Lk 10,38-42 - Évközi 16. vasárnap (C év) - Vép, tábor; előesti mise

2013.07.21.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Ter 18,1-10a)

Egy alkalommal az Úr megjelent Ábrahámnak Mamre terebintjénél, amikor az a déli forróság idején sátra bejáratánál ült. Ábrahám fölemelte szemét, és íme, három férfi állt előtte. Mihelyt meglátta őket, a sátor bejáratától eléjük sietett, földig meghajolt, és így szólt: „Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt, ne kerüld el szolgádat. Mindjárt hoznak egy kis vizet. Mossátok meg lábatokat, és telepedjetek le a fa alatt. Én pedig hozok egy falat kenyeret, hogy felüdítsétek magatokat, aztán tovább mehettek. Hiszen ezért ejtettétek útba szolgátokat.” Azok így válaszoltak: „Tedd, amit mondtál.” Ábrahám besietett a sátrába Sárához, és így szólt: „Végy gyorsan három adag lisztet, keleszd meg, és süss lepényt!” Azután kiment Ábrahám az állatokhoz, kiválasztott egy fiatal és erős borjút, és odaadta a szolgának, hogy sietve készítse el. Majd tejet és vajat hozott, meghozta az elkészített borjút is, és eléjük tette. Míg ettek, ő ott állt mellettük a fa alatt. Azok megkérdezték: „Hol van a feleséged, Sára?” Ezt válaszolta: „Itt a sátorban.” Akkor az Úr így szólt: „A jövő évben ez idő tájt visszajövök, feleségednek, Sárának addigra már fia lesz.”

Szentlecke (Kol 1,24-28)

Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből az ő testének, az Egyháznak javára. Ennek lettem a szolgája abból az Istentől értetek kapott hivatásnál fogva, hogy az Isten szavát érvényre juttassam: Azt a titkot, amely korszakok és nemzedékek óta rejtve volt, s amelyet most szentjeinek kinyilatkoztatott. Velük akarta megismertetni az Isten, milyen fönséges gazdagságot rejt a pogányok számára ez a titok: Krisztus a megdicsőülés reménye bennetek. Őt hirdetjük, amikor intünk és a teljes bölcsesség birtokában tanítunk mindenkit, hogy minden embert tökéletessé tegyünk Jézus Krisztusban.

Evangélium (Lk 10,38-42)

Abban az időben: Jézus és tanítványai betértek az egyik faluba. Egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Ennek nővére, Mária odaült az Úr lábához és hallgatta szavait. Márta meg sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt: „Uram – méltatlankodott –,nem törődöl vele, hogy nővérem egyedül hagy szolgálni? Szólj neki, hogy segítsen nekem.” Az Úr azonban így válaszolt: „Márta, Márta, te sok mindennel törődöl, és téged sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta. Nem is veszíti el soha.”

Vasárnapi beszéd

Miután voltam hallgatóság az előző napokban, tudom, hogy a sok az már kevesebb néha, úgyhogy moderálni fogom magam, körülbelül 12 és fél perc lesz… kiszámíthatóan. Mindenesetre megütötte a fülemet ez, ahogyan a Szentírásban, az evangéliumban azt mondja az evangelista: „és akkor Márta befogadta Jézust a házába”. S fölmerült bennem egy kérdés, hogy tulajdonképpen Márta csak a házába fogadta-e be, vagy máshova is befogadta, hogy Mária máshova is befogadta-e. Hogy tulajdonképpen itt, ebben a történetben a szereplők Jézust hova fogadták be. És nagyon egyszerűen oda jutottam, hogy az evangélium nagyon pontosan – bár nem biztos, hogy szándékoltan – mondja ezt: „Márta Jézust befogadta a házába”. De csak oda. És hogy Mária talán az a valaki, aki nem egyszerűen csak a testvérével együtt befogadta Jézust ott ebbe a házba, és aztán a házi dolgokkal foglalkozott, hiszen ő oda fogadta be, hanem hogy beljebb engedte őt, engedte, hogy sokkal beljebb jöjjön, és beljebb is befogadta Jézust. Hogy talán kettejük között ez a különbség.

S akkor elkezdtem ezen ötletelni, hogy most néhány nap alatt a táborban egymást mi hova fogadtuk be. De milyen sok jó dolog történt velünk! Hogy megérkeztünk, ott volt az infópult, a befogadás áldott helye… tényleg! És most arra gondoltam, hogy lehet, hogy valami másnak is kéne nevezni, hogy ez milyen szép dolog: megérkeztünk, és ott befogadásra találtunk. Úgy kezdődött a tábori életünk, hogy befogadtatok minket. És aztán, hogy befogadtuk egymást az asztaltársaságba, befogadtuk egymást az autóba… és aztán biztos voltak olyan pillanatok, egészen biztos, nem egy, nem kettő, számtalanszor, mindegyikünknél, hogy egy picit beljebb is engedtük a társunkat, és beljebb is, talán még a szívünkbe is befogadtuk őt, vagy legalább valamit belőle. Az első gondolat talán ez lehetne, hogy… egy költői kérdés, hogy hova fogadom be a társamat, vagy hova fogadom be Istent. A házamba, a kocsimba, az asztalomhoz, vagy esetleg beljebb. És aztán persze lehet egy második kérdés is, hogy nemcsak hogy hova fogadom be, hanem kit. Kit? Hogy megtanultuk egymást befogadni, de lehet, hogy Istentől még óvakodunk egy kicsit, távolságot tartunk még… óvatosak vagyunk. Na, Te még ne gyere! Ugye, még egy vasárnap vagy szombat esti valamire még itt hajlandó vagyok Téged befogadni, de tartok egy határt, hogy védjem magam. S nem… bizonytalan vagyok, nem tudom, mi lesz, hogyha beljebb jössz. Ez nagyon normális! Nagyon természetes! Nagyon jó érzékkel tudjuk, valakit befogadunk, főleg, ha Isten az… hűha, mi lesz abból?! Aki egy kicsit aggódik emiatt, jó érzéke van Istenhez. Szóval ez az első. Hogy akkor hova fogadjuk be egymást vagy Istent, és kit is fogadunk be vagy kiket, és aztán innen jönne a második gondolat, hogy éppenséggel itt van ez a Márta, talán láthatunk három lépést Mártánál, Máriánál, hogy mindannyian többé-kevésbé sebzettek vagyunk, kár is ezt szépíteni. Ugye, akár hogyha nagyon érdes akarnék lenni, azt mondanám: miért is lennénk itt, ha nem volnánk sérültek?! Ugyan mi keresnivalónk lenne itt egy csomó nyomorult között?! Szóval, van idebent kis kuszaság, kis sebzettség, itt-ott folyik a vér belőlünk, ez normális. És hogy itt vagyunk a sebzettségünkben, és de nagy kérdés, hogy csak a sebzettségeinkbe, a sebeinkbe tudjuk-e befogadni Istent, vagy a szívünkbe is? Vannak, akik azt gondolják, hogy talán az segítene rajtuk, ha Istent a sebeikbe fogadnák be. De ha csak a sebeinkbe fogadjuk be, Isten éppen a legszentebb helyre, a szívünkbe nem tud igazán ott lenni, s valamit tenni velünk. Nagyon sokan óhajtjuk a gyógyulást, s azt gondoljuk, hogy ennek az a záloga, hogy a sebeinkbe fogadjuk be, pedig talán nem.

És hogy eszembe jutott valaki, aki talán úgy kezdte, mint Márta vagy bármelyikünk, hogy szerettünk volna egészségesek lenni vagy boldogok vagy akármi, és hogy jól élni, és… és! Elek Dóra, kedves ismerősömnél vacsoráztam néhány héttel ezelőtt, a Baltazár Színháznak a vezetője. És persze őneki is vannak jó történetei, és nagyon kíváncsi voltam, mondtam neki, hogy te mesélj! Mondjad! És akkor azt mondja: te, az utóbbi időben a legszebb történetem a következő: elmentünk a Baltazár Színházzal, tudjátok, értelmi fogyatékos fiatalemberek, elmentünk Miskolcra a büntetés-végrehajtási intézetbe. És akkor a fogvatartottak nézték az értelmi fogyatékosokat. Kevés egészséges ember volt jelen, de ez nem volt akadály, hogy valami fontos dolog történjen. És akkor lement a darab, nyilván megütötte, megérintette ezeknek a fogvatartottaknak a… vagy a sebét vagy a szívét, ki meddig merte engedni, és akkor ott elkezdődött egy beszélgetés. És na, kérdezhettek egymástól, mondta Dóra, bárki bárkitől. S akkor először a bátorságot egy fogvatartott ember vette magának, és azt mondja, hogy hát én titeket arról szeretnélek kérdezni, ti értelmi fogyatékosok vagytok, hogy hát ez egy nyomorult dolog, egy ilyen szerencsétlen világ… hogy hogy tudtok ti így élni? Ez tulajdonképpen egy nagyon egyszerű helyzet, nem kell sokat kavarni-keverni, van egy tisztességes kérdés, a választ egy huszonvalahány éves értelmi fogyatékos lány adta meg, megkapta a mikrofont, azt mondja: „a mi esetünkben az önsajnálatnak nincs létjogosultsága”. Nagy szerencsénk, hogy vannak értelmi fogyatékosok köztünk, akik megmondják, hogy hogy érdemes ezt. De most képzeljétek el, hogy egy értelmi fogyatékos fiatalember a fogvatartottaknak azt mondja, hogy hát „a mi esetünkben az önsajnálatnak nincs létjogosultsága”. Na, ez tőle hiteles. Hát ha ez valahonnan valahova el tud érni, akkor innen oda.

De nagy dolog, mikor azt tudjuk mondani, hogy nem érdemes Istent csak a sebeinkbe beengedni, hogy érdemes egy picit-picit túl, túl a sebeinken. Azt mondja: hagyjuk az önsajnálatot. Hagyjuk, hogy semmi mást nem akarunk, csak gyógyulni. Hogy többet akarunk, mint gyógyulni! És akkor, na akkor jött a következő gondolat, ugye, hogy van, aki a sebeibe, aztán olyan is van, és erről nagyon sokat beszéltünk, éppenséggel a versengéssel kapcsolatban, befogadjuk magunkat oda, amit így szoktunk megnevezni, hogy ÉN. Az énünkbe fogadjuk be, hogy erősek legyünk. S erről is mondanék egy történetet. Kedves ismerősöm, Nedeczky Juli, az a hölgy, aki magyar nő létére először járt 8.000 méter fölött. Nagyon jó barátja volt Erőss Zsoltnak, és néhány nappal ezelőtt együtt voltak egy asztaltársaságban, Zsoltnak a felesége, Juli és még néhány barát, s ahogy ott ment-ment ott a beszélgetés, persze Zsoltról ment a beszéd, s akkor a gyerekek is ott voltak, nem küldték őket el, de a gyerekek avval a jó-jó érzékkel kezdték, kezdték fölfogni, hogy itt ezek a felnőttek egyre-egyre mennek lejjebb-lejjebb és lejjebb, egyre jobban a keserűség, a fájdalom vesz rajtuk erőt. Hogy az énerő kezd belőlük kimenni. S képzeljétek el, Zsolt ötéves kislánya odament ezekhez a felnőttekhez, és azt mondja: „Figyeljetek, majd csak kitalálunk valamit!” Ötéves kislány. Az apukája meghalt. „Figyeljetek, majd csak kitalálunk valamit!” Ez az, amikor valaki… hhhhháááhhh. Nemcsak a sebébe fogadta be Istent, a mélyebbre is.

És aztán talán jön a harmadik, amikor ténylegesen egészen a szívünkig merjük engedni Istent, s ott engedjük, hogy valami történhessen velünk. Sokkal mélyebbről, valami sokkal átütőbb. És hogy így hadd kapcsolódjak most egy kicsit a témánkhoz! Ehhez az együttműködés-versengés… de nem szeretnék most a mise keretén belül adott hatalmi helyzetemmel visszaélni. Ne, nehogy így vegyétek, hogy most akkor ez mind elhangzott, én meg megmondom a tutit. Ez semmiképpen! Nem, csak egyetlen szálat hadd hozzak ide, hogy olyan sok mindent hallottam, és valahogy az kristályosodott ki bennem, hogy talán leginkább abban a versengésben hiszek, ami az együttműködés része. Hogyha mi együttműködő emberként befogadjuk azt, és elfogadjuk azt, hogy versengő lények is vagyunk, de ez az együttműködés keretein belül történik. Hogy ha nem, néha együttműködünk, néha versengünk, ezt nem egymás mellé rendeljük és ütköztetjük, vagy néha megbarátkoztatjuk egymással, hanem azt mondjuk, hogy versengjünk az együttműködés világán belül. Az együttműködés keretein belül. Az együttműködés lelkületén belül versengjünk. És hogy versengjünk mindaddig és mindúgy, ahogyan az az együttműködésünket tudja segíteni. Hogy versengjünk az együttműködés keretein belül! És hogy akik számomra sokat mondtak, valahogy valami hasonlót fogalmaztak meg, ahogyan azt mondja Papp Lajos, hogy „mikor fiatal ember voltam, ha az igazság és a szeretet között kellett választani, én az igazságot választottam. És ha már az igazságot választottam, volt hozzá kardom is. Hatvan éves mikor lettem, picit valami történt velem, és most valahogy úgy vagyok, hogy ha éppenséggel választani kellene az igazság és a szeretet között, most már a szeretetet választom.” Vagy emlékeztek, hogy Rick Elias azt mondja, hogy „azt hiszem, hogy fontosabb vagy te, feleségem, mint hogy igazam legyen”. Hogy de nagy dolog a versengés, hogyha az együttműködés keretein belül tud megvalósulni. Hogy abban a történetben, ahogyan osztja az a bizonyos gazda mindenkinek ugyanazt a fizetséget, és nem mindenki dolgozott ugyanannyit. Nem igazságos. De hogy talán létezik az egybetartozásnak az igazsága is. Hogy van olyan, hogy az egybetartozásunk igazsága. És az nem az az igazság, ami a versengésnek az igazsága, hanem az az egybetartozásból fakad. Hát ezt akartam ehhez a témához, hogy de nagy dolog az, hogyha a versengést az együttműködés világán belül valósítjuk meg.

