Lk 2,41-52 - Szent Család Vasárnapja (C év)

Olvasmány (1Sám 1,20-22.24-28)

és történt napok múltával, hogy Anna fogant és fiút szült. Sámuelnek nevezte el, mert az Úrtól kérte őt. Amikor aztán felment férje, Elkána és egész házanépe, hogy lerója ünnepi áldozatát és fogadalmát az Úrnak, Anna nem ment fel. Azt mondta a férjének: ,,Nem megyek fel, amíg el nem választom a gyermeket. Akkor majd felviszem, hogy jelenjen meg az Úr színe előtt, és végleg ott is maradjon.' Amikor aztán elválasztotta, felvitte magával, három fiatal bikával, három véka liszttel és egy korsó borral együtt, és elvitte az Úr házába, Silóba. A gyermek még kicsinyke volt. Amikor levágták a fiatal bikát, odavitték a gyermeket Hélihez. Anna ekkor így szólt: ,,Kérlek, uram! Életedre mondom, uram, hogy én vagyok az az asszony, aki előtted álltam, amikor itt az Úrhoz imádkoztam. Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amelyet hozzá intéztem. Ezért én is kölcsönbe adom őt az Úrnak arra az egész időre, amely alatt kölcsönben kell lennie az Úrnál.' Ezután imádták ott az Urat.

Szentlecke (1Jn 3,1-2.21-24)

Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveznek, és azok is vagyunk! Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Szeretteim! Ha a szívünk nem vádol minket, bizalmunk van Istenhez, és bármit kérünk, megkapjuk tőle, mert megtartjuk parancsait, és azt tesszük, ami kedves előtte. És az ő parancsa az, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, amint megparancsolta nekünk. Aki megtartja parancsait, az őbenne marad, ő pedig bennünk. Hogy pedig ő bennünk marad, azt a Lélektől tudjuk meg, amelyet nekünk adott.

Evangélium (Lk 2,41-52)

A szülei pedig minden évben elmentek Jeruzsálembe a Húsvét ünnepére. Mikor azután tizenkét esztendős lett, fölmentek mindnyájan Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint. Amikor elteltek az ünnepnapok és már visszatérőben voltak, a gyermek Jézus ottmaradt Jeruzsálemben, és nem vették észre a szülei. Úgy gondolták, hogy az úti társaságban van. Megtettek egy napi utat, s akkor keresték őt a rokonok és az ismerősök között. Mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe, hogy megkeressék. És történt, hogy három nap múlva megtalálták őt a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezte őket. Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein. Mikor meglátták őt, elcsodálkoztak, és anyja ezt mondta neki: ,,Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged.' Ő pedig ezt felelte nekik: ,,Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?' De ők nem értették meg, amit nekik mondott. Akkor hazatért velük. Elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt [1 Sám 2,26].

Szentbeszéd

A Szent Család ünnepén bepillantást nyerhetünk abba, hogy egy család hogyan hordozza, hogyan őrzi, hogyan jeleníti meg és teszi élhetővé azokat az értékeket, amelyeket olyan nyilvánvalóan fontosnak tart. Éppenséggel ebben a mai Evangéliumban olyan világos lehet számunkra az, ahogyan elkezdi Lukács evangélista fölvázolni, hogy hogyan is történik meg a 12 éves Jézusnak az elveszése a templomban. Azt mondj a bevezető képben, hogy „szokás szerint” József és Mária és a kis Jézus elmentek Húsvét ünnepére Jeruzsálembe. Mikor 12 éves volt, szintén elmentek oda. Aztán pedig az Evangélium végén ezt halljuk: Jézus - miután mindez megtörténik – hazamegy szüleivel Názáretbe és engedelmeskedik nekik.

Tehát, egyfelől azt látjuk, hogy a Szent Család életében egészen nyilvánvaló a szokás szerint tenni valamit. A szokásoknak, a hagyománynak, a vallás gyakorlásának, a törvény tiszteletének, az engedelmességnek az értékei itt egészen magától értetődőek. Így festi ezt le Lukács evangélista. Ezzel kezdődik az evangéliumi szakasz és ezzel is fejeződik be.

Igen ám, de ennél sokkal többről van szó. Mert miközben egészen világos, hogy ennek a családnak az életében a hagyomány tisztelet, a törvény megtartása, az engedelmesség, a szokásoknak a megbecsülése teljesen világos, aközben a vele szemben álló érték is ugyanennyire nyilvánvalóan valósul meg. Például, ha a szabadságra gondolunk, akkor adnak ennek a tizenkét éves kisfiúnak akkora szabadságot, hogy elveszhet. Nem is akárhogy veszhet el, hanem akkora szabadsága van, hogy egy egész napig föl sem merül, hogy esetleg nincsen meg. És aztán, gyönyörű szabadság az, ahogyan Mária és József háromnapi keresés után, nyilvánvalóan természetes aggodalommal, ijedelemmel, szorongással, bizonytalansággal végre meglátják a fiukat, és akkor - azt mondja az evangélista – nagyon meglepődnek, elcsodálkoznak azon, hogy ott találják a templomban, és mennyire szabadok abban, ahogyan erre a helyzetre reagálnak. Szó sincs arról, hogy nekiesnek a fiúnak: „Hogy képzelted ezt??? Hogy tudtad ezt megtenni velünk???”, hanem elég szabadon a saját érzéseiktől, a saját indulataiktól, a saját aggodalmuktól megkérdezik azt, hogy tulajdonképpen nem pontosan értjük mi is történt itt, hát szeretnénk tudni. Mondd el nekünk, hogy miért cselekedtél így? Micsoda belső szabadsága ez Máriának és Józsefnek?

Látjuk a külső és a belső szabadságot. Azért fontos, hogy a Szent Családot ebből a szempontból is lássuk, mert ez azt jelenti, hogy itt egymással szemben álló értékek valósulnak meg. Egymással szembenálló értékeket valósítanak meg ebben a családban, mint minden családban. Óriási kihívást jelent nyilvánvalóan a Szent Családnak is, hogy látják az értékekkel szemben álló értékeket. Mert éppenséggel tudhatjuk azt, - és hadd hozzak ide néhány helyzetet - hogy nagyon sokszor egy családban óriási érték az engedelmesség, de a szabadsággal kell érte fizetni. Ismerik az engedelmességet, a tekintély tiszteletet, de éppen azon az áron valósítják meg, hogy a kicsinek hallgass a neve. Hogy a gyerek ne szóljon bele, majd ha felnőtt lesz. Hogy ebben a családban a dolgoknak úgy kell mennie, ahogy a szülők azt előre megmondják. Hogy ne volna itt tekintély tisztelet? Hogy ne volna itt engedelmesség? De a szabadság rovására. És látjuk az ellenkezőjét is, hogy milyen sok családban van szabadság. De milyen áron? Milyen árat fizetnek a családtagok azért, hogy szabadok lehessenek. Éppenséggel elvész minden tekintélytisztelet, elvész mindenféle engedelmesség. Azt látjuk, hogy tényleg van szabadság, de túl nagy árat fizetnek érte.

Éppenséggel ezért lehetséges az - még az is lehetséges – hogy az értékkel szemben álló értéket egyáltalán nem is látják értéknek. Azt mondják, óriási érték az engedelmesség, a tekintély- és a hagyomány tisztelet, a szokások megtartása, a törvény követése és a vele szembenálló értéket, a szabadságot, nem is szabadságnak nevezik. Hanem valami egészen másnak: szétszórásnak, hanyagságnak, lazaságnak, felelőtlenségnek. És nyilván fordítva is: vannak, akik a szabadság értékét olyan nyilvánvalóan nagyra tartják, és a vele szembenálló értéket (most már nem sorolom el az összes mindent, ami ott áll) nem értéknek nevezik, hanem merevségnek, élettelenségnek, röghöz kötöttségnek és a többi.

