Mt 4,12-23 - Évközi 3. vasárnap (A év)

2014.01.26.

Megosztom
Elküldöm

Evangélium (Mt 4,12-23)

Amikor Jézus meghallotta, hogy Jánost fogságba vetették, visszatért Galileába. Elhagyta Názáretet és a tengerparti Kafarnaumban telepedett le, Zebulon és Neftali vidékén, hogy beteljesedjék, amit Izajás próféta mondott: "Zebulon földje és Neftali földje, a tenger útja, a Jordán vidéke a pogányok Galileája. A sötétben lakó nép nagy fényt lát, és fény virrad a halál honában és árnyékában ülőkre." Ettől kezdve Jézus tanítani kezdett. Ezt hirdette: "Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!" A Galileai-tenger mentén járva meglátott két testvért, Simont, akit Péternek is neveznek, és Andrást, a testvérét. Éppen hálót vetettek a tengerbe, mert halászok voltak. Így szólt hozzájuk: "Kövessetek engem, és én emberek halászává teszlek titeket!" Erre ők otthagyták hálóikat és követték Jézust. Amint onnan továbbment, meglátott másik két testvért is, Zebedeus fiát, Jakabot és testvérét, Jánost. Apjukkal, Zebedeussal a hálóikat javították a csónakban. Őket is elhívta. Ők is otthagyták a csónakot és apjukat, és követték Jézust. Ő pedig bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, hirdette a mennyek országa örömhírét, és meggyógyított a nép körében minden betegséget és minden gyötrelmet.

Szentbeszéd

Nem tudom, hogy halljátok, hogyan hallottátok ezt az evangéliumi részt abból a szempontból, hogy nem tűnik-e kissé túlságosan is szépnek, idealizáltnak ez a leírás. Hogy először is azt halljuk, hogy az Evangélium úgy kezdődik, hogy a prófétáknak a jövendölése beteljesedik, a prófécia megvalósul, micsoda gyönyörűséges dolog is ez! Lám-lám, az Isten terve hogyan válik valóra, milyen egyértelmű szépséggel. Aztán, ahogyan Jézus megy és találkozik a halászokkal, elég csak egyetlen mondatot mondani nekik: "Gyere, kövess engem!" - és máris mindent otthagynak és követik őt. Majd pedig a beszámoló végén azt halljuk, 'és akkor Jézus elkezdett tanítani ott a környéken, és minden betegséget, minden bajt és nyomorúságot meggyógyított'. Nem túlzás ez? Nem hallik ki, valami mintha túl szép lenne, túl kerek lenne? Mintha idealizáltunk volna valamit? Miközben a hitünknek éppenséggel a realitáshoz van köze, nem valaminek az idealizálásához! Ha a hitünk túlságosan valaminek az idealizálása, valaminek, ami, ha reális, azt mondanánk, hogy hármas, idealizáljuk, azt mondjuk, hogy hát majdnem ötös. A hitünknek semmi köze az idealizáláshoz. Hanem nagyon is a realitásból fakad, és realitást hoz és hordoz, és egy tágabb realitást teremt. És azért szeretnék most ennek kapcsán beszélni éppenséggel a hitünk realitásáról, hogy még egy olyan történetben is, amiben legalább háromszor azt mondjuk, hogy hát, ez egy kicsit túlzásnak tűnik, mégiscsak hogyan jelenik meg a realitás?

A biblikusok azt mondják egyébként, hogy a meghívás-történet, amit hallottunk az evangéliumi szakasznak a közepén, tulajdonképpen egy külön irodalmi műfaj. Hogy a szerző nem is akarja azt állítani, hogy ez pontosan így történt volna, hanem miután az Evangélium a hitből és a hitre íródik, ezért ennek az irodalmi műfajnak, hogy meghívás-történet, van egy világos és egyszerű üzenete az olvasó számára, a hallgató számára. Mégpedig az, hogy Isten országának van egy ereje, egy meghívó hatása, és hogyha igazán követni akarjuk Jézust, akkor valamiképpen ezt a 'mindent otthagyok' mentalitást fontos, hogy magunkévá tudjuk tenni. Hogy valamiképpen Isten országa teljes szívvel követhető csak, valósítható meg, ha olyan osztottak vagyunk, akkor valami nem fog megtörténni. Tehát itt egy nagyon világos irodalmi műfaj, és a szerzőnek egy szándékával találkozunk. Éppenséggel ez fontos is lehet nekünk, de most nem ebből a szempontból szeretnék a realitásról beszélni. Hanem nézzük csak akkor a szöveget. (05:38)

Először is, az a nagy fényesség, ami támad, honnan támad? A sötétségből. Igen. Éppenséggel az örömhírnek megvan a központja, a középpontja, ez pedig az, hogy világosságot hoz az Isten a világra. De azért, mert sötétség van. Azért, mert szükség van a világosságra. Azért, mert a sötétség nem tesz nekünk jót, mert a sötétségben félünk, mert a sötétségben eltévedünk. Nincsen szó a sötétség tagadásáról, hanem arról, hogy a sötétségbe és a sötétségből fontos, és ez a reményünk és ez a realitás, hogy világosság tud támadni.

Most eszembe jutott egy történet. Egy fiatalember idős korában tartott, már híres emberként egy előadást, utána lehetett kérdezni. S akkor valaki azt kérdezte, hát ön olyan értékes életet élt, annyi csodás dolgot tett, azt szeretném kérdezni, hogy mikor jutott el arra a meggyőződésre, hogy mit kell csinálnia az életével? Mikor szilárdult meg annyira, hogy ebből aztán ennyi jó tudott születni? S azt mondja, hát érdekes történet ez, még gyerek voltam és bezártak a pincébe. És egészen-egészen sötét volt a pincében, és egy picike kis ablakon keresztül szűrődött be némi fény. És miután úgy zártak be, hogy hosszan-hosszan ott kellett lennem, nem is tudtam, hogy mikor engednek ki, hát eluntam ott magam és a sötétben elkezdtem tapogatózni, hátha találok még ott valamit, mert nem láttam semmit, csak egy pici fénysugár volt. Mindenféle dolgot találtam ott a földön, többek között egy törött üvegcserepet. Tükörcserepet. Azzal kezdtem el játszani, hogy ott volt az a törött tükördarab, s úgy állítottam, hogy a messziről bejövő fénnyel a sötét pincének a legsötétebb zugaiba is fényt tudtam irányítani. Órákon keresztül játszottam ezzel, hát gyerek voltam, hogy ott, ahol sötét van, én tudok világosságot csinálni. Mikor végül kiengedtek onnan a sötét picéből, valami alapvető élményem lett. Ez pedig az, hogy képes vagyok világosságot vinni oda, ahol sötét van. No nem azért, mert én magam világosság lennék, vagy tudnék világosságot gyújtani, de hogy van világosság annyi, amennyi kell, és én ezt tudom valahogy úgy irányítani, hogy megjelenjen a sötétben. S azt mondja, tulajdonképpen ezt a gyerekkori élményemet valósítottam meg 60 éven keresztül. Igyekeztem a fényt irányítani oda, ahol addig az nem volt, és azt tapasztaltam, hogy ez lehetséges. (08:34)

Aztán a második. Azt mondja Jézus: "Közel van Isten országa!" Hmmm. De nem tudom, hogy benn van-e a fületekben, hogy mit mondott előtte. Mondhatnánk azt, milyen jó hír, közel az Isten országa, összedörzsöljük a kezünket, azt' akkor nosza, örüljünk neki. Csakhogy azt mondta, hogy térjetek meg, közel van Isten országa. Valaki ezt egyszerűen úgy fogalmazta: 'Ami Isten felől ajándék, az ember felől feladat'. Milyen szívesen gondolták volna el Isten országát 2000 évvel ezelőtt, hogy valaki majd jön, megvalósítja, mi meg beleülünk. Nem rossz, nem rossz! Csakhogy Isten országa nem ilyen. Isten országa van, Isten országa realitás, kézzelfogható, tapasztalható, közvetíthető, de dolgunk van vele. Hogy ez valóban megtörténjen és realizálódjon, azzal dolgunk van.

