A büntető készenlét-séma 22. - Mit tehetek, amikor azt gondolom, hogy már mindent megpróbáltam?

2017.05.23.

Megosztom
Elküldöm

Szerbusztok! Isten hozott benneteket!

Elnézést a csúszásért! Hát, ez nem volt mindennapi. Egy olyan 800 métert gyalogoltam, mert annyira állt már minden, gondoltam akkor inkább besétálok. Nah, akkor nézzétek el, ezt most nem fogom betűrni, hátha egy kicsit közben meg is száradok. Hejj! Majd meglátjuk, nem tudom hogy, hogy… na, gyerünk! Tessék? Vegyem le, és akkor…? Na, szóval. Ugye hogy magamhoz kell térnem. Roham üzemmódban voltam. Szóval. (00:40)

Az érzelmi intelligencia fejlesztése

Ismétlés

Tulajdonképpen ez volna az utolsó alkalom, úgy utolsó alkalom, kettő van, de utolsó alkalom, amikor még szisztematikusan erről a témáról beszélek, és utána aztán másképpen, kérdések, mindenféle. Az egy izgalmas dolog. De hogy a szokásos menetünket a mai alkalommal befejezném, és többek között ezt a sémát is. Ennek a sémának a kapcsán, emlékeztek, érzelmi intelligencia fejlesztése. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy ebben az izgalmas témakörben vagyunk, és oda jutottunk, hogy az érzelmi intelligencia fejlesztése hallatlan, hallatlan érdekes módon, lényegi módon kapcsolódik ahhoz, hogy képesek vagyunk-e változásra, hogy tudunk-e magunkon változtatni. Hogy a kettő szoros összefüggésben van egymással. Minél jobb valakinek az érzelmi- és társas intelligenciája, annál inkább kész és alkalmas lesz arra, amit így nevez a szakirodalom, hogy rendszerszintű változásokat tudjunk létrehozni. Különben bezáródunk a saját világunkba, és a változásoknak ellenállunk, és nem marad semmi más, mint a rutin. Rutinból akarunk megoldani dolgokat, és állandóan az összes fizikai, érzelmi erőfeszítésünket a pillanatnyi stabilitásunkra kell fordítani. Nem tudunk változni, nem tudunk fejlődni. Ez a nagy téma, na, és akkor… így, hát, ez (Nézi a vizes ingét – szerk.), na hát ez! Hogy… hogy. (02:10)

Emlékeztek, három szék kell hozzá. Nem akarok hosszan ismételni, mert ma mindent szeretnék elmondani, amit úgy gondolok, hogy olyan izgalmasan kapcsolódik a témához. Tehát most akkor hogyan tudunk változni, fejlődni? Ez a nagy kérdésünk. Sőt, ma van egy izgalmas rátételünk is. Ez, hogy amikor már mindent megpróbáltunk, akkor mit lehet csinálni. Amikor már mindent megcsináltunk, amit tudunk, akkor hogy van tovább? Ez az izgalmas. Mert naivul azt gondolhatnánk, hogyha már mindent megpróbáltunk, nincs tovább, és ez egyáltalán nincs így. Majd mindjárt mutatom is, hogy miért nincs így. (02:40)

Tehát ez volt a naiv modellünk, hogy az első lépés, hogy (1) van egy problémánk, egy nehézségünk, egy elakadásunk, amit nagyon gyakran valamilyen konfliktus, ugye társas intelligencia, valamilyen konfliktus jelez, vagy pedig valamilyen negatív érzés, vagy érzelem jelez. Akkor tudjuk, hogy amikor konfliktusunk van, vagy negatív érzések, érzelmek jelennek meg, akkor ez egy nagyszerű lehetőség a fejlődésre, vagy a kapcsolat fejlesztésére. (2) Második lépés ebben a naiv modellben, hogy akkor jön a megoldás, van a probléma, jól leírjuk, jön a megoldás, és a harmadik lépés (3), hogy jobban lettünk. A naiv modell nem a legpontosabb kifejezés, abból a szempontból naiv, hogyha minden változást így képzelünk el. Mert kétség kívül, van egy csomó olyan változás, amit így képzelhetünk el. Pontosan van egy problémánk, ez lehet valami érzelmi zavar, lehet kapcsolati konfliktus, megmondjuk mi az, errr, jobban vagyunk, ennyi. Hát ha ennyi lenne, akkor nem beszélnénk 16 éve különböző témákról, egy-két alkalommal el lehet mondani, és akkor ennyi. (03:55)

Hogy néz ki az, amikor valami mélyebb változásra van szükségünk, amikor ez a modell nem működik? Miközben néha működik. Megvan a probléma, ami fölszínre jön, valami kapcsolati konfliktus, vagy érzelmi teher formájában. 2. lépés, teszünk megoldásokat, jobb esetben nem is csak egy fajtát, hanem 2-3-4-5-öt, és a (3) következmény pedig, hogy minden rosszabb lesz. Ilyenkor sejthetjük azt, hogy a helyzet rendszerszintű probléma, másodszintű probléma, komoly probléma. Ezért, ezért a problémánk egyre inkább már nem csak maga a probléma lesz, hanem az, ahogyan a problémát megpróbáljuk megoldani. Erről volt szó múlt alkalommal. Ezt bőségesen toltam, mondtam. Igaz, ezt most… gyerünk, tovább szeretnék menni. Hahh! (04:50)

Akkor, mit lehet tenni? Már mindent megpróbáltam. A következtetés az, és erről szeretnék beszélni, a következtetés az, hogy amikor ezt a jelenséget véljük fölfedezni, hogy probléma, megoldás, még rosszabb lesz, újabb megoldás, még rosszabb lesz, erőltetem a megoldást, még rosszabb lesz… Társkapcsolati konfliktus esetén: „Változz meg!” Először szépen kérem, megoldás 1. Még ötször kérem szépen, megoldás 2, tehát ismétlem a megoldást, hátha… Következő, hangosan kérem. Ordítok, megsértődök, szeretőm lesz, elhagyom, újrakezdünk, kérek, ordítok. Ezt nevezhetjük úgy, hogy a megoldási kísérleteimet a végtelenségig próbálgatom, és a helyzet nem, tényleg aztán egészen kibírhatatlan lesz. (05:55)

Mikor ez a jelenség, azt mondhatjuk – most ez egy másik szék, most nem a középső székre ülök, a megoldásra, de akár itt is ülhetek. Hogy ilyenkor rájöhetünk, hogy tulajdonképpen változásra van szükségünk, és nem megoldásra. Ez elég furcsán hangzik. Változásra van szükség, de nem úgy, megint a naiv modell mi? „Hát persze, hogy változásra van szükség. Változz meg! Persze, hogy változásra van szükség. Legyen minden jobb!” Változásra van szükség = kénytelen leszek megváltozni. Hahh! Vagyis, ezt így is mondhatnám, és még pontosabban akarom mondani: sosem leszek jobban, ha a rendszer nem fog másképpen működni. Ez a rendszer lehet az egyes ember. Arra kell jutnom, hogy eljutottam valamilyen szempontból a saját korlátaimig, határaimig, és ha nem kezdek el szervezettebben működni, nem leszek jobban. Ha az a rendszer, amit működtetünk a kapcsolatainkkal, nem kezdek el másképpen, a rendszer nem kezd el másképpen működni, a probléma továbbra is őrjítő lesz, és a végén pocsékul leszek. Ezt így mondhatjuk, hogy rendszerszintű változásra van szükség, a rendszernek kell másképpen működni. (07:25)

Mit jelent ez, hogy másképpen működök? Árnyaltabban, strukturáltabban, szervezettebben, elmélyültebben, tudatosabban. Ahh! De ahhoz, hogy ez megtörténjen, énnekem változnom kell, és ez kifejezetten nehéz. Na most erről beszélünk, és emlékeztek, itt volt a négy pont. Leülök? Hát nem, inkább nem ülök le, mert nem annyira kellemes érzés. Mikor rájövünk, hogy a naiv modellel, vagy azzal, hogy probléma, megoldás, jobban vagyok – nem jutottunk semerre sem, akkor elkezdünk gyanakodni, hogy a megoldásainkkal kell valamit kezdeni. Ezt most kifejtettem. (08:05)

