Mt 24,37-44 - Advent 1. vasárnapja (A év)

2013.12.01.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Iz 2,1-5)

Az ige, melyet látomásban kapott Izajás, Ámosz fia, Júdáról és Jeruzsálemről. Ez történik majd az utolsó napokban: szilárdan áll az Úr házának hegye a hegyek tetején, kiemelkedik a halmok közül; és özönlenek hozzá mind a nemzetek. Odamegy számos nép, és így szólnak: „Jöjjetek, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához! Hadd tanítson minket útjaira, hogy az ő ösvényein járjunk!” Mert Sionról jön a tanítás, és az Úr igéje Jeruzsálemből. Ítéletet tart majd a nemzetek között, és megfenyít számos népet; ők pedig  kardjaikat ekevasakká kovácsolják, és lándzsáikat szőlőmetsző késekké. Nemzet nemzet ellen kardot nem emel, és nem tanulnak többé hadviselést. Jákob háza, jöjjetek, járjunk az Úr világosságában!

Szentlecke (Róm 13,11-14)

Annál is inkább, mivel ismeritek az időt, hogy itt az óra, amikor fel kell kelnünk az álomból. Most ugyanis az üdvösség közelebb van már hozzánk, mint amikor hívők lettünk. Az éjszaka előrehaladt, a nappal pedig elközelgett. Vessük el tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük magunkra a világosság fegyvereit. Mint nappal, járjunk tisztességesen; nem tobzódásban és részegeskedésben, nem bujálkodásban és kicsapongásban, nem civódásban és versengésben, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek testeteket az érzéki vágyakban.

Evangélium (Mt 24,37-44)

Mert mint Noé napjai, olyan lesz az Emberfiának eljövetele is. Mert amint a vízözön előtti napokban csak ettek és ittak, nősültek és férjhez mentek, egészen addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába [Ter 7,7], és nem is gondoltak rá, amíg el nem jött a vízözön és el nem ragadta mindnyájukat: így lesz az Emberfia eljövetele is. Ha akkor ketten a szántóföldön lesznek, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. S ha két asszony őröl malommal, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok, mely napon jön el Uratok. Azt pedig értsétek meg, hogy ha tudná a házigazda, melyik őrváltáskor jön a tolvaj, ébren volna és nem engedné betörni a házába. Legyetek tehát készen ti is, mert amelyik órában nem gondoljátok, eljön az Emberfia.

Vasárnapi beszéd

Ezt mondja Jézus: „Legyetek készen!” Semmi másról nem szeretnék beszélni most, ezen az estén, mint hogy hogy értsük, mit jelent, hogyan valósítsuk meg, váltsuk valóra azt, amit Jézus mond, hogy legyünk készen. S éppenséggel ez a kifejezés – a görög szó – nagyon finom árnyalatokat hordoz, s ezért engedjétek meg, hogy ennek a szónak a különböző jelentését – még inkább talán ezt kellene mondani –: árnyalatát idehozzam számotokra. Hogy mit jelent késznek lenni.

Az első, ezt talán így mondanánk: „elkészülni”, „elkészültnek lenni”. Eszembe jut ezzel kapcsolatosan egy történet. Mit is jelent, hogy elkészültnek lenni? Nem annyira fölkészültnek, hanem inkább elkészültnek. Mert eszembe jutott sokféle helyzet, amikor tulajdonképpen azt mondjuk – és ez adventre is érvényes, karácsonyra, az ünnepre, meg talán az utolsó pillanatra is, amikor majd elköltözünk ebből a világból, vagy akár arra a pillanatra, amikor Jézus jön el közénk –, hogy nehezen vagy bajosan tudnánk azt mondani, hogy „én fölkészültem”. De azt mondhatnánk, hogy elkészültem. Elkészültem. Amennyire föl tudtam készülni, fölkészültem. Ezt pedig így mondhatom, hogy igen, elkészültem. Egy gyerek is el tud készülni, egy felnőtt is el tud készülni. Az nem jelenti azt, hogy ő mindenestül fölkészült, de azt igen, hogy azt mondhassa: „Elkészültem.” Eszembe jutottak filmek, amikor éppenséggel valakit visznek kivégzésre, s akkor megkérdezik, hogy „elkészült?” És erre lehet azt mondani, hogy „igen, elkészültem”. Hogy mennyire vagyunk fölkészülve, az megint egy másik kérdés. De azt mondhatjuk: „Igen, elérkezhet ez a pillanat. Elkészültem.”

S a történet, ami eszembe jutott: egy serdülő ifjú hölggyel esett meg, hogy valami nagyon-nagyon fontos volt neki, s hatalmas kudarcot szenvedett. Vereséget mért rá az élet, s nagyon szomorú lett. S odament az édesapjához – egyszer csak nagyon fontos lett neki, hogy az apja mondjon neki valamit –, és azt mondja: „Akkor mondd meg, apa, hogy akkor mi az, ami itt maradandó? Mi az, amit az ember nem veszít el?” S akkor az apukája értette és érezte, hogy egy fontos pillanat ez, s a következőt mondta: „Hát, lányom, két dolog maradandó: az egyik, ami a szívedben van, a másik meg, ami a fejedben. Összes többit könnyen el tudjuk veszteni.” És ez a lány tizenhat évesen hallotta ezt a történetet, és sok évtizeddel később is emlegette az apjának ezt a mondatát: „Maradandó az, ami itt van a szívemben, s itt van a fejemben.” És éppenséggel, ha az életünket úgy éljük, hogy legyen valóban sok maradandó itt, meg valamennyi maradandó itt, akkor mondhatjuk: „Hát, hogy felkészültem-e, nem tudom, de elkészültem.”

Aztán a második. Mit jelent késznek lenni? Így mondhatnánk, hogy „készenlétben vagyok”, „készenlétben állok”. Tulajdonképpen a keresztény hagyományunkban, hogy készenlétben állok, készenlétben vagyok, ez azt jelenti, hogy bizonyos adottságok, készségek már készségszinten, begyakorolt módon rendelkezésre állnak. Milyen szép a magyar nyelv! Azt mondjuk, hogy „készség”, és a keresztény hagyományunkban a készségek, a begyakorolt készségeink azok az erények. Hogy vannak erényeink. S ezek az erények, azok a begyakorolt készségek, amelyek segítenek minket egyébként ahhoz, hogy azt mondjuk, hogy „elkészültem”.

Néhány nappal ezelőtt még Erdélyben voltam. És aztán jött egy pár ember, hogy aláírjam valamelyik könyvet, amit írtam, s egyszer csak odaállt egy fiatalember, valószínű, még sosem kért ilyet, hogy valaki írja alá azt a könyvet, amit ő megvásárolt. És én ültem, ő állt, és nem történt semmi. Ilyenkor tudom, hogy valószínű, arról van szó, hogy ő nem is tudja, hogy ezt hogy kell csinálni. És hát, kedvesen megkérdeztem tőle, hát, már amennyire én azt tudom, hogy „kinek írhatom?” És fölcsillant a szeme, és gondolkozás nélkül azt mondja: „Hát, az én rózsaszálamnak!” (nevet) Hát, milyen lenyűgöző ez! Hogy amikor váratlanul ér egy kérdés valakit, akkor őbelőle gondolkozás nélkül ez a válasz jön elő: „Hát, az én rózsaszálamnak!” Hát, az erények valahogy ilyesmik az életünkben, hogy amikor valami, valami, valami… az élet megszólít bennünket, egy kihívás ér, akkor belőlünk ez jön ki, hogy „hát, a rózsaszálamnak!” És aztán – persze – megint ő állt, én ültem, jött a következő kérdés: „Hát, hogy hívják azt a rózsaszálat?” S volt neve is. S akkor beírtam a nevét. De nagy dolog, mikor bennünk készségszinten, kimunkáltan ott vannak az erények, s hogyha az élet úgy híjja, akkor tudunk abból valamit válaszolni!

Aztán a harmadik. Mit jelent késznek lenni? A szó azt is kifejezi, hogy „elszántnak lenni” vagy „eltökéltnek lenni”. Olyan értelemben késznek lenni, hogy határozottnak lenni, elszántnak, eltökéltnek. S eszembe jutott egy keleti történet. Az öreg mester már csak ücsörög, idős, már nem sokat megy, nem is nagyon tanít. Hát, mindenki szentnek tartja őt. S odamegy a szamuráj. Fiatal legény, azt mondja: „Na, mester, mondd meg nekem, ha te olyan nagyon okos vagy meg képzett, mi az, hogy mennyország, meg mi az, hogy pokol? Mondd meg nekem, mi ez a kettő! Taníts meg rá!” Szelíden ránéz a mester, azt mondja: „Te pökhendi, beképzelt alak! Te semmirekellő, mihaszna! Te idejöttél, és úgy beszélsz velem, ahogy nem lehet velem beszélni. Mikor térsz már a józan eszedhez, te senki?” S erre a szamuráj úgy meglepődik, hogy vele valaki így beszél, kirántja a kardját, és le akar rá sújtani. S egyszer csak, amikor már lendül a keze, hirtelen fölemeli a mutatóujját a mester, és azt mondja: „Ez a pokol.” Akkor megáll a kard a levegőben, s egyszer csak a szamuráj rádöbben arra, hogy a mester tulajdonképpen az életét kockáztatta, hogy megtanítsa neki, mi a pokol. S akkor egyszer csak egy döbbenet és aztán egy hála jelenik meg rajta, s amikor eltölti őt ez a hála meg a megrendültség, akkor a mester ránéz, és azt mondja: „Ez a mennyország.” Készen lenni: abban az is benne van, hogy elszánt vagyok és eltökélt. Hiszen azt tudom mondani, hogy elkészültem, azt tudom mondani, hogy megvannak a készségeim, az erényeim, ezért merhetek elszánt lenni és eltökélt. (Egészségedre! Micsoda erő!)

Aztán a negyedik. Hogy „előkészület után álló”. Tehát olyan valaki, aki nem egyszerűen csak improvizál, hogy majd lesz, ahogy lesz. Majd kivágom magam. Hanem egy gondos és megtervezett és alapos előkészület után álló ember az, aki készen van, aki ezt mondhatja, szemben azzal, aki mindig valahogy majd a… rászánja a pillanatot arra, hogy majd ott történjen valami. Emlékeztek a tíz szűzről szóló példabeszédre? Tulajdonképpen erről van benne szó. Hogy van az öt balga szűz, és ők azt mondják akarva-akaratlanul, tudatosan, nem tudatosan: „Hát, majd improvizálunk egyet! Majd valahogy aztán ott összehozzuk azt az olajat!” Az okosak azt mondják: „Az istenkapcsolat nem improvizáció kérdése.” Késznek lenni azt jelenti, hogy gondos, alapos előkészület után vagyok és állok, és ezért egyébként, ha improvizálnom kell, akkor tudok is. Hát, éppenséggel a zenészek, a művészek… hát, a legnagyobb zenei teljesítménynek azt tartják, ha valaki virtuóz módon improvizál. Miért is? Mert ő már olyan sok előkészület és gyakorlás után van, hogy képes improvizálni. Hát, az képes improvizálni, aki mögött komoly múlt van. Tehát a negyedik gondolat: mit jelent késznek lenni? Azt jelenti, hogy gondos és alapos előkészület után állok.

Aztán az ötödik. Késznek lenni azt jelenti, hogy „rendelkezésre állok”. Valamiképpen Isten keze ügyében vagyok. Valamiképpen ott vagyok Isten közelében, és ezért, ha szól, akkor én rendelkezésére tudok állni. Számtalan filmélményem jut erről eszembe, akár egy vadnyugati történet, ahol már a jók alig vannak, s akkor ott van a seriff mellett egy fiatal srác. S akkor a seriff kap egy halálos lövést, az utolsó mozdulatával a seriffcsillagot leveszi a mellkasáról, s rátűzi a fiatalemberre, aki még csak tizenhat. S hát, persze, a fiatalember: „Hát, én, én? Hogyhogy én?” Miért? Mert ő van ott. (nevet) Mert ő van kéznél. Nyilván az, hogy éppen ő van kéznél, az nem véletlen. Hogy lehet, hogy ezzel és azzal az erénnyel még nem rendelkezünk, hogy ez és az a készség még nincsen bennünk kimunkálva, de valamiképpen ragaszkodunk ahhoz, hogy Isten közelében legyünk. És ezért, mert Isten közelében vagyunk, ezért Isten ránk tud nézni, és azt mondja nekünk: „Na, gyere te!” Nem azért, mert jobbak vagyunk bárki másnál. Egyszerűen csak azért, mert kéznél vagyunk.

S aztán az utolsó, a zárógondolat. Késznek lenni azt jelenti, hogy „valóságosnak lenni”, „megvalósultnak lenni”. Késznek lenni olyan értelemben, hogy tulajdonképpen már szinte, mint az ünnepi ebéd, már csak úgy oda kell tenni az asztalra. Még nincs ott az asztalon, de már annyira kész van minden, hogy már csak meg kell húzni a csengőt. Hogy már csak ennyi kell, és már meg is történhet, meg is valósulhat, végérvényessé válhat. De nagy dolog az, hogyha a kereszténység bennünk a vérünkké válik! Tulajdonképpen ezt mondhatnánk: „Mit jelent, hogy készek vagyunk ebben az értelemben? A kereszténység bennünk a vérünkké válik.” És ezért – utalás az előző gondolatokra –, ha improvizálni kell, akkor – mert a kereszténység már a vérünkké vált – ebből olyasmi fakad egy váratlan helyzetben és pillanatban, nem tudjuk az időt, az órát, a napot, semmit, hogy mert a kereszténység a vérünkké lett, ebből valami, valami ebből a készből meg tud nyilatkozni. Mindenesetre Jézus azt mondja: „Legyetek készen!” S milyen nagyszerű az a gazdagság, amihez fordulhatunk akkor, amikor szeretnénk készek lenni!

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf