Mt 24,37-44 - Advent 1. vasárnapja, A év.

2010.11.28.

Megosztom
Elküldöm

2010. november 28. – Advent 1. vasárnapja – A év

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Iz 2,1-5)

Az ige, melyet látomásban kapott Izajás, Ámosz fia, Júdáról és Jeruzsálemről. Ez történik majd az utolsó napokban: szilárdan áll az Úr házának hegye a hegyek tetején, kiemelkedik a halmok közül; és özönlenek hozzá mind a nemzetek. Odamegy számos nép, és így szólnak: ,,Jöjjetek, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához! Hadd tanítson minket útjaira, hogy az ő ösvényein járjunk!’ Mert Sionról jön a tanítás, és az Úr igéje Jeruzsálemből. Ítéletet tart majd a nemzetek között, és megfenyít számos népet; ők pedig  kardjaikat ekevasakká kovácsolják, és lándzsáikat szőlőmetsző késekké. Nemzet nemzet ellen kardot nem emel, és nem tanulnak többé hadviselést. Jákob háza, jöjjetek, járjunk az Úr
világosságában!

Szentlecke (Róm 13,11-14)

Annál is inkább, mivel ismeritek az időt, hogy itt az óra, amikor fel kell kelnünk az álomból. Most ugyanis az üdvösség közelebb van már hozzánk, mint amikor hívők lettünk. Az éjszaka előrehaladt, a nappal pedig elközelgett. Vessük el tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük magunkra a világosság fegyvereit. Mint nappal, járjunk tisztességesen; nem tobzódásban és részegeskedésben, nem bujálkodásban és kicsapongásban, nem civódásban és versengésben, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek testeteket az érzéki vágyakban.

Evangélium (Mt 24,37-44)

Mert mint Noé napjai, olyan lesz az Emberfiának eljövetele is. Mert amint a vízözön előtti napokban csak ettek és ittak, nősültek és férjhez mentek, egészen addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába [Ter 7,7], és nem is gondoltak rá, amíg el nem jött a vízözön és el nem ragadta mindnyájukat: így lesz az Emberfia eljövetele is. Ha akkor ketten a szántóföldön lesznek, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. S ha két asszony őröl malommal, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok, mely napon jön el Uratok. Azt pedig értsétek meg, hogy ha tudná a házigazda, melyik őrváltáskor jön a tolvaj, ébren volna és nem engedné betörni a házába. Legyetek tehát készen ti is, mert amelyik órában nem gondoljátok, eljön az Emberfia.

Szentbeszéd

(Gyertek kérlek előrébb! Látom, hogy ott káosz veszi kezdetét, hogyha nem tudunk egy picit jobban elrendeződni. Köszönöm, hogy fölzárkóztok egy kicsit, és akkor ott nem lesz akkora lehetetlen tumultus, köszönöm.)

A mai evangélium végén azt mondja Jézus: „Legyetek tehát készen!” Föllapozgattam az ógörög szentírást, hogy hogyan hallhatták annak idején. Nem valószínű, hogy éppen Jézusnak szó szerint a gondolatát, valószínűbb az, hogy arám nyelven hangzott el, de az sem elképzelhetetlen, hogy akár mondjuk egy nagy tömeg miatt ő görögül is szóljon az ott lévőkhöz, ez sem elképzelhetetlen. Minden esetre azonban, az első évszázadokban, ahogy az egyház alakul és fejlődik, és bontakozik, s amikor egyáltalán megfogalmazódik az, hogy Jézus mit is üzen az Isten nevében az embernek, akkor azon a nyelven fogalmazódik meg, ahol ennek a szónak, hogy „legyetek készen”, hogy „készen lenni” gyönyörű szép jelentésárnyalatai vannak. Úgyhogy arra gondoltam, elmondom nektek ezeket a jelentésárnyalatokat, ezeket a lehetséges irányokat.

Éppen talán most, Adventnek a legelején, hogy aztán sokféle utunk, sokféle megközelítésünk, vagy kapaszkodónk lehessen, hogy mit is kezdhetünk, vagy hogy is állhatunk neki Advent időszakának, s a születés várásának.(1) Az a szó, hogy „legyetek készen”, hogy elkészülni, vagy készen lenni valamire, eredetileg, vagy legalapvetőbben abból a cselekvésből származik, hogy valaki gondoskodik valakiről, vagy gondoskodik valamiről. Elindultak a gondolataim, milyen érdekes, hogy ahogyan az adventi időszakot így szoktuk meghatározni: bűnbánati időszak. Nyilván azzal, hogy bűnbánati időszak, kijelöljük a súlypontokat, a saját felelősségünket, a lelkiismeretvizsgálatot, hogy mérlegeljük magunkat, s a felelősséggel együtt nyilván hogy az életnek a terhét is, a múltnak az eseményeit is nagyon középpontba állítjuk, és fölismerjük azt, hogy mi az, amiben változni kell, vagy változtatni.

Az a szó azonban, ahogyan Jézus azt mondja, vagy ahogyan a hagyományban megjelenik, hogy „legyetek készen” nagyon, ebből az irányból közelíti, és ez egy másik megközelítés, hogy gondoskodjatok magatokról. Ne csak tartsatok bűnbánatot, ne csak vegyétek magatokra az életetek terhét, ne csak a felelősségetekkel számoljatok el magatok előtt, vagy az Isten előtt, hanem kezdjetek el magatokról gondoskodni. És milyen egészen szép kiegészítő szempont ez, hogyha az adventi időt nem csak a bűnbánattartás idejének tudjuk elképzelni, hanem az önmagunkról való gondoskodás időszakának is. Nyilván, ahogy önmagunkról gondoskodunk, továbbvihet bennünket arra az irányra, hogy akkor az adventi készületünket el tudjuk képzelni nem csak bűnbánati időként, hanem a gyógyulás idejeként is.

Mi történik akkor, amikor valaki gondoskodik valakiről? Nem elsősorban a terheit viseli valaminek, nem úgy tekint egy anya a gyermekére, napi 24 órában, hogy „Micsoda teher ez nekem!”, hanem úgy, hogy van itt valaki, akit az Isten énnekem adott, hogy általam tudjon élni, hogy általam tudjon növekedni, hogy általam tudjon az élete kibontakozni. Természetes, hogy ennek van egy teher része, hogyne volna egy megpróbáltatás része, de ott van az a része is, hogy mindezt azért érdemes, mert valaki növekedni fog tudni, az ég felé tud növekedni. Ezért hogyha mondjuk erről a szűk négy hétről úgy gondolkodunk, hogy ez a számunkra adott, önmagunkról való gondoskodásnak, gondviselésnek és növekedésnek az ideje, akkor nem vagyunk messze a szentírásnak a lelkületétől. Vagy hogyha úgy gondolunk erre az időszakra, hogy az egymásra találásnak az ideje.

Mert amikor az ember elkezd magáról gondoskodni, nagyon gyorsan eljut az embertársaiig. Egy valaki, aki igazán gondoskodni akar saját magáról, biztos, hogy előbb-utóbb rátekint a társaira, és azt mondja: „Hogyha én valóban akarok magamnak jót, akkor emberekre van szükségem, olyanokra, akiket elkezdek szeretni, és akik szeretnek engem.” Hogy az ember önmagának mindazt, amire szüksége van, nem tudja megadni, ezért tehát egy egész természetes gesztusunk, hogyha gondoskodni akarunk magunkról ezen a földön, vagy az üdvösségünkről akarunk gondoskodni, akkor ez azt is jelenti, hogy egész természetszerűen tekintünk az embertársainkra.

(2) Késznek lenni valamiképpen azt jelenti, ahogy a szónak a jelentésárnyalatait vesszük elő, hogy valami valóságossá válik, valami valóságos lesz, vagy valami megvalósul. Ez azért nagyon szép, mert van egy közkeletű tévedésünk, ez pedig az, hogy a realitást a valósággal összekeverjük. Azt gondoljuk, hogy ez szinonima, hogy realitás és valóság, ami reális az valós, ami valós, az reális. Erről szó sincsen, ez két külön szó. A valóság sokkal több, mint amit mi realitásnak tartunk. Amit mi realitásnak szoktunk tartani, vagy nevezni, az általában a valóságnak egy roppant szűkös és roppant egyoldalú látásmódja. A valóság sokkal tágabb annál, mint amit az ember úgy általában realitásnak tart.

Az egyház 2000 éves története bizonyos szempontból azoknak az embereknek a története, kezdjük el mondjuk akkor Máriával és Józseffel, és az apostolokkal és a többiekkel, akiket valamiképpen megérint annak a lehetősége, hogy amit eddig realitásnak tartottak, azon túl is van valami. Hogy amiről eddig azt mondták, hogy „na ez a realitás”, hogy azon túl a valóság sokkal gazdagabb, és amit ma úgy tekintünk, hogy irreális, az a valóságnak a részévé válhat. A realitást tudja bővíteni és bővíteni. Ahogyan Mária találkozik az angyallal, az a mi hétköznapi világunk szempontjából irreális, már maga a találkozás is irreális. Ami miatt történik, az is irreális, ami Máriában játszódik le, az is irreális. Azután ahogyan József álmokat lát egymás után, az álomra mit szoktunk mondani? Hát az irreális, csak egy álom. De nem Máriának, és nem Józsefnek. És aztán ahogy átvitt értelemben beszélünk arról, hogy az apostolok mernek álmodni, és ahogy álmodnak, a szónak most nem éjszakai értelmében, átvitt értelemben ez azt jelenti, hogy tudják, hogy a realitás messze és messze túlhaladható és túlléphető nem az irrealitás, hanem a valóság irányába.

Az egyház 2000 éves története azoknak a története, akik azt, amit a többiek realitásnak tartottak, megsejtették, hogy az egy roppant szűkös, roppant egyoldalú és roppant önkényes leszűkítése annak, amit életnek szoktunk hívni. Hogyne volna lehetőségünk újból és újból túlnőni és túlnövekedni azt, amiről mi azt gondoljuk, szűkösen és nagyon torzított módon, hogy az az élet realitása. Ez a második gondolat.(3) A szóban az is benne van, hogy „késznek lenni”, hogy kéznél lenni. Az az ember van készen, aki a másik embernek a keze ügyében van. Ezért ha az egyik azt mondja, hogy „Kérlek…!” akkor a másik föl tud állni, és azt tudja mondani, hogy „Parancsolj!” Az ilyen ember van „készen”. Olyan szép, ahogy azt szinte látjuk is, valakinek a keze ügyében lenni azt jelenti, hogy készen vagyunk.

Most szeretnék úgy beszélni, mint egy gyermek. Az Isten körbenéz, és azt mondja: „Ki van itt nekem kéznél? Van itt egy-két munka, van itt egy-két föladat, volna egy-két gondolatom, hogy mit lehetne itt elintézni. No de ki van itt a kezem ügyében?” Isten azzal az emberrel tud mit kezdeni, aki ott sertepertél körülötte, ott lábatlankodik körülötte, de keze van neki. Ott lábatlankodik, s amikor Isten úgy körbenéz, hogy „Na, kinek szóljak?” hát éppen ott van előtte, hát lehet neki szólni, mert ott van a keze ügyében. Késznek lenni akkor azt is jelenti, hogy valamiképpen ott sertepertélek Isten körül, hogy kéznél lehessek nála, hogy észrevegyen, és ne kelljen nagyon kutakodni utánam, mert a keze ügyében talál engem.(4) Ebben a szóban az is benne van, hogy kész az az ember, aki hajlandó valamire. Ma igen megválogatjuk, hogy mire vagyunk hajlandók, kétség kívül ilyenek vagyunk.

Eszembe jutottak azok az okos növények. Nem tudom, hogy a növényeknek van-e túl sok agya, úgy tűnik nincs nekik, és mégis milyen okosak, mert mikor süt a nap, a növény úgy dönt, én abba az irányba fogok hajolni. Én hajolok arra az irányra, amely irányból jön a nap, meg jön az élet, én abba az irányba szeretnék hajolni. Tulajdonképpen elképzeltem magunkat, ha csak annyi sütnivalónk van, mint egy növénynek, már egész szép emberi életet tudunk élni. Ha mindig tudnánk abba az irányba hajlani, amely irányból az élet érkezik, hmm, ez akkor a következő gondolat.(5) Készen az az ember van, aki habozás nélkül, és gyorsan tud cselekedni. Habozás nélkül, gyorsan. Mit jelent, hogy habozás nélkül és gyorsan? Hogy már nem gondolkodik. Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy tudunk gondolkodni, és ez nagyon helyes is, az embervoltunkhoz tartozik, hogy gondolkodunk. Igen ám, de képzeljük el azt az embert, aki minden egyes helyzetben „Most jót tegyek, vagy rosszat?” – nekiáll gondolkodni. Ez egészen rettenetesen hangzik.