Mi a következő lépés? Hogy meg kellene változnom. Oké. Második. Ami a folyamatban nagyon izgalmas, hogy történik valami váratlan dolog, valami újszerű dolog. Tulajdonképpen az mindig annak a bekopogtatása, hogy ha nekem valami itt váratlan, az azt jelentette, hogy egy beszűkült állapotban voltam, mert ezért váratlan nekem. Hogyha én szervezettebben, árnyaltabban, a realitáshoz pontosabban tudnék kapcsolódni, az a dolog nem volna váratlan. Tehát amikor váratlan dolgok egyszer csak valami változást elindítanak bennem, az éppenséggel tökéletesen mutatja azt, hogy „Hahaa! Hát itt egy beszűkültségről volt szó.” Különben nem lenne váratlan. Oké. Harmadik pont, ez nagy segítség abban, hogy az itt és most-tal foglalkozzak. Nem a problémával foglalkozom, a megoldási lehetőségekkel foglalkozom, és így eljutok saját magamhoz, a saját magam itt és most-jához. Hogy tulajdonképpen, mikor ez történik, mindig annyira dühös leszek, hogy egyszerűen valahogy elvesztem a talajt a lábam alól. Mindig mondtam, hogy ne idegesítsetek föl, de úgy látszik, hogy az élet olyan, hogy az embert fölidegesítik. (09:30)

Most akkor eljutottam oda, hogy lehet, hogy az érzelmi önszabályozásommal kellene valamit kezdenem, és ez nagyon melós lesz. Tehát nincs kedvem belekezdeni. Hehe! És a negyedik, hogy új helyzetbe fog kerülni a probléma, és a rendszer elkezd másképpen működni, és mert másképp működik a rendszer, elkezdek jobban lenni. Erről volt szó a múlt alkalommal. Akkor most megyek tovább, háhá, háhá! Mrrhhh. Mrrhhh. Azt mondja. (10:05)

Mit tehetek, amikor azt gondolom, hogy már mindent megpróbáltam? Mert van egy zsenink, úgy hívják, hogy John Gottman. Áhhh! És John Gottman, háhá, családterapeuta, nyilván ért hozzá, nagyon pontosan öt pontban leírta, hogy az úgynevezett megoldhatatlan, vagy örökös problémákkal mit lehet kezdeni. Tehát amikor már 25 féle megoldási javaslatom volt, és mindegyiktől a helyzet csak rosszabb lett, akkor lehet, hogy azt mondhatom, hogy egy megoldhatatlan problémáig jutottam. Tudhatom, hogy változásra lesz szükség, nem pedig valami új megoldásra, hanem változásra. Érzitek, hogy az mennyire más dolog? Egy új megoldás, meg a változás? Hahh! És hogy ennek mik a lépései. (10:55)

Változásra van szükség

Az első. Egy társkapcsolati konfliktusból induljunk ki. A múltkor emlékszem, hogy bedobtam egy témát, és többen odajöttetek hozzám, és azt mondtátok „Jó, de akkor mi a megoldás?” Gyanús kérdés. Nem változni akartok, hanem… hahh! Emlékeztek, az volt, hogy a nő azt mondta „Nekem sokkal nagyobb az intimitás szükségletem, sokkal, sokkal, és akár ha leveszek belőle annyit, amennyit még egyáltalán képes vagyok elviselni, akkor a férjem azt mondja, hogy „Nekem még ez is sok.” Akkor megkérem a férjemet, hogy ő emelje a szintet, ameddig csak neki elviselhető, és akkor sincs közös metszet. Ez jó nektek megoldhatatlan problémának? Jó lesz így? Jó, tehát akkor ezt nevezzük megoldhatatlan problémának. Olyan súlyos különbség van a kifelé-befelé fordulásban, megnyílásban, befogadásban, ebben való szükségletben, hogy nincs is, úgy tűnik, hogy nincs közös metszet. Hahh Egészségedre! (12:00)

Az első, most tudjátok, ebben a rendszerben vagyunk, hogy rájövünk, hogy változásra van szükség. Nem megoldásokat kell erőltetnünk, hanem változnom kell. Vagyis, a rendszernek, a kapcsolati rendszernek és a személyes rendszeremnek szervezettebben, más minőségben kellene működni, különben sosem leszek jobban. Ezért öt lépés van. Most ezeket ide hozom, aztán majd… mrrh, legyen ez az első, akkor kell a legkevesebbet dolgoznom. (Átrendezi a székeket, föltesz még kettőt – szerk.) Ti mivel kezdenétek? Erre iszom egy picit. Van egy örökös problémánk, rengeteget szenvedtünk miatta, hat éve nyúzzuk egymást. Legyen 16. Hát egy örökös problémánál mi az a kis 16 év? Legyen 36. Elmentetek már nagyon sok segítőhöz, és mindenhol az derült ki, hogy nincs megoldás, nincsen. Én ilyen vagyok, ő olyan. Ezen mit oldunk meg? Nem? Alkat… hmm. Hogy kezdenétek egy változásnak? Nem megoldásnak, változásnak. Most nem az időt akarom húzni. Egyszerűen izgalmasnak tartom, hogy erről elkezdek gondolkozni. Majd fogom mondani nektek, hogy miért is álltam meg. (13:50)

Első lépés: eldöntjük, hogy a problémát most nem akarjuk megoldani.

Hahh. John Gottman azt mondja, hogy a megoldhatatlan problémák után, amit érdemes csinálni első lépés, most én vagyok a féri, és itt a nő, hogy tulajdonképpen eldöntjük, hogy a problémát most nem akarjuk megoldani. Ez egy bölcs dolog, mert hogy megoldhatatlan. Ez némi könnyebbséget fog nekünk adni ahhoz, hogy el tudjunk kezdeni beszélgetni, mint ember az emberrel, elmondva a problémához kapcsolódóan az összes mély vágyunkat. Hogy tulajdonképpen mire is vágyom. (14:40)

Egymást beavatjuk az álmainkba, a vágyainkba, a terveinkbe.

És akkor én nőként elmondom, hogy „Annyira jól esik nekem, mikor egyszerűen csak, nem tudom, fekszünk átölelve egymást. Nem, nem is kell semmit beszélni, ilyenkor én is meg tudok nyugodni. Egyszerűen csak jó, hogy érezlek, és az nem ugyanaz, amikor alszunk, és akkor úgy egymásba, kis kifli, nagy kifli, az nem ugyanaz. Hanem hogy oda lehet bújni hozzád, és akkor… akkor otthon érzésem lesz, meg a biztonság érzetem megérkezik, számíthatok rád. Meg tulajdonképpen nem is tudom, egyszerűen meg is nyugszom. Olyan mélyen van ez bennem, ezt nem is tudom. Tudod, úgy kislányként is mindig az volt bennem, annyira jó volt apához odabújni. Úgy néha, néha megengedte, mikor fáradt volt. Tulajdonképpen gyerekkorban az egyik legjobb élményem, hogy a szüleim megengedték, hogy mondjuk vasárnaponként nem jöttek ki az ágyból, még akkor ott voltak, és akkor be lehetett kukacozni oda. Ajj! Ez annyira jó volt! Akkor befúrtam magam, és akkor olyankor azt engedték. Hát mert hét közben azt nem lehetett, de vasárnap engedték, ez annyira jó volt. Tulajdonképpen nem is tudom, miért, de én mindig inkább úgy az apához, valahogy az apa. Olyan nagyobb volt, tudjátok, ott jól be lehetett venni. Akkor mindig mondta „Mit csinálsz, lányom?”, és ez külön jó volt. Olyan, olyan izgalmas volt. Jaj! Jaj, kukacozni, az jó, otthon lenni valakinél, és úgy megnyugodni.” (16:15)