És itt az a történet jut eszembe újból meg újból, szoktam nektek mondani - egy hír. Nem tudom elfelejteni! Hogy hajótöröttek szomjan haltak egy sziget közelében. Hát ez még önmagában csak egy szomorú hír. Csakhogy ezek a hajótöröttek a tengerben ott haltak szomjan, ahol a szigetből a tengervízbe egy bő folyású édesvizű folyó adta az édesvizet. Ezek az emberek az édesvíz közepén, ott, abban az öbölben szomjan haltak. Nem egyszer az a benyomásom, hogy körbenézünk, hogy van fény, van víz, és nem iszunk belőle. Hogy attól, hogy azt mondjuk, itt van Isten országa, még nem mondtuk el a dolgoknak a teljességét. Csak azt, hogy van víz, meg van fény. És hogy aztán én mit kezdek a vízzel, mit kezdek a fénnyel, az nemhogy rajtam múlik, hanem múlik rajtam. Az múlik rajtam. Hogy önmagában nem az az örömhír, hogy itt van Isten országa, hanem az, hogy térjünk meg, mert itt van Isten országa. Dolgunk van vele.

Aztán a következő. A meghívás-történetben Jézus azt mondja, hát hagyjátok el azt, és gyerünk, menjünk. "Kövessetek engem!" Tulajdonképpen valami pozitívumot kell elhagyni. valami értékes dolgot. Jézus nem kérdőjelezi meg egyetlen mondattal sem, hogy "hát, azért a Zebedeusnál jobb apát is el tudok képzelni". Énszerintem hagyhatjátok itt nyugodtan. Vagy "jó, jó, értékes dolog a halászat, de tudok egy jobb foglalkozást". Hát erről itt szó sincsen! Hanem miről van szó? Nincsen a réginek a megkérdőjelezése, lebecsülése. Hanem sokkal inkább arról van szó, hogy van itt valami, ahogyan ő maga egy történetben elmondja, van itt valami olyan kincs, amiért még erről a jóról is érdemes lemondani. Szenvedélybetegekkel foglalkozó szakemberek állítják azt, hogy az alkoholt, a dohányt, kábítószert, akármit, éppen ki mitől függő, addig senki nem tudja lerakni, azt az áldozatot, azt a lemondást, azt a szenvedést, azt a veszteséget nem hozzuk meg addig, amíg nem tudjuk megmondani, hogy miért. Ha valakiben megszületik, hogy van itt valami több, valami értékesebb, valami jobb, amiért hajlandó vagyok azt lerakni, ő le tudja tenni. Amíg az a jobb nincsen meg, addig azt mondjuk: "Hát azt a veszteséget én nem! Azt a lemondást, azt a fájdalmat, azt a megpróbáltatást? Hát azt nem! Hát azt ki sem bírnám! Hát én nem érzek magamban erőt!" Ezért milyen nagy dolog, hogy úgy szól a meghívás-történet, "Jöjjetek, kövessetek engem!" És közben nem tagadjuk azt, hogy ennek ára van. Hogy Jézus követésének ára van. Hogy akkor azt le kell rakni, azt el kell hagyni, el kell búcsúzni, abból egy veszteség fog fakadni, akkor a gyászmunkának van az ideje - ez így reális. De hogy legyen hozzá erőnk, ezért a nagy kérdés az az, hogy Isten jelen tud-e lenni az életünkben úgy, mint valami olyan érték, amiért vagy akiért azt tudom mondani, na ezért ezt a veszteséget el tudom hordozni. Különben a veszteséget nem fogjuk akarni. Legföljebb a kettő között az történik, lemondunk, s olyan keserű emberek leszünk, hogy rossz lesz ránk nézni. Amitől valaki a veszteségben, a lemondásban, az elengedésben tud mégiscsak a reménynek és az örömnek az embere maradni, az az, hogy tudja, hogy miért teszi. Hogy kiért. Azt a többet elevenen tudja magában őrizni. (13:57)

Aztán a következő. Jézus azt mondja: "Péter, János, András, Jakab, emberek halászává teszlek titeket." Milyen szép ez a megközelítés, ahogyan épít arra, amit ők már tudnak. Amiben ők ügyesek. Hát ők tudják, hogy kell halászni! Úgyhogy tulajdonképpen mindaz, amit el kellett hagyni, az valamiképpen meg is őrződik. Nem arról van szó, hogy meg kell tagadni mindent, nem arról van szó, hogy el kell utasítani mindent, hanem hogy hogyan tudom meghaladni. Hogyan tudom túlhaladni úgy, hogy az, ami addig érték volt, az megmaradhasson, de másképpen. De nagy dolog, ha az életünkben nincsenek rettenetes törések, irgalmatlan szakadások, hanem mindaz, amik voltunk 5 évesen, meg 15, meg 35, hogy azt valahogyan be tudjuk dolgozni a mostani valóságunkba. De értékes dolog ez! Fölfedezni, hogy mit hozok onnan a mai napra, és aztán hogy tud abból valami kincs születni.

S végül az utolsó. Jézus elmegy és tanítja Isten országát, hirdeti Isten országát, és közben meggyógyít minden betegséget, minden bajt vagy nyomorúságot, és ebbe meghívja a tanítványokat. S azt mondja nekik, 'gyertek velem, először is legyetek ott'. Ebben is mennyire ott van a realitás, hogy nem kell tudni rögtön jól csinálni. Sőt először nem is kell tudni csinálni. Először csak szaglászunk, nézelődünk, körbejárunk, megtapasztaljuk, félünk, aggódunk, és a többi, hogy fog ez menni. Akkor küldenek bennünket, nekem ez biztos nem fog sikerülni... Ez egészen természetes. De nagy dolog, hogy valahogyan ott helyet tudunk találni magunknak Jézus körül, s egyszerűen csak magunkba szívjuk azt, hogy hogyan csinálja. Nem rögtön nekiállunk valamit csinálni! Hát ki tudja azt csinálni! Először egy kicsit föltöltődünk. Nahát, ezt így is lehet! Hej-haj, hát ez nagyon szép!

És milyen nagy dolog aztán úgy valamiképpen képviselni az evangéliumot, hogy a gyöngeségünkről sosem felejtkezünk el. Mert ez a realitás. Meg vagyunk hívva a győzelemre, a dicsőségre úgy, hogy közben a gyöngeségünket sosem felejtjük el. Hogy a gyarlóságunkat sosem tagadjuk. Úgy vagyunk meghívva a győzelemre! És éppenséggel nem tudom, hogy valamelyikőtök bele tudott-e nézni - ausztrál teniszbajnokság döntője. Hát nem tudtam nem belenézni! Mármost rendre megtörténik az, hogy utána nagyon érdekelnek a nyilatkozatok. És szinte mindig az a tapasztalatom, hogy ezek a sportolók, a világ legjobbjai ott állnak, és hogyan fejezik ki a saját gyöngeségüket, saját gyarlóságukat? Hogy aki most megnyerte, arról beszélt, hogy hát tavaly, mikor vesztettem, sokat sírtam. Tud győzni a gyöngeségének a tudatában. Hogy a világranglista elsője arról tudott beszélni, hogy hát de sajnálom, hogy ennyit tudtam csak - mondja a világranglista vezetője. Hogy sajnálom, ennyit tudtam csak. Hát ha ők sportolóként erre képesek, akkor mi... Hát akkor gyöngeségünkből van bőven, ugye? Úgyhogy nem felejtkezünk el a gyöngeségeinkről, de közben az nem temet bennünket maga alá, hanem éppenséggel tudjuk azt, hogy a győzelemre, a dicsőségre vagyunk meghívva. Ezért aztán merünk bátran menni a gyöngeségünk tudatában. És mikor ezek így együtt tudnak lenni, akkor tulajdonképpen a hitünknek a realitásában élünk. És akkor azt tudjuk megmutatni, hogy mennyire reális dolog hívő embernek lenni!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Hartmann Erika