Tehát, éppenséggel az is lehetséges, hogy egy családban bizonyos értékek nagyon nyilvánvalóak legyenek, de azokat más értékek rovására valósítsák meg. És akkor ez nem teszi lehetővé, hogy akkor abban jól lehessen fejlődni. Nem csak a gyerekeknek, a felnőtteknek.

Aztán persze lehetséges az, hogy elismerik az értékekkel szemben álló értékeket, de valamennyire nagyon gyanakodva tekintenek. Azt mondják: na, jó-jó, valamennyi szabadság kell. De valahogy úgy, mint az ételbe a sót, csak úgy nagyon csínján bánjunk vele. Mert ha picivel több szabadság kerül a családba, nagy baj történhet vele. És így tovább. Itt legalább elismerik az értékét, de félnek tőle és csak úgy óvatosan adagolják.

Aztán az is lehetséges - és tulajdonképpen ez már valamiféle fejlődés is - hogy azt mondják, hogy igen itt az érték és a vele szemben álló is érték, de vagy az egyik van vagy a másik. Együtt nem tudnak megvalósulni, nem egymást erősítik, hanem csak külön-külön léteznek. Márpedig ebben a történetben is, meg az élettapasztalatban is azt látjuk, hogy az egyik érték nem egyszerűen csak megfér a másik érték mellett, hanem egymás kibontakozását is tudja segíteni.

Hagy hozzak egy másik példát is a mai evangéliumi történetből. Éppenséggel egészen biztosan tudhatjuk, hogy ebben a családban a szabadságnak és az engedelmességnek egy nagyon sajátos ötvözetén keresztül is lehetővé válik a családtagok egyéniségének a kibontakozása. Az egész biztos, hogy Jézus egy egyéniség, és Mária is egy egyéniség, és József is. Összetéveszthetetlenül és keverhetetlenül látszik, hogy hogyan bontakoztatják ki a saját egyéniségüket és rendkívüliségüket. Nagyon is kibontakoztatják. Ez az egyik értékvilág. És mi van vele szemben, ami ugyanígy megjelenik. Az, hogy az evangéliumi történetben, miközben Jézus elvész, aközben nem a semmibe veszik el, hanem mit gondol Mária és József? Hogy a rokonok körében van. Tehát nem csak egy szűk családnak a tagja Jézus: apukája, anyukája, hanem ott van a rokonságnak a köre. A szentíró azt mondja, lehet, hogy nem is a rokonságban van, hanem az úti társasággal van, az ismerősök között. Nyilván el tudjuk képzelni, Názáretből indulnak, mennek együtt Jeruzsálembe, hát nyilván a szomszédok is nekiláttak, a zsinagógai közösség együtt ment. Ott van egy csoport körülöttük. Ott vannak a hittársaik, a hittestvéreik.

Vagyis, milyen világosan jelenik meg ebben a családban külön-külön a személyeknek az értéke és rendkívülisége. És ezzel szemben, de ezt fölerősítve jelenik meg az, hogy hogyan tartoznak egymáshoz. Hogyan veszi körül Jézust a szűkebb és tágabb és még tágabb csoportoknak, közösségeknek a köre. És nemde az az élettapasztalat, hogy sokszor valaki az egyéniségét ki akarja bontakoztatni, azt nem úgy tudja megtenni, hogy elszakítja magát minden embertől, megtartóztatja magát a csoportoktól és a közösségektől, hogy nehogy azok még befolyásolják őt. És akkor megpróbál egyedül valakivé lenni. Hát ez így sosem tud igazán megvalósulni, hanem éppen fordítva: hogy az egyes ember odaszánja magát a családnak, a közösségnek, csoportoknak és abban kezd el kibontakozni mindaz a tehetsége, rátermettsége, ami ott abban a csoportban, közösségben nyilvánvalóan szükséges. Vagy amivel őt fölkérik, vagy amire rácsodálkozik, hogy nahát ezt nem mindenki tudja, azt hittem ezt mindenki tudja, de most hogy tartozom hozzátok, rájöttem, hogy nem, én ebben valamit jobban tudok, mint a többiek. Nosza, akkor, lehet a többieknek átadni. Tehát akkor éppenséggel a közösségben az önátadás révén bontakozik ki az egyénisége. És amikor az egyéniség egyre jobban kibontakozik, egyre nagyobb szolgálatára lehet a közösségnek.

Tehát ezek a - látszólag – egymással szemben álló értékek, nemcsak, hogy külön-külön valósulhatnak meg, egyszer az egyik, másszor a másik, hanem létrehoznak egy olyan világot, amelyben az egyik segíti a másikat. Az egyik föltétele lesz a másiknak, az egyik erősíti a másikat. Ezért aztán – nem is tudom, mit mondjak erre – engem leginkább szomorít az, mikor azt hallom, lépten-nyomon, hogy vannak emberek, akik olyan hallatlan meggyőző erővel és hallatlan vehemenciával képviselik azt, hogy az egyes ember sokkal fontosabb, mint bármilyen csoport vagy közösség. Mert az egyes ember… És mások ugyanezzel a lendülettel hirdetik, hogy nem, nem, a csoport a fontosabb. És a csoportnak természetesen vannak különböző előnyei az egyes emberhez képest.

Azért tölt el ez engem szomorúsággal, mert miért nem tudjuk már ezt kinőni ezt a szemléletmódot. Hogy miért kell ezt a két értéket egymással szembeállítani? Miért vannak olyan sokan, akik mindig csak az egyiknek csak a másik rovására tudjuk elképzelni az érvényre jutását? Az élet éppen ennél sokkal szebb. Mert éppen az az élettapasztalatom, hogy nem egymás rovására tudnak ezek igazán kibontakozni, hanem egymással kart-karba öltve.

És talán még egy példát hozhatnánk a mai evangéliumból, hogy ebben a családban egészen nyilvánvaló, hogy van valamiféle rend, nem csak hagyomány, tekintélytisztelet. Egészen nyilvánvaló, amikor Mária megkérdi , hogy „Miért tetted ezt fiam? Az ahogyan mi eddig éltünk és eddig élünk, ebből ez nem vezethető le. Valamiképpen te átléptél azon a renden, ahogyan a mi családunk él. Szeretném, ha rájönnél, hogy miért léptél át ezen a renden? Hogy nem szóltál nekünk és mégis itt maradtál a templomban?” Egyszerre jelenik meg a rend, aminek a nevében rá lehet valamire kérdezni, de közben magában a kérdésben olyan nyilvánvalóan ott van a rugalmasság és a nyitottság, hogy valami oka biztos volt, hogy te átléptél valamilyen renden. Miért tetted ezt?

És milyen gyönyörű, ahogy Mária fönntartja ezt a nyitottságot, és ezért ebben a családban – egész bátran mondhatjuk – a gyerekek együtt fejlődnek a felnőttekkel. Mert hiszen, az egy óriási kincs, és megint bonthatjuk ezt jobbra-balra, hogy de nagy dolog az, ha nem azt mondjuk, hogy a gyerekek számítanak és a felnőttek dolgozzanak a gyerekekért és nem arról van szó, hogy a felnőttek számítanak és a gyerekek fogják be a szájukat. Ebben a családban nem látunk ilyet, hanem azt látjuk, hogy fontosak a gyerekek - most így mondva – fontos Jézus, és fontosak a szülők: József és Mária. Ezért tehát, tulajdonképpen, a mai evangélium kapcsán láthatjuk azt, hogy itt az értékek hogyan tudnak egymással kart-karba öltve, egymást támogatva, fölerősítve, a másiknak bizonyos szempontból föltételeként is megvalósulni, és az összes családtag számára éltető közeggé válni.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Király-Tóth Katalin