Mk 8,27-35 - Évközi 24. vasárnap

Olvasmány (Iz 50,5-9a)

Az Úristen megnyitotta fülemet, én pedig nem ellenkeztem, nem hátráltam meg. Hátamat odatartottam az ütlegelőknek, és orcámat a tépdesőknek; arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpdösés elől. De az Úristen megsegít engem, ezért nem ér gyalázat; ezért tettem arcomat olyanná, mint a kovakő, és tudom, hogy nem szégyenülök meg. Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem. Ki szállhat perbe velem? Álljunk ki együtt! Ki az ellenfelem? Lépjen ide hozzám! Íme, az Úristen megsegít engem, ki mondhat bűnösnek? Íme, mindnyájan szétfoszlanak, mint a ruha, moly emészti meg őket.

Szentlecke (Jak 2,14-18)

Mit használ, testvéreim, ha valaki azt mondja, hogy hite van, de tettei nincsenek? Vajon a hit üdvözítheti-e őt? Ha pedig egy testvér vagy nővér ruhátlan és szükséget szenved a mindennapi élelemben, valaki pedig közületek azt mondja neki: ,,Menj békében, melegedjél és lakjál jól!’’ — de nem adjátok meg neki, amire a testnek szüksége van, mit fog ez használni? Így a hit is, ha tettei nincsenek, halott önmagában. De azt mondja valaki: ,,Neked hited van, nekem pedig tetteim vannak.’’ Mutasd meg nekem hitedet tettek nélkül, és én megmutatom neked a tettekből a hitemet.

Evangélium (Mk 8,27-35)

Jézus ezután elment tanítványaival Fülöp Cézáreájának falvaiba. Az úton megkérdezte tanítványait: ,,Kinek tartanak engem az emberek?’’ Ők azt felelték neki: ,,Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások pedig egynek a próféták közül.’’ Erre megkérdezte őket: ,,És ti kinek tartotok engem?’’ Péter felelt neki: ,,Te vagy a Krisztus.’’ Ő ekkor a lelkükre kötötte, hogy ezt senkinek se mondják el róla. Ezután elkezdte őket tanítani arra, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie. El kell, hogy vessék a vének, a főpapok és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és három nap múlva föl kell támadnia. Egész nyíltan mondta el nekik ezt a dolgot. Ekkor Péter félrehívta őt és kezdte lebeszélni. De ő megfordult, a tanítványaira tekintett, és megdorgálta Pétert ezekkel a szavakkal: ,,Távozz előlem, Sátán! Mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.’’ Azután magához hívta a tömeget a tanítványaival együtt, és azt mondta nekik: ,,Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.

Vasárnapi beszéd

Te vagy a Messiás, mondja Péter, s a szerző, az evangelista rögtön ezután teszi, Jézus pedig szinte a válaszával azt mondja: „igen, én vagyok a Messiás, de sokat kell szenvednem. Meg fognak ölni, és nagyon sok megpróbáltatásban lesz részem.” S aztán pedig kitágítja a kört, minket is belevon, és mondja, amit mond. Nem véletlen tehát, hogy éppenséggel létezik olyan veszteség, olyan fájdalom, olyan szenvedés, olyan nehézség, ami az életnek természetes velejárója. Nehéz erről beszélni azért, mert éppen néhány hónappal ezelőtt sokat szóltunk arról, hogy jaj, a mi országunkban olyan kevesen vannak szabadon cselekvő emberek. És hogy milyen sokan vannak passzívan szenvedők, tanult tehetetlenségükben vergődők vagy esetleg csak éppen lázadni tudók és akarók. Hogy szabadon cselekvőkből nincs… hát… kevesen vannak, mondjuk így. És hogy ezért most valami olyasmiről szeretnék beszélni, ami látszólag mintha ellentmondana a szabad cselekvés fontosságának. Erről szó sincsen! Egyszerűen csak egy realitást igyekszünk kimondani.

És rögtön az első pont erről szólna. Hogy az életnek tehát van nagyon sok egészen természetes, magától értetődő szenvedése, vesztesége, fájdalma, amit egyáltalán nem kell elkerülnünk. Értelmetlen kikerülnünk vagy megpróbálnunk megúszni, mert abból talán csak még nagyobb veszteségek származnak, és egyáltalán nem kerülünk közelebb Istenhez, az élet nem növekszik. Természetesen igyekezzünk minden fájdalmat, szenvedést, nyomorúságot hozó veszteséget megszüntetni, csökkenteni, enyhíteni! Egészen nyilvánvaló! De azt már ne, ami az élet természetes velejárója! Hadd hozzak erre rögtön példát, mert tegnap este is beszéltem erről a témáról, s aztán a sekrestyében álltam, jött két kedves fiatalember, nemsokára lesz az esküvőjük, s hát olyan… sápadt volt a menyasszony… látszott, hogy valami baj van. S azt mondja: te, Feri, hát ez tényleg rettenetes, hogy nekem olyan jó volt otthonról, most meg el fogok költözni! Ahhoz, hogy ő megtalálja a helyét egy új, kezdődő világban, ahol ő lesz a feleség és ő lesz az édesanya, s aztán lesz egy férje s lesz egy édesapa ott, és ez már nem az ő szülei, hanem már hogy most ő ki tudja alakítani ezt a világot… Hát nemde végig kell járnia egy természetes szenvedésnek, veszteségnek és fájdalomnak az útját?! Hát persze, hogy végig kell járni! De nagy dolog, ha nem akarja megúszni! Milyen áldás származik abból, hogyha ebből az életadta természetes veszteségből valaki nem akar valahogyan kikeveredni, hanem egyszerűen átmegy rajta!

A jó szándékunktól vezérelten oly gyakran igyekszünk magunkat meg másokat is valahogyan megpróbálni kimenteni abból a veszteségből, amit pedig meg kellene élnünk, mert hozzátartozik az élethez. És ahhoz, hogy az életünk teljes legyen, ahhoz ez a veszteség hozzá tud tartozni. Volt egy kedves pap barátom. Na, most is az, csak a múltra vonatkozik a történet, ezért jött így a számra. Mindig emlékeztet bennünket erre meg emlegeti, hogyha összejövünk, hogy a lelkivezetőjétől mikor kapta élete legnehezebb feladatát. Ő is olyan valaki: magát és a jó szándékát is szívesen kiterjeszti mindenkire, akit csak ismer, és aztán ott nehezen viseli, ha valami változik. Ott igyekszik arra, hogy minden jó legyen, és minden szép legyen, és minden… ne legyen benne semmi veszteség, semmi ősz, semmi hulló falevél, semmi elszáradás, nehh, ott minden viruljon! Persze, az élet nem ilyen! S ezért őneki egyrészt sok fájdalma és sok csalódása volt, de ez még – mondhatjuk így, hogy – a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy amikor az élet természetes veszteségeit nem szívesen vállaljuk, nagyon erőszakossá tudunk válni. Erőszakossá, azért, mert mindenhol ott is valamit fönn akarunk tartani, meg akarunk úgy őrizni, ahogy nekünk jó. Ahogy mi megszoktuk. Ahogy nekünk kényelmes. Ahogy nekünk az az életről szól. Miközben lehet, hogy sok mindent szabad már elengedni. Nahát, a kedves ismerősöm, papként már, elment a lelkivezetőjéhez. A lelkivezető azt mondta: nézd csak, adok neked egy feladatot. Menj haza, s a héten majd teremts magad körül csendet, csukd be a szemed, s egy szemlélődő imádságot kéne elvégezned. Három része lesz. Az első: nézz egy növényt és nézd addig, ameddig természetes módon el nem hervad. És ne avatkozz közbe! A második feladat: nézz egy állatot és nézd, ahogy természetes módon fölnő és aztán idős lesz és elpusztul. És ne avatkozzál be! És aztán idézz magad elé egy embert! És nézd, ahogyan megöregszik és engedd meg, hogy meghaljon, és ne avatkozz bele! Ez a pap barátom azt mondja – több mint tíz évvel ezelőtt volt ez a gyakorlat –, ez volt a legnehezebb, amit egész életemben kaptam. Az első: sok szenvedéstől tudjuk megkímélni embertársainkat, hogyha vállaljuk azt a szenvedést, ami az életnek természetes velejárója. Ez az első.

Aztán a második. A növekedés általában kisebb-nagyobb természetes fájdalommal és szenvedéssel jár. Nem tudom, ti gyerekkorotokban nőttetek-e egy év alatt sokat. Én igen! S most már, hogy túl vagyok rajta, nagyon hálás vagyok a tapasztalatért, mert amikor több mint 20 centit nőttem egy év alatt, akkor az fáj. Mondom nektek, akik ilyet nem éltetek meg: az olyan, hogy a fejem búbjától a kis lábam ujjáig az összes izmom fáj. Minden izom fáj és nem lehet vele mit csinálni. Akármit mozogsz, pihensz, akármit csinálsz, az egyszerűen fáj. Ezért nagyon hálás vagyok tehát, mert tudom, hogy a növekedés az nagyon természetes fájdalommal tud járni. Már csak azért is, mert hiszen amikor növekszünk, valamit kinövünk. És amit elhagyunk, amit kinövünk, abban nem egyszer sok érték van. Sok jó van. Mikor kinőjük az ifjúkorunkat, abban biztos, hogy nagyon sok értékes, nagyszerű, csodás, szép dolog volt. S mégis kinőjük! Hát akkor hogyne fájna az, hogy jó dolgokat is kinövünk?!

Olyan kedvesek tudnak lenni az édesanyák, ahogy mondjuk a játszótéren nekilátnak panaszkodni, s körülbelül valami ilyesmit mondanak: háromszor volt rajta! Háromszor! De van, hogy azt mondja: árleszállítás volt! Olyan cuki volt, nem tudtam ellenállni! Mire tél lett, kinőtte. Nem is volt rajta. Szóval, a növekedés egészen természetes fájdalommal, veszteséggel tud járni.

Ültem egyszer egy körben. Ott ültünk körülbelül húszan ebben a kiscsoportban, s egyszer csak valakinek előkerült a témája, s ő nagyon mélyen megérintődött, és a csoportvezető nagyon fején találta a szöget, egymás után többször. S ez nagyon szíven ütötte ezt a valakit, zokogni kezdett, s akkor a mellette ülő egy olyan nagyon természetes gesztussal – kicsit szigorúan, szemrehányóan a csoportvezetőre nézve – átölelte ezt a csoporttársunkat. S a csoportvezető a következőt mondta: meg ne vigasztald! Azonnal hagyd abba a vigasztalását! Miért? Mert ezért jött a csoportba. Azért jött, hogy végre történjen vele valami! Hogy végre valami megrendítse! Hogy végre valami ösztönözze őt a növekedésre! Hát az akkor természetes veszteséggel fog járni. Aki úgy szeretne növekedni, gazdagodni, hogy semmit ne kelljen elhagynia, úgy nehéz lesz. Ez tehát a második. A növekedés is egy kikerülhetetlen, természetes veszteséggel tud járni. S ha meg akarom menteni magamat a veszteségtől, végül én magam válok vesztessé.

Aztán a harmadik. A boldogmondásokban – ahogyan a hegyi beszédből ezt ismerjük – elénk állhat a mondat: „boldogok akik sírnak, mert majd vigasztalást nyernek.” A biblikusok arról beszélnek, hogy Jézusnak az eredeti szava a „boldogok, akik sírnak”-ra vonatkozóan tulajdonképpen az, hogy „boldog az az ember, aki meg tudja siratni a bűneit.” Hogy itt tulajdonképpen a megtérésnek és a bűnbánattartásnak a világába akart elvezetni bennünket és azt mondja: de nagy dolog, amikor valakit szíven üt a saját bűne, s afölött tud zokogni, sírni, megrendülni! Hogy ő egy boldog ember. S ha ezt megfordítjuk, azért mondhatjuk, hogy jaj nekünk, ha sok olyan ember között kell élni, aki meg akarja úszni a bűnbánattartásnak a nehézségeit! Akkor jaj nekünk! Nem lesz könnyű velük. Ha ők azokat a könnyeket s az ahhoz tartozó fájdalmat meg akarják spórolni. Ez tehát a harmadik.

