Lk 21,5-19 - Évközi 33. vasárnap (C év)

2013.11.17.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Mal 3,19-20a)

Íme, elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket – mondja a Seregek Ura –, úgy hogy sem gyökér, sem lombozat nem marad belőlük. Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, és sugarai üdvösséget árasztanak.

Szentlecke (2Tessz 3,7-12)

Tudjátok, hogyan kell minket követni. Nem éltünk tétlenül közöttetek. Senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel nappal megdolgoztunk érte, hogy senkinek ne legyünk terhére. Nem mintha nem lett volna rá jogunk, hanem mert példát akartunk nektek adni, hogy kövessétek. Már amikor nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Most mégis azt halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek, nem dolgoznak, hanem haszontalanságra fecsérlik idejüket. Az ilyeneknek megparancsoljuk, és a lelkükre kötjük Urunkban, Jézus Krisztusban, hogy békében dolgozva a maguk kenyerét egyék.

Evangélium (Lk 21,5-19)

Amikor némelyek megjegyezték, hogy milyen szép kövekkel és díszes fogadalmi ajándékokkal van díszítve a templom, Jézus ezt mondta: „Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, kő kövön nem marad, mindent lerombolnak.” Erre megkérdezték tőle: „Mester, mikor történik mindez? És milyen jelek előzik meg?” Ő így válaszolt: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek titeket! Sokan jönnek az én nevemben s mondják: »Én vagyok.« És: »Elérkezett az idő.« Ne kövessétek őket. Amikor háborúkról és lázadásokról hallotok, ne rémüldözzetek. Mindennek előbb meg kell történnie, de ezzel még nincs itt a vég!” Aztán így folytatta: „Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Nagy földrengés lesz itt is, ott is, éhínség és dögvész. Félelmetes tünemények és rendkívüli jelek tűnnek fel az égen. De előbb kezet emelnek rátok, és üldözni fognak benneteket. Kiszolgáltatnak a zsinagógáknak és börtönbe vetnek. Királyok és helytartók elé hurcolnak az én nevemért, azért, hogy tanúságot tegyetek. Véssétek hát szívetekbe: Ne törjétek fejeteket előre, hogyan védekezzetek. Én olyan ékesszólást és bölcsességet adok majd nektek, hogy egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani. Kiszolgáltatnak benneteket a szülők, testvérek, rokonok és barátok, s némelyeket meg is ölnek. Az én nevemért mindenki gyűlölni fog titeket. De egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről. Állhatatossággal őrzitek meg lelketeket.”

Vasárnapi beszéd

Kétségkívül a hitünk része a végidővárás, vagyis hogy Krisztus el fog jönni, s az életünk beteljesedik, hogy valamiképpen ennek a világnak vége lesz. De az nem jelenti az életnek a végét. S éppenséggel, ahogyan az egyházi évnek a legvége felé haladunk, nyilván összecsengenek az egyházi évnek a végére vonatkozó gondolatok, s aztán mindaz, ami a hitünkben is benne van, és fölmerülhet bennünk az a kérdés, hogy egyrészt a mai evangéliumban is ott van, hogy „félelmetes dolgok történnek”, de mindenesetre bizonyos szempontból nyilvánvalóan dolgoknak vége lesz, ha máshogy vagy másképp nem, akkor biztos, hogy mi meg fogunk előbb-utóbb halni. És másfelől pedig Jézus azt is mondja a mai evangéliumban: „Azt mondom nektek, hogy ne rémüldözzetek! És azt is mondom, hogy ne kössön ez le benneteket annyira, hogy azon gondolkodjatok, majd mit és hogyan mondtok, majd ott és akkor ráadásul fogjátok is tudni, hogy mit kell mondani.” Hogy is vagyunk akkor ezzel? Tulajdonképpen hogy vagyunk a félelemmel, a hitünknek hogyan része a félelem? Akár ezt a kérdést is föltehetnénk.

Eszembe jutott egy történet: ifjú Berlioz ott áll idős mesterének az ágya mellett, aki éppen haldoklik. S a haldokló mester – félve a haláltól – egymás után szinte önkívületben ezt hajtogatja: „Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni!” S a fiatal tanítvány, Berlioz, pedig valahogy szeretne segíteni az idős mesteren, úgy együttérzéséből a következőt mondja neki: „Mester, mester, te ne félj a haláltól! Hát, hiszen te halhatatlan vagy!” S egyszer csak abbamarad a jajveszékelés, csodálkozva ránéz az idős mester Berliozra, és azt mondja: „Fiam, ne idétlenkedj!” (nevet)

Vagyis éppenséggel az életnek a realitásához nem egyszer egy nagyon reális aggodalom vagy félelem, ijedelem vagy rémület is hozzá tud tartozni. És éppenséggel ez a félelem és ijedelem és rémület nagyon jó irányba is tud bennünket állítani, és cselekvőkészségre is indíthat bennünket. Ez egészen nyilvánvaló! Igen ám, de a mi hitünkben a végidővárás, Krisztus második eljövetele – erről tavaly sokat elmélkedtünk –, alapvetően nem rettenetes dolgoknak a várása, hanem a Jézussal való személyes találkozásunknak a hatalmas pillanata, annak aztán a kibontakozása, az életünknek a beteljesedése, a szeretet végérvényességének a kinyilatkoztatása… vagyis valami jó dolog! Valami minden képzeletet felülmúlóan, személyesen jó dolog! És mégis, minthogyha éppenséggel valami fokozott félelem is jellemezne bennünket. Mitől is akkor? Tulajdonképpen valami jótól. Mi ez a fokozott félelem?

Ezzel kapcsolatban egy mesét hadd idézzek nektek! Nem fogom pontosan mondani, már csak azért is, mert nagyon rövidítem. A mese egy fiatalemberről szól, egy nagyon bátor fiatalemberről, akinek éppen az a nyomorúsága, hogy nagyon magányos, s a magányának az oka… azért érzi úgy, hogy nem tud olyan lenni, mint a többiek, mert nem fél semmitől. Ezért aztán elindul, hogy megtanuljon félni. S akkor először nekiáll, hogy egyre marconább és egyre rettenetesebb emberekkel küzdjön meg, és aztán legyőzi a gonoszokat, és legyőzi a sárkányt és az összes többit… és nem fél. Elkezd tanácsot kérni: „Ki tudna engem magtanítani félni, mert így nem tudok ember lenni.” Akkor valaki azt mondja neki: „Te, tudod, mit kell tenned? Hát, itt van nagyon sok halott. Te, éjszakázz a halottakkal!” S akkor ez az ember, ahogy lemegy a nap, ott van a halottak között. Hát, hogy ne fázzon, meggyújtja a tüzet, azt mondja, hát, szegények, milyen hidegek, odaülteti őket a tűz köré, hát, melegedjenek egy kicsit. Reggel fölkel a nap… ennyit se félt, semennyit se! Na, valaki utolsó szalmaszálként azt mondja, hát, menjen el valamelyik várba, ott van a király, s ott bizony már abban a várban szinte csak a király van, már senki más nem, mert olyan rettenetes dolgok történnek. S hát, ott aztán, ha van ellenség, akkor ott van. Na, és elmegy ez az ifjú, megküzd az összes ellenséggel, minden ellenséget, minden gonoszságot legyőz… és semennyit se fél. S hát – ahogyan egy rendes mesében történni szokott –, a király odaáll elé, azt mondja: „Édes fiam, hát, ezt valahogy meg kell hálálnom neked. Tiéd a fele királyságom, na és aztán – talán már tudod is –, meg egy szem lányom keze.” S akkor elérkezik az esküvő, elérkezik a nászéjszaka, s egyszer csak rettenetes rémület fogja el a fiút… (nevet) Erre nincsen fölkészülve.

Ez a mese… egy mese!… de közben éppenséggel, amit mond, az felnőtteknek való. Hogy éppenséggel lehet bennünk egy bátorság. Egy bátorság, ami arra irányul, hogy küzdjünk a rosszal, éppenséggel még az is segíthet nekünk a rosszal való küzdelemben, hogy feketén-fehéren látunk, s azt mondjuk: „Ő jó, ő rossz, ez igaz, az hamis.” Na, így aztán bátrabban is küzdünk, ha csak rosszak vannak meg jók, és éppenséggel lehet bennünk bátorság a rosszal szemben. Most az a kérdés, hogy van-e bennünk elég bátorság ahhoz, hogy szeressünk. És tulajdonképpen a mai evangélium talán leginkább ezt a kérdést feszegeti, hogy a mi hitünkben azt a bátorságot ismerjük-e, ahogyan mi nekifeszülünk és küzdünk valami rosszal, amit aztán persze mi nagyon pontosan tudunk, hogy ki és miért, vagy van-e bátorságunk szeretni. Hogy a kettő nem ugyanaz. És lehet valaki hallatlanul bátor, ahogy küzd a rosszal, és lehet nagyon-nagyon bátortalan, amikor arra kerül a sor, hogy bátornak kéne lenni a szeretetben. És éppenséggel, ahogy kedden Szent Erzsébet ünnepe lesz, na, hát ha van valaki, akit úgy hirtelen idehozhatnánk, mit jelent az, hogy valakiben van bátorság szeretni, akkor is, hogyha az néha egészen félelmetesnek tűnik, akkor az kétségkívül Szent Erzsébet. Hogy tulajdonképpen a hitünknek az alapvető indíttatása az, hogy legyen bátorságunk szeretni.

Gyerekekkel beszélgettem, azt kérdeztem tőlük, tudnátok-e nekem példát mondani arra, hogy valaki fél valami jótól. Fél attól, hogy szeressen. Szerintetek van ilyen? S persze először azt mondták, hogy nincs. Utána meg mondtak rá példát, hogy miért van. S az egyik példa így szólt, egy kislány azt mondja: „Hát, például én általában ötöst szoktam kapni, ha felelek. Úgyhogy nekem sok jó élményem van. De amikor a tanító néni elkezdi lapozni a naplót, én nagyon félek. Pedig tulajdonképpen mindig tanulok, az anyagot tudom, már mikor felelek, akkor már ügyes is szoktam lenni, általában ötöst kapok, s a tanító néni egyébként szeret, és meg is szokott dicsérni.” S arra gondoltam – elkezdtem kibővíteni ezt a képet –, hogy tulajdonképpen erről van szó. Mit él meg ez a kislány? Hogy azért ennek van itt súlya! „Azt’ mégiscsak úgy ki kell állnom, valamit, valami jót magamból ki kell hozni. Hát, az életnek van súlya! Hát, az életnek van kockázata!” Azt is mondhatnánk: „Hát, nem babra megy a játék! Hát, azért ennek itt van méltósága!” Hát, persze, hogy ezzel együtt megjelenik egy természetes, reális félelem, hogy „hát, azért nem akarom elszúrni”. De ez az irány, hogyha elkezdjük a bátorságunkat összeszedni arra, hogy a jó felé menjünk, és hogy szeressünk, akkor egyszer csak tulajdonképpen elkezdünk valamit begyakorolni. S ez a kislány egyre kevésbé fog félni a feleléstől. És egyre inkább – miközben ez nem fogja azt jelenteni, hogy mindennek a súlyát már nem érzi –, hanem mit érez inkább? Azt, hogy ezt meg tudom csinálni. Hogy én tudok jó lenni. Hogy én erre képes vagyok. Hogy egyszer csak egyre átélhetőbb lesz számára az, hogy nekem van bátorságom a jóhoz meg a szeretethez. És ezzel egyenes arányban talán mindaz a félelem, amiből nem épül föl Isten országa, szép lassan el is hagyja őt. De milyen jó az, hogyha közben megőrizzük a realitásérzékünket!

Egy másik történetet hadd mondjak erről! Brahmsról szól meg a barátjáról. Brahms már idős, s a barátjával együtt Brahms háza előtt beszélgetnek. S a barátja nagyon fölnéz a mesterre, s ahogy ott állnak a ház előtt, egyszer csak úgy elréved, és azt mondja: „Jaj, mester, hát, bocsánat az illetlen gondolatért, de azon gondolkodom, hogy ha Ön már meghal, és nem lesz itt a földön, vajon mi lesz kiírva erre a házra?” S akkor Brahms úgy ránéz, és azt mondja: „Szoba kiadó.” (nevetnek) Tehát nem baj, hogyha a realitásérzékünket megőrizzük. Hogyha igenis érezzük az élet súlyát, és tudjuk azt, hogy igen, hát, nem babra megy a játék! Ámde, hogyha például mi, az egyház, így mi, akik vagyunk, mindezt abba az irányba tudjuk vinni, hogy két dolgot tudunk megerősíteni: az egyik éppenséggel a realitásérzékünk, a másik pedig a cselekvőképességünk. Hiszen a félelemnek mi a haszna? Hogy valaminek a súlyát, realitását átélem (ez a reális félelem), és ez cselekvőképessé tesz, hogy tegyek valamit magamért. Tulajdonképpen erről van szó. És amikor a kislány kiáll, és azt mondja: „Hát, én ezt tudom!” És amikor Szent Erzsébet azt mondja annak a betegnek: „Tudod mit, gyere, feküdj be ide az ágyba! Látom, nagyon beteg vagy.” Hogy milyen nagy dolog, amikor a realitásérzékből a cselekvőképesség irányába tudunk menni. És éppenséggel van bátorságunk szeretni.

És így szeretnék eljutni az utolsó történetig, amit biztosan ismertek már. Ez a történet egy keleti legenda. S a keleti legendában van egy ifjú szerzetes, aki azt hallja, hogy néhány faluval odébb él egy szent. S hát, ő nagyon aggódik és fél: „Jaj, hát hogy tudnék én az üdvösségre jutni, hát, én egy egyszerű ember vagyok, ez nekem nagyon nehéz lesz, de hát ott van az a szent, ő tudja az igazságot, elmegyek, megkérdezem tőle, hogy kell csinálni.” És ahogy megy, éppenséggel aratásidő van, s ott látja, hogy egy szál asszony arat egyedül. S odamegy hozzá, megkérdi: „Te, hogy van ez, hogy te itt egyedül vagy?” Azt mondja: „Jaj, ne is mondd, a férjem néhány hónappal ezelőtt meghalt, én így vagyok egyedül, hát, örülök, hogy egyáltalán van mit aratni.” Na, ez a fiatal, egyszerű szerzetes azt mondja: „Hát, akkor beállok ide. Hát, beállok, akkor segítek neked, amíg az aratásnak vége van. Hát, ezt így nem tudom nézni.” És amikor vége az aratásnak, azt hallja, hogy az a bölcs és nagyon sokat tudó szent már nincs ott a faluban. Már régen máshol van. Jhaj, még jobban megijed. „Jaj, jaj nekem! Hát, mi lesz így? Sosem tudom meg, hogy kell üdvösségre jutni.” Na, elindul megint, aztán ahogy megy, megy, hallja, hogy ott van két faluval odébb. Igen ám, de ahogy beér a faluba, egyszer csak látja, hogy egy gyerek ott sír. Hát, nem tud nem odamenni hozzá. Odamegy, hát, mi van vele. „Hát, ahogy apámmal jöttem ki a piacra, hát, eltűnt apa! S most nem tudom, de én pici vagyok, azt sem tudom, hol lakunk.” Hát, akkor telik egyik nap, második, harmadik, míg aztán nagy nehezen megtalálják a kisfiúnak az apukáját. Na, de addigra! Addigra a szent, akitől meg lehetne kérdezni, hogy hogy kell üdvözülni, s hogy jaj, hogy is kell az igazságot élni, hát, már ki tudja, hol van.

Na, nem mondom hosszan, mert már harangoznak. Képzeljetek el itt negyven évet, s akkor már idős ez a szerzetes. „Hát, hogy kell, hogy kéne ezt tenni!” De már nagy, ősz szakálla van, és ahogy megy ott az úton – állítólag nem olyan messze még – a szerzetes, ott van az a bölcs és szent, de már az is lehet, hogy már régen meghalt, s jön vele szembe egy még idősebb, nagy, ősz szakállú ember, s akkor úgy elmondja a nagy panaszát ennek a nagy ősz szakállúnak: „Hogy én szinte egész életemben meg akartam tudni, hogy ezt hogy kéne csinálni. S valahogy mindig lemaradtam róla.” S akkor az az idős, ősz szakállú azt mondja: „Én vagyok az, akivel te találkozni akartál. És tudd meg, hogy ameddig olyan emberek élnek itt a földön, mint te, ez a föld jó hely.”

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf