Mk 7,31-37 - Évközi 23. vasárnap

2012.09.09.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Iz 35,4-7a)

Mondjátok a remegő szívűeknek: ,,Legyetek erősek, ne féljetek! Íme, a ti Istenetek! Eljön a bosszú, Isten megtorlása, ő jön el, és megszabadít titeket.' Akkor majd kinyílik a vakok szeme, és a süketek füle megnyílik. Akkor majd ugrándozik a sánta, mint a szarvas, és ujjong a néma nyelve; mert vizek fakadnak a pusztában, és patakok a sivatagban. A száraz vidék tóvá lesz, és a szomjas föld vizek forrásává; a tanyán, ahol sakálok hevertek, benne nád és káka terem.

Szentlecke (Jak 2,1-5)

Testvéreim, a mi dicsőséges Urunkban, Jézus Krisztusban való hitetek legyen mentes minden személyválogatástól. Mert ha belép a ti közösségetekbe egy ember aranygyűrűvel, fényes öltözetben, és belép egy szegény is piszkos ruhában, s ti arra figyeltek, aki drága ruhába van öltözve, és azt mondjátok neki: ,,Foglalj itt helyet kényelmesen', a szegénynek pedig azt mondjátok: ,,Te csak állj meg ott vagy ülj a lábam zsámolya elé', vajon nem ítélkeztek-e magatokban, s nem lettetek-e gonosz felfogású bírákká? Halljátok, szeretett testvéreim! Nem a szegényeket választotta ki Isten ezen a világon, hogy gazdagok legyenek a hitben, és örökösei annak országnak, melyet azoknak ígért, akik őt szeretik?

Evangélium (Mk 7,31-37)

Ezután ismét eltávozott Tírusz vidékéről. Szidonon át a Galileai tengerhez ment, a Tízváros határába. Ott odavittek hozzá egy siketnémát, és kérték őt, hogy tegye rá a kezét. Félrevitte őt külön a tömegtől, a füleibe dugta ujjait, köpött, megérintette a nyelvét, majd föltekintve az égre, fohászkodott, és azt mondta neki: ,,Effeta!', azaz ,,Nyílj meg!' Erre azonnal megnyíltak a fülei, megoldódott nyelvének köteléke, és rendesen beszélt. Ekkor megparancsolta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el. De minél jobban tiltotta nekik, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak és mondták: ,,Mindent jól cselekedett; a süketeknek visszaadta hallásukat, és szóra bírta a némákat!'

Szentbeszéd

Egy-egy vasárnapi szentmise keretében oly előszeretettel beszélünk arról hogy Jézus mit mondott, vagy mit akart mondani. Sokszor háttérbe kerül az, ami ennél sokkal fontosabb: hogy hogyan mondta. Nemcsak az, hogy mit tett, hanem hogyan tette. Ahogyan Ő maga megjelenik előttünk: hogy milyen Ő. Hajlamosak vagyunk túlokoskodni egy evangéliumi szöveget, sokszor annak rovására, hogy megpróbáljunk egyszerűen beletekinteni, -nézni, szemlélni abba, hogy tulajdonképpen Jézus hogy is csinálja. Hogyan is mondja? Milyen is ő, amikor éppen ezt vagy azt teszi. A mai beszéd inkább erre a rugóra fog járni. Nem arra, hogy mit mondott, és főleg, hogy miért mondta, és mi az értelme, az üzenet, hanem hogy hogy látjuk Őt, milyen is Ő aközben, hogy meggyógyítja ezt a „többszörösen hátrányos helyzetű” beteget. Van egy nagyon finom momentum, azt mondja a Szent Író, hogy Jézus „félrevonta a tömegből” ezt az embert. Szeretnék egy kicsit körbenézni ekörül a jelenség körül: mi is a jelentése, a jelentősége annak, hogy Jézus félrehívja, félrevonja a tömegből ezt az embert. Először is nem az történt, hogy ez az ember odament négyszemközt Jézushoz, és aztán, ahogy kitudódik, hogy nagy dolog történhet, nagy tömeg verődik össze, s már akkor nehéz a tömeggel mit kezdeni. Hanem az történik, hogy ezt az embert odaviszik Jézus elé. Tehát mondhatjuk azt, hogy a tömeg „adva van”. A sokaság már adva van, és ebből a sokaságból érkezik a kérés Jézus felé. Egészen világos, hogy ennek a sokaságnak van jelentősége, hogy ebből a sokaságból történik a segítségkérés, Jézus ezzel szemben fogja magát és elhívja ezt az embert. Magához hívja, magához vonja, hogy megtalálhassák azt a belső világot, amiben ők ketten vannak, a tömeg dacára is. Nem elgondolkodtató-e az, hogy Jézus épp egy süketnéma, vagy dadogó-süket embert tisztelt meg azzal, hogy őt, aki egyébként nem hall semmit, vonja félre. Ha nagyon durva lelkületűek lennénk, azt is mondhatnánk: minek félrevonni, hiszen úgyse hallja? Csökkent érzékelésével úgyis sokkal kevesebbet fog föl. Ezzel szemben Jézusnak mégis fontos, hogy félrehívja, vonja ezt az embert.

Aztán ütköztessünk még egy dolgot! Miközben Jézus még a tömegből is – bár a tömegből jön a fölkérés – félrevonja ezt az embert, hogy kettejük közt történhessen valami, aközben és azután talán éppen ugyanazzal az érzékeléssel azt mondja az embereknek: ne híreszteljétek! Talán azt is mondhatnánk: épp elég baj, hogy ekkora nyilvánosság előtt történik. Nem biztos hogy kellene hozzá ekkora nyilvánosság. Kérlek, ne híreszteljétek, ne mondjátok! És mi történik? Rögtön mennek, és mondják és híresztelik szanaszét ezerfelé, gátlástalanul. Milyen érdekes, hogy egyetlen félmondattal ennek a lélekrajza is megjelenik. „Mert annyira csodálkoztak”. Magukon kívül voltak. „Hogy ez a Jézus micsoda dolgokat tesz!” Indok mindig van arra, hogy beszéljünk, hogy mondjuk, hogy híreszteljük. A másikról akármit mondjunk, azt mindig éppen-éppen valami érzés diktálja. Jézusnak ott van ez a finomsága, ahogy a tömegből magához hívja ezt a beteg embert.

Megint csak hadd ütköztessek még egy dolgot, járjuk körül ezt a jelenséget. Éppenséggel Jézus mondhatná azt: pont kapóra jön: hát örömhír! Majd viszik a hírt! Azért jöttem erre a világra, hogy mondjam, hogy mutassam, hogy látványos legyen. Pont az ellenkezője történik. Tudjátok, végül a következőre jutottam, ahogy néztem ezt a helyzetet a tömegben, ahogy Jézus félrehívja ezt a beteg embert: remélem, volt néhány olyan ember, akihez Jézus odament kétezer évvel ezelőtt, vagy ők mentek oda Jézushoz. Jézus tett velük valami jó, és azt mondta nekik: kérlek, ne mondd el senkinek. És nem mondták el. Reméljük, hogy az evangélium sokkal bőségesebb, tele van Jézusnak azokkal a tetteivel, amelyeket nem akart nagy dobra verni. Amelyek számára is voltak annyira fontosak a másik ember miatt, hogy azt mondta: kérlek, maradjon ez meg benne, majd aztán a gyümölcseit fogják látni.

