Lk 17,11-19 - Évközi 28. vasárnap (C év)

2013.10.13.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (2Kir 5,14-17)

Lement s megfürdött hétszer a Jordánban az Isten emberének szava szerint, s ismét olyan lett a teste, mint egy kis gyermek teste, és megtisztult. Erre visszatért az Isten emberéhez egész kíséretével együtt s bement s megállt előtte s azt mondta: ,,Immár tudom, hogy nincs másutt Isten az egész földön, hanem csakis Izraelben. Kérlek tehát, fogadj el áldomást szolgádtól.' Ám ő azt felelte: ,,Az Úr életére mondom, aki előtt szolgálok, hogy nem fogadok el.' Nem is engedett semmiképpen sem, pedig unszolta. Végre Námán azt mondta: ,,Hát ahogy akarod; de kérlek, engedd meg nekem, szolgádnak, hogy vehessek e földből annyit, amennyit egy öszvérpár elbír, mert nem mutat be többé szolgád egészen elégő áldozatot vagy békeáldozatot más isteneknek, hanem csak az Úrnak.

Szentlecke (2Tim 2,8-13)

Gondolj Jézus Krisztusra, Dávid sarjára, aki feltámadt a halálból, mint ahogy hirdeti az én evangéliumom, amelyért a bilincseket is beleértve úgy szenvedek, mint egy gonosztevő. De Isten igéje nincs megbilincselve. Mindent elviselek tehát a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban levő üdvösséget, az örök dicsőséggel együtt. Igaz beszéd ez: ha vele együtt meghalunk, vele együtt élni is fogunk; ha vele együtt szenvedünk, vele együtt uralkodni is fogunk. Ha megtagadjuk őt, ő is megtagad minket, de ha hűtlenek leszünk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.

Evangélium (Lk 17,11-19)

Történt pedig, hogy miközben Jeruzsálem felé tartott, átment Szamarián és Galileán. Amikor beért az egyik faluba, szembejött vele tíz leprás férfi. Távolabb megálltak, és hangosan kiáltoztak: ,,Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!' Amikor meglátta őket, azt mondta: ,,Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak!' [Lev 13,49]. Történt pedig, hogy amíg mentek, megtisztultak. Az egyikük, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, hangosan magasztalta Istent, és lábai előtt arcra borulva hálát adott neki; s ez szamariai volt. Jézus megkérdezte tőle: ,,Nem tízen tisztultak meg? A többi kilenc hol van? Nem volt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?' Aztán így szólt hozzá: ,,Kelj föl és menj; a hited meggyógyított téged.'

Szentbeszéd

Tulajdonképpen mi történt, vagy mi játszódott le abban a kilenc leprás férfiben, akiknek elmúlt a betegsége? Hogy mennyire gyógyultak meg, az más kérdés, erről nem szól a Szentírás. Minden esetre a leprájukból kigyógyultak – kétségkívül. Mi játszódhatott le bennük?

Először is talán azt mondhatnánk, hogy nem vagyunk annyira messze tőlük, és éppenséggel akár mondhatnánk azt is Jézus szavával, hogy hát az vesse rá az első követ bármelyikükre a kilenc közül, akivel nem fordult már elő az, hogy éppenséggel amikor valami jó érte, akkor elfelejtette megköszönni, vagy hálát adni érte. Éppenséggel mindegyikünknek lehet élménye arról, hogy valamit annyira természetesnek vettünk, és később, öt, tíz, ötven év múlva jutott eszünkbe, „hát tulajdonképpen hogy is lehet az, hogy ezt sosem köszöntem meg? Hogy mennyire természetesnek tartottam ott és akkor!” Tulajdonképpen nagyon is az emberi természetünkbe van mindez írva.

Most képzeljük el ezeket a leprás embereket! Hogyan képesek fenntartani az életüket akkor, amikor kiközösítik őket az emberi társadalomból, a kultusz gyakorlásból, az Isten-kapcsolat intézményes és megszentelt formáiból? Hogyan, hogy képesek életben maradni? Úgy, hogy képesek alkalmazkodni a rosszhoz. Hogy képesek valamiképpen elfogadni, megszokni, elhordozni és elviselni a rosszat. Ha minden nap az újdonság erejével hatna rájuk, és úgy kelnének fel minden nap, hogy: „hogy lehet, hogy pont én?” Nem sokáig élnének. Valamiképpen meg tanultak együtt élni a saját betegségükkel, még akkor is, ha vágyakoztak arra, hogy meggyógyuljanak. Nagyon egyszerűen az emberi természet rugalmasságához tartozik, hogy megtanuljunk egészen lehetetlen életföltételek és körülmények között is élni, mégpedig az által, hogy elég rugalmasak vagyunk ahhoz, hogy ezekhez a rettenetes nehézségekhez is valamiképpen alkalmazkodjunk.

És a jóhoz nem tanulunk meg alkalmazkodni? Dehogynem! Tulajdonképpen az emberi természetünknek, annak – ahogyan megtanulunk a rosszban is valamiképpen létezni – ugyanennek az emberi természetnek a másik része, hogy a jót is nagyon könnyen megszokjuk. Igazán van bennünk egy rugalmasság. S hogy ha a jót kapjuk egy ideig, egészen természetes lesz. Egyszerűen megszokjuk. De, ha ez az emberi természet része, és a mai történetben úgy tűnik, hogy kilenc emberben az emberi természet a maga útján-módján, egyszerűen csak nagyon gyorsan hozzászokott ahhoz, hogy hát „tulajdonképpen az életem nagyobb részét egészségesen éltem. Hát ez ismerős, jól van! Egyszerűen csak visszatértem a normális élethez! Hát mi ebben a rendkívüli? Hát ezt szoktam meg egész életemben! Az a rendkívüli, amikor beteg vagyok!”

Tehát, tehát: végül is tulajdonképpen, mindegyikünk emberi természetéhez hozzátartozik akkor az, hogy azt a jót, ami az életünkben van, már réges-régen megszoktuk. És ezért, valóban, szinte fel sem tűnik, hogy mi is az a jó, amit már olyan réges-régen megszoktunk? Tehát: szinte egy külön tudatosításra volna szükségünk ahhoz, hogy egymás után, újból és újból rácsodálkozzunk mindarra a jóra, amit már tulajdonképpen annyira megszoktunk, hogy eszünkbe sem jut, nemhogy rácsodálkozni, hanem még hálásnak lenni, vagy megköszönni sem.

Még egy gondolatot hadd fűzzek ide: éppenséggel a jól-létről, boldogságról elégedettségről való kutatások azt bizonyítják, hogy tulajdonképpen az anyagi gazdagság nem járul hozzá a boldogságunkhoz döntő módon. Mi az, ami mégiscsak hozzájárul? Az, hogy azt tudhassuk, hogy alapvető szükségleteinket mi s a szeretteink, mégiscsak ki tudjuk elégíteni. Ételben, italban, ruházkodásban, menedékben, és otthonban, és a többiben. Mondhatnánk akkor azt, hogy tulajdonképpen, egy alapszinttel mindegyikünk boldog lehet, és meg tudunk vele elégedni. Hogy ilyen az emberi természet – hát egyfelől. Másfelől pedig a kutatások azt bizonyítják, hogy évtizedről-évtizedre annyira hozzá tudunk szokni a jóhoz, hogy ha megkérdezik tőlünk: „na, és mi az az alapszint? Mi az a minimum, amivel tulajdonképpen egészen jól meg tudnánk lenni?” Hogy ez, amit mi alapszintnek tekintünk, ez is egyre jobban emelkedik azzal összefüggésben, hogy mennyi jót szoktunk már meg az életünk során. És végül is, amikor ez az alapszint már nem tartható, akkor döbbenünk rá, hogy tulajdonképpen kevesebbel is tudunk létezni. És hogy tulajdonképpen még úgy is tudunk egymásnak örülni. Vagy még úgy is, azt tudjuk mondani: az életünknek kétségkívül így is van értelme. Ez tehát az első gondolat, hogy: a jóhoz hozzászoktunk. És hogy milyen nagy dolog, hogy éppenséggel – mert hogy ez az emberi természet logikája – egy kicsit tudatosítjuk azt, hogy mi is ez a logika, és hajlandóak vagyunk újból és újból ránézni mindarra a jóra, amit már megszoktunk, s ezért fel sem tűnik.

Aztán a második: a jót természetesnek tartjuk. Persze, biztos vannak köztünk olyanok, akik a rosszat tartják természetesnek, és azt mondják: „tudom én milyen a világ! Dehogy tartom én a jót természetesnek!” De ez tulajdonképpen ugyanaz a gondolat, csak a fonákjáról nézve. Mert, amikor valaki azt mondja, olyan egészen természetesen: „ah, én a rosszat tartom természetesnek”, az ugyanez a logika. És mi ennek a logikának a veleje? Az, hogy jónak tartjuk, vagy természetesnek tartjuk a jót. Miért is? Azért, mert többé-kevésbé úgy élünk ebben a világban nemegyszer, hogy mi vagyunk a világ középpontjában. Minél inkább képzeljük el úgy az életet, hogy mi vagyunk a világ középpontjában, minél inkább hangsúlyozzuk azt, hogy „az én életem, a saját életem”, annál inkább természetesnek tartjuk, ha valami jó ér bennünket. Miért is? Hát mi vagyunk a világ középpontjában. Elég szomorú lenne, hogy van egy lény, aki a világ középpontjában él, és még neki sem megy jól az élet, hát mi van akkor azokkal a nyomorultakkal, akik a szélére sodródtak? Tehát, ha én vagyok a világ középpontja, minél inkább, nem is annyira elméletben, hanem inkább gyakorlatban, így látom és élem az életet, annál inkább azt gondolom, hogy a jó a természetes. És annál inkább háborít fel a rossz, hogyha az éppenséggel engem ér. Hogyha beteg leszek, akkor kikérem magamnak: „hogyhogy én beteg lettem? Hiszen én vagyok a világ középpontja!” Tehát, éppenséggel egy picit magunkat is tesztelhetjük ezzel, hogyha fölháborít bennünket a rossz, ami minket ér, és a jót pedig egészen természetesnek tartjuk, az nem egyszer tünete annak, hogy még túlságosan is mi vagyunk egy általunk elképzelt világ középpontjában. És minél inkább kerülünk ki onnan a középpontból és egyszerűen csak része vagyunk valaminek, és valakinek, annál inkább elfogadható számunkra, hogy néha van egészség és néha betegség; néha jó sors, és néha balsors. Néha az emberek annyira tudnak minket szeretni – egész meglepődünk rajta; néha meg úgy utálnak minket, hogy azon lepődünk meg. És tulajdonképpen ebben semmi meglepő nincsen. Hogy egyszerűen, mikor kapunk vegyesen, az éppenséggel megfelel annak a helyzetnek, ahogyan az egy természetes, átlagos emberi életben az úgy van.

Tehát a második gondolat így szól: minél inkább én központú életet élünk, annál inkább fölháborít a rossz, ha azt velünk csinálják, és annál inkább természetesnek vesszük a jót, hogy ha mi kapjuk.

Aztán a harmadik: hogy a jót – akármilyen furcsán is hangzik ez – tulajdonképpen megtanultuk nem becsülni. Van is egy nagyon találó mondás. Így szól: „ A jobb a jónak elrontója”. Márpedig nekünk a legjobb kell! Főleg, ha mi vagyunk a világ középpontjában! Hát nemde? Legalábbis az általunk elképzelt világban azért mégiscsak a legjobbat akarjuk! Például az „igazit”. Férfiként nekem a legjobb nő kell, nőként a legjobb férfi, és úgy hívom, hogy „igazi”! Hát akkor nekem a legjobb kell, kétségkívül, és ezt tartom egészen magától értetődőnek. Milyen érdekes ez! Régen nem is annyira az „igazit” keresték. Azt mondták: „Igazi… ó, hát az igazi, ki tudja, hol van, keresek egy igaz embert. Azt hiszem, az jó lesz! Keresek egy igaz embert, s ha van egy igaz ember, hozzá majd még alkalmazkodni is érdemes lesz. Hát egy igaz embert biztos könnyű lesz szeretni. Vagy legalábbis könnyebb, mint egy gazembert. Hát ezért aztán keresek egy igaz embert.” Mi azonban nagyon szeretünk, szeretünk megtanulni valamit, ez pedig az, hogy hajlamosak vagyunk a jót lebecsülni. Miért is? Mert az életünkben az igényszintünket nagyon megemeltük. S hogy megemeltük az igényszintünket, mert hát az szabadon legyen mégis csak a legjobb, ezért a jó már nem tűnik elég jónak. Az édes elég édesnek, a szép elég szépnek, mert persze a tökéleteshez képest, tényleg nem olyan.

És éppenséggel abban a világban, melynek mi is részei vagyunk, s fönntartói, megveszem a legjobb telefont, vagy megveszem a legcsinosabb valamit, s két hét múlva, vagy lesz annál újabb, kisebb, gyorsabb, fényesebb, ügyesebb, vagy pedig 20 százalékkal olcsóbb. 🙂 Úgyhogy a harmadik, hogy tulajdonképpen megtanultuk megszokni a jót, természetesnek venni, és ráadásul: nem is nagyon becsülni, mert hiszen, úgyis van valami jobb. Ráadásul az lehet, hogy épp a szomszédnál van.

És végül az utolsó. És tulajdonképpen azt is eléggé megtanultuk, elsajátítottuk ezt a szemléletet, hogy tárgyiasítsuk a jót, és ne lássuk azt, hogy tulajdonképpen minden jó mögött, minden érték mögött valamilyen személy áll. Minden mögött. Mi hívő emberek pedig aztán végképp ezt mondhatjuk. Hogy minden jó mögött valaki van! Ha másképp nem, hát a Teremtő Isten. Ha másképp nem, a Megváltó Jézus, ha másképp nem, a Megszentelő Szentlélek. Valaki van.

Az emberi viszonyainkban is: itt egy könyv, emberek készítették. Itt ez a mikrofon, emberek készítették. Minden, amire úgy tekintünk, hogy ez egy értékes dolog, szép dolog, klassz dolog, emberek vannak mögötte. És mi megtanultunk elvonatkoztatni az emberektől, és szerelmesnek lenni tárgyakba. Ezt nagyon jól megtanultuk. Már nem látni embereket, csak tárgyakat. Hogy például elhittük azt, és a gyerekeinknek megpróbáljuk ezt meg is adni, hogy a játékban sem az az érdekes, hogy kivel játszik, vagy, hogy elmélyülten, vagy, hogy is játszik? Vagy, hogy mi játszunk a gyerekekkel? Hanem elhittük, hogy a játék számít! A tárgy. Hogy meg kell venni a legjobb játékot, és akkor: „játékügy le van zárva!” Mert, hogy, az egy tárgyon múlik! És ezt el is hittük! Hát a játék nem a tárgyon múlik. Hanem valakin, aki játszik. És főleg valakiken, akik tudnak együtt játszani. A játék a folyamaton múlik. Aközben, ahogy átélünk valamit, az a játék! Nem pedig egy tárgy! Legfeljebb azzal a tárggyal tudunk játszani. De attól tudunk vele játszani, hogy elég a fantáziánk, a képzelőerőnk, s tudhassuk azt, hogy nem a tárgyon múlik, hanem a személyen, aki játszik.

És milyen érdekes, ahogyan tárgyiasítunk mindent, aközben egészen, egészen elveszítjük egymást. Például, azt mondjuk: „az értékek világa”. Hát ilyenkor mire szoktunk gondolni? Személyekre a legritkább esetben! Az értékek világa? Ja! Hogy a Józsi meg a Pisti, Marika meg Klárika. Értékek világa. És aztán az értékek világa rajtuk keresztül valahogy megnyilatkozik. Az értékek világa elsősorban mi vagyunk kétségkívül. Személyek. S milyen érdekes az is, ahogyan elhittük, hogy a tárgy, s aztán a tárgyakat el kezdtük személyesíteni, s akkor végül már egész el is akadtunk abban, hogy vajon én értékes vagyok-e vagy nem. De ha van egy jó autóm, akkor értékes vagyok! Ha van egy elegáns lakásom, értékes vagyok! Ha van egy drága cipőm, amivel eljövök a vasárnapi misére, kétség kívül értékes vagyok! És szép lassan, a saját értékünket is elkezdtük a tárgyak értékén mérni. S minél értékesebb tárgy volt a birtokomban, annál inkább gondolhattam azt: „na, ebből is látszik, hogy értékes vagyok!”

De érdekes ez! És milyen nagy dolog, hogy ha visszatérünk ahhoz a szemlélethez, hogy a valami mögött, mindig valaki van! Bármilyen jó is az, értékes, és klassz, és kívánatos, a mögött mindig van valaki! S milyen nagyszerű dolog az, hogy akármerre megyünk, bármilyen tárgyra esik a tekintetünk, tudhatjuk: na azt valakinek köszönjük. S ha valamiről azt gondoljuk: „na, kétségkívül, e mögött nem áll ember”, hát akkor meg az Istent gyaníthatjuk mögötte. Tehát: minden, amire azt mondjuk, „jajj, hát köszönöm”, valójában személyes. Legföljebb egy személy valahogyan tárgyiasított valamit a maga értékességéből.

De nagy dolog tehát, az, hogyha egy picit megrázzuk magunkat és azt mondjuk: „ah, érdemes volna lerázni azt a port, ami az úton ránk tapadt, s akkor látni a dolgokat úgy is: „ah, egyáltalán nem természetes, ha valami jó ér engem. Szeretnék nem hozzászokni, szeretném nem magától értetődőnek venni, és a többi ...És valamiképpen meglátni a valami mögött a valakit”.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Béres Andrea