Mt 28,16-20 Szentháromság vasárnapja

Evangélium (Mt 28,16-20)

A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába, arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak, bár egyesek még kételkedtek. Jézus odament és azt mondta nekik: ,,Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!'

Vasárnapi beszéd

Mi az a jelenség, az az adottság ami ebben az evangéliumi szakaszban végig jelen van, főleg pedig a tanítványoknak, az apostoloknak a lelkét vagy az életét  jellemzi? Mi az ami az elejétől kezdve végigkíséri őket? Bizonyára sok választ adhatnánk erre a kérdésre, most egyet ragadtam ki és ezt pedig így hívják, hogy a kétely. Ami az apostolokat végigkísérte ennek a mai evangéliumi történetnek a legelejétől a legvégéig, ez például a kétely. Hiszen azt mondja a szentíró, hogy elmentek oda a tanítványok arra a hegyre, arra a helyre ahova Jézus rendelte őket, majd mikor megjelent nekik Jézus leborultak előtte, bár egyesek még kételkedtek. Akkor ez azt jelenti, hogy amikor mentek, hogy elérjenek arra a helyre ahova Jézus parancsolta őket, akkor többek kételkedve mentek. Mikor találkoztak Jézussal, leborultak és még mindig kételkedtek. És azután Jézus küldetést ad nekik, föltehetően egyesek még mindig kételkednek és utána ezt a küldetést azzal zárja le „…és hogy veletek leszek minden nap a világ végéig”. Érdemes volna most egy picit elmélkedni ezen, hogy a hívő ember életében a kétely hogyan járul hozzá a hívő életéhez. Nem hogyan van ellentétben azzal, hogyan járul hozzá? És akkor itt rögtön már említettem is ezt a négy pillanatot.

Az első: ezek a tanítványok miközben egyesek kételkednek, - most összpontosítsunk rájuk - ők miközben kételkednek, a kételkedés nem akadályozza meg őket abban, hogy cselekedjenek. Ráadásul nem akárhogyan cselekednek, miközben kételkednek, hanem Jézus parancsa szerint megteszik azt amit kér tőlük. Az első gondolat így szól: hogy miközben az evangélium nagyon erősen mutatja azt, hogy nagyon sokféle cselekvésnek a föltétele a hit. Hát éppenséggel ugye azt mondja Jézus: menjetek kereszteljetek meg Atya, Fiú, Szentlélek nevében azokat akik… akik hisznek! Ugye a hit alapvető föltétele a keresztségnek. Hogy mennyiszer a gyógyulásnak vagy a csodának is föltétele az. Miért? Mit akarsz? Hogy hiszed? Mi a te hited? És ha a hit lehetővé teszi a cselekvést, a csodát, a gyógyulást akkor az megtörténik. Tehát az evangéliumban nagyon gyakran a cselekvésnek vagy Isten az életben való megjelenésének föltétele a hit. Na de épp a mai evangélium megmutatja a kiegészítő igazságot. Vagyis hogy nemegyszer éppenséggel - most mondjuk így egyszerűen - hit nélkül is, éppenséggel kétellyel, vagy kételkedő szívvel is lehetséges a cselekvés. És abból a cselekvésből nagyon sok minden tud születni, ami aztán a hitet feltárja, a hitet kibontja, a hitet megerősíti vagy éppenséggel a hitnek valamiféle jele lesz.

Tehát, nagyon is igaz az, hogy hiszek és a hitből fakad a cselekvés és legalább ennyire igaz, hogy nem hiszek, hanem kételkedek, de a kételyem nem ellentéte a cselekvésnek tovább cselekszem és a cselekvésből valami megszületik. Valami, ami nagyon is a hitre utal, vagy a hitet támogatja és erősíti. Hát nemde éppen a családgondozásban otthonosan mozgók milyen gyakran találkoznak azzal, hogy a férj és a feleség, akik segítséget kérnek azt mondják: áh nem, nem hiszünk már benne, nem reméljük, hogy ez jobbra fordulhat. És mondjuk a családsegítő azt mondja: rendben van, azt ajánlom maguknak, hogy egy héten keresztül, egy hónapon keresztül csinálják ezt! És esetleg mind a két fél azt mondja: na és ettől jobb lesz? Hogy egy lapra felírom a társamnak szükségleteit, vagy hogy mi esne neki jól és mindennap egyet megteszek, ettől megváltozik ez az óriási krízis? És hogy milyen nagyszerű dolog, ahogy mondjuk egy családsegítő azt mondja: tudják mit? Nem kell benne hinni, kételkedjenek nyugodtan csak csinálják meg! Szabad benne kételkedni, de csinálják meg! És ahogyan csinálják, csinálják egy napig, egy hétig, két hétig, egyszer csak valami történik és egyszer csak a cselekvésből föltámad valami hit vagy megragadhatóvá, láthatóvá válik valami reménység.

Vagy például milyen sokan küzdenek azzal, hogy nincsen elég önbizalmuk, nem érzik az önbecsülésük belső forrását és akkor egy ilyen embernek mikor beszélget vele valaki és az szereti őt és egyszerűen azt mondja: te nem baj, hogy nincs önbizalmad, iratkozz be és tanuld meg! Jelentkezz és csak csináld! De én nem hiszem, hogy menni fog! Nem baj, hogy nem hiszed, csak csináld! Tanulj meg valamit! És ahogy ő éppen megtanul valamit miközben nem bízik magában, egyszer csak az életében megjelenik valami amire ránéz és azt mondja: nahát, ezt meg tudtam csinálni! És egyszer csak a hite föllángol. Nem akarom hosszan, az első így szól: kételkedtek de mégis cselekedtek, kételkedtek és cselekedtek és a cselekvés lehetőséget teremtett nemcsak nekik, hanem Istennek is, mert a küldetést azoknak adta meg, akik ott voltak a hegyen, akik cselekedtek attól függetlenül, hogy most éppen hitből indultak vagy kétellyel mentek.

Aztán a második: milyen döbbenetes, sajátos feszültség és ellentmondás van abban, hogy megjelenik a feltámadt Jézus, leborulnak előtte, és a szerző azt mondja:  és egyesek még mindig kételkednek. A ma embere mit szokott erre mondani? Nahát, ez nem hiteles! Heten hitelesen borultak le, az a három nem! Na azok nagyon nem hitelesek! Ma az a három nem borulna le, hanem állna feszesen mint a cövek és azt mondaná: nem lenne őszinte ha leborulnék! … Nem lenne őszinte!... A ma embere azt mondja: nem hiteles, nem őszinte, de a Szentírásban itt van a tizenegy apostol, ki tudja ki kételkedik, ki nem, nem is érdekes, de az igen, hogy miközben lehetséges, hogy a kételyeiket ha kifejezik akkor azt mondják: hát Uram én nem tudom, hogy ez hogy van, azt sem tudom, hogy Te vagy-e az? Nem is merem hinni, hogy Te vagy az! Hát ha Te vagy az, akkor meg azzal nem tudok mit kezdeni, hogy te vagy az! De közben a hitelességüket azzal tartják fönn, hogy a kapcsolatukat továbbra is kifejezik. Leborulok Isten előtt és azt mondom: Uram, Te fontos vagy nekem – ez a kapcsolati üzenet. A gondolati üzenet pedig az, hogy : de nem tudok Benned hinni! Nagyon fontos vagy, csak nem tudom mit kell csinálni, össze vagyok zavarodva. Milyen nagy dolog az amikor egy keresztyén ember ezt a két tartalmat egyszerre ki tudja fejezni. Kifejezem a leborulásommal azt, hogy akármilyen kétely van bennem fontos vagy nekem, és közben mert fontos vagy nekem ezért kifejezem a kételyemet, éppen Feléd, éppen Neked mondom. Hogy mennyire egyértelmű módon benne lehet egy imádságban és leborulásban éppen az, hogy Uram azt sem tudom, miért borulok le… de azért leborulok, mert mi egymásnak fontosak vagyunk, és ezzel kifejezem a kapcsolatunkat. A ma embere tulajdonképpen a saját gondolatait isteníti. Végül is, elvégre is a kételyeink ezek itt gondolatok a fejünkben és ezért a legtöbb ember, amikor nem Isten előtt borul le, szimbolikusan a saját kételyei előtt borul hasra. Azokat imádja és isteníti. Azokat isteníti, imádja és éppen azok előtt borult le. Hát ennél bölcsebbnek tűnik Isten előtt leborulni és Neki kimondani a kételyeimet. Ez tehát akkor a második gondolat. Az imádást, az Istennel való kapcsolatnak a fönntartását nem akadályozza az, hogy kételkedek vagy bizonytalan vagyok, hanem éppen annak a keretébe illeszthető, és azon belül is kifejezhető.

Aztán a harmadik : azt mondja itt a szentíró – még akár így is sarkíthatnánk, hogy Jézus akkor odament hozzájuk és ahogy a szöveg elhangzik szinte, szinte még az is kikerekedhetne belőle, hogy pont a kételkedőkhöz, egyesek még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk és azt mondta küldetést adok nektek és milyen érdekes ez, hogy éppenséggel mikor Péter apostolnak az első küldetését adja a csodálatos halfogáskor, Péter ugyanúgy kételkedik és azt mondja menj el tőlem Uram, mert bűnös ember vagyok. És miközben Péter azt mondja, hogy „nem” és azt mondja, hogy „kételkedem magamban és nem hinném, hogy miköztünk lehetne valami tartós kapcsolat”, akkor hangzik el az ahogyan Jézus azt mondja: Péter! Hát te emberhalász leszel! Emberek halásza leszel! Itt tehát a kétely és a küldetés nem zárják ki egymást, sőt tulajdonképpen egy egészséges kétely az Istennel való kapcsolatunknak természetes jele. Ki az aki nem kételkedik, hanem nagyképűen osztja az észt? … Aki a saját dolgát erőlteti, a saját igazát, saját igazságát, a saját mániáit mondja, ő nem kételkedik. Na de hát, ha Istentől kaptunk küldetést, megszünteti-e az a mi embervoltunknak minden esendőségét, töredékességét, gyöngeségét, homályosságát? Hát egy picit sem szünteti meg! Ezért tehát miközben küldetésben vagyunk, eközben az a természetes, hogy folyamatosan a hit mellett kételkedünk. Hát kételkedünk tulajdonképpen elsősorban magunkban. Hát Uram azt sem tudom, hogy most ezt akarod tőlem, vagy nem? Most ez leginkább a Te szempontod vagy nem? Hát Uram nem tudom! Nem tudom, mert Te annyival magasabb vagy mint én. Hát a természetes kétely éppen az istenkapcsolatot hitelesíti is. Hitelesíti és éppen az tesz hiteltelenné bennünket, ha mi mindig tudjuk az igazságot, mindig tudjuk a választ, minden konkrét helyzetben tudjuk, hogy Isten mit gondol ott. Hát ez egészen rettenetes! Ez valami szent diktatúra inkább, amikor valaki mindig meg tudja mondani a másiknak, hogy mit kell csinálni. Hát, magunknak sem tudjuk megmondani, nemhogy másnak.

