Mk 6,1-6 - Évközi 14. Vasárnap

2012.07.08.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Ez 2,2-5)

Ezekiel így ír prófétai meghívásáról: Az Úr megszólított engem, a Lélek eltöltött, lábaimra állított, és hallottam, amint az Úr beszélt hozzám. Ezt mondta nekem: „Emberfia, elküldelek Izrael fiaihoz, a lázadókhoz, akik fellázadtak ellenem. Ők és atyáik lázadoztak ellenem mind a mai napig. Fiaiknak kemény a fejük és megátalkodott a szívük. Hozzájuk küldelek, hogy mondd meg nekik: Ezt mondja az Úr, az Isten. Akár meghallgatják, akár nem hallgatják – mert hiszen lázadó nemzedék ez –, megtudják, hogy próféta van közöttük.”

Szentlecke (Szentlecke (2Kor 12,7-10))

Testvéreim! Hogy a nagyszerű kinyilatkoztatás elbizakodottá ne tegyen, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul verjen, és el ne bízzam magam. Háromszor kértem ezért az Urat, hogy szabadítson meg tőle, de azt felelte: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” Ezért legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakjék bennem. Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.

Evangélium (Mk 6,1-6)

Abban az időben Jézus hazament Názáretbe. Tanítványai elkísérték. Amikor elérkezett a szombat napja, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És csodák, amelyeket kezével véghezvisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? S ugye nővérei is itt élnek közöttünk?” És megbotránkoztak benne. Jézus erre megjegyezte: „Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában.” Nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.

Vasárnapi beszéd

Mai evangéliumban kétszer hangzik el az, hogy valaki, illetve valakik csodálkoznak. Először a názáretiekről hangzik, ahogyan azt mondja Márk evangelista, a szent író, hogy… és aztán csodálkoztak a tetteken, a szavakon, azon, ahogyan hírlett, hogy Jézus mit és hogyan cselekedett. És aztán pedig az evangélium végén hangzik el a zárómondat, amiben pedig arról van szó: Jézus maga is csodálkozott hitetlenségükön. Tulajdonképpen mondhatnánk azt: ó, igen, itt a názáretiek is csodálkoznak, Jézus is csodálkozik, ugyanarról van szó. Pedig éppen az ellenkezőjéről. Mert egészen másképpen csodálkoznak a názáretiek, és másképpen csodálkozik Jézus. Hogyha nagyon egyszerűen kellene meghatároznunk, azt mondhatnánk, hogy létezik az éretlen csodálkozás és létezik az érett csodálkozás. Egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan csodálkozunk. Azért, mert a názáretiek úgy csodálkoznak, hogy őnekik már megvan az előzetes képük, előítéletük, a saját gondolataik, elképzeléseik arról, hogy minek hogy kell lennie, hogy Jézus kicsoda. És aztán mi történik a csodálkozásból? Megbotránkoznak benne. És a botránkozás aztán elutasítássá válik… kifelé elutasítás és kirekesztés, befelé pedig egy egyre nagyobb lezáródás, bezáródás. A szívnek a bezáródása. Jézusnak a csodálkozása teljesen más irányba visz, pontosan ugyanúgy, mint a tudósoknak a jó értelemben vett csodálkozása. A tudósnak a tudatlansága: ahogy a tudós gyermeki szemmel rácsodálkozik valamire. Nahát, hogy lehet ez?! És aztán ez a csodálkozás éppen az ellenkező irányba viszi. Meg meri kérdőjelezni azt, ahogyan eddig hitte, látta, gondolta és tapasztalta a világot. És a csodálkozás arra teszi őt alkalmassá, hogy kitágítsa a világot, a nézőpontját, a szemléletmódját, s ezzel együtt szabadabban legyen a másik emberrel, mert nem záródik le, s a szíve se befelé záródjon, hanem sokkal inkább kinyíljék. Ezért aztán szeretnék arról beszélni, hogy hogyan tudnánk a szívünket jó értelemben az érett csodálkozás szempontjai szerint megnyitni, tágassá tenni, hogy növekedjék az a világ, amiben Istent és egymást látjuk, és ahogyan egymáshoz fordulunk.

