Mk 12,28b-34 - Évközi 31. vasárnap

2012.11.04.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (MTörv 6,2-6)

Teljes életedben féld az Urat, a te Istenedet, s tartsd meg minden parancsát, amelyet én neked, fiaidnak és unokáidnak meghagyok, hogy hosszú életed legyen. Halld tehát Izrael, s vigyázz, tedd meg, amit az Úr megparancsolt neked, hogy jó dolgod legyen és felette megsokasodj azon a tejjel s mézzel folyó földön, amint az Úr, atyáid Istene megígérte neked. Halld Izrael: az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből. Legyenek a szívedben ezek az igék, amelyeket ma megparancsolok neked!

Szentlecke (Zsid 7,23-28)

S míg azok többen lettek papokká, mert a halál miatt nem maradhattak meg, neki, mivel örökre megmarad [Zsolt 110,4], örökkévaló a papsága. Így örökre üdvözítheti is azokat, akik általa Istenhez közelednek, hisz mindenkor él, hogy értük közbenjárjon. Illő volt ugyanis, hogy ilyen főpapunk legyen: szent, ártatlan, szeplőtlen, a bűnösöktől elkülönített, és fölségesebb az egeknél; akinek nincs arra szüksége, hogy mint a papok, minden nap először a saját vétkeikért mutasson be áldozatot, azután a nép vétkeiért, mert ő ezt egyszer s mindenkorra megtette, amikor önmagát feláldozta. A törvény ugyanis gyarló embereket rendel papokká; az eskü szava pedig, amely a törvény után jött, az örökké tökéletes Fiút [Zsolt 2,7; 110,4].

Evangélium (Mk 12,28b-34)

Ekkor odajárult hozzá az egyik írástudó, aki hallotta őket vitatkozni. Mivel látta, hogy jól megfelelt nekik, megkérdezte őt: ,,Melyik a legelső az összes parancs közül?' Jézus így felelt neki: ,,Az összes parancs közül a legelső ez: ,,Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! Ez az első parancsolat [MTörv 6,4-5]. A második hasonló ehhez: ,,Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! [Lev 19,18]. Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.' Az írástudó ekkor azt mondta neki: ,,Jól van, Mester! Helyesen mondtad, hogy egy az Isten, és nincs más rajta kívül; és hogy őt szeretni teljes szívből és teljes értelemből és teljes lélekből és teljes erőből, a felebarátot pedig úgy szeretni, mint önmagunkat -- többet ér minden égő és egyéb áldozatnál.' Amikor Jézus látta, hogy milyen okosan felelt, azt mondta neki: ,,Nem vagy messze az Isten országától.' Ezután senki sem merte őt többé kérdezni.

Szentbeszéd

Múlt vasárnap arról elmélkedtünk, hogy milyen nagyszerű volna az, hogyha a vak ember szeretne látni, ha a süket ember szeretne hallani, ha a beteg ember meg akarna gyógyulni. Egészen odáig, hogy milyen nagyszerű volna, ha a halottak föl akarnának támadni. És mennyire nem magától értetődő az, hogy a beteg gyógyulni akarjon. Hogy már az, hogy akarja, már az is egy milyen fontos lépés. Aztán ha ezt kifejezi, és tesz is érte, és mindent megtesz, hiszen erről volt szó múlt vasárnap, hogyha mindent megtesz, mint Bartimeus abban az evangéliumi történetben, na akkor azt mondhatjuk: Na, ez aztán igazán nagy emberi teljesítmény.”

S a mai vasárnapon maradhatnánk tulajdonképpen ezen az úton - természetesen az evangéliumnak a fényénél- és beszélgethetnénk arról, hogy ha már egyszer hallunk, nem mindegy, hogy mit. Ha már éppenséggel nem vagyunk vakok, hanem látunk, nem mindegy, hogy hogyan látunk, hogy azt látjuk-e, amit Jézus lát, arra nézünk-e, amerre Jézus néz, hogy azt emeljük-e ki a sok minden látnivalóból, amit Jézus kiemel azok közül.

Tehát a mai evangélium kapcsán, erről volna érdemes elmélkednünk, hogy hova helyezi feltehetően Jézus ennek a néhány mondatnak a hangsúlyát, főleg a korabeli gondolkodásvilágnak az összefüggésében. És hogy akár mi, magunk is, akár a kétezer év egyháztörténelmünk, akár éppen az Őt kérdező farizeusok és írástudók, a korabeliek, vajon hova helyezték, és vajon hova helyezzük a hangsúlyt. De jó lenne, ha nem csak látni szeretnénk, hanem azt és úgy látni, ahogyan Jézus lát.

Az első gondolatában így szól – talán ez a súlypont a korabeli ember számára, vagy sokunk számára - mi a parancs, főparancs? És akkor a parancs, a törvény, az elvárás, és aztán, hogy mi a kötelezettség, és mi a kötelező, és minek hogy kell lennie, hogy nagyon sokan elsősorban talán erre vetik a tekintetüket. Jézusnál nem ezt látjuk, hanem sokkal inkább azt, amikor elmondja azt, hogy: „Halld, Izrael, szeresd Uradat, Istenedet”, akkor ez egy válasz Istennek. Hogy Jézus számára az Istennel való kapcsolat nem a parancs körül forog, nem a törvényteljesítés rugójára jár, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy válaszolok Istennek. Amikor a keresztelésben oly nagyon örülünk annak, hogy egy pici baba, és meg van hozzá a gondolatvilágunk, a teológiánk, hogy most Isten gyermeke lesz. Hát ha csak ennyi, akkor az nagyon szomorú lenne. Mert az hogy Isten az embert gyermekének tekinti, rendben van. Mi minek tekintjük Istent? Jézus számára nemcsak az volt fontos, hogy beszéljen Istenről, mint a Mennyei Atyáról, hanem az is, hogy fölnyissa a szemünket arra, hogy hiába mondjuk azt, hogy Isten a mi Mennyei atyánk, és azzal azt mondjuk, hogy ő hogyan tekint ránk, hogyha mi nem úgy nézünk vissza rá. Hátha Isten a mi apukánk, akkor elszakíthatatlanul tartozunk hozzá, az azt jelenti, hogy ebben a végérvényesen fölbonthatatlan kapcsolatban a kérdés nem az, hogy Isten hogy néz ránk, hanem hogy nézek vissza. Hogy én az életet úgy élem-e, hogy istenem te vagy az apukám. S ha te vagy az apucim, akkor ez elkezdi meghatározni ebben az Istennel kölcsönös viszonyban az éltemet. Nagyon kevés afölött örvendezni, hogy Isten minket a gyermekeinknek tart. És közben mi nem tartjuk őt az apukánknak. Az életünk alapvetően nyílván nem ott fordul meg, hogy Isten hogy lát minket, mert Ő nagyon is jól lát minket, hanem ott, hogy hogy nézünk vissza. Hogy a kapcsolatunk kölcsönössé tud-e válni? Vagy pedig Isten szorgos tekintetével újból és újból ránk néz, hogy te vagy az én egyetlenem, mi meg: Há! Te is vagy.

Tehát az első gondolat így szól: Sokaknak ott van a súlypont: Parancs.

Jézusnál ott van, hogy megszólítottalak: Halld, Izrael! És utána elkezdünk válaszolni, és egy kölcsönösségben lenni.

Aztán a második gondolat: Sokaknak talán ott van a súlypont: Egyetlen. Egyébként, ahogy visszaidézi a kérdezett Jézusnak a válaszát: „Jól mondtad mester, Ő az Egyetlen.” Jézusnál talán nem itt van a súlypont. Szó sincs arról, mintha az egy Isten hitének valamilyenféle kritikájáról lenne szó. Erről szó sincs. A súlypont inkább ott van, hogy Teljesen. És milyen érdekes, a kétezer évnyi történelmünk, hogy ráztuk az öklünket, hogy Ő az egyetlen, szinte egészen lehetetlen helyzetbe kerültünk. Nem lehetetlenség az, hogy képesek voltunk egymásnak esni azért, hogy azon vitatkozzunk, és azért harcoljunk, hogy ki az egyetlen Istent szerető ember. És hát mi mindent tettünk annak a megszállottságában, hogy a súlypontot túlságosan is oda helyeztük, hogy egyetlen.

Hát persze, hogy egyetlen, de Jézus számára hogyan is lehetne egyetlen? Úgy, hogy azt mondja, hogy teljesen. S amikor elkezdek Istenre tekinteni úgy, hogy igyekszem őt teljesen szeretni, ebben a teljesenben és ebben az egészben egész szívvel és egész lélekkel, nemde mi ragyog föl? Hogy ő az egyetlen. Hátha teljesen odaadom magam valakinek, hogyha egészen igyekszem őt szeretni, ennél jobban nem lehetne hitvallásszerűbben megjeleníteni ezt az igazságunkat, hitigazságunkat, hogy Isten az egyetlen Isten.

De másképpen gyakoroltuk sokszor ezt a hitigazságunkat, hogy Isten az egyetlen. És azáltal ragyog föl az egyetlensége és rendkívülisége, hogy én teljesen és egészen igyekszem őt szeretni.

Aztán a harmadik: milyen természetesen bólogathatott rá ott a kérdező is? Igen így van, a kulcspont az, hogy szeresd, szeresd Istent és az embertársad. Talán mondhatnánk azt Jézusnál legalább is: nem ez a súlypont, nem ezt nézi, nem erre figyel. Ezt elmondta egyébként később is. Azt mondta, ne csak szeressétek egymást. Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek benneteket. Úgy. Jézusnál a súlypont ott van, hogy úgy. Mert oly sokféleképpen beszéltünk már erről, hogy mennyire tudjuk magunkat áltatni és becsapni azzal, hogy: de hát én szeretlek. S akkor sokszor föltesszük a kezünket, és azt mondjuk inkább ne. Ne, ne, ne! Vagy akkor egy kicsit kevésbé. Nem kérjük, köszönjük szépen. De amikor valaki úgy szeret bennünket, ahogyan Jézus szerette az embert, és Isten szeret minket, hát azt kérjük. Ezért aztán nem elégséges arra vetni a tekintetünket, hogy szeresd, hanem sokkal inkább, hogy úgy. Hogy egészen. Hogy ne hagyj belőle ki sem ezt, sem azt. Mert szívesen szeretünk úgy, ahogy nekünk jó. Könnyen szeretünk úgy, ahogyan a szeretetnek mi megjelöljük a súlypontját. Jézus ezért is mondhatta azt: ne, ne. Hanem egészen. Ne hagyj ki belőle semmit! Még akkor is, ha a legnehezebb az, amit a legkevésbé hagynál ki belőle. Pedig lehet, hogy éppen az a szeretetnek a szükségletében, vágyában éppen a legfontosabb nekem.

Tehát a harmadik így szól: talán nem csak ott van a súlypont, hogy szeresd, hanem hogy egészen.

És aztán a negyedik, Istent. És Jézus, pedig kijelöl egy másik súlypontot, és tulajdonképp ezt a két súlypontot egybe helyezi. Már a saját személyében is egybe helyezi. De aztán egyébként is egybe helyezi, és azt mondja: az embert. Nem az Isten helyett, mert a kettő már egyben van. És milyen fontos az, ahogy Albert Schweitzer gyógyítja idős korában azokat az embereket, akik erre nagyon rászorulnak. És mennek hozzá, és kérdik őt, hogy foglalná össze a hitét. Albert Schweitzer a következőket teszi: kinyújtja a karját,- ott vannak azok az emberek, akik között él- és azt mondja: „Én már összefoglaltam a hitem. Tessék körbenézni! Ez az, amikor valakiben összefoglalódik Isten és az ember. És ez a két parancs, ez a két törvény válasz Isten szeretetére.

Aztán milyen elgondolkodtató az, hogy amikor Jézus meghal a kereszten, milyen sokan mit látnak. Hogy Isten őt elhagyta. Tulajdonképpen egészen drámai az, ahogyan Jézus a szeretetének a végső jelét adja. Ez válasz Isten szeretetére. Valahogy a szeretetnek a kölcsönösségben való kiteljesedése történik. És mi emberek állunk ott, és azt mondjuk: elhagyta Isten. Egyedül van. Akkor ez azt jelenti, hogy látunk. Csak nem azt, amit Jézus lát. A lényeget akkor nagyon nehézkesen pillantjuk meg. És milyen érdekes, hogy Jézus annak a végső jelét adja, hogy mit jelent egészen szeretni, és annak a jelét, hogy mit jelent egészen összefoglalni Istent és az embert. Egy közös irányultságba. S erre mi azt mondjuk: de magányos lett a kereszten. És ezért érdemes az utolsó gondolatot így megragadni. Azt mondja az írástudó: Jézus erről itt nem beszél. Bizony mindenféle égő és véres áldozatnál sokkal fontosabb szeretni Istent és az embertársainkat. A korabeli gondolkodásban a súlypont ott van, ami látnak. Áldozat. Jézusnál nem az áldozaton van a hangsúly, hanem a szereteten. És az áldozat a szeretetnek következménye.

Néhány hónappal ezelőtt egy lakodalmon éppen együtt lakmároztam azokkal, akikkel közös örömünket osztottuk meg egymással. Egy kedves idős úr ült mellettem, és azt mondja: „ÁÁÁ, nemsokára közeledik a december. A karácsony nehéz hónap, Ferenc atya, nehéz hónap az. Ott van a karácsony, már az is nehéz, mennyi dologgal jár! Na, de képzelje el, Ferenc atya, a fiamnak decemberben van a születésnapja, a lányomnak a névnapja, és a házassági évfordulónk is éppen decemberre esik. Hát, hát- fújtatott kettőt-hármat- nehéz hónap ez a december! ” S hogy látta, van bennem együttérzés, még azt is mondja: „Sokba is kerül.”

Erre azért fölfortyantam. És azt találtam neki mondani, hogy ugye azért jó, hogy van fia, lánya, házastársa. Mi történik akkor, ha a világlátásunkban, a keresztény látásunkban oda kerül a hangsúly, hogy áldozat. Hadd legyek egy picit kritikus. Talán annál inkább látjuk az áldozatot előtérbe kerülni, minél kevesebb a szeretet. Minél kölcsönösebb, természetesebb, magától értetődőbb az a fajta szeretet, amiről Jézus beszél, abból következik az áldozat. Ráadásul úgy, hogy nincs is különösebben kedvünk szót vesztegetni rá. Hát nem kezdjük el mondogatni, hogy de drágába vagy nekem fiam. Hanem örülök, hogy van, és ami tőlem telik, azt odaadom. Ha a kereszténységünkben az áldozat szó kerül a középpontba, az nagy önkritikára kellene, hogy sarkaljon bennünket. A szeretetünk kritikájára. Mert éppenséggel mintha a kettő nagyon sajátos értelemben, éppen fordított arányban lenne egymással. Olyan értelemben, hogy ahol a szeretetnek a teljessége megjelenik, ott nem kezdünk el arról beszélni, hogy de sokba vagy nekem.

Egy záró kép, ahogy a hitoktató néni tanítja a gyerekeket, és megtanította nekik a miatyánkot. És másnap visszatértek rá, és akkor kérdezi tőlük- óvodások, négy-öt évesek- hogy ki emlékszik rá, hogy szólítod meg Istent. S ott ált az a négy éves kislány, s rögtön fölragyogott a szeme. Azt mondta: Gyöngyöm!. Ehhez nem akarok semmit se fűzni.

Milyen más az, mikor így áldozat, úgy áldozat, csak a parancs és a törvény, az egyetlen, és rázzuk az öklünket. Éppenséggel a szavak megvannak. Csak amit nézünk, ahogy látunk, az de más tud lenni. És meggyőződésem, hogy azért vagyunk itt, mert szeretnénk azt látni, és úgy látni, ahogyan Jézus látott. És talán egy picit úgy megszólítani Istent, ahogy az a kislány szólította meg: Gyöngyöm!.