Szerintetek ez most kidobott idő? Hát hogyhogy, van egy problémánk. Most mit szépelgünk itt, meg kukacoztál kislány korodban? Kit érdekel? De hát most átjövök, én vagyok a férfi, és elmondom. „Te, tudod, hogy az én anyám olyan volt, hogy hát tulajdonképpen, hát szóval, hogy mondjam, egy ilyen olaszos család voltunk, tudod, de én ezt, ezt utáltam. Mert például az anyám nem ismert olyat, hogy ajtó. Azt ő nem ismerte. Tehát ha volt is ajtó, soha nem kopogott, semmi, sz’al tulajdonképpen nálunk lengőajtók voltak. Ő mindenhova betört, mindenhova ment. Ha ő, ha ő ölelgetni akart, akkor ölelgetett. Könyörögtem „Hagyd már abba! Megfojtasz! – De szeretlek!” Hát mit csináljak? Három éves voltam. Ő aztán tolta, gyúrta… Akármit csinált, odajött, és mindig, áradt belőle, az érzések mindig tomboltak benne. Megőrültem, tulajdonképpen nem tudtam hova elbújni. Hát az a helyzet, most elmondom ezt nektek, hogy tulajdonképpen amikor igazán jól voltam, az az ágy alatt volt. Az ágy alatt csináltam egy kuckót, képzeljétek el, az ágy alatt. Szép lassan több dolgot oda bevittem, hát sok dologra nem volt szükség. A kedvencem az volt, hogy lereszeltem egy almát, és akkor egy ilyen mély tányérban, egy leveses tányérba raktam a reszelt almát, és az volt a muníció. Azzal egy egész délutánt ki tudtam tölteni. Az volt az izgalmas, hogy az anyám egy ideig nem jött rá, hogy ott vagyok. Annyira jó volt, annyira! Benn, az ágy alatt. Tss! Mert ott csak, csak… sz’al ha valahol meg tudtam nyugodni, az ott volt. Mikor hallottam az anyám léptét, tulajdonképpen azt csináltam, hogy megpróbáltam teljesen zajtalan lenni, hátha azt gondolja, nem vagyok otthon. Néha elhitte. Ez jó. Aztán ment akkor, rárontott a tesóimra. Tudjátok, meg lehetett úszni.” (18:50)

Szóval a nő elmondja, hogy ő hogy élte ezt meg kislány korában, és hogy miért annyira fontos neki az ölelés. A férfi elmondja, hogy miért annyira fontos neki a csönd. Hogy ne is szóljanak hozzá, hogy el tudjon bújni, hogy legyen egy biztos hely, oda bevackolja magát. Ahol ő kifelé lát, de őt nem látják. Megvan ez az élmény? „Én látok onnan, tii-tii-tii. De engem nem látnak. Háhháhhá! Hogy az milyen jó!” Az első lépés, hogyha jobban akarunk lenni a megoldhatatlan problémáinknál, hogy kifejezetten sok időt szánunk arra, hogy egymást beavassuk az álmainkba, a vágyainkba, a terveinkbe. Hogy mit hogyan éltünk meg gyerekkorunkban. Elmondjuk, hogy miért annyira fontos nekünk az a valami, amitől egyébként a társunk megőrül. (19:50)

Miért fontos, hogy erre időt szánjunk, hogy ez itt egy valódi kapcsolat legyen? Hogy ez ne egy veszekedés közben… Ez egy veszekedés közben nem tud megtörténni. Ez akkor tud megtörténni, amikor kifejezetten mind a ketten pihentek vagyunk, és rászánjuk az időt, mondjuk sok órát. Előre elhatározzuk, hogy egyáltalán nem akarunk problémát megoldani, csak elmondani, hogy mi minden megy bennünk. Tudjátok, hogy ez miért fontos? Azért, mert mire jutottunk? Ez volt a bevezető. Arra, hogy változásra van szükség. A változás itt megy, itt megy végbe az agyamban, az idegrendszeremben, és a sejtjeimben. Ha nem teremtem meg a közegét a változásnak, hogy eljussak oda, ahol minden be van betonozva, vagy minden rutinszerűen megy, akkor ott nem tud történni változás. Ezért hiába kapok be egy gyógyszert, egy receptet hiába adtok nekem, hogy mit kéne csinálni, nem jutok el idebenn ahhoz a rendszerhez, ami görcsösen beszűkülten működik, de nagyon érthetően, hogy miért így működik. Tehát itt kifejezetten időre, érzelmi energia befektetésre lesz szükségünk, hogy idebent ehhez a rendszerhez, a működésnek az alap rugójához el tudjak jutni. Hiszen ebben akarok valamilyen változást létrehozni. Ezért a jó tanácsok sosem hozzák meg a változást. Jó tanács, meg ötlet, meg praktika, meg miket szoktak mondani? Mondjatok valamit! Tessék? Macskagyökér, ginzeng. Oké. Jó. (21:35)

A változáshoz nagyon sok érzelmi energiára lesz szükségem.

Egy dolgot mondanék még ki, itt az első széken ülök. Miután tudom, hogy változásra van szükségem, vagy szükségünk, a változáshoz nagyon sok érzelmi energiára lesz szükségem. Kifejezetten sok érzelmi energiára. Érzelmi energiák nélkül nem tudunk változni. Ez nem egyenlő a motiváltsággal. Lehet, hogy valaki nagyon motivált, de nincs energiája a változáshoz. Ezért annyira fontos, hogy amikor egy megoldhatatlan problémával az a célunk, hogy jobban legyünk, hogy azt csak olyan állapotban tudjuk elkezdeni, amikor van érzelmi energiánk. Amikor nulla érzelmi energiaszinten vagyok, és tudom, hogyha egy rossz mondatot mondasz, akkor fölrobbanok, nem fog tudni létrejönni a változás, mert egy rossz mondat és fölrobbanás, ez a rutin. Akkor ugyanaz a rendszer fog működni. De pont azt nem akarom, hogy ez működjön. Tehát az első pont, akkor tudom elkezdeni egyáltalán ezt a folyamatot, hogyha biztosítunk egy jó közeget, kifejezetten sok időt szánunk rá. Jó esetben annyi időnk van, hogy nincs is vége. Mert ahol a probléma működik, ott általában idő szorításban vagyunk. Olyan helyzetet fontos teremtenünk, ahol lesz akármennyi időnk, az egész napot rá tudjuk szánni. Hogy ki-be tudjunk jönni ebből a helyzetből. Lehet, hogy majd el fogunk akadni közben. Akkor, amikor mind a ketten motiváltak vagyunk, de a motiváció most ennek a kulcsa, érzelmi energiákkal rendelkezem. Hahh! Oké, ez az első pont. (23:35)

Mi az, amiért ilyenkor dolgozunk?

Miért érdekes ez, hogy elkezdem mondani, hogy kislány koromban hogy volt, meg mikor kisfiú voltam, akkor hogy volt. „Akkor kislányként az volt az álmom… nem is tudom, tulajdonképpen azért nem zavar, hogy szőrös vagy, mert apám is szőrös volt. Tudom, hogy ez a szőr nem olyan trendi, de énnekem az az alap élményem, hogy apám szőrös, és akkor óó-óó-óó, ezért nekem a szőrös nagyon bejön. Ezért tulajdonképpen valahogy sosem fogalmaztam ezt meg, de nekem az az álmom, egy szőrös pasi kell nekem. Szőrös, azért hagyd fönn a borostádat. Nem a trendiség miatt, ez hogy mondjam, ilyen biztonságérzetet kelt bennem.” Áhh! s akkor a férfi is el tudja mondani nem csak azt, hogy gyerekkorában mit élt meg, hanem hogy tulajdonképpen a következőt mondja. „Most tulajdonképpen, hát én erről nem is szoktam beszélni. Tudod, mihez volna leginkább kedvem? Leginkább ahhoz volna kedvem, hogy valahol lenne egy lombházam. Én egyedül megépíteném, ne szóljon bele senki. Nem, az, az lenne, lombház, ez sokkal klasszabb lenne, mint az ágy alatt, lombház. Tényleg, most jut eszembe, olyan helyen kellene, ahol van almafa a közelben, tudjátok, a reszelt alma miatt. Hú, de izgalmas lenne! És akkor lenne egy lombház, és tulajdonképpen egy olyan álmom van, ez annyira jó lenne, egy olyan lombház, tudjátok, hogy a létrát föl lehetne húzni. Hrrr, tkk-tkk-tkk. S akkor 8 méter magasan, ott, a lombok között. Hahaaa! Lenne egy ficak egy csomó almával, thííí! Ez tulajdonképpen de jó lenne! Ahh!” (25:25)

Halljátok, ez egy álom. Ha ezt a régi rutinnal hallgatja a feleség, az első mondatnál, hogy szeretnék egy lombházat, ahol a létrát föl lehet húzni… „Sikítógörcsöt fogok kapni. Érthető, nem? Amikor meghallom, hogy lombház, hát tényleg, nem lehet vele élni. Lombház, értitek! Hát 18 éve vagyunk házasok, és ezt az álmot dédelgeti? Azt a rohadt lombházat, a fölhúzható izével… Hát… kivel élek? Hát milyen emberi kapcsolat? Hát alkalmatlan az emberi kapcsolatra. Lombház, fölhúzható létrával! Jó, hát komolyan, most elmegyek, erre kérek egy látleletet. Hát minek házasodik egy olyan szerencsétlen hülye, akinek az az álma, hogy lombháza legyen, fölhúzható… vacakkal? Már a neve sem jut eszembe! Ugye, mert fölment a pulzusom 200-ra. Hát persze, hogy nem jut eszembe az, hogy létra.” (26:30)

Oké ez? Tehát a probléma az, hogy amikor mondjuk a férfi, ha egyáltalán elkezdene az álmáról beszélni, nem csak a gyerekkoráról, vagy a nő, és nem teremtettük meg a közeget, az első mondatnál, hogy „lombház fölhúzható létrával”, mindennek vége lesz. Hát egy hétig nem tudjuk egymással azt megbeszélni, hogy ki vesz almát. Hát ezért kell egy olyan közeg, ahol motiváció, aminek a lényege, hogy érzelmi energiáim vannak. Képes vagyok itt ülni, és egyszer csak hallgatni a te álmodat a lombházról, hogy hogyan rendeznéd be, és hogy mennyire izgalmas volna neked, hogy tulajdonképpen neked az egy szép látvány, hogy egyszer csak megjelenik egy nő, s akkor te föntről nézed, és akkor beengeded. Ahh, hogy te engeded le a létrát. (27:25)

Most át is jövök (A férfi székébe – szerk.), ez annyira élvezetes. Tehát hogy én szabályozom a létrát. Értitek? Hogy én akkor engedem le, amikor akarom. Megvan még a gyerekkori élményem, hogy anyám bármikor rám tört? Ezért az a létra, amit én szabályozok, a lombház, és 8 méter magasan vagyok, értitek, huhu-huuu! Ha nem teremtettük meg a közeget, a feleségem azt mondja, hogy ennél fenyegetőbbet nem mondtam 20 év alatt. Hogy ő nem tud egy férfivel élni, aki létrákat húzogat 8 méter magasba fölfele. Hát hogy őneki egy társra van szükség, és hogy legalább szőrös lennél. Oké. Gyerünk, megyek tovább. Tényleg, ezt ma be akarom fejezni. És ugye, tiszta víz vagyok. Ez annak a sajátos kifejezése, hogy késtem. Második pont, ez volt az első, tehát hogy beszélgessünk a gyerekkorunkról, az álmainkról, a vágyainkról egy olyan közegben, ahol van érzelmi energiánk, és egyszerűen képesek vagyunk ezt befogadni. (28:35)

Második lépés: Beszéljünk az elakadást jelentő témáról.

Második pont. Beszéljünk az elakadást jelentő témáról, hogy az az itt és most-ban hogyan jelenik meg, hogy mikor érzem azt, hogy „Nem tudok beléd kapaszkodni, mint apuba annak idején. hogy nem tudok úgy odabújni hozzád, pedig annyira jó lenne. Ez az álmom a kapcsolatról, hogy odabújok a szőrös macihoz. – Nekem meg az az álmom a kapcsolatról, hogy egy nő, aki akkor jön, amikor nekem az nem sok. Megőrültem, hogy anyám mindig jött, nem lehetett vele mit kezdeni. Megőrültem, olyan zsigeri tiltakozás van bennem, azt el sem tudom mondani.” (29:20)

Így összekapcsolódik a történet, az álom, a vágy a jelen problémájával. Alap szabály, továbbra sem akarjuk megoldani a problémát, mert vissza fogunk csúszni a lehetetlen megoldásainkba, amitől rosszabbul leszünk. tilos akarni megoldani a problémát. Mert akkor nem a szervezettebb rendszer működése felé haladunk, hanem valamilyen rutinos megoldással bent maradunk a beszűkültségünkben. Oké. Következő. (30:00)

Az egyenes vonalú fejlődés nem történhet már meg.

Fontos belátnunk, hogy a megoldhatatlan probléma azt jelenti, hogy az egyenes vonalú fejlődés nem történhet már meg. Az egyenes vonalú fejlődés, van egy probléma, találok egy megoldást, jobban leszek. Ez egy egyenes vonalú fejlődés. Mikor megoldhatatlan problémáink vannak, nem tudunk egyenes vonalú fejlődést produkálni, egyszerűen nem megy. El kell kezdenünk kacskaringózni. Carl Gustav Jung a következőt mondta erre, annyira zseniális, azt mondta: „Az emberi lélekben gyakorta a legrövidebb út a kerülő út.” Ehhez azt kellene még hozzátenni, hogy azért a legrövidebb út a kerülő út, mert közvetlen út nincs, egyszerűen nem létezik olyan út. Hiába ilyen közel vagyunk egymáshoz, innen nem tudok oda menni, egyszerűen nem, itt nincsen út, hiába ez volna a legegyszerűbb. Hejj! Nehogy ráüljek az értékes lapokra! Oké. (31:05)

Hogyan beszéljünk arról, hogy hogyan élem meg a problémát?

Hogyan beszéljünk arról, mert most már arról beszélünk, hogy hogyan élem meg a problémát, hogy mikor jön az elő, mikor hívódik elő? Mikor kezdek el félni, vagy szorongani, vagy dühösnek lenni, vagy csalódottnak, vagy ingerültnek? (31:25)

Ne a férjemnek, vagy a feleségemnek beszéljek, hanem egy „harmadiknak”.

Nagyon fontos, hogy ne a férjemnek, vagy a feleségemnek beszéljek. Én vagyok a feleség, a férjemmel beszélgetek, de ha a férjemnek mondom, a régi rendszer fog működni. Ezért ne a férjemnek mondjam, hanem egy harmadik személynek, akit képes vagyok a férjemben meglátni. Ő – John Gottman azt mondja – a legpompásabb, ha a férjem egyben a barátom is. És akkor azt, hogy mikor jön, hogyan jön elő belőlem a csalódottság, a hiányérzet, a düh, az indulat, ezt a barátomnak mondjam. Ha a férjemnek mondom, működni fog ugyanaz a rendszer, amit pont meg akarok változtatni. A barátomnak mondjam. Egész másképp fogom mondani a barátomnak. Nagy valószínűséggel a barátom másképpen is fog reagálni. (32:20)

Ha a társam nem a barátom, ilyen is lehetséges, azt mondom „Nem, nem érzem, hogy köztünk egy igazi nagy barátság lenne.”, akkor mondjam egy ismerősömnek. Hát ő ismerősöm is, nem csak a férjem, vagy a feleségem. Mondjam egy kedves ismerősömnek. Ami nagyon izgalmas, hogy én pedig, hallgassam barátként, vagy kedves ismerősként, de semmiképp se férjként. Mert ha férjként hallgatom, krrrhhh, elönti az agyamat a víz, ugyanott leszek. Oké. Hahh. (33:05)

A problémához való hozzáférésünket szükséges biztosítanunk.

