Mk 4,26-34 - Évközi 11. vasárnap

Olvasmány (Ez 17,22-24)

Ezt mondja az Úr, az Isten: „Veszek egy hajtást a nagy cédrusfa tetejéről, a legmagasabb ágáról, és elültetem egy igen magas hegyen. Izrael magas hegyén ültetem el. Ágakat fejleszt, gyümölcsöt terem és pompás cédrussá fejlődik. Alatta lakik majd mindenféle madár, és ágai árnyékában pihen meg mindenfajta szárnyas. S akkor megtudja majd a mező minden fája, hogy én, az Úr aláztam meg a magas fát, és emeltem föl az alacsony fát; én szárítottam ki a zöldellő fát, és én borítottam virágba a száraz fát. Én, az Úr mondtam ezt, és végbe is viszem.”

Szentlecke (2Kor 5,6-10)

Testvéreim! Bizalom tölt el minket, s nem feledkezünk meg arról, hogy míg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól. A hitben élünk, a szemlélet még nem osztályrészünk. Ám bizalom tölt el bennünket, így jobban szeretnénk megválni a testtől, és hazaérkezni az Úrhoz. Ezért is igyekszünk az ő kedvében járni, akár közel vagyunk hozzá, akár távol járunk tőle. Mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat cselekedett.

Evangélium (Mk 4,26-34)

Abban az időben Jézus ezt mondta a tömegnek: „Isten országa olyan, mint amikor az ember magot vet a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától hoz termést: Először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor pedig a termés engedi, az ember mindjárt fogja a sarlót, mert itt az aratás.” Majd folytatta: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan, mint a mustármag, amely, amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál a földön. Mikor azonban elvetik, kikel és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Nagy ágakat hajt, úgyhogy az ég madarai az árnyékában laknak.” Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik az igét, mert így tudták megérteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Mikor azonban egyedül volt tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik.

Vasárnapi beszéd

Amikor együtt volt a tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik. Többé-kevésbé akár azt is mondhatjuk, hogy a tanítványok se értették, nekik is meg kellett magyarázni. Másfelől viszont azt is mondhatjuk, hogy éppen a példabeszéd, a történet, a hasonlat, a kép, amivel és ahogyan Jézus beszél és szemlélteti Isten országát, tulajdonképpen pont azt az utat, vagy nagyon is hasonló utat jár be az emberi szívben, mint ahogyan az első képben ezt meghallhattuk. Hogy Jézus elmond egy példabeszédet. Például arról, hogy valaki fogja magát, és magot vet a földbe, s aztán akár alszik, akár ébren van, akár nappal vagy éjjel, az kicsírázik, szárba szökken… nem mondom el még egyszer. De hogy amikor meghallunk egy ilyen példabeszédet, éppen hogy sokkal több, mint hogy egyszerűen csak valami okossággal bombáznak bennünket, ami esetleg logikus és könnyen megérthető. Vagy hogy elgondolkodunk valamin, ami nehezebben érthető. Valahogy… talajt keres a szívünkben. A jó történet talajt keres az emberi szívben. S a jézusi példabeszéd pont ilyen: valahogy, mint az elvetett mag, úgy valahogy ott bekerül az emberi szív mélyére, és ott elkezd valahogy dolgozni, dolgozni. Nem is látjuk, nem is értjük, hogy mi is történik ott benne. Esetleg napokig, hetekig – úgy tűnik – semmi sem, s aztán egyszer csak valami ott kicsírázik, valami megjelenik, egyszer csak valami fölbukkan onnan. És végül valahogy szárba tud szökkenni egy jézusi történet vagy példabeszéd. És egyszer csak valahogy kezd formálni minket és valahogy megnyilatkozik az életünkben. Lehet aratni!

De nem erről szeretnék beszélni, csak muszáj volt ezt elmondanom, mert volt egy kínlódásom, ahogyan készültem. Olyan szívesen megtenném egy-egy példabeszéd után, hogy egyetlen szót se szólnék. Hát Jézus olyan sokszor tette! Elmondott néhány példabeszédet, majd hazament. Na, nem rögtön mennénk haza, még miséznénk, de hogy… jaj, de jó dolog az, mikor valaki nem magyarázza meg. Megmagyarázza… egy kicsit olyan, hogy ezt a folyamatot, amit most leírtam, fölgyorsítja. Gyerünk-gyerünk, nőjél-nőjél! És mikor vége a tíz percnek, akkor már a gyümölcsöket nézzük, hol született meg a gyümölcs. Van ebben valami rettenetes. Úgyhogy ne is így vegyétek! Ez nem egy gyümölcsvadászat. Egyszerűen csak most egy-egy gondolatot hadd mondjak.

Mégpedig bőven elég az első kép: Isten országa ahhoz hasonlít – és itt több elemet hozhatunk. Az első: Isten országa ahhoz hasonlít, hogy először is az ember magot vet a földbe. Nem tudom, hogy ez a mondat megérint-e titeket. Isten országa azzal kezdődik, hogy az ember… magot vet a földbe. Mondhatjuk persze: a mag Istentől van. De az emberi cselekvéssel kezdődik valami! Az ember nekiáll, és cselekszik. És milyen érdekes az, hogy az ember, ahogyan az Isten országát szeretné építeni… lefelé kell kezdeni. Nekiállunk cselekedni és szórjuk a magot a sötétbe. Szórjuk a magot lefelé. Szórjuk a magot a földbe. És azt se látjuk, tudjuk, hogy ott valami történik-e vele, vagy mivel mi történik. Nem látjuk. Mint ahogy az épületet… Szeretnénk egy magas épületet, hogy onnan majd rálássunk az életre. És hogy kezdjük el? Nekiásunk lefelé. Állunk neki és lefelé ásunk. Lefelé-lefelé-lefelé, a sötétségbe, a mélységbe. Az emberi szívet illetően a zűrzavarba, a káoszba. Azért, mert szeretnénk aztán valahogyan fölfelé növekedni. Olyan sokan vannak keresztény emberek, hogy fölfelé szeretnék élni az életet, és meg akarják úszni a magvetést lefelé! A sötétséget, a káoszt, ami az emberi szívben oly természetesen lakik. Ezért egy idő után a növekedésük elakad. Nincsen elég mély talaj. Nem szórtak eléggé sokat, nem cselekedtek eléggé úgy, hogy az a sötétbe tűnő vetés legyen.

Milyen nagy dolog az, amikor négy évvel ezelőtt, mikor véget ért az olimpia… nem tudom, ti várjátok-e… én nagyon… és akkor, amikor véget ért az olimpia, kérdeztek egy-egy magyar olimpikont: ó, hát ez, ez óriási lehet, hogy maga győzött, vagy egyáltalán csak olimpikon volt és kijutott, és átélte… most biztos jó lesz pihenni, és akkor minden történik még… és hát mikor fog majd kezdődni a következő olimpiára való fölkészülés? És hát egy sportoló mit mond erre? Mikor száll le a gép? Az akkor kezdődik. És majd mikor szurkolunk a magyar testvéreinknek, hogy nyerjenek, akkor esetleg valaki győz, második lesz, és harmadik, és mi ott örülünk neki… és a munkát négy évvel ezelőtt kezdte. És akkor vetette a magot a sötétbe, a látszólag semmibe. Ki tudott arról, hogy ő szeptemberben milyen edzésmunkát végzett el négy évvel ezelőtt? Ki tudott arról? De ő azt a magot elkezdte elvetni négy évvel ezelőtt szeptemberben.

Egy döbbenetes kutatásról olvastam néhány nappal ezelőtt. Csak két éves. A társadalmi közérzetünk… bizalomnak az állapotát mérte föl ez a kutatás Magyarországon és az Európai Unión belül is, és az derült ki, hogy tulajdonképpen három nagy csoportra vagyunk oszthatók – hét értékdimenzió alapján. Az első csoportba a cselekvők kerültek, a második csoportba a lázadók, a harmadik csoportba a szenvedők. Magyarországon az európai átlagnál kétszer annyi szenvedő van. Majdnem 70 százalék! Magyarországon ez két-másfél éves kutatás. 70 százalék szenvedő, 20 százalék lázadó, 10 százalék cselekvő. Nálunk egyetlen ország mutatott rosszabb képet: Görögország. De nagy dolog az, mikor meglátjuk és tudjuk, hogy Isten adott magot! Megkeressük a magokat, amiket Isten adott, és elkezdjük szórni. Elkezdünk cselekedni, akár még a sötétséggel is dacolva. Ez az első gondolat. Cselekedni. Isten országa azzal kezdődik, hogy az ember cselekszik. Szórja a magot, sokszor látszólag a sötétbe.

A második, mert így mondta Jézus: és aztán az Isten országa nem ahhoz hasonlít, hogy valaki cselekszik, hanem ahhoz, hogy az ember cselekszik, és aztán egyszer csak valahogy az magától növekszik. Akár éjjel van, akár nappal. Akár teszünk érte valamit, akár nem, az valahogy magától kezd el növekedni. De nagy dolog ez, mikor kinyitjuk a… nemcsak a szemünket… a szívünket arra, hogy mi az, ami növeli az életet! Különböző csoportokban, főleg, hogyha azok spirituális csoportok, föl szoktam tenni ezt a kérdést: mi növelte benned az elmúlt időszakban (napban, hétben, hónapban) az életet? És milyen sokan vannak, akik erre a kérdésre nem tudnak válaszolni! Hogy mennyire nem tudatos bennünk az, hogy az utóbbi időben mi növelte bennem az életet. Vagy hogy mi pusztította bennem az életet. Hogy milyen könnyen, esetleg valaki csak egy ilyen fölszínes választ ad: jaj, a siker, az növelte az életet! Hát, nem tudom. Vagy növelte, vagy nem. Jaj, az a szomorúság, az milyen nehéz volt! Miért, egy szomorúság is növelheti az emberben az életet! Mikor például fölismerem magamban azt, hogy jaj, ezt nem így kellett volna. És elfog egy mély szomorúság. Az ott növeli bennem az életet. Mert attól kezdve másképp fogom tenni. És sokszor egy siker pedig csökkenti bennem az életet. Az nem egyenlő azzal, hogy most így érzem magam vagy úgy. Hadd mondjam el nektek ezt a kérdést: mi növelte benned az életet az előző héten? És mi az, ami silányította benned az életet? És hogy milyen jó dolog lenne az, hogyha nem elégednétek meg fölszínes válaszokkal! Hogy egyáltalán, olyan mélységes válaszokig jutnak, ahogyan az a földbe elvetett magnak a mélysége. Nemcsak felszíneseket.

A második dolog így szól: micsoda lenyűgöző dolog az, mikor érzékennyé válunk arra, hogy az élet hogy növekszik anélkül, hogy bármit tennénk érte. Hogy hol növekszik. Hogy hogyan növekszik. Hogy hol szeretne kibújni. Miként szeretne növekedni. Aki minderre érzékeny, hát, szinte már mindent tud, hogy mit kell cselekednie. Mert az élet megmutatja, hogy hol érdemes egy kicsit kapálni, egy kicsit metszeni, egy kicsit öntözni. Tehát ott kapálok – adott esetben –, ahol látom, hogy ott az életnek máris ott a tere, a lehetősége, Isten akar ott valami növekedést adni. Ez a második.

Aztán a harmadik. Jézus azt mondja: Isten országa azért olyan, hogy aztán az az elvetett mag a sötét földből… szép sorjában, rendjében növekszik föl. Először kicsírázik, aztán szárat hajt, azután pedig megérleli a kalászt, és aztán a kalászban megjelenik a termés. Az életnek van egy nagyon sajátos rendje. Az élet rendje egyáltalán nem az a rend, amit mi kitalálunk. Hogy az életnek milyennek kell lennie. Az életnek van egy sajátos rendje. És megint csak… ha van bennünk elég érzékenység, hogy figyeljük azt, hogy mi is az élet rendje. Hogy mi után mi akar következni. Hogy miből mi fakad. De nagy dolog az, mikor valaki ismeri az életnek a rendjét. Amit nem ő határoz meg. Hanem amire egyszerűen csak rátalálunk és rácsodálkozunk. Az életnek a rendje oly sok mindent megmutat! És nekünk – keresztény embereknek – is de nagy sötétségeink tudnak lenni itt! Hát az élet rendjéhez, persze, hozzátartozik a természetfölötti is. Hogyne tartozna hozzá! És az életnek és a természetnek a rendjéhez hozzátartozik nemcsak a természetfölötti, hanem az emberi kultúra is.

Például, milyen nagy dolog az a szabad cselekvés, ami számol azzal, hogy a cselekvésnek mi lesz a következménye. Valójában szabad cselekvésnek azt a cselekvést mondhatjuk, amely számol azzal, hogy mi lesz annak a cselekvésnek a következménye. Az szabad cselekvés! Ha valaki azt se tudja, hogy a cselekvéséből mi bontakozhat ki, az tulajdonképpen egy nagyon korlátozott cselekvés. Nem is látja, hogy mit tesz. Hogy nevezhetnénk azt szabad cselekvésnek?! Ma azonban mindenki a szabad cselekvést roppant mód lekorlátozza. Szabad cselekvés az, hogy most megteszem, amit akarok. Mintha éppen attól lenne szabad, hogy a következményeivel nem kell számolni. Ez pedig pont fordítva van! Attól szabad, hogy nagyon is látom annak a következményeit. Ettől elég szabad, elég tágas. Hogy tudjam, hogy mit és hogyan akarok cselekedni. Az életnek ez a nagyon sajátos és finom rendje, amihez hogyha – talán így lehetne ezt mondani – megtanulunk igazodni. Még hogyha olyan furcsán is hangzik. Nem egy slágerszó ma igazodni bármihez vagy bárkihez. Ha az ember, vagy bármelyikünk, megpróbál igazodni az életnek a rendjéhez, akkor nem kell… akkor sok mindennel nem kell vesződni. De hogy az élet rendjéhez mi minden tartozik hozzá? Az élet rendjéhez hozzátartozik az egészség, és hozzátartozik a betegség. S milyen sokan vannak, akik ha megbetegednek, azt mondják: Istenem, miért büntetsz? Nem büntetés. A természetnek ez is a rendjéhez hozzátartozik. A halál is hozzátartozik a természet rendjéhez. Hogy az élet néha ad jót és rosszat. Hozzátartozik az élet rendjéhez. Hogyha valamit nem kaptam meg, vagy valaki valamit nem kapott meg idejében, akkor őbenne egy hiány keletkezik. Ez is a természet rendje. De nagy dolog, hogyha ezt mind el tudjuk fogadni! Oly sok minden hozzátartozik a természet rendjéhez, amit ha csak egyszerűen elfogadunk, sokkal nagyobb belső békéhez jutunk.

És végül, Jézus azt mondja, hogy: és amikor aztán megérlelődik a kalászban a termés, akkor rögtön jön a gazda, és a sarlóval learatja. Mit jelent ez? Egyszerűen azt mondhatjuk: azért ez a sietős aratás, azért, hogyha valami megtermette a gyümölcsét, máris aratjuk le, mert szükség van a gyümölcsre. Hogy arra valaki vár. Hogy annak a gyümölcsnek meg kellett érlelődnie, mert abból a gyümölcsből valakinek élet kell, hogy majd fakadjon. Ezt többféleképp is mondhatjuk. Az egyik, hogy amikor megtehetnék valami jót, de nem teszem meg, az hiányozni fog ebből a világból. Mahatma Gandhi egyszer azt mondta: óriási különbség van aközött, amit az ember megtesz, és aközött, amit az ember meg tudna tenni. Azt mondta: aközött, amit az ember megtesz, és amit meg tudna tenni, éppen ég és föld különbség van. Ezért van az, hogy az aratásnak gyorsan következnie kell. Mert valaki azt a gyümölcsöt már várja! Ezt akkor úgy is mondhatnánk: hogy a keresztény ember egy másikra irányított életet él. Egy másikra figyelő életet él. És ez egyáltalán nem mond ellent annak, hogy ő értékes. Hanem egy pont után csak úgy tudunk kinövekedni a magunk zárt és kicsinyes világából, hogy ha másikra irányított, Istenre, vagy egy másik emberre irányított életet élünk. Különben megmaradunk a magunk zárt és kicsinyes világában, és nem növekszünk elég naggyá. Hanem kicsivé. S akkor ez történik velünk… hagyhatod, kedves vagy, köszönöm… nagyon köszönöm… megjelent az ősz… a lehulló levél…

Szóval, milyen nagy dolog az, amikor képesek vagyunk szembenézni a lelkünkben lévő kuszasággal, zűrzavarral, sötétséggel, amely tulajdonképpen mindig arra akar bennünket rávenni, hogy magunkra irányított életet éljünk. Magunkra figyelő és magunkra irányított életet. Mert… nagyon tisztelek minden olyan keresztény embert, aki sok jót tesz. Csak vicsorog közben. Nagyon tisztelem őket, de nem irigylem azt, ahogyan teszik. Ugyanis, ha eljutunk a szívünk mélyéig, akkor ott a másikra vagy az Istenre irányított élet a szív mélyéből következik és fakad. Az emberi szív mélyéből Istenre és egy másikra irányított élet indul el. Ezért amikor valaki nem így él, tulajdonképpen arról van csak szó, hogy a saját kuszaságával, sötétségével birkózik még. És ezt nagyon meg tudjuk érteni. És el tudjuk fogadni. De a kereszténység sokkal több annál, mint hogy vicsorogjunk, a fogunkat szorítsuk össze, és próbáljunk rendes emberek lenni. Hanem hogy elkezdjünk akár a sötétbe, látszólag talán fölöslegesen és értelmetlenül magot vetni és cselekedni, és-és-és-és… hogy a saját szívünk mélyéhez eltaláljunk. Ahonnan aztán az Isten országa el tud kezdeni kinövekedni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf