Jn 3,14-21 - NAGYBÖJT 4. Vasárnapja – B év

2012.03.18.

Megosztom
Elküldöm

2012. március 18. – NAGYBÖJT 4. Vasárnapja – B év

Angyalföldi Szent Mihály templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (2Krón 36,14-16.19-23)

Sőt még a papok valamennyi elöljárója meg a nép is hűtlenül a nemzetek valamennyi undokságát követte, s megszentségtelenítette az Úr házát, amelyet az Úr magának szentelt Jeruzsálemben. Az Úr, atyáik Istene elküldte ugyan hozzájuk követeit, s a reggeli felkeléstől állandóan figyelmeztette őket, mert kímélni akarta népét s a maga lakóhelyét. De ők kigúnyolták Isten követeit, fel sem vették szavait, s kinevették prófétáit. Úgyhogy az Úr haragja végül is felgerjedt népe ellen és nem volt többé számukra mentség. Az ellenség felgyújtotta az Isten házát, lerombolta Jeruzsálem falát, minden tornyát felégette és elpusztította minden drágaságát. Aki megmenekült a kardtól, azt Babilonba hurcolták. Ott szolgája lett a királynak és fiainak, amíg uralomra nem jutott a perzsák királya, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott Jeremiás ajka által: ha a föld nem ünnepli meg szombatjait, elhagyatottságának egész ideje alatt szombatot tart, amíg el le nem telik a hetven esztendő. Círusznak, a perzsák királyának első esztendejében azonban felébresztette az Úr Círusznak, a perzsák királyának lelkét, hogy beteljesedjék az Úr szava, amelyet Jeremiás szája által mondott. Erre ő kihirdette egész birodalmában írásban és szóban: ,, Ezt üzeni Círusz, a perzsák királya. A föld valamennyi országát nekem adta az Úr, az ég Istene, s ő megparancsolta nekem, hogy házat építsek neki a júdai Jeruzsálemben. Ki való közületek az ő népéből? Legyen vele az Úr, az ő Istene és menjen fel.'

Szentlecke (Ef 2,4-10)

De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett - az ő kegyelméből üdvözültetek -, vele együtt feltámasztott, és az égiek közé helyezett el Jézus Krisztus által, hogy megmutassa a jövendő időkben kegyelmének bőséges gazdagságát hozzánk való jóvoltából Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből üdvözültetek a hit által. Ez nem tőletek van, hanem Isten ajándéka: nem tettek által, hogy senki se dicsekedjék. Hiszen az ő műve vagyunk, Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy bennük éljünk.

Evangélium (Jn 3,14-21)

Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen őbenne.' Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében. Az ítélet pedig ez: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mivel cselekedeteik gonoszak voltak. Mert mindaz, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy el ne marasztalják a cselekedeteit; de aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánosságra jussanak tettei, mert Istenben cselekedte azokat.

Szentbeszéd

Isten nem elítélni küldte el Fiát ebbe a világba, hanem hogy általa – mármint hogy Jézus által – üdvözüljön a világ. Ebben a kijelentésben tulajdonképpen bennfoglaltan van egy… (Sokan álltok ott, itt meg vannak üres helyek. Most még nem lendültem bele. Úgyhogy most ti lendülhettek neki, és ez azt jelenti, hogy itt van mondjuk 8-10-12 szék, egész nyugodtan foglaljatok helyet. Hogyha az ösztönöz benneteket, akkor hosszan fogok beszélni, rettenetesen hosszan. Tehát állva nem t’om hogy lehet majd ezt elviselni. Én is csak azért tudom kibírni, mert tudok kapaszkodni. Tehát ti egész nyugodtan gyertek, menet közben is, ha úgy érzitek, hogy tényleg elviselhetetlen, akkor még mindig le tudtok ülni.)

Van itt ebben a mondatban egy bennfoglalt állítás. Nem elítélni küldte Fiát e világba, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Akkor éppenséggel mondhatjuk azt, hogy ítéletre volna ok. Éppenséggel Jézust elküldhetné, vagy elküldhette volna Isten akár azzal is, hogy kimondja, vagy kifejezze az ítéletét fölöttünk. Hát éppenséggel akármelyikünk belenéz a tükörbe, onnan nem egy tökéletes lény néz vissza. Ezért mindegyikünk fölött éppenséggel lehetne ítéletet tartani.

Most miért van mégis csak az, hogy miközben ennek meg lehetne a realitása, hogy Isten úgy dönt, hogy Ő nem ítélkezni küldi el Jézust erre a földre, hanem hogy általa üdvözüljön a világ? A gyerekeket kérdeztem reggel erről. Olyan okosokat mondtak, de egyik se tetszett, mert egyik válasz okosabb volt a másiknál. Olyan felnőtt válaszok voltak, az egészen megijeszt engem. Amikor egy gyerek azt mondja, hogy „Azért, hogy tanuljunk az életből.” Jaj! Hát majd ráérsz ezt gondolni húsz év múlva, hát gyerek vagy! És akkor olyasmit mondtak „Azért, hogy egyre szorosabbra fűzzük a kapcsolatot Istennel, ezért küldi el a Fiát.” Hát hol tanulják ezeket? És aztán végül valahogy mégis valami normális gyerekválaszig is eljutottunk, hát nekem kellett mondani, hogy… Istennek van egy alapvető oka, ami miatt nem ítélkezni küldi el a Fiát erre a világra, hanem hogy üdvözüljünk. Ez pedig az, hogy szeret minket. Hát ez az alapvető döntő oka és szempontja. Ránk néz, azt mondja „Hát szeretem őket.” Azzal, ahogy ránk néz és azt mondja „Hát szeretem őket.” ez indítja arra, hogy ne ítélkezni küldje ide a Fiát, hanem hogy azt mondja „Hát szeretem őket, akkor valami jót akarok, valami jó teljesedjen ki, bontakozzon ki ahogyan ez csak lehetséges.”

Igen ám, de hogy azt mondja a szent író, hogy „Már átment az ítéleten az, aki hisz Isten egyszülött Fiában.” Vagyis nekünk tulajdonképpen fontos lenne kialakítani, kimunkálni magunkból egy hitet a Fiúban és egy olyan Istenben, aki nem ítélkezni küldi el a Fiút, hanem hogy üdvözüljünk. Erre azt mondhatjuk „Ja, hát ez, hát ez megy. Meg, hát egy ilyen Istent szívesen szeretünk, aki a Fiát üdvözíteni küldi el és nem ítéletet tartani.” Na de itt egy picit hadd éljek a gyanúperrel, hogy ez mégsem olyan könnyű.

Itt hoznék néhány gondolatot, hogy mennyire fontos volna az, hogy kimunkáljuk a hitünket egy olyan Istenben, aki azzal, hogy nem ítélkezni jön, hanem üdvözíteni bennünket, azzal tulajdonképpen az igazságérzetünket sérti és bántja, a természetes igazságérzetünket. Mert néha mi magunk szisszenünk föl, aztán kiáltunk föl, és mutatunk Istenre az ujjunkkal, hogy „Na itt akkor hol az igazság? Na akkor itt az igaznak az igaza mikor válik világossá és egyértelművé? Na akkor ezt énvelem hogy lehetett megtenni?” És a többi, és a többi. Azzal, hogyha mi elkezdünk hinni abban az Istenben, aki azt mondta „Nem ítélkezni akarok fölöttük, hanem az üdvösség útját megmutatni, hogy üdvözüljenek, mert szeretem őket.” ez azt fogja jelenteni, hogy valamiképpen az igazságtalansággal, de legalábbis annak az érzésével ebben az emberi életben nagyon fontos, hogy meg tudjunk barátkozni. Ez az ára.

(1) A hitünknek, hogy hiszünk egy Istenben, aki szeret minket, az az ára – és akkor most Papp Lajost hadd idézzem, mert úgy szíven ütött engem egy gondolata. Azt mondja: „Évtizedeken keresztül én mindig küzdöttem az igazságért. Ha kellett, ököllel ütöttem az asztalt, bárkivel mertem ütközni, mert az igazság nagyon fontos.” S akkor azt mondja, hogy „Igenis aztán lettem 40 éves és 50, és ahogy idősödtem, egyszer csak nagyon élesen belém hasított valami. Hogy az életnek vannak (Leülhetsz, gyere! Látom, hogy te indultál. Gyere te, ülj csak le bátran! Látod, ezt se úgy mérik, hogy aki pontosan itt volt, az ül. Nem, hát… Egyébként nem tudom, hogy pontosan itt voltál-e, nagyon… ezt töröljétek légy szíves, ezt nem tudom, csak ez jutott eszembe.) Szóval hogy hitünk egy Istenben, aki nem ítélkezni, hanem üdvözíteni küldte el a Fiát, ez azt jelenti, hogy valamiképpen megsejtünk valami olyasmit, amit Papp Lajos megsejtett. Ő azt mondja: „Az életben néha, most már úgy látom, nagyon sajátos, kritikus pillanatokban ilyen kérdés merül föl. Most az igazságot választod-e szinte minden áron, vagy a szeretetet? És hogy én évtizedeken keresztül, mikor e kettő sajátosan ütközött az életben, én mindig az igazságot választottam. Most, ahogy idősödök, most már inkább a szeretetet akarom választani.”

Nehogy ezt most félreértsétek, hiszen nyilván úgy szeretjük ezt a világot, hogy a szeretet és az igazság egyaránt fontos értékek, és együtt bontakozzanak és növekedjenek. De néha, mert hogy az élet nagyon sarkos tud lenni, néha nagyon határhelyzetekbe hoz minket, néha valahogy mégiscsak egy-egy helyzet így is fölmerül. Na most akkor az igazság, és akkor azt és azt… végső pontig, vagy a szeretet jöhet? Néha a kettő a mi konkrét életünkben, konkrét helyzetekben ütközésbe kerül egymással. Ha mi hinni szeretnénk egy Istenben, aki nem ítélkezni jött és küldte el a Fiát, hanem üdvözíteni, akkor valahogy az igazságtalanság tapasztalatával, élményével, és azzal, hogy azt nem minden áron, és minden áron, ezzel valahogy fontos, hogy meg tudjunk barátkozni, különben nehezen hiszünk majd ebben az Istenben.

(2) Az, hogy Isten nem ítélkezni jött el erre a világra, hanem a Fiában inkább az üdvösség jó hírét hozta el, ez félelmet is kelt. Félelmet kelt egy Isten, egy olyan Isten, aki nem teszi itt és most, napról napra, óráról órára, helyzetről helyzetre, konfliktusról konfliktusra világossá azt, hogy kinek van igaza és kinek nem, hogy ki téved és ki jó és ki rossz, és ki igaz és ki bűnös. Hogy egy olyan világot teremtett, ahol ez nem lesz nyilvánvaló. Újból és újból, helyzetről-, konfliktusról-, kapcsolatról-, találkozásról találkozásra. Nem kelt ez bennetek néha félelmet? Szerintem az a normális, ha félelmet kelt. Bosszant az igazságtalanság, és azután ez pedig félelmet kelt.

Tehát a hitünknek van egy másik ára. Valamiképpen ezzel a félelemmel fontos, hogy kezdjünk valamit, mert különben túl nagy teret adunk ennek a félelemnek, és ez azt jelenti, hogy elkezd bennünk zsugorodni és csökkenni az a hit, ami az olyan, és az után az Isten után epekedik, aki nem ítélkezni küldte a Fiát, hanem üdvözíteni. Mikor a vietnámi háborúnak a vége felé járt az ideje, akkor egy fiatalember, amikor már átért az Egyesült Államok területére, fölhívta a szüleit, és azt mondja „Képzeljétek el, túléltem! Most szállt le a gép. Most nemsokára indulok hozzátok, de előtte egy fontos dolgot szeretnék mondani, mégpedig azt, hogy velem van egy barátom, aki aknára lépett a harcszíntéren, és az leszakította az egyik kezét meg az egyik lábát. Neki nincs sehova mennie, és én fölajánlottam neki, hogy jöjjön hozzánk.” Hát óriási csönd a túloldalon, „Hát fiam, hát neked örülünk, de hát, hát mit kezdjünk ezzel a fiatalemberrel? Hát majd, majd megtalálja a maga helyét, hát majd, majd lesz vele is valami. Hát gyere fiam haza!” S akkor azt mondja a fiú „Igen, de apa, nem mondanám, nincs neki hova menni. – Jaj hát fiam, ne keseríts bennünket, hát gyere haza, és ő meg majd el lesz valahogy.” Akkor egy nap múlva a rendőrség érkezik a szülőkhöz, hogy a fiuk meghalt, és hogy jöjjenek, nézzék meg, hogy tényleg ő-e az. S akkor elutaznak, s beviszik őket a hullakamrába, s megmutatják a fiatalembert, a fiukat. Kétség kívül az apa és az anya azonosítja a fiút, de legnagyobb megdöbbenésükre a fiuknak hiányzik az egyik karja, meg az egyik lába.

A szeretetnek vagy a hitnek egy minket szerető Istenben ez a másik ára, hogy néha félelmet kelt. És hogyha inkább a félelem mellett döntünk, akkor azzal nem egyszer ellépünk a hit mellől, ami átsegít bennünket a félelmen is, hogy tudjunk dönteni és átmenni a félelmen keresztül.

(3) A harmadik ára a hitünknek, hogyha tényleg szeretnénk hinni egy Istenben, aki üdvözíteni küldte a Fiát és nem ítélkezni, hogy egy Isten, aki szeret bennünket, tulajdonképpen állandóan kikezdi bennünk a rendet. Valamiképpen az általunk elképzelt és megélt rendet, hogy mi az, hogy rend. A szeretet állandóan minthogyha túllépne ezen a renden. Mintha a szeretet rendetlen lenne – aztán kapcsolhatom ezt a második gondolathoz is – az pedig bizonytalanságot szül bennünk, és a biztonságérzetünket fenyegeti. Tulajdonképpen egy Isten, aki nem ítélkezni, hanem üdvözíteni küldi el a Fiát, nagyon bizonytalanná tud bennünket tenni, és kikezdi a biztonságérzetünket. Lehet, hogy semmi mást nem volna érdemes ide hozni, mint a saját imádságainkat. Hogy az imádságainknak hány része a bizonytalanságunk kimondása. A félelmeinknek, a bizonytalanságunknak, az aggodalmunknak, a biztonságérzetünk megrendülésének a kimondása. Mert hogy ez valamiképpen a hitünk ára.

A Pető Intézetnek egy helyén jártam nem olyan régen. Oda bekerült egy kisfiú, aki amikor hozzá közeledett és érkezett a segítő, akkor akárhogyan is nyúlt hozzá az a segítő, aki arra adta az életét, hogy segítsen annak a kisfiúnak, meg annak a másik kislánynak, a válasza kizárólag az volt, hogy ököllel ütötte. Ment a segítő és nyúlt volna hozzá, és tudta, hogy segítségre van szüksége, erre is, és a kisfiú ütötte és ütötte egy hétig és egy hónapig, és sok hónapig. Most a kérdés, hogy ez a valaki tudja-e addig vinni a szeretetét, míg ez a kisfiú végül már nem üt, hanem ölel? De azért addig az egy hétig, egy hónapig, több hónapig, amíg az én szeretetemre az a válasza ennek a kisfiúnak, hogy üt, azért az kikezdi bennem a rendet, hogy úgy mi rendes, meg mi nem rendes, hogy minek hogy kellene lennie, hogy mire milyen választ kellene mármost végre adni. Bizonytalanná tesz, a biztonságérzetemnek is nekiáll.

A harmadik tehát így szól, hogy a hitünk akkor tud megerősödni egy Istenben, aki nem ítélkezni, hanem üdvözíteni…, hogyha tudunk mit kezdeni a biztonságérzetünk elvesztésével, vagy azzal, amit mi rendnek tartunk, annak a labilitásával.

(4) A hitünknek van egy negyedik ára is, ez pedig, hogy tudjuk-e szeretni a tökéletlent? Olyan érdekes azért a magyar nyelv, ahogy egymásnak oda tudjuk mondani „Jaj, te tökéletlen!” Ugye, és ebben mintha az is benne lenne, mikor azt mondom valakire, hogy „Te tökéletlen!”, hogy „Hát azért téged nem könnyű szeretni.” Elméletben persze azt mondjuk, a gyöngét, a kicsit, a tökéletlent, ó, hát hogyne kellene szeretni, talán őt még inkább. Igen ám, de ha a feleségem tökéletlen, a férjem tökéletlen, a „gyerök” tökéletlen, az apám tökéletlen, meg az édesanyám tökéletlen, a pap tökéletlen… „Hát legalább a pap ne legyen tökéletlen!”

A hitünknek akkor van ez a negyedik ára, hogy konkrétan, a gyakorlatban, ember az emberhez, élet az élethez, világ a világhoz, hogy képes vagyok valamiképpen elviselni, elfogadni, magamhoz ölelni a tökéletlent, az éretlent, kimunkálatlant, a kifejlődetlent, szóval a tökéletlent.

Az utolsó, amit úgy őrzök magamban. Jegyes csoportban nagyon sok bölcsességet szedtem magamra. Ott szóba került az, hogy ki mikor döntött úgy, hogy „Most már amennyire biztos lehetek benne, mégis csak hozzád megyek.”? Vagy „Ha megkérnéd végre a kezem, hozzád mennék.” – ez a női változat. „Ha végre már megkérnéd a kezem, akkor most már mondanék igent.” S akkor az egyik nő ezt mondta: „Én akkor tudtam, hogy most már tényleg szeretem, és ha végre megkérné a kezem, akkor igent mondanék, mikor rájöttem, hogy a tökéletlenségeit is tudom szeretni. Hogy a kajlaságaiban látok valamit, amit szeretetre méltónak tudok tartani. Hogy az ő bénasága egy kicsit más bénaság, mint az összes pasié. Ez valahogy olyan szerethető bénaság.”

A negyedik gondolat így szól. A hitünk akkor tud megerősödni egy Istenben, aki nem ítélkezni, hanem üdvözíteni küldte a fiát, hogyha konkrétan, az élet konkrét helyzeteiben, kapcsolataiban el tudjuk mélyíteni a szeretetünket a tökéletlen felé. Ezért tehát a hitünkben igazán, igazán egy nagy kihívás előtt vagyunk. Hogyha tényleg szeretnénk egy olyan Istenben hinni, aki nem ítélkezni, hanem üdvözíteni küldte a Fiát, akkor valamiképpen ezzel négy kihívással érdemes szembenéznünk.