Mt 11,2-11 - Advent 3. vasárnapja (A év)

Olvasmány (Iz 35,1-6a.10)

Örvendjen a puszta és a kiaszott vidék, ujjongjon a sivatag, és viruljon, mint a liliom! Virulva viruljon és ujjongjon, ujjongva vigadjon! Övé lett a Libanon dicsősége, a Kármel és a Sáron fensége; meglátják ők az Úr dicsőségét, Istenünk fenségét. Erősítsétek meg a lankadt kezeket, és a roskadozó térdeket szilárdítsátok meg! Mondjátok a remegő szívűeknek: „Legyetek erősek, ne féljetek! Íme, a ti Istenetek! Eljön a bosszú, Isten megtorlása, ő jön el, és megszabadít titeket.” Akkor majd kinyílik a vakok szeme, és a süketek füle megnyílik. Akkor majd ugrándozik a sánta, mint a szarvas, és ujjong a néma nyelve; mert vizek fakadnak a pusztában, és patakok a sivatagban. Akiket az Úr kiváltott, visszatérnek, ujjongással jönnek a Sionra, és örök örvendezés lesz a fejük felett; vidámság és öröm tölti el őket, s elfut tőlük a bánat és a sóhaj.

Szentlecke (Jak 5,7-10)

Legyetek tehát béketűrők, testvéreim, az Úr eljöveteléig! Íme, a földművelő is várja a föld drága terményét, türelmesen várakozik, amíg a korai és a késői esőt megkapja. Legyetek ti is türelmesek, és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van! Ne panaszkodjatok, testvérek, egymás ellen, hogy meg ne ítéljenek benneteket! Íme, a bíró az ajtó előtt áll! A szenvedésben és béketűrésben legyenek példaképeitek, testvérek, azok a próféták, akik az Úr nevében szóltak!

Evangélium (Mt 11,2-11)

Amikor János a börtönben Krisztus tetteiről hallott, elküldte hozzá tanítványait és megkérdezte tőle: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” Jézus ezt válaszolta nekik: „Menjetek, vigyétek hírül Jánosnak, amit hallotok és láttok: A vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot [Iz 26,19; 29,18; 35,5-6; 61,1]. Boldog, aki nem botránkozik meg bennem.” Amikor azok elmentek, Jézus így kezdett beszélni Jánosról a tömegnek: „Miért mentetek ki, mit akartatok látni a pusztában? Széltől lengetett nádat? Vagy mit akartatok látni, amikor kimentetek? Finom ruhákba öltözött embert? Íme, akik finom ruhákat hordanak, a királyok házaiban laknak. Vagy mit akartatok látni, amikor kimentetek? Prófétát? Igen, mondom nektek: prófétánál is nagyobbat. Ő az, akiről írva van: „Íme, elküldöm küldöttemet színed előtt, aki elkészíti előtted utadat” [Kiv 23,20; Mal 3,1]. Bizony, mondom nektek: asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki a legkisebb a mennyek országában, az nagyobb őnála.”

Vasárnapi beszéd

Egészen természetes számunkra az, hogy éppenséggel advent heteiben világosan látjuk azt, ahogyan Keresztelő János előfutárként Jézusra mutat, bemutatja őt, hogy „íme, az Isten báránya, hogy íme, az, aki sokkal hatalmasabb nálam, hogy arra sem vagyok méltó, hogy a saruszíját megoldjam”. S mennyire világosan látjuk Keresztelő Jánosnak az alakjában azt a küldetést, ahogyan a nálánál többre mutat, aki messze-messze felülmúlja őt, és közben pedig abban, ahogyan rámutat, és azt mondja: „Utánam fog jönni valaki, aki sokkal több nálam”, éppenséggel a küldetésének a lényegét teljesíti. A mai evangélium pedig gyönyörűen kiegészíti ezt a képet, mert nemcsak azt látjuk, ahogyan Keresztelő János mint előd az utódjára mutat – persze olyan utódra, aki messze felülmúlja őt –, hanem látjuk, ahogyan Jézus visszamutat Keresztelő Jánosra. Látjuk azt, hogy köztük egy gyönyörű, nagyon sajátos, kölcsönös kapcsolat van. Nemcsak arról van tehát szó, hogy Keresztelő odamutat Jézusra, hanem arról is, hogy Jézus újból és újból kifejezi – a gesztusaival is, ahogyan alámerítkezik Keresztelő Jánosnál a Jordánban, ahogyan azt mondja: „Nem született nagyobb az asszonytól, mint Keresztelő János az emberek fiai között”, ahogyan fölértékeli és fölemeli Keresztelő Jánosnak az alakját. Hogyne látnánk ebben azt, hogy itt valami gyönyörű szép kölcsönösségről van szó! És éppenséggel milyen nagyon elgondolkodtató az, hogy Jézus, aki ténylegesen valami olyan újat hozott erre a világra, amit például a mai evangéliumban ebben a mondatban lehet kifejezni: „Na, hát, én most elhoztam a személyemben hozzátok közel Isten országát, elküldöm a Szentlelket, és Isten országa itt lesz bennetek és köztetek úgy, mint ahogy eddig soha, hogy éppenséggel ezért a legkisebb is nagyobb lesz az Isten országában, mint a legnagyobb próféta, Keresztelő János”. És miközben ezt mondja Jézus, aközben ő maga beleáll abba az örökségbe, beleáll a Jordán folyóba, beleáll a választott népiségbe, és abból hoz elő valami újat. Hogy tulajdonképpen Jézus alakjában ezt látjuk, ahogyan megbecsüli az elődjét, ahogyan rá tud mutatni. És ezért a mai este erről szeretnék elmélkedni, hogy éppenséggel miközben Jézust várjuk, rátalálhatunk és rácsodálkozhatunk arra, hogy mennyire összekapaszkodunk egymással. És nemcsak így, hanem a nemzedékek a nemzedékekkel. Hogy milyen rengeteg örökségünk van, amibe beleállhatunk! És hogy mi magunk is mennyi örökséget adhatunk tovább!

S a szívemnek legmegrázóbb élményemet szeretném elmondani – egy rövid történet formájában. Hogy hogy is látom, mit jelent az, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy Jézus – miközben valami döbbenetesen újat hoz – arra mutat, hogy igen, de mögöttem van egy hatalmas örökség, amiből én magam is élek. Hiszen emlékeztek, Jézus milyen gyakran beszél erről. Azt mondja: „Nem jöttem megszüntetni a törvényt. Beteljesíteni.” És hogy ez a történet egy olyan emberről szól, aki túléli az auschwitzi koncentrációs tábort. S akkor azt kérdezi tőle a riporter, hogy „biztos, hogy maga tart kapcsolatot olyanokkal, akik szintén túlélték ezt a borzalmat. És hogy biztos sokat beszélgetnek arról, hogy hogyhogy éppen maguk élték túl. És mi a közös vonás magukban, túlélőkben?” S akkor erre ez az ember a következő választ mondja: „Valóban mi is sokat beszélgettünk erről, hogy mi is a közös bennünk, hogy mi túl tudtuk élni. S azt hiszem, hogy van egy közös vonás bennünk, ez pedig az, hogy valaki valamikor segített nekünk. Ez bennünk a közös vonás.” És hogy ezért lehet bármelyikünk akármilyen tehetséges, akármilyen egyéni dolgot hozhat az Isten országa szépségéhez hozzá, talán a legtöbb, amit magunkról elmondhatunk, hogy vannak elődeink. Hogy vannak olyanok, akiktől olyan sokat kaptunk, hogy nem is tudunk abból nem továbbadni valamit. És ha valamit elmondhatunk magunkról, hát azt, hogy annyira világos számunkra, hogy amit kaptunk, azt olyan nagyon érdemes továbbadni. És ezért – ismeritek ezt a mondást, hogy – éppenséggel „mi, törpék, mégiscsak továbblátunk, mint az előző nemzedékek óriásai”. Hogy lehetséges ez? Hogy ráállunk a vállukra. Hogy milyen nagyszerű lehetősége az a kis embernek, vagyis nekünk, hogy vannak hatalmas elődeink! Hogy minden korszaknak megvannak a hatalmas elődei. És mi lehetünk akármilyen kicsik, hogyha van bennünk elég alázat ahhoz, hogy rámásszunk a vállukra. És nem pedig csak ugrálunk ott lent, hanem azt mondjuk: „Hát, ha ő már onnan tudta látni az életet, akkor hadd másszak a válladra! Hadd nézzem onnan!” És tényleg olyan sokatmondó ez a kép, ahogyan az óriások vállára fölállunk, s lehetünk akármilyen kicsik, többet látunk a titokból, mint maguk az óriások.

És aztán, hogy… eszembe jutott egy lelki vezető, aki azt mondta egyszer: „Nézzük végig az életünket abból a szempontból, hogy  amikor a legszemélyesebb döntéseinket meghoztuk, amire leginkább úgy tekintünk, hogy ott döntöttem az életemről, ott fejeztem ki leginkább azt, hogy ki vagyok én, vagy mit akarok én, vagy hogy állok benn az életben. Hogy nézzük meg ezeket a helyzeteket, pillanatokat abból a szempontból, hogy vegyük észre, hogy az életünk legnagyobb döntéseiben mindig van még ott valaki. S emlékszem, egyszer erről beszéltem nektek, mert bennem persze, hogy rögtön jött egy ellenkezés: „Hogy lenne már így?! Biztos, hogy legalább egyet találok, ahol nem. Én vagyok ott.” S nem így van. Mert ha csak egy picit néztem az életemnek ezeket a nagy döntéseit, egyszer csak valóságosan, jelképesen, talán csak egy hang formájában, egy élmény formájában egyszer csak hallottam azt, ahogy valaki vagy bátorít vagy megerősít, vagy hogy az a döntés, amit meg tudok hozni, hogyan táplálkozik az elődökből, vagy hogyan táplálkozik azokból, akik olyan sokat adtak nekem az életben. Hogy nem egyszer talán nektek is van ilyen élményetek: kerültök egy nehéz helyzetbe, s akkor akarva-akaratlanul biztos ti is csináljátok ezt így, hirtelen eszetekbe jut, hogy na, mit mondana erre a lelki atyám? Vagy mit mondana erre az a valaki? Vagy nőktől szoktam ilyet hallani, hogy mit mondana a barátnőm erre, aki azt olyan jól csinálja? Vagy mit mondana, mit tenne ebben a barátom? Vagy éppenséggel hogy apám ezt hogy oldaná meg? Vagy édesanyaként, hogy hát, az anyukám ezt hogy is csinálta? Hogy ilyen értelemben mondhatjuk azt: igen, ott állunk egyedül, életünk legfontosabb döntéseit hozzuk, s annyira látványosan nem vagyunk ott egyedül, hanem mindig vannak egyen-ketten-sokan, akik segítenek a döntéseinkben. S ezért most három nagyon rövid gondolat, hogy ezért fölismerhetjük azt az ívet, hogy hogyan táplálkozunk az elődeinkből. Hogy mit jelent az, hogy kaptunk áldást, és van egy örökségünk.

Éppenséggel XVI. Benedek pápa egy helyen azt írja, hogy „újból és újból arról kérdeznek engem, mit gondolok XXIII. János pápáról?” Hogy ő volt az, aki azt mondta: „Legyen egy nagy zsinat az Egyházban!” S ez a zsinat hogyan újította meg az egész Katolikus Egyházat, s ezen keresztül hogy hozott megújulást nagyon sokfelé még. S akkor erre Benedek pápa azt mondta: „Miután én ismertem ezt a világot és őt is, azt tudom mondani, hogy XXIII. János pápa egy konzervatív bácsi volt. Mindenki úgy tekint rá a zsinat miatt meg a hatalmas ajtónyitás miatt meg a friss levegő meg a… mindenki úgy tekint rá szinte, minthogyha egy forradalmár lenne, de elárulnám maguknak, hogy egyáltalán nem volt az. Egy nagyon konzervatív pap bácsi volt, aki annyira szívén viselte az egyház ügyét, hogy képes volt még erre is.” Hogy neki az örökség volt annyira fontos, hogy azt mondta: „Hát, ezt az örökséget? Hát, ezt az örökséget muszáj, hogy valahogy tovább tudjuk adni! Hát, ez egy akkora kincs! Hát, itt nem engedhetjük meg magunknak, hogy nem tudom, milyen merevek legyünk, vagy hogy ne nyissuk ki a szemünket, a fülünket! Hát, ekkora kincs van nálunk? Hát, lehetetlen, hogy ne találjunk egy utat ahhoz, hogy ezt valahogy tovább lehessen adni!” És akkor nagyon szíven ütött ez a gondolat, mert én magam is úgy voltam, hogy XXIII. János pápát nem láttam éppen egy konzervatív bácsinak. De hát biztos a Benedek pápa ezt jobban látja. És akkor utána eszembe jutott II. János Pál pápa: ő is egy konzervatív bácsi volt. De éppenséggel, mert annyira fontos volt neki az örökség, azt mondta: „Hát, ezt a gyönyörű örökséget? Hát, ezt akárhogy nem lehet!” Hogy milyen érdekes az, hogy hogyan tud a megújulás születni olyanokból, akik éppenséggel – azt mondhatnánk, hogy – a lelki alkatuk alapján egy kicsit se forradalmárok. De éppen, mert az örökséget annyira fontosnak tartják, annyira, hogy azt mondják: „Hát, csak van valami út, hogy ezt a gyönyörű kincset át tudjam adni, és oda tudjam ajándékozni!” És mert ezt az örökséget tartják olyan nagy becsben, találnak is utat előrefelé.

Aztán a következő, hogy milyen gyönyörű az, ahogyan társra találunk a szó szoros és konkrét értelmében. Például, ahogyan Szent Ferenc és Szent Klára egymásnak társai, miközben sokszor évszámra nem is találkoznak egymással. És mégis hogyan erősítik meg egymást! Ti azt tudjátok, hogy Szent Klára a telekommunikációnak a védőszentje? Tudjátok, hogy miért? Mert mikor Ferenc együtt készült a karácsonyra vagy húsvétra – már nem is tudom pontosan – a rendtársaival, Klára pedig a nővérekkel, hát, nyilvánvaló, hogy nem tudtak együtt lenni, férfiak, nők, na, de Szent Klára annyira szeretett volna Szent Ferenc közelében lenni, hogy víziói támadtak. S ott látta, ahogyan a férfiak ünnepelnek, benne Ferenc, akit annyira tudott szeretni, s aztán erre az egyház azt mondta, hogy ez nem rossz! Legyen ő a telekommunikáció védőszentje! Hát, hogy mi most bekapcsoljuk a tévét, meg internetezünk meg világháló… voltak olyanok, akik ezt szeretetből csinálták. Nem kellett oda műhold meg semmi más, csak az, hogy „hát, mi annyira összetartozunk egymással, szeretnénk ebből az összetartozásból valamit megélni”.

Vagy éppenséggel a XX. századból, hogy Teréz anya és Roger Schütz… milyen gyönyörű volt az a barátság, aztán született meg egy pici könyv. Hányszor elolvastam az ő közös könyvüket! S hányszor csodálkoztam arra rá, hogy itt van két ember a XX. századból, teljesen máshol élnek, teljesen mást csinálnak, s micsoda lelki rokonság van köztük! Hogy milyen nagy… nem is csak öröm, nekem kifejezett lelki élvezet a lelki rokonsággal bíró társaimmal, testvéreimmel, paptársaimmal együtt lenni. Az nemcsak öröm, az élvezet!

