Lk 24,46-53 - Urunk Mennybemenetele (C év)

Olvasmány (ApCsel 1,1-11)

Az első könyvben, Teofil, szóltam mindarról, amit Jézus tett és tanított kezdettől fogva addig a napig, amelyen felvétetett, miután a Szentlélek által parancsot adott apostolainak, akiket kiválasztott. Kínszenvedése után élve megmutatta magát nekik, számos csalhatatlan jellel bizonyította be számukra, hogy él, és negyven napon át megjelenve Isten országáról beszélt nekik. Amikor együtt étkezett velük, meghagyta nekik, hogy ne távozzanak el Jeruzsálemből, hanem várjanak az Atya ígéretére: ,,Azt hallottátok tőlem, hogy János csak vízzel keresztelt, ti azonban néhány nap múlva Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.’’ Erre az egybegyűltek megkérdezték tőle: ,,Uram, talán most állítod helyre Izrael országát?’’ Ő azonban azt mondta nekik: ,,Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időket és a korszakokat, amelyeket az Atya saját tetszése szerint határozott meg. A Szentlélek eljövetele pedig erővel tölt majd el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig.’’ Miután ezeket mondta, a szemük láttára felemelkedett, és felhő takarta el a szemük elől. S miközben nézték őt, amint az égbe ment, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában. Így szóltak: ,,Galileai férfiak, miért álltok és néztek az égre? Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek, úgy jön el ismét, ahogy az égbe felmenni láttátok.’’

Szentlecke (Ef 1,17-23)

…hogy Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy tudjátok, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag dicsőséges öröksége a szentek számára, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, akik hiszünk. Hatalmas erejének hatékonyságát Krisztusban mutatta meg, amikor feltámasztotta halottaiból és jobbjára [Zsolt 110,1] állította a mennyekben, minden fejedelemség és hatalmasság, erő és uralom, és minden név fölé, amelyet nemcsak ezen a világon említenek, hanem a jövendőben is. Mindent a lába alá vetett [Zsolt 8,7], s megtette őt mindenek fölött álló főnek az egyházban, amely az ő teste, és annak a teljessége, aki mindent mindenben betölt.

Evangélium (Lk 24,46-53)

Azt mondta nekik: ,,Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én majd elküldöm nektek Atyám ígéretét. Ti csak maradjatok a városban, amíg el nem tölt az erő benneteket a magasságból.’’ Ezután kivezette őket Betánia közelébe, felemelte a kezét, és megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölvitetett a mennybe. Leborulva imádták, azután nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Szüntelen ott voltak a templomban, és áldották Istent.

Vasárnapi beszéd

A föltámadt Krisztust jelképező szobrot elvisszük, kifejezve azt, hogy föltámadt, s hogy elküldi, elküldte nekünk a Szentlelket. Mindenesetre a reggeli misén – a 9 órai gyerekmisén – kérdeztem a gyerekeket, hogy na, hogy emlékeztek az imént fölolvasott evangéliumi szövegre. Hogyan ment föl Jézus a mennybe? S akkor az első válasz nagyon gyorsan megszületett: lépcsőn. Nem pont erre gondoltam, hanem valami tartalmasabbra és valami többet mondóra, s akkor aztán nagy nehezen sikerült mégiscsak kiverekednünk magunkat ebből a szorult helyzetből, s akkor megszületett a válasz, hogy „miközben áldást adott”. Hogy áldásadás közben ment föl a mennybe. És ugye biztos van nektek is olyan élményetek, valaki fontos számotokra, és őrzitek a vele kapcsolatos utolsó találkozást. Az utolsó élményt, ami lehet, hogy az életetekben az utolsó, mert hogy már most sosem fogjátok őt látni. Lehet, hogy hosszú idő óta az utolsó, sokszor egészen mélyen belénk ívódik az az utolsó pillanat, az utolsó élmény. Talán egyáltalán nem véletlen, hogy Jézus úgy hagyja az utolsó tapasztalást, élményt a tanítványainak, hogy abban úgy őrizhetik meg, hogy megáldja őket. Mit jelent számunka ez, hogy Jézus, hogy Isten megáld bennünket?

Először is az ószövetségi nyelvhasználatban, tudjuk ezt, nagyon érdekes ez is, hogy azt a szót, hogy ajándék, ezzel a kifejezéssel adták vissza, hogy áldás. Tehát amikor valaki ajándékot vitt, akkor áldást vitt. Amikor valaki ajándékot kapott, vagy valamire azt mondta, ó, ez mekkora ajándék, akkor ezt a szót használták, hogy mekkora áldás. Mekkora áldást kaptam. Ezért aztán mi, keresztény emberek, tulajdonképpen éppenséggel bármit, amit sikerül fölfedeznünk úgy, mint valamiféle ajándékot, akkor abban megéljük azt, hogy ez Istennek áldása. Ez az első.

És aztán a második. Már az Ószövetségben is egyrészt hallhatunk és olvashatunk arról, hogy Isten kiválaszt egyeseket. Hogy Isten megáld valakiket. És akkor látjuk, hogy valamilyen sajátos életútra hívja vagy szólítja őket. Igen ám, de ezzel párhuzamosan azt is látjuk – már az Ószövetségben is –, hogy Isten megáldja az egész világot. Ráadásul nemcsak minden embert, hanem az egész teremtett világot. Hogy azzal, ahogyan életre hívja ezt a természetet, benne bennünket is, tulajdonképpen ahogyan fönntartja és élteti, ezzel együtt azt is mondhatjuk – és ez az ószövetségi embernek a szemléletmódja is –, hogy Isten áldása van ezen a világon azért, mert van. Mert lehet, mert fönntartja azt.

És biztos van olyan közös élményünk, hát lehetetlen, hogy ne legyen, hogy valamikor úgy mélyen megrendültünk a természetben. Hogy átéltük, hogy ez de gyönyörű. Vagy hogy milyen fönséges. Vagy hogy milyen lenyűgöző. És közben pedig azt mondhatjuk, hogy nemcsak érdemes volna a természethez úgy viszonyulnunk, hogy Isten áldása rajta van, hát akkor nem mindegy, hogy hogy nyúlok hozzá, hogy hogyan viszonyulok hozzá, hogyha Isten ezt megáldotta. Nem egyszerűen csak megteremtette, majd azt mondta, hogy hát, akkor csinál, amit akar, hanem hogy Isten áldása rajta van. Hogy miközben meg tudunk rendülni az egész teremtett világon, hogy milyen hatalmas és lenyűgöző. Azzal együtt ez a teremtett világ egy teremtett világ. S hogyha már a világ is ennyire lenyűgöző tud lenni, hát milyen lehet akkor Isten hozzá képest?! A második gondolat tehát ez: Isten nemcsak egyeseket áld meg, hanem megáldja ezt a teremtett világot. És mi viszonyulhatnánk hozzá úgy, mint ami már megáldott. És ezért ez valami sajátos magatartást kíván tőlünk.

Aztán a harmadik. Ha megáldunk valakit, vagy megáld bennünket Isten, akkor ebben benne van az is, hogy valamiféle erő érkezik, másrészt pedig, mi magunk áldottá leszünk. Talán ez a legfontosabb. Hogy nem egyszerűen csak valami történik, nem valamit kapunk, nem valamilyen ajándékban részesülünk, hanem mi magunk áldott emberré leszünk. S nem tudom nem emlegetni nektek a gyerekek bölcsességét, akiket kérdeztem Balázs-áldás előtt, hogy mi fog történni veletek, miután meglesz a Balázs-áldás. S hogy a gyerekek azt válaszolják, az első válasz így szólt: akkor áldottak leszünk. És ennél jobb választ el sem tudok képzelni. Hogy aki kapott áldást, ő maga áldott emberré válik. És de más az élet úgy, hogy én járok-kelek, és tudatosítom magamban azt: én áldott ember vagyok! És áldott emberként egész másképpen akarok élni, mint hogyha magam se tudom, hogy hogy is vagyok.

Aztán a következő. Hogy amit vagy akit megáldunk, egészen nyilvánvalóan kapcsolatba is hozzuk, kapcsolatba is kerül a Szenttel. Valamiképpen egy áldott személy, egy áldott tárgy az maga is megszentelődik. Akkor is, hogyha nem is pontosan tudjuk, hogy ez hogy is van. Emlékszem, voltam 16 éves, és sok-sok év várakozás meg készület után el tudtunk menni Nyugat-Európába nyaralni, Görögországba. Hát, mekkora szám volt ez nekünk! S akkor emlékszem, hogy elmentünk egy kis szigetre, és ott éppen valamilyen ortodox ünnep volt. És ennek az ünnepnek a kapcsán az ortodox pap kijött a templomból, utána a híveknek a gyülekezete, és akkor mentek, és nagy füstölés volt, hát ahogy kell csinálni. És emlékszem, a pap pedig, ahogy jött, úgy áldást osztott. S én ott voltam, 16 éves fiatalember, nem voltam én akkor még se elsőáldozó, se nem bérmálkoztam, nem tudtam én erről az egészről semmit se. De azért mondtam anyukámnak: „várjál, nekem oda kell menni”. És akkor ott sündörögtem, sürögtem-forogtam, mint Márta ott a sok dologban, hogy valahogy én is kapjak áldást. S meg nem tudnám most se mondani, hogy tulajdonképpen miért volt az fontos. De fontos volt, az biztos. És elmondom a jó hírt: kaptam. Valahogy addig sündörögtem ott, hogy úgy láttam, hogy a pap úgy észrevesz, s akkor úgy felém is osztotta, és… hááááá. S az volt bennem, hogy én velem valami fontos dolog történt. Hogy pontosan mi, ezt most nem tudom, de ez számít. Ebben egészen biztos voltam.

S aztán most ugranék az időben egy nagyot. Mikor pappá szenteltek, hagyomány szerint a pap, miután a paptársait megáldotta, közvetítette az áldást, akkor utána megáldottam az édesanyámat meg az édesapámat. S akkor – nem sokkal később – vasárnapi ebéd az anyukámnál, s akkor az anyukám könnyes szemmel a következőt mondja: „te, Feri, hát ez az áldás nekem már kitart egy életre!” S ezen is annyit gondolkodom, hogy tulajdonképpen ez mit is jelent. Hogy egy áldás kitart egy egész életre. Hogy az a néhány szó… hát nyilván nem az a néhány szó! Nem az az egyszerű gesztus, de mégiscsak, miközben egy picit megmosolyogjuk ezt, aközben másfelől talán azt éljük meg, hogy igen, ebben van valami. Valami nagyon fontos.

Aztán a következő. Hogy amikor áldottá leszünk, ez lehetőséget ad számunkra, hogy mi is az áldásnak közvetítőivé, esetleg talán bizonyos szempontból még akár forrásaivá is legyünk. S emlékszem, milyen borús voltam sok-sok évvel ezelőtt, egy nap úgy elbúsongtam azon, hogy milyen sokszor közvetítem én az áldást, és ki áld meg engem? Hogy milyen mmmm… áldáshiányom van! És hogy nem akarok áldatlanul élni. És hogy milyen jó az, hogyha néha kifejezik felém azt, hogy legyél áldott, Feri. S akkor – ahogy úgy búsongtam ezen – egyszer csak eszembe jutott, hát hogy az áldás biztos átmegy rajtam. Hogy nemcsak úgy szőrmentén történik. Hanem hogy hát az… valahogy fogadjam be azt az áldást, amit aztán közvetítek. És azóta meg vagyok nyugodva. Hogy jó lesz az nekem, hogyha én másoknak közvetítem az áldást, mert az rám is hatást fog gyakorolni.

És aztán – éppen néhány nappal ezelőtt – találkoztam egy fiatal hölggyel, eskettem körülbelül egy évvel ezelőtt, s akkor egy olyan csacskaságot kérdeztem tőle, úgy köszönés után, hogy na, milyen az élet? És értette, hogy mire vonatkozik a kérdés, azt mondta, jaj, hát nagyon jó. És akkor elkezdtünk beszélgetni, és azt mondja: „tudod, Feri, most arra törekszem, hogy áldás legyek a férjemnek”. Hej, micsoda spirituális életcél ez! Azóta is, ez néhány nappal ezelőtt volt ez a találkozás, azóta is ezt járom körbe, hogy mi lehet ebben a fiatal nőben, hogy ezt hogy csinálja. Hogy mennyi minden gazdagsága, tartalma lehet annak, amikor valaki azt mondja: nekem most életcélom, hogy áldássá legyek a férjem számára.

Aztán a következő. Kétségkívül, mikor megáldunk valakit, közvetítjük az áldást, mi mindannyian, hiszen mi is megáldhatunk bárkit, ez egész természetes, akkor ebben az is benne van, hogy valami olyan jókívánságot szeretnénk mondani, ami túlmutat rajtunk. Hogy valamiképpen azt fejezzük ki, hogy ne csak az a jó legyen a tiéd, amit én adhatok. Merthogy az kevés. Hogy valamiképpen az áldásban benne van ez is: valami sokkal nagyobb jót szeretnék neked, mint amit én valaha is adhatnék. De nagy dolog az, amikor ezt a sokkal több jót akarjuk és vágyjuk a másik embernek!

S eszembe jutott ennek a fonákja. Sok évtizeddel ezelőtt hallgattam egy rádióműsort, és olyan betelefonálós volt, amikor bárki bármit mondhatott… hát olyan is volt. És akkor az egyik betelefonáló azt mondja, hogy „kedves szerkesztő úr, én most nem tudom, hogy ez hogy van, de el akarom magának mondani, maga egy olyan okos ember, mondjon erre valamit. Hogy éppen most történt az, hogy valaki olyan hirtelen előzött előttem, én meg azt mondtam neki, hogy pukkadjon ki a kereked. És képzelje el, szerkesztő úr, hogy alig mentem 8-10 kilométert, ott áll az az autó kipukkadt kerékkel. Hát hogy úgy tűnik, hogy ez fog. És hogy ez már nem az első eset. Mit szól ehhez?” S ez az ember – nem hinném, hogy keresztény lett volna, erről nem tudok semmit – a következőt kérdezte. Nem ment ő bele, hogy ez hogy van, azt kérdezte: „mondja csak, eszébe jutott már, hogy valakit megáldjon?” „Nahát, szerkesztő úr, ez még soha!” „Hát, akkor itt fejezzük be a beszélgetést, viszontlátásra!”

És végül az utolsó. Hogy az is milyen szép, ahogy a körösztény hagyományunkban benne van, hogy mi áldást mondunk Istennek. Hogy kölcsönössé tehetjük az áldást. Nemcsak Isten áld meg bennünket, hanem mi is azt mondjuk: jaj, hát áldott legyen az Isten! Na, nem mintha rászorulna! Hanem sokkal inkább az a szépség ragyog itt föl, hogy a kölcsönös kapcsolatunkban mi is kifejezhetjük a hálánkat. Mi is kifejezhetünk valami köszönetet ebben a kölcsönös szeretetkapcsolatban, és ezt így mondhatjuk, hogy „hálás vagyok neked, Istenem, és legyél áldott, amiért így vagy velem, ahogyan vagy”.

Mindenesetre Jézus az utolsó gesztusával úgy szerette volna, hogy mi megőrizzük magunkban a képét, az alakját, hogy éppen áldást ad.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf