Mt 16,13-19 - SZENT PÉTER ÉS PÁL APOSTOLOK (A év)

2014.06.29.

Megosztom
Elküldöm

Evangélium (Mt 16,13-19)

Abban az időben, amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: ,,Kinek tartják az emberek az Emberfiát?'' Ezt válaszolták: ,,Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak, vagy valamelyik prófétának.'' Ő tovább kérdezte őket: ,,Hát ti kinek tartotok engem?'' Simon Péter válaszolt: ,,Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.'' Erre Jézus ezt mondta neki: ,,Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit föloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyben is.''

Beszéd

Szent Péter és Pál apostolok ünnepe van, s töprengtem azon, hogy mi az, amit erre az ünnepre olyan jó szívvel, szívesen átnyújtanék nektek, és akkor arra jutottam, hogy tulajdonképpen, végül is az apostolfejedelmek ünnepén leginkább talán Ferenc pápának a gondolataiból hoznék valamit. Mert hiszen lehetséges, hogy leginkább úgy érdemes megünnepelni Pétert és Pált, hogy magunk elé helyezzük azt a pápát, aki éppenséggel valahogyan megtestesíti őket kettejüket együtt. Mert, hogyha kellene keresnem az egyházban valakit, akiben a péteri meg a páli dolgok is úgy egyben ott vannak, és mindez nagyon világosan, érthetően és hitelesen; akkor azt mondanám, hogy Ferenc pápában éppenséggel minthogyha ez a két lelkület, két szellemiség nagyon világosan megtestesült volna. Ezért aztán arra jutottam, hogy mondanék néhány gondolatot, s ezek a gondolatok, a címszavak, a pontok most Ferenc pápától fognak szólni, mert az is elképzelhető, hogy nem mindennap olvastok pápai enciklikákat. Még az is lehet, hogy ez így van. Az is lehet, hogy például Ferenc pápának az apostoli buzdítását még nem olvastátok. Nem elképzelhetetlen, hogy így üljetek most itt, s ezért arra gondoltam, hogyha más haszna ennek nem lesz, hát annyi biztos, hogy Ferenc pápa apostoli buzdítása, Az evangélium öröme, ezzel a címmel jelent meg, hogy legalább akkor néhány szempontot el tudok ebből mondani, látjátok, hogy a pápának mi fontos. Mit helyez előtérbe.

S akkor azt mondja, hogy az egyházról úgy gondolkozom, mint a kilépő egyházról. Hogy nem az egyházból kell kilépni, hanem az egyháznak kell kilépni. A kilépő egyház azt jelenti, hogy kilépünk valós és vélt, látható és láthatatlan mindenféle keretek és korlátok közül, mégpedig azért, hogy eljussunk ahhoz az emberhez, akihez Isten el akar jutni. Ez lenne a kilépő egyház. És miért legyen az egyház kilépő egyház? Éppenséggel azért, mert nem csak személyes önismeret lehetséges, hanem van egyházi önismeret. Közösségi önismeret. És ahogyan valaki a személyében elmélyül az önismereti munkájában, egyszer csak azáltal, hogy jobban megérti azt, hogy ki is vagyok én, hogy honnan érkeztem, és ez hogy hat rám, hogy mi mindenből gyúrtak össze, hogy hol van a szabadságom; tehát valaki minél jobban az önismeretben elmélyül, tulajdonképpen annál inkább megismeri a saját lényegét, és az önismerete révén annál inkább meg tudja mondani, hogy mi a dolgom a földön. Mit kell akkor csinálnom? Miért születtem? Hogy mi akkor az, ami lényeges az én emberi életemben? Ezért tehát létezik egyházi önismeret. És minél inkább tudjuk, hogy mi kik vagyunk, mint egyház, ebből annál világosabban fakad majd, egészen nyilvánvalóan, nem mint valami külső program, amit valaki elmond mondjuk vasárnap június huszonkilencedikén az esti félhetes szentmisén, mint valami kívülről érkező gondolatsor. Éppen nem így történik, mint amikor egy önismereti könyvet olvasok, és azt mondom, nahát, ilyen emberek is vannak, de jó, hogy én nem vagyok pont olyan; hanem akkor arról van szó, hogy a belső egyházi önismeretemben ahogyan elmélyülök saját magam megismerésében, egyszer csak világos lesz, hogy mit kell csinálnom, hogy mi a dolgom, hogy mit érdemes tenni. Mondom az öt pontot. Most nem az én öt pontom, Ferenc pápa öt pontja. Hogy akkor ez a kilépő egyház vagyis mi akkor mi alapján léphetnénk ki.

Az első gondolat azt mondja, hát akkor lehet bennünk egy félelemtől mentes kezdeményezőkészség. És a kezdeményezőkészségnek az egyik lényege, hogy képes vagyok a távolságot köztem és közted akarni legyőzni. Éppenséggel azért, mert át tudok menni a saját félelmemen, a saját zavarodottságomon, ami egyébként olyan természetesen megtörténik. Egy héttel ezelőtt egy előadáson vettem részt, és előadásokon lehet, hogy ti is éltetek már meg ilyet, egyszer csak az előadó kiáll, s azt mondja: Azt szeretném most önöktől kérni, akik valami miatt eljöttek erre az előadásra, tehát önöknek ez fontos volt, valami miatt bizalmat szavaztak nekem, hogy most osszák meg két percben egymással azt, hogy van-e valami olyan álmuk az életben, amit már régóta nem valósítottak meg. S vajon mért toporognak az életben? S ugye, akkor rögtön van egy döntési helyzet, most jobbra fordulok, vagy balra? Ki szimpatikus? Nézem, hogy nem egy pár ül-e ott, nincsen-e már valahogy elköteleződve, vagy érzem-e azt, hogy valahogy én ott  szimpatikus lennék neki? S akkor ki szólít meg először egy másikat? Hiszen még most idegen nekem. És akkor egy nagyon személyes dolgot, most én kezdjem el mondani, vagy ő? Mert, ha ő mondja, akkor valahogy belőttük az intimitás szintjét, na majd akkor én is pozicionálom magam, hogy jó, akkor körülbelül ennyit fogok mondani magamból. És tulajdonképpen akárhányszor élek meg ilyen helyzetet, valahogy ezeknek a helyzeteknek a kockázat jellege mindig ott van. Van benne mindig valami kis izgalom, mindig van benne valami, ami bátorságot igényel bármelyikünktől. Akármennyi rutinunk is lehet, akkor is. Az első, azt mondja Ferenc pápa, hogy lépjük meg mi az első lépést; éppenséggel azért, mert mi lehet, hogy kevésbé félünk. Jó esetben mi keresztény emberként azt mondhatjuk, nekünk több okunk van, vagy legalábbis nagyon világos okunk van a bátorságra. Hogy odalépjünk egy másik ember mellé vagy elé, és éppenséggel győzzünk le távolságot, ami most kettőnk között van. Ez az első.

A második, merjünk bevonódni azok életébe, akikkel találkozunk. Mit jelent ez a bevonódás mások életébe? Itt mond egy nagyon tulajdonképpen érzékletes kifejezést. Azt mondja, a keresztény embernek legyen bárányszaga. A bevonódás azt jelenti, hogyha át tudunk menni a félelmeinken, akkor ahogy legyőzzük a távolságot egymás között, merek bevonódni a te életedbe, nem érzem ezt fenyegetőnek rám nézve, képes vagyok határokat is tartani, de képes vagyok együttérzőnek is lenni, éppenséggel van bennem egy belső késztetés az irgalmasságra; és ahogyan bevonódok, oda merem adni magamat, oda merem szánni magamat emberi kapcsolatokra. Nem farkasként, hanem bárányként. Nem azzal a mentalitással, hogy minden figyelmemmel arra összpontosítsak, hogy nem akarsz-e megtámadni, meg kell-e védenem magam, hogy nem ér-e valami rossz engem, és a többi. Ez tehát a második. A keresztény embernek bárányszaga van.

Aztán a harmadik. Így aztán eljutunk oda nem egyszer, hogy egy kapcsolatban kísérni fogunk valakit. Azt mondja Ferenc pápa, vállalnunk kéne ezt a kísérést. Ennyi idő, annyi idő, amennyi idő, de egyáltalán nyitottnak lenni arra, hogy valakit az életútján egy szakaszon keresztül kísérjünk. És mi a kísérésnek itt a kulcsa? Hogy türelmesek vagyunk. Nem azért kísérünk valakit, hogy huszonötödször is ráförmedjünk, hogy hányszor mondjam már, hogy nem jól csinálod! Hanem a kísérés lényege, hogy türelmesek vagyunk. Egyszer egy pedagógust kérdeztek arról, hogy mi a pedagógia eszenciája? Most pontosan nem tudom, mit mondott, de a lényegre emlékszem. Azt mondja: „Hát, kell két százalék okosság, kell hozzá egy százalék szakirodalom ismerete mégiscsak, s olyan kilencvenhét százalék türelem.” A harmadik szempont így szól, hogy a kísérés, hogy valakivel vele tartok az életében; nem kell agyonkísérni valakit, meg nem kell egy életen keresztül, de amíg azt látom, hogy szükséges lehet, vagy éppenséggel megállapodtunk egymással, akkor hajlandó vagyok kísérni és a kísérésnek az alapmotívuma, hogy türelmes tudok lenni.

Aztán a negyedik, azt mondja: Végül is mindez azért tulajdonképpen a gyümölcsökre való figyelés jegyében történik. Hogy az egyház akarjon termékeny lenni. Ne sikeres, az egyháznak nem sikeresnek kell lennie, meg nem népszerűnek kell lennie, hanem termékenynek. Gyönyörű kifejezés ez, hogy termékenynek, gyümölcsöt hozónak lenni. Hogy éppenséggel a szó jó értelmében van célunk. Hogy teremjen gyümölcs, és legyünk termékenyek. S emlékszem, két évvel ezelőtt, advent, egyszer csak megkísértett a gondolat, bár sokan mosolyogtak rajtam, hogy én is szeretnék áldott állapotba kerülni. Mert hát hiszen a termékenységnek mégiscsak van aztán egy ilyen szakasza. Hát nyitott vagyok a foganásra, a termékenységre, és akkor utána áldott állapotba fogok kerülni. Hogy de nagy dolog, valaki vállalja annak a terhét is, ami az áldott állapottal együtt jár. Az nem terhesség, hanem áldott állapot. De az áldott állapotnak aztán van súlya. De nagy dolog, hogyha megvan bennünk az a bátorság, hogy odaadjuk magunkat egy Isten által áldott állapotra, annak a súlyát hordozzuk, és ezáltal valami meg tud a mi révünkön születni.

És aztán az utolsó gondolat, azt mondja Ferenc pápa: És mindennek a folyamatnak nyilvánvalóan lényeges és alapvető csúcspontja, hogy ezt meg tudjuk ünnepelni. Hogy néha összejövünk és ünneplünk. Hogy megünnepeljük azt, hogyha valami jó történt. Megünnepeljük azt, hogyha valami szép született általunk, hogy ezért jövünk össze ünnepelni. És aztán még mond elég sok kifejezést. Azt mondja, most már végre szakítanunk kellene a terméketlen pesszimizmussal, a belső viszályokkal, mások kritikájával. És ezt a sort most nem is folytatom tovább. Szóval sok mindent, éppenséggel ha másért nem, azért, hogy ünnepelni tudjunk, azt érdemes letennünk és elhagynunk. És éppen két héttel ezelőtt eskettem valakiket, elmentem a lagziba, és akkor a lakodalomban ott álltam a menyasszony mellett. És akkor egyszer csak odajött hozzá valaki, és azt mondja: „Hát, hát! Hát, ezek most szép pillanatok! Ezek most. Hát, de kár, hogy nem ismerek a környezetemben senkit, aki ötven, hatvan évig jól együtt élt volna!” S úgy kihúzta magát ez a vékonyka menyasszony, azt mondja: „Te ne beszélj így!” Na, ez bátor kiállás! De jó, hogy ez a vékonyka menyasszony azt mondta ennek a sokat tapasztalt embernek, hogy te ne beszélj így. Mert lehet így beszélni, csak ez nem segíti a termékenységet. Nem segíti az ünneplést, nem segíti azt, hogy valami élet fakadjon. Ez nem a realitásokkal való szembenézéstől való félelem, erről szó sincs. Hanem az, hogy van egy érzékünk arra is, hogy van jó, amit meg akarunk és meg tudunk ünnepelni. És az ünneplés miatt sok mindent hajlandók vagyunk néha lerakni és háttérbe tenni. Nem tagadjuk a létezését. De nagy dolog, hogyha mi, az egyház ilyen lelkülettel és szívvel tudunk akár most is itt jelen lenni. S milyen nagy dolog, hogy van mit ünnepelnünk kétezer év múltjából és távlatából. Hogy valami, amiről így beszélünk, hogy Péter apostol és Pál apostol és természetesen mögöttük ott van a teremtő Isten, ott van Jézus, aki a küldetést adja, ott van a Szentlélek, hogy abból született valami olyan, ami miatt mi is most itt vagyunk. Hogy tulajdonképpen az egyház termékenységének mi is éppenséggel élő gyümölcsei vagyunk. De nagy dolog, hogyha általunk gyümölcsök születnek.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Székely László