Mt 25,31-46 - Krisztus Király

2011. november 20 – KRISZTUS KIRÁLY

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Ez 34,11-12.15-17)

Mert így szól az Úr Isten: Íme, én magam keresem fel juhaimat és viselem gondjukat. Amint a pásztor gondját viseli nyájának azon a napon, amelyen elszéledt juhai között van, úgy viselem majd én is gondját juhaimnak, és kiszabadítom őket minden helyről, amerre elszéledtek a felhő és a sötétség napján. Én magam legeltetem juhaimat, és én pihentetem meg őket! -- mondja az Úr Isten. -- Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszavezetem, a sebesültet bekötözgetem, a gyengét megerősítem, a hízottat és az erőst megoltalmazom, és igazságosan legeltetem őket. Ti pedig, én juhaim, így szól az Úr Isten: Íme, én ítéletet teszek juh és juh, kos és bak között.

Szentlecke (1Kor 15,20-26.28)

Krisztus azonban feltámadt halottaiból, mint az elszenderültek zsengéje. Mert amint egy ember által lett a halál, úgy egy ember által lett a halottak feltámadása is. Amint ugyanis Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban mindnyájan életre fognak kelni. Mindenki a maga rendje szerint: elsőként Krisztus; azután azok, akik Krisztuséi, az ő eljövetelekor. Azután jön a vég, amikor majd átadja az uralmat az Istennek és Atyának, miután megsemmisített minden fejedelemséget, minden hatalmasságot és erőt. Mert addig kell neki uralkodnia, amíg ellenségeit mind a lába alá nem veti [Zsolt 110,1]. Mint utolsó ellenséget, a halált semmisíti meg, Mikor pedig minden alá lesz vetve neki, akkor a Fiú maga is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben.

Evangélium (Mt 25,31-46)

Amikor az Emberfia eljön dicsőségében, és vele együtt az angyalok mindnyájan [MTörv 33,2], akkor leül majd dicsőséges trónjára. Összegyűjtenek eléje minden nemzetet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat a jobbjára állítja, a kecskéket pedig a baljára. Akkor a király így szól a jobbja felől állóknak: ,,Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám. Akkor az igazak megkérdezik majd tőle: ,,Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked? Mikor láttunk mint idegent, és befogadtunk, vagy mezítelenül, és felöltöztettünk téged? Mikor láttunk téged betegen vagy fogságban, és meglátogattunk téged? A király így válaszol majd nekik: ,,Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek. Ezután a balján levőknek ezt fogja mondani: ,,Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült. Mert éheztem és nem adtatok enni, szomjaztam és nem adtatok inni, idegen voltam és nem fogadtatok be, mezítelen voltam és nem öltöztettetek föl, beteg voltam és fogságban, és nem látogattatok meg engem. Erre azok is megkérdezik: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, mint idegent vagy mezítelenül, betegen vagy a fogságban, és nem szolgáltunk neked? Akkor ő így felel majd nekik: ,,Bizony, mondom nektek: amikor nem tettétek meg ezt egynek e legkisebbek közül, nekem nem tettétek meg. És elmennek majd, ezek az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre.'

Szentbeszéd

Nagyon fontos, hogy a mai evangélium valamiképpen a múlt heti, múlt vasárnapi evangéliumra épül, mert ott találjuk meg annak a természetes és reális, és természetes természetfölötti alapjait. Vagyis akkor válunk képessé arra, hogy ténylegesen amikor találkozunk ezekkel a helyzetekkel, amelyekben a történet szereplői részesülnek, hogy megszólítva érezzük magunkat, és azután cselekvőképesnek tartsuk magunkat, és azután alkalmasnak arra, hogy ténylegesen valamit tegyünk egy másik emberért. Hogy ez a folyamat egyáltalán létre tudjon jönni, hogy végül aztán a másiknak valami jót tudjunk adni, ennek megvannak a maga alapjai. Például az az alapja, hogy tudjuk azt, hogy mi is kaptunk, hogy nekünk is adatott és sok mindenünk van. Hogy szabadok vagyunk, hogy képesek vagyunk cselekedni, és ami a legfontosabb, ami legmélyebben bennünket meghatároz, ez az, hogy Isten bízik bennünk. Hogy bízik bennünk, és ránk néz, és azt mondja: „Meg tudod csinálni. Annyira bízok benned, hogy meg tudod csinálni, hogy azért adtam neked nagyon sok kincset. Hát talán különben nem is adtam volna neked. Hát látod, hogy adtam. Hát nem csak úgy elszórtam a kincseimet, oszt’ néhány rád esett, hanem azokat adtam neked, mert biztos vagyok benne, hogy te azzal fogsz tudni valami jót kezdeni.”

Tehát Isten bízik bennem, és ezért bíz rám sok mindent. És ez után jön csak az, hogy megbízatásom van. Ez az alap. És mikor mindez bennem megerősödik és tudatosul, akkor nagyszerű lehetőségeim lesznek arra, hogy ténylegesen cselekvésbe vigyem azt, aminek a meggyőződése bennem már megfogant. Mondanék akkor több gondolatot. Röviden, hogy akkor milyen óriási lehetőségeink támadnak. Egyik-másik biztos ismerős nektek, de hát ez már csak az én tökéletlenségem.

(1) Amikor megvannak a jó alapjaink, a jó természetes és természetfölötti alapjaink, akkor pontosan tudjuk, hogy mit jelent az, és egészen magától értetődő lesz, hogy olyasmiből is tudok neked adni, amiből nekem is kevés van. Hogy már nem fogom görcsös kézzel megpróbálni mindazt, amiből nekem is kevés van, aztán azt gondolom, hogy most még éppenséggel van, de ha adnék belőle, akkor majd később nem lenne, de tulajdonképpen most is van, meg későbbre is van, de az élet nem tudjuk, hogy mit hoz. Ezért aztán a végtelenségig tudjuk nyújtani azt a kört, ami végül is aztán arra vezet bennünket, hogy „Na, azért jobb lenne egy kicsit tartalékolni.”

De nagy dolog, mikor miénk az a szabadság, hogy „Igen, nekem sincs belőle túl sok, de annyi éppen van, hogy még neked is jut belőle.” Hogy éppenséggel még adhatok neked is ebből. És ismeritek Gyökössy Bandi bácsinak azt a gyönyörű történetét, hogy a háború alatt az óvópincében lent van a család, Bandi bácsi még kisfiúként, és egyszer csak bejön a néni, miközben hullnak a bombák, nem véletlen, hogy ott vannak az óvóhelyen, és a lábosban hozza a meleg krumplit. Odaadja a családnak, ott a több gyereknek, hogy egyék meg a krumplit. Egyszerűen nem is mernek odanyúlni a krumplihoz, hát szinte el sem hiszik. S akkor azt kérdi az apa, hogy „De hát, hát óriási kincs ez a néhány szem krumpli. Ha ezt most nekünk adod, ezt most be fogjuk falni. Holnap neked se lesz. Miért adod ezt oda?” S akkor a válasza ennek a néninek, a néni úgy válaszol: „Tudod, azért adom nektek ezt a krumplit, hogy egyétek meg, mert nem jó az embernek, ha magának eszik.” Nem is, hogy magában, magának. „Nem jó, ha az ember magának eszik, ezért aztán én adok ebből a krumpliból, és igen, holnap nekem sem lesz, de ebből most tudok adni.” Kevés van, és mégis lehet belőle adni.

(2) (Jaj, erről beszéltünk már.) Olyat is képes vagyok tenni, hogy tudok neked adni olyat, amit én magam sose kaptam. Nem kaptam, mégis tudok belőle adni. S a kedvencem nyilván az a kislány, aki állandóan itt van a fejemben. Már biztos életem végéig eszembe fog jutni, mikor erről van szó. Hogy kérdeztem, mondjatok példát. Azt mondja, hét éves volt: „Hát én még nem kaptam magas sarkú cipőt, de adni tudok.”

Itt egy rövid ívet hadd húzzak föl nektek, hogy van négy fontos lépés. Hogy lássuk azt, hogy mennyire valóságos tud az lenni, hogy képes vagyok adni olyat is, amit nem kaptam. Mert mire van szükségem? Nem arra, hogy én ezt vagy azt ténylegesen kaptam-e valaha is, hanem arra, hogy bennem itt belül elérhető annak a tapasztalata, hogy képes vagyok adni. Mi a négy lépés? Ezt csak gyorsan, hogy tudjátok.

1. Magamban őrzöm annak a tapasztalatát, hogy valaki engem valamire elcsábított, valamire meghívott. Úgy tudott nekem szólni, hogy az engem elragadott, és azt mondtam, megyek veled. Hát biztos, hogy mindegyikünknek van ilyen élménye. Emlékszem, egy nagyszerű szakember volt, önismereti csoportokat vezetett, és őróla hírül ment az, hogy úgy tudta az embereket a munkára csábítani, nem lehetett neki nemet mondani. Annyira megtalálta azt a szót, hogy tudta mondani, hogy mit kell, s akkor tudta azt mondani… Úgy hírlett, olyan emberek választották ezt a szakmát, akiknek soha eszébe sem jutott volna, de ez a valaki úgy tudott nekik szólni, azt tudta mondani: „Hát valószínű, neked tényleg itt a helyed.” Az első lépés: őrzöm magamban azokat az emlékeket és élményeket, amikor valami engem meg tudott valamire szólítani, meghívni, a szónak jó értelmében el tudott engem csábítani valamire. Ha ez megvan, jön a második lépés.
2. Akkor szükségem van azokra az élményekre és tapasztalatokra, hogy belül ez elérhető legyen számomra, hogy kapok a cselekvéshez bátorítást. Nagyon fontos, hogy ez élményszerűen fölidézhető legyen számomra. Tudjátok, hogy például nekem mi az, ami élményszerűen, állandóan elérhető? Nem is kell nekem sokat gondolkozni. A fülemben hallom azt, ahogyan a stadionban tapsolnak, miközben készülök az ugrásra. Ezért hogyha úgy érzem, hogy nekem a cselekvéshez meghívás az van, de nincs elég bátorság, nincs elég… Indíttatás van, de úgy megakadnék az elején a folyamatban, akkor elkezdem hallani a tapsot. Hát ez nekem szól. Hát ez… én, én következek, ki van írva a nevem. S ahogy hallom a tapsot, már megyek is. Megvolt a hívás, jön a bátorítás is. És azután a folyamatban persze sokszor van hívás, van bátorítás, a harmadik lépés az…
3. Néha elakadunk, és a bátorítás nem elég, szükségünk van valami tanácsra. Valaki segítsen nekünk a folyamat közben, mit hogyan kell. De nagy dolog az, vissza tudunk emlékezni olyan tanárainkra, akikhez elmentünk, és azt tudtuk mondani. „Hát én nem tudom, hogy… ezt hogy kell megcsinálni?” S akkor ránk szánták az időt, s megmutatták, hogy hogyan kell megcsinálni. Emlékszem, sok-sok évvel ezelőtt volt egy feladat, amit el kellett volna végeznem, és úgy döntöttem a folyamat közben, hogy én ezt képtelen vagyok megcsinálni. Elmentem a megbízómhoz, és elmondtam neki, hogy sajnos én ezt nem tudom megcsinálni. Mi volt az ő segítsége, az ő segítségnyújtása? Fülemben van a mondata. Nem állt le velem, hogy „Jaj, de tényleg, lehet, hogy tényleg igaz.” A következőt kérdezte: „Mennyi időre van még szükséged?” És ismert engem annyira, hogy tudta, hogy ez elég lesz. Ezért nem egyszer, amikor úgy érzem, hogy nahát, ezt nem fogom tudni megcsinálni, meghallgatom ezt a mondatot: „Mennyi idő kéne még hozzá?” Ja, ha ezt kérdezed, akkor 1 hét múlva megvan. Tehát a harmadik elem, hogy elérhető belülről annak a tapasztalat, hogy van aki segít a folyamatban. Vagy tanácsot ad, vagy valamilyen segítséget kapok. (De szívesen megkérdezném tőletek, most ez a pöttyös mise lenne, mondjátok meg nekem a negyedik elemet! De azért hagyok időt, legalább gondolkozzatok el rajta. Mi a negyedik? Az éhezőnek enni adni, szomjazónak inni adni, a ruhátlant fölruházni. Mi kell még ehhez a folyamathoz? Azért álltam itt meg, mert a mi világunkban éppen ebből van a legkevesebb. Valaki bólogat. Bárcsak tudnám, ez mit jelent! De olyan bátorító, hogy valami jó irányban vagyunk.)
4. Tudjátok, a negyedik lépés, amit megint tapasztalatszerűen fontos, hogy föl tudjuk idézni magunkban, ez a dicséret. A dicséret és az elismerés. És mikor elérhető számomra, megint csak egy élményemet hadd mondjam, ha már a sportnál tartottam, hogy nagyon, teljességgel más területről is hozhatjuk ezeket az elemeket, amik segítenek bennünket a cselekvésben mások javára. Emlékszem, hogy amikor magyar csúcsot ugrottam, és jöttem haza, mert ez nem Magyarországon volt, hanem Bulgáriában, egy nemzetközi viadalon, és jöttem haza, és beléptem a szobámba, akkor ott az íróasztalon egy kiírást találtam: „Gratulálunk Feri!” Az anyukám írta, és azzal vártak engem haza, hogy akármikor is érkezek, nekem az első élményem otthon az legyen, hogy a családom kiírta anyukám írásával: „Gratulálunk Feri!” És én most is látom ezt a cetlit. Látom, piros filccel volt írva. Pedig elég rég volt, már majdnem 25 éve.

Tehát ez a négy elem hogyha megvan, hogyha ehhez hozzá tudunk jutni belül, vissza tudunk ide térni, valaki, aki jóra tudott minket csábítani, valaki, aki bátorított, valaki, aki segített, és valaki, aki megdicsért, ezt a négyet őrözzük magunkban, mint egy kincset. S megvan a négy elem, s akkor mikor valaki azt mondja nekünk egy beszédben vasárnap este: „Te minden további nélkül sok olyat tudsz adni, amit sosem kaptál.” akkor azt mondod „Jé, de mennyire így van.” Négy elem kell csak hozzá. (Mondom a következőt. Valami zavar van az órával.)

(3) Olyat is tudok adni, amit én is de szívesen kapnék. Megint csak Bandi bácsinak volt egy gyönyörű gondolata. Azt mondta, ment hozzá valaki, aki mindig és mindig és mindig azt mondta, és arról panaszkodott: „Nincs, aki engem bátorít, nincs aki engem vígasztal.” Akkor Bandi bácsi azt mondta, Gyökössy Endre: „Te tudod azt, hogy lehet vigasztalva vigasztalódni? Add meg a másiknak, amire vágysz, és részesedsz belőle.” Mert ahogyan kidolgozod magadban azt, ahogyan megtalálod a szavakat, a vigasztaló, bátorító szavakat, ezek a szavak visszhangoznak benned, éppen most dolgoztad ki őket. Vigasztalva lehet vigasztalódni. Nem kaptál bátorítást? Kezdj el valakit bátorítani, s a bátorítás egyszer csak megszületik benned, és a tiéd is lesz, bár nem magadnak mondod, hanem más valakinek. Vigasztalva vigasztalódunk.

(4) Azzal is nagyon sokat tudunk adni, ha valamit nem adunk. Például jó tanácsot. Nem mondjuk el négy pontban, mit érdemes csinálni. Az is nagyon hasznos tud lenni. Például azt fejezzük ki vele, hogy tudom, hogy tudjátok. Hát minek mondjam el? Tudom, hogy tudjátok. De nagy dolog az például, amikor most már bejön a hideg idő, és a szülő azt mondja a gyereknek: „Ide figyelj, édes fiam! – vagy gyerek, vagy a gyereke, ez most nem mindegy, de… s azt mondja – Vedd már föl rendesen a kabátodat, sálat, sapkát!” Mi történik? Nem veszi föl, megfázik. De nagy dolog, ha a szülő nem mondja azt, hogy „Ugye megmondtam.” Azzal nagyon sokat adott. Tehát azzal is nagyon sokat tudunk adni, amit nem adunk.

És aztán az utolsó, ez a befejezés. Azoknak is tudunk adni, akik nem érdemlik meg. Mert a kutatások annyira fájóan mondják ezt, hogy ha valaki, a mi gondolataink szerint egy olyan valaki, hogy a saját hibájából került oda, ahol van, első bűne. Második bűne: nem tesz meg mindent azért, hogy abból a helyzetből kijöjjön. Ha valakinek úgy megszimatoljuk, hogy ez a két bűne van, nem segítünk.

Lenne most egy költői kérdésem. Ha visszagondoltok az életetekben egy-két olyan helyzetre, amikor jó mélyre mentetek, szerintetek ti nem voltatok benne? Csak és kizárólag rajtatok kívülálló okok vezettek ide? És utána a második költői kérdésem. Szerintetek mindent megtettetek? Én akárhány ilyen helyzetemre gondolok vissza, mindig benne voltam én is, és nem is tudtam megtenni mindig mindent azért, hogy onnan kikerüljek. Ezért tehát ha az adásnak az a kritériuma, hogy nem a saját hibájából kellett, hogy odakerüljön, és látom rajta, hogy mindent megtesz, na akkor én is segítek. Hát hol lesz ilyen ember? Azt lehetne mondani, egy okos ember ezt a következőképpen fogalmazta meg. „Én se vagyok rendben, te sem vagy rendben, és ez így van rendben.” Tehát attól, hogy valakiről azt látjuk, hogy nincsen rendben, mert a maga hibája, meg nem is tesz meg mindent, az rendben van. Az éppenséggel egyáltalán nem zárja ki, hogy segítsünk neki.