Mt 4,1-11 - NAGYBÖJT 1. vasárnapja, A év.

2011.03.13.

Megosztom
Elküldöm

2011. március 13. – NAGYBÖJT 1. vasárnapja – A év

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Ter 2,7-9; 3,1-7)

Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett. Ültetett az Úr Isten egy kertet Édenben, keleten, és elhelyezte benne az embert, akit alkotott. S növesztett az Úr Isten a földből mindenféle fát, amelyet látni szép és melyről enni jó -- az élet fáját is a kert közepén, s a jó és a rossz tudásának fáját.

A kígyó azonban ravaszabb volt, mint a föld minden állata, amelyet az Úr Isten alkotott. Azt mondta az asszonynak: ,,Miért parancsolta meg nektek Isten, hogy a kert egyetlen fájáról se egyetek?' Az asszony azt felelte neki: ,,A kertben levő fák gyümölcséből ehetünk. Hogy azonban a kert közepén levő fa gyümölcséből ne együnk, és hogy ahhoz ne nyúljunk, azt azért parancsolta meg nekünk Isten, hogy meg ne találjunk halni.' A kígyó erre azt mondta az asszonynak: ,,Dehogy is haltok meg! Csak tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok a jót és a rosszat!' Mivel az asszony látta, hogy a fa evésre jó, szemre szép és tekintetre gyönyörű, vett a gyümölcséből, evett, adott a férjének is, és ő is evett. Erre megnyílt mindkettőjük szeme. Amikor észrevették, hogy mezítelenek, fügefaleveleket fűztek egybe, és kötényeket készítettek maguknak.

Szentlecke (Róm 5,12-19)

Egy ember által jött a bűn ebbe a világba, a bűn által pedig a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett. Bűn ugyanis volt a világon a törvény előtt is, de a bűnt nem számítják be, ha nincs törvény. A halál mégis uralkodott Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem vétkeztek hasonló törvényszegéssel, mint Ádám, aki előképe az Eljövendőnek. De nem úgy áll a dolog a kegyelem ajándékával, mint a bűnbeeséssel. Ha ugyanis sok ember meghalt egynek bűnbeesése következtében, Isten kegyelme, és az egy embernek, Jézus Krisztusnak a kegyelmében nyert ajándék még sokkal bőségesebben kiáradt sokakra. Az ajándékkal pedig nem úgy van, mint annak az egy bűnösnek a tettével; mert az egy miatt való ítélet a kárhozatra visz, a kegyelem azonban sok vétekből a megigazulásra vezet. Mert ha a halál uralomra jutott egy által, egynek a bűnbeesése miatt, akkor sokkal inkább uralkodnak majd az életben az egy Jézus Krisztus által mindazok, akik megkapják a kegyelem és a megigazulás ajándékának a bőségét. Amint tehát kárhozat szállt minden emberre egynek a bűnbeesése miatt, úgy az életet adó megigazulásban is minden ember részesül egynek az igaz volta miatt. Ahogyan ugyanis a sok ember bűnössé vált egy ember engedetlensége által, éppúgy a sok ember megigazulttá is válik egynek az engedelmessége által.

Evangélium (Mt 4,1-11)

Akkor a Lélek elvezette Jézust a pusztába, hogy megkísértse az ördög. Miután negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odajött hozzá a kísértő és ezt mondta neki: ,,Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek legyenek kenyérré.' De ő ezt válaszolta: ,,Írva van: ,,Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik [MTörv 8,3]. Akkor magával vitte őt az ördög a szent városba, odaállította a templom ormára és azt mondta neki: ,,Ha Isten Fia vagy, vesd le magadat! Mert írva van: ,,Angyalainak parancsolt felőled: a kezükön hordoznak téged, hogy kőbe ne üssed lábadat [Zsolt 91,11-12]. Jézus ezt mondta neki: ,,Az is írva van: ,,Ne kísértsd az Urat, Istenedet,,' [MTörv 6,16]. Azután magával vitte őt az ördög egy igen magas hegyre. Megmutatta neki a világ összes országát és azok dicsőségét, majd azt mondta neki: ,,Ezeket mind neked adom, ha leborulva imádsz engem.' Jézus azt felelte neki: ,,Távozz, Sátán! Mert írva van: ,,Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj [MTörv 5,9; 6,13]. Akkor elhagyta őt az ördög, és íme, angyalok jöttek hozzá és szolgáltak neki.

Szentbeszéd

Azt mondja Máté evangelista, negyven nap és negyven éjjel böjtölt a pusztában. S hogyha csak agy picit is belegondolunk, hogy milyen lelkiállapotba kerülhet bármelyikünk akkor, hogyha negyven nap és negyven éjjel böjtöl, és azután pedig egy olyan nehéz helyzetbe kerül, ahogyan ő megkísérthetővé válik a kísértő révén, akkor úgy nagyjából el tudjuk képzelni, hogy egy ilyen helyzetben nem valamiféle felszínes válasz, vagy valami gyorsan jövő megoldás az, ami valódi segítséget jelenthet, hogy ezekben a helyzetekben nagyon is a spiritualitásnak a mélységeiből fakad föl valami. Ezért aztán érdemes volna ennek a történetnek, és Jézus magatartásának éppen a spiritualitás mélyéből, abból a negyven napból és a negyven éjszakából, amit a böjtben töltött, a kincseit megpróbálni egy picit kézbe venni és körbe járni, és megnézni.

Ezért aztán lehet, hogy 12-3-4 perc múlva lesz valami rosszérzésetek, s majd azt mondjátok, hogy „Ó, hát ez aztán így nagyon magas szöveg volt.” A spiritualitás magasságaiból nem csip-csup dolgok jönnek elő, ott akkor olyanok jönnek elő, de minden esetre érdemes azért ezeket a kincseket akkor megnézni a fénynél.

(1) Először is, amikor a kísértő fölajánlja Jézusnak, hogy itt vannak ezek a kövek, és ezeket változtasd kenyérré, akkor Jézusnak a válasza tulajdonképpen így is értelmezhető és így is megfogalmazható lenne: „Nem, nem fogok csodát tenni.” Tulajdonképpen a kísértésnek van egy ilyen iránya: „Jézus, te vagy az Isten fia, akkor most tegyél csodát magadért!” És Jézus azt mondja: „Nem, nem teszek csodát.” De ennél több is történik, azt mondja: „Nem teszek csodát magamért. – és a másik – Nem várok csodát Istentől.” Tulajdonképpen ez a két válasza. „Nem teszek csodát magamért, és nem várok csodát Istentől.”

Hogyha megnézzük Jézusnak az egész életét, sohasem tett csodát magáért, és nem várt csodát Istentől a maga számára. És hogy itt, éppen a kezdeteknek a legkezdetén, pontosan kijelöli azt az utat, amin aztán végig fog menni. Csodát nagyon is tett – értünk. Csodát tett másokért, de ő az istenkapcsolatában, és az istenkapcsolatából, amiből számára talán sokkal egyértelműbben adódott volna egy csoda saját maga számára, vagy egy csoda, amit az Isten igazán megtehet érte, hogy onnan sosem kért csodát a maga számára. És ezzel tulajdonképpen, nagyon sajátosan itt, az elején fölfakad az a forrás, ami őt megerősíti, és ez a forrás, most azon túl természetesen, hogy Istenig vezet bennünket, ez a forrás a küldetésének a forrása.

Mert hogyha ő azt mondja: „Hát én akkor most itt bejelentkezek egy csodáért.” Vagy: „Hát végül is van elég hatalmam ahhoz, tényleg igaza van a kísértőnek, én vagyok az Isten fia, majd én akkor most elintézem ezt az éhséget. Teszek én magamért csodát.” Ez egyet jelentett volna azzal, hogy éppen a küldetését lehetetleníti el. Mert akkor valami olyasmit tudott volna megtenni magáért, amit mi sosem tudnánk. Hogy hiába mondanánk akkor azt, hogy „Jézus ugyanolyan ember volt, mint mi, magára vette az emberi sorsunkat.” Igen ám, de rögtön a legelején csodát csinált magának, meg magáért. Hát, akkor az a forrás, ami őt a kísértővel szemben megerősíti, tulajdonképpen a küldetése, ami nyilván egészen a Mennyei Atyáig viszi őt. „Van nekem olyan fontos a küldetésem, éppen a küldetésem olyan fontos, hogy nem teszek csodát magamért, és éppen a küldetésem olyan fontos, hogy nem várok csodát az Istentől a magam számára.”

Ebből a szempontból egészen szíven ütő az, hogy Jézus azon túl, hogy megerősíti magát abban, hogy a küldetésembe tudok kapaszkodni, azon túl mire hivatkozik? Arra, hogy „Lehet, hogy éhes leszek még ma is, ez lehetséges. Lehet, hogy az Isten most nem tesz értem konkrétan itt és most valamit.” De visszagondol arra, és azt mondja: „De hát az ember abból is él, ami az Isten szájából származik, és azokat én meg már hallottam és megkaptam.” Hogy vissza tud nyúlni, és vissza tud emlékezni arra, ami őt eddig az életében, ebben a spirituális – mondjuk most így az egyszerűség kedvéért – táplálni tudta.

Ez az első gondolat. És ehhez egy példát még hadd fűzzek. Talán ismeritek azt a valós történetet, ahogy az Amerikai Egyesült Államok – Vietnám közötti háborúban egy amerikai katonatiszt Vietnámban fogságba esik. Bezárják őt egy körülbelül, hát emberi kalitka méretű rettenetes helyre, és ahogy telik el az egyik nap, és az egyik hét a másik után, ő egyre reményvesztettebben várja azt, hogy ebben a helyzetben már semmi más nem segíthet rajta, csak az, hogyha Isten csodát tesz vele, és várja ezt a csodát. És ahogy eltelik még néhány nap és még néhány hét, akkor azt mondja: „Ha most még egy-két nappal tovább várom a csodát Istentől, meg fogok bolondulni.” És akkor úgy dönt, hogy nem várja a csodát Istentől, és az, hogy nem várja a csodát Istentől, egyszer csak Istennek is lehetőséget ad arra, hogy olyan erőforrások tudjanak belőle fölfakadni, amivel képes túlélni évekig ezt a bezártságot, és utána – most még nyugodtan így is mondhatjuk – nagyon, szinte csodás módon meg tudjon onnan szabadulni.

Sokszor a legnagyobb akadálya annak, hogy Isten csodát tegyen velünk, az, hogy várjuk azt, és azt mondjuk: „Rajtunk már csak a csoda segíthet.” és ezzel szinte megfosztjuk magunkat az összes lehetséges erőforrástól. Az első gondolat minden esetre így szól: Jézus a saját küldetéséből merít erőt, aminek nyilvánvalóan a forrása Isten, és azt mondja: „Nem kérek magamért csodát, és nem teszek olyan csodát, amit bárki ember ne tudna magáért megtenni.”

(2) A kísértő azt mondja: „Te nyugodtan cselekedj most itt magadért. Hát természetesen, itt vannak a kövek, csak tessék, tessék. Hát nyilvánvaló, hogy az embernek joga van, természetes, hogy magáért cselekszik.” S tulajdonképpen Jézusnak mi erre a válasza? Hogyan lép ki ebből a kísértésből? Úgy, hogy azt mondja: „Én még ebben a helyzetben is azon gondolkodom, hogy mit tehetek én Istenért.” És ez igazi spirituális mélység, hogy amikor leginkább azt gondolnánk, most aztán lerakunk mindent, hogy kivel teszünk jót, és hogy az istenszolgálat hogy van, most már mentem a bőröm. Hogy amikor ilyenkor valaki azt tudja mondani: „Most ebben a helyzetben is még azt kérdezem én, mit tehetnék Istenért?” azzal szemben, hogy „Most már az egyetlen esélyem, hogy Isten csodát tesz értem.” Mert Jézus nem ezt mondja, hanem azt, még ebben a lehetetlen helyzetben is… Hogy is mondja az Úr? „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Hogy tudnám én akkor most még őt szolgálni? És az, ahogyan ő még mindig ezt kérdezi, éppen a kísértésnek a nehézségében, egyszer csak kiemeli őt abból a kísértésből és tehetetlenségből, amiben lehet, hogy maradna akkor, ha azon töprengene, hogy mit tehetne magáért. Nem tudom, hogy van-e olyan élettapasztalatunk, amikor azt érezzük, hogy magunkért nem tudunk tenni, de azt kérdezzük, hogy „…és Istenért tudnánk-e valamit tenni?”, akkor azt tudnánk. „Nem, nem, nem, itt az idő, magunkért kell valamit csinálni.” Sokszor éppen az ment ki bennünket ebből a veremből, hogy még egy ilyen helyzetben is megtehetjük azt, hogy megkérdezzük ezt a kérdést. „Rendben van, magamért nem tudok semmit tenni. És másokért? És Istenért tudok-e valamit tenni?” S ahogy elkezdtek ebben a cselekvésben lenni, egyszer csak a helyzetem kezd átalakulni és megváltozni.

(3) Jézus tulajdonképpen negyven nap, negyven éjjel böjtöl, és amikor a kísértésnek az ellehetetlenítő helyzetébe kerül, tulajdonképpen mit mond háromszor? Hát idéz a szentírásból. Amikor ellehetetlenülünk, vagy elgyöngülünk, akkor olyan nyilvánvalóan velünk gyöngül az összes okosságunk, az összes bölcs gondolatunk velünk szokott gyöngülni. Az összes nagy igazságunk, a filozófusok összes okossága az velünk együtt lesz körülbelül olyan gyönge, mint mi vagyunk.

Talán emlegettem ezt már nektek, vagy két évtizeddel ezelőtt a Központi Papnevelő Intézetben, mert hogy oda állítólag okos papnövendékek járnak, hát akkor ezek az okos papnövendékek kitalálták, hogy szombat esténként hagyjuk a rózsafűzért, hanem inkább bölcs XIX-XX. századi teológusok elmélkedéseit olvassuk föl Máriáról. Sokkal jobban fog az bennünket fölkészíteni a papi hivatásra. És ebben hét hét után, hónap hónap után, szombat esténként a szentmise előtt, bölcs teológusok gondolatai Máriáról. Hát mindez addig ment, míg az egyik társunk meg nem halt. Egy fiatal papnövendék meghalt egy szombaton, és visszaért minden papnövendék ott, mindenki tudta, hogy ez történt, és el kellett volna kezdeni fél hatkor valamelyik bölcs, XX. századi teológusnak a magvas gondolatait olvasni. S akkor az egyikőjük fölállt, és azt mondta: „Akkor most mondjunk el egy rózsafűzért.” És nem mondta senki, hogy ne.

Ezért micsoda kincs tud az lenni, hogy bizonyos helyzetekben éppen hogy ahhoz a nagyon egyszerű, sok szempontból egészen általunk leértékelt, és nem eléggé megbecsült forráshoz nyúlunk, a szentírásnak egy-egy világító mondatához, és belekapaszkodunk. Mert az, most mondom így egyszerűen, hála Istennek nem tőlem származik. De nem is Voltaire-től, vagy Rousseau-tól, de még csak nem is Arisztotelésztől. Nem, mit érnénk mi azzal? Hogy ilyenkor, ezekben a helyzetekben de jó, hogy lehet egy bizalmunk valami felé, amire azt mondjuk, hogy szentírás, s amiről azt mondjuk, nem csak tőlünk van.

(4) A kísértő természetesen nagyon okos. Természetesen a nagy okosságával még igazat is tud mondani. Például ezért háromszor is azt mondja: „Ha te vagy az Isten fia, akkor…” S pontosan tudjuk, hogy Jézus az Isten fia. De ez ebben a helyzetben kísértés. És a kísértő azt mondja: „Mester, mélyítsd el magadban ezt a mondatot, hogy <Én vagyok az Isten fia>, mert ez így, ahogy van, igaz.” Jézus pedig erre a három kísértésre, hogy „mélyítsd el magadban, hogy <Én vagyok az Isten fia>” háromszor tulajdonképpen bennfoglalt módon a következőt válaszolja: „Az kevésbé fontos, hogy én vagyok az Isten fia. Ami ennél fontosabb, az az, hogy <Te vagy az én Istnem.>” Ezért Jézus háromszor sajátosan azt mondja: <Te vagy az én Istenem.> Ebből persze az is következik, hogy én meg a te fiad vagyok. De a kísértő hihetetlen finoman azt mondja: „Itt ez az igaz mondat, kezdd csak el mondogatni, hogy <Ki is vagyok én? Én vagyok az Isten fia.>” És végül aztán ennek a mondatnak a súlypontja legyen ott, hogy ÉN. Hát ennek a mondatnak a súlypontja, főleg ha mi mondjuk, biztos, hogy nem az, hogy ÉN, ennek a mondatnak a leggyöngébb pontja az, hogy ÉN, főleg, ha ezt mi mondjuk ki. De hogyha valaki ezt a mondatot erősíti a nélkül, hogy a legmélyebb mondatot mondaná, mert a legmélyebb mondat nem az, hogy <Én Isten fia vagyok.>, annál egy mélyebb mondat van, ez meg így szól, hogy <Te vagy az én Istenem.> Az ott mélyebben van. Jézus erre a kísértésre, hogy „Te csak mondogasd, hogy <Én vagyok az Isten fia.>!” egy mélyebb mondattal válaszol. <Te vagy az én Istenem.>

Ez nagyon hasonló helyzethez visz el bennünket, mint a Máriának és a Mártának a története, ahol Mártának a gyöngéje az, hogy Istenre úgy tekint, hogy Isten az a valaki, aki az ő életének a része, és ebből nagy realitásvesztés fakad. Ezzel szemben Mária úgy tekint Jézusra, hogy „Én vagyok az Ő életének a része.” és ez az aztán, amire Jézus azt mondja „Na ez az a jobbik rész, amit nem lehet elveszteni.”

A kísértés itt tulajdonképpen az, így is mondhatnánk, jól erősíts meg magadban egy mondatot, ami azzal a szóval kezdődik, hogy ÉN, és akkor utána Isten már csak része lesz az életednek, az meg kevés, mert az embernek kevés az, hogy az Isten az ő életének a része. Az embernek arra van szüksége, hogy ő lehessen Isten életének a része, és mikor valaki ezt tudja, ki tudja mondani, „Te vagy az én Istenem, és én a te életed része vagyok.” azért az egy elég szilárd talaj, ami a kísértésben is megtart minket.