Lk 16,1-13 - Évközi 25. vasárnap (C év)

2013.09.22.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Ám 8,4-7)

Halljátok, ti, akik eltiporjátok a szegényt, és szorongatjátok az országban a szűkölködőket! Azt mondjátok: „Mikor múlik el az újhold, hogy eladhassuk a búzánkat? A szombat, hogy árulhassuk gabonánkat? Csökkentjük a mértéket, növeljük a sékelt, meghamisítjuk a mérleget, hogy megvehessük pénzért a szegényt, egy pár saruért a szűkölködőt, és eladhassuk a gabona ocsúját.” Ezért megesküdött az Úr arra, aki Jákob büszkesége: „Sose felejtem el egyetlen tettüket sem!”

Szentlecke (1Tim 2,1-8)

Mindenekelőtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért, a királyokért és az összes elöljárókért, hogy békés, nyugodt életet élhessünk, szentségben és tisztességben. Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, s egy a közvetítő Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért, és tanúságot tett a meghatározott időben. Ezért kaptam a küldetést, hogy hírnök és apostol legyek – igazat mondok, nem hazudom –, a pogányok tanítója hitre és igazságra. Azt kívánom tehát, hogy a férfiak mindenütt tiszta lélekkel emeljék imára kezüket, ne haragos és viszálykodó érzülettel.

Evangélium (Lk 16,1-13)

Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: „Egy gazdag ember előtt bevádolták intézőjét, hogy eltékozolja ura vagyonát. Erre ő magához hívatta és így szólt hozzá: »Mit hallok rólad? Adj számot gazdálkodásodról, mert nem maradhatsz tovább intézőm.« Az intéző így gondolkodott magában: »Mitévő legyek, ha Uram elveszi tőlem az intézőséget? Kapálni nem tudok, koldulni szégyellek. Tudom már, mit teszek, hogy befogadjanak az emberek házukba, ha gazdám elmozdít az intézőségből.« Egyenként magához hívatta tehát urának adósait. Megkérdezte az elsőt: »Mennyivel tartozol uramnak?« Azt felelte: »Száz korsó olajjal.« Erre azt mondta neki: »Vedd elő adósleveledet, ülj le hamar, és írj ötvenet.« Aztán megkérdezett egy másikat: »Te mennyivel tartozol?« »Száz véka búzával« – hangzott a válasz. »Fogd adósleveledet – mondta neki –, és írj nyolcvanat.« Az úr dicsérte a hűtlen intézőt, hogy okosan járt el. Bizony, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál. Mondom tehát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor meghaltok, befogadjanak titeket az örök hajlékokba. Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű. Aki pedig hűtlen a kicsiben, az a nagyban is hűtlen. Ha tehát a hamis mammonban nem voltatok hűségesek, ki bízza rátok az igazi értéket? És ha a máséban nem voltatok hűek, ki adja oda nektek a tiéteket? Egy szolga sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy: ragaszkodik az egyikhez, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.”

Vasárnapi beszéd

A mai evangéliumi szakasz – mondhatjuk így, egyszerű megközelítésben – eléggé összetett szöveg. Éppenséggel belső ellentmondások is vannak benne: „Nem szolgálhattok ennek és annak, de közben szerezzetek barátokat a hamis mammonból”. Azután pedig az is egy belső ellentmondás, hogy hát, az értékek szerint, Isten szerint éljetek, de azért megdicsérjük a hamis intézőt, aki egyébként hazugsággal – éppenséggel az urát jól becsapva – tudta a saját érdekeit okosan képviselni, sőt, az úr még ezt meg is dicséri. Tehát vannak itt belső ellentmondások is, éppenséggel lehetséges az, hogy mindez azért is van, merthogy ahogyan elolvastuk ezt a szakaszt, nagyon jól tükrözi az evangelistának, a szerkesztőnek a munkáját. Hát, éppenséggel lehetséges az, hogy egy-egy részlet itt-ott, különböző helyeken hangzott el, megmaradt a szájhagyományban, és aztán az evangelista vagy a szerkesztő egybeszerkesztette, többé-kevésbé a téma alapján. A pénz alapján, a vagyon alapján, és így kerültek egymás mellé, és aztán ez a töredezettség, ami meghökkent bennünket – hogy most minthogyha nem volna egy olyan nagyon világos iránya Jézus beszédének –, tulajdonképpen egy szerkesztési helyzetből fakad. De ha már most így vagyunk, akkor nézzük meg ebben az egységében, összefüggésében, s akkor talán mondhatjuk azt – éppen ebben a sokszínűségében hallva azt, amiről Jézus beszél –, hogy lehetséges, hogy érdemes volna túllátni valamin. Éppenséggel ezen az ellentmondásosságon vagy töredezettségen. S akkor azt mondani, hogy így, ahogy előttünk áll a Szentírásban ez a szöveg, például szólhat arról, hogy nőjük ki azt, hogy azzal törődünk, és az legyen a legfontosabb megközelítésünk, hogy az enyém vagy a tied. Mert ha az enyém, akkor megbecsülöm, ha a tied, fütyülök rá. Vagy éppen fordítva: ha a tied, jajj-jajj, azt nagyon óvom, ha az enyém, nem is tudom értékelni. Hogy lehetséges éppenséggel, hogy ezt az üzenetet is meghalljuk, hogy mi lenne, hogyha a szemléletünkben az van, hogy hát, ha a tiéd, ha az enyém, meg tudom becsülni. Hogy mármost nem azért becsülöm meg, mert a tiéd, és nem azért becsülöm meg, mert az enyém, hanem azért becsülöm meg, mert valakié. És bárkié is lenne, én azt mármost meg tudnám becsülni. Azt mondja, hogy hát, aki a kicsiben hűtlen, hogy volna hűséges a nagyban? Hát, lehetséges, hogy akkor azt is hallhatnánk mai üzenetként, hogy hát, akkor lehetséges, hogy nem azon kellene töprengenünk, vagy az életet afféleképpen mérlegelni, hogy hát, a kicsi nem számít, a nagy az igen! Vagy azt mondjuk: hát, én a kicsiben még egész jól elboldogulok, én a nagytól rettegek, azt inkább nem is kérem, Uram, nem is akarok, hogy rám bízz valamit. Mi lenne, ha fölülmúlnánk ezt a kettősséget, és az lenne bennünk: „Akár kicsi, akár nagy, az Úrtól kaptam.” Vagy: „Akár kicsi, akár nagy, akkor is értékes. S ezt valahogyan én értékként szeretném kézbe venni, és aztán továbbadni, vagy bánni vele.”

És aztán a harmadik, hogy pénz és Isten. Még ha az egyik mondatban nyilvánvaló ellentétbe is kerül – „nem szolgálhatunk két úrnak, most akkor döntsük el, hogy a pénz vagy Isten” –, de akár ezen a kettősségen túl, megőrizve Jézusnak a szavát, azt is mondhatjuk: hát, fedezzük föl a pénz értékét is („szerezzetek barátokat a hamis mammonból”), és fedezzük föl Isten értékét, s akkor egyszer csak fogjuk látni, ha mind a kettőnek az értékét fölfedeztük, hogy mekkora különbség van a kettő között. S akkor fogjuk tudni látni, hogy Isten – talán így mondhatnánk – a cél. Istenem, Istenem, Te! A pénz meg egyszerűen csak eszköz. Mind a kettőt meg tudjuk a maga módján éppenséggel becsülni, s ahogyan mind a kettőt megbecsüljük, ez önmagában kijelöli mind a kettőnek a helyét az életünkben. Ezért aztán most ezt a megközelítést szeretném továbbvinni. Hogyha nem az osztottságban, hogy most az a kicsi vagy nagy, enyém vagy tied, pénz vagy Isten, hanem hogyha mindehhez valahogyan hozzá tudunk állni: az értékeset értékelni, kicsit és nagyot megbecsülni, amit kaptunk, azt valamiképpen jóra tudni használni, akkor négy gondolatot szeretnék mondani.

Az első. Akkor talán például így szól az egyik kérdésünk: „Hogyan tudnánk akármilyen rosszból valami jót kihozni?” Akármilyen nehéz helyzetből is valami jót. Akármilyen rosszból valami értékeset. Eszembe jutott egy nagyon-nagyon egyszerű, igazán profán élethelyzet, mert egy kedves ismerősöm mesélte el nekem. Nehéz helyzetekről beszéltünk, és arról, hogy hogyan tudtuk – néha persze nem tudjuk –, de kivágni magunkat ezekből is. Ismerősöm azt mondja, hogy életének egy szakaszában festőknek tárlatokat szervezett. És volt egy nagyon-nagyon híres festő. Már több évtizede nem volt hajlandó a képeit odaadni kiállításra. De egy nagyszerű művész volt, és ennek a kedves ismerősömnek az volt a gondolata, hogy muszáj, hogy az emberek lássák ezeket a képeket. És ment és telefonált és könyörgött és na, végül, nagy nehezen beleegyezett ez a művész, hogy rendben van, legyen kiállítás. Nem ment el a megnyitóra, de hát az ismerősöm nagyon izgult, meghívott előkelő embereket, hogy beszéljenek, és a többi, és egyszer csak, ahogyan ő befejezte a beszédét, és valami fontos ember méltatta a művészt, s hát, valahogy kifejezésre jutott, hogy ez egy valóban nagyon értékes kiállítás, eszébe jutott, hogy nem kapcsolta ki a telefonját. S több év munkája volt abban a kiállításban és valahogy akkor azt úgy élte meg: „Na, ha most elkezd szólni a telefon, pont akkor, ahogy… hát, ezért dolgoztam, hogy ott fölragyogjon, hogy ez egy milyen nagyszerű alkalom, s én fogom tönkretenni?” S végigfutott rajta a rémület, hogy ááájjj, most mi lesz? S egyszer csak eszébe jutott, elővette a telefonját látványosan, nem is rejtve azt, hogy van-e vagy nincs, és beütötte a művésznek a telefonszámát. Ha már úgyis be volt kapcsolva. És mikor alkalmas pillanat volt, megnyomta a hívás gombot. „Művész úr, most tartunk ott, hogy vége a megnyitóbeszédeknek, és most szól egy hatalmas taps. Szeretném, ha hallaná.” (Nevet.) S akkor néhány tíz másodperc, visszavette, és már csak a sírást lehetett hallani. Van egy szorult helyzet: „Jahh, jajj, csak most ne! És ebből egy fordulat révén születik valami olyasmi, amit sok évtized múlva valaki, hogy „na, szorult helyzetből hogy jöttél ki”, rögtön eszébe is jut. Tehát akkor az első: Hogyan tudnánk akármiféle rosszból valami jót kihozni?

Aztán a második: Hogyan válhatna bármilyen élethelyzet, mi magunk, bárki valahogyan Isten dicsőségére, Isten országának a növekedésére? Isten műve hogyan tudna valahogyan megjelenni? Hogyan tudna valahogyan érzékelhető lenni? Emlékeztek a vakon született ember meggyógyítására? Jönnek a tanítványok, az emberek, és kérdik, hogy „ki a vétkes? Ő vétkezett? Szülei vétkeztek, hogy ez a sorscsapás érte?” S akkor Jézusnak mi a válasza? „Sem ő nem vétkezett, sem nem az az érdekes, hogy szülei vétkeztek-e vagy nem, hanem Isten művének kell rajta, rajta keresztül, általa megnyilatkoznia.” Hogyan tudnék úgy élni, hogy akármilyen élethelyzetben, ahogyan és ahol én vagyok, azon keresztül valahogyan Isten műve meg tudjon nyilatkozni? Valahogyan Isten országa azon keresztül hogyan volna lehetséges, hogy tudjon növekedni?

Néhány éve olvastam, az egyik szerző azt mondja: „Az Egyesült Államokban élek évtizedek óta, és amikor a dél-amerikai egyházak nagyon nehéz helyzetben voltak, főleg egyik-másik országban, akkor az Egyesült Államokba érkezett egy küldöttség – nagy paphiány volt –, és kérték, hogy legalább mi, szerzetesek, vagy legalább belőlünk néhányan menjünk el hozzájuk segíteni. Mert kevesen vannak, hogy nem tudják ellátni a legalapvetőbb szolgálatot sem mások javára. Hogy olyan kevés a pap, hogy misézni sem tudnak eleget.” S akkor – ő maga írja ezt – küldöttség elment, összedugta egy egész nagy rend a fejét, hogy akkor hány embert küldjenek… Ketten jelentkeztek. Eltelt körülbelül húsz év. Ebből az országból, ahol addigra virágzó élet kerekedett, jött egy küldöttség, és ott volt köztük még az a valaki, aki húsz évvel ezelőtt jött, és mondta, hogy „jöjjetek, kérlek, segíteni, mert nem vagyunk elegen!” És azt mondták: „De hálásak vagyunk azért, hogy akkor nem jöttetek! Ugyanis ténylegesen nem volt elég pap, ezért nekünk kellett összefogni. És ahogyan a közösségek összefogtak, mert azt mondták, hát, ha pap nincs, legalább mi csináljunk valamit, hát, akkor a kereszténység biztos nem a papokon múlik, hanem rajtunk. Hát, ha ez így van, hát akkor…” és tényleg így is lett. Hogy egy szorult, nehéz helyzet, amiben azt gondolnánk, hát, még a legközvetlenebb társainktól se kapunk segítséget, hogyan válhatott Isten művének a gyönyörűségére.

Aztán a harmadik: hogyan tudnánk valahogyan egy nehéz helyzetet mások javára használni? Hogyan tudnánk bármilyen adományunkat egy nehézségben is mások javára használni? Egy iskolaigazgatóval beszéltem néhány nappal ezelőtt. Azt mondja: „Hejj-hajj, nagyon nehéz! Nagyon nehéz, hogy valahogy a tantestület most odajutott, hogy egyre többen vannak, akik a kiégésnek valamilyen állomásán tartanak. És ez nagyon megnehezíti az iskolának a megfelelő működését. De hogy közben aggódnak ezekért a pedagógustársaikért. Na, ez egy nehéz helyzet. De hogyan lehetne ez a javunkra, ez a nehéz helyzet?” S akkor azt találták ki: „Üljünk össze, és mondjuk azt, hogy az, hogy pedagógusok veszélyeztetettek a kiégésben, az normális. Végre mondjuk ki, hogy tulajdonképpen az, ami itt történik, az nem rendkívüli. És akkor kezdjünk el valahogyan úgy dolgozni az iskolarendszerünkön, hogy az segítse azokat is, akik a kiégés szélén vannak, akik afelé haladnak, de közben a gyerekek érdekét szolgálja.” És mi lett ennek a következménye? Elkezdték magukat fejleszteni. Nem azon siránkoztak, hogy „jajj, hát a pedagógussors!” Hanem hogy hogyan lehetne ez alapján a saját világunkat fejleszteni, ha már ez most így van.

S aztán a zárógondolat: hogyan tudnánk kifejezni mások értékességét, akármilyenek is? Hogyan tudnánk bármi, amihez nyúlunk, amit látunk ebben a teremtett világban, hogyan tudnánk kifejezni, hogy látnivaló, hogy értékes vagy? Hogy aztán ezt ő maga is tudhassa. Vagy láthassák mások is, hogy igen, ez érték. Ezt a történetet mondtam már, de leginkább ez kívánkozik számomra ide: talán Makarenko volt ez, de nem emlékszem pontosan. Mindenesetre nevelőintézet, az egyik gyerek elég komoly értékeket lopott. Kiderült. Odavitték az igazgatóhoz. Tantestület egyértelműen azt mondta: egy ilyen gyereknek itt helye nincs. Egy ilyen gyerekkel, fiatallal nem lehet együtt élni, és a többi, és a többi. Az igazgató ott a többiek előtt is elmondta nagyjából azt, hogy egyszerűen ez elfogadhatatlan, hogy te másokét elveszed. Majd a szavát így fejezte be: „Ezért aztán most úgy döntöttem, hogy mostantól kezdve te kezeled a pénzt. Úgy látszik, neked van ehhez érzéked.” (nevetés a padsorokban) Ott és akkor, ahogyan ezt mondani szoktuk, nem tette zsebre, amit pillantásban kapott a munkatársaitól. S ebből a fiúból, aki ellopta a társainak az értékes dolgát, ebből a fiúból egy nemzetközi hírű pedagógus lett. Mert valaki a leglehetetlenebb helyzetben is ki tudta fejezni azt, hogy „látom, hogy nemcsak ez vagy. Egész biztos, hogy nemcsak ez vagy.”

Hallottuk az evangéliumot. S de nagy dolog, ha van bennünk az a fajta szabadság, amire azt mondjuk: „Hát, nem mindegy, hogy a tiéd vagy az enyém? Nem mindegy, hogy kicsi vagy nagy? Nem mindegy, hogy pénz vagy Isten dicsősége?” Megtalálhatjuk azt a szemléletmódot, azokat a magatartásformákat, amelyekben megnyilatkozhat az, hogy értékes vagy, fölragyoghat Isten művének a szépsége, valami rosszból is jót tudunk kihozni, hogy aztán azt élhessük meg: „Hájj, ez az evangélium de gyönyörű is!”

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf