Mt 13,24-43 - ÉVKÖZI 16. Vasárnap, A év.

2011. július 17. – ÉVKÖZI 16. Vasárnap – A év

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Bölcs 12,13.16-19)

Hisz nincsen kívüled Isten, aki gondját viselné a mindenségnek, hogy bizonyítanod kellene: nem ítéltél hamisan. Hiszen hatalmad az igazságosság alapja, és mivel mindennek ura vagy, kész vagy mindent megkímélni. Mutatsz ugyan erőt, ha kétségbe vonják hatalmad teljességét, és bünteted azok merészségét, akik nem ismernek téged, de fékezed hatalmadat, enyhén ítélsz, és nagy kímélettel igazgatsz minket, mert nálad van a hatalom gyakorlása, amikor csak akarod! Ezzel a bánásmóddal pedig arra tanítottad népedet, hogy az igaznak emberségesnek kell lennie, és azzal a jó reménnyel töltötted el gyermekeidet, hogy amikor ítélsz, alkalmat adsz a bűnök megbánására.

Szentlecke (Róm 8,26-27)

Hasonlóképpen a Lélek is segítségére van erőtlenségünknek, mert nem tudjuk, miképpen kell kérnünk, amit kérünk; de maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal. Aki azonban vizsgálja a szíveket, tudja, hogy melyek a Lélek kívánságai, tudja, hogy közbenjár a szentekért Isten akarata szerint.

Evangélium (Mt 13,24-43)

Más példabeszédet is mondott nekik: ,,Hasonlít a mennyek országa egy emberhez, aki jó magot vetett szántóföldjébe. Amíg aludtak az emberek, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé és elment. Amikor kisarjadt a gabona és kalászba szökkent, előtűnt a konkoly is. Odamentek a szolgák a gazdához és azt mondták neki: ,,Uram! Ugye, te jó magot vetettél a szántóföldedbe? Honnan van hát benne a konkoly?' Azt felelte nekik: ,,Ellenséges ember cselekedte ezt.' A szolgák erre megkérdezték tőle: ,,Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?' Ő azonban azt felelte: ,,Nem, nehogy a konkolyt kiszedve kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok együtt felnőni mindkettőt az aratásig. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: ,,Gyűjtsétek először össze a konkolyt és kössétek kévékbe, hogy elégessék. A búzát pedig gyűjtsétek össze a magtáramba. Egy másik példabeszédet is mondott nekik: ,,Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet egy ember megfogott, és elvetett a szántóföldjébe. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb lesz más veteményeknél. Akkora fa lesz belőle, hogy jönnek az ég madarai és az ágai közt fészkelnek' [Dán 4,8k.18]. Azután egy másik példabeszédet mondott nekik: ,,Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet egy asszony megfogott, és belekeverte három merőnyi lisztbe, amíg meg nem kelt az egész.' Mindezeket Jézus példabeszédekben mondta el a tömegnek. Példabeszéd nélkül semmit sem mondott nekik, hogy beteljesedjék, amit a próféta mondott: ,,Példabeszédekre nyitom ajkamat, kijelentem a világ alapítása óta elrejtett dolgokat' [Zsolt 78,2]. Akkor otthagyta a tömeget és hazament. Tanítványai odamentek hozzá és azt mondták: ,,Magyarázd meg nekünk a példabeszédet a szántóföldben lévő konkolyról!' Ő azt felelte nekik: ,,Az, aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, aki elvetette, az ördög, az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzben elégetik, úgy lesz a világ végén is: az Emberfia elküldi angyalait, azok összeszednek az ő országában minden botrányt, és azokat, akik törvénytelenséget cselekszenek, és bedobják őket a tüzes kemencébe. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás. Akkor az igazak ragyogni fognak Atyjuk országában, mint a nap. Akinek füle van, hallja meg!

Szentbeszéd

Három gyönyörű példabeszédet, szépséges képet hallottunk Jézustól. Mind a háromhoz szeretnék egy-egy egyszerű gondolatot fűzni, nem is túl hosszan, nehogy megterhelő legyen számotokra.

(1) Olyan szép ebben a történetben, ebben a példabeszédben az, hogy Jézus hihetetlen egyszerűen azt mondja, igen, a történetben egyszer csak jön valaki, és valami rosszat cselekszik, valami rosszat vet a földbe, ahová a gazda előtte elvetette azt a jó magot, és utána, mikor az emberek érdeklődnek a rossz felől, „Ki tette ezt? Ki volt ez?”, és utána még mindig a rosszal vannak elfoglalva, „Akkor nekilátunk, és majd kitépjük, kiszedjük azt a rosszat!” Hogy a történetben szereplő gazda egyáltalán nem foglalkozik a rosszal. De közben pedig az a nagyon tanulságos benne, hogy nem tagadja a rosszat. Nem látjuk őt naivnak, nem érzékeljük őt infantilisnek, hogy „Jaj, hát a rossz nem számít. Jaj, hát csak reménykedjünk.” Nem érezzük őt talajtól elszakadtnak, irreálisnak, vagy túlságosan is gyermekesnek, nem látjuk őt ilyennek. Nagyon reális.

Két dolgot mond a rosszról: a rossz jelen van a világban, képes valamit tenni a földön, az emberben és az emberek között, és utána pedig azt mondja, és egyébként pedig a jónak és a rossznak a dilemmájában úgy tűnik, az életben nem egyszer érdemes hagyni a rosszat azért, hogy a jó tudjon növekedni. Hogy a jó annyira értékes, hogy a jóért még a rosszat is érdemes néha hagyni. Hogy a jó az akkora kincs és érték, hogy azért még azt a kockázatot is érdemes vállalni, hogy a rossz megteszi a munkáját ebben a világban. Hogy a jó akkora kincs, hogy még ezt a kockázatot is érdemes vállalni.

Tulajdonképpen az üzenet tehát így szól: Ennek a példabeszédnek van akkor egy központi gondolata, ez pedig a bizalmunkra kérdez rá. Vagyis, hogy bízunk-e abban, hogy bennünk, és a társainkban, és ebben a világban, és az emberekben a jó túl tudja nőni a rosszat? Ilyen egyszerű. Mert mikor nekiállunk a rosszal foglalkozni, küzdeni, hadakozni, panaszkodni, sopánkodni és teljesen keserűvé tenni a saját életünket, nagyon rejtetten van ebben egy bizalmatlanság. „Ha nem csinálunk tüstént valamit a rosszal, a jó veszteni fog. A jónak sajnos nincsen túl nagy esélye. Sajnos a jó már csak olyan, hogy hamar tönkremegy. Bizony a jó már csak sajnos olyan, hogyha az ember nem hadakozik egész életén keresztül a rosszal, hát bizony, a jó önmagától annyira gyönge, annyira erőtlen, annyira nem vethetjük bele a reményünket, hogy sajnos kénytelenek vagyunk az egész életünket a rosszal való küzdelemmel tölteni.”

Ez a példabeszéd egy kérdést intéz hozzánk. „Bízunk-e abban, és támogatjuk-e a jót, hogy az bennünk, és közöttünk, és körülöttünk túlnőhesse a rosszat?” Istennek az az üzenete, hogy a jó annyira jó, a bennünk és köztünk és körülöttünk élő jó annyira jó, hogy képes túlnőni a rosszat. És hogyha megvan bennünk ez a bizalom, és tudjuk támogatni és bátorítani azt a jót, amit Isten elvetett bennünk és köztünk és körülöttünk, az a jó messze túl tudja nőni a rosszat, messze, és messze. Különben az egész életünket egy harccal és hadakozással tölthetjük, és az még hagyján, hogy belefáradunk és megkeseredünk, de ami a legnagyobb csalafintaság ebben, hogyha az ember elkezd nekiállni a rosszal küzdeni, hát, maga is szépen majd átalakul, és előbb-utóbb nem fogunk válogatni az eszközökben.

Minthogy a történelemben ismerjük azt, valaki nekiállt kaszabolni jót és rosszat egyaránt, és kérdezték tőle: „De hát nem látod? Hát így jók is meg fognak halni.” Azt mondja: „Nem az én dolgom, Isten majd az utolsó ítéletkor elválasztja a jót és rosszat.” Egészen rettenetes. Nem is akarom ezt tovább mondani. Az első gondolat így szól: Van-e bennünk elégséges bizalom és remény, hogy a bennünk, a köztünk és a körülöttünk élő jót egyszerűen szabad bátorítani, támogatni azért, mert a jó túl tud nőni a rosszon. Sosem felejtem azt el, ahogyan az életemben ott vannak azok az emberek, akik olyan kincseket láttak meg bennem, amit én nem láttam magamban, és olyan bátorítóak tudtak lenni. Mondok is rögtön példát – az egyiket a saját életemből, a másikat meg csak úgy.

Emlékszem, ahogyan kezdtem megtérni kereszténynek, akkor nagy lendületemben és nagy örömömben nekiláttam ministrálni. Igen ám, de ahogy ministráltam, szemben voltam az emberekkel, és ott egy kedves idős néni látja azt, hogy én még keresztet vetni sem tudok rendesen. És tényleg nem tudtam rendesen keresztet vetni. Úgy néztem-néztem, aztán az úgy nem volt jó, egy elég egyszerű mozdulat, de nekem az sem ment. És akkor odajött hozzám egy ministrálás után, és megmutatta, hogy kell rendesen keresztet vetni. S akkor úgy elámultam ezen, hogy a lelkiatyám egy olyan valaki tudott lenni, aki engem mert odaereszteni az oltár mellé úgy, hogy még keresztet vetni sem tudtam. Nem állt neki, hogy kigyomlálja az összes rossz tulajdonságomat, kajlaságomat, bénaságomat, ügyetlenségemet, és hogy kellő bizonyságot tegyek a tehetségemről. Egyáltalán nem kérte ezt. Azt mondta: „Ide szeretnél jönni? Gyere, és majd a jó túlnövi a rosszat.”

A másik. Yehudi Menuhinnal történt az, járta a világot, talán ismeritek is ezt a történetet, és mindenhol az ő nevével fémjelzett zenei iskolák jöttek létre, és ő minden egyes helyen vállalt egyetlen növendéket. Természetesen összegyűjtötték azokat, akik szerettek volna bekerülni Menuhin mesternek az oskolájába, és esetleg hogy pont a mester tanítsa őket. Ő végighallgatta mindegyiküket, és aztán, ahogy vége volt a válogatásnak, kérdezik a mestert. „Mester, kit választasz a jelöltek közül?” S akkor ő azt mondta: „Én azt a kicsi fiút, azt a 9 évest, őt.” Elámult ott a fő zenetanár: „De mester, bocsáss meg, hogy akadékoskodom, de hát én ebben a kisfiúban semmi rendkívülit nem látok.” Mire Menuhin azt mondta: „De én igen.”

De nagy dolog az, olyan emberré válni, hogy ránézünk valakire, és tudunk benne bízni, abban a jóban, amivel kapcsolatban az a reményünk élő és eleven, az a jó ott őbenne túl fogja nőni a rosszat. Ez az első gondolat. Na hát hogy lesz ez rövid beszéd? Nagyon, nagyon rá kell hajtanom itt a második részében.

(2) Olyan szép az, ahogyan azt mondja Jézus abban a történetben, hogy elveti a mustármagot. Hát aztán a mustármag meg úgy növekszik, növekszik, aztán úgy egyszer csak úgy lesz belőle majd valami. Ez a következő kérdést intézi felénk: Bízunk-e a vetésben? Vagyis, hogy akkor is tudunk vetni, amikor nem mi aratunk, mert a legtöbb ember, ahogy elvet, rögtön szeretne aratni is. Rögtön szeretné látni a gyümölcsét, az eredményét, a hasznát, az értékét, a profitját – azt nagyon gyorsan.

Talán ismeritek azt a keleti történetet. Megy a vándor, és keresi a mestert, és beér az oázisba. „Hallottam, hogy itt valahol az oázisban van egy mester. Hol van?” S akkor legyintenek: „Ó a mester, hát őt ott van valahol az oázisnak a szélén, ahol már szinte semmi se nő, és fákat ültet.” Hát akkor odamegy a vándor, és nézi, micsoda esztelen dolog, ugyanis a mester olyan fákat ültet, amelyek nagyon-nagyon lassan növekednek, viszont nagyon erős a gyökerük, s nagyon nagyra tudnak nőni. A tanítvány, leendő tanítvány csóválja a fejét, és azt mondja „Ne haragudj uram, hogy ezt mondom neked, de mi értelme van így, idős létedre olyan fákat ültetni, amelynek a gyümölcséből nem eszel, ás az árnyékában nem hűsölsz?” A mester szelíden rámosolyog a vándorra, és azt mondja: „Tudod fiam, én ebben az oázisban lakom egész életemen keresztül. Olyan fák gyümölcséből ettem, amelyeket nem én ültettem, és olyan fák árnyékában hűsöltem, amelyeket nem én ültettem. Ezért aztán ezt én most a következő nemzedéknek teszem.”

A második történet, a második gondolat arról szól, hogy van-e elég bizalmunk abban, hogy érdemes vetni akkor is, ha nem látjuk az eredményét? A történet egyszerűen csak erről szól. Fogja és elveti, és aztán az majd a maga ritmusában, a maga idejében, a maga életritmusában szép lassan megérik és fölnő. De nagy dolog az, mikor szülők engedik a gyerekeiket, hogy a maguk menetében nőjenek föl, és nem akarják rögtön, és mindig látni az eredményeket, a gyümölcsöket, hanem engedik, hogy csak úgy nőjön, és az majd szépen meg fog tudni nőni. A második gondolat előhozott bennem egy saját élményt, körülbelül 9-10 éves voltam, és akkor elérkezett december, környezetismeret óra, s a környezetismeret tanító néni azt mondta „Most pedig vessünk Luca búzát!” És akkor elmondta, hogy hogyan kell Luca búzát vetni, s akkor elment ki-ki haza, kaptunk műanyag poharakat, s akkor belevetettük a búzát. S ahogy elvetettük, én nagyon türelmetlen voltam. S tudjátok, mit tettem? Éjszaka, mert hogy úgy éreztem, hogy ez talán nem jó, de nem bírtam ki, fogtam, és kikapartam a földet, mert arra voltam kíváncsi, hogy nőtt-e már? És akkor… nem nőtt semmit az első nap, vissza… megint kikapartam, nem nőtt semmit. S tudjátok, minden nap kikapartam, hogy lássam, hogy hogy nő, hogy nő, hogy nő. S tudjátok mi lett? A téli szünet előtt, az utolsó napon a környezetismeret tanárnő azt mondta: „Most pedig mindenki hozza be a Luca búzáját!” És én azt gondoltam, micsoda egy bugyuta dolog ez, hát ez alig nőtt, amíg meg nem láttam a társaim búzáját, mert azok mind nagyon szépen fölnőttek, kivéve az enyémet, mert én nem bírtam ki, hogy ne kaparásszam a földet, és ne lássam már, hogy úgy nő, ahogy én akarom.

Pilinszky Jánosnak van egy gyönyörű verse, ahogyan azt mondja, hogy mikor az asszony elkészül a tésztának a meggyúrásával, nincs már semmi más dolga, mint hogy kockás kendővel leterítse. De nagy dolog az, ha az életünkben ott van ez a nagyvonalúság, elvetettük, meggyúrtuk, ha kellett, és most annak az ideje van, hogy kockás kendővel leterítjük, hadd nőjön alatta.

(3) Most már itt is vagyunk a tésztánál, meg a kovásznál. De nagy dolog az, megengedni, hogy az Isten bennünket változtasson, hogy mi képesek legyünk változni, mert a tészta ezt teszi. A gazdasszony belegyúrja a kovászt, és a tészta megengedi a kovásznak, hogy az megváltoztassa őt, és többé az a tészta nem lesz ugyanaz, mint ami volt, nem lesz ugyanaz.

Mondanék most még két mondatot. Tudjátok, arra gondoltam, hogy most jön az a pillanat, ahol elkezdek nektek arról beszélni, hogy na látjátok, akkor most már nagyon világosan tudjuk, hogy fontos, hogy képesek legyünk változni. Mi a reakciótok arra, ha azt mondom, hogy „Látjátok, most már világos, hogy nagyon fontos, hogy tudjunk változni.”? Nincs hozzá kedvünk. Mert mikor valaki azt mondja „De hát akkor változnunk kell tudni.” Azt mondjuk: „Nem, mert meg akar változtatni.” Ezért meg van a jogunk, hogy ne változzunk, egy kicsit se változzunk. Maradhatunk olyanok, amilyenek vagyunk, és amilyenek akarunk lenni. Miért ne maradhatnánk? Maradhatunk. De azt a két dolgot érdemes valamiképpen egymás mellé tenni, hogy mikor választhatunk abban, hogy a másikat akarom megváltoztatni, vagy én változok, hogy talán az utóbbit érdemes. Hogy talán érdemes az utóbbit választani, majd akkor én inkább változok, mint hogy téged változtassalak meg. Már csak azért is, mert nem szeretünk parancsszóra változni. És ha még változunk is, nem tudjuk, hogy mennyire lesz az maradandó, és mennyire növeli bennünk az életet, meg a szabadságot.

Az utolsó gondolat így szól: Valamiképpen arra van lehetőségünk, hogy ne valamit elérjünk, hanem valakivé legyünk. Ez nagyon nagy lehetőség. De amikor valaki valamit el akar érni, akkor annak sokszor az lesz a következménye, hogy maga körül elkezd csapkodni, hogy ő valamit elérhessen. Ennél sokkal finomabb és szebb, mikor magunk akarunk és tudunk változni azért, hogy mi magunk válhassunk valakivé. Ahogyan erről beszéltünk már, nagy különbség van aközött, hogy én mindent, a lehető legtöbbet ki akarom hozni az életemből, vagy engedem, hogy az élet belőlem a lehető legtöbbet kihozza.

De nagy dolog az, ha megengedem az életnek, hogy belőlem a lehető legtöbbet kihozza, és ez azt fogja jelenteni, hogy engedem Istennek, hogy én folyton-folyvást változzak és alakuljak. Hogy ma ne legyek már olyan ember, mint tegnap voltam. Jézusnak ezek a képei, ezek a példabeszédei az életnek, az élet növekedésének gyönyörű szép képeit adják. De nagy dolog az, hogyha mibennünk meg tud erősödni az a bizalom, és szilárddá tud lenni az a remény, hogy a jó túl tudja nőni a rosszat.