Lelkiatyám 20 évvel ezelőtt azt mondta, de ez nagyon maradandó, mert nem hittem el neki, azt mondja: „Tudjátok, az a tapasztalatom, az ember az életét 99%-ban rutinnal meg tudja oldani.” Na hát én nem, az biztos. Ezen nagyon vívódtam és tusakodtam. Énszerintem nem. Legalább mondott volna 90-et. Ahogy nő be a fejem lágya, kezdem úgy sejteni, hogy ez a 99% nem egy akkora túlzás, mert ahogy idősödünk és öregedünk, talán elkezdjük begyakorolni a jót. Ez azt jelenti, hogy mikor választási vagy döntési lehetőség előtt állunk, nem szükséges már állandóan elkezdenünk gondolkodni. Főleg akkor nem, ha van egy jó meg egy rossz. Mit kell ezen gondolkodni? Már nem kell. Tudjátok, az a kép jutott eszembe, mikor elmegyünk táncolni tanulni. S elmegyünk, és mi szokott ilyenkor történni? Először is kiderül, hogy két lábunk van. Addig ezt nem is vettük észre, de ez ott nagyon világossá válik: jobb láb és bal láb. Ráadásul ezek tudják egymást keresztezni, még útban is tudnak lenni, pedig csak kettő van belőlük, és akkor még a kezünkről nem is beszéltünk, a többit meg hagyjuk is. És mikor elkezdünk táncolni tanulni, akkor hát hogy kezdjük el tanulni? Jobb láb, bal láb, most az egyik, most a másik. Ja, az a tied volt… ráadásul négy láb van itt, és csak kettő az enyém.

Ahogy elkezdjük ezt csinálni, ugye nézni a láb…, így, úgy…, hát ez elég lassú. Kétség kívül, a zene már rég messze elment, én meg még mindig: „Melyik is ez a lábam?” De ahogy ezt begyakoroljuk, mi történik? Hát fütyülünk már a lábunkra. Hát ki nézi a saját lábát? Dehogy nézzük a lábunkat, dehogy toporgunk, hogy most jobb vagy bal. Hát egy férfi kit néz, mikor táncol? A nőt. A nő meg a férfit, mert akkor már begyakoroltunk valamit. Nem kell ott állandóan tusakodni, hezitálni, hogy most erre vagy arra, nem kell állandóan a lábamat nézni. Késznek lenni azt jelenti, hogy abban az egy százalékban, abban nekiállok elgondolkodni, hogy most jobb láb vagy bal láb. De egyébként? Hát egyébként dehogy gondolkodom, jó rutinból cselekszem.

A magyar nyelv egyébként ezt pontosan kifejezi, mert azt mondja, az ember készségekre jut el, ha valamit begyakorol. Akkor van készen, ha az erények készséggé válnak benne, akkor készen van.(6) Az utolsó gondolat. Késznek lenni azt jelenti, hogy valami könnyen, valami magától értetődőséggel könnyedén meg tud már történni, vagy valósulni, akkor van készen. Eszembe jutott most a vasárnapi ebéd, ahogyan készen van már a sütemény. Mi megettük a fő fogást, és akkor föláll a háziasszony, és azt mondja: „Hozzam a sütit?” Most azon túl, hogy „Igen”, hát azon túl, hát már csak be kell hozni. S mikor behozza a háziasszony a sütit, akkor azt elegánsan oda lehet tenni, és: „Vegyetek!” Előtte van vele munka, kétség kívül, de mikor kész van: „Parancsoljatok!”, akkor azt lehet már lazán, lehet könnyedén és lehet elegánsan.

Ezért például arra gondolok, hogy lehet, hogy például az idei Adventben nem kell még kétszer annyit vállalni, lehet, hogy kevesebbet kellene vállalni, de azt elegánsan. Kevesebbet, de azt valódi könnyedséggel, mert ha ez így van, akkor lehet, hogy talán így érkezik el hozzánk is leginkább az, hogy mit jelent: „A szabadító Istent várjuk.” Ha elég szabad kézzel tudjuk odahelyezni azt a jót, nem pedig görcsösen, vagy fájdalmasan, vagy másképpen, akkor lehet, hogy talán ez a legjobb lehetőségünk arra, hogy valamit már most megéljünk abból, hogy kinek a születésnapjára várunk.