A negyedik, ezt éppen csak említem, és aztán lesz egy ötödik is. De majd óvatosan próbálom, azért, hogy nehogy fölösleges szenvedést okozzak nektek. Tehát a negyedik: amikor valaki elköltözik ebből a világból. Akkor hogyne volna természetes, hogy az fáj?! Nekem inkább az szokott nagyon fájni, mikor látok egy gyászoló testvért, s odamegy hozzá valaki és azt mondja neki: nem szabad sírni! Hát hogyne volna szabad?! A hit nem abban segít nekünk, hogy ne sírjunk a temetésen, hogy ne fájjon, aminek fájnia kell, a hit abban segít, hogy átmenjünk a fájdalmon. Hogy a természetes veszteséget ne akarjuk kikerülni. Éppen elég hitre van ahhoz szükség, hogy a gyásznak a természetes veszteségén át tudjunk menni! Bőven elég, ha arra használjuk és nem arra, hogy azt meg akarjuk úszni vagy ki akarjuk kerülni.

És így akkor jön az ötödik. Csak pici, pici… vonások. Néha az életünkben találkozunk egymással, és annak a találkozásnak valami különleges mélysége van. Valami nagyon mély pillanat veszi kezdetét. S ilyenkor nem egyszer ezt meg szeretnénk úszni. Éppenséggel például, mikor találkozunk a gyászoló ismerősünkkel, és sóhajt és sír, és miért is mondjuk neki azt, hogy nem szabad sírni, Pannikám! Nem szabad sírni! Miért is mondjuk? Mert zavarban vagyunk. Mert a saját kényelmetlen helyzetünket, szorongásunkat, tehetetlenségünket próbáljuk ezzel megúszni. Bírnunk kellene. Hadd fájjon nekünk egy picit az, ami őneki sokkal-sokkal jobban fáj! Ha egy picit viseljük azt a fájdalmat, hogy ő elvesztette a szerettét, nem fogjuk azt mondani, hogy nem szabad sírni, Pannika! Elég csak abból egy picit magunkra venni, amennyi a mi részünk belőle.

Bemegyünk a kórházba egy hozzátartozónkhoz, s egyszer csak – minden előzmény nélkül – hogyne fakadnának föl kérdések?! Fiam, most meg fogok halni? Margitka, én már innen nem jövök ki többet? És de szeretjük ennek a pillanatnak a mélységét valahogy elkenni, följönni, jaj, csak ne fájjon nekünk ez a mondat! De hát éppen ez egy kivételes pillanat! Hogy valami fontos történhessen. De nagy dolog, hogyha ennek a mélységét és fájdalmát nem akarjuk megúszni!

Ötven éves házasság! Hát… hát szóhoz se jutok! Hát arról nem, nem lehet mit mondani! Hát… magáért beszél! De… most nem rólatok mondom… csak úgy eszembe jutott, hogy hát én annyira el tudom képzelni, hogy ötven év alatt legyen olyan pillanat, mikor egyik a másik felé fordul s azt mondja: szeretsz te még engem?! Én ezt el tudom képzelni. És de nagy dolog, ha erre nem az a válasz, hogy jaj, hogy kérdezhetsz ilyet?! Válaszolni kell! Nem megúszni ennek a kérdésnek a súlyát. Mondd meg, hogy szereted! Vagy mondd meg, hogy nehéz téged szeretni!

Gyerekek is nagyon falhoz tudnak szegezni minket! Jön és mi úgy… éljük a felnőtt életet, odajön egy gyerek és olyat kérdez… és már menekülünk is előle. Hát… pedig érdemes volna bírni. Mert ez az életnek egy kivételes pillanata. Lehet, hogy többet nem kérdezi. Milyen nagy dolog tehát az, amikor akár csak azokat a pillanatokat bírjuk és viseljük és hordozzuk, mint olyan nagyon sajátos, életre mutató keresztet! Amiben az életnek valami mélysége meg tud valósulni. De nagy dolog tehát az, hogy éppenséggel ha vállaljuk a szükséges veszteségeket, a természetes szenvedést, akkor az az életre segít bennünket.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu)

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf