Lk 7,11-17 - Évközi 10. vasárnap (C év)

2013.06.09.

Megosztom
Elküldöm

Evangélium (Lk 7,11-17)

Abban az időben Jézus elment Naim városába. Vele mentek tanítványai és nyomukban nagy népsokaság. Amikor a város kapujához közeledett, halottat hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Az édesanyát sokan kísérték a városból. Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve, és így szólt hozzá: Ne sírj! Azután odalépett a koporsóhoz, és megérintette azt. Erre a halottvivők megálltak. Ő pedig így szólt: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!” A halott fölült és beszélni kezdett. Ekkor Jézus átadta őt anyjának. Mindnyájukat elfogta a félelem, és így magasztalták Istent: „Nagy próféta támadt közöttünk! Isten meglátogatta népét!” Ennek híre elterjedt egész Júdeában, és mindenfelé a környéken.

Vasárnapi beszéd

Keresztények vagyunk, Krisztus követői, a mai evangélium pedig látszólag éppenséggel lehetetlen feladat elé állít bennünket. Hogyan is volnánk képesek azt tenni, amit Jézus tett. Egyikünk sem kapott erre sem erőt, sem képességet, adományt vagy hatalmat. Nem tudunk holtakat föltámasztani. S miközben egészen világos, hogy nem tudjuk azt tenni, amit Jézus tett, legalább annyira világos, hogy tudunk úgy cselekedni, ahogyan Jézus cselekedett. És ezért a mai evangélium kapcsán érdemes volna egy-egy pontba szedve, folyamatában megnézni azt, hogy mit is jelent ez. Hogy úgy cselekedni, ahogyan Jézus cselekedett, és hogy ez mennyire nem lehetetlen a számunkra.

Először is azt mondja a szentíró, hogy Jézus meglátta ezt az asszonyt. Észrevette ezt az asszonyt, fölfigyelt rá. Éppenséggel az utóbbi időben beszélünk erről, hogy mennyire mély vágya az embernek az, hogy észrevegyék őt! Hogy fölfigyeljenek rá! Hogy figyeljenek rá! Hogy figyelmesek legyenek velünk, egy nagyon mély, alapvető emberi vágyunk. Hogy nem egyszer éppenséggel a mi világunkban, amikor áhítoznak nagyon sokan arra, hogy népszerűség vagy siker, vagy hírnév, tulajdonképpen e mögött ezt az egyszerű vágyat fedezhetjük föl: azt akarom, hogy észre vegyél! Azt akarom, hogy fölfigyelj rám! Mert ha észrevesztek, és hogyha figyeltek rám, akkor talán olyan kapcsolatokban lehetek, ami segít az ember voltomat megvalósítani.

Egy nagyon érdekes filmet láttam pár hónappal ezelőtt. Arra voltak kíváncsiak a kutatók, hogy amikor valaki mobiltelefont használ, akkor vajon menyire veszi észre azt, ami a környezetében zajlik. És először mobiltelefonozókat egy út után megállították, megkérdezték, mit vett észre, jobbra, balra. Semmi különöset. Akkor beöltöztettek valakit egy bohóc ruhába, és bohóc ruhában elment mellette. Megállították az illetőt, észrevett-e valami érdekeset vagy rendkívülit. Semmit. Akkor megkérték a bohócot, hogy egykerekű biciklin menjen el mellette. Észrevett-e valamit, kérdezték. Á, semmit. Tulajdonképpen már az is bőven elég, hogy elkezdjük a mobiltelefont használni, és már semmit nem veszünk észre. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy többé-kevésbé a mobiltelefont használó ember a ma emberének egy nagyon sajátos képévé vált. És miközben az van bennem, hogy éppen kapcsolatot tartok valakivel, éppen figyelek valakire, ami egyébként igaz is, ezzel együtt egészen meg tudunk vakulni mindarra, ami körülöttünk történik. Miközben mikor megkérdeznék tőlünk, hogy észrevesszük-e azt, ami körülöttünk zajlik, egész természetesen azt mondjuk, hogy hát hogyne vennénk észre! Miközben ez nem így van!

Nagyon mély vágyunk ez, hogy észrevegyenek bennünket! És milyen gyakran találkozom azzal, épp ma is beszélgettem egy fiatalemberrel, az a vágy, hogy de szeretnék hallani valami belülről jövő, egyértelmű, megnyugtató hangot! Valami világos jelet, hogy tudjam, hogy most így, vagy úgy! Hogy erre menjek, vagy arra, hogy ez a hivatásom, vagy az! Ez az értelme az életemnek, vagy az! De milyen természetes vágyunk ez! És közben, és közben pedig, nem egyszer éppen az emberi tapasztalatunk az, hogy aki nem folyton-folyvást azt várja, hogy belülről történjen valami, hanem egyszerűen csak észrevesz embereket, észrevesz másokat, észrevesz helyzeteket, észrevesz ügyeket, észrevesz bizonyos szükséget, hogy az ilyen ember, miközben észreveszi a másikat, aközben a belső hang is valahogy egyre érzékenyebb lesz. Valahogy egyre határozottabban szól, egyre egyértelműbben. És hogyha ki akarjuk hagyni az életünkből azt, hogy kifelé figyeljünk, a szónak jó értelmében, nem a lelki életnek a rovására vagy kárára, akkor mintha az a belső hang sem volna olyan egyértelmű. Tehát az első, amit Jézuson láthatunk, hogy észrevesz valamit. Fölfigyel valakire.

A második. Azt mondja a szentíró: és megesik rajta a szíve. Együttérző lesz vele, megszánja, irgalomra indul, sokféle kifejezést használhatnánk itt. Milyen hálásak lehetünk Istennek, hogy többé-kevésbé olyan érzelemvilággal ajándékozott meg minket, ami segít bennünket a helyes cselekvés felé. Egyszer valaki azt kérdezte, meg volt egy kicsit zavarodva, hogy mi történik akkor, ha én úgy megyek el gyónni, hogy nem bánom a bűnöm; hogy akkor az érvényes-e vagy nem. A teológia nagyon világosan válaszol: ha van belátás, és aztán van döntés, hogy másképpen akarom tenni, ez bőven elég ahhoz, hogy érvényes legyen a gyónás. De akkor mégis milyen érdekes, hogy mégis ezt a kifejezést használjuk: bűnbánattartás. Hát akkor mi a szerepe a bánatnak? A bánatnak nagyon egyszerű a szerepe: segíti a folyamatot. Mert amikor valamit bánok is, amikor eltölt engem egy érzelem, vagy egy érzület, egy lelkület, hát hogyne segítene önmagában a helyes cselekvés irányába. Éppenséggel ma erről úgy beszélnek, hogy érzelmi intelligencia. Régen nem ezt a kifejezést használták. Azt mondták: a jámborság lelke. Vagyis a helyes érzületnek, egy helyes lelkületnek a magunkban való kimunkálása.

Egy tibeti szerzetes nem évekig, évtizedekig raboskodott a börtönben. Majd pedig amikor kiszabadult onnan, akkor elindult Amerikába, Európába, több helyen előadásokat tartott. És egyszer egy előadás után kérdezte őt a riporter, hogy mi volt a legrettenetesebb ezek alatt a nem évek, évtizedek alatt. Ennek a szerzetesnek az összes fogát kiverték a börtönben.  A szerzetes a következőt válaszolta: kétség kívül a legrettenetesebb az volt, amikor egyszer csak azt fedeztem föl magamon, hogy kezdem elveszíteni az együttérzésemet a fogvatartóimmal. Ennek a szerzetesnek a legrémisztőbb az volt, amikor azt tapasztalta, hogy egy számára fontos lelkület és érzület kezd kiveszni belőle. A második gondolat tehát ez: Jézus nemcsak észrevesz, hanem megjelenik ez a lelkület, ez az érzület, és aztán ez, és ez a harmadik pont:

Cselekvésre indítja őt. Ismerősöm jön, azt mondja: Hejj, Feri, sose gondoltam volna, hogy egyszer örülök annak, hogy munkanélküli vagyok! Hát, hogy ez milyen jó, hogy én munkanélküli vagyok! Most már napok óta ott vagyok kinn. Annyi időm van dolgozni a gáton, amennyi csak kell, ameddig bírom, addig vagyok kinn. És nap-nap után éjszaka is ott kinn segített és azt mondja: Hát egész meg vagyok döbbenve, nem is gondoltam, hogy ez tényleg így van, hogy közben pedig jönnek emberek, és ott, ahol mi rakjuk a zsákot, visszük a zsákot, bele a homokot, az emberek csak ott bámészkodnak, jönnek-mennek, amivel semmi baj nincs, de akadályozzák a munkánkat. És akkor miközben mi őket kerülgetjük, ahelyett, hogy tudnánk tenni a javukra is a jót, aközben halljuk ám, ahogy mondják hát ez rettenetes…! Hát ez szörnyű… ! Látod? És milyen elgondolkodtató ez, hogy sokszor, mikor megjelenik bennünk ez az érzület, hogy hű, hű, hát ez milyen nehéz, haj, haj… Hogy el tudjuk ebben andalítani magunkat, és amikor van bennünk együttérzés vagy részvét, akkor ezt visszajelzésnek vesszük, és azt mondjuk, hát lám, lám, azért én egy melegszívű ember vagyok. Azért van nekem szívem. Hát látnivaló, egy érzékeny teremtés vagyok, hát itt hüledezek a nehézségben, hát kétségkívül van bennem emberség. Majd pedig hazamegy és kész. Most nehogy félreértsétek, nyilván nem kell nekünk minden homokzsákot megtölteni, meg nem kell nekünk minden lapát nyelét megfogni, éppen elég, ha a saját dolgunkat tesszük, beleértve, hogy lehet, hogy ez is a dolgunk. De azért érdemes rácsodálkoznunk arra a jelenségre, hogy sokszor azonosítjuk magunkat azokkal az érzésekkel, amik éppenséggel lehetnek nagyon pozitívak és nagyon emberiek, és a kérdés; hogy mi következik belőle? Ahogy Gandhit szoktam idézgetni, hogy: „Aközött, amit az ember megtehetne, és aközött, amit megtesz, a különbség ég és föld.” Tehát itt van az érzület, egy lelkület, és abból fakad a cselekvés. 

A cselekvésről nem is akarnék többet mondani, de még van egy utolsó lépés. Ez pedig az, hogy a történetben végül Jézus ezt a fiút visszaadja az édesanyjának. Ez nem elhanyagolható momentum. Azért nem, mert ez azt jelenti, hogy Jézus nem egyszerűen csak nekibuzdul, nekihevül miután észrevett valakit, valamit, és aztán cselekszik, és azt mondja, hogy na, elintéztem. Hát sokszor, amikor csinálunk valamit, hiába jó az, amit csinálunk, az a világ, amiben tettünk valamit, megváltozott. De ki tudja, hogy ez a megváltozott helyzet, aminek mi is részesei voltunk, mi azt mondjuk „Hahh, milyen ügyes vagyok, klassz dolog!”, aztán utánam az özönvíz.

Egyszer egy ismerősöm, szociális munkás, már vagy két évtizede a pályán, azt mondja: Tudod, Feri, visszanézek a kezdő éveimre, hát, azért nem mindenre gondolok büszkén vissza. És tudod, azt kell megállapítanom, hogy amikor kezdő segítő voltam, akkor nekiálltam, csináltam, segítettem, lendülettel, érzülettel, önmagamról megfeledkezve, és aztán végül nagyobb káosz lett, mint volt.

De nagy dolog az, hogy Jézus nem egyszerűen csak cselekszik valamit, ami teljesen rendben van, hanem utána el is rendezi azt a helyzetet. Valamiképpen rendet rak maga után. Elrendezi. Hogy ebben a megváltozott helyzetben azok, akik a legérintettebbek ebben a változásban, ők tudjanak mit kezdeni ezzel a helyzettel. Hogy az anya tudjon ezzel mit kezdeni, hogy a fiú tudjon mit kezdeni, nem egyszerűen csak tessék; ott van nektek a jó… hanem hát mit tudunk azzal kezdeni? Nem olyan egyértelmű, hogy minden jóval rögtön tudjunk valamit kezdeni.

Látjuk itt egymás után a lépéseket; észrevenni, aztán együttérzővé válni, cselekedni és végül elrendezni mindazt, ami ebben a folyamatban változásként megtörtént. Tehát kétségkívül amit Jézus itt tett, sosem fogjuk tenni. De ahogyan csinálta, az nincs messze tőlünk.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Szeifried Adél