Lk 19,1-10 - Évközi 31. Vasárnap, C év.

2010.10.31.

Megosztom
Elküldöm

2010. október 31. – Évközi 31. vasárnap

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Bölcs 11,23 – 12,2)

Mert az egész világ olyan előtted, mint a mérleg mutatója, mint a földre hulló hajnali harmatcsepp, mégis könyörülsz mindenen, mert
módodban áll minden, s elnézed az emberek bűneit a bűnbánatért, mert szereted mindazt, ami van, semmit sem utálsz abból, amit alkottál. Mert ha gyűlöltél volna bármit is, meg sem teremtetted, s meg sem alkottad volna. Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, amit nem hívtál létre? Kímélsz mindent, mivel a tiéd, Uram, s az élőben leled örömedet! De jó, de kegyes a szellemed, Uram, mindenben! Ezért a tévelygőket megfedded egy keveset, vétkeikért megdorgálod őket, és lelkükre kötöd, hogy a gonoszságtól elfordulva benned higgyenek, Uram!

Szentlecke (2Tessz 1,11 – 2,2)

Ezért imádkozunk is mindig értetek, hogy Istenünk méltónak találjon titeket meghívására. Adjon beteljesedést a jóra irányuló minden
készségnek és a hit erőteljes munkájának, hogy Urunk, Jézus Krisztus neve megdicsőüljön bennetek, és ti is őbenne, Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelméből. Urunk, Jézus Krisztus eljövetele és a hozzá való gyülekezésünk dolgában kérünk titeket, testvérek, ne tántorodjatok el egyhamar józan felfogásotoktól, és ne riasszon meg titeket semmiféle lélek, sem beszéd, sem állítólag tőlünk küldött levél, mintha az Úr napja már közel volna.

Evangélium (Lk 19,1-10)

Ezután bement Jerikóba és áthaladt rajta. Ekkor íme, egy Zakeus nevű férfi, aki a vámosok feje volt és gazdag, szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de nem tudta a tömeg miatt, mert alacsony termetű volt. Előre futott tehát, felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus arra a helyre ért, fölnézett, meglátta őt, és ezt mondta neki: ,,Zakeus! Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.’ Erre az sietve lemászott, és örömmel befogadta. Akik ezt látták, mindannyian zúgolódva mondták: ,,Bűnös embernél száll meg!’ Zakeus azonban odaállt, és azt mondta az Úrnak: ,,Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.,, Jézus azt mondta neki: ,,Ma üdvösség
köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.’

Szentbeszéd

(A szokásos kérésemmel hadd rukkoljak elő. Egy picit gyertek közelebb, mert nem könnyű ott állni, aztán főleg, ha a levegő is elfogy, pláne nem. Nagyon köszönöm.)

Van annyi finom érzékünk az evangéliumhoz és az örömhír fölfedezéséhez, hogy tudhassuk, az evangéliumban sokszor az is az üzenetnek a része, ami nincsen benne. Hogy a kinyilatkoztatás része – adott esetben mondhatjuk így – az a csönd is, amit a szent író benne hagy, vagy bele ír. Ezért a mai evangéliummal kapcsolatosan szeretnék valamire utalni, és nem olyasvalamire, ami benne van a szövegben, hanem éppen olyasvalamire, ami nincsen benne. Ráadásul ez a történet nem is egy példabeszéd, hanem egy valóságos történetnek nyilván a szájhagyományban kikristályosodó elmondásából származó szöveg.

Mi az itt, ami valamiképpen, hogyha mi a szokásos csapáson mennénk, ahogyan általában el szoktuk képzelni, le szoktuk írni, és az egyház hagyományában annyira bejáratott úton ismerős számunkra az a sok-sok lépés Isten és az ember között, amit szívesen beletennénk ebbe a szövegbe akkor, hogyha egy megszokott szöveget szeretnénk kapni? Költői kérdés volt ez. Én nagyon szívesen elmondom, mire gondolok.

Ebből a szövegből hiányzik valami, amit pedig, ha ez egy tantörténet lenne, akkor az evangélista mindenképpen szigorúan be kellett volna, hogy írjon. Ez pedig az, hogy „…és amikor Zakeus lejött a fáról, bűnbánatot tartott, mélyen magába nézett – mint a múlt heti evangéliumban az a valaki – fejét lehorgasztotta, – nem hogy az égre nem merte a tekintetét emelni, Jézusra sem merte a tekintetét emelni – a mellét verte, s azt mondta: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Hát ha egy szóval mondod, valami történik a te szolgáddal. Mire Jézus, tapasztalva a bűnbánattartásnak ezt a mélységét azt feleli: Na, megbocsájtok neked.” S hát ez után akkor történhet az, ami történhet. Csakhogy a mai evangéliumban erről szó sincs. Éppen szó szerint szó sincs. Erről nincsen benne szó.

Mit jelent ez? Azt, hogy természetesen, van egy általunk jól ismert és jól bejáratott út, ami Isten és ember között lehetőséget nyújt a találkozásra. Ez pedig az – most mondjuk így nagyon egyszerűen – bűnt követek el, akkor bűnbánatot tartok, akkor meggyónom a bűnömet – vagy így, vagy úgy, vagy valamilyen formában, miután a bűntudat is egyre hatalmasabb bennem – és végül ékezik a bűnbocsánat, és a bűnbocsánattal együtt lehetőségem van egy Istennel való találkozásra. Ez egy elég jól bejáratott utunk ember és az Isten között.

Igen ám, de a mai evangélium egyszerűen nem erre a rugóra jár. Itt Isten és az ember nagyon fontos találkozásában egyáltalán nem a bűnbánattartás a kulcsmozzanat, miközben Zakeus egy bűnös ember. Nem is kicsit, ezt a szöveg nagyon világosan mondja, hogyha ezt valaki nem tudná. És mégsem azon fordul meg a helyzet, az ő élete és az ő helyzete, hogy amolyan klasszikus, általunk elfogadott és bejáratott módon bűnbánatot tartana. Mert éppen ellenkezőleg, azt halljuk, hogy itt van valaki, aki tele van vágyakozással, szeretné látni Jézust, szeretné megismerni, szeretné valahogy, valahogy őt egy találkozásban elcsípni. Van benne ez a vágy, de nagyon fontos, hogy a találkozásban nem csak a vágy indítja őt, hanem hogy teret enged a cselekvésének is. „Hát, ha van vágyam, akkor én megyek.” Ráadásul sietve fölszalad, fölmászik a fügefára. Hát ez abban a kultúrában aztán teljesen elképzelhetetlen, hogy egy felnőtt férfi fusson, meg fára másszon. Hát, ha nevetség tárgya akar lenni, akkor nyugodtan. Mégis ezt teszi. A vágy, és a vágyból fakad egy ellenállhatatlan cselekvés. És utána, nem tudom, hogy, hogy halljátok ti nem csak a fületekkel, a szívetekkel azt, amikor Jézus azt mondja neki: „Na, Zakeus, gyere le hamar! Ma a te házadban kell megszállnom.” S erre azt mondja a szent író: örömmel jött le. Sietve, és örömmel fogadta Jézust.

Piszkál ezt titeket? Mert még nem tartott bűnbánatot. Nekünk ne örüljön ez a Zakeus ilyen korán, csak úgy! Azért itt valami elindul bennem. Mi az, hogy csak úgy örül Jézusnak? (Jaj, kedves, hogy nevetsz ezen…) Hogy elindul bennünk valahogy az Isten és ember közti jól bejáratott útnak a logikája, és az ahhoz kapcsolódó érzelmeink. Úgy szívesen azt mondanánk, hogy „Ide figyelj, te Zakeus! Addig itt te ne örüljél, ameddig jól nem nézel magadba, jól nem tartasz bűnbánatot, jól nem mondod ezt, majd akkor utána örülhetsz! Utána majd örülhetsz, itt előtte ne örüljél!” Valahogy, minthogyha a bejáratott úton nekünk ez lenne a természetes, és szívesen rászólnánk. Rá is szóltak. Mi talán azt mondanánk, hogy „Na, ez nem járja, hogy itt ez örül.” Ott meg ezt úgy fejezték ki, hogy: „Hát, na Jézus, nem tudjuk, hogy te milyen mester vagy, hogy egy bűnös emberhez mész el.”

Nem mondom, hogy ebben a történetben nagyon finoman, a sorok között, esetleg utalásszerűen ne történhetne meg Zakeusnak egy ilyen magába nézése és bűnbánattartása, de ennek itt egyáltalán nincsen súlyponti jelentősége. Mert a vágynak van súlypontja, a lendületnek, ami a vággyal, hogy „Akarom látni Jézust!”  cselekvésbe fordul. Utána az örömnek, hogy Jézus őt meghívta, és utána megint csak annak a lendületnek, hogy „Na, én akkor a fele vagyonomat odaadom, meg a négyszeresét annak, ha valakit megkárosítottam.” Erről volt itt szó.

Ez nagyon elgondolkodtató lehet számunkra, hogy sokszor azt gondoljuk, a bűnösségünk a legnagyobb akadály Isten és az ember találkozásában. Ezért mi magunk rengeteg kimondott és ki nem mondott föltételt szabunk magunknak is, meg Istennek is, hogy találkozhassunk egymással, hogy az életnek valamiféle örömét megengedhessük magunknak. Hát addig, ameddig töredelmesen nem tartottam bűnbánatot, nem vagyok rá méltó…, nem vagyok rá alkalmas…, nem vagyok rá kész…, nem is illendő…, és egyébként is. Hadd mondjak el nektek egy történetet.

Ma csak valódi történeteket mondok. Ha Jézusnak ezt a történetét…, akkor nem mondunk kitalált történetet. Ez a történet 30 évvel ezelőtt játszódik, még több! Egy fiatalembert pappá szenteltek. Ő maga mesélte ezt el. S amikor ott áll 23 évesen a püspöke előtt, akkor a püspök azt mondja: „Nézd fiam, én ebbe és ebbe a nagyobb faluba foglak küldeni. Három nehézség van. Az egyik: düledezik a templom. A másik: rogyadozik a plébánia. A harmadik: a közösségről mind a kettőt el lehet mondani. Nézd fiam, én ide küldelek téged. Egy valamit ígérek meg neked, hogy ha te kikészülsz, egy év múlva jöhetsz, és elhelyezlek máshova.” Kóvályog ez a fiatalember, 23 éves. Föláll, és már mennek, már a köszönés előtt van, s úgy visszafordul a püspöke felé, és azt mondja: „Püspök atya! Hát te alkalmasnak tartasz erre?” A püspök közel megy hozzá, mind a két kezét ráteszi a vállára, amolyan atyaian belenéz a szemébe, és azt mondja: „Nem fiam, nem tartalak alkalmasnak. Attól még elküldelek, mert te tudhatod, hogy mi itt imádkozni fogunk azért, hogy Isten legyen veled. És téged meg olyannak ismerünk, aki szintén tud ezért imádkozni, hogy „Isten legyen velem!” Ez a valaki, aki elmondta nekem az ő életének ezt a történetét, 10 évet volt ezen a helyen. Azt mondta, hogy hát először a templomot, aztán a plébániát, és valahogy miközben a kettőt megépítették, tatarozták, megalkották, valahogy a közösség is összeállt. Azt mondta, hogy „Ez a közösség tett engem pappá. Az egyház szentelt föl, de ebben a közösségben váltam pappá.” Azt gondolom, hogy nem akarom túlbeszélni ezt a történetet.

Amit mi sokszor akadálynak gondolunk, kizáró oknak, Isten számára az nem akadály. És mi nagyon sokszor Istennek, de legalábbis a másik embernek úgy szívünk szerint szívesen megszabnánk, hogy őneki milyen föltételeket kell teljesítenie ahhoz, hogy Istennel találkozzon. Istent nem kötik a mi akadályaink, hogy mi mit gondolunk, hogy kinek hogy kellene ővele találkoznia. Ez az első rész.

Aztán van itt egy másik is. Azért ebben a történetben látjuk azt, hogy a kulcs nem a bűnbánattartás, hanem valami más, ami lehetővé teszi a találkozást. A bűnbánattartás inkább ennek a következménye. Nem föltétele, következménye. Vagyis, hogy így is lehet az Isten útján járni. Igen ám, de a történetben itt vannak ezek a farizeusok, azok, akik ott szólnak Jézusnak, vagy legalábbis méltatlankodnak miatta. Hát róluk és kéne valamit mondani. Ezért hadd mondjak el egy másik történetet. Ez is megtörtént, mégpedig a romániai forradalom idején. Karácsony, hát tudjuk jól, háromnapos ünnep, és egyszer csak Karácsonynak a legelején érkezik az üzenet ide Magyarországra valakihez, hogy a forradalmi események miatt nincsen kenyér nagyon sok helyen, már most nincs kenyér. Most aztán mire lemegy a háromnapos ünnep, végképp nem lesz kenyér. Hogy kenyeret kellene vinni Erdélybe. S erre valaki nekiáll telefonálgatni, az egyik sütödét a másik után hívja föl, hogy legalább egy osztályvezető, egy főosztályvezető, vagy egy igazgató, hogy kenyeret kellene sütni, mert el kéne vinni Erdélybe. Egymás után a telefonok, végül az egyik sütödének a vezetője azt mondja: „Rendben van, behívom az embereket, éjfélkor nekilátunk.” Hajnali négyre megsütöttek egy autóbusznyi kenyeret, berakták az autóbuszba és elmentek Erdélybe. Elmentek, ketten vitték a buszt, az egyikőjüknek egy ismerőse lakott egy nagyobb faluban. Elmentek oda, éppen 9 óra felé értek oda, jöttek ki a reggeli miséről az emberek, éppen készülődtek. És mi történt? Gyorsan beszaladtak a paphoz, mondták, hogy itt vannak, hozunk kenyeret, szeretnénk osztani. „Hát hogyne, osszátok!” S kiálltak a templom ajtóba, s nem köszöngettek, hanem kenyeret adtak. Mindenki kapott egy kenyeret. Már nagyjából kimentek az emberek, és mindenki vitte magával a kenyeret, mikor egy idős asszony visszajött, s odament a kenyérosztó valakihez, akitől a történetet tudom, s azt mondta neki: „Kedveskéim! A románok most jönnek ki nemsokára a miséjükből. Vigyenek oda is a kenyérből!” S akkor beszálltak a buszba, 500 méterrel odébb mentek, a román templom elé, tényleg ott lassan vége volt a liturgiának, bekopogtak, mondták: „Hoztunk kenyeret.” Ugyanúgy megálltak a templomajtóban, s amíg volt a kenyérből, kapott mindenki belőle. S amikor sok-sok-sok évvel később ez az illető visszament erre a helyre, akkor azt mondja a pap: „Te tudod, hogy itt minálunk a forradalomból mindenki a kenyérre emlékszik? Hogy arra mindenki emlékszik.”

Óvatos akarok lenni a jelzőkkel, vagy a minősítéssel. Hogy amikor ebben a történetben, a Zakeus történetében érzékeljük, hogy itt valami minősítés zajlik, valami ítélkezés zajlik, előítéletesség zajlik, amikor érzékeljük ezt, akkor az a nagyon nagy kérdés, hogy azok, akik ezt éppen teszik, azok hogyan érzékelik ezt befelé? Mert az a sejtésem, hogy ők befelé úgy érzékelik magukat, hogy ők most megvédik a közösséget, hogy ők megvédik a – mondjuk így most az egyszerűség kedvéért – vallásukat, a hitüket, a meggyőződésüket, a választott népűségüket, a törvényüket, az egybetartozásukat, a hagyományaikat, az erkölcsiséget. Most a kérdés az, hogy ami befelé így hat, hogy hat kifelé?

Valahogy ez a mai történet arról is szól, hogy sokszor az 500 kilométer, ami mondjuk a bűneinkből van kirakva, könnyebben áthidalható, mint 500 méter, ahol az előítéletességeink, a minősítéseink, az ítélkezésünk, az általánosításaink és a többiek hevernek az úton. Hogy nem egyszer az Istennel való találkozás szempontjából az az 500 kilométer könnyebben átjárható, mint az 500 méter. Főleg akkor, hogyha mi ennek tudatában sem vagyunk. Ezért akartam elmondani ezt a beszédet.