Reméljük, sok ilyen történet van az evangéliumban. Hála Istennek, sose tudjuk meg őket! Ez talán az első: hogy milyen szépsége, mélysége, jelentősége van annak, ahogyan Jézus félrehívja ezt az embert. Mert létezik olyan, hogy valakinek a belső világa, hogy egy kapcsolatnak a belső világa, egy családnak a belső világa, egy csoportnak, közösségnek a belső világa. De nagy dolog, ha finomságunk van hozzá, hogy ezt a belső világot óvjuk és őrizzük, engedjük, hogy abban történhessenek dolgok. Hogy oda ne vigyünk be dolgokat, és onnan ne vigyünk ki dolgokat. Mind a kettőre hadd hozzak példát: Kedves ismerősöm sokat foglalkozott emberekkel, igazán nagyszerű segítséget tudott nekik nyújtani. Házastársakkal is dolgozott. Volt egy vesszőparipája, ezt mindig mondta-mondta, amikor előkerült a meghittség témája: „ugye az ágyban nem veszekedtek?” Az ágyban, ahol csodálatos dolgok történnek köztetek, ne vigyetek be dolgokat! Ne vigyetek be olyasmit, ami nem való oda! Azért, hogy még a térben is meg tudjátok őrizni a belső világot. Amire annyira vágyunk, és ami olyan fontos. Ez a segítő nagyon fontosnak tartotta például, az ágyba a házastársak ne vigyenek be bizonyos dolgokat. Nem kell ahhoz ágy, hogy amikor valakivel meghittségben beszélgetünk, akkor őrizzük azt a finom benső érzékenységünket, hogy ott és akkor bizonyos benső dolgokat nem mondunk. Nem hozunk elő. De egyáltalán: úgy nem hozzuk elő, ahogy... Hogy ott tudjon valami megszületni, hogy ott tudjon valami növekedni. Meg tudjon valami erősödni.

Aztán menjünk egy picit tovább! Milyen nagy dolog az, hogy ha valami nem megy kifelé! Ha bizonyos dolgok, tapasztalatok, élmények meg tudnak őrződni. Talán ti is néztétek az olimpiát. Ugye? Két dolog engem nagyon bosszantott. Ezt megosztom veletek. De nem azért – miért érdekelne titeket, hogy mi bosszantott engem –, nyilván kapcsolódik az evangélium szemlélődéséhez. Az egyik: amikor kimászik valaki a medencéből, még levegőt is alig kap, már megy a riporter: „Mit érez?” Ha ez nem egy vasárnapi szentmise lenne, azt mondanám, hogy „Ne már!”, „Hagyják ezt abba!”, hadd éljen meg már valamit. Hadd menjen benne valami, hadd tapasztaljon valamit, hadd érezzen valamit. Ne kelljen rögtön mindent a nyilvánosság felé szanaszét szórni. Valamit hadd éljen, hadd érezzen, hadd járja őt az át! Majd utána kérdezzék, majd el fogja mondani, ne kelljen rögtön szavakká gyúrni azt, ami belül történik! Ne kelljen rögtön beszélni róla! Ne kelljen rögtön kifelé vinni, főleg úgy, hogy jaj! levegőt se kap, valami csodás dolog, és már rögtön gondolkodnia kell, hogy jól mondja. Ne kelljen neki akkor jól mondani! Hadd élhesse át! A másik, ami nagyon bosszantott, és nagyon idetartozik. Kijön a medencéből – mondjuk, ne mindig az úszás legyen, lefutotta éppen – liheg, ugyanúgy alig kap levegőt, s akkor győzött: „Mit érez?” – ez a kérés elhagyhatatlan, s akkor azt mondja: „még nem tudom földolgozni”. Mit akar feldolgozni? Két másodperce nyerte meg az olimpiát. Mit akar ezen feldolgozni? Hát érezze, élje át, menjen át rajta, hasson!

Szóval olyan nagy dolog az, ha nem veszítjük el az érzékenységünket arra vonatkozóan, hogy belerondítsuk állandóan valamibe, ami úgy jó, ha nincs benne valami. Hogy ne akarjunk állandóan kivinni valamit, hadd maradjon az ott.

Néhány évvel ezelőtt többedjére megnéztem egy magyar filmet. Ennek a magyar filmnek van egy nagyon megrázó jelenete. Az asszony ránéz a férfira, a férjére, és látszik, hogy rettenetesen fáj neki, nagyon csalódott és szomorú, és azt mondja: „megígérted, hogy senkinek nem mondod el”. „De megígérted!” Csak később derül ki, hogy az asszony valami miatt már nem tud több gyereket szülni. Neki ez még nagyon fáj. Még ebben a filmben, ahogy látjuk őt, ezt nagyon fájlalja, szégyelli is. Azt akarja, hogy ez megmaradjon az ő kettejük világában. Ennek az asszonynak a tévén keresztül az arcát nem tudom elfelejteni – nem is akarom. Ahogy azt mondja: „De megígérted, hogy nem mondod el!” Tulajdonképpen ez egy hűtlenség. Amikor megőrizzük egymást egy benső világunkban, akkor hűségesek vagyunk. Nagyon sokféleképpen lehet hűtlennek lenni, és csodás, ha tudunk úgy is hűségesek lenni, hogy nem viszünk valamit ki

Még egy lépés. Olyan könnyen mondunk rosszat valakiről. Rosszat – a háta mögött. Most nem is erről akarnék beszélni, egy élményemet megint hadd osszam meg.

Huszonegy éves voltam. Akiről szól a történet: 17. Együtt sportoltunk. És emlékszem, szinte az egész napunkat együtt töltöttük az edzővel, a sporttársakkal. Nekem nem tetszett, amit ez a 17 éves srác tett, s jól odamondtam neki. S akkor eltelt körülbelül egy nap, s odalépett hozzám ez a fiú, mondta, hogy: szeretnék négyszemközt beszélni veled. Azt mondta: tudod, Feri, amit mondtál, nagyon fájt nekem. S két dologra jutottam: az egyik, hogy igazad volt. A másik, hogy akkor se kellett volna a többiek előtt mondanod. S akkor én voltam 21, ő volt 17, de én remélem, ezt egy életre megtanultam ettől a fiútól. Mind a ketten magasugrók voltunk. Akkor én elvonultam, és azt mondtam – nem volt könnyű –, hogy ennek a fiúnak igaza van, és hogy ő jobban csinálta, mint én, mert ő négyszemközt mondta. Félrevont, és négyszemközt mondta el. Amikor félrevonjuk egymást, hogy négyszemközt mondjunk el valamit, lehet, hogy akkor teremtjük meg annak a világát, hogy a másikhoz az el tudjon jutni, és a másik tudjon növekedni. Hogy egyáltalán avval tudjon valamit kezdeni, és ne kelljen védekezni, ne kelljen harcolni. Utolsó gondolat. Tulajdonképpen, amikor eljöttök gyónni, akkor mi intézményesült formában azt mondjuk ott hátul: gyere, gyere, húzódjunk félre! Gyere, csak mi ketten – nem kell róla senkinek sem tudni! Csak négyszemközt. Gyere, s ebben a rejtettségben mondjad el! Ennek is mekkora jelentősége van! Hogy teret tudunk egymásnak adni, egy védett világot, egy belső világot, ahol kimondhatom, hogy: bocsáss meg! Hogy valamit nem tettem jól! És amikor eg tudjuk teremteni ezt a belső világot azzal, hogy félrevonulhatunk valakivel, akkor aduk meg a lehetőségét annak, hogy ő tényleg szabaddá tudjon lenni. Hogy ne magát kelljen állandóan igazolni valamiféle nyilvánosság előtt, hanem hogy elismerhesse, hogy bűnt követett el, és utána felszabadulhasson a feloldozás miatt. De hosszan lehetne ezt mondani! Nem akarom, hanem szívem szerint arra vágynék, hogy talán a mondandóm előhívott saját élményeket, annak rossz, de talán még inkább jó tapasztalatait, hogy micsoda nagyszerű dolog az, amikor mi magunk, vagy valaki bennünket félrevont, hogy egy belső világban valami fontos dolog történhessen.

Lejegyezte: piarista ifjúság