És aztán ez már a zárógondolat. Hány percnél vagyunk? Nincs egy kényszeres se köztünk, aki megnézte? Vagy kritikus? 12-nél? Te melyik vagy? Ez jó. De jófej vagy! Azt mondja: én a kényszeres vagyok. Akkor fél perc nem biztos, hogy elég lesz.

Azt mondja, hogy… Hát, látjátok, Mária a jobbik részt választotta, nem is veszíti el soha. És hogy akkor a kérdés, hogy melyik is ez a jobbik rész. Eddig azt mondtuk, hogy Mártát és Máriát az különbözteti meg, hogy Márta a házába fogadja be Jézust, Mária az életébe vagy a szívébe. Ez a különbség. De mondhatjuk másképpen is, ez pedig így szól, hogy Márta úgy néz Jézusra, mint aki az ő életének a része. Hm. Ez az énközpontú vallásosság. Isten az én életem része. Ezért Isten – ha az én életem része – igazodjon hozzám. Hiszen az én részem. Máriánál történik egy fordulat: én vagyok Isten életének a része. És ha én vagyok része Istennek, akkor nem őneki kell énhozzám igazodni. És akkor, hogy tulajdonképpen hogy tudunk Isten életének a részeivé lenni, vagy hogy tudjuk ezt valósággá tenni. Talán ez egy nagyon izgalmas kérdés.

És itt hadd kanyarodjak vissza a beszéd elejére! Az a titok, hogy úgy tudunk Isten életének a részeiként élni – hogy nem mi legyünk a középpontban, hanem Isten, ne az énünk, hanem Isten –, hogy befogadjuk Őt. Vagy hogy elfogadjuk Őt. Minél inkább és minél inkább a szívembe fogadom be Istent, annál inkább az Ő életének a részévé válok. Ez a szép fordulat. Nem kell semmi mást csinálni, csak nem az asztalhoz, az autóba, a táborba, hanem idebe. S akkor egyszer csak Isten életének a részévé leszek. S képzeljétek, néhány héttel ezelőtt jött hozzám egy fiatal nő. Fiatalnak mondom, mert csak 37 éves. Ez a 37 éves nő 8 éve házas, és 8 éve szeretne gyereket. 8 éve! És nem születik neki. És ezzel a témájával eljött hozzám egyszer, kétszer, akárhányszor. És nem történt semmi. Akkor egyszer csak azt mondja: én azt hiszem, talán… azt hiszem, hogy most el kellene engednem ezt a sebet, hogy Istent a sebembe akarom beereszteni, és én azt hiszem, hogy eljutottam oda… én most gyónnék egyet meg áldoznék. Hogy ezt lehet-e. S akkor megteremtettük a föltételét, gyónt, áldozott, befogadta Istent… És mi történt? Körülbelül két hónap múlva jön, azt mondja: „Feri, nem akarlak hosszan zavarni, csak beugrottam mise után… hármasikrek!” Az, amit most elmondtam, nem az én értelmezésem, hanem az övé. Ő odaállt elém a sekrestyében, és azt mondja: „Feri, én azt gondolom, hogy az által lettem szabad arra, hogy pici babát befogadjak, hogy én megéltem azt, hogy Isten engem elfogad. És annál több történik, hogy Isten engem befogad. Hogy amikor én gyóntam és áldoztam, azt éltem meg: Isten befogad engem. S egyszer csak szabad lettem arra, hogy én befogadjam az életet.” Miért ide mutatok? Tőlem ez bocsánatos tévedés… Én nem mondom erre, hogy ez csoda, vagy… csak azt, hogy olyan szép, hogy van ilyen. És ami a legszebb… számomra nem is az a legszebb, hogy ő azt mondja: „hárman lesznek”, hanem azt mondja, hogy „engem befogadott Isten, és hogy most én is befogadtam három pici babát. És hogy a kettő között látok összefüggést.”

Az, hogy hogy tudjuk ezt a befogadást megvalósítani, megélni… olyan sokféleképpen! Zárómondat… 15 percnél… hogy hadd fejezzem ki úgy – a szentmise hálaadás – a hálaadásomat felétek. Minden olyan pillanatért, gesztusért, jóságért, amit megélhettem általatok, ahogyan befogadtatok ezalatt a négy nap alatt… nagyon szívből köszönöm nektek! Igazán életadó volt veletek lenni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf