Mt 22,15-21 - Évközi 29. vasárnap - A év

2011. október 16. – ÉVKÖZI 29. Vasárnap – A év

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Iz 45,1.4-6)

Így szól az Úr felkentjéről, Círuszról: ,,Megfogtam jobbját, hogy nemzeteket hódoltassak meg előtte, és királyok derekán oldom meg az övet, hogy ajtókat nyissak meg előtte, és kapuk ne maradjanak zárva. Szolgámért, Jákobért, és Izraelért, választottamért szólítottalak neveden, nevet adok neked, noha nem ismertél. Én vagyok az Úr, és nincs más, rajtam kívül nincs Isten! Felövezlek téged, noha nem ismertél, hogy megtudják napkelettől napnyugatig: senki sincs rajtam kívül, én vagyok az Úr, és nincs más!

Szentlecke (1Tessz 1,1-5b)

Pál, Szilvánusz és Timóteus a tesszalonikiek egyházának, amely az Atyaistenben és az Úr Jézus Krisztusban él. Kegyelem nektek és békesség! Hálát adunk Istennek mindnyájatokért mindenkor, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban. Szüntelenül gondolunk Istenünk és Atyánk előtt a mi Urunkban, Jézus Krisztusban való hitetek gyümölcseire, fáradozó szeretetetekre és türelmes reménységetekre. Tudjuk, Istentől szeretett testvéreim, hogy választottak vagytok. Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is, és egész teljességgel. Hiszen tudjátok, milyenek voltunk köztetek, a ti érdeketekben.

Evangélium (Mt 22,15-21)

Ekkor a farizeusok elmentek és kitervelték, hogy hogyan csalják őt tőrbe szóval. Odaküldték hozzá tanítványaikat a Heródes-pártiakkal és azt mondták neki: ,,Mester! Tudjuk, hogy igaz vagy és az Isten útját igazságban tanítod, nem törődsz senkivel, mert nem nézed az emberek személyét. Mondd meg tehát nekünk, mit gondolsz: Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?' Jézus azonban felismerte gonoszságukat és így szólt: ,,Miért kísértetek engem, ti képmutatók! Mutassátok meg nekem az adópénzt!' Azok odahoztak neki egy dénárt. Ekkor megkérdezte tőlük: ,,Kié ez a kép és a felirat?' Azt felelték neki: ,,A császáré.' Erre azt mondta nekik: ,,Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.'

Szentbeszéd

Mielőtt becsukom az evangéliumos könyvet, kiemelnék két mondatot. Szó szerint akarom idézni, ezt mondják a küldöttek Jézusnak: „Mester – nem lényegtelen a megszólítás sem – Mester, tudjuk, hogy igazat beszélsz, Isten útját az igazsághoz híven tanítod, nem vagy tekintettel az emberek személyére.” S ezután elhangzik a kérdés. Azért akartam ezt kiemelni, mert azt látjuk a mai evangéliumi történetben, hogy a megszólítástól kezdve egészen az utolsó pontig, ahogyan a küldöttek beszélnek, arra azt mondhatjuk, színtiszta igazság. Valóban mester, az igazsághoz híven beszél, nincs tekintettel az emberek személyére, valóban, valóban így van. Mi akkor a baj? Mondjuk ilyen nagyon egyszerűen, a gonosz szándékuk.

Akkor ez azt jelenti, hogy tudunk elejétől a végéig igaz dolgokat mondani, igaz dolgokra hivatkozni, és közben tud a szívünkben rettenetes rossz szándék lenni. Ez egy szívfacsaró ellentmondás, mint ahogy az is, ahogy a történet végén a nép véneinek, írástudóknak, farizeusoknak, tiszteletben álló embereknek mondja Jézus a következőt: „Akkor tinektek is mondom, adjátok meg Istennek, ami az Istené!” Hát, ha voltak valakik abban a világban, akik egészen biztosak voltak abban, hogy ők megadják Istennek, ami az Istené, pont azok, akiknek Jézus azt mondja, hogy akkor ti adjátok meg Istennek, ami Istené. Ez is egy nagyon elgondolkodtató ellentmondás.

Ezért szeretnék most néhány pontot mondani arról, hogy a mai evangélium milyen nagyon sajátos, de mégis néha elgondolkodtató, néha inkább talán szívfacsaró, vagy szíven ütő ellentmondásokat tár föl saját magunk számára. Mert ha meg tudjuk nevezni, és nagyon pontosan szembe tudunk nézni ezekkel a szívünkben lévő ellentmondásokkal, akkor lehetőségünk lesz, hogy valahogy oda, ahova Jézus elsegít bennünket, hogy végül nagyon egyszerű mondatokat tudjunk kimondani. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” És hogy az a kavalkád, az az ellentmondásosság, ami ebben az esetben egyáltalán nincsen javunkra, hanem inkább a rejtőzködésünket szolgálja, vagy az önáltatásunkat, az valamiképpen kézbe vehető legyen, megváltoztathatóvá váljék.

El se merem mondani, hány pont lesz, most minden képzeletet felülmúló, amit gondoltam. Hat. De, de… minél több pont, annál több történet, s annál kevesebb kísértést érzek arra, hogy ki is fejtsem. Úgyhogy ez a rossz hírem, az, hogy hat pont, a jó hír, hogy nem fogom kifejteni, hanem rábízom a gondolatokat a történetekre. S akkor nézzük az elsőt! Akkor tehát a mai evangéliumnak a fényében nézzük ezeket a szívünkben lévő ellentmondásokat. Nagyon is egy közhelyszerű dologig jutunk.

(1) A pokol felé vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Vagyis éppenséggel tele lehetünk csordultig jó szándékkal, és tudunk eszeveszett őröltségeket tenni, egészen rettenetes dolgokat, és a kettő nagyon jól megfér egymás mellett. Egy életen keresztül megfér egymás mellett. Mondom a történetet, ígértem, hogy nem fejtek ki semmit.

Sok-sok évvel ezelőtt kereszteltem egy kicsi fiút. A kicsi fiú már nem volt csecsemő, már tudott beszélni, jönni-menni, és a család nagyon kedves volt, meghívtak, hogy költsek el náluk egy ebédet a keresztelés után. Akkor még jobban ráértem, s elmentem erre az ebédre, és ott ültünk az ebédlőasztalnál, s nagyon finom dolgokat adtak nekünk. Ahogy telt-múlt az idő, hát persze, hogy az a kisgyerek ezt nem bírta. És már ment le, már fészkelődött, már jött-ment, már be akart bújni az asztal alá, s egyszer csak a nagymama a következőt mondja: „Ide figyelj! Ha nem hagyod abba, Feri atya még egyszer megkeresztel!” Számomra ez olyan, hogy az élet a legszínesebb. Ezt kitalálni, ilyen nem hiszem, hogy tudtam volna. Egy valamit soha nem vonnék kétségbe, a nagymama jó szándékát. Soha, a nagymama csordultig jó szándékkal és tele az ebéddel, erre a mondatra ragadtatta magát. Hát erre a mondatra már reagálni sem érdemes, mert a helyzet csak rosszabb lesz, mert ez már annyira rossz, hogy ezt már inkább hagyjuk így. Nem is akarom tovább mondani. Telve jó szándékkal olyan dolgok hagyják el a szánkat, olyan dolgokat tudunk tenni, hogy ajjaj-jajjaj-jaj.

(2) Hallatlanul lehetséges az is, hogy igazat mondunk, hogy jót teszünk, értékekre, igazságokra hivatkozunk, és közben tele vagyunk rossz szándékkal. Nem tudom, hogy közös tapasztalatunk-e az, ahogyan kinyitunk különböző hírcsatornákat, még olyannal én nem találkoztam, hogy valaki értéktelen dolgokra hivatkozott, amit ő maga is értéktelennek tartott volna. Hát mindenki értékekre hivatkozik, és közben pedig olyan…, egészen ez az, ami szívszorító, olyan szívszorító gyűlölet tud benne lenni, miközben értékekre hivatkozik, rossz hallgatni. Nem az értékeket, hanem ami árad belőle.

Micsoda döbbenetes kettősségben tudunk értékekre, kincsekre hivatkozni, és közben tele lenni gyűlölettel. Tele lenni előítéletekkel, kirekesztéssel, bosszúvággyal, és közben mondjuk az értékeket. És ami belül van, egészen rettenetesen ijesztő. Tehát nagyon is telve lehetünk értékekkel, kincsekkel, mélységes meggyőződéssel, és közben pedig árad ki belőlünk valami, ami egészen ijesztő tud lenni. És éppen az értékekre való hivatkozásunk teljesen el tudja venni a tisztánlátásunkat. Ez a második. Ugye elég jól megyünk, haladunk?

(3) Vannak megbecsültek és köztiszteletben állók, és őnekik is lehet sok álnokság az életében. Hiába köztisztelet, és hiába becsület, és hiába tisztesség, és mennyi álnoksággal tud ez megférni. Nem véletlen, ismerjük ezt a kifejezést, az írástudók árulása. Amikor valaki a tehetségével, a kapott adományaival, mindazzal az iskolai végzettségével, ami van neki, micsoda célokra törekszik.

Eszembe jutott egy kedves ismerősöm. Ültünk egyszer egy hittanórán, s a hittanórán, miután érettségi csoport volt már, az érettségire készültek, persze, hogy szóba került az, hogy ki hova szeretne fölvételizni, mit akar majd csinálni. És ott, ebben a hittancsoportban egymás után mindenki elmondta, hogy mire készül, de engem az is foglalkoztatott, hogy miért. „Tanár akarok lenni. – De miért?” S akkor egyszer csak valaki azt mondja: „Én pedig jogász szeretnék lenni. – Ejha, ez szép! És miért?” És azt mondta, hittan óra, „Azért szeretnék jogász lenni, mert az az élettapasztalatom, hogy kevés munka, sok pénz.” És ő most erre kezdi rátenni az életét. Egészen ijesztő. A harmadik pont így szól: lehet, hogy valami megbecsült, tiszteletnek örvendő, ilyen magas, olyan magas, s ami mögötte tud lenni, egész… De mondom akkor az ellentétét is.

(4) A kitaszítottak nemessége, a kitaszítottak igaz volta. Azok, akik egyáltalán semmiféle értékelésben, megbecsülésben nem részesülnek, micsoda méltóságot tudnak fölragyogtatni.

Sok-sok évvel ezelőtt a hajléktalan-szállón dolgoztam. Akkor volt ott egy hajléktalan férfi, majdnem 10 évet töltött börtönben is. Hajléktalanság, és azután valahogy, valahogy össze tudta szedni magát, és egy picike kis házrészt sikerült rendbe hoznia, és ott élt. Visszajött a hajléktalan-szállóra, és azt mondta: „Feri atya, gyere, szenteld meg!” Hát ez mekkora egy nagy dolog, egy hajléktalan embernek a kis lakását megszentelni, vagy a kis házrészét. Hát persze, hogy megyek. És elmentem, de elfelejtettem neki mondani, hogy nem eszem húst. És ő pedig, ő pedig kirántotta. Leölte, kirántotta. Ott volt, finom volt, meleg volt, de hús volt. S én ott fészkelődtem, most mondjam neki, vagy ne mondjam neki? Hát meghívott ide, hát micsoda nagy dolog! Egyébként meg 10 évet volt börtönben, ki tudja miért. Egy kicsit féltem is, meddig tart ez a nagy szívélyesség? Hát aztán összeszedtem magam, és mondom neki, hogy „Te figyelj, én annyira röstellem, ez márpedig az én hibám, mert énnekem ezt előre kellett volna mondani, hogy én nem eszem húst.” Fölpattant, kicsit előre hajolt, és azt mondta: „Ide figyelj, Feri! Ameddig te az én házamban vagy, azt eszed, amit akarsz!” Ezt mondta, s utána azt mondta: „Hát csak nem képzeled, én vagyok a vendéglátó, itt te jól fogod érezni magad. Ha te nem eszed, visszük le az asztalról. Hát én hívtalak meg téged, én nem akárki vagyok, egy vendéglátó. Hát csak nem képzeled, hogy én itt erőszakoskodok veled? Te vagy a vendég.” S akkor én ezen úgy elámultam, hogy ez az ember micsoda, micsoda gesztust tett énfelém. Azóta is csodájára járok ennek. Akkor a következő…

(5) Nagyon is lehetséges az, hogy egy istenes ember nem adja meg Istennek a tiszteletet. S persze fordítva is, valaki, akire azt mondjuk, „nem egy istenes ember”, nagyon is megadja az Istennek a tiszteletet. S mondom is rögtön az élményemet.

Még papnövendék voltam, és elmondtuk a májusi litániát. S a májusi litánián is természetesen mindig két papnövendék volt a ministráns. Amikor szentségi áldás volt, akkor a ministránsnak csengetnie kellett volna. Nem csengetett. És vége volt a liturgiának, bementünk a sekrestyébe, a ministránsok nagyon figyelnek már, látom, hogy mire lehet készülni, s bementünk a sekrestyébe, és az atya anélkül, hogy még a ruháját levette volna, egészen kikelve elkezdett üvölteni, és azt üvöltötte annak a papnövendéknek, hogy „Nyílt volna meg a föld alattad, amikor a szentségi áldás alatt nem voltál képes csöngetni!” És én akkor, ott papnövendékként nagyon megértettem valamit. Ez pedig az, hogy ennek az embernek ezen a délután, ahogyan befejezte a litániát, véget ért az istentisztelet.

(6) És hogy ezzel szemben hányszor tapasztaltam olyat, hogy valaki nem vett részt a liturgián, és mégis az istentiszteletben volt. A kettő egyáltalán nem zárta ki egymást. És itt mondanék is példákat.

Az első: férjek, feleségek, nem egyszer úgy házasodtok, hogy egyikőtök keresztény, másik nem. Egyik meg van keresztelve, másik nem. Sokféleképp kifejezhetjük ezt. De szívmelengető, mikor valamelyikőtök, az, aki meg van keresztelve, kereszténynek vallja magát, jön a vasárnapi misére, azt mondja: „Tudod, Feri, olyan érdekes ez, én azt gondolom, hogy a párom, aki nincs megkeresztelve, ő keresztényebb, mint én.” Még olyat is hallottam, egy feleség azt mondta: „Hogyha énnekem úgy választanom kéne valakit, hogy kit követnék a kereszténységben, a férjem lenne, de ő nem szokott vasárnap jönni, mert nincs megkeresztelve.”

Egy szíven ütő élményemet is hadd mondjam, aztán még két szép történet ehhez a ponthoz. Egyszer jött hozzám egy pap, s azt mondja: „Rettenetesen el vagyok keseredve, a püspököm elküldött egy kicsi faluba, s a kicsi faluban ott rengeteg pogány van. Azt a rengeteg pogányt kellene megtéríteni, és nem térnek.” És hogy most ezzel valamit kezdeni kell. És tudjátok, másra nem volt szükség, valahogy elkezdtünk ezen gondolkodni, hogy nem lehet, hogy azért nem térnek, mert te pogánynak látod őket? Nem lehetséges-e az, hogy egy pogány ember is spirituális lény? Hogy attól, hogy nincs megkeresztelve, spirituális lény. Ha nem jön el vasárnap, akkor is spirituális lény. Nem lehetséges, hogy van összefüggés a között, hogy az emberek azt mondják, hogy „Köszönjük, nem kérünk belőled, de akkor se, ha a püspök úr küldött ide.” és a között, hogy te semmi másnak nem látod őket, mint pogányoknak? Éppenséggel vallási, vagy egyházi megközelítésből tarthatjuk őket pogánynak, de attól még spirituális lény. És mint spirituális lény, bármelyikünk itt benn, és odakint hogyne gyakorolhatná az istentiszteletet?

Kedves ismerőseim elmentek egy nagy bevásárlóközpontnak a földszintjére. Megkérték a biztonsági őrt, hogy hadd lehessenek itt, és elmondták, hogy miért. A biztonsági őr azt mondta, hogy rendben van, ezért itt lehetnek. A következőt tették. Vettek egy kalapot, beletettek papírpénzt és fémpénzt, majd írtak egy papírt, és a papírra ez volt kiírva: „Gazdag vagyok, vegyél belőle!” és leültek, ahogyan szokás. Ott volt a kalap, benne a pénz, papír és fémpénz, és a kiírás: „Gazdag vagyok, vegyél belőle!” A biztonsági őr azt mondta: „Hát, ha ez komoly, én leszek most akkor az első, jó?” Igen ám, de ahogy vett belőle, elkezdtek beszélgetni, hogy ez meg most akkor micsoda? És persze, ahogy beszélgettek, eljutottak oda, hogy hát „Nem, nem csak most ezt a 20 forintost, meg az 50-es…, hanem hát Isten gazdagít bennünket. Ezért kiültünk ide, egy picit erről, ezt itt… ebből szívesen adunk bárkinek. Most ezért jöttünk ide, és ez meg csak úgy mutatja, hogy mi milyen gazdagok vagyunk.” S azt mondják ezek a kedves ismerőseim, hogy egyórás, másfél órás beszélgetések olyanokkal, akik sose jártak templomba. Lehet, hogy pogány, „csak” spirituális lény. A „csak”-ot most idézőjelbe tettem.

És végül, egy kedves ismerősöm jut eszembe, jött hozzám, és azt mondja: „Feri, én nem szívesen jövök vasárnap a templomba.” S persze volt nagyon sok elképzelésem, hogy miért nem jön, és egyik se volt helytálló. Mert azt mondta: „Én azért nem jövök szívesen a templomba, mert tudod, én nem vagyok istenhívő. De úgy szívesen bejönnék egyszer-kétszer, meg egy istentisztelet az nagyon érdekes lehet, de én nem akarok ide bejönni, mert itt hívő emberek vannak, és én nem tudom, hogy mit kell tenni, és én nem akarom őket megbotránkoztatni. Az énnekem nagyon fájna, hogyha én valami zavart okoznék hívő emberek istentiszteletén. Jaj, hát én, én be nem jövök azért, hogy valakiknek valami rosszat csináljak, miközben valami fontos dolog történik velük. Hát én ezt semmiképp se szeretném.” Hát ez az ő istentisztelete, nagyon sajátos értelemben.

Ezért a mai evangélium végén Jézus azt mondja, nagyon egyszerűen. Van itt annyi ellentmondás, szívben feszülő rettenet, és szívben gyökerező gyönyörűség, hogy érdemes ezt föltárni, megmutatni, és aztán nagyon egyszerű dolgokig eljutni. Például oda, hogy akkor adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek meg ami az Istené.