Lk 13,1-9 - Nagyböjt 3. vasárnapja (C év)

Olvasmány (Kiv 3,1-8a.13-15)

Mózes pedig apósának, Jetrónak, Mádián papjának a juhait legeltette. Egyszer, amikor behajtotta a nyájat a puszta belsejébe, eljutott Isten hegyéhez, a Hórebhez. Ekkor megjelent neki az Úr angyala, tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor lángol, de nem ég el. Erre Mózes így szólt: ,,Odamegyek, megnézem ezt a különös látványt, miért nem ég el a csipkebokor!' Amikor az Úr látta, hogy odamegy megnézni, szólította őt Isten a csipkebokor közepéből, és azt mondta: ,,Mózes, Mózes!' Ő azt felelte: ,,Itt vagyok!' Az Úr ekkor így szólt: ,,Ne közelíts ide! Oldd le lábadról sarudat, mert a hely, amelyen állsz, szent föld!' Azután azt mondta: ,,Én vagyok atyáid Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene.' Mózes erre eltakarta az arcát, mert nem mert Istenre nézni. Az Úr ezután azt mondta neki: ,,Láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, hallottam kiáltását a munkafelügyelők kegyetlensége miatt, és ismerem szenvedését. Leszálltam tehát, hogy megszabadítsam az egyiptomiak kezéből, és kivezessem arról a földről egy jó és tágas földre, egy tejjel és mézzel folyó földre, a kánaániak, a hetiták, az amoriták, a periziták, a hivviták és a jebuziták lakóhelyére. Mózes azt felelte Istennek: ,,Íme, elmegyek Izrael fiaihoz, és azt mondom nekik: Atyáitok Istene küldött engem hozzátok! Ha ők akkor azt kérdezik tőlem: ,,Mi az ő neve? -- mit mondjak nekik?' Isten erre azt mondta Mózesnek: ,,Én vagyok az, ,,Aki vagyok.' Aztán azt mondta: ,,Ezt mondd Izrael fiainak: Az ,,Aki van küldött engem hozzátok!' Azután Isten azt mondta Mózesnek: ,,Ezt mondd Izrael fiainak: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene küldött engem hozzátok. Ez az én nevem mindörökké, és ez az én emlékezetem nemzedékről-nemzedékre.

Szentlecke (1Kor 10,1-6.10-12)

Nem akarom, hogy figyelmen kívül hagyjátok, testvérek, hogy atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan átvonultak a tengeren, és mindnyájan megkeresztelkedtek Mózes által a felhőben és a tengerben. Mindnyájan ugyanazt a lelki eledelt ették, és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, ittak ugyanis az őket követő lelki sziklából: a szikla pedig Krisztus volt. De legtöbbjükben nem telt kedve Istennek, hiszen elpusztultak a pusztában [Szám 14,16]. Ez pedig számunkra előképként történt, hogy mi ne kívánjuk meg a rosszat, mint ahogy ők megkívánták. Zúgolódni se zúgolódjatok, mint egyesek zúgolódtak azok közül, és elvesztek a pusztító által [Szám 14,2.36]. Mindezek előképként történtek velük, és azért írták le, hogy okuljunk belőlük mi, akikhez az idők vége elközelgett. Aki tehát azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék.

Evangélium (Lk 13,1-9)

Éppen abban az időben voltak ott néhányan, akik hírt hoztak neki azokról a galileaiakról, akiknek a vérét Pilátus az áldozatukéval vegyítette. Ő ezt felelte nekik: ,,Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel mindezt elszenvedték? Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek. Vagy az a tizennyolc, akire Síloében rádőlt a torony, és megölte őket? Azt hiszitek, hogy vétkesebbek voltak minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek.' Aztán ezt a példabeszédet mondta: ,,Egy embernek egy fügefa volt a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Ezért így szólt az intézőjéhez: ,,Íme, három esztendeje, hogy ide járok, gyümölcsöt keresek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja hiába a földet? De az így felelt neki: ,,Uram! Hagyd meg még ebben az évben, amíg körülásom és megtrágyázom, hátha gyümölcsöt hoz jövőre; ha pedig nem, akkor vágd ki.'

Szentbeszéd

Hogyan tudnánk gyümölcsöző életet élni? Hogyan tudnánk Jézus példabeszéde kapcsán olyan emberré alakulni és változni, hogy a szónak most nem szoros, hanem átvitt értelmében azt mondhassuk, hogy termékeny életet tudok élni? Életet adó élet az életem. Mint lehetséges számunkra, hogy az életünk ilyen gyümölcsöt termő élet legyen?