Mi az, amit próbálunk ilyenkor biztosítani a beszélgetés révén, ami lehet, hogy egyébként most másfél órája zajlik? Közben megettünk egy kis sütit, meg iszogattunk, meg… Hiszen nem problémát akartunk megoldani, hanem együtt lenni. Hmm. Igen, néztem, hogyan fogalmaztam ezt meg. A problémához való hozzáférésünket szükséges biztosítanunk. Ez egy nagyon izgalmas kifejezés. Ugyanis amikor egymással ordítunk, akkor valójában egy felszínes dolog zajlik. Amikor azon veszekszünk, hogy kinek van igaza, valójában a problémának a mélye nem is kerül terítékre. Amikor azt mondom neked, hogy „Hogy lehetsz egy ilyen vámpír…?”, te meg azt „Hogy lehetsz ilyen zombi?”, akkor nyilvánvalóan nem a problémáról beszélünk. Nem a mély vágyakról beszélünk, nem arról, ami be van ide vésve a sejtjeinkbe. (34:20)

Tehát hogy egyáltalán a problémáról tudjunk beszélni, annak közeget próbálunk biztosítani. Ezért fontos, hogy ne férjként és feleségként beszéljünk, és ne férj és feleségként hallgassunk, hanem harmadik személyként. Oké. Jó, igen, igen, igen. Amm, igen. (34:45)

Megértés, együttérzés, megbecsülés, tisztelet.

Mi az, ami szükséges, hogy azt mondjuk, hogy tényleg, itt a második állomásnál vagyunk, vagy voltunk? Az, hogy megszületett bennem a megértés a feleségemre vonatkozóan, együttérzés a feleségemre vonatkozóan, és megbecsülés, tisztelet a feleségemre vonatkozóan. Hogy amit mindig annyira ilyen lekezelően néztem, hogy mit nyomulsz már, hogy azt látom, hogy az milyen értékes dolog. Mennyire mélyről jön neki, ó, hát ezt nagyon meg tudom érteni, sőt, nagyon együttérző tudok lenni. Mert tulajdonképpen az anyukám úgy szorongatott, ahogy nekem jó volt, azért az nem volt rossz, csak sose úgy csinálta. De hogy… Mikor pont úgy csinálta, azért az nem volt rossz. Nagyon együttérző tudok lenni ezzel, az tud jó lenni. (35:40)

Közben, látjátok, hogy ami a változásnak az egyik kulcsa, hogy teljesen föladom a megvetést, meg a lenézést. Mert amikor kialakul egy örökös, vagy megoldhatatlan probléma, és haragszunk egymásra, emlékeztek, az majdnem mindig a másik leértékelésével együtt jár. Tulajdonképpen lenézlek, nagyon nevetségesnek tartom, amit csinálsz, szánalmasnak, lehetetlennek, primitívnek, gyerekesnek, betegesnek. Lehet, hogy ezt nem mondom, de ezeket gondolom. Nyilván azért erőltettem azt, hogy változz meg, mert annyira nem normális, amit csinálsz, hát nem egészséges. Hát persze, hogy meg kéne változnod. Ez azt jelenti, hogy a kapcsolatban kialakul egy súlyos lenézés, vagy megvetés. Ez pedig a legnagyobb akadálya a változásnak. Tehát ezért akkor együttérzés, megértés, mindaddig, amíg el nem jutok a megbecsülésedig. Ha ez a második lépésnél nem történik meg, nem tudok hatékonyan a harmadikig eljutni. (36:50)

Látjátok, hogy amikor eljutok idebenn egy megértő gondolatig, ilyen fölismerésig, hogy „Hát akkor ez nem egy hülyeség.” Hát akkor, ugye, hogy a lélek nem tesz semmit cél nélkül. Most már akkor ezt értem. Sőt, az az érdekes, hogy ebben a pillanatban megértettem, hogy amikor kiabálsz velem, hogy tulajdonképpen akkor szíved szerint inkább hozzám bújnál. Hát csak úgy érzed, hogy ezt nem tudod csinálni, ezért kiabálsz. „Erre sosem gondoltam, hogy tulajdonképpen te odabújás helyett kiabálsz? Hát eddig ezt nem, ezt nem értettem. Hát utáltam, hogy ordítasz, ennyi. De hogy te bújás helyett kiabálsz? A nemjóját!” (37:40)

Látjátok, hogy amikor megjelenik egy megértés, hozzá kapcsolódik egy érzés, ami egyáltalán nem kapcsolódott eddig a helyzethez, mert az indulatom kapcsolódott hozzá, a félelmem, a szorongásom, és a többi, és megjelenik bennem a megbecsülés, akkor tulajdonképpen elkezdtem változni. Hiszen idebenn most nem ugyanaz zajlik, mint ami mindig zajlik, tehát kezdek változni. Oké. (38:05)

Biztosítom a szabad információ áramlást.

Mi az, amit ilyenkor továbbra is biztosítunk? Ha próbáljuk tovább is leírni a helyzetet, azt, hogy a változás csak akkor jön létre, ha biztosítottuk a szabad információ áramlást. Amikor egymással ordítunk, elvesztjük a fonalat, a pszichés képességeink tönkre mennek, azt is mondhatjuk, hogy két burában vagyunk, és semmi innen oda, és onnan ide tulajdonképpen nem jön át, nincs információ áramlás. Egy élő rendszerben, ha nincs információ áramlás, szabadon nem áramlik az információ, akkor vége van az élő rendszernek, nem tud működni, csak lefagyni tud. (38:50)

A szabad információ áramlásnak mi a tünete? Hogy amikor te azt mondod „Tudod azért kiabálok, hát azért kiabálok, igen, tulajdonképpen azt lehetne mondani, tulajdonképpen ha megölelhetnélek, akkor assz’em nem kiabálnék.” És ez megérkezik hozzám, hogy ezért… Tulajdonképpen egy információ most át tudott jönni. „12 éve ordítasz velem, és ez az információ nem jött nekem át, elakadt az információ.” Ugye azért szoktunk egyre jobban ordítani egymással, mert az információt át akarjuk adni, hogy valami változás létrejöjjön. A változás egyik kulcsa, hogy érzelmi energiáink vannak. A másik, hogy biztosítjuk a szabad információ áramlást. Ezért annyira fontos John Gottmannek, hogy egy 105-ös pulzusszám után egy konfliktust abba kell hagyni, mert nem tud létrejönni a szabad információ áramlás. Ha ez nem jön létre, nem fogunk tudni változni. Ahhoz kell a szabad energia- és információ áramlás. Ugyanúgy, mint egy sejtben, vagy egy testben, vagy egy emberi szervezetben. Oké. Érdekes ez nektek? Csuda se tudja, olyan nyögve nyelős egy kicsit, nem? Én úgy szeretem ezeket valahogy így látni. Aztán ez, hogy „Jól van, jól van, most már hagyja abba! Jó, tényleg, legalább… nem t’om, remélem nem esik odakinn az eső. Már öt perce ezen gondolkozom, remélem nem esik az eső.” Jó, ez a második pont, oké. (40:40)

Képes vagyok új információk befogadására.

A szabad információáramlás végső gondolata az, hogy ezért képes vagyok új információk befogadására. Ugye a klasszikus elakadásban még el sem kezdesz beszélni, én már tudom, mit fogsz mondani. Ismerős ez? „Utálom, hogy beszélsz! Mert úgy érzem, hogy az az öt perc, amit el fogsz mondani, mindent el tudnék ugyanúgy mondani. És ahogyan még mondod, attól még idegesebb leszek.” Ezt mindannyian ismerjük, nem? Hogyan fogsz majd támadni, vagy védekezni, hogyan okoskodsz majd. Te egy ilyen lassú beszédű… fél óráig kell hallgatnom, ahogy mondod, és pontosan tud… megint ezt fogod mondani… Kilőném magam a Marsra. Tulajdonképpen az új információ meg sem tud jelenni, én legalábbis teljességgel befogadóképtelen vagyok. Hogyan jöhetne létre a változás? Oké. Nm megrendítő, hogy 30 évig üvöltözünk egymással úgy, hogy egyetlen új információ sem tud bejönni? Nem túl hatékony. (41:50)

Harmadik lépés: biztonságos közeget nyújtunk egymásnak és magunknak.