Ezért a harmadik így szól: hogy van bennünk kétely és közben küldetésünk van. Ez a kettő nem hogy nem zárja ki egymást, sokszor a természetes kétely annak a tükre és jele, hogy mi tényleg Istenre hallgatunk. És mert szeretnénk hallgatni, de nem könnyű, mert emberek vagyunk, természetes módon ott van a kétely és ez tesz bennünket normálissá. Tulajdonképpen, ha valami emberivé tesz bennünket, az az, hogy miközben hívők vagyunk, folyamatosan merünk kételkedni, saját magunkban elsősorban.

És itt jön a negyedik szempont. Ugye azt mondja itt a szentíró, hogy Jézus megígéri „veletek leszek minden nap a világ végéig” ez azt jelenti tehát, hogy mert küldetésünk van az egyáltalán nem zárja azt ki, hogy néha bizonytalanok legyünk, hogy kételkedjünk, hogy Isten velünk van, és mi ezt nem mindig éljük, nem mindig tapasztaljuk, de attól Ő még velünk van! És itt egy nagyon fontos dolgot érdemes még szóvá tenni, ez pedig az, hogy előbb-utóbb az istenkapcsolat elmélyülésével és a kételkedésünk elmélyítésével rájövünk arra, hogy az Isten felé vivő és kimondott kételyeink valójában kételyek önmagunkban. Hogy akkor még csak az út elején járunk, amikor mást sem fejezünk ki, mint azt, hogy kételkedünk Istenben. Mikor a hitünk elmélyül, rájövünk, hogy mindaz, amit eddig úgy fejeztünk ki Istenem kételkedek Benned, valójában az önmagunkban való kételkedésnek az előszobája volt. Miért is? Azért, mert a legtöbb ember nehezen találja a saját súlypontját. A legtöbb ember elég bizonytalan és elég tétova léptű, ezért aztán nem nagyon engedheti meg magának, hogy magában kételkedjen. Ezért inkább Istenben kételkedik. Azért, hogy ezzel is valahogy magát meg tudja szilárdítani. Hát nemde megerősít bennünket az, hogy mi kis pontokként felkiáltunk az égre és azt mondjuk: Uram Te ezt miért így csinálod? Hát sokkal nehezebb lenne megkérdezni és te miért így csináltad? Ezért aztán az ember a maga gyöngeségében állandóan a reális önmagára vonatkozó kételyt inkább Istenre vonatkozó kételyként fogalmazza meg és kiáltunk az ég felé és de nagy dolog az, mikor az ég visszhangozza a kételyünket és megerősödünk eléggé ahhoz, hogy rájöjjünk valójában magunkban érdemes kételkedni. És mikor ez megszületik, történik két dolog. Az egyik: valami nagyon sajátos, szinte szent módon, merünk nem bízni magunkban, de bízni Istenben. Nem bízunk magunkban, a gondolatainkban, érzéseinkben, a véleményünkben, még a hitünkben se annyira, és ez segít bennünket abban, hogy Istenben bízzunk. De a másik dolog pedig az, hogy amikor ide elérkezünk, történik még valami. Hogy miközben megtanulunk nem bízni magunkban és ezért is bízni Istenben, ez az önbizalmunkat már nem veszélyezteti, nem fenyegeti. Egyszer egy pap nagyot sóhajtott, nézett az életébe egy két dolgot, nem csak szépet, árnyékot is és azt mondja: Istenem, hát te vagy az én önbizalmam! Ez nagyon jól összefoglalja azt, amiről itt beszélünk. Amíg valaki csak önbizalommal él ajjajajjaj. De mikor nem bízik már magában és ezért Istenben bízik, ebből fakad egy olyan sajátos kijelentés, ami mögött az van: Istenem Te vagy akkor az én önbizalmam, nem én saját magamnak. Ezért tehát a kétely és a hit, nemhogy nem zárják ki egymást, kart karba öltve járnak. És hogyha tudunk jól hinni és jól kételkedni, akkor közel vagyunk Istenhez.