Először is az első gondolat talán így szól, hogy szükségünk van az élethez való bátorságra. És hogy éppenséggel gyerekkortól kezdve már - nem egyszer a szülői magatartás révén, de később ifjú korban is már - beszélnek kapunyitási pánikról. Egyszerűen fiatalemberek nem mernek nekiállni elkezdeni az életet. Sokszor éppen azért, mert fájlalják azt, hogyha kezdenek kijelölni maguk számára egy utat, akkor sok minden már nem fog beleférni az életbe. És máris a lehetséges veszteségek miatt azt mondják: „Jaj ezt is akarom, azt is akarom!” Nem mernek elég bátran nekiállni adott esetben elköteleződni bizonyos irányokba. Éppenséggel tehát nagyon is lehetséges gyerekkorban, fiatal korban, felnőtt korban, sőt idős korban is, hogy szükségünk lenne nagyobb bátorságra az élethez. Az életbátorság tenné lehetővé azt, hogy két dolog ne tartson bennünket fogva. Az egyik a biztonság, a másik pedig a kényelem. Mert akárhogy is, abban a sajátos relatív jólétben, amiben vagyunk, éppenséggel nem egyszer ez a két érték, ez a két valóság egészen béklyóba tud bennünket szorítani.

A biztonság és a kényelem. Azért is érdemes erről külön beszélni, mert… Mert Jézus sosem beszélt arról, hogy minél inkább helyezzük magunkat biztonságba. És amikor már teljes biztonságba helyeztük magunkat, onnan tájékozódjunk Isten országa igazsága felé. Képtelenség! Azt lehet mondani, Jézus szavával élve, hogy azt mondja: ”Bízzatok. Ne féljetek, bízzatok.” Vagyis minden életkorban érdemes volna magunk felé föltenni a kérdést: „Szükséges egy nagyobb életbátorságot tennem ahhoz, hogy ne kössön béklyóba a biztonságnak a görcsös akarása, a kényelemnek a bennünket, az életünket ellaposító volta. Hogy az életünkből születni tudjon valami érték és kincs, ami bizalom alapú, s valamennyi bátorság szokott hozzá kelleni.”

Aztán azt is mondhatjuk, milyen sokan vannak, akik azt mondják:”Mi is a legnagyobb érték ebben a világban? Az élet.” De mi keresztény emberek biztos nem ezt mondjuk. Mert hogyha az életről van is szó, akkor azt mondjuk: „Az életnél biztos, hogy van nagyobb érték. Az élők.” Az élők biztos, hogy fontosabbak számunkra, mint az élet, abban a nagy, általános elvontságában. Mert, ha azt mondjuk: ”A legfontosabb érték az élet.”, akkor elkezdjük az életet idealizálni, azt mondjuk úgy a legfontosabb érték az élet, hogy az úgy olyan szépen, és az olyan nagyszerű, és jó dolgok vannak benne, és süt a nap és hát ez az élet. És hajlamosak vagyunk belőle kizárni olyasmit, ami szintén az élet velejárója. Ha viszont azt mondjuk legfontosabb érték,- ha már ebben a csapásban maradunk- „az élők”, hát akkor nagyon jól tudjuk, hogy minden élő tökéletlen. És hogyha azt merjük mondani: „Nekem az élők a legfontosabbak!” Akkor abból természetesen következik, hogy az élők bennünket meg fognak sebezni. Hogy minél inkább oda adjuk az életünket, nem az életre, hanem az élőknek, az élők, mert mindegyikük gyönge tud lenni, gyarló tud lenni, esendőek vagyunk, hát közel engedjük magunkhoz az élőket, az élők a maguk tökéletlenségével bántani is fognak bennünket. Majd megsebződünk, bizonyos dolgok rosszul fognak esni, másfelől igazságtalanságok érnek minket. Ezért olyan nagyon fontos, hogy legyen bátorságunk az élethez, és ne azt mondjuk: „Az élet a legnagyobb érték, hanem az élők.” És hogyha ki tudtuk mondani, hogy az élők a fontosak, akkor ezzel együtt vállalhatjuk azt is ami a következménye annak, hogy az életünket az élőknek akarjuk adni,nem egyszerűen csak az életnek.

S ebből következik még egy dolog. Hogy milyen sokan vannak olyanok, akik éppenséggel az élettel együtt járó terheket nem szívesen vállalják. Mert azt mondják, hogy „szeretnék úgy egy szép életet, ami könnyű is”. De ilyen élet nincsen. Megjelent egy könyv néhány évtizeddel ezelőtt, hatalmas sikert aratott, és a könyv első fejezetének első sora így szólt: „Az élet nehéz.” Hatalmas siker lett, mert végre valaki kimondta, hogy az élet nehéz, ezért az életet nem lehet megkönnyíteni. Ha valaki az életet meg akarja könnyíteni, nem könnyű lesz, tartalmatlan. Az ember, aki meg akarja könnyíteni az életet, súlytalanná válik, miközben megpróbálja az életet megkönnyíteni. Ez akart az első gondolat lenni, és talán még egy valamit hozzá fűzhetnénk.

Tulajdonképpen nem volna semmi másra szükség az életbátorsághoz, minthogy a saját belső meggyőződésünket komolyan vegyük. Az Isten országán belül mindegyikünknek megvan a maga meggyőződése. A kutatások szerint, ha megkérdeznek bennünket, magyar embereket, hogy mit tartunk fontosnak, akkor azt mondjuk: „Fontos a család. Hogy fontos a tisztesség. Hogy fontos a becsület és a hűség.” Mi magyarok azt mondjuk: „Fontosak a gyerekek.” Ezeket mondjuk, ezek a meggyőződésünk. Mivel van a nehézség? Hogy a saját meggyőződésünkkel szemben is élünk nem egyszer. Hogy amikor döntéseket hozunk, vagy a tetteink megszületnek, a saját meggyőződésünkkel szemben vannak. Ezért az első gondolatnak a vége ez lenne: tulajdonképpen semmi másra nem volna szükségünk, mint komolyan venni magunkat. Saját meggyőződésünket, a saját belső hitvallásunkat, ami a mi szubjektív hitvallásunk a hitvallásunkon belül. Ha csak ezt komolyan vennénk, egészen más világ lenne.

Második gondolat így szól: ami az életet nem engedi növekedni, kibontakozni ez az, hogyha túlságosan is én központú életet élünk. A túlságosan én központú élet nem egyenlő az önzéssel. Ezt szeretném nagyon hangsúlyozni még akkor is, ha ez esetleg ismétlés. Mert szoktunk egy nagyot szusszanni, azt mondjuk: „Nem vagyok én önző! Nem vagyok önző. Engem meglehet kérni segíteni, én rendelkezésre tudok másoknak állni. Megvannak a jó szándékú, jóindulatú dolgaim. Én nem vagyok önző.” De attól, hogy valaki nem önző, még lehet nagyon én központú. A kettő nem ugyan az. Ezért egy nagyobb érzékenységre is szükségünk volna, hogy nem elég nem önzőnek lenni, még most a kérdés az az, hogy ki tudunk-e gyógyulni az én központúságból. Ez azt jelenti, hogy magunkat értékesnek tartjuk, magunkat megbecsüljük, de másokra irányuló életet élünk.

Tulajdonképpen vállalva ennek a kockázatát, szeretnék valamit mondani. Ha ma valaki arról beszél, hogy például, az az általánosan elfogadott életcél, hogy boldog szeretnék lenni, az egy én központú életcél. De ha ma valaki arról mer beszélni, hogy tulajdonképpen az életem legfontosabb célja, hogy boldog akarok lenni, ez egy olyan én központú életcél, amiből nagyon ritkán fakad aztán boldogság. Mert, mert… Mi az a gyümölcs, ami bennünket is táplál? Milyen gyümölcsökre van szükségünk az életben ahhoz, hogy mi is viruljunk, és mi is gazdag életet éljünk? Hát olyan gyümölcsökre, amely gyümölcsök másokat is elevenné tudnak tenni. A legtöbb ember azt mondja: „Én először termek magamnak olyan gyümölcsöt, amit jól megeszek, és akkor én jól vagyok, és a maradékból kapsz te is. Azonban ez a gyümölcs nekünk se elég. Azzal a gyümölccsel tudunk mi jól lakni, ami másoknak jó. És az akkor nekünk is jó lesz.

Ezért tulajdonképpen van egy sajátos mítosz a mai világban. A mítosz így szól: „Neki kell állni, meg keresni a boldogságot.” Ez a gondolat tönkretesz bennünket. Valaki nekiáll, és azt mondja: „Ne haragudjatok, de én most nem tudok az én központúságból kigyógyulni, mert még a boldogságot nem találtam meg. Megtalálom először a boldogságot, és aztán majd rád érek.” Mikor férjek és feleségek is ezt mondják, és szülők a gyerekeiknek, és nagyszülők az unokáiknak, hogy: „Ne haragudj, még keresem a boldogságot, majd utána szeretlek.” De ez egy furcsa világot teremt. A boldogságot egyáltalán nem kell keresni, mert a boldogság megkeresi az embert. A boldogság ott áll minden ember szíve kapujában, és ott kopogtat, hogy: ”Engedj már be légy szíves!” Igen ám, de a boldogság akkor lesz mindennapos vendég nálunk, hogyha magunkat tudjuk megbecsülni, értékelni; nem meghasonlunk az életformánkban, és utána pedig másokra irányuló életet élünk. Abból születik sok gyümölcs, ami másoknak jó; s ez minket is táplál. Tulajdonképpen ilyen egyszerű.

És aztán a záró gondolat, a harmadik gondolat. Mennek Jézushoz az emberek, sokan és mondják: „Hallottad Mester mi történt? Siloámban mi történt, és Jeruzsálemben mi történt?” Régen is volt olyan, hogy bulvár. Régen is volt, csak nem nyomtatták ki, hanem mondták az emberek. „Képzeld ezt hallottam, képzeld azt.” És mi szokott aztán ebből lenni? Egyrészt sok-sok botránkozás, másrészt rengeteg kritika, másoknak a kritizálása, másoknak a bántása, másoknak a cikizése - ahogy a fiatalok szokták mondani. Hát ettől még az életnek a gyümölcsei sosem teremtek meg. Hogy ellenséges vagyok másokkal, vagy bántok másokat, kritizálok másokat, vagy elítélek másokat hát ebből még élet biztos nem fakadt.

Virginia Satir aki a család terápiának egyik nagy asszonya azt mondta: ”Természetes, hogy egy családban vannak nehézségek. És nagyon jó az a család, ahol a családtagok legalább hetente egyszer le tudnak egymással ülni, és beszélni arról, kinek mi kényelmetlen; vagy kellemetlen. Kinek mi az, ami nem esik jól.” De azt mondta, egy családot elpusztít az, hogyha semmi más nem történik, mint hogy egymás szemébe vágjuk a kritikánkat, és elmondjuk, hogy mi nem jó. Ettől még egyetlen család sem lesz az életnek a fészke. Ezért Virginia Satir azt mondta: „Bárki a családban azt mondja: ’Márpedig ez nem jó nekem ezt másképp akarom, ezt nem szeretem!’- tegye hozzá, hogy milyen javaslata van, amit ő szívesen maga is megtesz, ami egy jobb világot tudna teremteni.” Senki ne fogalmazzon meg csak kritikát, hanem tegye hozzá a maga ötletét, jó szándékát, cselekvő készségét. Mert akkor a kritika nem a nyomasztó terhével nehezedik rá, hanem rögtön megjelenik az életnek a lehetősége is azzal, ahogyan kifejezzük, hogy mit tudnánk mi másképpen tenni; hogy valahogy jobb legyen az a világ, amiben élünk.

Jézus ebben a történetben beszél erről a fügefáról, és azt mondja: „Valahogy terméketlen még. Ez a fügefa valahogy nem hozza a gyümölcsöt. De közben pedig tudhatjuk, hogy mi mindannyian képesek és alkalmasak vagyunk arra, hogy az életünkből valami jó is szülessen. Erre mindannyian alkalmasak vagyunk. De nagy dolog lehet tehát az, ahogyan sokan beszélnek erről, öngondoskodás. De hát nem csak öngondoskodásra van szükségünk. Öngondozásra is. A gyerekek a kilenc órai misén olyan érdekes és szép dolgokat mondtak erre a kérdésre. Hogyan tudod te a magad gondját viselni? Hogy tudod gondozni magadat? Úgyhogy neki állhatunk magunkat egy kicsit megkapálni, magunkat egy kicsit megöntözni, magunkat egy kicsit megmetszeni, hogy az élet, ami ott van bennünk, gyümölcsöt tudjon hozni.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Adler János