Mt 2,1-12 - A napkeleti bölcsek.

2011. január 6. – A napkeleti bölcsek – A év

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Evangélium (Mt 2,1-12)

Amikor a júdeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és kérdezősködtek: "Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat." Ennek hallatára Heródes király megriadt, s vele egész Jeruzsálem. Összehívta tehát a főpapokat és a nép írástudóit, és tudakozódott tőlük, hol kell a Messiásnak születnie. "Júda Betlehemében - válaszolták -, mert így jövendölt a próféta: Te Betlehem, Júda földje, egyáltalán nem vagy oly kicsi Júda nemzetségei közt, hisz belőled származik majd a vezér, aki népemnek, Izraelnek pásztora lesz." Erre Heródes titokban magához hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag feltűnésének idejét. Aztán elküldte őket Betlehembe: "Menjetek - mondta -, s szerezzetek pontos értesülést a gyermek felől! Ha megtaláljátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki." Azok meghallgatták a királyt és útra keltek. S lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, vezette őket, míg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. A csillagot megpillantva nagyon megörültek. Bementek a házba, és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával. Leborultak és hódoltak neki, majd elővették kincseiket s ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.

Szentbeszéd

(Ákos, ha lehet, jöjjetek egy picit még előrébb, és akkor kérlek, zárkózzatok itt föl elöl! Nagyon köszönöm, hogy ezt megteszitek, mert ott hátul már nagy szorultság van. Köszönöm, hogyha jöttök még egy picit.)

Bizonyára nagyon sok vágy, és sokféle indíttatás élhetett a napkeleti bölcsekben, ami elvezette őket arra a döntésre, hogy elinduljanak, és nekilássanak ennek a hosszú útnak. Ebből a szempontból talán azt a párhuzamot hozhatjuk, hogy mi is ahogy elkezdjük most ezt az évet, meg ahogyan egyébként az életünk útján járunk, hát nyilván nagyon sok fontos vágy van bennünk, és főleg aztán ott vannak az életre vonatkozó igazi, nagy és mély kérdéseink. Ezek a kérdések egyfelől arra kérdeznek rá, hogy „Miért?” Erről sokat beszéltünk Advent alatt is. Miért a fájdalom, vagy a szenvedés? Miért ez és ez és ez…? Miért hagyja Isten, miért kell ennek így és úgy történnie? És azután persze ott vannak azok a kérdéseink is, amelyeket újból és újból, Isten szemébe nézve teszünk föl. Hogy van-e valaki, akinek én fontos vagyok? Szerethető vagyok-e? Kellek-e valakinek? Értékes vagyok-e? Mi az életem értelme? Hol találom azt meg? Nem mondom tovább, van kérdésünk bőven.

(1) És ahogy a napkeleti bölcsek, mi is a kérdéseinkkel együtt megyünk az úton, az életünkben, és közben pedig – hogyha most egyetlen kérdést kiválasztunk, mondjuk ezt a kérdést, hogy „Szerethető vagyok-e? Szeretetre méltó vagyok-e?” – akkor ezt a kérdést visszük magunkkal, és egyszer csak eljuthatunk egy gondolatig. Ezt mondhatja is valaki, vagy belülről is hallhatjuk, s akkor a válasz valahogy így hangzik: „Igen, szerethető vagy.” hát ennek azt gondolom, meg tudunk örülni, s megörülünk, és talán azt gondoljuk, hogy „Na, akkor itt már be is fejezhetjük az utat. Volt egy nagyon fontos kérdésünk, szerethető vagyok-e, és az derült ki, hogy igen.” De ahogy eltelik egy bizonyos idő, rájövünk, hogy ez nem elég. Nem csak arról van szó, hogy nem elég nekünk, hanem a kérdésünkre nem elégséges válasz. Bár azt kérdeztük, hogy „Szerethető vagyok-e?”, de ha nekem valaki csak annyit mond, vagy énbelőlem fölfakad egy válasz: „Igen, szerethető vagyok.”, ez a válasz nem lesz nekem elég. Ezért aztán tovább indulunk.

Ahogy megyünk tovább, egyszer csak rájövünk, hogy arra van szükségünk, talán halljuk is, hogy valaki odalépjen hozzánk, és az a valaki mondja nekünk egész konkrétan, közvetlenül, hogy „Én szeretlek téged.” Akkor aztán rájövünk, hogy micsoda minőségi különbség van a között, hogy úgy el tudtam gondolni, el tudtam fogadni és hinni, hogy szerethető vagyok, meg a között, hogy valaki jön és azt mondja nekem „Szerethető vagy.” Azt gondolom, ez az örömünk is kitart egy pár napig, egész biztosan, egy-két hétig, hónapig, s aztán ahogy lecseng ennek az öröme, rájövünk, hogy a saját eredeti kérdésünkre, hogy „Na, most akkor szerethető vagyok-e?” hiába mondta valaki, hogy „Igen, én szeretlek téged.”, ez nekem nem elég. Hogy a kérdésemre nem válasz az, hogy valaki azt mondja: „Igen, én szeretlek téged.”

Akkor megint nekiindulunk, és azt mondjuk, nem elég, ha ezt valaki szavakkal mondja, arra van szükségem, hogy valaki úgy cselekedjen énértem, hát úgy válaszoljon az én szükségleteimre, vágyaimra, hogy a tetteiből tapasztalhassam, hogy szeret engem. És akkor találok egy ilyen valakit, vagy ilyen valakiket, vagy jönnek valakik, és vannak áldott napok, nagyszerű helyzetek, s hát azt mondom: „Hát lehet, hogy megtaláltam a kérdésemre a választ. Hát ez a válasz, így van, hát nem csak szavakra van szükségem, hanem hát a mögötte lévő tettekre vágyom.” És aztán talán örülök ennek egy ideig, aztán megint besötétedik. „Hát, tettek, tettek…” De bizony az a tapasztalatom, hogy néha valaki, aki tudott engem szeretni…, néha meg nem tud. Lehet, hogy el is mondja: „Te, ne haragudj, most nem megy, most nincs erőm hozzá. Vagy ezt nem tudom, hogy kell, én erre most nem érzem magam képesnek.”

És akkor egyszer csak ahogy besötétedik, rájövünk, hogy valami többre volt szükségünk. Nem egyszerűen csak valakire, aki szeret bennünket, hanem arra vágytam, és a kérdésem is erre vonatkozott, hogy „Te szeressél engem!” Nem csak úgy valaki, valójában arra vágyom, hogy Te szeressél engem. És mikor ennek a pillanatait átélem, egész meg tudok nyugodni. Azt mondom: „Hát szép az élet. Hát Te szeretsz engem, igen, igen, azt gondolom, ez a kérdésemre a válasz. Szerethető vagyok? Te szeretsz engem, jól vagyok.” Egy ideig. Mert aztán jön egy még nehezebb pillanat, amikor egészen be tud sötétedni, egy olyan pillanat, aminek nagy mélysége van, de nagy áldás fakadhat belőle.

Ez pedig az, amikor éppen az a nagyon fontos valaki, éppen az a valaki, Aki…, és ezt most nem folytatom, ő nem tud engem szeretni. Ő… nem tud. Más lehet, hogy tud, Ő nem tud, pont Ő nem tud. És akkor, ez egy nagyon mély pillanat, de nagy áldás fakadhat belőle akkor, hogyha tovább tudok menni ezen az úton, és lehetőséget találok éppen a fájdalmamban, vagy abban, hogy valamit nem kapok meg, pedig éppen tőled ezt nagyon szeretném. Arra, hogy eljussak egészen tehozzád, a te személyedig. Mert ezek a pillanatok tanítanak meg bennünket arra, hogy talán nem arra van igazán szükségem, hogy te éppen engem szeressél, hanem arra, hogy te „Legyél!” Hogy fontosabb nekem, hogy te legyél, mint hogy éppen most tudsz-e szeretni, vagy nem, éppen megkapom tőled, vagy nem? Éppen mondod, vagy nem, teszed, vagy nem? Hogy ennél a szeretetre irányuló kérdésemnél és vágyamnál van egy mélyebb vágyam. Ez pedig az, hogy „Hát akárhogy is alakul, te legyél!” És mikor ezen az úton eljutunk egészen a személyig, márpedig úgy tűnik, hogy egy személyig, hogy egyáltalán személyként csodálkozunk rá egymásra, éppen a besötétedésekre szükségünk van.

Az örömökre, és aztán a veszteségekre, a sötétségre, a hiányokra, hogy rájöjjünk, hogy tovább kell mennünk. És mikor az 5. állomásra is megérkezünk, akkor vagyunk a betlehemi jelenetben, és akkor ott egyszer csak rácsodálkozunk erre a valakire. Ez lenne az első gondolat, a kérdésünkre a válasz. Nagyon sok kérdésünkre, csak egyet választottam ki. „Hát szerethető vagyok én?” Nem az a válasz, hogy igen, nem az, hogy Te azt mondod, hogy „Szeretlek!”, nem az, hogy nem csak mondod, hanem teszed is, nem az, hogy pont te teszed, akitől én azt nagyon várom. A kérdésemre, hogy „Szerethető vagyok-e?” Te vagy a válasz. A személyed, nem pedig az, amit adsz, vagy amit kapok tőled. És mikor így el tudok érkezni valakihez, egyszer csak történik még valami.

(2) Ez itt a második gondolat. Ez pedig az, hogy amikor eljutok ehhez a nagyon sajátos válaszig, az Istenig, vagy egy másik emberig, végre egy személyt látok, végre egy személyig jutottam el. A válasz rögtön rám kérdez, a válasz rögtön visszakérdez, a válasz tulajdonképpen egy kérdéssorozatot indít el énfelém. A válasz pedig így szól, hogy: „És Te?” A válasz kérdéssé válik, mert kapcsolatba kerültem valakivel, és ő visszakérdez rám. „Hát én itt vagyok, én mondtam, hogy szeretlek, igyekszem is – és te?”

Ha megtaláltuk a választ a legfontosabb kérdéseinkre, vagyis személyekig elértünk, Istenig és emberekig. Akkor egyszer csak a válasz ránk kérdez kikerülhetetlenül, megúszhatatlanul, és akkor tulajdonképpen rájövünk, hogy a válasz, amit keresünk, nem is ott van nála, hanem nálam van. Hogy az alapvető kérdésemre, hogy „Szerethető vagyok-e?”, erre a válasz rajta keresztül, de nálam van. És hogyha én azt tudom mondani: „Igen, vágyom a szeretetre. A szeretetből szeretnék részesedni.”, akkor nekilátok szeretni azt az embert, meg a másikat, meg az Istent. S ahogy nekilátok szeretni, egyszer csak a kérdésemre, hogy „Na, szerethető vagyok-e?” a saját szeretetem révén, amely rád irányul, és aztán visszaérkezik hozzám, és átjár engem, valahogy ez válasszá válik. A szenvedésre vonatkozó kérdés is, az élet értelmére vonatkozó kérdés is, és rengeteg kérdés rajtad keresztül, a te személyed fölismerése révén valahogy visszaérkezik hozzám, és hogyha én elkezdek cselekedni abban a szellemben, amilyen vágyaim vannak, az egyszer csak énbennem válasszá érik. Ez azt is jelenti, hogy tehát valójában a válasz valamiképpen én magam vagyok, a válasz valamiképpen én leszek. Hogy az életnek az a nagy lehetősége, hogy én magam az élet legmélyebb kérdéseire válasszá válhassak. De válasszá csak az az ember válik, az életének, a saját életének a legfontosabb kérdéseire vonatkozóan, aki eljut egy másik személyig, aki eljut Istenhez, mint személyhez, és rajta keresztül meghallja, ahogyan Isten és a másik ember visszakérdez, és erre elkezdi a maga válaszait megadni. És ezek lesznek válaszaink a mi saját kérdéseinkre.

Lenne egy költői kérdésem. Szerintetek, mi felnőttek, most úgy nagy közelítéssel, mire vágyunk Istennel kapcsolatosan? Most mindenki gondolhat kettőt-hármat. A gyerekeket megengedtem, hogy válaszoljanak is, és elmondták. Hát a felnőttek olyasmire vágynak, hogy egészségesek akarnak lenni, és gazdagok, minden jól sikerüljön. Aztán volt egy ministráns fiú, ő vallásos választ adott, csodát várnak a felnőttek. És aztán nagyon sok fontos válasz született, és végül egy gyerek azt mondta, hogy minden bizonnyal egy fúrógépet is. És miután ez a sokféle színes válasz elhangzott, hogy mi mindenre tudnak vágyni és várni a felnőttek, a fúrógéptől a boldogságon keresztül, azt kérdeztem tőlük: „Akkor most mondjátok meg nekem légy szíves, hogy azok a napkeleti bölcsek, akik nekiláttak, hogy találkozzanak Istennel, melyiket kapták meg a Kisjézustól?” Piszok kérdés. A fúrógéppel kezdtük, fúrógépet biztos, hogy nem. Nem, és azt se, és azt se. Hát nem elgondolkodtató, hogy tulajdonképpen a napkeleti bölcsek történetét zsigerileg jól értjük, ez egy gyönyörű történet. Hát eszünkben sincs azt mondani: „Ez egy szörnyű történet, tönkreteszi Karácsonyt. Mennek a napkeleti bölcsek heteken, hónapokon keresztül, ajándékokat visznek Istennek, és üres kézzel távoznak. Szörnyű történet, rettenetes.” Hát nem fordítva kellett volna lenni? Mennek a napkeleti bölcsek repülővel, üres kézzel. Odaérnek, sok-sok ajándékot kapnak, és boldogan hazatérnek. Ha mese lenne, így lenne – a repülőt leszámítva.

Ezt a történetet nem szoktuk rosszul megélni, ugye? Nem szoktuk azt gondolni, hogy „Ez, ez rettenetes! Heteken-hónapokon keresztül mennek, ők adnak az Istennek ajándékot, s aztán üres kézzel hazatérnek. Ráadásul menekülniük kell, más úton, halálveszélyben térnek haza. Hát, szép történet, de nem jó a vége.” Senki nem szokta ezt gondolni, hanem azt gondoljuk, hogy ez a történet valami nagyon fontosat mond el, sokkal szebben, mint ahogy én az előző öt percben leírtam ezt az utat. Hogy de érdekes, hogy mi felnőttek egészen bele tudunk veszni az életútjainkba, a különböző kanyarokba s a különböző zsákutcákba, miközben a gyerekeket ha kérdezzük, nagyon jó érzékkel megmondták, hogy mivel tértek vissza a napkeleti bölcsek. Nem mondom meg. Azért, mert hát az a szép, te magad vagy a válasz. De izgalmas dolog, te meg tudod fogalmazni magadnak, hogy szerinted a napkeleti bölcsek akkor milyen ajándékkal tértek haza. Miért volt nekik érdemes sok héten keresztül, ajándékot víve, életveszély… miért érte ez meg nekik? Az biztos, hogy nem érkeztek haza üres szívvel. Ez biztos, és ezt pontosan érezzük mi is, akármilyen felnőttek is vagyunk.

Ez a történet valami nagyon fontosat mond el nekünk. Azt, hogy az életünkben ott vannak ezek a legmélyebb kérdések, a legmélyebbek. És hogy ahogy elindulunk a kérdéseink nyomán, rájövünk, hogy el kellene érkeznünk másokig, egészen személyekig, őket személynek látni és tartani, és rajtuk keresztül az élet ránk kérdez. És ahogyan mi nem a szavainkkal, és még csak nem is pusztán a tetteinkkel, hanem az egész életünkkel, és a személyünkkel ahogy ezekre a kérdésekre válaszolunk, az lesz válasz a mi legmélyebb kérdéseinkre. Ezért az ember nyugodtan leülhet, a legbölcsebb filozófus is, és ülhet, és ülhet egy egész életen keresztül, s az élet legmélyebb kérdéseit ragozhatja akármeddig, sehova nem érkezik el. Az az ember érkezik el valahova, aki a szavai, és aztán a tettei, és aztán az élete, legvégül a saját személye által, a saját kérdéseire vonatkozóan saját maga válasszá lesz, és a napkeleti bölcseket valahogy így látjuk.

Nem álltak neki kérni a Kisjézust, hogy akkor ezt, meg ezt, meg ezt kérem, mert Karácsony van, hanem valahogy ők maguk válasszá lettek ebben a történetben, a mi általunk is föltett legmélyebb kérdésekre.