S emlékszem, erről jutott eszembe, hogy amikor Pécsett volt az első taizéi előtalálkozó, talán 1986 volt, 87’, nem tudom, tehát még bőven-bőven a rendszerváltás előtt volt ez. És akkor ott imádkoztunk, és egyszer csak megjelent ott Kozma Imre atya, és azt mondja: „Nem tudjátok, hol van Roger Schütz? Mert üzent nekem, hogy velem szeretne találkozni.” Milyen nagy dolog a világ különböző pontjairól – ez 86’-87’-ben volt – mi a vasfüggöny mögött voltunk, s mégis annyira világos, hogy van valami lelki rokonságom valakivel. S ez a lelki rokonság akkor is éltető és elevenítő, ha évszámra nem találkozok valakivel. És tudom, hogy ő van.

És aztán milyen csodaszép dolog az, amikor fölismerjük azt, hogy mi is már vagyunk olyan helyzetben, hogy nemcsak társai, hanem valamiképpen elődjei tudunk lenni a következő nemzedéknek. És most erre gondolhatja bárki, aki itt ül: „Ja, hát azért ahhoz meg kell élni valamennyi kort!” 17-18 éves gimnazistákkal ültem néhány évvel ezelőtt együtt egy körben, s azt kérdeztem tőlük, hogy „ti miért teszitek meg az egyházban és az egyházon kívül azt, amit megtesztek?” Ezek a 17-18 éves fiatalok a következőt válaszolták: „Hát, mi gyerekkorunktól kezdve olyan sok mindent kaptunk, ezt tovább kell adnunk.” 17 évesek voltak meg 18! Hát, nehogy 50 éves korunkig várjunk! Hát, egy serdülő fiatal azt tudja mondani: „Én kétségkívül már sokkal több mindennel rendelkezem, mint az a 10 éves kis srác. Hát, hogyne lehetnék 17-18 évesen valakinek – mármost jó értelemben – az elődje?” És lehet is. Sokkal inkább, nem egyszer, mint egy 50 éves. Erről biztos sokat tudnánk élményszerűen beszélni, hogy milyen jól esett azoknak a barátsága, akik csak néhány évvel jártak előttünk. Milyen sokat tudtunk tőlük tanulni!

És akkor a zárótörténet. Ez pedig: a II. vatikáni zsinatnak jött az új szellője, frissessége, s akkor a liturgikus reform kapcsán egyszer csak elkezdtünk hívni titeket, mint ahogy itt a ministránsokat, hogy „gyertek, olvassatok ti!” Nem muszáj mindent a papnak olvasni, hát, a nép, az egyház Isten népe, s akkor… hjaaajj, akkor elkezdtetek olvasni. És mikor ez a kezdeti időkben volt, hát persze, voltak bakik, nem mondanám. Vállalt fölolvasást egy idős néni. Apostolok cselekedetei 3. fejezet: Péter és Pál a templom kapujába letett, születésétől fogva béna emberhez odafordulnak, s akkor így szól a szöveg, hogy… mondja Péter, hogy „hát, aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, a Názáreti Jézus nevében kelj föl és járj!” Akkor kijött a néni, elővette a szöveget, azt mondja: „Aranyom! Hát ezüstöm nincs, amim van, neked adom.” (nevetnek) A lényeg benne volt. De ő azért beletette az egyéni színt, az egyéni ízt, ahogy benne az evangélium megtette a maga dolgát. Milyen jó is ez! Hogy nem egyszerűen csak utánozunk és másolunk, még ha meg is van a szöveg, azért valamit ott föl lehet ragyogtatni abból, ahogy bennünk a Szentlélek abból valamit megmutatott vagy fölragyogtatott.

Úgyhogy zárásképpen mégiscsak megint hadd hozzam ide nektek ezt a képet. Keresztelő János mutat: „Hát, utánam jön, aki sokkal nagyobb nálam.” Jézus visszamutat, és azt mondja: „Ő a legnagyobb az asszonyok szülöttei között.”

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Örökbe fogadta és lejegyezte: Papp Kristóf