Mt 17,1-9 - Nagyböjt 2. vasárnapja (A év)

Evangélium (Mt 17.1-6)

„Abban az időben Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét Jánost, és külön velük felment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés. Jézussal beszélgettek, ekkor Péter így szólt Jézushoz: ’Uram, jó nekünk, Itt lennünk!Ha akarod, fölállítok itt három sátrat: Neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.’ Még beszélt, mikor, íme fényes felhő borította be őket, s a felhőből egy hang hallatszott. ’Te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik, Őt hallgassátok!’ Ennek hallatára a tanítványok földre borultak, és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk megérintette őket és ezt mondta: ’Keljetek föl és ne féljetek!’ Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagában. A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: ’Senkinek ne szóljatok a látomásról, míg az ember fia a holtak közül föl nem támad.’” Rémületükben, félelmükben, ijedségükben, földre borultak a tanítványok, Jézus pedig odament hozzájuk, megérintette őket, és azt mondta: „Ne féljetek, kelljetek föl!” Tulajdonképpen erről szeretnék beszélni. Erről, ahogyan Jézus odalép hozzánk, megérint bennünket, megszólít, és azt mondja nekünk: „Kelljetek föl!” És aztán a fölkelés mivel is indul? Nem azzal rögtön, hogy fölpattannak, és azt mondják: „Ja, akkor nem történt semmi.” Hanem először a tekintetüket emelik föl. Ez az első lépés. Nem rögtön fölállnak, és fölkelnek, és úgy tesznek mintha semmi nem történt volna, hanem még a hatás, az élmény működik bennük, és először csak a szemüket emelik föl. És milyen sokat mondó az, ahogyan Jézus azt mondja: „Kelljetek föl, ne féljetek!” És aztán föltámadása után, milyen gyakran köszöni, „Békesség nektek, ne féljetek!” Itt valahogy a kereszténységnek mintha lényegi üzenetéről lenne szó, ahogyan ott a hegyen; ebben a látomásban, valami lényegi, valami elemien fontos jelenik meg, és elővételezhetően, tapasztalhatóvá válik a tanítványoknak. Erről szeretnék tehát beszélni, és arról, ahogyan a szentírásban az a kifejezés, hogy „fölkelni”, meg a magyar nyelvben is ez a kifejezés, hogy „fölkelni”; milyen gazdag értelmű, és az mind-mind hozzá ad valamit most a kinyilatkoztatáshoz.

Szentbeszéd

Az első: fölkelni. Egy fiatalember, jó pár országgal odébb, egy reggel nem kelt föl. A fiatalember több mint húsz éves volt és nem kelt föl egy hétig, meg egy hónapig, meg egy évig. Nem kelt föl az ágyból. És a szülei egészen rémültek voltak, majd egyre tanácstalanabbak, és remény vesztettek, és egymás után vitték oda a szakembereket, a pszichiátert, és a terapeutát, a segítőt, hogy kelljen már föl! De a fiú nem kelt föl. Több mint egy évig nem kelt föl; és egyszer csak ott ahol ez az ágy volt, és ez a fiú feküdt az emeleten, egyszer csak a földszinten megjelent a srác. Az anya azt sem tudta, hogy sírjon, vagy beszéljen, vagy mit tegyen, s a fiú a következő mondatot mondta: „Olyan jó illata volt az almás pitének, amit készítesz, nem tudtam fönnmaradni.” De nagy dolog, hogy ha megengedjük, hogy az élet valamilyen formában megérintsen bennünket. Ott kétezer évvel ezelőtt Jézus a szó szoros értelmében megérintette a tanítványokat, „Kelljetek föl, ne féljetek!” Egy illat is elindíthat bennünket. Valami, amit egyszer csak észreveszünk, valami, ami egyszer csak a szívünket megnyitja, hogy az első gondolat így szól: De nagy dolog, hogy ha föl tudunk kelni azért, mert valaki fölébresztget bennünket, fölkelteget bennünket. Hogy valamire meg tudtuk nyitni magunkat, és ez föl kelt minket. De nagy dolog, ha föl tudunk kelni valamiből, amit már régen ott kellett volna hagyni. Ha föl tudunk kelni valamilyen helyzetből, amit már régen kinőttünk. Vagy egy helyzetből – ami persze védett, óvott -, de mintha éppen az életet vesztettünk volna el azért, mert nem keltünk föl. (05:55)

Az Egyesült Államokban a polgárjogi mozgalmaknak a nagy hajnalán, járta egy mondás amit egy polgárjogi aktivista mondott és aztán ez nagyon sok felé egyfajta szólássá vált, ez így szól: „Nem tehetünk róla, hogy a földön fekszünk, de hogy fölkelünk-e azért már tehetünk.” Nem vagyunk felelősek azért, hogy félelemben kellett élni, kirekesztettségben, és a többi, de hogy föl kelek-e, na azért már felelős vagyok. Milyen nagy dolog, Tőkés László azt mondta: „Elegem van a félelemből! Fölkelek. Nem vagyok hajlandó a félelem által diktált logika alapján élni.” És mi történt ebből, hogy fölállt és fölkelt? Egyszer csak - és ez már a második gondolat – március 16-án használjuk ezt a kifejezést: Népfölkelés. Van egy ember aki fölkel és aztán még néhányan még fölkelnek, és azt mondják, nem akarunk úgy élni ahogy eddig, mert szabadon akarunk élni, vagy valahogyan úgy, ahogy azt Isten megálmodta számunkra. És ezért fölkelnek és a szó jó értelmében megszülethet valami, amit így nevezünk: fölkel a nép, népfölkelés. Valamiféle, valamiféle ellentmondás annak, hogy valahogy mi félünk, és szorongunk, és aggódunk. És akkor egyszer csak fölkelünk. (07:25)

Talán ismeritek azt a történetet: „Édesanya bemegy a fiához azt mondja: ’Péter kelj föl.’ azt mondja: ’Anya nem kelek!” „De Péter már reggel hét óra van, be kell menned az iskolába!’ De anya nem megyek, mert… nem minden tanár szeret engem.’ De Péter már hétóra öt perc van, és tényleg föl kell kelned, és be kell menned az iskolába.’ Mire Péter azt mondja: ’Igen, de a gyerekek meg kigúnyolnak!’ ’Péter, kellje már föl!’ Anya de én nem! Péter, ha másért nem akkor azért, mert te vagy az igazgató!”

A félelem nem kímél meg bennünket. A szorongás, az aggodalom, és olyan sokféle minden. És de nagy dolog valamiért fölkelni. Vagy valakiért fölkelni. Hát lehetetlen, hogy ne éltük volna már azt, hogy olyan jó lett volna nem fölkelni. És akkor aztán azt mondtad, hogy: De hát vár rám valaki. Hát akkor megyek fölkelek. Valakiért fölkelek, magamért nem. Hogy azt mondod: „Én nem megyek be dolgozni.” Eszedbe jutottak a gyerekek, „Dehogy nem, megyek, megyek.” De nagy dolog, hogy fölkelünk, és sok mindent képesek vagyunk magunk mögött hagyni.

Aztán a következő. A fölkelésben benne van az is, hogy kiállok valamiért. Fölkelt, egyszer csak föl állt. És hogy valaki fölállt, na egyszer csak kiáll valamiért. Éppenséggel, mikor keresztelő János elkezdi a nyilvános működését – a magyar nyelvben is használjuk ezt a kifejezést –, föllépett. – Ugye így szoktuk mondani? – És akkor Keresztelő János föllépett. Nem egyszerűen csak arról volt szó, hogy föllépett valahova, nem egy sziklára lépett föl, hanem föllépett, ami itt azt jelenti, hogy Istennek volt valami terve vele, ő ezt engedte, hogy átmossa őt, átforgassa, átformálja és aztán ebből kiindulva, föllépett és nem maradt veszteg; és nem maradt nyugton, hanem föllépett.

Aztán a következő, milyen nagy dolog az, amikor képesek vagyunk – így is használjuk ezt – ma fölkeltem, fölébredtem. Fölkelni a fölébredés értelmében. Nem véletlen beszélünk sokat erről, hogy éppenséggel az ember olyan - és nagy böjtben ezt milyen gyakran hangsúlyozzuk, mint ahogy ádventben is -, hogy virrasszunk, ébredjünk föl, legyünk éberek. Mit jelenthet például a mi esetünkben, hogy fölébredni?

Például, hogy elkezdünk annál a fénynél látni, amit Isten hozott ebbe a világba. Az a fény nagyon sok mindent megvilágít nekünk, nagyon sok mindent észrevehetünk annál a fénynél. Milyen szép az, ahogy azt mondja a szent író, „Vakító fény volt. Ragyogás töltötte be azt a helyet.” Ennél a fénynél sok mindent megláthatunk. Nem lila köd, meg nem rózsaszín szemüveg, hanem gyönyörű fényesség. Bár éppenséggel mikor egy szerelmes ember ránéz a párjára, és azt mondja: „Hát én le vagyok nyűgözve.” Erre egyfelől mondhatjuk azt, hogy „Na, rózsaszín szemüveg!” Másfelől mondhatjuk azt: „Na, éppenséggel a szerelmes az a valaki, aki meglátja azt a másikban, ami tényleg ott van.” Senki más nem látja, csak a szerelmes. Azt senki más nem látja, csak aki szeret. Ha szeretek valakit, olyasmit is látok, amit nem látok, ha nem szeretek valakit. Jézus odamegy Péterhez, csetlő-botló halászemberhez, és azt mondja: „Kőszikla vagy.” Ezt annál a fénynél lehetett látni, amit Jézus sugárzott magából. Annál a fénynél lehetett látni, hogy kőszikla, egyébként nem lehetett látni. Azt is mondhatnám, hogy de nagy dolog, az életre szerelmes tekintettel nézni. Annál a fénynél ahogy leginkább szerelmesként nézünk, és azt mondjuk: „Le vagyok nyűgözve attól a gyönyörűségtől, amit itt látok.”

Aztán a következő. Fölemelkedni, ezt így mondjuk, ma magasra emelkedett valaki, fölemelkedett, és hogy ha nem vigyáz magára, akkor elszáll. Nem kell elszállni, egyszerűen csak valahogy föl emelkedni. Az azt jelenti, hogy például használjuk a gerincünket, hogy egyenesek vagyunk, mert föl tudunk emelkedni. Ebben az értelemben is de nagy dolog, valaki fel tud emelkedni. Fölemelkedik saját magához, saját lehetőségeihez, a saját képességeihez, a saját adományaihoz, a saját tartásához; mindehhez föl emelkedik. Egyáltalán nem karrierről, vagy ilyesmiről van itt szó. Föl emelkedni a saját gerincünkig. Ha fölemelkedtünk, akkor tudunk emberi életet élni.

S aztán az utolsó, ugyanezt a kifejezést használhatjuk a föltámadással kapcsolatban. Jézus fölkelt. Jézus fölkelt a halálból, de még inkább Jézust a Mennyei Atya fölkeltette a halálból. És tulajdonképpen az összefüggés nagyon is jellemzi a keresztény életünket. Isten fölszólít, „Keljetek föl!” De Isten mindent megtesz, azért hogy mi fölkeljünk. Ébresztget bennünket, megérint minket, de sokféleképen költöget minket. A szó szoros értelmében kikelt, kikölt bennünket, azért, hogy életre támadjunk. És ebből a szempontból kereszténységünket szinte össze tudjuk foglalni ebben a kifejezésben, hogy a keresztény ember az, aki fölkel. És végül ez a fölkelésünk, a halálból való fölkeléssel nyeri el a végső formáját. Ezért amikor különböző élethelyzetben fölkelünk, és fölállunk, akkor tulajdonképpen szinte mintha elővételeznénk, minthogyha, egyengetnénk az utat ahhoz, hogy majd végül valóban a halálból is, Isten fölkelt és fölemel minket.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Adler János