Először is azt lehetne mondani, hogy ennek a jófajta csodálkozásnak van egy jellegzetessége: az arra való nyitottságunk, hogy gondoljuk, látjuk, értjük, tudjuk valahogy a dolgokat, de nyitottak vagyunk arra, hogy talán az nem úgy van. Hogy lehetséges, hogy nem úgy van, ahogyan gondoljuk, látjuk és értjük a dolgokat. Házastársi kapcsolatban, a családi kapcsolatrendszerben, a munkahelyen… tulajdonképpen minél közelebbi és szorosabb kapcsolatban vagyunk valakivel, annál inkább fontossá válik az, hogy valamiképpen értsük és tudjuk, hogy az a másik ember mit miért tesz. De ezt nem tudjuk mindig! Mit teszünk ilyenkor? Kitaláljuk. Majd mi kitaláljuk, hogy a másik miért tette így, miért nem tette úgy! Mindig van valamiféle tulajdonításunk, főleg a számunkra fontos kapcsolatokban. Mert nem mindegy a szoros kapcsolatokban, ahol kölcsönösen kiszolgáltatottak vagyunk, ahol a bizalomnak a világát próbáljuk fölépíteni, hogy te miért, mit csinálsz vagy miért, mit nem csinálsz. Ezért aztán mindig van valami elképzelésünk, s a legtöbb ember hajlamos ráadásul arra, hogy negatív okokat tulajdonítson a másik olyan magatartására, ami valamilyen értelemben őneki nem tetszik. Nyugodtan mondhatjuk azt a mondatot, hogy ahogyan okokat tulajdonítunk a másik magatartásának, a fele se igaz. De szó szerint! Nem hogy a fele sem igaz, még egy töredéke se igaz. Mennyire ki tudja nyitni a szívünket az, ha nyitottak vagyunk arra, hogy azt mondjuk: igen, valahogy gondolom. S könnyen lehet, hogy nem úgy van. És milyen megrendítő az, mikor végül egy tisztázási lehetőség van, a másik elmondja, hogy miért van úgy, és akkor se hiszem el neki. Hát, legalább hogy akkor meg tudom nyitni a szívem, és elhiszem, hogy tényleg nem úgy van, ahogyan én gondoltam. Az első: nyitottság arra, hogy az talán nem is úgy van.

A második, hogy nemcsak úgy van. Hogy úgy is van, de nem csak úgy van. Fiatalemberekkel vagy főleg templomba nem járó testvéreinkkel kapcsolatban oly gyakran tapasztalom, valahogy előkerül az istenkapcsolat. És egyre többször hallok ilyesmit, hogy valaki azt mondja: jaj, hát minek is jönnék én ide a templomba! Atya, jóba’ vagyok én Istennel! Aztán mások azt mondják: ó, Isten az én barátom! Az én barátom. Még volt olyan kedves ismerősöm is, aki egészen odáig ment, hogy azt mondta: ó, Isten jó cimbora! Hát, kifejezetten örülök, hogyha valaki jóban van Istennel. Hogyha tud egy baráti kapcsolatban lenni vele. Én nagyon örülök ennek! Csak mégis fölmerül bennem egy kérdés, hogy jó, és hol a másik fele ennek a kapcsolatnak? Hol van az imádat? Hol van a hódolat? Hol van a lenyűgözöttség és a megrendültség? Hol van a leborulás? Igaz az és úgy van, ahogy ő mondja, de nemcsak úgy van. És milyen sokszor tapasztaljuk azt, hogy azok, akik pedig templomba járnak, gyakorolják a hitüket és a vallásukat, mennyire ismerik ezt a leboruló áhítatot. Az Isten imádását. És sokszor alig ismerik a meghitt kapcsolatot Istennel. A bensőséges baráti imádságot. Néha szinte alig ismerik. Tehát a második dolog, hogy nyitottá lenni arra a fajta rácsodálkozásra, hogy úgy is van, de nemcsak úgy van. Igen, úgy is van és nemcsak úgy van.

Aztán a harmadik, mikor egészen konkrétan azt mondhatjuk, hogy nem, ez bizony másképpen van. Másképp van, mint ahogy gondolom, másképp, mint ahogy érzem, másképp, mint ahogy hiszem, másképp, mint ahogy tapasztalom. Ráadásul mi mindannyian többé-kevésbé sebzettek vagyunk. Talán ezt kimondhatjuk. Mindegyikünknek a szívében van néhány seb. Van, akinek több, kevesebb, mélyebb vagy csak felszínesebb, egy karcolás vagy nagyon mély. Valamelyik már gyógyul, valamelyik nem. És mi történik velünk, sebzett emberekkel, ahogyan az életet éljük? Nagyon gyakran a találkozásainkban éppenséggel nem szándékosan, néha talán még úgy is, rátapintunk egymás sebeire. Valamiképpen eltaláljuk a sebeket. Mi történik ilyenkor? Mikor bennünket a sebeinken találnak el, nagyon gyakran ennek az a következménye, hogy amit érzünk, amit gondolunk, ami fölfakad bennünk, az tulajdonképpen nem is a helyzetre vonatkozik. Nem a helyzetről árul el valamit, hanem a sebeinkről. Egy nagyon sebzett ember állandóan tulajdonképpen a sebeiből mutat föl valamit, nem azokból a helyzetekből, amire valamiféle reális választ is lehetne adni. Tehát nem a helyzetre reagálunk, sokkal inkább a sebeinkből reagálunk. Ezért aztán érdemes volna egy mondatot elmélyítenünk, ez pedig így szól: nem érdemes ezekben a helyzetekben magunknak hinni. Egyszerűen nem érdemes magunknak hinni. De ennek a mondatnak van eleje és vége. Érdemes bízni magunkban, de nem érdemes hinni magunknak. Érdemes megőrizni a bizalmat magunkban, de nem hinni magunknak. Nem hinni az érzéseinknek, a gondolatainknak, éppen annak, amit tapasztalni vélünk… nem érdemes annak hinni. Mert nem arról szól, ami történik velünk, hanem a sebeinkről. S a mondatnak a másik fele így szól: érdemes bízni magunkban, de nem érdemes hinni magunknak, itt van nekünk Isten, hogy higgyünk valakinek. Ne magunknak higgyünk, hanem az Istennek! Akkor, amikor a sebzettségeinket az élet eléri. Mert egy sebzett ember azt mondja: nem, engem nem lehet szeretni, nem, az életemnek nincs értelme, nem, én nem vagyok jó, nem, én nem vagyok alkalmas arra, hogy jót tegyek! Nem érdemes, hogy higgyen magának. Hanem inkább higgyen Istennek, aki azt mondja, hogy de, értékes vagy! Tudsz jót tenni! De nagy dolog az, mikor rácsodálkozunk arra… a rossz ember is tud jót tenni. Még ha éppenséggel azt gondolnánk magunkról, hogy nem vagyunk jók, akkor is alkalmasak vagyunk arra, hogy valami jót tegyünk.

A negyedik így szól: hát, úgy is van, meg nem is. Tényleg, úgy is van, meg nem is. Például a gyerekek indulatukban odamennek valaki nekik fontos valakihez, és azt mondják: utállak! Hát, az úgy is van, meg nem is. Éppenséggel ott és akkor van abban sok realitás, igen, most ez fölfakad belőle. De nagyon jól tudjuk, hogy az a gyerek nemcsak utálja azt a valakit, akihez odament. Vagy éppenséggel a házastársi kapcsolatban. Főleg viták és veszekedések alkalmával. Mi mindent vagdosunk egymás fejéhez?! És milyen nagy dolog, hogyha tudjuk: na, hát az úgy is van, meg nem is. Hogy amit most a házastársam éppen mondott, igen, valamiképp úgy van, és hála Istennek nemcsak úgy van.

És aztán az ötödik, az utolsó gondolat. Hogy úgy van, de annak a jelentését, a jelentőségét sokkal mélyebben is megérthetjük. Itt van például a teremtés titka. Megértettük, fölfogtuk és hittük valamiképpen a teremtést. Megtanultuk az evolúciót. Nagyon jó. Mert amióta tudunk az evolúcióról, sokkal mélyebben érthetjük meg a teremtés titkát. Még sokkal mélyebben érthetünk meg valamit abból a titokból, hogy mit jelent, hogy Isten a teremtő. Vagy… egy kedves ismerős házaspár jutott eszembe. Több mint harminc éve házasok. És néhány évvel ezelőtt nyáron azt veszem észre: ott vannak minden esküvőn, amin csak lehet. Hát, megszólítottam őket, hogy… hogyhogy ti ennyi esküvőre jártok? S a feleség azt mondja: jaj, Feri, egyre jobban szeretünk esküvőre járni. Tudod, most, hogy már olyan 28-30 éve vagyok házas, és itt vagyok az esküvőn, egyre jobban megértem, mit csináltam harminc éve. Ezért aztán nagyon szeretünk esküvőre járni a férjemmel. Mert egyre mélyebben megértjük, mit is jelent az, hogy házasok vagyunk.

Lehetséges, tehát, nagyon lezáró módon csodálkozni, és még több teret adni ennek a zártságnak. És lehetséges elcsodálkozni és rácsodálkozni a másikra, az életre, a világra, és ezáltal jobban kinyitni a szívünket, és mélyebben megérteni Isten titkait.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu)

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf