2012.01.01. – SZŰZ MÁRIA, ISTEN ANYJA Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya
Olvasmány (Szám 6,22-27)
Így szólt továbbá az Úr Mózeshez: ,,Szólj Áronhoz és fiaihoz: Így
áldjátok meg Izrael fiait és ezt mondjátok nekik: ,,Áldjon meg téged az
Úr és őrizzen meg téged, ragyogtassa rád arcát az Úr és kegyelmezzen
néked, fordítsa feléd arcát az Úr, s adjon békét tenéked!
Így hívják le nevemet Izrael fiaira, és én megáldom őket.' Szentlecke (Gal 4,4-7)
De amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki
asszonytól született, és a törvény alattvalója lett, hogy azokat, akik a
törvény alatt voltak, megváltsa, és elnyerjük a fogadott fiúságot.
Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki
azt kiáltja: ,,Abba, Atya!' Tehát többé nem vagy már szolga, hanem fiú;
ha pedig fiú, akkor örökös is az Isten által.
Evangélium (Lk 2,16-21)
Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát és Józsefet, és a
jászolban fekvő kisdedet. Amikor meglátták őket, elbeszélték nekik, amit
a gyermek felől hallottak. És mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak
azon, amiről a pásztorok beszéltek nekik. Mária pedig megjegyezte
mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében. A pásztorok
pedig visszatértek, magasztalták és dicsérték Istent mindazokért a
dolgokért, amiket hallottak és láttak, úgy, ahogy megmondták nekik.
Amikor elérkezett a nyolcadik nap, hogy körülmetéljék a gyermeket, a
Jézus nevet adták neki, úgy, amint az angyal nevezte, mielőtt anyja
méhében fogantatott.
Szentbeszéd
Egészen természetes az, hogyha ezt a mai napot, vagy a délutánt –
amennyiben a sajátosan módosult tudatállapotunk megengedi a
szilveszterezés után – mégis csak azzal a néhány gondolatfoszlánnyal
töltjük, hogy el-eltöprengünk azon, vajon mi várhat ránk 2012-ben. Talán
a gondolataink el-elszaladnak, vagy el-elröppennek a következő évbe, és
elgondolkozunk azon, vajon mi történhet majd, vajon mi lesz majd
velünk, és természetesen a szűkebb, tágabb világunkban. Ezért talán ha
már ez így van, s ez az esztendőnek az első napja, akkor érdemes volna
egy olyan témát elővenni, ami nagyon is lényeges abból a szempontból,
hogy hogyan vagyunk bent a jelenben. Ez pedig a reménynek a témája.
Nagyon egyszerűen szeretnék arról szólni, hogy mi az, ami a reményünket
megerősíti, mi az, ami megalapozza, megerősíti, mi az, ami fönntartja és
bátorítja a reménységet. Ráadásul annyira, hogy ne egyszerűen csak
reményünk legyen, hanem mi magunk a remény embereivé tudjunk válni. Egy
egyszerű beosztást követnénk: múlt, jelen és jövő.(1) Beszéljünk akkor először a múltról. Két gondolatom lenne. Mi
az, ami a múltra vonatkozóan nagyon megerősíti bennünk a reménységet? Az
első nagyon egyszerű, ez pedig az, hogy minél inkább képesek vagyunk
akár a mai egész napunkra, az előző esztendőre, vagy az életünk eddigi
eseményeire és történése visszatekinteni, és ott hálát adni, annál
inkább erősödik bennünk a remény. A hálaadás és a remény között egy
nagyon izgalmas ív húzódik. Ugyanis az az ember, aki begyakorolta magát a
köszönetbe, a hálaadásra, ráadásul a hálaadásra nagyon konkrét és
nagyon világos, és ténylegesen töltünk időt azzal, hogy azt mondjuk egy
nap után, egy hét után, egy hónap után, egy év után, vagy néha úgy
visszagondolni az élettörténetünkre és azt mondani „De hálás vagyok
ezért! De köszönöm ezt!”Tegnap éppen azon elmélkedtünk, nagyon sok minden van, amit csak
visszanézve látunk meg, mikor benne vagyunk, nem látjuk, amikor
visszanézünk, látjuk. Még több dolog van, amit amikor benne vagyunk, nem
értünk, de mikor visszanézünk rá, megértjük. Éppen csak visszanézve
válik már megérhetővé az, hogy mi, és milyen szándékkal vagy milyen
céllal történhetett az életünkben. Ha ez így van, hogy visszanézve
látunk és visszanézve értünk meg nagyon sok mindent, akkor ez azt is
jelenti, hogy a visszanézésünk ad nagyon sok lehetőséget arra, hogy
hálát adjunk olyasmiért, amiért nem adtunk hálát akkor, amikor éppen
benne voltunk. Hiszen akkor még nem is volt eléggé világos, hogy ez
bizony valami olyasmi, amit már látok és értek, hogy miért is adhatnék
érte hálát.
Tehát a múltra vonatkozó első gondolat így szól… (Látom az arcotokat.
Rövid leszek. Rövid leszek, hát látom, nem itt, nagy beszédbe nem lehet
itt bocsátkozni. Tehát a múltra vonatkozó első szempont az így szól:
Minél konkrétabban látom, és töltök időt, és megnevezem azt, amiért
hálás tudok lenni, és megengedem, hogy ez érzéseket keltsen bennem, az
annál inkább táplálja a jövőre vonatkozó reményt.(2) Minél inkább képes vagyok kiemelni és meglátni a reálisan
pozitív eseményeket a múltamból… Hadd hozzak egy példát! Talán ismeritek
Pierre Abbé nevét. Egy nagyszerű valaki, bár Magyarországon kevésbé
ismert, de sok-sok éven keresztül Franciaországban mikor kérdezték az
embereket „Ki az a közéleti személyiség, akire a leginkább fölnéznek?”
Nem a politikusok voltak, Nem a sportolók, a zenészek és a művészek, még
csak nem is Cousteau kapitány volt az, hanem Pierre Abbé. Egy nagyszerű
valaki, több könyv is megjelent már róla, érdemes elolvasni. Pierre
Abbé a következőt írta az egyik naplójában fiatal korában. Azt mondja:
„Belegondolok abba, hogy milyen is az édesanyám. Hát az édesanyám egy
bátor asszony. Az édesapám meg olyan melegszívű, nagylelkű ember volt.
Elgondolkodtam, mit kezdjek én ezzel az örökséggel, hogy az édesanyám
bátor, az édesapám pedig nagylelkű és nagyvonalú.” S erre azt írja
fiatalemberként: „Kétség kívül ilyen örökséggel hősnek kell lenni.”Biztos, hogy nem volt tökéletes az anyukája, és biztos, hogy nem
volt tökéletes az apukája sem. Ez egész biztos, de ő meglátott és
kiemelt az örökségéből két szempontot, két pozitív vonást és azt mondta
„Hát ha nekem ilyen örökségem van, hát ebből én akár még hős is
lehetek.” S tulajdonképpen lett is. Tehát a múltra vonatkozó második
gondolat így szól. Ha képes vagyok a reálisan pozitív elemeket kiemelni a
múltból és azokat az örökségemnek tartani és abból elkezdeni élni, ez
nagyon táplálja a jövőre vonatkozó reményt. Jöjjön a jelen!(3) A jelenben nagyon fontos, hogy megkülönböztetjük a vágyat a
reménységtől. Ez az egyik vesszőparipám. Azért, mert ha azt gondoljuk,
hogy miközben egy vágyra tekintünk, az a reménységünk, akkor ugyebár az a
vágyunk, vagy beteljesedik, vagy nem. Egyáltalán nem emeli a szívet az,
és nem erősít meg minket, hogyha nap-nap után azt mondjuk: „Hát
reméltem benne és nem teljesedett, pedig de reméltem, hogy így lesz, és
nem úgy történt.” Az nem remény volt, hanem vágy. Mert a vágynak az a
természete hogy vagy beteljesedik, vagy nem. A reménynek meg az a
természete, hogy minden olyasmi, ami biztosan beteljesedik, csak még
időt kell rá szállni, csak még várat a teljes kibontakozása, ami
éppenséggel adott esetben lehet a földi élet befejezése után is. A
remény természete az, mondhatjuk így is, a remény beteljesedésre van
ítélve. Ezért nem mindegy, hogy megkülönböztetjük-e a vágyainkat a
reményeinktől. Érdemes eljátszani azzal, ha meg tudod mondani, mi a
vágyad, kérdezd meg magadtól: „És mi a reménységed ahhoz a vágyhoz
kapcsolódóan?” Mert a vágy beteljesedésre van szánva. Nem, a remény
beteljesedésre van szánva. Ez a szilveszter, látjátok, nagy hatást
gyakorolt énrám is. Ez tehát akkor a jelen.De most a jelenre még egy valamit. Éppen pár héttel ezelőtt
beszéltünk arról, hogy lehetséges az, hogy tudok olyat adni, amit én sem
kaptam. Hogy adhatok olyat, amire nekem is szükségem van. Adhatok
olyat, amiből nekem is kevés van. Adhatok olyat, amire vágyok, hogy én
is kapjak. Mikor cselekvő tudok lenni a jelenben, mások javára bár,
nekem is kevés van, nekem is szükségem van rá, én is szeretnék belőle
kapni, esetleg sosem kaptam, vagy nem eleget, és mégis tudok adni,
észrevétlenül a reménység emberévé leszek. A harmadik gondolat a jelenre
így szól, és ebből az is következik, hogy minél inkább tudjuk
tudatosítani magunkkal azt, mi az, amit meg tudunk tenni – mert sok
minden van, amit nem tudunk megtenni sokszor a magunk gyöngesége miatt,
sokszor a környezetünknek az esendősége vagy esetlegessége miatt – de
hogyha beleveszünk abba, hogy mi az, amire nem vagyunk képesek, az nem
táplálja a reményt. De amikor fönntartjuk azt a szabadságot és azt a
cselekvőképességet, mi az, amire képes vagyok.Olvastam néhány nappal ezelőtt, még Karácsonyt megelőzően egy
asszonyról. Az asszony tudta azt, hogy meg fog vakulni, és azon
töprengett, hogyha ő vak lesz, hát ugyan már akkor ő mit fog tudni adni
bárkinek is, és ő annak előtte egy nagyon tevékeny, jó szándékú valaki
volt. Azt mondta, „Hát mi lesz akkor az életem értelme? Teljesen másokra
leszek szorulva.” S egyszer csak a következő jutott eszébe. „Na hát
lehet, hogy vakon alig fogok tudni valamit tenni, ahhoz képest főleg,
amit eddig tettem, de egyet tudok. Amikor majd valaki segít nekem, vagy
ad nekem valamit, én rá fogok mosolyogni. Én arra gondolok – mondta –
hogyha egy vak ember rámosolyog egy egészséges emberre, az milyen komoly
dolog, annak milyen üzenetértéke van. Hogy talán az a mosoly
többszörösét éri annak, mikor egy egészséges ember mosolyog. Hát ha én
megvakulok – írta – akkor én rá fogok mosolyogni azokra, akiktől kapok
valamit, és én azt fogom nekik adni.”Ez tehát akkor a jelen, s a jelenhez egy utolsó gondolat még. A
jelenben a reményünket azzal tudjuk megerősíteni, hogy megmondjuk azt
nagyon pontosan, hogy mi a dolgunk. Ha meg tudjuk mondani azt, hogy mi a
dolgunk, akkor az elég, ha tesszük anélkül, hogy várjuk, hogy rögtön
visszajelzéseket kapjunk, elismerést kapjunk, megbecsülést kapjunk érte,
megdicsérjenek érte. Sokszor a reményünk azért fogy el, mert tesszük a
jót, de rögtön szeretnénk érte cserébe kapni valamit, sokszor nem anyagi
ellenszolgáltatást, egyszerűen csak elismerést, vagy egy mosolyt,
hogyha tudjuk tenni a dolgunkat attól függetlenül is, hogy kapunk-e
visszajelzést vagy nem, és az táplálja a reménységet.(4) Aztán a jövőre vonatkozóan, ezt már csak gyorsan, röviden
mondom. A jövőre vonatkozóan a reményt az erősíti bennünk, hogyha
elevenen rákérdezünk újból és újból, minden helyzetünkben, napunkban,
kapcsolatban, találkozásban, mi volna itt Istennek a szándéka? Vajon
Isten mit szeretne kihozni ebből a kapcsolatból, ebből a találkozásból,
ebből a helyzetből? Mert ha elevenné tesszük magunkban azt, hogy
Istennek van valami konkrét szándéka, terve, amit persze önmagamra
szabottan tudok valamiképpen megvalósítani, hogyha tudatosul bennem az,
hogy igen, Istennek van rám vonatkozó szándéka, ez erősíti és táplálja
bennem a reményt. Ezért tehát a múlt, a jelen és a jövő szempontjából
nagyon sok lehetőségünk van arra, hogy megerősödjünk a reményben, és
hogy aztán a reménység embereivé váljunk.Az utolsó gondolat, befejezés. Ezért tehát amikor döntünk, az
életünkben a döntéseinket meghozzuk, ahhoz ténylegesen bizalomra is
szükségünk van. Az elköteleződéshez pedig reményre van szükség. Ezért
azokban a helyzetekben, kapcsolatokban, feladatokban, szolgálatokban,
amelyekben elköteleződünk, az megerősít bennünket a reménységben. Minél
kevésbé köteleződik el valaki, annál kevésbé válik a szó teljes
értelmében a reménység emberévé. Ezért a fölismert jó mellett, s a
megismert Isten mellett minél inkább el tudunk köteleződni, az annál
szilárdabbá teszi bennünk a reményt.Szívből kívánom mindannyiunknak azt, hogy ne egyszerűen csak legyen reményünk, hanem a reménység emberévé legyünk!
