Mt 18,15-20 - Évközi 23. vasárnap, A év.

2011.09.04.

Megosztom
Elküldöm

2011. szeptember 4. – ÉVKÖZI 23. Vasárnap – A év

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Ez 33,7-9)

Téged pedig, emberfia, őrállónak rendeltelek Izrael háza számára; ha tehát beszédet hallasz számból, mint az enyémet hirdesd azt nekik. Ha azt mondom az istentelennek: Halállal halsz meg, te istentelen! -- de te nem szólsz, hogy az istentelen tartózkodjék az ő útjától, az istentelen ugyan a saját gonoszsága miatt hal meg, vérét azonban a te kezedből kérem számon. Ha azonban hirdeted az istentelennek, hogy útjairól térjen meg, de ő nem tér meg útjáról, akkor a saját gonoszsága miatt meg fog halni, te azonban megmentetted lelkedet.

Szentlecke (Róm 13,8-10)

Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak azzal, hogy egymást szeretitek, mert aki embertársát szereti, teljesítette a törvényt. Azt ugyanis, hogy ne paráználkodjál, ne ölj, ne lopj, hamis tanúságot ne szólj, ne kívánd meg a másét [Kiv 20,13-17; MTörv 5,17-21], és ami egyéb parancs még van, újra egybefoglalja ez az egy ige: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat [Lev 19,18]. A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A törvény teljesítése tehát a szeretet.

Evangélium (Mt 18,15-20)

Ha a testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két társat, mert minden dolgot két vagy három tanú szavával kell igazolni [MTörv 19,15]. Ha rájuk sem akar hallgatni, mondd meg az egyháznak. Ha pedig az egyházra sem akar hallgatni, legyen számodra olyan, mint a pogány és a vámszedő. Bizony, mondom nektek: mindaz, amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit föloldotok a földön, föl lesz oldva a mennyben is. És bizony, mondom nektek: ha ketten egyetértenek közületek a földön bármely dologban, mindent, amit csak kérnek, megkapnak Atyámtól, aki a mennyben van. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.'

Szentbeszéd

Még mielőtt elkezdenénk a mai evangéliumi szakasszal kapcsolatosan elmélkedni, de természetesen már erre vonatkozóan szeretnék valamit mondani. Fontos, hogy beszéljünk arról, hogyha kinyitjuk Máté evangéliumát a 18. fejezeten, ahonnan elhangzott ez a rész, akkor mi előzi meg ezt a szakaszt, és mi van közvetlenül utána. Ugyanis ahhoz, hogy ezt az evangéliumi részletet, Jézusnak ezt a gondolatát igyekezzünk jól érteni és megfelelően értelmezni, ahhoz éppenséggel most nagyon nagy segítséget jelenthet az, hogy megnézzük, hogy mi előzi meg, és aztán hogy mi követi azt, amit most hallhattunk. Ugyanis Máté evangelista vagy így írja le Jézusnak a beszédét, de legalábbis így szerkeszti egybe, és ő, mint evangelista a Szentlélektől ihletetten nyilván nagyon fontos, hogy így érti és értelmezi Jézusnak a gondolatait, hogy a mostani evangélium előtt a következőről van szó. Jézus arról beszél, hogy van az a bizonyos száz juh, és akkor ha egy elcsatangol közülük, akkor a pásztor, azt az egyet annyira fontosnak tartja, otthagyja a 99 igazat és elmegy az egy elcsatangolt után. Nem akarom részletesen mondani, hát úgyis tudjuk. És miután elmondja azt, amit most hallottunk, utána Péter odalép a Mesterhez, és azt kérdezi: „Jó Uram, de akkor mondd meg nekem, hogy hányszor kell embertársamnak megbocsájtani! Talán hétszer?” És tudjuk, Jézus azt mondja, nem hétszer, hanem tulajdonképpen mindig. A válaszában ez van benne. Újból és újból, akárhányszor csak bűnt követ el ellened, te föl vagy szólítva a megbocsájtásra.

Miért fontos ez az összefüggés, az a keret, amiben a mai evangélium elhangzik? Azért, mert nagyon jól segít bennünket az értelmezésben. Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, énbennem azért van egy olyan értelmezés, még ha nem is tetszik, hogy van bennem, de azért tudom így értelmezni, hogy Jézus valahogy mintha ezt mondaná: „Na jó, bűnt követ el valaki? Menj oda hozzá, és olvass be neki. Most hogyha nem hallgat rád, hozzál még 2-3 embert, akkor ketten, hárman, négyen jól győzzétek meg, álljatok oda, s jól nyomjátok át neki azt, hogy vegye már tudomásul, hogy milyen ember. Na, ha erre se hallgat, jöjjön a közösség, majd akkor a közösségnek a szeme előtt fog megszégyenülni, majd jól kirekesztésre kerül, na majd akkor megtanulja. És ha nem? Na akkor csattan csak az ostor! Na akkor úgy tekintjük őt, mint kívülálló senkit. Na az aztán akkor majd az elutasítás, mint egy vámos, vagy pogány.” Én nem tudom, bennetek van-e egy ilyen értelmezés, de bennem van. De Jézus éppenséggel nem erről beszél, hanem pont az ellenkezőjéről, és az az összefüggés, amiben elhangzik a mai evangélium, ezt nagyon jól aláhúzza és megalapozza. Nézzük akkor most egymás után, röviden ezeket a szempontokat.

(1) Akkor mi a jelentése annak, hogy „Akkor te menj oda az embertársadhoz, és mondd el neki négyszemközt, hogy mi a nehézséged, mi a fönntartásod, a bajod, mi az, amit te bűnnek tekintettél, és tartottál abban, amit ő megtett!” Ez nagyon fontos, mert ezután is, ahogyan Jézus beszél, egyetlen egyszer sem szól a bűnösről, hogy a bűnösnek mit kellene tennie. Nyilvánvaló, hogy a bűnösnek is van dolga, de a mai evangélium mégsem erről szól, hanem – mondjuk most az egyszerűség kedvéért – az áldozat feladatairól beszél, az áldozat felelősségét emeli ki. Most mondjuk ilyen egyszerű szóval, nyilván az élet nagyon ritkán fekete-fehér, hogy azt mondjuk, hogy itt egy bűnös, ott meg van egy áldozat. De az egyszerűség kedvéért beszéljünk most erről.

Hadd hozzak nektek egy példát. Amikor egy házastársi kapcsolatban, egy párkapcsolatban egyszer, egyszer csak, vagy akár többször, az egyik fél hűtlen a másikhoz, és megcsalja őt. Akkor erre, nyilván mondhatjuk, bűnt követett el. Van egy tettes, van egy áldozat. És sokszor az áldozat, sokszor ezekben a helyzetekben… Mi, mint áldozat, rettenetesen el tudjuk engedni magunkat, és a másik bűnére való hivatkozással hihetetlen dolgokat engedünk meg magunknak. Olyasmit, mint hogyha a másik bűne bennünket fölmentene az alól, hogy komolyan mérlegeljünk, hogy hogyan válaszoljunk, vagy milyen reakciót adjunk erre. Mit jelent ez egész konkrétan? Egészen egyszerűen azt jelenti, hogy ez a bűn mindenképpen egy kapcsolatban történik meg, egy kapcsolat keretében. Vagyis, hogyha én ezen túl azt, aki engem megcsalt megvetem, kirekesztem, lenézem, kibeszélem mindenki előtt, megbélyegzem, és a többi, ez annyira árt a kapcsolatnak – miközben nyilvánvalóan a másik fél bűnt követett el ellenem, de amit én csinálok, annyira árt a kapcsolatnak – hogy sokszor nagyobb a felelősségem a kapcsolat tönkremeneteléért, vagy azért, hogy az a kapcsolat sosem gyógyul meg, vagy sosem tud újból egy bizalmi világ kiépülni közöttünk, mint a tettesnek, aki a bűnt elkövette.

Vagyis akármilyen bűnt követnek el ellenünk, ez azt jelenti, hogy a bűnt elkövető az elcsatangolt, az elveszett, és énnekem egy lerakhatatlan kapcsolati felelősségem van, mert hiszen a kapcsolat attól még van. Ezért ezt a kapcsolati felelősséget nagyon fontos tudatosítanunk magunkban. ezért tehát hogyha a reakcióink, a válaszaink egy bűnelkövetőre olyasmik, amik teljesen gátlástalanul áradnak ki belőlünk, akkor itt hihetetlenül nem vettük észre a magunk felelősségét. Ez az első gondolat. Tehát mindenképpen kapcsolatokban történik ez meg, és ugye, mikor Jézus elmondja a példabeszédet, hogy ott van az az egy szem elveszett, és van a 99 igaz. Örülünk ennek, ugye, hogy elmegy az egy elveszett után? De rendes ez a pásztor, jaj de jó! Hát ha én lennék az az elveszett, én de örülnék neki. Jólesik nekünk ez a történet. És mennyire nem esik jól ez a történet, ha a velünk való kapcsolatában bizonyul valaki bűnösnek, vagyis elveszettnek. És hogyha a kapcsolati felelősség valamiképpen azt az üzenetet hordozza, hogy mi is egy lerakhatatlan felelősséget hordozunk áldozatként, vagy olyan valakiként, akivel szemben ez a bűn megtörtént.

(2) Ha ez nem volna elég, akkor – ez a kapcsolati felelősségünk továbbra is megmarad – vegyünk magunk mellé néhány embert. De ne azért, hogy túlerőben legyünk, ne azért, hogy így aztán majd erőfölénnyel próbáljunk valamit átvinni. Hanem sokkal inkább azért, mert amikor gyerekek vagyunk, akkor tudjuk ezt nagyon jól, nem is annyira csak, vagy főleg a szüleink szavából tanuljuk meg, hogy mi jó, mi rossz, mi bűn és mi nem, hanem a szüleink érzéseiből. Hogy amikor anya szomorú, akkor egy gyerekben természetesen kezd kialakulni egy gondolat: „Valami rosszat tehettem, mert anya szomorú.” Mikor apa dühös, akkor egy gyerekben természetesen az az üzenet, hogy „Valamit nem jól csináltam.” Egy gyerek alapvetően a szülei, a neki fontos személyek érzéseiből és érzelmeiből tanul. Úgy tanulja meg mi a jó és mi a rossz. Csak hogy anya nem csak akkor szomorú, hogyha én bűnt követek el, máskor is az tud lenni, és apa máskor is tud dühös lenni, és ideges és feszült. Egy gyereknek nem könnyű itt tájékozódni. És nagyon érdekes módon, de nagyon is ez a realitás, felnőttként nagyon könnyen visszük magunkkal ezt a gyermeki világot. Ezért nagyon bizonytalanul tudjuk nem egyszer megítélni, hogy amikor nekünk valami fáj, amikor mi szomorúvá válunk, csalódottá, dühössé, idegessé, bosszúvágyunk támad, akkor a másiknak a tette bűn volt-e vagy nem. Mennyire volt bűn? Hiszen mi is esendő emberek vagyunk, megvan az érzékenységünk, megvannak a sebeink, megvannak azok a kidolgozatlan, elvarratlan dolgaink, amelyekből egyáltalán nem is olyan könnyű azt olyan egyszerűen megmondani, hogy nem rólunk, vagy rólunk is szó van, amikor valami dühít, vagy szomorúvá tesz, vagy csalódottá.

Ezért aztán a tanúk arra is szolgálnak, hogy világossá lehessen egy-egy kapcsolatban egy külső szemlélő szempontjából megerősödve, hogy tulajdonképpen mi is történt, hogyan is kell ezt látni, vagy értelmezni. És a másik. Talán mondhatom ezt, a többségünk biztos a Váci úton jött ide. Vagy innen, vagy onnan. 70-nel lehet menni. S amikor a belső sávban a hétvégi sofőrök 50-nel mennek… Tudjátok, át szoktam nézni a belső sávba amikor valaki 50-nel megy és lehetne 70-nel menni, és majdnem mindig mit látok? Egy erről a helyzetről mit sem tudó sofőrt, aki a maga teljes lelki békéjével jut el A pontból B-be, és közben az egész Váci úton, miközben ő ezt megteszi, emberek dühösek, idegesek, feszültek, és őneki ez föl sem tűnik. Egyszerűen nem is tudatosul benne. Most ha nagyon sarkos akarnék lenni, a puszta létezésünkkel bosszantjuk egymást. Még csak nem is kell 50-nel menni a belső sávban. A puszta létezésünkkel, miközben észre sem vesszük, hogy mi a jó szándékunkkal, ahogy élünk, és tesszük-vesszük a dolgainkat, hogy ez hogyan okozhat sérelmeket másoknak, hogyan gondolhatják azt, hogy figyelmetlenek voltunk, vagy nem voltunk elég türelmesek, nem voltunk elég körültekintőek. Ez elkerülhetetlenül így van, miközben mi a jó szándékunkkal, sokszor a naivitásunkkal azt gondoljuk „Milyen szép nap volt ez!”, mások meg próbálnak a gyomrukkal valamit kezdeni.

Ezért is milyen nagy jelentősége van hogy kell két-három… (megszólalt az orgona – szerk.) Tudjanak tudatosulni, hogy egyszerűen világos legyen, hogy „Igen, ha így jársz el, vagy ezt így folytatod, az nem jó, az sokaknak nem jó.” És ugye, te vagy 20 éves, vagy 82, és még csak föl se tűnt neked, még nem is tudatosult benned. Ez a másik iránt – most mondjuk így, egyszerűség kedvéért – a tettes iránti jó szándékunk, hogy valamit fölfogjon és megértsen.

(3) Harmadik szint: a közösségi szint. Na, akkor, ha ez sem elég, akkor jöjjön a közösség. Ez nem azért van, hogy egy közösség előtt valakit megszégyenítsünk – éppen fordítva. Ezt úgy lehetne egyszerűen mondani: szívesen hangsúlyozzuk ma azt, hogy ez magánügy. S akkor itt egy egész listát elő szoktunk venni. „Ez magánügyem, magánügyem, csak rám tartozik, magánügy.” De az emberi élet sokkal inkább közügy, csak nagyon személyes. Az emberi élet egy személyes közügy. Persze van realitása annak, hogy dolgokra azt mondjuk, hogy ez az én magánügyem, ez világos, de minden, amire azt mondom, hogy magánügy, közösségi vonatkozása van. Nem tud nem kapcsolati és közösségi vonatkozása is lenni, mert az ember közösségi lény, és ha nem akarja, akkor is van közösségi vonatkozása.

Tegnap találkoztam egy kislánnyal, és virult, és szabadon, önfeledten játszott, jó volt ránézni. Én nem ismerem ezt a kislányt, mondhatjuk azt az egyszerűség kedvéért, hogy semmi közünk egymáshoz – az egész napom jó lett tőle. S ha megyek, s látok valamit, amitől összerándul a gyomrom, vagy a szívem megfájdul bele, mondhatjuk erre is azt, semmi közünk egymáshoz, de mégsincsen így.

A harmadik tehát ez, hogy ha valakiben ennyire nem tudatosul, hogy mindenképpen kapcsolati, közösségi következményei vannak a legszemélyesebb létezésének. Hát azért kell a közösség, hogy egy közösség talán ezt fölismerteti vele, hogy igen, a legszemélyesebb emberi életünk mindenképpen egy közösségi létezés, nem tud nem az lenni. És így aztán… eljutunk a végére…

(4) Mert a végén akkor azt mondja Jézus: „Na, hát ha ez se elég neki, akkor tekintsd úgy, mintha vámos volna, vagy pogány.” Ez mit jelent? Nem azt jelenti, hogy „Na, akkor mehet!”, hanem azt jelenti, hogy „Na, akkor ő most valamiképpen kiesett az Isten országából. Egy elveszett valaki, akinek meg kell hirdetni Isten országának örömhírét.” Ő mármost az a valaki, aki a mi missziós szeretetünkre van utalva. Éppen nem fordítva, hogy „Mármost akkor csinál amit akar, nem érdekel!”, hanem pont fordítva.

Nyilvánvaló, a helyzet azért nehéz, mert ez éppen a velem való kapcsolatában történik, és a velem való kapcsolatában nem könnyű ővele, az elveszettel valamit kezdenem. Minden esetre nem véletlen tehát, hogy ezután Péter odalép a Mesterhez, és azt mondja: „Mester, hányszor kell akkor megbocsájtani?” Föltehetően azért, mert nagyon jól megértette azt, hogy Jézus miért mondja el ezeket a gondolatait, mert azokból ténylegesen ez a kérdés nagyon nagy súllyal jön elő.

Akkor a záró néhány mondatom: Nem véletlen tehát, hogy azzal fejeződik be a mai evangéliumi szakasz, hogy „Mert ahol ketten, hárman összejönnek az én szándékaim szerint, az én országomat tudatosítva magukkal, ott vagyok velük és köztük.” Vagyis hogy az emberi kapcsolatainknak, a közösségeinknek olyan óriási jelentősége van. Nem csak az egyes ember Isten-hordozó lény, nem csak az egyes emberben lakik a Szentlélek, hanem a kapcsolatainkban is lakik, és a közösségeinkben is lakik. Mégpedig úgy, ahogyan az egyes emberben nem is tud jelen lenni. De nagy dolog az, hogyha ezt fölismerjük akkor is, hogyha a kapcsolatainkban, s a közösségeinkben kikerülhetetlenül szembe kell találkoznunk azzal, hogy mi és mások időnként el szoktunk veszni.