Jn 14,23-29 - Húsvét 6. vasárnapja (C év)

Olvasmány (ApCsel 15,1-2.22-29)

Eközben néhányan azok közül, akik lejöttek Júdeából, így tanították a testvéreket: ,,Ha nem metélkedtek körül Mózes törvénye szerint, nem üdvözülhettek.' Mivel pedig Pál és Barnabás nagyon felháborodtak ezen, elhatározták, hogy Pál, Barnabás és még néhányan a többiek közül menjenek fel Jeruzsálembe az apostolokhoz és a presbiterekhez ennek a kérdésnek az ügyében. Erre az apostolok és a presbiterek az egész egyházzal együtt jónak látták, hogy férfiakat válasszanak ki maguk közül, és elküldjék Antióchiába Pállal és Barnabással Júdást, akit melléknevén Barszabásnak hívnak, és Szilást -- ők a testvérek között vezetők voltak --, és kezük által ezt az írást küldték: ,,Üdvözlet az apostoloktól és a presbiter testvérektől a pogányokból lett testvéreknek, akik Antióchiában, Szíriában és Kilíkiában vannak! Mivel hallottuk, hogy némelyek, akik közülünk kerültek ki, megzavartak titeket szavaikkal, és feldúlták lelketeket, bár tőlünk megbízást nem kaptak, jónak láttuk, miután megállapodásra jutottunk, hogy férfiakat válasszunk ki és küldjünk el hozzátok a mi igen kedves Barnabásunkkal és Pálunkkal, ezekkel az emberekkel, akik életüket adták a mi Urunk, Jézus Krisztus nevéért. Elküldtük tehát Júdást és Szilást, akik mindezt személyesen, élőszóval is tudtotokra adják. Úgy tetszett ugyanis a Szentléleknek és nekünk, hogy semmi további terhet ne rakjunk rátok, csak azt, ami szükséges: hogy tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fojtott állatoktól és a paráznaságtól. Ha ezektől őrizkedtek, jól teszitek. Jó egészséget!'

Szentlecke (Jel 21,10-14.22-23)

Lélekben elvitt egy nagy és magas hegyre [Ez 40,2], és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet [Iz 52,1], amely a mennyből szállt alá Istentől, ahol Isten fényessége volt, és amelynek világossága hasonló volt a drágakőhöz, a kristálytiszta jáspishoz. Nagy és magas fala volt, tizenkét kapuval, és a kapuk fölött tizenkét angyal. A kapukra nevek voltak írva, amelyek Izrael fiainak tizenkét törzsének nevei [Ez 48,31; Kiv 28,21]. Keletről három kapu, és északról három kapu, és délről három kapu, és nyugatról három kapu [Ez 48,31-35]. A város falának tizenkét alapköve volt, és azokon a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve. Templomot nem láttam benne, mert az Úr, a mindenható Isten a temploma, és a Bárány. A városnak nincs szüksége sem a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten fényessége világítja meg azt [Iz 60,1.19], és lámpása a Bárány.

Evangélium (Jn 14,23-29)

Jézus azt felelte neki: ,,Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. Aki nem szeret engem, nem tartja meg szavaimat. A szó pedig, amelyet hallottatok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem. Ezeket mondtam nektek, amíg veletek voltam. A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek. Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen. Hallottátok, hogy azt mondtam nektek: Elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam. Megmondtam nektek már most, mielőtt megtörténne, hogy amikor bekövetkezik, higgyetek.

Szentbeszéd

„Az én békémet adom nektek, nem úgy adom, ahogy a világ adja. Ezért ne szorongjatok, ne féljetek, és ne aggódjatok!” Mit mondhatnánk el arról a békéről, ami az evangéliumból fakad? Először is azt mondhatjuk, hogy ez az igazaknak a békéje. Az igazaknak olyan értelemben, ahogyan a Szentírás azt mondja például Józsefről: igaz ember volt. Vagy, ahogy Jézus is megnevez egyeseket és azt mondja róluk - igaz vagy. Vagy: ők az igazak. Mert itt az igazság nem egyszerűen csak valamiféle igazság érzetnek a képviselete vagy megélése, nem is annyira egyszerűen csak a természetes igazságnak vagy igazságosságnak a kivitelezése, hanem sokkal inkább az igaz Istennel való kapcsolattartásból fakad. És ezért ez az igaz volt mindenképpen összefüggésben van az Istenre hangoltsággal.

Eszembe jutott egy történet, amit már emlegettem nektek, ahogyan 50-es évek, 60-as évek diktatúrájában az esztergomi papnevelő intézetben ott van egy spirituális atya, papnövendékeknek a lelki vezetője, és mennek hozzá a papnövendékek, mert nagyon szeretik őt, nagyon sokat tanulnak tőle. Igen ám, de ez az elöljáró nem hajlandó elmenni a békegyűlésre, nem köt számára elvtelen kompromisszumokat és nagyon jól lehet tudni, hogy az 50-es, 60-as években ennek mi a várható következménye. Ezért a papnövendékek mennek és mondják neki – vigyázzon magára. Azt akarják, hogy ne csukják be, és maradhasson velük. S akkor erre ez az elöljáró a következőt mondja: „kétség kívül én nem fekszem jól, de jól alszom.” És akkor hozzáteszi: „… és látom, vannak sokan, akik jól feküsznek, rosszul alszanak.” A békesség ebben az összefüggésben az a békesség, ami az igaz embernek a békéje. Ami lehet, hogy éppenséggel valamiféle nyugtalanságon átvezető úton érhető csak el. És aki rögtön meg akarja nyugtatni vagy biztonságba akarja helyezni magát, hosszabb távon lehet, hogy elveszíti a szívének a békéjét.

Azután a második: az erkölcsös embernek a békessége. És itt megint nemcsak a természetes erkölcsi rendet megtartó, vagy abban élő emberről van szó. Hanem például - talán tudjátok ezt - a biblikusok, amikor Jézus elmondja a boldog mondásokat: boldogok, akik sírnak, mert majd vigasztalást nyernek – azt állítják, hogy itt első sorban Jézusnak az eredeti szava a bűnbánatot tartó ember sírására vonatkozott. Hogy boldog az az ember, aki képes megsiratni, megkönnyezni a maga bűneit és gyöngeségeit. És az ilyen ember, aki oda tud állni az Isten elé vagy a másik ember elé és azt tudja mondani: bocsáss meg nekem, szívből sajnálom. Ő megint csak hajlandó magára venni éppenséggel a bűnbánattartásnak valami nyugtalanságát, valami fájdalmát, valami igenis kihívó jellegét és ennek következtében elérkezhet a szívének a békességéhez. Tehát boldogok azok, akik az erkölcsösség útján járnak, de, de azt az Istenre vonatkoztatva élik meg.

Azután a következő: boldogok azok a jó szándékúak, akik valamiképpen túl tudnak látni saját magukon. Tulajdonképpen a békétlenségünknek nagyon sokszor az a háttere, hogy túlságosan is énközpontú életet élünk. És minél inkább énközpontúan élünk, annál nyugtalanítóbb az élet, azért mert az élet nem hajlandó „miközpontúan” fölállni és létezni. És a többi embert is csak legföljebb csak ideig-óráig tudjuk úgy működtetni, manipulálni, zsarolni, hatalmat gyakorolni fölöttük, hogy hajlandók legyenek valamit elfogadni a mi énközpontú világlátásunkból. Ezért aztán tulajdonképpen állandóan fenyegetve érezhetjük magunkat, hogy majd a világ nem úgy fütyül, ahogyan mi azt szeretnénk nótázni. Ebből az következik, hogy az Istennek a békéjére jut el mindenki, aki ki tudja nőni az énközpontúságát. Hát nemde, itt Jézus azt mondja: figyeljetek csak – hát boldogok lennétek, örülnétek annak, hogy én most elmegyek innen, mert az Atyához megyek. És hogy én jófelé megyek, és be fog teljesedni az életem. Ráadásul aztán még majd a Szentlelket is elküldöm. Ki az aki tud örülni annak, hogy Jézus fölvétetett a mennybe? Aki nemcsak azzal tud törődni, hogy akkor én most elvesztettem őt, és most nincs itt, és akkor nem foghatom meg, és nem tudok vele beszélgetni. Vagyis a következő gondolat így szól: boldogok azok a jószándékúak akiknek a jószándékúsága túl mutat az énközpontúságon. És ezért elnyernek egy sokkal nagyobb békességet.

Aztán a következő: Boldogok azok, akik az üdvösségre irányulnak. Akik az örök élet felé viszik az életüket. Azért, mert nagyon sok apró-cseprő dolog ahhoz képest őket nem fogja békétlenné tenni. Lehet, hogy nyugtalanítja majd őket ez vagy az, de nem teszi békétlenné. Mert a vágyak el tudnak benne rendeződni.

Egyszer egy tanár fogott egy befőttes üveget, belerakott sok nagy követ úgy, hogy már a tetőt nem is lehetett rátenni. Bevitte a gyerekekhez, megmutatja nekik, azt mondja: tele van-e ez az üveg, fér-e még bele valami? Hát mondják a gyerekek, ez aztán tényleg tele van. Tanár bemegy a szertárba, beletesz rengeteg kavicsot, még az még ott mind belefér. Viszi ki nekik mutatja nekik, azt mondja: na, most már tele van? A gyerekek csóválják a fejüket, de azt mondják, na most már tele van. Tanár bemegy a szertárba, visszamegy, telerakta homokkal. Na, most már tele van? S akkor végül megállapodnak, hogy tele van, bár még valamennyi vizet lehetne hozzá adni, s akkor azt kérdi a tanár: most mondjátok meg nekem légy szíves, mi ennek a tanulsága? Megkérdeztem reggel a gyerekeket, hogy mi ennek a tanulsága. Az egyik gyerkőc azt mondta: sok kicsi sokra megy. Nagyon szellemes tanulság. Mindenesetre a tanár nem ebbe az irányba ment, hanem egy másikba. Azt mondja: ennek az egésznek, aminek itt most tanúi voltatok a tanulsága az, hogy a nagy kövekkel kell kezdeni. Mert ha homokkal kezdjük, oda már más nem fog férni. Ezért a nagy kövekkel kezdjük. Azt mondja Jézus az evangéliumban: aki szeret engem, megtartja a tanításom. Ezért az életünknek vannak fajsúlyos kövei. Vannak biztos alapjai. Ezeket lerakosgatjuk az életünk útján, ahogy az üdvösség felé megyünk, és aztán a többi a kavics, a sóder, a homok, a víz meg minden így-úgy majd elfér valahol. De vannak hatalmas köveink, biztos köveink, útjelző köveink.

Montenegróban ahogy kirándultam, ott aztán minden turistajelzés valami sziklán van rajta. Mert az biztos. Hogy egy fán ott marad-e, meg meddig marad ott, meg hogy nő ki, meg mi lesz a hánccsal az egy kérdés. A szikla marad.

Aztán a következő: a hívő embernek a békessége. Kedves ismerősöm megbetegedett, nem volt még negyven éves. Fekszik a kórházi ágyán, s akkor egyszer csak elgondolkodik azon, hogy mi történne, hogyha most Jézus tényleg ide jönne a szó szoros értelmében, fizikai valóságában az ágyához, és a következőt kérdezné tőle: figyelj csak, választhatsz kettő dolog között: egészséges legyél, vagy egészséges legyen a velem való kapcsolatod. Melyiket választod? S hogy föltette ezt a kérdést magának ez a fiatal nő, azt mondja: az a baj Feri, hogy én az egészséget választanám. És azt mondanám, majd az istenkapcsolat valahogy lesz, majd az ráér, meg ha egészség van minden van, hm, hm. És tulajdonképpen nagyon elszomorodott. Azt mondta, hogy egy ilyen dilemma helyzetbe kerülnék, én nem Istent választanám. Ebből fakad valamiféle békétlenség. Ha valaki azt tudja mondani - mert a hite ezt diktálja - ha megvan az istenkapcsolatom, akkor van meg mindenem. Akkor elnyeri, megéli a szívnek a békességét akkor is, ha az életében nagyon sok nyugtalanító, fájdalmas, vagy szomorú dolog van.

És végül az utolsó a záró gondolat: akik Krisztus békéjével élnek. Természetesen ezt nem hagyhatjuk ki. És gondoljunk csak a gazdag ifjúra. A gazdag ifjúnak Jézus azt mondja: na hát most látom, te egy nagyon értékes valaki vagy. Igaz is vagy, erkölcsös is vagy, jó szándékú is vagy, hívő is vagy, hát semmi más nem hiányzik neked, mint hogy add el a vagyonod. És akkor azt mondja a szentíró: a gazdag ifjú szomorúan távozik. Békétlenül – nyugodtan ezt is oda tehettük volna. Mit jelent a Krisztus békéje? A Krisztus békéje egyszerűen azt jelenti, hogy Isten szándéka, terve szerint élek. Ezt jelenti. Látjátok. itt vannak a telefonok nyugtalanítóak ugye. Kifejezetten zavaróak. De attól még hol éri el ez a szív békéjét?

Hát csaknem éri el! Tehát Krisztus békéje azt jelenti, hogy Isten szándéka szerint élek. S amikor az Isten tervét igyekszünk megvalósítani, akkor lesz egy nagyobb békességünk, és azt mondjuk: akkor az sem számít, hogy ez sikeres vagy nem. Még csak az sem számít, hogy eredményes vagy nem. Nem számít, hogy megdicsérnek érte vagy nem, hogy elismerik vagy nem, hogy fizetnek érte vagy nem. Akkor ez nem számít. Hiszen az számít, hogy Isten terve szerint élek. Ez hozza meg a szívnek a békéjét. Jézus tehát ezt mondja: békességet adok nektek. Nem úgy, ahogy a világ adja, hanem ahogy a velem való kapcsolatból az fakadhat.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Halász Csilla