt csináljuk, és ismételjük a saját lehetetlenségünket, és még jobban fáj. Végül arra döntünk, hogy „Na, hát akkor nem marad más hátra, vége.” Ez milyen izgalmas, na, milyen izgalmas, hogy egyszer csak meg tudom magam fordítani. Ez a „megfordítom magam”, ez hát nekünk könnyebb, mint egy madárnak. Erről szeretnék egy picit, egy-két történet, hogy mi ez, hogy megfordítom magam. Azt mondja. Haha! (54:35)

Ír párterapeuta

Tanultam egy ír párterapeutától. Ez az ír terapeuta azt mondja. „Hát én azt ajánlom maguknak, hogy – így mondta ezt, Böszörményi-Nagy Iván nyomán – sose tágítsanak… Férj, feleség, akkor ide jövök (A két szereplő közé – szerk.) a két irányú melléállástól! Maguk, ha valaki párokat segít, maguknak az a dolga, hogy a kapcsolat mellett álljanak. Ha maguk elkezdik eldönteni, kinek van igaza, részei lesznek a megoldhatatlan problémának, és még rosszabb lesz minden. Hát amit szigorúan tilos egy valakinek, aki egy párt akar segíteni, hogy valamelyik fél mellé áll. Mind a két fél mellé állunk.” Ezt nevezik két irányú melléállásnak. (55:40)

Emlékeztek John Gottman, amikor az derül ki mondjuk egy első beszélgetésből, hogy a férj bántalmazza a feleségét, és ezért nem is tudnak terápiára járni, mert az a 20%-a a bántalmazásnak, amikor rendszeresen, kizárólag merev szerepekben ő (1) mindig bántalmaz, ő (2) mindig bántalmazott, és nem tudja megvédeni magát, hibáztatja. Most nem ragozom ezt, pár hónappal ezelőtt mondtam. Még ott is az a folyamat, hogy a feleségnek segítünk menekülési tervet kidolgozni, vagyis hogy hogyan tudja magát megvédeni, hát ez alap. De közben mellé (1) is állunk, és azt mondjuk, hogy „Neked pedig tudunk segíteni az érzelmi önszabályozásod fejlesztésében. Hát látni valóan a te problémád nagyon nagy, nem tudsz az indulataiddal bánni. Az egész életedet tönkre fogja tenni. Ha sokáig csinálod, börtönbe fogsz kerülni.” Hát nem szorul rá a melléállásra? Hát nagyon rászorul. Ez nem von le semmit abból, hogy ez itt egy bántalmazás, sőt, ez itt egy bántalmazó kapcsolat, amit szigorúan tilos neki csinálni. Attól ez még így van. (57:10)

Kétirányú melléállás, hogy a kapcsolatért dolgozom, eszemben sincs eldönteni, kinek van igaza, és mind a két fél mellett állok. Tudjátok, mi a nagyon izgalmas? Hogy amikor valaki jár egy jó segítőhöz, akkor mind a ketten azt élik meg, hogy a segítő mellette áll. Ez nagyon szép dolog. Elmentek szupervízióra, vagy egy coach-hoz, és ha jól csinálja, meg ti is elég jók vagytok, akkor az lesz az élményünk, hogy… Nagyszerű élmény, nagyszerű. Na most! Miért akartam ezt mondani. (58:00)

Azt mondja ez az ír pap. „Nézzék, az emberi természet viszont olyan, hogy szeretünk addig egyszerűsíteni, míg nem tudunk vele bánni.” Hát a nagyon bonyolult az szokott zavarni bennünket, szorongást kelt, frusztráltak leszünk, túl nagy a teher, aggódni kezdünk, nem szeretjük. Könnyebb azt mondani, hogy „Ő egy büdös disznó.” (1) Ezzel nagyon leegyszerűsítettük a saját dolgunkat. De azt is mondhatjuk, hogy „Egy lehetetlen áldozat.” (2) Ugye rá is lehetek dühös. „Miért engedi meg? Hát ne is haragudjon, amíg maga ezt megengedi, ne jöjjön ide segítségért! Hát maga engedi meg, hát akkor mit vár tőlem?” Megvan bennünk a késztetés, hogy az életet addig egyszerűsítsük, míg mi el nem igazodunk benne. Hogy ennek mi a viszonya a valósághoz, azt nem tudjuk, de nagy viszonya van mihozzánk. Szóval. (59:05)

Azt mondja ez az ír terapeuta. Hát kérem szépen, akkor miután az emberi természet olyan, hogy ezt önkéntelenül fogjuk csinálni, hogy mindig valaki mellé fogunk állni, önkéntelenül csináljuk, hogy a következő gyakorlatot ajánlom maguknak, és ezt kezdjék el gyakorolni. Hallgatjuk a nőt (2), ahogy elmondja, hogy a férfi – most legyen egy másik történet – mennyire nem hajlandó vele beszélni, és beszélgetni, és hogy amikor vasárnap annyira jó lenne kirándulni, a férje a számítógép előtt pötyög. Ebben a pillanatban azt látjuk, hogy van egy érzékeny, nagyszerű, nagyszerű királykisasszony. Tényleg, egy csodaszép, gyönyörűség. És van egy lehetetlen bunkó csávó. A nő lehet, hogy föl is kínálja ezt a kis… „Mondja kérem, mások is jönnek ezzel? Lehet, hogy nekünk nem is itt kéne ülni, mert minden férfi ilyen. Hogy egyszerűen olyan bunkó fajta. Ez a női sors, hogy az érzékeny nők és a fejlődésképtelen férfiak próbálnak együtt élni?” Ez egy klasszikus női leírása a kapcsolatnak, csak úgy mondom, nagyon, ez egy klasszikus leírása. „Én fejlődök és dolgozok magamon – mondja a nő – a férjem pedig tötymörög.” Klasszikus, egy mondatos leírása. És én itt vagyok (a férfi és a nő között – szerk.), ugye hát én is érzékeny lelkű vagyok, értitek, és akkor látok egy nőt, aki fejlődik, aki most is itt van, míg az a piszok férfi lehet, hogy most is pornót néz. S akkor ideáll tulajdonképpen egy hercegnő, és itt van egy büdös bunkó. Én assz’em, hogy elköteleződtem, én segíteni fogok. Értitek, ezzel a helyzet még rosszabb lett, tehát a rendszerszintű probléma velem együtt most még durvábbá vált. (61:15)

Ezért azt mondta ez az ír terapeuta, így mondta, nagyon jópofa, tényleg, úgy nézett ki, mint egy Buddha. Azt mondja, mikor kialakul magukban ez a kép, hogy van egy csodás hercegnő, és van egy bunkó… Hogy volt a szóösszetétel? Ősbunkó? Ezt én nem mondtam. Ez… büdös bunkó. Hogy azt mondta, hogy akkor vagy még a beszélgetés során, ott vannak mind a ketten, vagy ha nem, akkor utána, fölismerték, hogy ez megtörtént magukkal, hogy valakinek a pártjára álltak, kezdjenek el történeteket mondani, amiben egy teljesen fordított szerep leosztás van. Addig mondogassanak történetvázlatokat, ameddig el nem mondanak egy történetet arról, hogy van egy herceg, fehér lovon, ez ő (1), és van egy szajha (2), vagy egy sárkány, vagy egy elviselhetetlen dög. Azt mondta ez a terapeuta, ezt maguknak készségszinten kell tudni csinálni. Ugye értitek, nem az a cél, hogy begyakoroljuk valakinek a lenézését, hanem az, hogy teljes szemléletváltáson tudjunk átmenni, akár néhány perc alatt. Hogy hallgatom őket, de most azon dolgozom, hogy már érzelmileg elkezdtem eltávolodni a férfitől. Ha eltávolodok tőle érzelmileg, nem fogok tudni segíteni. Valami, valami zavar lett itt. Hogy tudom őt hercegnek látni, aki hősies küzdelmet folytatott a feleségéért? És most, amikor a számítógép előtt ül, akkor tulajdonképpen egy tragikus hősként szenved, míg a felesége most is nyilakkal lövi, miközben a férfi sosem bántja őt, mert egy lovag. (63:30)

Miért tanított meg bennünket erre ez a terapeuta? Azért, mert a saját gondolkozásmódunk csapdába ejt minket, és eltelik két hónap, vagy két év, és pontosan meg tudjuk mondani, hogy mi hogyan látjuk ezt a helyzetet, kinek van igaza, ki a jó, és ki a rossz. Amikor ezt megtettük, prr, a segítésnek annyi. Hejj! Ezt, tudom, minden évben elmondom, hogy a jó barátnő nagyon együttérez velem, nagyon mellém áll, ő fizeti a krémest, de… a kapcsolatért dolgozik. Aztán majd én eldöntöm, hogy akarom-e, vagy nem. Oké. Hát, igen, igen. Hát, ezt nem tudom, mondjam? ezeket nem mondom… Hááát, nem tudom. (64:40)

Buddhista koan

Ugyanezt, ezért mertem mondani, hogy amiről most beszélünk, évezredek óta tudjuk, ez egy zen buddhista koan. A zen buddhista koan így szól. A mester a következőt mondja a tanítványnak. „Van egy befőttesüveg. A befőttesüvegben van egy hatalmas uborka, ami a befőttesüveg száján nem fér ki. Azt kérem tőled, hogy vedd ki anélkül, hogy az uborka megsérülne, és anélkül, hogy a befőttesüveget széttörnéd.” A tanítványok egymás után (Vakarja a fejét – szerk.), a három széket használom, itt ülnek a megoldhatatlan probléma székében. (Vakarja a fejét – szerk.) A mester ül (Várakozik – szerk.), ő már megtette a magáét. Eltelik két óra. (Vakarja a fejét – szerk.) Egyszer csak fölnéz, és azt látja, hogy az egyik tanítvány már régen buddhista szövegeket olvas. Akkor ránéz, és a tanítvány azt mondja „Már régen kijött.” (66:05)

(Feri nevet – szerk.) Azért hallgattam el, mert zen buddhista koanokat nem illik megmagyarázni. De az a baj, hogy késztetést érzek erre, és most próbálom az érzelmi önszabályozásnak a maradékait összeszedni, hogy ennek a kísértésnek ellenálljak, tudjátok, és akkor ne egy vágynak legyen egy Ferije, hanem a Ferinek legyen egy vágya. Tehát nem magyarázom meg. Még egyszer elmondom, mit mondott ez a szerzetes, aki két perc után elkezdett szent szövegeket olvasni, hogy „Már régen kijött.” Annyira jó! Na most, gyerünk! (67:20)

Olyan régen idéztem nektek Ram Tzu..., ajj, elnézést, köszönöm. (Feri visszakap egy leesett lapot – szerk.) Régen idéztem nektek Ram Tzu-tól. Emlékszik még valaki Ram Tzu mesterre? Hát, elevenítsük föl! Ram Tzu mester azt mondja. Ő mondjuk itt (3) mondja. Ram Tzu mester. (67:50)

Ram Tzu tudja

Egy lyuk
Tátong benned,
Amit kétségbeesetten
Próbálsz betömni.

Különféle élvezeteket
Öntesz bele,
Hogy ettől
Jól érezd magad.

Időnként,
Amikor elég élvezetre lelsz,
A lyuk csordultig telik.
Ez a kiegyensúlyozottság
Áldott pillanata.

Ám az űr
Feneketlen,
Tartalma keresztülfolyik rajtad,
S te megint ott állsz
Üresen,
Kétségbeesetten
Még többet akarva.

Ram Tzu tudja, mi a teendő:

Hogy fejezitek be? „Sehogy!” Ez a… valaki: „Örülök, hogy Ram Tzu tudja, attól mi még nem tudjuk.” De befejezem, azt mondja. Csak meg akartam állni, mert ez annyira izgalmas. Azt mondja.

S te megint ott állsz
Üresen,
Kétségbeesetten
Még többet akarva.

Ram Tzu tudja, mi a teendő:

Téged kell a lyukba hajítani. (69:40)

Ennél jobban ezt nehezen lehetne elmondani, hogy engem kell a lyukba hajítani. Vagyis, amikor rendszerszintű megoldhatatlan problémákkal dolgozunk, akkor egy pont után a megoldásainkkal foglalkozunk, ami az itt és most-ban van, ezért ezekkel tudunk mit kezdeni azért is, mert a probléma megoldhatatlan. Amikor a jelenben az itt és most-tal foglalkozunk a megoldásainkon keresztül, akkor történik valami nagyon izgalmas dolog, hogy nem a problémát oldjuk meg, hanem mi magunk megváltozunk. Mert addig nem leszünk jól, ameddig mi magunk nem változunk meg. Ugyanis a rendszerszintű megoldhatatlan probléma azért jött létre, mert mi magunk eljutottunk a saját korlátainkig. Tehát ha nem változunk meg, hogyan lehetnénk jobban? Ez a megváltozás leginkább úgy írható le, hogy nem bármit kell betömni a lyukba, hanem nekem kell beugrani a lyukba. Ez nem egy zen koan, ezt merem egy picit értelmezni. (71:15)

Magamat dobom a lyukba.

Ezt megpróbálom most a… egészen a mai… nem, tehát egy olyan valamivel ábrázolni, amiről sokat beszéltünk. Emlékeztek, mondtuk azt, hogy mindazt, amiről ma beszéltünk, úgy is leírhatjuk, hogy az önmegvalósítás útjai. Az önmegvalósításnak van három lehetősége, módja. Egy, önkifejezés és önérvényesítés. Második, önátadás. Harmadik, önmagunk felülmúlása. Ez a három módja van önmagunk megvalósításának. Önérvényesítés, önátadás, önfelülmúlás. Egy idő után mind a hármat próbáljuk csinálni, és prrr, prrr. Akkor mit lehet tenni? (72:20)

Mit tudok tenni akkor, hogyha… magamat dobom a lyukba? „Új kihívást keresünk.” Ó, hát ez… látszik, hogy a szakirodalom ott gyűrűzik benned. Hát ezt… jó, ezt nagyon..., majd pont szeretnék erről beszélni. Hííí! Idő van! Hát most ezt el akartam mondani. Hát de… hat pont az is. Azért tartom ezt izgalmasnak, mert most tulajdonképpen gyakorlunk. Tehát hogy ezt izgalmasnak látom. Tehát persze, ezt értjük, meg minden, most volt olyan mondat, amit háromszor is elmondott, már értjük, ne nézzen minket hülyének. De most, most van az, hogy akkor ezt hogyan kell csinálni. (73:35)

Elmondanám azt, hogy milyen az, amikor magamat dobtam a lyukba, és rájövök, hogy a megoldási kísérleteim elégtelensége miatt vagyok rosszul. Mikor meg akarjuk magunkat valósítani, ugye ezt mondtuk, hogy önmagam megvalósításának három dimenziója, hogy önkifejezés, önérvényesítés, akkor átadom magam, felülmúlom magam. Rájövök, hogy egy pont után ebben teljesen el fogok lehetetlenülni. Mit lehet csinálni? Például azt, hogy hagyom, hogy az élet valósítson meg engem. Vagy hogy a feleségem valósítson meg engem. Hogy a gyerekem valósítson meg engem. Az önmegvalósításnak ez a három dimenziója. És mi van, hogyha én beugrok a kútba, és azt mondom, hogy… és lehet egészen másképpen. Ezt az egészen másképpen-t tartom izgalmasnak, mert azt látom, hogy más az, amikor azt mondom „Most éppen önátadom magam, értitek, most, én önátadom magam. Most pedig én önmagamat felülmúlom.” Halljátok ezt? „Én most önmagamat felülmúlom. Pont ezt csinálom. Ennél többet nem is tudok, mint hogy most magamat felülmúlom. Ez a legtöbb, amit meg tudok csinálni.” Tudjátok, hogy most vagyok a madár, amelyik nekirepül az üvegkorlátnak. Megfordítom magam, és azt mondom „Na, akkor most megengedem, hogy az élet valósítson meg engem.” Hát ez az önmegvalósításnak egy teljesen más minősége lesz. De teljesen más lesz. (75:40)

Például kultúrák is el tudnak lehetetlenülni, és csapdába esnek. A saját kulturális csapdáinkba tudunk esni. Megoldhatatlan problémákhoz jutunk, nem csak az egyes ember, nem csak a társkapcsolat, nem csak csoportok, nem csak intézmények, hanem az emberiség is. Milyen iszonyatosan izgalmas tudni azt, hogy hahaaa, hogy… na. Mhhh. Szóval, akkor házi feladat egy hétre, hogy akkor csináljátok azt… (76:20)

Záró mondat, így szól. Viktor Emmanuel Frankl ezt a helyzetet, amiről most beszéltem, egy mondatban úgy fejezte ki, hogy egy ideig az a legfontosabb számunkra, hogy mit várunk az élettől. És amikor 40-50-60-70-80 évesen egy férfi, vagy egy nő még mindig ott tart, hogy mit várok az élettől, törvényszerűen el fogsz lehetetlenülni. Mert ha én 60-70-80 évesen, hogy még hova elmenni, még mit megcsinálni, még mit nem éltem meg, de közben már öreg vagy, beteg vagy, már a repülőt sem bírod úgy. Milyen Maldív-szigetek? Hát már régen pacemakered van. (77:15)

Mit akarok ezzel mondani? Hogy amíg, amíg állandóan nekirepülök az üvegkorlátnak, mert én látom, hogy van tovább, hát látom, hogy van tovább, ott van az üvegtől látom, hogy van tovább. Foggal-körömmel, hogy mit várok az élettől, törvényszerűen egy rendszerszintű problémába fogok ütközni, amit így lehetne mondani, hogy egyre közelebb vagyok a halálhoz. Hát a halált hogyan oldjuk meg? Ki, kinek van megoldása a halálra? A halált nem lehet megoldani. Ezért mondta Frankl ezt így, azt mondja. Egy pont után azok, akik nem váltanak, törvényszerűen egyre rosszabbul lesznek, az összes megoldási kísérletükkel együtt. (78:05)

Tehát például rémmé plasztikáztatom magam. Ez a madár, aki nekirepül az üvegkorlátnak, és egy irányt lát, és ezt tolja, és egyre rosszabbul van. Zúg a feje, és tükörbe már nem néz. Tehát Frankl azt mondta. Rendben van, hogy az élet első felében lenyűgözve föltesszük ezt a kérdést ezerszer, hogy mit várok az élettől, és ez hasznos dolog is. De egy pont után csak akkor tudok tovább szárnyalni, ha a következő kérdésre váltok. Ez pedig így szól. „Most már nekem fontosabb, hogy az élet mit vár tőlem.” Ez azt jelenti, hogy engedem, hogy az élet valósítson meg engem, és magamat dobom a lyukba. Ezt nevezzük rendszerszintű változásnak, ami nélkül sosem leszünk jobban. Toldozzuk-foltozzuk, férceljük, és a többi. (79:15)

Hű, kicsit olyan bús-borongósnak tűnt a mai alkalom. Csak a vége? Akkor ezt elszúrtam. Tényleg, itt az idő. Az utolsó kép, amit én megőrzök, ahogy a madarat megfordítottam, és thűűűű, diófa, háááá! Köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.) (79:40)