Azzal, hogy elkezdtünk arról beszélni, hogy hogyan jelennek meg az álmaink, a vágyaink a jelenben, ugye hogy mikor érzem azt, hogy szeretném így, vagy szeretném fölhúzni a létrát, vagy csimpaszkodni. Hogy – most a jelenben vagyunk – csak akkor tudjuk ezt jól csinálni, ha egy biztonságos közeget tudunk nyújtani egymásnak, és magunknak. Biztonságos közeg. Ezért fontos az, hogy megint csak a változás nem tud létrejönni, ha nem érezzük magunkat biztonságban. Az lehetséges, hogy én biztonságban érzem magam, de közben a helyzet egy kihívás számomra, vagy éppen elég megterhelő helyzet, de attól biztonságban vagyok még. Tehát az, hogy biztonságban érzem magam, az nem azt jelenti, hogy ilyen relaxált állapotban vagyok, hanem hogy a pszichés önszerveződésem működni tud. A belső önszervezésem működik, és a kapcsolati szervezésem működik. Ezt jelenti. (43:10)

Ezért a biztonságos közeg megteremtése, látjátok egy kapcsolati dolog is, de közben egy belső egyensúly teremtési képességet is föltételez. Egy érzelmi teherbíró képesség, és egyensúly teremtési képesség. Lehetséges az, hogy nekikezdünk egy folyamatnak, és én elakadok, úgy érzem, hogy nem tudom hatékonyan egyensúlyban tartani magam. Akkor meg kell állnunk. Ezért mondta, mikor tanultam, szoktam ezt nektek mondogatni, mikor tanultam pszichiátertől, pszichoterapeutától traumatizált személyek segítését, emlékeztek, múltkor pont mondtam, hogy akkor azt mondta, hogy ha mindent elfelejtenek, hogy mit kell csinálni, de egy valamit megjegyeznek, már jó. Azt mondta, hogy a három legfontosabb dolog, amit valakinél meg kell tennünk, vagy magamért meg kell tennem, hogyha egy komoly elakadásom van, három dolog. Van tippetek, hogy mi ez a három? Énnekem az a nehézségem, hogy olyan élményeim voltak, hogy nagyon nehezen tudom magamat biztonságba helyezni, nagyon nehezen tudok olyan közeget teremteni, amiben te biztonságban vagy. Mi az a három dolog, amit érdemes nem elfelejtenünk? Becsapós, direkt. „Együttérzés.” Az kell, az itt van, igen, tehát az kell, az, az… Attól nem tágítunk. Áhh. Fontosnak tartom az időt, amit most erre szántatok. Tessék? Az majd jön. Az jó, a kompromisszum jön, ötödik pont, vagy a negyedik pontnak valamelyik alpontja, Gottmennél igen, alpont, de most ez nem érdekes. (45:40)

Azt mondta ez az okos terapeuta, és ez most, látjátok, mindegy, hogy traumatizált vagyok-e, vagy nem. Amikor ezt az érzelmi önszabályozást nem tudom csinálni, és egyszerűen elvesztem a biztonságomat, akkor három dolog van, amit ne felejtsünk el, és ez a három dolog egymás után. Mondom, egymás után kell csinálni. Első: stabilizálni magam. Második: stabilizálni magam. Harmadik: stabilizálni magam. Mert e nélkül… Tehát ezért nagyon-nagyon fontos, hogy biztonságos közeget tudjunk magunk, és a másik számára nyújtani. S ha úgy érzem, hogy már ez nincs meg, meg kell állnunk. Mert ha nincs meg, akármit csinálunk, nem épül be, hiszen nem működik az önszervezésem, nem működik. Tehát hiába beszélek, akkor se működik. Tulajdonképpen leálltam idebent. Akkor hogy jöhetne létre változás? Nem is működök, ki vagyok kapcsolva. (46:50)

Azt tudjátok, ki tudunk kapcsolódni úgy, hogy közben beszélünk. Ki vagyunk kapcsolva, és közben rutinból valamit csinálunk. Ki vagyunk kapcsolva, és valaki mondja nekünk, hogy ezt csináld, azt csináld, meg is csináljuk, csak ki vagyunk belül kapcsolva, nem működik az önszervezésünk. Ez óriási dolog, tudni hogy ahh, most a biztonság, stabilizálás, stabilizálás. Oké. (47:20)

Honnan tudom, hogy biztonságban érzem magam?

Ez egy izgalmas. Honnan tudom, hogy ez most megvan, tehát hogy az ön- és a kapcsolat szervezésére alkalmas vagyok? Két dologból tudom. Az egyik, hogy tudom, hogy mit csinálunk, hogy mi történik most köztünk, hogy mi zajlik. Észlelem a valóságot, a külsőt, észlelem, hogy honnan indultunk, hogy melyik szakasznál tartunk. Hogy tudatos bennem az, hogy te mit mondtál, hogy azt miért mondtad, annak mi az előzménye, az hogyan kapcsolódik a vágyadhoz, az milyen álomban folytatódik. Ezt mind tudom, ez az egyik. Akkor tudom ezt mind, ha biztonságban vagyok, különben nem tudom elérni. A másik, a belső folyamataimra rálátok, reflektálok rájuk, és tudom, hogy belül mi történik. Hogy jutottam el ide, mi történt 5 másodperccel, vagy 15… Hogy egy folyamatban, hogy milyen lehetőségeim vannak. (48:20)

Tehát a külső-belső folyamatokra rálátok, ezek tudatosak, és képes vagyok szabadon cselekedni. Innen tudhatom, hogy biztonságban vagyok. Emlékeztek, amikor megy egy játszma, vagy egy őrület, hogy kinek van igaza, tulajdonképpen olyan szépen mondja ezt a szakirodalom, forgatókönyvek zajlanak, nem is kellünk hozzá. Egy forgatókönyv szerűen megy le minden. És a végén se ébredünk föl, hanem elmegyünk munkába, és a munkahelyünkön jut eszünkbe, hogy tulajdonképpen nem is tudom, hogy min kezdtünk el veszekedni. Megvan ez az élmény? Nem is, nem is értem, min kezdtünk el veszekedni. Az sincs meg, hogy mikor robbantam föl. Valójában, hogy te mit mondtál, egyetlen mondatra emlékszem, úgy hívják, hogy szcenikus inger, amikor megőrültem. Arra az egy mondatodra emlékszem, és utána semmi másra nem emlékszem. Ez azt jelenti, hogy nem voltam biztonságban. A külső-belső folyamatok nem voltak tudatosak, nem voltak kontroll alatt. Hejj! (49:35)

Ezért tudjátok, ezért milyen érdekes, hogy ha valaki elveszti odabent a fonalat, és elmegyünk segítséget kérni, akkor… „Én már voltam három pszichológusnál.”, mondja valaki. Hát elmehet még 33-hoz is, hogyha egy bizonyos folyamatban leáll a belső működés, elvesztem a fonalat, eltűnik a tudatosság, nem látok rá, hogy mi történik bent, meg odakint. Akkor, értitek, 325 neves terapeutához is mehetek, mert nem azon múlik. (50:10)

Ez nagyon izgalmas, azt hiszem az Erickson írta ezt le. Mindig, mikor valaki ment hozzá, akkor ő szépen jegyzetelt, hogy akkor… Azt mondja, volt egy ilyen történetet. Egy éve járt hozzá a kliens, és a következő mondatot írta le körülbelül egy év után. „A terápia még nem kezdődött el.” Mert ő tudta, hogy itt egy folyamatra lesz szükség, előbb-utóbb eljutnak az elakadásnak a gyökeréhez, ahol ő el fogja veszteni a kontrollját. Hát akkor nem fog tudni fejlődni. Ezért ezzel dolgozott itt, egy éven keresztül. Ugye sokszor, látjátok milyen érdekes, valamelyikőtök azt mondja „Már egy éve járok valahova, nincs semmi változás.” Hát az egy, hogy mondjam, egy év alatt olyasmit tudunk csinálni, hogy kisebb nehézségekben begyakoroljuk, hogy mit lehet másképpen csinálni. Az nem annyira változás, hanem változtatás. Képes vagyok változtatni valamilyen reakciómon. De ahhoz nem kellett megváltoznom. Érzitek, hogy ez egész más minőség? Egy komolyabb változáshoz évekre van szükségünk. Tudom, egy kedves ismerősöm mondta. „Feri, mikor először azt mondtad, hogy egy komoly változás, hogy a személyiségben maradandóan, előhívhatóan, folyamatosan elérhetően legyen, azt mondtad, hogy 5-10 év. Mikor ezt először mondtad, röhögtem rajtad. Most már látom.” Oké, gyerünk! De most elment az egésztől a kedvetek, nem? Hirtelen még lett 4 évetek. Oké. Igen. (52:15)

Ezt úgy is leírhatnám nektek, képzeljük el, hogy mondjuk én vagyok a nő, és ugye az a problémám, így mondtam el, még egy évvel ezelőtt, hogy a férjemnek az intimitás szükséglete nagyon csekély, ezért én állandóan kielégületlen maradok. Ugye, így mondtam el a problémát. Akkor megyünk a folyamatban, és akkor a férjem menekül, vagy elutasít, vagy kimegy a garázsba, vagy elmegy szőlőt tetejezni. És akkor mi történik velem? Zokogok egyedül, vagy magamba roskadok, vagy ordítok vele, vagy direkt utána megyek. „Most magunk között szólva, már most csak ketten beszélgetünk, a férjem nincs itt, mert megbetegedett. Tulajdonképpen tudom, hogy utálja. Nem bírom ki. Magunk között szólva, nem bírom ki, hogy ne nyomuljak utána, egyszerűen nem bírom ki. És tudom, hogy minden rosszabb lesz, így most, hogy biztonságban érzem magam, mert nincs itt, és most csak mi ketten beszélünk, tudom, hogy sehova se vezet. Egyszerűen, nem tudom, akkor legalább ennyi, legalább ez.” (53:40)

Tudjátok a klasszikus élményem? 50 percig veszekedtek, vitatkoztak egymással. Én hallgattam, és akkor végül megkérdeztem: Mikor tudtátok, hogy ez ugyanaz a kenyérvágás, kerékvágás? …ugyanaz a kerékvágás? S akkor a nő azt mondta „5 perc alatt tudtam, hogy ugyanazt csináljuk.” A férfi azt mondta „Én is tudtam.” Akkor a következő kérdésem így szólt. „Ha öt perc után tudtátok, hogy ugyanazt csináljátok, ami sehova nem fog vezetni, mert forgatókönyv szerűen a semmibe mentek, ahol még rosszabbul lesztek, akkor miért csináltátok még 45 percen keresztül?” Az volt a szép, hogy a feleség elég szabad volt, az önszabályozásánál volt, és ezért tudott egy jót válaszolni. Azt mondta „Mert arra gondoltam, hogyha mármost úgyis ugyanazt csináljuk, mint amit szoktunk, akkor legalább nyomatom.” Mondta egy 43 kilós csini hölgy. „Nyomatom.” Amikor biztonságban érzem magam, a segítő elfogadó szeretetében, akkor be merem neki ismerni, hogy pontosan tudom, hogy semmire nem lesz jó, a helyzet még rosszabb lesz, de legalább nyomatom. (55:10)

Ezek a megoldások, hogy sírva zokogok, hogy fölhívom a barátnőmet, hogy nem normális a férjem. Fölhívom a másik barátnőmet, hogy nem normális a férjem. Az előző éppen egy harmadik barátnőjével beszélt, aki szintén azt mondta, hogy nem normális a férje. Hogy utána nyomulok, és a többi. Ez tulajdonképpen mit jelent? A régi rutin ismétlését. De ha egy picit árnyaltabban mondanám, akkor azt mondhatnám, hogy ilyenkor nem a fejlődés irányába mentem, hanem a regresszió irányába. Vagyis egy kislány átvette az irányítást. Egy kislány működik. Hát ez pont a rossz irányunk. Ha a kislány átveszi az irányítást, akkor… milyen tudatosság? Képes érzékelni a külvilágot, a belső folyamatokat? Nem is várhatom tőle, hogy ez legyen. Mert ő oda akar bújni, és ennyi. (56:15)

Tehát ez az, amit fontos volna, hogy elkerüljünk, hogy azokat a rutinszerű megoldásainkat hozzuk, amelyek tulajdonképpen a gyerek megoldásai. Regressziónak hívjuk. Pont a másik irányban van, mint a fejlődés. Mert a fejlődéshez szükségünk van egy felnőttre idebent. Tehát azt is mondhatnám, hogy akkor tudok változni, ha idebent elérhető a felnőtt. Ha a gyerek ordít, a gyerek szalad, a gyerek utasít el, a gyerek fölhúzza a létrát, akkor nem fogok tudni változni. Akkor a gyerek… Oké. Hííí! Ahh, hát most be kell fejeznem három perc múlva. Túdudúdudú, és közben nem száradtam meg. Ez szörnyű. Jó, gyerünk, negyedik pont. Öt van, de az ötödiket egy mondattal elrendezem. (57:15)

Negyedik lépés: az alkalmazkodás kimunkálása.

Az ötödik pontot (Negyedik – szerk.) így nevezte meg John Gottman, hogy az alkalmazkodás kimunkálása, és itt vannak alpontok. Mi itt a… ha biztonságban vagyok, már megvan a tisztelet, az együttérzés, ez az egész folyamat megvolt, akkor képes leszek, mert ez az önszervezésem jól működik, egy idebent, egy felnőtt elérhető, és a felnőtt meg fogja tudni mondani, hogy mi a lényeg. A lényeg megragadása. Ez a lényeg egészen más lesz, mint ahogyan elkezdtük. Mert azzal mentem el, hogy az a lényeg, hogy az intimitás szükségleteink nem passzolnak, nincs közös metszet, ettől csak megőrülni lehet. (58:10)

Amikor itt vagyok, akkor nem azt gondolom, hogy ez a lényeg, hogy az intimitás szükségleteink nem passzolnak, és ettől csak megőrülni lehet. Itt már másképpen érzékelem a saját helyzetem. Azt mondom, hogy „Nagyon szeretem a feleségemet, nagyon szeretem a feleségem. Most, hogy végigmentünk ezen a folyamaton, tulajdonképpen az mélyült el bennem, hogy én szeretem a feleségem. És hogy az igazi témám az, hogy hogyan tudnék valahogy, valahogy úgy, az egész gyerekkorommal, meg a létrával, meg a lombházzal, meg mindennel együtt élni, hogy a feleségemnek jó legyen mellettem. Azt hiszem, ez a lényeg. Hogy együtt akarok élni a feleségemmel, és azt akarom, hogy neki ez jó legyen. Assz’em ez a lényeg.” (59:05)

Hú, hogy mit is kéne akkor ezért csinálni? Emlékeztek az öreg pap bácsira? Az öreg pap bácsi a sokk terápia híve volt, csak nem tudta, hogy ez az. Mikor esküvők voltak, a vége felé, az élete vége felé már nem szeretett mindenféle kegyes szövegeket mondani. Ehhez nem kell az életünk végére eljutni. Akkor volt egy ilyen klasszikus fordulata esküvőről esküvőre. Mondjuk itt van a fiatal pár. Megengeditek, hogy… titeket használjalak erre? És akkor itt a násznép, és a következőt kérdezte. „Hááá!” Ez a becsapás, értitek, ez a kedves mosoly. „Hát azért jöttetek-e el ide, ti, kedves vőlegény és menyasszony, hát ti kedves násznép, mert hogy boldogok akartok-e lenni?” Hát és akkor persze, mindenki bólogatott, ó, hát igen, szépen mondja az atya, hát persze. S akkor a pap bácsi megvárta, míg jön a reakció, hát mi másért ülnének egymás mellé áhítatos pillantással, boldogok akarnak lenni. S akkor a pap bácsi így folytatta. „Na, azért kár volt.” Jeges rémület végigfutott a templomon, és ez volt a váratlanság. Emlékeztek, Watzlavick, második pont, jön valami váratlan. Kiderül, hogy szétdurrant a buborék. És akkor azt mondja. „Ámde ha azért jöttetek, hogy a társatok mellettetek boldog legyen, na azért érdemes volt. Úgyhogy kérdezlek téged, Dezső… megfontoltad-e Isten előtt szándékodat?” Oké. (60:50)

Jó, nem akarom… igen, ezen gondolkodtam, jó, gyerünk, befejeztük, mindjárt. A lényeg kiemelése, ami… Látjátok, na. Hogy… ahhoz, hogy én át tudjam élni, hogy nekem tulajdonképpen az volna a lényeg, hogy a feleségem, aki velem él, és akit én szeretek, hogy mellettem boldog tudjon lenni, ehhez a lényeghez a folyamat elején semmi közöm nem volt, elérhetetlen volt. Nem is tudtam hozzá kapcsolódni. Ha megkérdezték volna, mi a lényeg, még 50-szer elmondtam volna, hogy „Így változzon meg, meg ez kevés, meg van egy szükségletem, ami nem telik be, és meg lehet ettől őrülni, és talán nincs is igazi, az egész egy kamu, az egyház becsapott.” És ezt 50 évig tudtam volna mondani. (61:50)

Van… egy folyamatra van szükségem, hogy egyáltalán a lényegig eljussak. Ezt én szépnek látom. És amikor valaki így eljut a lényegig, látjátok, itt létrejött egy változás. Ettől kezdve, én tudom, hogy ezt már megéltem, hogy ez egy valóság. Ettől kezdve soha többet nem fogom tudni pont úgy… Jó. Két percet kapok? Két perc. Köszönöm. „Többet is.” De rendesek vagytok. csak nem tudom elvinni. Mert itt, itt sz’al minden egyes mondat fontos, és nem akarom már jövő évre, mert na, hogy… a másik. (62:35)

A konfliktus meg fog maradni.

Ha a lényeget látom, akkor azt is fogom látni, hogy a konfliktus meg fog maradni. Úgy is mondhatom, hogy a különbözőség meg fog maradni. Nekem most az a lényegem, hogy te boldog tudj mellettem lenni, és tudom, hogy a különbözőség meg fog maradni, hogy egy teljesen más viszonyban vagyok a különbözőséggel. Nem gondolom, hogy te egy lehetetlen alak vagy, meg kellene most rögtön változnod, és te vagy a hibás, és minden jó lenne, hogyha nem lennél egy ennyire sérült, neurotikus szörny. Nem, ezt itt egyáltalán nem gondolom. Nem egyáltalán nem gondolom ezt, hanem hogy egyszer csak megszületik bennem egy elfogadás, hogy hát ennek a különbözőségnek egy része, ez mindig, mindig meg fog maradni, hogy ez így van. (63:40)

Érzelmi teherbíró képesség – az élet drámaiságáért nem teszlek felelőssé.

Most jön az érzelmi teherbíró képesség. Egyszer csak lesz bennem egy szomorúság, de nem ez lesz a legmélyebb érzés. A legmélyebb érzésem az, hogy szeretlek. De lesz bennem egy szomorúság, és akkor tudok változni, hogyha ezzel a szomorúsággal megtanulok együtt élni. Ez a szomorúság később enyhülni fog, vagy el is távozik. De most ott tarok még, hogy szomorú vagyok. Ezzel, ezt a szomorúságot nem akarom eltüntetni, főleg nem akarok három felest meginni. Nem akarok ordítani szomorúság ellen, vagy 20 percet nem t’om én, videojátékozni. Már senki sem videojátékozik, PlayStation28-azni, ezeket most mind nem akarom. A nemjóját neki! Tulajdonképpen föltárul az élet drámaisága. Az élet drámaiságáért nem akarlak többé felelőssé tenni téged. Azt gondolom, nem te vagy a hibás az élet drámaiságáért. Azt is tudom, hogy akárhány nővel élnék, előbb-utóbb valami ilyesmiig eljutnék. Ez egész biztos, hogy előbb-utóbb valami ilyesmiig eljutnék. Oké. Következő. (64:55)

Mi az, amiben rugalmas tudok lenni?

Föltehetem a kérdést magamnak, meg egymásnak, hogy mi az, amiben rugalmas tudok lenni? Most, hogy eljutottam a lényegig, hogy szeretlek, és azt akarom, hogy boldog legyél mellettem, tudom, hogy valamin úgyse fogunk tudni változtatni, hogy mi az, amit most el tudok engedni? Így is mondhatnám, a hátam mögött tudom hagyni, elengedni. Kiderül, azt mondja John Gottman, rajzoljunk föl két kört. Abba a körbe, hogy mi az, amit el tudok engedni, írjunk bele minél többet, és legyen egy másik kör, egy egészen pici, ebbe azt írjuk, ami nagyon-nagyon fontos továbbra is. Nem lényeg, hanem fontos. Ez a két kis kör, amit majd írunk, hogy ez is fontos, az is fontos, arról kell tovább beszélgetnünk. (65:50)

Képesek vagyunk kompromisszumokat kötni.

Ott, mert hogy közben létrejött bennem egy változás, képesek leszünk kompromisszumokat kötni. Mert az együttműködés terét kidolgoztuk. Nagy valószínűséggel így már fogunk tudni kompromisszumokat kötni. Már csak azért is, mert a belső működésem zavartalan. Tehát egy csomó kreatív gondolatom tud lenni, hogy mit fogunk tudni csinálni, hiszen a megfelelő szabályozásomnál vagyok. Oké. És a zárás. Mert mondtam, hogy ezt két mondatban elintézem. Pedig nagyon fontos. (66:25)

Ötödik lépés: hála.

Ötödik, most majd ide (5) állok. Ötödik… Ha jól mentünk végig a folyamaton, magától is megtörténik valami. Most nem akarom húzni az időt, de szerintetek ha most egy picit érzelmileg is tudtatok engem követni, és eljutunk ide, szerintetek mi fog itt történni, az ötödik lépésnél? Ti hova jutnátok el? „Béke.” Egy ölelés, ami ki tud fejeződni. Igen, a kompromisszum, igen, de ez a béke, ölelés, ez a jó irány. „Maga a változás.” Hogy mondod? Na, igen, a változás. Az az izgalmas ebben, hogy tulajdonképpen a változás megtörtént. „Közelebb egymáshoz.” Közelebb fogjuk érezni magunkat egymáshoz. De jó, nagyon, nagyon látszik, hogy jó érzéketek van. Én még egy szót mondanék, hogy lesz bennünk valamiféle hála. Hála, esetleg valami megrendültség, egy ilyen emelkedettség érzés. Ilyen tisztelet, nem csak a másik iránt, hanem hogy az élet iránt. Valami békesség. (67:45)

Döbbenetesen érdekesnek tartom, hogy tulajdonképpen csak úgy mondom nektek, visszahozom a három dolgot, hogy a problémánk megmaradt. Csak úgy mondom. Megmaradt. Nem megoldást találtunk, hanem változtunk, és emiatt máshogy vagyunk. Ezt csinálhatjuk megoldhatatlan problémákkal, és itt teljesen másképp vagyok, mint az út elején. Záró mondat. Ezért tudom, mikor valaki azt mondja, Gottman ezt úgy fogalmazta meg: megtanulok megoldhatatlan problémákkal együtt élni. Erre 10 emberből 9 azt mondja „Ja, sz’al akkor bele kell törődni.” Ez a legnagyobb tévedés. Hát ebben a folyamatban minden volt, csak beletörődés nem. Előhívtuk a szabadságunkat, a kreativitásunkat, a működőképességünket, mindent előhívtunk. Hát itt minden volt, csak beletörődés nem. Ejj, ide állok, ötödik pont, és akkor valamiféle hála, és megrendültség, és… elkezdjük tudni hordozni az élet drámaiságát. (69:05)

Úgy is mondhatnám, hogy a társkapcsolat törvényszerűen előhívja az élet drámai természetét. Törvényszerűen, kikerülhetetlenül fogunk találkozni az élet drámaiságával. Haaa! Ezért egymást hibáztatni, vagy felelőssé tenni, vagy egymással ordítani, nem tűnik annyira bölcsnek. Együtt átélni ennek a mélységét, nem is olyan rossz dolog. (69:40)

Na, köszönöm a figyelmet! Jövő héten vagyunk, egy izgalmas alkalmunk lesz, mindenféle színes dologgal. (taps – szerk.) (69:50)